NYOLCADIK FEJEZET

Amikor kiszálltak a taxiból a Latin-negyed egyik utcácskájában, Marcello felpillantott a cégtáblára. Le coq au vin – olvasta a fehér betűket barna alapon, egy nagy, szürke ház első emeletének magasságában.

Beléptek a vendéglőbe: piros bársonyhuzatú dívány futott körbe a falak mentén; asztalok a kördívány előtt; aranykeretes, nagy tükrök a dívány fölött: a középen lógó nagy csillár fényét és a vendégek fejét tükrözték.

Marcello az egyik sarokban azonnal felismerte Quadrit s mellette a feleségét; a férfi egy egész fejjel alacsonyabb az asszonynál; fekete ruha van rajta, szemüvege fölött épp az étlapot tanulmányozza.

Lina kihúzott derékkal ül mellette, egyenesen és mozdulatlanul.

Fekete bársonyruhája kiemeli karjainak és mellének fehérségét és arcának sápadtságát. Mintha állandóan a bejáratot nézné. Úgy van, mert mikor megpillantotta Giuliát, felugrott; mögötte, mintegy tőle eltakarva, felállt a professzor is. A két asszony kezet fogott.

Marcello ekkor véletlenül felnézett, és meglátta az egyik tükör sárga és dísztelen fényében lebegő Orlando arcát, amint feszülten figyel.

Ebben a pillanatban kondította el a nyolcat a falióra; előbb csak gyötrődő és panaszos hang lebbent ki a szerkezet fémgyomrából, majd megkönnyebbülve, méltóságteljesen pengette el egymás után a nyolcat.

– Nyolc óra – hallotta Lina elégedett hangját Marcello. – Igazán pontosak vagytok!

Marcello megborzongott, s míg az óra azon a gyászos és ünnepi hangján az utolsókat ütötte, kezét nyújtotta Quadri felé, aki szintén kinyújtott kézzel lépett eléje. Az óra nagy erővel bongatta el az utolsót, amikor a kezét érintő kéz eszébe juttatta, hogy ez a kézfogás egyezményes jel Orlandónak, hogy áldozatát szemügyre vehesse.

Kísértésbe esett, hogy kissé lehajoljon, és megcsókolja bal arcát, ahogy Júdás is tette, akihez ezen a délutánon tréfásan hasonlította magát. Sőt, már ajkán érezte a professzor arcának érdes érintését, s elcsodálkozott, miképp lehet ekkora hatalma a képzeletnek.

Aztán ismét felnézett a tükörbe: ott lebegett, a semmiben függve, nyaktalanul, Orlando feje, rájuk szegzett, merev szemével.

Mind a négyen leültek, ő és Quadri a székekre, a két hölgy egymás mellé, a díványra.

Jött az italospincér az italok jegyzékével, és Quadri megkezdte a rendelést, vagyis a borok kiválogatását, rendkívül aprólékos gonddal. Egészen belemerült a témába, hosszasan értekezett a pincérrel a borok minőségéről és tulajdonságairól, melyeket, úgy látszik, nagyon jól ismert. Végre is megállapodott egy száraz fehér borban a halhoz, vörösben a sülthöz és jegelt pezsgőben. Az italost rögtön követte az ételespincér, akivel ugyanez a jelenet ismétlődött meg: szakértő vita húsokról, bizonytalankodás, megfontolás, kérdés, felelet, mire végre összeállt a három fogás. Az első: előétel; a második: hal; a harmadik: hús.

Ezalatt Giulia és Lina halkan beszélgettek, Marcello pedig, Linára szegzett tekintettel, mozdulatlanságába kábult, csak a falióra bongását vélte hallani maga mögött, ahogy megszorítja Quadri kezét; újra látta Orlando lefejezett fejét a tükörben, és ha valaha, most igazán megértette, hogy sorsa jelent meg előtte: útjelző követ lát, amelynek két oldalán egy-egy út vezet el a távolba, és ez a két út sehol nem találkozik többé.

Összerezzent Quadri hangjától, amint szokása szerint teljesen hangsúlytalanul kérdi: – Csavargott hát a városban?

– Igen, egy kicsit.

– Tetszett?

– Nagyon.

– Igen, szeretetre méltó város ez – kezdte el újra Quadri magának a beszédet; de most mintha magánbeszédébe kivételesen Marcellót is beavatná. – De szeretném felhívni a figyelmét, amire már délután is céloztam, hogy tudniillik ez a város nem úgynevezett fenékig romlott, „bűnös város”, ahogy például az olasz lapok is székében beszélnek róla.. .Bizonyára önnek is ez a felfogása, holott ez nem felel meg sem az igazságnak, sem a valóságnak.

– Nekem nem ez a felfogásom! – mondta Marcello némi idegességgel.

– Meglepődnék, ha nem így lenne – mondta a professzor, de nem nézett rá. – Ugyanis az ön nemzedékének ifjai mind így gondolkoznak! Úgy vélik: az ember nem lehet erős, ha nem elég szigorú, és hogy szigorúnak érezzék magukat, lenyakazásra méltó török fejeket festenek maguknak, amilyenek a valóságban nincsenek.

– Bátor vagyok azt hinni magamról, hogy én nem tartozom e szigorú „erkölcsi makacsok” közé...

– Én viszont meg vagyok győződve, hogy közéjük tartozik, és ezt most be is bizonyítom – mondta a professzor. Megvárta, míg a pincér leteszi az előételt az asztalra, aztán folytatta: – Nézzük csak!... Fogadni mernék, hogy mialatt én a borokat megrendeltem, maga elcsodálkozott: miképp bíbelődhetem én effélékkel oly sokat!. .. Nem így van?

„Ezt meg honnan vette észre?” – gondolta Marcello. És belenyugodott, de nem szívesen: – Lehet, hogy önnek van igaza... De hát ebben igazán nincs semmi különös... Azt gondoltam, hogy önnek is megvan, hogy úgy mondjam, a maga sajátos és különleges pedantériája, ami már erkölcsi makacsság.

– Ez azonban nem olyan, mint a magáé, édes fiam, s egyáltalán szó sem lehet itt párhuzamról... – válaszolta a professzor élénken és kedvtelten. – Folytassuk csak a vizsgát! Vallja be őszintén: maga egyáltalán nem szereti a bort, és nem is ért hozzá!...

– Ez igaz! Őszintén szólva, szinte soha nem ittam – felelte Marcello. – De mit bizonyít ez?

– Nagyon sokat, barátom – mondta Quadri nagy nyugalommal.

– Nagyon is sokat... Mert én azt is tudom, hogy magának egyáltalán nem fontos az sem, hogy mit eszik!

„Hát...” – kezdte volna Marcello, de a professzor diadalmasan közbevágott: – Csak úgy fal valamit, hogy mondhassa: ettem!...

Amivel tételemet már bizonyította is!... És most nézzük végül a harmadik kérdést. Magának egészen bizonyosan eleve kialakított nézetei vannak a szerelemről... Ha például meglát egy csókolózó párt a parkban, első rezzenete: elítélés és viszolygás; mert nagyon valószínű, hogy ebből azt következteti: az a város, amelyben ez a park van, „szégyentelen”, semmi erkölcse nincs... így van?

Marcello már látta, hová akar kilyukadni az öreg, hát erőltetetten ezt mondta: – Nem következtetek semmit... Mindössze annyi igaz, hogy nem születtem azzal az erkölcsi könnyedséggel, hogy ilyesmi tessék is nekem.

– Nemcsak erről van szó, a maga szemében az, akiben megvan ez a könnyedség, bűnös és megvetésre méltó... Vallja be az igazat!

– Nem, csak éppen mások, mint én, ennyi az egész.

– Aki nincs velünk, ellenünk van – mondta a professzor, hirtelen a politika felé vágva ki magát a gyanútlan témából. – Ez egyik jelszó, amit legszívesebben ismételgetnek ma Itáliában és másutt is, nemde?

Közben nekiállt az evésnek, s oly élvetegen, hogy még a szemüvege is elmozdult a helyéről.

– Nem hinném – mondta Marcello szárazon –, hogy a politikának bármi köze volna efféle dolgokhoz!

– Edmondo – szólt közbe Lina.

– Tessék, kedves.

– Azt ígérted, hogy nem fogunk politizálni.

– Valójában nem is arról beszélünk – felelte a professzor –, hanem Párizsról!... Sommázva a dolgot: mivel Párizs olyan város, amelyben az emberek szeretnek enni, inni, táncolni, parkban csókolózni, egyszóval szórakozni, meg vagyok győződve, Párizsról való véleménye csakis kedvezőtlen lehet.

Marcello nem válaszolt. Giulia felelt meg helyette, kedves mosollyal: – Nekem nagyon is tetszik Párizs népe... Oly vidám, jókedvű!...

– Jól mondja – helyeselt a professzor. – Önnek, asszonyom meg kellene gyógyítania a férjét.

– De hiszen nem beteg.

– De igenis az! „Kérlelhetetlenség”: ez a neve a betegségének! felelte a professzor, mélyen a tányérja fölé hajolva. És foga közt tette még hozzá: – Mellesleg: ez a betegség nem is betegség, csak tünet.

„Most már biztos, hogy a professzor mindent tud rólam” – gondolta Marcello, ahogy Lina ezt neki meg is mondta. Most csak játszadozik vele, mint macska az egérrel. De ha már játékról van szó: amit ő tervez az öreggel, egyáltalán nem olyan ártatlan játék, mint aminek ő a céltáblája, hanem egészen sötét. Ma délután kezdődött Quadri párizsi lakásán, és befejeződik majd a szavojaiban.

Némileg kacér melankóliával kérdezte meg Linától: – Magának is olyan „kérlelhetetlennek” látszom?

A nő hideg és visszautasító tekintettel mérte végig, amelyben fájdalommal fedezte fel a mélységes ellenszenvet, melyet elejétől fogva megérzett. De csak egy pillanatig tartott ez, mert Linának eszébe jutott a „szerelmes nő” szerepe, amit elhatározott magában, és erőltetett nevetéssel mondta: – Nem eléggé ismerem, hogy ezt megállapíthassam ... De az a benyomásom: maga nagyon „komoly” ember.

– Ügy van, úgy van! – nézett szerelmes pillantással férjére Giulia.

– Képzeld, amióta ismerem, nem hiszem, hogy tízszer láttam volna legalább mosolyogni... Igen, komoly: ez a helyes kifejezés!

Lina most megnézte Marcellót, és nyílt rosszindulattal mondta:

– Nem... Mégis azt hiszem: tévedtem!... A helyes szó: aggályos.

– Aggályos? Hogy érti ezt?

Az asszony vállat vont, s közömbösen: – Ezt aztán már nem tudom.

De ugyanebben a pillanatban Marcello a legnagyobb meglepetéssel vette tudomásul, hogy a nő az asztal alatt lábával előbb csak tapogatja, aztán kifejezetten meg is nyomja az övét.

Quadri jóságosán egyeztetett, békéltetett: – Clerici, azért maga ne aggódjon, ha feleségem aggályosnak mondja... Az egész beszélgetés, amit itt folytatunk, csak kellemes időtöltés. Maga most nászúton van, és csak azzal szabad törődnie, hogy ez a nászút jól sikerüljön!. .. Igaz-e, asszonyom? – Giuliára nevetett, azzal a furcsa fintorral, mely mintha csonkák-bénák sajátossága lenne.

Giulia visszaadta a mosolyt, és élénken helyeselt: – Talán éppen így is van, ugye, Marcello?

Lina lába ezalatt folyton a Marcellóéval beszélgetett. Ez egészen megdöbbentő volt. Úgy érezte, énje kettéhasad. Mintha szerelmi kapcsolataink bizonytalansága áttevődnék egész életére, és egy helyzet helyett kettő áll elő. Az egyik: Quadrit iménti kézfogásával átadta Orlandónak, és ő Giuliával visszamegy Itáliába; a másik pedig: megmenti Quadrit, elhagyja Giuliát, és Párizsban marad Linával.

A két lehetőség, mint két egymás fölé helyezett fénykép, egybeolvadt, és a legkülönfélébb érzések tajtékát verte fel; volt ebben szánom-bánom és rettenet, remény és melankólia, belenyugvás és lázadás. Nagyon jól tudta, hogy Lina azért nyomkodja a lábát, mert be akarja csapni, és meg akar maradni a „szerelmes nő” szerepében, és mégis – tudva ezt – szinte a lehetetlenség bűvöletében remélte, hogy ez mégsem így van, és a nő szereti. Közben azonban még az is eszébe jutott, hogy annyi sok változat közül a nő miért választotta az érzelmi cinkosságnak ezt a szokványos és vaskos fajtáját! De, sajnos, megtalálta, meg kellett találnia a magyarázatát: ebben csak a nő megvetése nyilvánul meg iránta, mint aki nem is igényelhet finomabb és találékonyabb, szellemesebb és emberibb módot megcsalatására.

Lina most jelentős láb-morzéval egybekötött tekintetet vetett Marcellóra.

– Ami nászútjukat illeti, Giuliának már beszéltem erről, de tudom, hogy nincs bátorsága magát erre kérni. Hát én egyenesen magának teszem meg javaslatomat! Miért ne jönnének hozzánk Szavojába, hogy ott fejezzék be a boldogság két hetét?!... Mi egész nyáron ott leszünk, igen szép vendégszobánk van... Ott maradnak egy hétig, tíz napig, ameddig akarnak, és onnan mennek egyenest haza Olaszországba! Nos?!

„Erről van tehát szó! – gondolta kiábrándultán Marcello. – Ennek köszönhetem az asztal alatti szerelmi üzenetet!”

Dühvei és megvetéssel gondolt rá, hogy ez a szavojai meghívás nagyon is egybevág Orlandóék tervével. Ha elfogadja Lina meghívását, a nő itt marad neki, közben Orlando elintézheti Quadrit odafent a hegyekben.

Lassan, megfontoltan felelte:

– Ami engem illet, semmi kifogásom nincs a szavojai kirándulás ellen. De csak egy hét múlva!... Miután Párizst úgy-ahogy megnéztük!

– Nagyszerű! – vágta rá Lina győzelemittasan. – Velem jönnek!... A férjem előremegy holnap! Nekem ugyanis még legalább egy hetet Párizsban kell maradnom.

És ezzel a lába is befejezte titkos beszédét. Nem volt szükség rá többet, hát abbahagyta az udvarlást. Még csak tekintetével sem köszönte meg Marcellónak a segítségét.

Marcello Lináról feleségére pillantott, s látta, mennyire kedvetlen.

Mondta is: – Igazán sajnálom, hogy ebben nem lehetek férjem véleményén... És még inkább sajnálom, hogy udvariatlannak kell látszanom, kedves Lina, magával szemben. De szerintem teljesen lehetetlen, hogy mi Szavojába menjünk.

– Miért lehetetlen? – kiáltott fel Marcello önkéntelenül. – Párizs után?!

– Párizs után, tudod, a Cőte d’Azurre kell mennünk, ott adtunk találkát barátainknak. – Ez füllentés volt, mert nem volt ott senkijük. Ellenben nyilvánvaló, hogy Giulia azért találta ki ezt a kifogást, mert meg akar szabadulni Linától, és férjének is be akarja bizonyítani: semmi köze hozzá! A baj azonban az, hogyha most Lina megutálja Giuliát, mert visszautasítja meghívását, képes lesz együtt elutazni férjével. Közbe kell hát lépni, és a meghívást el kell fogadtatni ellenkező feleségével. Gyorsan közbevetette magát: – Ó, azok a barátaink! Le is mondhatunk nekik... de ha nem: még mindig jut rá idő, hogy meglátogassuk őket.

– A Cöte d’Azur!... Iszonyat! – kiáltott fel Lina, boldogan felgyúlva Marcello segítségén. Hangja vidáman, indulatosan csengett, mintha énekelne. – Ugyan ki megy manapság a Cőte d’Azurre?...

Dél-amerikai iparlovagok és kokottok!

– Lehet, de mi megígértük! – makacskodott Giulia.

Marcello ismét lábán érezte Lina szapora morzejeleit. Nyomatékkal, erőltetetten mondta hát: – Ugyan, Giulia, mit makacskodsz?

Miért ne fogadnók el?!

– Hát ha annyira akarod – mondta a feleség, s lehajtotta fejét.

Giulia e szavaira Lina nyugtalan, szomorú, ingerült, meglepett arccal fordult feléje. – Ezt igazán nem értem! – mondta elgondolkozva. – Miért kellene látniuk azt a rettenetes Cőte d’Azúrt!...

Hiszen ez csak a vidékiek „elérhetetlen” vágya! Csak vidékiek szokták ezt az ósdi üdülőt látogatni!... Biztosítom, senki nem haboznék az én ajánlatomon... Rajta, vallja csak be – tette hozzá elkeseredett élénkséggel –, valami más oka van rá... amit nem akar megmondani!... Talán én és a férjem nem vagyunk elég rokonszenvesek?!... Erről van szó?!...

Marcello kénytelen volt megcsodálni az asszony szenvedélyes kitörését: semmi nem feszélyezi, úgy látszik, hogy szerelmi jelenetet rögtönözzön Quadri és az ő jelenlétében.

Giulia ijedten tiltakozott: – Ugyan, dehogy! Hogy jut eszébe ilyesmi?

Quadri teljesen el volt merülve az evésben, inkább az ételek ízének adta oda magát, mintsem ennek a villogó párbeszédnek. Most mégis megszólalt, szokott közömbösségével:

– Drágám, ne hozd zavarba ezt a kedves asszonyt! Ha ellenszenvesek vagyunk is neki, nem fogja bevallani.

– Igen, csakis erről lehet szó, úgy látom! – folytatta a nő, ügyet sem vetve férje közbeszólására. – Vagy talán: éppen én vagyok az!...

Így van, drágám?... Én vagyok az utálatos! – fordult Marcello felé, és ugyanazon az elkeseredett, élénk, nagyvilági és célzatos nyelven folytatta: – Az ember azt hiszi, valakinek rokonszenves, és akkor kiderül, hogy éppen az, akinek tetszeni akar, elviselni sem bírja... Mondja csak ki az igazat, drágám, hogy ki nem állhat, mondja csak ki nyíltan!... Hogy mialatt beszélek, és egészen ostoba módon makacskodom, hogy elvigyem Szavojába, ezt gondolja magában: „Mit akar tőlem ez az őrült?!... Hát nem veszi észre, hogy nem viselhetem el?! Arcát, hangját, beszédét, gesztusait, egyszóval az egész nőt, úgy, ahogy van?!”... Mondja meg őszintén: ezt gondolja rólam?!

Ezt csakugyan elhagyta a józan esze! – gondolta Marcello. – Ha a férje nem is tulajdonít semmi fontosságot az elkeseredett gyanúsításnak, amivel feleségét, Giuliát illeti, ő, akire (feltételezése szerint) ezek a gyanúsítások oly pazar bőséggel hullanak, nagyon is jól tudja, a valóságban kinek szólnak!

Giulia is érzi ezt, természetesen, és a gyötrő meglepetéstől egészen elgyöngülve, bánatosan mondja is: – No, nézd csak $ mit nem gondol rólam!... Igazán szeretném tudni, miért!

– Azért, mert így igaz! – kiáltott sértődöttem Lina. – Ellenszenves vagyok! – Hirtelen férjéhez fordult, és lázas és keserű elégtétellel mondta: – Látod, Edmondo, azt mondtad, hogy képtelen volna ilyesmit kimondani... És most kimondta! Ellenszenves vagyok neki!

– Én? Dehogy mondtam én ilyet! – szólt Giulia mosolyogva.

– Eszem ágában sem volt!

– Nem mondta, de így gondolta!

Quadri, szemét se rezdítve tányérja felett: – Lina, nem értem ezt a te makacskodásodat!... Végre is miért lennél te ellenszenves Clericinénak? Alig néhány órája ismer, valószínű tehát, hogy semmi különös érzése nincs és nem is lehet rólad.

Marcello érezte, ismét közbe kell lépnie, mert Lina haragvó szeme rátapadt, és csak úgy freccsent belőle a megvetés és a parancs. Most nem a lábával üzent, hanem egy egészen meggondolatlan mozdulattal: Marcello asztalon nyugvó kezét (mintha csak a sótartóért nyúlna, és véletlenségből történne) izgatottan megszorította. Erre szólalt meg Marcello békítő és vitazáró hangon: – Giulia és én: a lehető legnagyobb rokonszenvet tápláljuk maga iránt... Kérem, legyen erről meggyőződve!... A meghívást pedig elfogadjuk, és feltétlenül élünk vele... Nos, Giulia?

– Természetesen – mondta Giulia, váratlanul megadva magát.

– Én csak azért mondtam, hogy talán nem, mert elígérkeztünk azoknak a... De hát a magam részéről is csak azt mondhatom, amit a férjem: elfogadjuk a meghívást.

– Hát akkor jól van!... Megegyeztünk, és egy hét múlva együtt indulunk! – Lina arca felragyogott, és rögtön elkezdett beszélni a sétákról, amiket együtt tesznek majd azon a gyönyörű vidéken, és a házukról, ahol boldog napokat töltenek el együtt.

Marcello mégis észrevette, hogy zavarosan beszél, összevissza, azt lehetne mondani, valami énekingernek engedve, mint mikor a madarat a napnak egy sugara megvidámítja a kalitkában; és nem logikus kényszernek, hogy mondjon valamit, és tájékoztassa hallgatóit az elkövetkezendő örömökről. És ahogy a madár örömét leli saját énekében, ő is, úgy látszott, egészen megrészegszik hangjának csengésétől, melyben fékevesztett és gyanútlan öröm reszket és kiált.

Kirekesztődve immár a két nő közti beszélgetésből, Marcello gépiesen pillantott fel a szemben lógó tükörbe. Látta: benne van még Orlando joviális, nyílt tekintetű, kerek feje, fennakadva az űrben. Lefejezve, de mégis élőn. De már nem egyedül van: oldalvást látszik egy másik fej, nem kevésbé kivehetően és nem kevésbé hihetetlenül. Egy másik fej, amint az Orlando-fejjel beszélget.

Egy ragadozó feje volt ez, de azért éppen nem sasé; hanem csak sötét és alantas: mély árkú szem,apró,kihunyt fényű, alig pislog az alacsony, szűk homlok alatt; nagy, bánatos, bibircsókos orr, erősen hajlott; horpadt, beesett arc, rásült, aszketikus árnyakkal; kis száj, elfonnyadt áll.

Marcello hosszan vizsgálta ezt az arcot, tűnődve: látta-e már valahol, amikor Quadri hangjára rezzent fel: – Apropó, Clerici!...

Szeretnék egy szívességet kérni magától... Nem tudom, megtenné-e?

Váratlan kérés volt. Marcello még azt is megfigyelte, Quadri várt vele, amíg felesége végre elhallgatott. Közben ő csak ennyit felelt:

– Természetesen, ha módomban van.

Quadri, mielőtt tehát kimondta volna, mit akar, ránézett feleségére, hogy beleegyezését kérje ehhez a már nyilván megbeszélt és megvitatott kéréshez.

– Arról van szó, barátom – kezdte halk, nyájas s egyúttal cinikus hangon –, hogy maga nyilvánvalóan tisztában van az én politikai tevékenységemmel, amit itt Párizsban kifejtek, és azzal is, hogy ezért én soha nem mehetek vissza Olaszországba... Nekünk természetesen vannak barátaink odahaza, akikkel a kényszerűség korlátai között levelezünk. Ennek egyik módja, amire rá is vagyunk utalva, az, hogy leveleket bízunk rá olyan, közöttünk megfordult barátainkra, akik nem politizálnak, vagy akik, általánosabban szólva, nem gyanúsíthatok politikai tevékenységgel! Arra gondoltam, és ez is lenne a kérésem: vigyen át egy ilyen levelet, és az első állomáson, ami útjába esik a határon túl, dobja be, mondjuk, Torinóban.

Csönd következett most. Marcello tisztában volt vele, hogy Quadrinak csak az a célja a levéllel, hogy próbára tegye, vagy legalábbis zavarba hozza; és azt is sejtette, hogy ezt a próbátételt megbeszélte feleségével. Valószínűnek látszik, hogy Quadri, híven rábeszélő módszeréhez, mindenekelőtt feleségét győzte meg a hadmozdulat szükségességéről; de úgy látszik, mégsem annyira, hogy iránta táplált ellenszenvét csökkentse. Ezt most világosan látja is Lina feszült, hideg, szinte ingerült arcán. Hogy mi egyéb célja lehet Quadrinak, azt pillanatnyilag nem látja. Ezért, hogy időt nyerjen, ezt felelte: – De ha lebukom vele, börtön az ára, azt tudja!

Quadri mosolygott, és tréfásan: – Ez nem is lenne olyan nagy baj!

Hiszen jól tudja maga is, hogy politikai mozgalmaknak vértanúkra és áldozatokra van szükségük!...

Lina összemorcolta szemöldökét, hallgatott. Giulia aggódva nézett Marcellóra: látszott, szinte lerítt az arcáról, hogy férje utasítsa vissza a kérést! Marcello viszont kimondta – lassan, tagoltan –, amit gondolt: – Akkor ön lényegében azt óhajtja, hogy megtalálják nálam a levelet.

– Azt éppen nem! – felelte a professzor, játékos könnyedséggel öntve bort magának. Marcello nem értette, miért, de ez a mozdulat és mosoly együtt: nagy részvétet keltett benne. – Mi csak azt óhajtjuk, hogy minél többen kompromittálják magukat, és harcoljanak velünk... Börtönbe jutni a mi ügyünkért: csak egyik formája a sok lehetségesnek, ahogy kompromittálódni és harcolni lehet... De bizonyos, hogy nem az egyetlen.

Lassan kiitta poharát, aztán nagyon komolyan, váratlan fordulattal mondta:

– Egyébként csak pro forma tettem az ajánlatot... Tudtam, hogy vissza fogja utasítani.

– Eltalálta – felelte Marcello, aki közben mérlegelte magában érveit a dolog mellett és ellen. – Nagyon sajnálom, de úgy vélem, nem tehetem meg önnek ezt a szívességet.

– Férjem nem foglalkozik politikával – magyarázkodott Giulia ijedt buzgósággal. – Állami hivatalnok... és kívül esik minden effélén...

– Persze – mondta Quadri elnéző, szinte szeretetteljes hangon –, „állami hivatalnok”, persze!

Marcellónak úgy tűnt fel, hogy válaszával nagyon is meg van elégedve az öreg. Ellenben feleségét majd szétvetette a harag: – Miért retteg annyira attól – kérdezte támadó hangon Giuliától –, hogy férje politizáljon?!

– Mert semmi értelme sincs – felelte Giulia természetes hanglejtéssel. – Neki a karrierjére legyen gondja, és ne a politikára.

– Tessék: így gondolkodnak az asszonyok Olaszországban! – fordult Lina férjéhez. – És te még csodálkozol, hogy úgy mennek a dolgok, ahogy mennek!...

Giulia megsértődött: – Ennek semmi köze ahhoz, hogy Olaszországban így vagy úgy van! Bizonyos helyzetekben az asszonyok minden országban így gondolkoznának... Ha maga Olaszországban élne, úgy gondolkoznék, mint én!

– No, azért meg ne haragudjék rám! – mondta Lina fáradt, szomorú és becéző mosollyal, gyors mozdulattal cirógatva meg Giulia haragvó arcát. – Csak tréfáltam!... Lehet, hogy magának van igaza!... Egyébként olyan kedves, amikor így védi a férjét, és még meg is haragszik helyette... Ugye, Edmondo, milyen bájos, nézd csak!

Quadri szórakozottan legyintett, kissé fásultan, mint akit nem érdekel az efféle „női fecsegés”, aztán komolyan tért vissza mondókájára: – Magának teljesen igaza van, asszonyom! Egy férfit sohase szabad olyan helyzetbe kényszeríteni, hogy választania kelljen az igazság és a kenyér között.

Úgy látszik, ezzel a téma kimerült, gondolta Marcello. De mégis szerette volna megtudni Quadri ajánlatának igazi okát. A pincér éppen tányért váltott, és asztalra tett egy gyümölccsel tetézett nagy tálat. Az italospincér is megjelent, és megkérdezte, kinyithatja-e a pezsgősüveget.

– Igen! – felelte Quadri.

A pincér kivette a vödörből az üveget, nyakát becsavarta az asztalkendőbe, nagyon ügyesen kibuktatta a dugót, s már öntötte is a habzó bort a kehelyszerű talpas poharakba.

Quadri felállt, pohár a kezében: – Igyunk a mi ügyünk „egészségére”! – mondta, aztán Marcello felé fordulva folytatta: – A levelet nem akarja elvinni, de azért koccintani csak koccint velünk, nemde? – Meghatottnak látszott, szeme megtelt könnyel. Mégis, Marcello úgy érezte: a felköszöntőben, a koccintásban és arcában is volt valami ravaszság, ha ugyan nem számítás. Giulia is felállt, Marcello ránézett, Linára is, mielőtt válaszolt volna. Giulia szemével intett: „Koccintani lehet!” – ez volt a tekintetében. Lina ellenben az asztalra sütötte szemét, rideg harag és ideges bosszúság tüzelt az arcán.

Marcello végre is felállt, és ezt mondta: – Hát akkor az ügy egészségére! – És hozzáütötte poharát a professzoréhoz.

De valami gyerekes aggályoskodásból mégis hozzátette magában: „Az én ügyemre, tudniillik” – noha már jól érezte, hogy nincs többé megvédeni való ügye, csak valami fájdalmas, érthetetlen elintéznivaló. Kedvetlenül vette tudomásul, hogy Lina nem is koccintott vele.

Giulia, mintha meg akarná pótolni férje szűkszavúságát és merevségét, túláradó szívélyességgel kereste mindegyikőjük poharát, patetikus lendülettel sorra nevezve őket: – Lina!... Quadri úr!...

Marcello!...

A kristálypoharak éles és mégis hajlékony csengése ismét megborzongatta Marcellót, mint imént az óra ütése Felnézett és látta a tükörben Orlando levegőben lógó fejét, amint kifényesedett szemekkel néz rá, de ezek a szemek semmit nem fejeztek ki, akár egy lefejezetté. Quadri a pincér felé nyújtotta poharát, ez újra telitöltötte, aztán valami érzelmes nyomatékkal a mozdulatában Marcello felé fordult, és megemelve poharát, ezt mondta:

– És most az ön személyes egészségére, Clerici! Köszönöm!

Hangsúlyozottan mondta a szót: „Köszönöm.” Célzás volt benne.

Aztán lehajtotta a pezsgőt, és leült.

Néhány pillanatig csendben ittak. Giulia kétszer is mohón kihörpintette a poharát, és most elgyöngülten, hálásan s már pityókosan nézett férjére. És hirtelen felkiáltott:

– Mily nagyszerű ez a champagne!... Mondd, Marcello, neked nem ízlik? Nem? Nem?!

– De igen, nagyon jó – hagyta rá.

– Ez kevés, hogy nagyon jó!... Csudálatos, finom, finom, finom!... És én már be is csíptem tőle! – Nevetett, rázta a fejét, aztán hirtelen magasba kapta poharát: – Hé, Marcello, a mi szerelmünkre nem iszunk?!

Részegen, nevetve nyújtotta feléje poharát. A professzor valahová a távolba nézett, Lina ridegen, undorral nézte a családi jelenetet, nem leplezte mélységes rosszallását. Giulia incselkedett: – Hopp, nem is koccintok veled, mert te olyan kérlelhetetlen vagy, igen, úgy van, undok vagy és gőgös, és nem is akarsz a szerelmünkre inni...

De sebaj, majd iszom én egyedül, koccintok az életre, melyet úgy, de úgy imádok, és olyan szép... az életre, igen! – Mohó pákosztossággal ivott, a pezsgőből jócskán kiloccsant, ahogy ügyetlenül hadonászott vele a szája körül. – Ó, ez szerencsét jelent! – kiáltotta, és megnedvesítve ujját, megérintette vele Marcello homlokát. Marcello nem állhatta meg, hogy ne védekezzék, legalább egy gesztussal.

Giulia rákiáltott: – Szégyelled magad?!... Hát én nem, én nem szégyellem! – és megkerülve az asztalt, odament Marcellóhoz, és szinte rázuhanva megölelte, és kemény csókot nyomott a szájára. Nászúton vagyunk, és nem azért, hogy politizáljunk, és leveleket hordozzunk Olaszországba!;..

Mintha Quadrinak irányultak volna ezek a szavak, szelíden felelte:

– Igaza van, asszonyom.

Marcello, Quadri annyira öntudatos és saját feleségének annyira öntudatlan és ártatlan célzása között, jobbnak látta hallgatni, lesütve szemét.

Lina viszont megvárta, hogy pillanatnyi csönd támadjon, és úgy mellesleg megkérdezte: – Holnapra mi a programjuk?

– Kimegyünk Versailles-ba – felelte Marcello, zsebkendőjével letörölve Giulia pirosítóját a szájáról.

– Én is magukkal megyek – mondta erre Lina izgatottan. – Már reggel indulhatunk, és kint megebédelünk... Összecsomagolok a férjemnek, aztán magukért megyek.

– Nagyon helyes – mondta Marcello. Lina azonban aggodalmasan fontoskodva tette hozzá: – Autón szeretném magukat vinni... de férjem elviszi a kocsit: így hát vonattal kell mennünk. Nem is baj, így sokkal mulatságosabb.

Mintha Quadri nem hallotta volna mindezt: éppen a számla kifizetésével volt elfoglalva, a púposok sajátos mozdulatával húzva elő négyrét hajtott bankjegyeit csíkos nadrágja zsebéből. Marcello megpróbálta, hogy a ráeső részt kiegyenlítendő pénzt nyújtson át, de Quadri elhárította: – Majd kamatostul... Itáliában – nevetett.

Giulia ekkor váratlanul és hangosan, magas, részeg hangon kiáltotta: – Szavojában úgyis együtt leszünk... De Versailles-ba egyedül akarok menni a férjemmel.

– Köszönöm – mondta Lina gúnyosan, felemelkedve az asztal mellől –, ez legalább világos beszéd!...

– Ne nehezteljen rá – kezdte Marcello. – Láthatja, a champagne beszél belőle...

– Dehogyis, te hülye, hanem a szerelem, amit nem akarsz észrevenni! – kiáltott Giulia. S nevetve megindult a professzorral az ajtó felé. Még hallotta felesége magyarázkodását: – Nincs igazam, hogy a nászutamon egyedül akarok maradni a férjemmel?!

– Dehogy, dehogy! Igaza van, kedvesem – vigasztalta Quadri –, tökéletesen igaza van.

– Igaz, én ostoba! – mondta metsző gúnnyal Lina. – Nem gondoltam rá, hogy Versailles az újdonsült házasok rituális helye.

A kijáratnál Marcello maga elé tessékelte Quadrit; amikor aztán utánaindult, az órát hallotta ismét: a tízet kezdte ütni.

KILENCEDIK FEJEZET

Kint az utcán a professzor beült az autó kormányához, szándékosan nyitva hagyva az ajtót. – A férje előremehetne – mondta is rögtön Lina Giuliának, de ez gúnyos, részeg hangon vágott vissza:

– Miért menne? Részemről, én jobb szeretek elöl utazni – és már be is ült Quadri mellé, mégpedig oly határozottan, hogy ezen nem lehetett változtatni. így került Marcello hátra, Lina mellé.

De ha már így történt, szerette volna szaván fogni a nőt, mégpedig úgy, hogy megjátssza ő is a szerelmest! Ebben a vágyban, a bosszún kívül, volt azért némi reménykedés is, mintha mindenek után valami ellentmondásos és öntudatlan módon még mindig káprázatban ringatná magát a nő érzelmei felől!...

A kocsi nekiiramodott, de egy sötét kanyarban, amikor be akart fordulni egy kis utcácskába, rögtön meg is lassúdott; ezt a sötétséget használta ki Marcello, hogy megfogja Lina kezét, és a nő térdéről kettejük közé tegye.

Keze érintésére Lina feléje fordult, gúnyos meglepetéssel, de ezt az éles arckifejezést csakhamar felváltotta a hamis, megjátszott, könyörgő tekintet, mely kíméletet kér. Marcello azonban, mialatt a kocsi a Latin-negyed egyik sötét kis utcájából a másikba kanyargott, váltig szorította, el nem engedte Lina kezét. Érezte, mint feszül meg kezében a női kéz, ellenkezését nemcsak izmaival árulta el, hanem (azt lehetne mondani) még a bőrével is, miközben ujjai tehetetlenül vonaglanak: utálkozás, méltatlankodás és harag ráng ebben a kétségbeesett vergődésben.

Az egyik kanyar után az autó hirtelen megugrott: egymásnak estek. Akkor Marcello megragadta a nőt, tarkójára tapasztva kezét, ahogy a kapálózó, körmölődő macskát szokás, és maga felé csavarta fejét, szájon csókolta. A nő minden erejével megpróbált kiszabadulni a kemény szorításból, de Marcello, éppen a védekezésre felelve, egyre nagyobb erővel markolta a borotvált, vékony tarkót, mely éppolyan volt, így tapintásra, mint egy fiúé, és ekkor Lina fájdalmas, halk kis nyögéssel kénytelen volt megadni magát, és elviselni a csókot. De ajkai, ahogy ezt Marcello tisztán érezte, undortól vonaglottak, és kezének – amelyet még mindig keményen szorított – mind az öt éles körmét belemélyesztette az övébe. Látszatra kéjérzetet jelző gesztus ez, de Marcellót nem tévesztette meg, hiszen a nő ezzel is csak az ellenszenvét közölte, és úgy, hogy abban a pillanatban jobban nem is lehetett. De tán épp ezért olyan hosszúra méretezte a csókot, amennyire csak bírta; közben egyszer a nő szemébe pillantott, mely gyűlölettől és türelmetlen visszautasítástól szikrázott, másszor a két sötét és mozdulatlan fejet nézte ott elöl, Giuliáét és Quadriét.

Egy szembejövő autó reflektorfénye élesen bevágott a védőüvegen át, mire Marcello elengedte Linát, és hátrahanyatlott az ülésen.

Szeme sarkából figyelte, hogy zuhan hátra a nő is; aztán hogy nyitja ki kézitáskáját, emeli lassan zsebkendőjét a szájához, hogy undorodó mozdulattal letörölje a csók nyomát. Marcellót, miközben elnézte, mily gonddal és megvetéssel történik ez a művelet, holott a játszott szerep szerint dagadni-lüktetni kéne annak az ajaknak egy újabb csók vágyától, elkeseredett, sötét és félelmetes fájdalom rohanta meg.

„Szeress! – szerette volna kiáltani. – Szeress, az isten szerelmére!”

És érezte, Lina iránti szerelmétől – melyet annyira vágyott, és amely oly lehetetlen volt – függött immár nemcsak az ő, hanem a nő élete is! Mert most valóban, mintegy a nő változhatatlan ellenszenvének és ellenkezésének hatására, ha cseppent is belé szerelmi indulat, mely ettől elválaszthatatlan: véres, embergyilkos gyűlölet fakadt fel Marcellóban. Érezte, ebben a pillanatban legszívesebben megölné ezt a nőt, mert elviselhetetlen, hogy él, és őt gyűlöli! És még arra is gondolt (bár ez meg is borzasztotta), hogy ha halva látná, nagyobb gyönyör lenne neki, mint az, hogy viszontszereti!...

Aztán hirtelen meghiggadt, és emberlelkének kegyosztó és megértő áradására mélységesen megbánta állati indulatát, és azt mondta magában: „Hála az égnek, hogy Lina nem lesz Szavojában, amikor ott Orlando és társai megjelennek... Hála az égnek!” És ebből az óhajból értette meg, hogy nagyon is reális volt elképzelése Lina haláláról, hiszen ez férjével együtt és egyidőben történt volna meg.

Az autó megállt kiszálltak. Marcello sötét külvárosi utcát látott maga előtt, házak egyenetlen sora és egy kertfal között.

– Majd meglátja – fogta karon Giuliát Quadri felesége –, majd meglátja, milyen mulatságos hely ez! Éppen nem lehet ráfogni, hogy intézeti lányoknak való... De nagyon érdekes.

Megvilágított ajtó felé mentek, mely fölött, piros üvegű táblán, kék betűkkel volt felírva a lebuj neve: La cravate nőire.

– „A fekete nyakkendő” – magyarázta buzgón Lina Giuliának –, mert ez azt a bizonyos nyakkendőt jelenti, amilyent a férfiak a szmokinghoz hordanak; itt azonban ilyet visel minden nő, a kiszolgálóktól kezdve a tulajdonosnőig.

Bementek az előcsarnokba, és mindjárt az első nő, kemény vonású és rövid hajú, bár azért szőrtelen és nőiesen fehér arcú, valóban szmokingban hajolt előre a ruhatár pultján, száraz hangon figyelmeztetve őket: – Vestiaire!

Giulia érdeklődve lépett a pulthoz, megfordult, s a ruhatárosnő kezébe csúsztatta meztelen válláról a könnyű bolerót. Fekete zakó> keményített ing és fekete lepke-nyakkendő volt a nőn.

Aztán beléptek a táncterembe, melyet vastag füst, muzsika és lárma töltött meg.

Formás, bizonytalan korú, de semmi esetre sem fiatal nő jött feléjük a zsúfolt asztalok között; kövérkés volt az arca, sápadt és sima, álla alatt a már ismert fekete pillangó-nyakkendő. Elragadtatott bizalmaskodással üdvözölte Quadri feleségét, aztán parancsnoki szemére illesztve a férfizakó hajtókájához selyemzsinórral odaerősített monokliját, szólt: – Négy személy?... Van helyünk, kedves ismerősünknek mindig! Szíveskedjenek követni! Tessék, tessék!

Lina, akit, úgy látszik, a hely varázsa zökkentett vissza jókedvébe, most áthajolt a monoklis nő vállán, s valamit súgott a fülébe, valami gonoszát és vidámat, mire az, akárcsak egy férfi, vállrándítással és megvető fintorral felelt. A főnöknő nyomába lépegetve értek el a terem végébe, a szabad asztalhoz.

– Voilá! – mondta, és most ő hajolt Lina fölé, és súgott valamit a fülébe, vidám, sőt huncut arccal, aztán begyesre húzva ki magát, kicsiny és fényes fejével, parancsnoki léptekkel távolodott el az asztalok között.

És már ott is termett egy alacsony, vaskos, nagyon barna bőrű pincérnő, ugyanúgy öltözve. Lina vidám és könnyelmű biztonsággal – mint aki végre ízlésének megfelelő helyen van – italt rendelt.

Aztán Giuliához fordult, és derűsen megkérdezte: – Nos, látta, hogy vannak öltözve? Valóságos kolostor, mi? Nem érdekes?

Giulia – Marcellónak úgy tetszett – zavarban volt, s a kérdésre csak a szokványos mosollyal felelt.

Az asztalok között, fordított cementgomba alatt, kis kerek terecske volt; a ráözönlő neonfényben a sok táncoló pár itt nyüzsgött, forgott, köztük több női pár is. A zenekar – szintén csupa férfinak öltözött nő – az erkélyre vezető lépcső alá volt száműzve.

A professzor kissé szórakozottan kezdte a hely ismertetését: – Ez a hely nem nagyon tetszik nekem... Ezek a nők inkább szánalomra méltók, mint érdekesek.

Felesége, úgy látszik, nem hallotta férje megjegyzését; szeme mohó, elbűvölt és élveteg fénnyel volt teli, és egy pillanatra se vette le Giuliáról: – Menjünk táncolni, kedves, jó?!... Képzeljük el, hogy mi is olyanok vagyunk, mint ők... Jöjjön, jöjjön!...

S nevetve, izgatottan már fel is állt, s meg se várva, hogy Giulia igent mondjon vagy felálljon, a hóna alá nyúlt, és úgy segítette fel gyöngéden.

Giulia határozatlanul férjére nézett. Marcello hangja szárazon koccant: – Mit nézel rám?... Eredj! Nem harapják le az orrod!

Amiből megértette, hogy engednie kell és nagy sóhajjal, lassan, kelletlenül el is indult. Lina, aki közben teljesen elvesztette a fejét, folyton ismételgette: – Látja, látja, a férje is azt mondja, hogy nincs ebben semmi... Nos, jöjjön, jöjjön, no szépen!...

– Őszintén szólva nem ragaszkodom hozzá, hogy „affélének” nézzenek – mondta Giulia igen rosszkedvűen.

Lina előresietett, és amikor a tánchelyre ért, kinyújtotta karját, s magához ölelte Giuliát. Marcello Linát figyelte, amint férfias biztonsággal és fensőbbséges eréllyel átöleli feleségét, és megindul vele a táncospárok között; egy pillanatra fájdalmas és sötét kétségbeesés szállta meg: Giulia alacsonyabb volt Linánál, ki arcával egészen rádőlt, és minden lépéssel közelebb szorította magához Giulia derekát. Hihetetlen és szomorú látvány: ez lenne az a szerelem, mely őt egy másik világba ragadná, más életet adna neki, hogy megmentse, és igaz örömet gyújtson benne?!

Egy kéz nehezedett a vállára. Megfordult: Quadri kivörösödött arcát látta, amint feléje hajlik: – Clerici – mondta meghatottan –, ne higgye ám, hogy én nem értettem meg magát.

Marcello rábámult, és lassan tagolta: – Megbocsásson, de akkor most én nem értem magát.

– Clerici – folytatta rögtön a másik –, maga tudja, ki vagyok én!... De én is tudom, kicsoda maga. – Mereven, vizslatva nézett rá, és közben megfogta Marcello kabáthajtókájának mindkét szárnyát. Marcello megdöbbent erre a mozdulatra, rémület szállta meg tagjait, s úgy nézett vissza a rámeredő arcba. De Quadri szemében nem gyűlölet vergődött, hanem könnyes és érzelmes meghatottság.

Mégis – mint Marcello kénytelen volt ezt is észrevenni – valamiképpen számító és gunyoros is. – Én tudom, kicsoda maga. Eleve számot vetettem vele, hogy ha így beszélek magához, azt hiheti rólam, hogy kiábrándult öregember vagyok, naiv lélek, vagy éppen, mondjuk ki, egész egyszerűen: ostoba ember... Mindegy, nem ez a fontos, mert én csak annyit akarok mondani, mégpedig a legnagyobb őszinteséggel, hogy: köszönöm!...

Marcello megnézte a professzort, mintha most látná először* s nem szólt semmit. Kabáthajtókája még mindig a kezében volt, és érezte, hogy már nyakára torlódik a kabát, mint mikor megfognak valakit, hogy messzire repítsék! – Azt mondom magának: köszönöm, hogy nem vállalta a levelet... Mert ha maga hivatali kötelessége szerint lelkiismerete szavára hallgat, és átveszi tőlem, akkor feletteseinek át is adja, hogy megfejtsék, és a címzetteket letartóztassák... Maga ezt nem tette, Clerici!... És nem tette meg, talán lojalitásból, hirtelen támadt megjavulási szándékból, váratlan kételyből, tisztességből... nem tudom!... Csak azt, hogy nem tette meg, és ezért ismételten köszönetet mondok!

Marcello megmozdult, hogy válaszoljon, mire Ouadri végre elengedte kabátját, de szájára tette ujját: – Nem, ne mondja, hogy azért nem akarta vállalni a levelet, mert ez gyanút keltett volna bennem, és maga meg akart felelni házastársi hűségének a nászút alatt!...

Ne mondja ezt, mert úgysem igaz!... Maga megtette az első lépést a megváltás felé. Én köszönöm magának, hogy alkalmat adhattam rá... De kérem, most már menjen végig ezen az úton, mert az út végén az újjászületés várja!

Quadri hátradőlt a széken, s mint aki kínzó szomját akarja egyszerre oltani, nagyot húzott italából. – De itt vannak már az asszonyok! – mondta eztán, és felállt.

Marcello gépiesen követte, s szédelegve szintén felállt. Akkor vette észre, hogy a felállás a táncból visszatérő asszonyoknak szól.

Rögtön feltűnt neki, hogy Lina rosszkedvű. Ahogy leült, dühösen és sietősen kapta elő púderesdobozát, és apró ütésekkel pofozta végig arcát és orra nyergét. Giulia ellenben nyugodtan és közömbösen ereszkedett le férje mellé, és gyengéden megfogta kezét az asztal alatt, hogy ezzel is bizonyítsa ellenszenvét Lina iránt.

A monoklis főnöknő közeledett, mézes mosolyra fodrozva sima és sápadt arcát, és modoros mozdulattal kérdezte meg, minden rendben van-e.

Lina szárazon felelte, hogy ennél pompásabban már nem is érezheti magát, mire a főnöknő megbiccentette a fejét Giulia felé: – Ön először van nálunk... Emlékül felajánlhatok egy szál virágot?

– Köszönöm – mondta Giulia meglepetten.

– Cristina – szólt hátra a főnöknő, mire egy ugyancsak férfiruhába öltözött nő lépett hozzájuk, nagyon is másféle, mint azok a csinos virágárusnők, akik ilyen táncoshelyeken virágaikat kínálni szokták.

Sápadt volt és elnyűtt, keleties vonású arca volt, nagy orra, vastag ajka, kopasz és csontos homloka a rosszul és nagyon rövidre vágott haj alatt, mintha valami betegségen esett volna át, ami miatt haját le kellett vágni. Giulia felé nyújtotta kosarát, mely gardéniával volt teli, mire a főnöknő egyet kiválasztva, Giulia vállába tűzte: „Az igazgatóság ajándéka” – kísérőszöveggel.

– Köszönöm – mondta Giulia.

– Nincs mit – mondta a főnöknő. – Fogadni mernék, hogy kedves vendégem spanyol... igaz?

– Olasz.

– Ah igen, persze: tudhattam volna!... Ezekkel a gyönyörű szemekkel!

Szavai elvesztek a tömeg zajában, és a zenekar is újra rázendített, mire a főnöknő, a virágkosár és a sovány és búbánatos Cristina együtt vonultak vissza az asztaltól.

Lina Marcellóhoz fordult, és ingerülten kérdezte: – Mért nem kér fel? Szeretnék táncolni.

Marcello szó nélkül felállt, és utánament a nőnek a tánchelyre.

Elkezdtek táncolni. Lina valamennyire elhúzódott Marcellótól, mire ennek eszébe jutott: bezzeg előbb valósággal bekebelezte Giuliát! Egy darabig csendben táncoltak, aztán Lina egyszerre dühösen elkezdett beszélni. Dühében különös módon vegyült a feltételezett szerelmeskedés cinkossága a haraggal és méltatlankodással:

– Ahelyett, hogy rám támadsz az autóban, kitéve magad a veszélynek, hogy férjem megláthat, inkább kedves feleségeddel lehetnél erélyesebb a versailles-i kirándulás dolgában!...

Marcello elképedt, ahogy a nő őszinte dühét bele tudta öltöztetni megjátszott szerelmeskedése köntösébe; ez a cinikus és brutális tegezés jellemezte legjobban magatartását, mert egy olyan nő könnyed erkölcséről vallott ezzel, aki fittyet hány a feleségi hűségnek.

Marcello hallgatott, nem szólt, Lina viszont ügyesen használta ki hallgatását:

– Most mért nem beszélsz?... Ez hát a szerelmed?... Még engedelmességre se bírod rávenni ostoba feleségedet?

– Az én feleségem nem ostoba – mondta halkan Marcello, és inkább kíváncsi volt, mint sértődött, mi sül ki mindebből...

Ez a nő tényleg abba az irányba lendült neki az újabb támadásnak, amerre a válasz az utat megnyitotta:

– Hogyhogy nem ostoba?! – kiáltotta. – Drágám, a vak is láthatja!. .. Nem mondom: szép nő, nagyon is szép... de tökéletesen ostoba teremtés!... Szép állat... semmi több! Hogy ezt te eddig nem vetted észre!

– Nekem úgy tetszik, amilyen – mondta Marcello, csak úgy mellékesen.

– Liba!... Ostoba liba! „Cőte d’Azur”, az igen, az kell neki: kis falusi tyúk, akinek egy morzsa esze sincs... az Azur-part, persze!...

Mért nem mindjárt Monte-Carlo vagy Deauville, vagy éppen az Eiffel-torony?! – A nő egészen magánkívül volt a dühtől, már hadonászott is, nyilvánvaló jeléül – gondolta Marcello –, hogy tánc közben nagyon kínos vita lehetett köztük.

Szelíden mondta: – Ne gyötrődj!... És ne is haragudj a feleségemre! Holnap reggel egyszerűen gyere fel a szállodába. .’.És hármasban megyünk Versailles-ba, rendben van?!

Lina reménykedve nézett rá, de a harag még erősebb volt benne, s megint elöntötte: – Micsoda lehetetlen ötletei vannak!... Képes nyíltan szemembe mondani, hogy „nem óhajtja jelenlétemet”!...

Én pedig nem szeretek oda menni, ahol nemkívánatos a jelenlétem!

Ezt tudja meg!

– Én pedig azt kívánom, hogy jelen légy – mondta egyszerű hangon Marcello.

– Te igen, de a feleséged!

– Mit számít neked a feleségem!... Nem elég, hogy mi ketten szeretjük egymást?!

Lina nyugtalanul, bizalmatlan tekintettel nézett Marcellóra, visszakapva fejét es duzzadt-lágy keblét, melyet eddig Marcello mellén pihentetett: – Nahát, hallod!... Úgy beszélsz szerelmünkről, mintha ki tudja mióta szeretnénk már egymást!... Nem is tudom, hogy képzeled: tényleg azt hiszed, hogy mi szeretjük egymást?!

Marcello ezt szerette volna válaszolni: „Mért nem szeretsz? Én úgy tudnálak szeretni téged!” De a szavak elhaltak ajkán, mint ahogy az áthatolhatatlan messzeség megöli a visszhangot. Úgy rémlett neki, még ennyire nem szerette ezt a nőt, éppen most, amikor a feltételezés már komédiába torzult, amikor olyan hamis-komolyan kérdi tőle, hogy igazán szerelmes-e belé...

Hát szomorúan csak ennyit mondott: – Tudod jól, én szeretném, ha szeretnénk egymást.

– Én is – felelte a nő szórakozottan, és Marcello megérezte, hogy ez Giuliának szól. Aztán, mintha ráébredne a valóságra, hirtelen dührohammal: – Mindenesetre kérlek,, hogy máskor ne csókolj meg az autóban, és sehol efféle helyen!... Nem bírom elviselni az ilyen érzelmi kitöréseket!... Az ilyesmi nemcsak udvariatlan, de ízléstelen is.

– Te pedig – felelte Marcello fogát csikorgatva – még azt se mondtad, hogy jössz-e vagy se holnap Versailles-ba?

Lina megingott, tétovaság rángott végig az arcán. Őszinte kétségbeeséssel mondta:

– Igazán gondolod, hogy a feleségedet nem dühíti fel, ha veletek megyek?... Nem fog inzultálni, ahogy ma a vendéglőben?

– Bizonyos vagyok benne, hogy nem!... Egy kicsit talán meglepődik, ez minden. De mielőtt még megérkeznél, én előkészítem.

– Igazán? Megteszed?

– Meg.

– Nekem az a benyomásom, hogy feleséged ki nem állhat engem – mondta kérdő hangsúllyal, mintha az ellenkezőjét szeretné hallani.

– Tévedsz – mondta is rögtön Marcello –, nagyon is rokonszenves vagy neki!

– Igazán?

– Igazán... Ma is mondta nekem.

– Mit mondott?

– Ó, istenem, semmi különöset... Azt, hogy szép vagy, és nagyon okos... Szóval az igazat.

– Hát akkor megyek – döntött hirtelen az asszony. – Rögtön azután, hogy a férjem elindult..; kilenc óra felé... Úgy, hogy a tízórás vonatot még elérhetjük. Értetek megyek a szállodába!...

Marcellónak persze sértő volt ez a nagy sietség és megkönnyebbülés. De hirtelen szerelmi düh rohanta meg, mindegy már, igaz-e vagy sem, vagy hogy az-e igazán vagy nem.

– Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat.

– Igazán?

– Nagyon, mert tudom, hogy ha legalább egy kicsit nem szeretnél, nem tetted volna meg.

– Hátha valami más okom volt rá? – kérdezte kacéran a nő.

– Micsoda?

– Mi, nők, tudod, bosszúállók vagyunk... Tehát, mondjuk, az, hogy pukkasztani akarom a feleségedet...

Hát hiába! Mindig és csak Giuliára gondol! – vette tudomásul Marcello, de azért tánc közben a kijárat felé irányította. Még két forduló, és ott voltak a ruhatárban, egy lépésre a kijárattól. – Hová viszel? – kérdezte a nő.

– Hallgass rám – könyörgött halkan Marcello, hogy a ruhatárosnő, aki a pult mögött figyelt, ne hallja. – Menjünk ki egy pillanatra az utcára.

– Miért?

– Ott nincs senki... Szeretném, ha most kapnék tőled egy csókot... de,úgy, tudod, kényszer nélkül!... Hogy megmutasd: szeretsz!

– Eszembe sincs! – mondta a nő, és egyszerre elfutotta a méreg.

– Miért nem? Az utca sötét, elhagyatott, nem lát meg senki.

– Mondtam már, hogy ki nem állhatom ezeket az érzelmi kitöréseket nyilvános helyeken!

– Kérlek, nagyon kérlek!

– Hagyj békén! – mondta most keményen és durván, és kiszabadítva magát Marcello kezéből, ki a csuklójánál fogta, visszament a terembe, Marcellót pedig lendülete kisodorta az utcára. Csak azért is kiment.

Az utca sötét volt és üres, ahogy mondta is Linának, senki nem járt a gyalogjárón, melyet igen halványan világított meg egy messzi utcalámpa. A szemközti oldalon, a kerítésfal mellett, sorban álltak az autók. Marcello elővette zsebkendőjét, és megtörölte izzadt homlokát; felnézett a sűrű lombú fákra, melyek a kőfalra borították vastag árnyékukat. Szédült, mintha fejét erős ütés érte volna. Nem emlékezett rá, hogy valaha is egy könyörgő szót ejtett volna ki nőnek, és most rettentően szégyellte, hogy először életében megtette. De éppen ezért értette meg, hogy semmi reménye nincs, hogy valaha megtörje ezt a szép nőt, vagy hogy legalább megértésre bírja.

Ebben a pillanatban motorberregést hallott a háta mögött. Rögtön utána egy autó oda is surrant és megállt, közvetlen mellette.

Belül volt kivilágítva, és a kormány mellett azonnal felismerte Orlandót, aki úgy ült ott, mint valami családapa a családi kiránduláson. Társa, a hosszú arcú, sovány ragadozómadár, mellette.

– Doktor úr! – szólította meg halkan Orlando.

S hogy Marcello gépiesen közelebb lépett: – Doktor úr, kérem...

Mi akkor elmegyünk... Ha ő holnap reggel indul, nincs egyéb tennivalónk, mint utánamenni... Azonban valószínű, hogy nem is várjuk meg, amíg Szavojába ér.

– Miért? – kérdezte Marcello, nem is gondolva rá, mit kérdez.

– Az út hosszú, és Szavoja messze van. Miért várjuk meg Szavoját, ha előbb is lehet intézkedni és sokkal jobb körülmények között?...

Viszontlátásra, doktor úr... Olaszországban!

Orlando búcsút intett a kezével, társa is egy kicsit megbiccentette a fejét, a gépkocsi megugrott és elsuhant, befordult az utca sarkán, s eltűnt. Marcello visszalépett a járdára, és bement a terembe.

A muzsika éppen újrakezdte, és csak Quadrit találta az asztalnál.

Lina és Giulia megint táncoltak, az egymást gyömöszölő párok között. Marcello leült, és a jeges limonádét lassan kiitta, minden figyelmét a pohár alján zörgő jégdarabkáknak szentelve.

Ekkor Quadri megszólalt: – Tudja-e, Clerici, hogy maga nagyon hasznos lehetne nekünk?

– Nem értem – mondta Marcello, letéve poharát az asztalra.

Quadri nyugodtan, zavar nélkül kezdte magyarázni: – Másvalakinek azt ajánlanám, hogy maradjon Párizsban... Van itt munka elég, biztosíthatom; és nekünk olyan fiatalemberekre van szükségünk, mint maga... De maga akkor lehetne igazán hasznos, ha ott marad, ahol most van... a helyén.

– Azzal, hogy tájékoztatom önöket – fejezte be a professzor gondolatát Marcello, szeme közé nézve.

– Úgy van!

Marcello ezekre a szavakra kénytelen volt a meghatódás fényes könnyeire gondolni, amelyek oly őszinte megindultsággal törtek fel Quadri szemében, nem sokkal előbb, amikor megfogta a hajtókáját.

Ez a meghatódás, úgy látszik, csak bársonyos érzelgősség volt, ami alá a politikus rideg számítása megbújt. Ugyanaz a meghatódottság ez, amit megfigyelt néhány felettese szemében, ha ugyan más – „hazafias” és nem „emberies” – címszó alatt is. Mert mit számítanak az igazolásul nyilvánított érzelmek, ha aztán – mind a két esetben – tekintetbe őt magát nem veszik (ember voltát tudniillik), és mindegyik csak eszköznek tekinti, hogy célját elérje? Egy könyvelő tárgyilagos közömbösségével vette most tudomásul, hogy Quadri tulajdonképpen ezzel az ajánlattal az ő halálos ítéletét írta alá. Miután mindez átsuhant az agyán, ezt felelte:

– Úgy beszél, mintha én ugyanazon a meggyőződésen volnék, mint ön... Vagy közel állnék hozzá, hogy vállaljam ezt a meggyőződést. Ha így állna a dolog, én magam ajánlottam volna fel szolgálataimat... De mivel a dolgok úgy állnak, ahogy állnak, vagyis hogy én nem tudok, de nem is akarok az ön meggyőződésében osztozni, ön engem nyílt árulásra szólít fel.

– Árulásra, soha! – mondta készen a válaszra Quadri. – Mi nem ismerünk árulókat. Csak olyan embereket, akik felismerik tévedésüket, és revideálják álláspontjukat. Meg voltam győződve és meg vagyok most is, hogy ön ezek közül való.

– Téved.

– Hát akkor vegye úgy, mintha semmit sem mondtam volna!...

Kisasszony! – fejezte be mondatát, az egyik pincérnőnek kiáltva, hogy csalódását leplezze, és sietősen ki is fizette a számlát.

Aztán hallgattak. Quadri a termet nézte mint derűs, együgyű szemlélődő; Marcello, ki háttal ült a táncolóknak, szemét a padlóra szegezte. Végre Giulia kezét érezte a vállán, és nyugodt hangját hallotta: – Menjünk haza!... Én már olyan fáradt vagyok!

Marcello azonnal felállt: – Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy álmosak vagyunk.

Lina arcát feldúltnak és halottsápadtnak látta most, de dúltságát a fárasztó napnak, a sápadtságát meg a neonfénynek tulajdonította.

Kiment az utcára, az utca mélyére, a kocsihoz. Marcello úgy tett, mintha nem hallaná felesége hangját, ahogy fülébe súgja: – Üljünk úgy, mint előbb –, és elszántan Quadri mellé ült be.

Az egész úton egyikük se beszélt.

Csak az út közepe táján egyszer Marcello, mikor azt kérdezte:

– Mennyi idő alatt lehet Szavojába érni?

Quadri, anélkül, hogy fejét mozdította volna, felelte: – Ez elég gyors kocsi, és ha egyedül megyek, és semmi nem jön közbe, és kedvemre hajthatok, gondolom, éjfélre elérem Annecyt... A rákövetkező nap aztán hajnalban megyek tovább.

A szálloda előtt, amikor kiszálltak a kocsiból, Quadri gyors kézfogás után rögtön visszabújt a kocsiba, Lina azonban még valamit beszélt Giuliával, és csak aztán búcsúzkodtak. Majd Giulia rögtön be is ment a szállodába. így Lina egy pillanatra egyedül maradt Marcellóval a járdán.

Marcello zavartan búcsúzott: – Hát akkor viszontlátásra holnap!

– Holnap – visszhangozta az asszony, és nagyvilágias mosollyal biccentett.

Aztán hátat fordított, és ő az előcsarnokban utolérte Giuliát.

TIZEDIK FEJEZET

Ahogy Marcello reggel felébredt, és a rosszul zárt ablaktáblák félhomályában szemét a mennyezetre fordította, rögtön eszébe jutott, hogy Quadri már Franciaország útjain száguld valamerre; nyomában, nem messzire, Oriando és emberei; s ezzel az ő párizsi útja véget ért.

Véget ért az út, noha még alig kezdődött el.

De véget ért, mert Quadri halálával letelt életének az a szakasza, amely alatt minden erejével azon volt, hogy megszabaduljon a magány és a rendellenesség terhétől, amit benne Linó halála hagyott.

Ez csak bűntény árán sikerült neki, jobban mondva egy olyan tény által, mely bűn lenne, ha nem tudná igazolni magát, ha nem tudná értelmét adni. Ami őt magát személyesen ebben az ügyben illeti, bizonyos benne, hogy az önigazolás nem is marad el: derék férj, derék apa és derék honpolgár lesz, hála Quadri halálának, ami eleve kizár minden visszatérést. így hát élete lassan, de bizonyosan megszerzi a feltétlen bizonyosságnak azt a fokát, amely eddig annyira hiányzott belőle. Linó halála tehát, mely az ő sötét tragédiájának eredendő oka volt, feloldódik és megsemmisül Quadri halálában, éppen úgy, ahogy valaha, az ősi időkben, egy ártatlan ember kiengesztelő feláldozása feloldotta és semmissé tette egy korábbi gonosztett kegyetlenségét.

Ez bizonyára így van.

De itt nemcsak róla van szó. Életének és Quadri halálának igazolása nemcsak tőle függ: „Most – gondolta végig teljes világossággal – másoknak is meg kell tenni kötelességüket... Különben egyedül maradok ezzel a halottal a nyakamon, és a végén semmit sem érek el, csak semmit teszek hozzá a semmihez.”

Kik ezek a mások? Elsősorban a kormány, amelyet ezzel a halállal szolgálni kívánt, továbbá az a társadalmi réteg, amely ebben a kormányban testesül meg, és végül a nemzet maga, mely elfogadta, hogy ez a társadalmi réteg vezesse. Nem elég tehát, hogy azt mondja:

„Megtettem a kötelességemet!... így tettem, mert így szólt a parancs!...” Efféle igazolás elég lehet Orlandónak, de neki nem.

Ő igényli a kormánynak, a társadalomnak és a nemzetnek teljes erkölcsi sikerét; nemcsak a külsőt, hanem a belsőt, a szükségeset, a feltétlent is. Csakis ily módon lehetséges, hogy olyasmi, ami normális körülmények között közönséges bűnténynek minősül, pozitív lépéssé váljék a szükséges irányba vezető úton. Más szavakkal kifejezve: hála olyan erőknek, melyek nem tőle függenek: be kell következnie a teljes átértékelésnek. Az igaztalannak igazságossá kell változnia, az árulásnak hősiességgé, a halálnak életté.

Ezen a ponton szükségét érezte, hogy helyzetét nyers és kegyetlen szavakkal jellemezze. Ezért ridegen így fogalmazta meg: „Ha a fasizmus kudarcot vall, mert az a tudatlan, illetéktelen és ostoba csatornatöltelék-népség, mely Rómában székel, az olasz nemzetet romlásba viszi, akkor én sem vagyok egyéb, mint közönséges gyilkos.” Aztán rögtön hozzátette még, némileg javítva fogalmazásán:

„Mégis, ahogy most a dolgok állnak, voltaképp nem tehettem másként.”

Giulia mellette aludt még, de most megmozdult, és lassú, fokozatos mozgással kezdte birtokba venni, előbb két karjával, aztán a lábaival, fejét Marcello mellére bújtatva. Marcello nem tért ki előle; egyik kezével az éjjeliszekrényről elvette a foszforeszkáló számlapú ébresztőórát, és megnézte, hány óra: negyed tízet mutatott. Azonnal arra kellett gondolnia, hogy ha a dolgok úgy haladnak, ahogy Orlando ezt vele sejtette, ebben a percben Quadri autója már valamelyik francia országút árkában hever mozdulatlanul, kormánya mellett egy halott ember.

Giulia észrevette a mozdulatot: – Hány óra?

– Negyed tíz.

– Ó, de késő van – mondta Giulia, anélkül, hogy megmozdult volna. – Akkor legalább kilenc órát aludtunk.

– Látszik, hogy nagyon fáradtak voltunk.

– Nem megyünk Versailles-ba?

– Dehogynem... De akkor öltöznünk kell ám – sóhajtott Marcello –, mert nemsokára itt lesz Quadriné.

– Jobb szeretném, ha nem jönne!... Nem hagy békén egy percre sem szerelmével.

Marcello nem szólt, Giulia kisvártatva folytatta: – És mi a programunk a következő napokra?

Még mielőtt mást hazudott volna, Marcello kimondta, amit első pillanatban gondolt:

– Utazunk haza – felelte olyan hangon, amire csak a melankólia szótárában van kifejezés.

Erre már Giulia is megmozdult, fejét s mellét kissé felemelte Marcello mellén, de úgy, hogy azért el nem engedte, és csodálkozó, szinte rémült hangsúllyal kérdezte: – Ilyen gyorsan? Alig érkeztünk ide, máris megyünk?

– Tegnap este nem akartam megmondani – hazudott Marcello –, hogy el ne rontsam az estédet!... Délután táviratot kaptam, hogy azonnal vissza kell térnem Rómába.

– FCár... igazán nagy kár! – mondta Giulia, máris készségesen belenyugodva: – Éppen mikor kezdtem magam jól érezni Párizsban... De tulajdonképpen még nem is láttunk semmit!...

– Nagyon sajnálod? – kérdezte Marcello, és gyengéden megcirógatta a haját.

– Nem!... De azért szerettem volna még néhány napot maradni... hogy... hogy valami fogalmam legyen Párizsról.

– Majd visszajövünk még.

Csönd következett. De aztán Giulia hirtelen megélénkült, karjaival és egész testével elhatalmasodott Marcello testén, és úgy kérdezte, mohón: – Akkor legalább azt mondd meg, mit csinálunk a jövőben?.. . Mondd el nekem, milyen lesz az életünk?

– Miért akarod tudni?

– Csak! – mondta Giulia, inkább fojtogató szorítással felelve.

– Én úgy szeretem, ha a jövőnkről beszélgetünk... így, ágyban... sötétben.

– No, rendben van – egyezett bele Marcello, és nyugodt, színtelen hangon folytatta: – Most szépen hazamegyünk, s lakást keresünk Rómában.

– Mekkora lesz?

– Négy- vagy ötszobás, külön mellékhelyiségekkel természetesen... Ha megtaláltuk a megfelelőt, megvásároljuk mindazt a szükséges holmit, ami a berendezéshez kell.

– Földszinti lakást szeretnék – mondta Giulia álmodozó hangon –, egy kis kerttel... Lehet akármilyen kicsiny, csak fák és virágok legyenek benne, hogy jó időben akár egész napunkat ott tölthessük.

– Semmi sem könnyebb ennél – hagyta helyben Marcello. – Tehát lesz lakásunk... De azt hiszem, lesz elég pénzünk is, hogy megfelelően berendezzük... Persze, nem luxusbútorokkal.

– Neked szép dolgozószobád lesz – mondta Giulia.

– Minek az nekem? A hivatalban dolgozom úgyis... Inkább nappalinak kell egy nagy szobát szépen berendeznünk!...

– Igazad van... egy szép nappali... szalon is meg ebédlő is... és nagyon szép lesz a hálószobánk!... Igaz, Marcello?

– Igen.

– De semmi ruganyos csőbútor! Az olyan utálatos!... Teljesen normális hálószobát akarok... kétférőhelyes, nagy ággyal, szóval hitvesi ágyat... És mondd, a konyhánk is szép lesz, ugye?

– Igen, szép konyhánk lesz, miért is ne lenne?

– Két tűzhelyet szeretnék, egy gáztűzhelyet és egy villanytűzhelyet. .. És persze szép nagy frigidaire-t is!... Ha lesz elég pénzünk. .. ennyit legalább megvehetünk... részletre, ugye?!

– Természetesen, részletre...

– És mondd, mit csinálunk majd ebben a szép lakásban?

– Mit? Élünk és boldogok leszünk.

– Nekem ez a legfontosabb; nekem erre van a legnagyobb szükségem: a boldogságra! – sóhajtotta Giulia őszintén és elragadtatva, még jobban rátapadva élete párjára. – Nagyon... nagyon...

Ha te tudnád!... Mióta megszülettem, csak erre vágyom! Hogy egyszer boldog lehessek!

– Nohát, azok is leszünk, kedvesem! – mondta Marcello, szinte ingerült magabiztatással.

– És lesznek gyermekeink?

– Természetesen.

– Sok gyereket akarok – mondta Giulia olyan hangon, mely már szinte énekelt a boldogságtól. – Minden évben akarok gyermeket! Legalábbis házasságunk első négy évében minden évben egyet... Így aztán hamarosan családunk is lesz!... Ez nekem nagyon sürgős, nem akarok egy percig sem várni, úgy tudd meg!... Mert ha az embernek családja van, akkor már minden magától jön, nem így van?!

– Bizonyára úgy van, ahogy mondod.

Giulia, kis szünet után: – Mit gondolsz, Marcello, teherbe estem én már tőled?

– Honnan tudhatnám?

– Mert ha így van, akkor a mi kisgyerekünk a vonatban „született”!

– Szeretnéd?

– Igen, mert ez nagyon kedvező jel volna a drágaságomnak!...

Ki tudja, nem valami nagy utazó válik-e épp ezért belőle!... Ebből láthatod, hogy első gyermekünket fiúnak akarom. A második legyen lány... s nagyon szép! És lehet is, mert te szép vagy, és én se vagyok éppen csúnya! Kettőnktől csak szép gyerekek születhetnek...

Marcello erre nem válaszolt, hallgatott. Giulia észre is vette:

– Mért hallgatsz? Nem akarsz talán tőlem gyereket?!

– Ugyan, csacsi! – felelte; és hirtelen – meglepetve vette észre – két kövér könnycsepp fordult ki a szeme alján, és végiggörgött az arcán.

Aztán másik kettő, forró s tüzes, mintha igen régóta ott bújtak volna meg a szeme rejtekén, hogy égő fájdalommal telítődjenek. Tudja is, mi könnyezteti meg: Giuliának iménti szavai a boldogságról, de hogy miért, annak okát nem tudta; talán mert számot vetett magával, hogy ezért a boldogságért előre kell fizetni, és nagyon nagy árat.

Vagy talán mert ő nem tud olyan egyszerű módon boldog lenni, ahogy Giulia...

Végül is, bár nagy erőfeszítésbe került, visszaparancsolta könnyeit, keze fejével megtörölte szemét, úgy, hogy Giulia észre ne vegye.

Ezalatt Giulia mind hevesebben fonódott rá, mohón gyötörve Marcello testét. Mindent elkövetett, hogy ernyedt és szórakozott kezeit simogatásra és ölelésre serkentse. Végül Marcello már csak azt érezte, hogy Giulia arca egészen rátapad az övére, és elkezdi csókolni a száján, homlokán, állán, mindenütt, valami őrjöngő és gyerekes mohósággal. Susogott, szuszogott, s panaszosán nyögött fel végül is: – Mért nem ölelsz meg már?!...

Marcello ebben a könyörgő jajkiáltásban szemrehányást érzett, amiért az imént inkább a maga, mintsem Giulia boldogságára gondolt. Ezért hát energikusan átölelte, gyöngéden magáévá tette; és a női test – a férfi test alatt –, feje a vánkoson, szeme becsukva, elkezdte emelni és süllyeszteni csípőjét, szabályosan, nyugodt s valamiképp sötéten eltűnődő, megfontolt mozdulatokkal, hasonlatosan a tenger hullámához, mely megdagad és ellapul, amint a partra verődik.

Erős koppantás hallatszott az ajtón: – Expressz!

– Mi az?! – mormogta Giulia lihegve, s kinyitotta szemét. – Ne mozdulj!... Mit érdekel most akármi?! – De Marcello mégis az ajtó felé fordult és látta: a padlón, az ajtó alatt beszivárgó fénycsíkban, ott lapul egy levél, melyet az ajtó alatt löktek be; úgy látszik, nagy erővel, hogy idáig csúszott. Ugyanebben a pillanatban zuhant vissza hátára Giulia, megmerevedett alatta, s fejét hátravetve a párnán, mély sóhajjal minden körmét Marcello karjába vájta. Fejét a párnán előbb egyik majd másik oldalára rángatta, úgy nyögte:

– Ölj meg!...

Mi oka lehetett rá, mi nem, Marcellónak hirtelen Linó kiáltása harsant az agyába: – Ölj meg, mint egy kutyát! –, és iszonyú nyugtalanság hasított belé, szinte rostjait érezte ropogni. Várt még egy hosszú pillanatot, amíg Giulia keze elhanyatlik az ágyon, aztán meggyújtotta a lámpát, lelépett az ágyról, felvette a levelet, és visszafeküdt Giulia mellé, aki most hátat fordított neki összekuporodva, csukott szemmel. Marcello megnézte a levelet, mielőtt az ágy peremére tette, Giulia nyitott és még lihegő szája elé. A levélborítékra ugyanis ez volt írva, határozott női betűkkel: „Madame Giulia Clerici.”

– Levelet kaptál Quadrinétól – szólt halkan Marcello.

Giulia ki sem nyitotta szemét, úgy motyogta: – Add ide!...

Hosszú csend. A Giulia szája elé tett levelet teljesen megvilágította a lámpa fénye. Az asszony, a címzett mozdulatlan, mintha aludnék. Aztán sóhajt, kinyitja szemét, egyik kezével felcsípi a levél sarkát, fogával feltépi a borítékot, így veszi ki belőle a levelet is.

Aztán elolvassa.

Marcello csak látja: felesége mosolyog, ahogy betűzi. Végre ezt motyogja:

– Azt mondják, a szerelemben az győz, aki megszökik... Hát a mi barátnőnk, mivel tegnap este, mint írja, „kegyetlenül bántam vele”, arról értesít, hogy megváltoztatva elhatározását, nem jön értünk, hanem elutazott ma reggel a férjével... Reméli, hogy még látjuk egymást... Jó utat, kedves!

– Elment? – kérdezte hangtalan szájjal Marcello.

– El, ma reggel hétkor együtt indult férjével Szavojába... De tudod-e, miért ment el? Emlékszel tegnap este, amikor másodszor táncoltam vele?... Én kértem fel őt; erre nagyon boldog lett, hogy végre „megadom magam”... Ezt remélte... De én a legnagyobb őszinteséggel megmondtam neki, hogy egyszer s mindenkorra mondjon le rólam... Mert ha továbbra is úgy viselkedik, mint addig, még csak viszont se láthat!... Én csak téged szeretlek... Hagyjon békében... És szégyellje magát! Igen!... Egyszóval: mondtam én neki annyit és úgy, hogy a végén már majdnem sírva fakadt... Hát ma reggel elutazott... Most mire számít?... „Elutazom, hogy te utánam gyere?!...” Erre ugyan várhat!

– Az igaz, arra várhat! – ismételte Marcello.

– Egyébként nagyon örülök, hogy elment – folytatta Giulia –, mert már olyan kibírhatatlanul erőszakos volt!... Hogy valaha is lássuk egymást?... Erről ne is beszéljünk! Nem akarom többé látni!

– Nem is látod soha többé – mondta Marcello.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Marcello minisztériumi dolgozószobája egy kis belső udvarra nézett: nagyon kicsiny, szabálytalan kis szoba volt ez, nem volt benne más, mint egy íróasztal és néhány állvány. Vaksötét folyosó végén nyílt, messze az előszobától. Egyik melléklépcsőn szokott ide feljönni Marcello, cselédlépcsőn, mely a palota mögötti néptelen utcácskára vezetett.

Egy reggelen, egy héttel Párizsból való hazatérése után, ebben a szobában ült Marcello. Nagy meleg volt odakünn is, idebent is, de mégsem vetette le kabátját, sőt nyakkendőjét sem oldotta meg, ahogy kollégái szokták. Szinte rögeszmés szokása volt, hogy a hivatálban nem változtat se öltözékén, se magatartásán. Tehát most is teljesen felöltözve, zárt ingnyakkal (mely magas volt és szoros) ült az asztalánál. Hazai és külföldi lapokat tanulmányozott, mielőtt munkájához látott volna. Aznap reggel is, bár azóta hat nap telt el, első pillantásával a Quadri-féle bűnügyet kereste. Feltűnt neki, hogy az erről szóló hírek és címek szemmel láthatóan megzsugorodtak, kétségtelen jeléül, hogy a nyomozás elakadt, nem halad. Néhány baloldali francia lap ugyan még megismételte a bűntény leírását, kitérve egy-egy különös vagy gyanúsan fontosnak látszó részlet magyarázatára, mint például hogy Quadrit késsel ölték meg, egy sűrű, sötét erdőben; feleségét ellenben három revolvergolyóval terítették le az út szélén, és csak aztán vonszolták holtan a férje mellé; a gépkocsit is a sűrűbe vitték, és elrejtették a bokrok közé. Ez az aprólékos gond, ahogy a hullákat és az autót fák közé rejtették, messze az úttól: ez volt az oka, hogy csak két nap múlva bukkantak rájuk.

A baloldali lapok teljes bizonysággal írták, hogy a házaspárt egyenesen Olaszországból küldött bérgyilkosok ölték meg; néhány jobboldali újság viszont azt a véleményt kockáztatta meg (bár kérdő formában, amit az olasz lapok hivatalos közleménye is állított), hogy a gyilkosok a professzor antifasiszta barátai voltak, akik késhegyig menő vitába keveredtek vele a spanyol polgárháború megítélése tekintetében.

Marcello félredobta az újságokat, és egy francia képeslapot vett fel az asztalára halmozott újságcsomóból. Rögtön a második, belső oldalon szíven ütötte egy fénykép, mely egy nagyon hosszú és részletes helyszíni tudósítás része volt, ezzel a címmel: A gevaudani erdő tragikus titka. A fénykép a halottak felfedezésekor vagy kevéssel azután készülhetett. Egy erdő széle látszott a képen, egyenes törzsű, ágasbogas fákkal, amelyek közé itt-ott befurakszik a napfény, és fénytócsákat csurgat a magas fűbe. Egy ilyen félig napsütötte, félig árnyas-füves helyen (első pillanatra alig láthatóan) feküdt, mélyen a fűbe süppedve, a két halott.

Quadri hanyatt, belőle nem is látszott más, csak a válla és a feje, ebből is csak az álla s a torka, a vágás feketén tátongó vonalával.

Lina azonban, keresztben rádobva férje tetemére, teljes egészében látható.

Marcello akkurátus nyugalommal letette cigarettáját a hamutálca szélére, előkereste nagyítóját, és nagy figyelemmel vizsgálta meg a fényképet.

A kép szürke volt és fénytelen, tetejében még elmosódott is, az erdő aljának nap- és árnyfoltjai miatt, mégis, Lina teste teljesen felismerhető volt rajta, a karcsú és formás test, tiszta és érzéki, szép és bizarr. Széles válla fölött a finom tarkó; a vékony nyak; a darázsderék fölött a duzzadó mell, a széles csípő; a hosszú, elegáns lábak.

Testével és szétterült ruhájával eltakarja férjét, kissé oldalt fekszik rajta, a fűbe merült fejjel és szájjal férje arcán, mintha a fülébe súgna valamit.

A nagyítón át sokáig nézte a fényképet, minden árnyat, vonalat, részletet aprólékosan végigtanulmányozva. A mozdulatlansággal teli képből – mely a pillanat gépies mozdulatlanságán túlmutatott, és elérte a halál mozdulatlanságát – most a béke irigylendő fuvallata csapott feléje. Kép, amelyből mélységes csönd beszél: akkor szállott le rájuk hirtelen ez a csönd, amikor a villámcsapás rettenetével kialudt életük.

Képzeletében valóságosan is megjelent a tájék, ahogy az erdő alján magára marad a két halott, kétnapi teljes háborítatlanságban; látta, amint a nap hosszú órákon át melengeti őket, rájuk terelve a bogarak nyüzsgő hadát, aztán lassan elhagyja őket, magával vive állatait is, és átadja az édes nyári éjszaka hallgatag árnyainak. Rájuk száll az éjszakai harmat, szél motoz a fák csúcsain és a bokrok alján.

Hajnalban visszatérnek a fények és az árnyékok, mintha ott, a két kiterített és mozdulatlan test fölött adtak volna találkát egymásnak, hogy tovább űzzék gondtalan játékaikat. A reggel hűvösétől és tiszta ragyogásától mámoros madár csüccsen most le az ágra és énekel. Méhecske röpköd Lina asszony feje körül, virág nyílik Quadri félrebillent feje mellett. Nekik, a földbe süllyedt csöndes halottaknak csevegtek a patakok, melyek keresztül-kasul járják az erdőt. És megmozdultak az erdő lakói is, a lopva surranó mókusok és az ugrándozó vadnyulak. És a föld is alattuk, melyet nehéz testük súlya most kétszeresen nyom, előbb puha moha- s fűággyal kínálva őket, majd megérezve a kihűlt test keménységét, készülődik, hogy eleget tegyen a néma kérésnek, és ölébe fogadja őket.

Váratlan kopogásra riadt fel álmodozásából. Összerázkódott, s úgy kiáltotta: – Szabad! –, s a képeslapot lesöpörte asztaláról.

Lassan nyílik az ajtó. Első pillanatban Marcello nem látott senkit, csak aztán jelent meg az ajtónyílásban óvatosan Orlando detektív joviális, széles arca.

– Lehet, doktor úr?

– Jöjjön csak, Orlando – mondta Marcello nyers, hivatalos hangon –, jöjjön! Jelentenivalója van?

Orlando bejött, gondosan becsukta az ajtót. Marcello csak akkor vette észre, hogy ezen a vérbő és tüzelő arcon minden derűs, kivéve a szemét, mely kicsiny, és mélyen bent ül a széles, kopasz homlok alatt, és most olyan, mintha kicsiny szurokfáklya égne a sötét barlang szájánál.

„Különös – gondolta Marcello –, hogy ezt eddig nem vettem észre.”

Intett a detektívnek, hogy üljön le. Ez engedelmeskedett, leült szótlan, csak villogó szemét akasztotta bele Marcellóéba.

– Cigarettát? – kérdezte a főnök, és eléje lökte a dobozt.

– Köszönöm, doktor úr – mondta a detektív, és vastag ujjával kivett egyet. De még mindig hallgatott. Kifújta az első füstfelhőt, megnézte cigarettája égő fejét, és végre kinyögte: – Tudja-e, doktor úr, mi ennek a Quadri-ügynek a legérdekesebb oldala?

– Nem tudom! Micsoda?

– Az, hogy nem kellett volna megcsinálni.

– Hogyhogy „nem kellett volna”?!

– Úgy, hogy mikor a küldetésből hazajövet átléptem a határt, és jelentéstétel végett jelentkeztem Gabriónál, tudja-e, mi volt az első szava? Az, hogy megkaptuk-e az ellenparancsot? Kérdem: miféle ellenparancsot?... Azt mondja: „Azt, hogy le kell állítani az ügyet!”

„Hogyhogy leállítani?” „Leállítani, nem érti?” Rómában hirtelen rájöttek, hogy ebben a pillanatban, amikor kívánatosnak látszik a közeledés Franciaországhoz, ez a küldetés nagyon árthat a tárgyalásoknak!... Erre én végre megmondom: nem kaptam semmiféle ellenintézkedést egészen addig, amíg Párizst el nem hagytam, szóval ha jött is efféle, későn jött, mert a parancs, az eredeti, végre lett hajtva, amint majd a holnap reggeli újságokban meg is láthatja...

Mikor ezt elmondom neki, elkezd üvölteni: „Állatok vagytok!

Tönkretettetek! Ez most befűt a francia-olasz kapcsolatoknak, az egész nemzetközi politikának! Ebben a kényes szakaszban! Utolsó trógerok vagytok! Most mit jelentsek Rómának?” „Mit jelentsen?

– mondom neki nyugodtan. – Jelentse az igazat! Azt, hogy az ellenparancsot későn adták ki, és kész!” Érti ezt, doktor úr?... Annyi fáradság, két halott, és akkor kijelentik, hogy „nem kellett volna megcsinálni”, sőt, hogy még ártottunk is vele!...

Marcello hallgatott. A detektív nagyot falt a cigarettából, tele szájjal okádta ki a füstöt, aztán a primitív ember naiv és önelégült felbuzdulásával, mint aki szeret efféle ünnepies szavakat megforgatni a szájában: – Fatális eset! – mondta.

Megint csak hallgattak.

Akkor a detektív: – Hanem ez az utolsó eset, hogy küldetést vállaltam... Legközelebb majd észnél leszek!... Azt ordítja nekem Gabrio: „Állatok vagytok!”? Ez, kérem, nem igaz!... Emberek vagyunk, nem állatok!...

Marcello elnyomta félig égett cigarettáját, Utána egy másikra gyújtott rá.

A detektív folytatta: – De mondhat akárki akármit, van, amit nem vesz be a gyomrom... Hogy csak egyet mondjak, itt van ez a Cirrincione...

– Cirrincione? Ki az?

– Hát az egyik emberem, aki velem jött... Rögtön a rajtaütés után, abban a nagy zűrzavarban véletlenül megfordulok, és mit látok?... Nyalja a tőrét!... Ráordítok: „Mit csinálsz, te, megőrültél?!”... Mire ő: „Púpos vére szerencsét hoz...’ Hallott már ilyet?! Micsoda vadember!... Kis híja, hogy le nem lőttem.,.

Marcello lesütötte a szemét, és gépiesen elkezdte rendezgetni az újságjait és papírjait az asztalon.

A detektív rosszallólag csóválta fejét, és folytatta: – De ami a leginkább nem tetszett nekem, az az asszony esete volt. Neki az egészhez semmi köze se volt, nem is kellett volna meghalnia... De a férje elé vetette magát, hogy megvédje, így kapott aztán két golyót. .. Az öreg az erdőbe szaladt, ahol aztán elérte ez a vadállat Cirrincione... Az asszony akkor még élt, úgyhogy kénytelen voltam neki megadni a kegyelemdöfést... Csuda bátor nő volt, akárhány férfinál is különb.

Marcello ráemelte tekintetét a detektívre, hogy értésére adja: a kihallgatás véget ért.

A detektív rögtön meg is értette, s felállt. De nem ment el rögtön.

Hanem rányomta két óriás tenyerét az asztalra, hosszan Marcellóra nézett, azokkal a csillogó szemeivel, és ugyanúgy, mint amikor imént azt a két szót ejtette ki, hogy „fatális eset”, most ezt mondta:

– Mindent a családért és a hazáért, doktor úr!

Marcello ebben a pillanatban értette meg csak, hol látta már ezeket a csillogó szemeket! A detektív szemének ugyanaz a kifejezése volt, mint az ő apjáénak, aki még mindig az elmegyógyintézetben van bezárva.

Ezt mondta hát ridegen: – A haza talán nem is várt tőlünk ennyit, kedves barátom.

– Ha nem várt – mondta a detektív, és egy kicsit feléje dőlt, és jól megnyomta hangját –, akkor minek tétették meg velünk?!...

Marcello valameddig tétovázott, mit is feleljen. Aztán szárazon, ennyit: – Maga, Orlando, megtette kötelességét, és ez magának legyen elég.

A detektív a lesújtott és helyeslő tartás között billegve, könnyed s alázatos meghajlással vette tudomásul a feleletet. Aztán, pillanatnyi csend után (nem tudta volna megmondani, mért), talán hogy valahogy feloldja ennek a balog embernek a szorongását, mely annyira hasonlít az övéhez, ezt kérdezte, nagyon kedvesen: – Vannak-e magának gyermekei, Orlando?

– Nekem ne volnának, doktor úr?!... Öt gyerekem van! – És belső zsebéből elővette vastag, kopott bőrtárcáját, kivett belőle egy fényképet, és Marcellónak nyújtotta. Ezen voltak láthatók, nagyság szerint felállítva, a gyerekei, tizenháromtól hatévesig, három lány, két fiú, mind ünneplőbe öltözve: a lánykák fehérbe, a fiúk matrózruhába. Mind az ötnek, ahogy Marcello felfedezte, ugyanaz a kerek, békés és bölcs arca volt, mint az apjuknak.

– Vidéken vannak az anyjukkal – mondta a detektív, visszavéve a fotográfiát –, a legidősebb már szabóműhelyben dolgozik.

– Igazán szépek, és hasonlítanak is magára – mondta Marcello.

– Köszönöm, doktor úr... Akkor hát a viszontlátásra, doktor úr,..

A detektív néhányszor nehézkesen meghajolt, hátrafelé lépegetve az ajtóig. Akkor nyílt meg az ajtó, és Giulia jött be rajta. A detektív szinte észrevétlen eltűnt.

– Erre jártam, gondoltam, felugróm hozzád... Hogy vagy?

– A lehető legjobban.

Az asszony ott állt az asztal előtt, nézte őt, határozatlanul, kétkedve, sértődötten, szemrehányóan. Végre ezt mondta: – Nem gondolod, hogy sokat dolgozol?

– Nem – felelte Marcello, és önkéntelenül is az ablakra nézett, hogy ne kelljen tovább a feleségére néznie. – Mért kérded?

– Mert nagyon fáradtnak látszol! – felelte Giulia, aztán megkerülte az asztalt, és a karosszék támlájára támaszkodva belepillantott az újságokba: – Semmi új nincs a lapokban?

– Miről?

– A Quadri-ügyről természetesen.

– Nincs, semmi.

Az asszony egy darabig hallgatott, aztán: – Egyre inkább arra a meggyőződésre jutok, hogy a saját pártemberei ölték meg. Te mit gondolsz?

Ez volt a hivatalos vélemény, amelyet a római propagandahivatal az olasz újságoknak közlésre kiadott aznap reggel, hogy a hír megérkezett Párizsba. Marcello megfigyelte: Giulia iménti megjegyzését feltétlen jóindulatú komolysággal tette meg, mintha saját magát akarná meggyőzni arról, amit mond. De szárazon csak ennyit felelt rá:

– Nem tudom, lehet.

– Én meg vagyok erről győződve – ismételte meg felesége határozottan. Aztán némi habozás után még naivul hozzátette: – Néhányszor eszembe jutott, hogy ha azon az estén, abban az éjjeli lokálban nem bántam volna olyan komiszul Quadrinéval, Párizsban marad, és most él... Bánt is a lelkiismeret... De hát mit tehettem?... Ő volt a hibás, mit macerált folyton?!

Marcello eltűnődve nézte feleségét, s azt kérdezte magában: vajon Giulia nem gyanakszik-e rá, hogy része volt Quadri meggyilkolásában? Aztán rövid gondolkodás után elvetette ezt a feltevést. Hiszen Giulia megmondta az igazat: lelkiismeret-furdalást érez Lina halála miatt; ha teljesen ártatlanul is, közvetlen oka ő volt... Meg is akarta vigasztalni, de nem talált más kifejezést rá, mint amit Orlando használt oly lendülettel: – Ne legyen lelkiismeret-furdalásod – mondta, miközben megcsókolta, magához húzva: –, fatális eset ez, drágám.

Az asszony megsimogatta férje haját, s könnyedén: – Én nem hiszek a fatális esetekben. Azért történt így, mert nagyon szeretlek.

Ha én nem szerettelek volna annyira, ki tudja, talán nem bántam volna vele olyan komiszul, és akkor nem utazott volna el, és nem halt volna meg... Mi fatális van ebben?

Marcellónak eszébe jutott most Linó: élete valamennyi kalandjának ősoka, és ezt mondta elgondolkozva: – Ha fatális dolgokról beszél az ember, éppen ezeket a dolgokat érti rajta, mint szerelem és a többi... Te nem tehettél másképp, mint ahogy tettél, és ő épp ezért nem tehetett mást, mint hogy elutazott... a férjével!

– Akkor hát mi nem is tehetünk semmit? – kérdezte Giulia álmodozó hangon, az asztalon jártatva szemét, a széthányt újságokon és papírokon.

Marcello habozott egy ideig, aztán mély keserűséggel kimondta:

– De igen, tudhatjuk, hogy nem tehetünk semmit.

– És ez mire jó?

– Arra, hogy ezt a legközelebbi alkalommal már tudjuk... és azok is megtudják, akik utánunk jönnek.

Giulia nagy sóhajjal kivált férje karjából, és az ajtóhoz ment: – El ne felejtsd: pontos légy! – szólt vissza a küszöbről. – A mama jó ebédet főzött... És azt se felejtsd el, hogy délutánra szabaddá tedd magad, mert lakást megyünk nézni.

Csókot intett, és elment.

Marcello egyedül maradt. Fiókjából kivette az ollót, és nagy gonddal kivágta a francia képeslapból a fényképet; egyik fiókba csúsztatta, több más papiros közé, és bezárta a fiókot.

Ebben a pillanatban a lángra gyúlt égről a szűk udvarba zuhant a sziréna delet jelző üvöltése.

Rögtön utána megszólaltak a közeli és távoli templomok harangjai.

UTÓHANG

ELSŐ FEJEZET

Leszállt az este, és Marcello, ki egész napját az ágyon végignyúlva töltötte, cigarettázva és elmélkedve, most felállt, és az ablakhoz ment.

A nyári alkonyat zöldes fényében feketéllettek a környező házak, s csupasz cementudvarok lebegtek alant keskeny kis virágágyaikkal és nyírt mirtuszsövényeikkel. Néhány ablak vörösen izzott az alkonyati fényben: a cselédszobákban elvillantak a csíkos munkaruhás inasok, esti munkájukhoz fehér kötényt öltő szakácsnők alakjai, akiknek élete az öltözők lakkozott bútorai és a lángtalan villanytűzhelyű konyhákban telik el.

Marcello most feljebb emelte tekintetét, túl a házak kis erkélyein, az esti égre, ahol az alkony utolsó bíborvörös füstfelhői lebegtek el; aztán ismét az udvarra nézett, ahová most egy autó járt be s megállt. Aki vezette, együtt bújt ki hatalmas, fehér kutyájával; a kutya rögtön nekirontott a virágágyaknak, örömében nagyokat vakkantva.

A gazdagok városnegyedében vagyunk tehát, ahol Marcello lakott; teljesen új városrész ez, az utóbbi esztendők alatt nőtt ki a földből. Aki ezekre az udvarokra és ezekre az ablakokra pillantott, nem hitte volna, hogy már negyedik éve dúl a háború, és hogy ezen a napon bukott meg az a kormány, mely húsz éven át tartotta uralmon magát. Senki sem hitte volna, kivéve talán éppen a szemlélődő Marcellót és mindazokat, akik az övéhez hasonló körülmények között éltek.

Egy pillanatra villámfényszerűen villant meg neki „az Isten ostorának” látomása, amint ott leng az esti ég alatt, a békésen nyújtózó nagyváros fölött, és ide-oda csattanva serceg egyes családok sorsán – rettegésbe, zűrzavarba és gyászba döntve őket; holott a szomszédoknak ugyanakkor semmi bajuk nem esik.

Az ő családja nyilván az istenverte családok közül való, ahogy ő ezt előre tudta és látta a háború kezdete óta, noha az ő családja is éppolyan, mint a többi, a családi érzés ugyanazon bensőségével telített, tehát úgynevezett normális család, pontosan az, amire évek hosszú során akkora makacssággal vágyott, és amit keresett magának, és most derült ki, hogy családi életének és körülményeinek ez az átlagjellege merőben külsőséges, mert tartalma szerint teljesen rendellenes, abnormális.

Emlékszik még, mit mondott feleségének azon a napon, amikor kitört az európai háború: „Ha logikus akarnék lenni, ma meg kellene ölnöm magam.” És emlékszik persze arra is, mily iszonyat cikázott át Giulia szemén erre a kijelentésére. Mintha megérezte volna, mi rejlik a szavak alján – a lelki konfliktus várható lezajlásának egyszerű megérzésén túl is. Akkor még egyszer felmerült benne a gyanakvás, vajon Giulia tisztában van-e az ő hivatásával; sejti-e, hogy része volt Quadri halálában? És még egyszer meg kellett állapítania, hogy ez lehetetlen; nem tudhat semmit, még ha bizonyos jelek arra vallanak is, hogy fel lehet tenni az ellenkezőjét.

Most már számot adhat magának, és teljes nyíltsággal bevallhatja, hogy mint mondani szokás: „rossz lóra tett”; de hogy miért tett rossz lóra, és hogy ez a ló miért nem győzött, azon kívül, ami az egészben nyilvánvaló és szembetűnő volt, az már egyáltalán nem világos!

Ő mégis szeretett volna megbizonyosodni, hogy mindannak, ami történt, úgy kellett történnie, ahogy történt; vagyis, hogy neki másképp vagy más lóra fogadni nem lehetett, és az eredmény sem lehetett más, mint ami lett.

Erre a bizonyosságra nagyobb szüksége volt, mint hogy lelkiismeret-furdalásától megszabaduljon, amit különben nem is érzett.

Mert valóban: ha volt, egyetlen lelkiismeret-furdalása lehetett; az, hogy tévedett, azazhogy amit tett, nem feltétlen és fatális szükségességből tette. Hogy, szándékkal vagy szándéktalanul, nem vette tudomásul, hogy egészen mást is tehetett volna. De hogyha megbizonyosodhat felőle, hogy ez nem igaz, akkor – úgy rémlett –, még ha az ő megszokott kialvadt és hangtalan módján is, megbékélhet magával.

Más szavakkal kifejezve: meg kell bizonyosodnia afelől, hogy felismerte-e saját sorsát, és elfogadta-e olyannak, amilyen: másokra és önmagára nézve hasznos, talán csak negatív értelemben, de mégis „hasznos” élet volt-e az övé.

Kétségében az a gondolat vigasztalta, hogy ha tévedett is – és ez nem lehetetlen! –, mindenesetre nagyobb tétre fogadott, mint bárki más; mindenkinél nagyobbra, akik hasonló helyzetben voltak, mint ő.

A büszkeség vigasza volt ez, egyetlen, ami még megmaradt neki.

Mások már holnap megváltoztathatják felfogásukat, pártjukat, életüket, sőt jellemüket is; neki azonban ezt nem lehet, nemcsak másokhoz való viszonyításban, hanem önmagával szemben sem. Mert amit tett, csakis külön, személyes okokból tette, másokkal való minden közösködés híján; neki, most, megváltozni, még ha esetleg meg is engedik neki: egyenlő a megsemmisüléssel. A megsemmisülés annyi lehetséges változata közül éppen ezt akarta elkerülni.

Ezen a ponton arra gondolt, hogy ha tévedés történt, első és legnagyobb tévedése csakis az lehetett, hogy ki akart lépni saját „abnormitásából”, hogy egy olyan normalitás birtokába jusson, amely, mindegy, milyen, de a másokkal való közösséget jelenti.

Ez az ő tévedése valami hatalmas ösztön műve volt. Szerencsétlenségére az a „normalitás”, amibe ez az ösztön belebotlott és belekapaszkodott, nem volt egyéb, mint üres forma, amelyben minden rendellenes, hiábavaló és alaptalan volt. Az első megrázkódtatásra ez a forma darabokra tört. Az annyira igazolt „emberi” ösztön így csinált belőle hóhért, akinek áldozata épp saját maga lett. Vagyis tévedése nem annyira az volt, hogy megölte Quadrit, mint inkább az, hogy nem egyenértékű, megfelelő eszközökkel akarta lemosni élete eredendő bűnét...

De – kérdezte magától újra meg újra – lehetséges lett volna, hogy a dolgok másképp történjenek?

Nem, ez nem lett volna lehetséges! – felelt gondolatban a feltett kérdésre.

Nem, nem volt lehetséges, mert amikor Linó csapdába akarta ejteni ártatlanságát, ő úgy védekezett, hogy megölte; aztán amikor szabadulni akart az abnormalitás rémétől, mely ebből eredt, a normalitást úgy akarta újra megtalálni, ahogy addig is kereste – ennek birtokáért olyan árat fizetett, amely megfelel az abnormalitás ama terhének, melytől szabadulni akart; ez az ár: Quadri halála.

Így hát mindez fatális dolog, noha szabad akarattal elfogadta.

Ahogy az egész egyszerre volt jogos és helytelen is.

Mindezt most nemcsak gondolta, hanem még inkább érezte, a szorongásnak azzal az éles késével a szívében, amitől úgy rettegett, és ami ellen lázadozott.

Szeretett volna elszakadni önmagától, s nyugodtan szemlélni életének összeomlását, mint valami szívettépő, de távoli látványt.

Ez a szorongás azonban maga volt az éber gyanakvás, hogy a benne és az eseményekben vacogó riadtság egyazon forrásból ered, még ha oly világosan és elfogulatlanul igyekszik is különbséget tenni köztük, így vizsgálódás közben.

Egyébként ebben a pillanatban nem könnyű elválasztani a világosságot a félelemtől; talán még a legtöbb, amit tehet, az, hogy mint mindig: méltóságteljes és szenvedélytelen magatartást tanúsít.

Végül is – gondolta még, szinte minden irónia nélkül, csak épp szerény ambícióit sommázva – nincs semmi vesztenivalója; legalábbis ha veszteségnek a középszerű államhivatalnoki állásáról való lemondást vesszük, és ha lemond házáról, melyet részletekben kell letörlesztenie huszonöt év alatt; és autójáról, melyet szintén kétéves részlettörlesztésre vett; valamint még kevés más kényelmi eszközéről, amivel, úgy érezte, valójában feleségének tartozik. Nincs hát mit vesztenie; és ha ebben a pillanatban jönnének érte, hogy letartóztassák, az anyagi előnyöknek az a csekélysége, amit hivatali munkájának köszönhet, még ellenségeit is csodálkozásra késztetné...

Eltépte magát az ablaktól, és a szoba felé fordult. Ez volt a hálószoba, hitvestársi ággyal, ahogy Giulia kívánta. Fénylő, fekete mahagóni bútor, bronz fogantyúkkal és díszítéssel, megközelítőleg empire stílusban. Eszébe jutott, hogy ezt a szobaberendezést is részletre vették, és hogy az utolsó részletet alig egy éve fizették ki.

„Egész életünket – gondolta gyilkos gúnnyal, miközben kabátját leemelte a szék hátáról, és magára vette – részletekben kell fizetnünk... De az utolsó részletek a legsúlyosabbak, és aligha sikerül ezeket ki is fizetnünk.”

Lábával megigazította a szőnyeget az ágy előtt, aztán kiment a szobából.

Végigment a folyosón, és benézett a nyitott ajtón, ahonnan egy kis fény csurgott ki a folyosóra. Ez volt a kislányának a hálószobája.

Belépve, megállt egy pillanatra a küszöbön, szinte hitetlenkedve a családi jeleneten, amely pedig oly sokszor megismétlődött már.

A szoba kicsiny volt, de bájosán bebútorozva, és olyan színűre festve, amilyenekben a gyerekek általában szívesen alusznak és élnek. Rózsaszínű a bútorok lakkfénye, a függönyök kékek, a falakon pedig virágkosarakkal díszített tapéta. A szőnyegen, mely szintén rózsaszínű, szanaszét babák hevernek, sok baba, kicsik, nagyok.

Felesége az ágy fejénél ült, mert a kislány, Lucilla már ágyban volt. Giulia épp hogy odapillantott az ajtóra, elég hosszan rajta is felejtette pillantását, de nem szólt semmit. Marcello egy kicsiny, lakkozott széket tett maga alá, és ráült. Kislánya üdvözölte: – Jó estét, papa!

– Jó estét, Lucilla! – felelte Marcello, hosszan, melegen merengve gyermekén.

Barna kislány volt, igen finom teremtés, arca kerek, szeme nagy és oly értelmes, hogy elbűvöli a rátekintőt. Vonásai rendkívül finomak, szinte már negédesek túlságos finomságukkal. Nem tudta, miért, de ebben a pillanatban különösen bájosnak tűnt fel neki.

Kislánya úgy nézett rá, mint aki tudatában van bájának, mégpedig oly mértékben – folytatta magában gondolatmenetét –, hogy ez már valóságos, bár még csak kezdeti és egészen ártatlan kacérságnak látszik, ami, nem éppen kellemes módon, Marcellót édesanyjára emlékeztette, akihez különben a kislány nagyon hasonlított. Ezt a kacérságot akkor lehetett észrevenni rajta, amikor hozzá vagy a mamájához beszélve, bársonyos, nagy szemeit forgatta; ez mindig különös hatással volt a vele beszélőkre, hiszen mindössze hatéves még. Oly biztonsággal beszélt, ami szinte hihetetlen, de legalábbis határeset már.

Kék hálóingecske volt rajta, csupa csipke és fodor. így ült az ágyon, kezét az esti imára kulcsolva, melyet az apa érkezése szakított félbe.

– Gyerünk, gyerünk, Lucilla, ne merengj – mondta neki az anyja jóságosán –, halljuk csak, mondd utánam az imát!

– Nem merengek – mondta a kislány, s türelmetlen fintort vágva a plafonra nézett –, hisz éppen te hagytad abba, amikor a papa bejött... Erre én is abbahagytam.

– Igazad van – mondta Giulia faarccal –, de az imát egyedül is tudod: folytathattad volna! Ha majd nagy leszel, és én már nem leszek, hogy súgjak? Akkor is el kell ám mondanod!...

– No látod, hogy fecsérled az időt!... Pedig én már nagyon fáradt vagyok – mondta a kislány, kicsit megemelte vállát, de kezét nem vette szét. – Elkezdesz itt vitatkozni, pedig ezalatt az imát is elmondhattuk volna.

– Hát akkor – mondta Giulia, de most már mosolygott – kezdjük elölről: Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes.

A kislány elnyújtott hangon ismételte: – Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes.

– Az Űr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között.

– Az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között.

– És áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus!

– És áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus! Pihenhetek egy pillanatra? – kérdezte a kislány.

– Miért? – kérdezte Giulia. – Elfáradtál?

– Egy órája kell így ülnöm, összetett kezekkel! – felelte a csöppség, szétkapva kezeit, és apjára nézett. – Amikor a papa bejött, már félig elmondtuk az imát. – Karját kezdte dörzsölni, így mutatta, sértődötten és kacéran, hogy milyen fáradt. Aztán ismét magasba emelte kezeit, és összekulcsolva mondta: – Kész! Mehetünk tovább!

– Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja – kezdte újra Giulia nyugodtan.

– Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja – ismételte a kislány.

– Imádkozzál érettünk, bűnösökért.

– Imádkozzál érettünk, bűnösökért.

– Most, és halálunk óráján.

– Most, és halálunk óráján.

– Ámen.

– Ámen.

– És te, papa! Te sose imádkozol? – nézett apjára a kislány, minden átmenet nélkül.

– Mi is imádkozunk este, mielőtt lefekszünk – mondta sietve Giulia.

De a kislány csak nézte apját, kérdő szemekkel, és ahogy meglátszott rajta, hitetlenkedve. Ő is sietett tehát biztosítani kislányát:

– Persze, minden este, mielőtt lefekszünk.

– No, most szépen feküdj le és aludj – mondta Giulia. Felállt, és igyekezett hanyatt fektetni a kislányát. Sikerült is neki, nem minden erőszak nélkül, mert egyáltalán nem mutatott semmi hajlandóságot effélére; aztán álla alá húzta a lepedőt, mert most nyáron ez is elég.

– Melegem van – mondta a kislány, és elkezdte rugdosni a lepedőt –, rettentő melegem van.

– Holnap elmegyünk a nagymamához, és nem lesz többé meleged – mondta Giulia.

– Hol van most a nagymama?

– Fent a dombon, és ott jó hűvös van.

– De hol?

– Már annyiszor megmondtam: Tagliacozzóban... Ez nagyon szép és hűvös hely, ahol az egész nyarunkat töltjük.

– Oda nem jönnek repülőgépek?

– Repülőgépek egyáltalán nem jönnek többet.

– Miért nem?

– Azért, mert vége a háborúnak.

– És miért van vége a háborúnak?

– Azért, mert kettő nem három – mondta nyersen Giulia, de nem rosszkedvűen. – De most elég legyen a kérdésekből, aludj, mert holnap reggel korán indulunk. És most hozom az orvosságot.

Kiment, egyedül hagyva férjét a lányával.

– Papa – kérdezte rögtön a kislány, és felült az ágyon –, emlékszel a macskára, amelyik itt lakik alattunk?

– Igen – felelte Marcello, és a kis székről átült az ágy szélére.

– Négy kiscicája lett.

– És?

– És a kislányok nevelőnője azt mondta, hogy ha akarom, az egyik az enyém lehet... Elfogadhatom?... És akkor mindjárt el is vihetnem magammal Tagliacozzóba.

– De mekkorák azok a kiscicák? – kérdezte Marcello. – Mikor születtek?

– Tegnapelőtt.

– Akkor lehetetlen – mondta Marcello, megsimogatva lánya fejét. – A kiscicáknak az anyjukkal kell maradniok, amíg szopnak...

Ha visszajöttünk Tagliacozzóból, elkérheted.

– És ha nem jövünk vissza Tagliacozzóból?

– Miért ne jönnénk vissza? A nyár végén visszajövünk! – felelte Marcello, és ujjait belemélyesztette a kislány barna, lágy hajába.

– Jaj, nagyon fáj – kezdett csipogni panaszosán a kislány, amint az apja ujjara csavarta a haját.

Marcello elengedte, lesimította a gyerek haját, és nevetett: – Miért mondod, hogy fáj? Tudod jól, hogy ez nem igaz.

– Igenis igaz, mert fájt – felelt a kislány indulatosan. Aztán mindkét kezével megérintve homlokát, makacs, női mozdulattal és hangsúllyal: – Most aztán nagyon fog fájni a fejem!

– Akkor ezentúl a füledet húzom meg – mondta Marcello, és vidáman felnevetett. Felemelte gyöngéden a hajat a piciny, kerek, rózsaszín fülecskéről, és éppen hogy csak megérintve, elkezdte ringatni a lányka fejét, mint valami harangot. – Jajajaj! – kiáltott a kislány éles hangon, fájdalmat színlelve, és arcát könnyű pír futotta be. – Aj, aj, aj, nagyon fáj!...

– Látod, milyen hazug vagy! – korholta apja, elengedve a fülét.

– Pedig tudod nagyon jól, hogy nem szabad hazudni!...

– Pedig most – mondta a kislány, mint a bíró az ítéletet – megesküdhetem rá, hogy nagyon fájt.

– Akarod egyik babádat éjszakára? – kérdezte Marcello a szőnyegre nézve, ahol szanaszét hevertek a játékok.

A kislány hosszú, megvető pillantást vetett a babákra, és elégtétellel mondta: – Ha te akarod.

– Hogyhogy én? – kérdezte Marcello mosolyogva. – Úgy mondod, mintha nekem tennél szívességet... Nem örülsz, ha valamelyik babáddal alhatsz?

– De igen, örülök – egyezett bele a kislány. – Akkor hát add ide...

– tétovázott még, melyiket válassza – add ide... azt a rózsaszín ruhásat.

Marcello felállt, és a szőnyegre nézett: – De ezeknek itt mind rózsaszínű a ruhájuk.

– Van rózsa és rózsaszín – mondta a kislány kotnyeles türelmetlenséggel –, annak a babának rózsa-színe pontosan olyan, mint a rózsaszínű rózsának a színe az erkélyen.

– Ez itt? – kérdezte Marcello, felvéve a szőnyegről a legszebb és legnagyobb babát.

– Látod, nem értesz te semmit – mondta a kislány szigorúan. És hirtelen kiugrott az ágyból, meztelen talpán a szőnyeg sarkára futott, és felvett egy nagyon csúnya kis babát, melynek be volt zúzva az arca, és csupa piszok volt, aztán visszatrappolt az ágyba: – Na, rendben van! – mondta, és ezúttal el is rendezkedett a lepedő alatt, kimondhatatlan gyengédséggel szorítva rózsás és megbékélt arcához a mocskos és színtelen kis bábut.

Ekkor jött be Giulia, orvosság és kanál a kezében.

– Gyerünk, vedd be az orvosságot – szólt, az ágy felé közeledve.

A kislány nem kérette magát, félig felemelkedett fektéből, engedelmesen tartva fejét, elnyitotta száját, mint a madárfióka, akinek anyja szájába dugja az ennivalót. Giulia benyomta a kanalat a szájába, aztán határozott mozdulattal megemelte, és beöntötte a folyadékot.

A kislány visszafeküdt hátára, kijelentvén: – De átkozott rossz volt!

– És most jó éjszakát! – mondta Giulia, s ráhajolva megcsókolta.

– Jó éjszakát, mama, jó éjszakát, papa! – mondta a kislány éles hangon. Marcello is megcsókolta, aztán ő is kiment. Giulia visszanyúlt, eloltotta a villanyt, és becsukta az ajtót.

A folyosón Giulia félig férje felé fordult, és úgy mondta: – Azt hiszem, készen van. – Marcello ekkor fedezte fel, abban a vádoló sötétben, ott a folyosón, hogy Giulia szeme meg van duzzadva, mintha sírt volna. Mikor Marcello bement a kislányhoz, előző gondolatainak terhétől egyszerre megszabadult, és csak most, hogy felesége kisírt szemét látja, vágott belé újra a félelem, hogy talán nem bírt eléggé nyugodtan és fegyelmezetten viselkedni, és Giulia valamit észrevett rajta.

Giulia előrement az ebédlőbe, ő pedig lassan lépkedve, eltűnődve utána. Az ebédlő kicsiny szoba volt, kerek asztallal és tálalóval.

Az asztal már meg volt terítve, fölötte égett, pontosan a szoba mennyezetének a közepén, a villanylámpa.

A nyitott ablakon bebömbölt a szomszéd rádiója; lihegő és diadalittas hang számolt be a fasiszta kormány bukásáról, valahogy úgy, mint a labdarúgó-mérkőzésekről szokás.

Bejött a cseléd, letette az asztalra az első fogást, a minesztrát, aztán rögtön kiment. Lassan elkezdtek enni, elakadó, tűnődő mozdulatokkal. Közben a rádió hírmagyarázója valósággal őrjöngött; éppen azt mesélte el, az önkívület lázában, hogy a város utcáin hatalmas tömegek verődnek össze, és viharosan éltetik és tapsolják a királyt.

– Milyen undorító – mondta Giulia, s letéve kanalát, az ablakra nézett.

– Miért undorító?

– Tegnapig Mussolininak tapsoltak... néhány napja a pápát éltették, mert azt remélték tőle, hogy megmenti őket a bombázóktól... És ma éltetik a királyt, mert letaszította Mussolinit a trónjáról!

Marcello hallgatott, nem szólt semmit. Giulia véleményei a közéleti eseményekről már túlontúl ismerősek voltak: előre tudta, miről mit fog mondani. Egy nagyon is egyszerű lélek véleményei voltak ezek, olyasvalakié, akiből teljességgel hiányzik a kíváncsiság az eseményeket előidéző mélyebb okok iránt, és véleménye kialakításában személyes és érzelmi motívumok irányítják.

Csöndben, hallgatva fogyasztották el az előételt, mialatt a rádió hangja, mint a megáradt hegyi patak, zúdult be az ablakon* És akkor egyszerre (miután a cseléd behozta a második fogást, letette és kiment) a rádió elhallgatott, és utána iszonyú csend támadt, olyan csend, amelyben a mozdulatlan nyári éjszakának fojtó és tikkasztó hősége szinte anyagszerűen jelent meg és telepedett rájuk, úgyhogy önkéntelenül is összenéztek; Giulia halkan megkérdezte:

– És most mit fogsz csinálni?

Marcello csak ennyit felelt: – Azt teszem, amit mindenki, aki hasonló helyzetben van... Vagyunk egynéhányan Olaszországban, akik hittünk az egészben.

Giulia egy darabig hallgatott, tétovázott, mondja-e vagy sem, aztán lassan kimondta:

– Nem ezt kérdem, hanem hogy mit fogsz csinálni a Quadri-ügy miatt?

„Tehát tudta, talán mindig is tudta, mindennek ellenére is tudta!”

Marcello úgy érezte, elhal a szíve; ugyanez történt volna vele, ha valaki \iz évvel azelőtt megkérdi: „És most mit csinálsz, a Lino-ügyet hogyan intézed el?”

Akkor azt válaszolta volna, feltéve, ha megvan benne a jóslás adománya: „Megölöm Quadrit.”

De most mit mondjon?

Letette a villát a tányérja mellé, és mikor úgy érezte, hogy nem fog remegni a hangja, ha megszólal, ezt felelte:

– Nem értem, miről beszélsz.

Felesége lesütötte szemét, és megrándult az arca, mint aki rögtön elsírja magát. Aztán lassan, szomorúan: – Párizsban Lina, talán hogy elszakítson tőled, megmondta nekem, hogy te a politikai rendőrség tagja vagy.

– És te mit mondtál erre?

– Hogy engem ez nem érdekel... A feleséged vagyok, és szeretnélek, bármi lennél is. És ha te azt csinálod, amit éppen csinálsz, az annak a jele, hogy meggyőződésed szerint cselekszel, és helyes az, amit cselekszel.

Marcello nem felelt, annyira megrendítette, akarata ellenére is, ez az elvakult és hajthatatlan hűség. Giulia tétova hangon folytatta:

– De amikor aztán Quadrit és Linát meggyilkolták, iszonyú rémület rázott meg, hogy ebben te is benne lehetsz, ehhez neked is közöd lehet. De nem beszéltem erről, mert te se beszéltél egy szót se, soha... hivatali dolgaidról... amire nyilván megvolt az okod.

Tehát gondoltam, nekem is meglehet rá talán a még nagyobb okom, hogy hallgassak, és ne beszéljek erről se.

– És mit gondolsz most?

– Én? – felete Giulia, és ránézett Marcellóra. Szeme fényes lett a könnytől, Marcello megértette, hogy ez a felelet.

Azért Giulia nagy nehezen ennyit még hozzátett előbbi szavaihoz:

– Te magad mondtad Párizsban, hogy a Quadrinál teendő látogatásunk nagyon fontos a karriered szempontjából. Ebből gondolom, hogy igaz lehet, amit sejtettem.

Marcello azonnal ráfelelte: – Igen, így van...

Így tudta meg, hogy Giulia az utolsó pillanatig hitte: balsejtelmét férje egyszer majd megcáfolja. Mert mikor kimondta a végső szót, melynek gyanúját Marcello hallgatásával is igazolta, mint valami megadott jelre, összeomlott, feje az asztalra zuhant, arcát karjába temette, és hangosan felzokogott.

Marcello az ajtóhoz ment, megfordította benne a kulcsot, aztán felesége mögé állt, és anélkül, hogy meghajolt volna, hajára tette kezét, és úgy mondta: – Ha akarod, holnap szétválhatunk... Elkísérlek Tagliacozzóba a gyerekkel, aztán elhagylak, sohase látsz többet... Akarod, hogy így legyen?

Giulia rögtön abbahagyta a sírást, mintha nem hinne saját fülének. Aztán karja öbléből, hová arcát rejtette, szomorú és meglepett hangon szólt fel: – Mit mondasz?... Hogy szétváljunk?... Nem erről van szó!... Én téged féltelek rettenetesen! Mit csinálnak most veled?

Így tudta meg Marcello, hogy felesége nem irtózik tőle, sem pedig Quadri és Lina halála miatt nem érez lelkiismeret-furdalást, hanem csak őt félti, az ő életéért és jövőjéért aggódik!

Ez az erkölcsi érzéketlenség, melyet a szerelmi féltés kettőzött meg, különös hatással volt rá, mint mikor valaki sötétben megy fel a lépcsőn, emeli a lábát, mert úgy tudja, hogy még egy lépcső következik, de ehelyett a lépcsőforduló semmijébe lép! Megrettenést, irtózást és szigorú ítéletet várt, és remélt is. És most nem talált mást, mint a megszokott és együttérző, vak szerelmet. Némi ingerültséggel mondta:

– Semmit se csinálnak velem... Nincsenek bizonyítékok... És különben is: csak parancsot hajtottam végre. – Elhallgatott, kereste a szót, aztán egyfajta szeméremmel, melybe a közhelyek iránti undora is belevegyült, kínlódva mondta: – Csak a kötelességemet teljesítettem, mint egy katona.

Giulia rögtön belekapaszkodott ebbe a szánalmasan gyászos frázisba, amely alkalmasint még Orlando detektívet sem nagyon nyugtatta volna meg.

– Igen, én is erre gondoltam – mondta fejét felemelve: megragadta Marcello kezét, és őrjöngve elkezdte csókolni: – Mindig mondtam, Marcello lényegében nem más, mint katona... És a katonák is gyilkolnak, mert megparancsolják nekik... Nem ő a hibás azért, amit ráparancsolnak. De mondd, nem gondolod, hogy érted jönnek?. .. Mert azt biztosan tudom, hogy akik neked a parancsot adták, mind megszöktek!... Te pedig, akinek semmi közöd az egészhez, és nem tettél egyebet, csak a kötelességedet teljesítetted, itt maradsz prédának!

Megfordította Marcello kezét, s miután csókokkal borította el keze fejét, most a tenyerébe nyomkodta szenvedélyes csókjait.

– Nyugodj meg – mondta Marcello, megsimogatva a haját –, most egészen más gondjuk van, mint hogy engem keressenek.

– De az emberek olyan gonoszak!... Elég, ha egy rosszakaród akad s feljelent!... Ez mindig így volt: a fejesek, akik parancsoltak és milliókat vágtak zsebre, megmenekülnek, a kicsinyek meg, mint te is, akik megtették kötelességüket, és nincs egy fillér megtakarított pénzük, itt maradnak áldozatnak... Ó, Marcello, én úgy félek.

– Ne félj, majd minden rendbe jön.

– Ej, tudom én, hogy nem jön rendbe, érzem!... Jaj, olyan fáradt vagyok. – Giulia most Marcello kezének beszélt, arcára tette, de már nem csókolta. – Amikor Lucilla megszületett, bárha tudtam, mi a te hivatali munkád, gondoltam: most már rendben van minden, van kislányom, van férjem, akit nagyon szeretek, van lakásom, házam, családom, boldog vagyok, nagyon boldog... Először voltam boldog életemben... De nem akartam elhinni, hogy ez igaz... nem tudtam elhinni... Mindig féltem, hogy az egésznek egyszer vége lesz, a boldogság nem tarthat örökké... Hát nem is tartott, és most nekünk is meg kell szöknünk... Te elveszted az állásodat, és ki tudja, mit csinálnak majd veled... Ennek a mi kis édes angyalunknak, szegénynek, sokkal rosszabb lesz ez, mintha árvaságra jutna... Lehet, hogy újra kell kezdenünk mindent, elölről... De lehet az is, hogy nem is lehet újrakezdeni... és elpusztulunk. – Ezt mondva, újra elkezdett sírni, arcát karjára zökkentve.

Marcellónak az ablak előtt belévillámlott kép jutott eszébe „az Isten ostoráról”, mely kegyetlenül sújt le családokat, őt is, aki bűnös, és feleségét és kislányát, akik ártatlanok.

A cseléd kopogott az ajtón, Marcello kikiáltott, hogy megvacsoráztak, nincs rá szükség. Aztán Giulia fölé hajolva, halkan: – Kérlek, ne sírj, nyugodj meg. A mi családunk nem pusztul el... Elmegyünk Amerikába, Argentínába, és újrakezdjük életünket. Ott is lesz házunk, és ott leszeV én, és ott lesz melletted Lucilla... Bizakodj, meglátod, minden rendbe jön!...

Giulia felemelte könnytől ázott arcát; hangjában friss remény csengett: – Argentínába?... Mikor?

– Amint lehet... Amint a háború valóban befejeződik.

– És addig?

– Addig elmegyünk Rómából Tagliacozzóba... Ott biztosan nem keres senki. És meglátod, minden rendbe jön.

„Úgy látszik, Giuliát megnyugtatták a szavaim – gondolta Marcello, ahogy ránézett, és látta, hogy energikusan feláll, és kifújja az orrát –, nyilván a nyugodt, magabiztos hang, ahogy kimondtam, az nyugtatta meg.”

– Bocsáss meg – szólt rekedten az asszony –, olyan buta vagyok...

Segítenem kéne inkább, s mást se teszek, csak sírok itt a nyakadon, amilyen hülye vagyok... – És kezdte leszedni az asztalról az edényt, s egyberakva a tálalóra csörrentette. Marcello az ablakhoz ment, rádőlt a párkányra, és kihajolt. A szemközti ház lépcsőházának lámpái a homályos üvegen át halványan remegtek. A cementpadlatú udvaron megsűrűsödött a sötétség, fekete lett, mint a szén. Az éjszaka nyugodt volt és meleg, s oly csöndes, hogy azt is csak nagyon odafülelve lehetett hallani, hogy valaki lent a sötét udvaron öntözi a virágokat, s a gumicső vége halkan sziszeg.

Visszafordult a szobába: – Nem mennénk el egyet járni a belvárosba?

– Miért? – kérdezte a felesége. – Mit keresnénk mi ott? Hátha... nagyon is sok ember van az utcán?!...

– Legalább meglátod – felelte Marcello könnyedén –, hogyan bukik meg egy diktatúra.

– De itt van Lucilla... nem hagyhatom egyedül!... S hajönnek a repülőgépek!...

– Légy nyugodt, ma éjszaka nem jönnek.

– De akkor is, minek menjünk a belvárosba? – kezdett hirtelen tiltakozni Giulia. – Nem értelek!... Csak nem akarod szándékosan gyötörni magad?... Mire jó az?

– Hát akkor te maradj, megyek egyedül.

– Nem, nem, akkor megyek én is – mondta rögtön a feleség. – Ha valami bajod esnék, ott kell lennem melletted... A kicsire majd vigyáz a cseléd.

– Mondom, ne félj: ma éjjel nem lesz berepülés.

– Megyek, átöltözöm.

Marcello egyedül maradt, és ismét az ablakhoz lépett. Valaki most jött le a szomszéd ház lépcsőjén, egy férfi. Alakjának körvonalai kirajzolódtak, amint szállt lefelé, emeletről emeletre, a lépcsőfordulókon, a homályos üvegen át. Könnyedén, hanyagul ereszkedett alá a magas, keskeny lépcsőházban. Vékony árnyékáról ítélve: fiatalember lehetett. Talán még fütyörészik is, gondolta irigykedve Marcello.

Aztán a rádió megint elkezdett bömbölni a nagy csöndben, és Marcello ugyanazt a hangot hallotta viszont, mely az előbb is beszélt. Most mintha egy hosszabb helyzetmagyarázatot fejezne be, azzal végezte: „.. .a háború folytatódik tovább...”

Ez az új kormány kiáltványa volt.

Marcello kihúzta zsebéből a tárcáját, és cigarettára gyújtott.

MÁSODIK FEJEZET

A külváros utcái néptelenek és sötétek voltak, szinte halotti csend ásított bennük, mint mikor egy nagy testnek a végtagjaiból egyszerre egyetlen pontra fut össze a vér. De ahogy a kocsi a belváros felé közeledett, egyre nagyobb embercsoportokat láttak, élénken gesztikuláló és kiabáló embereket.

Az egyik utcakereszteződésnél Marcello lassított, és meg is állt, hogy egy gyerekekkel és fiatal lányokkal megtömött teherautót engedjen át maga előtt; a teherautón zászlók lobogtak és jelszavakkal telefestett kartontáblák. Ezeknek a szakadásig megrakott zászlós teherautóknak a sárhányóján és kapaszkodóin is fürtökben lógtak az emberek, és amerre elhaladtak, a gyalogjárókon nyüzsgő tömeg zajosan megéljenezte és üdvözölte őket. Valaki behajolt Marcello autójának az ablakán, és Giulia arcába ordította: „Éljen a szabadság!”, s rögtön el is tűnt, mint akit a körülötte nyüzsgő tömeg vissza szippantott magába.

Giulia megjegyezte: – Nem lenne jó visszafordulni?

– Miért? – kérdezte tűnődve Marcello, figyelmesen vizsgálva az utat a védőüvegen át. – Ezek most boldogok és örülnek: eszükben sincs, hogy bántsanak valakit... Valahol itt hagyjuk most a kocsit, és mi is megyünk, megnézzük, mi történik.

– Nem fogják ellopni a kocsit?

– Ugyan!

Marcello a megszokott tűnődő, nyugodt, türelmes módján vezette a kocsit a belváros zsúfolt utcáin át. A légoltalmi elsötétítés ritkás félhomályában világosan kivehető Volt a tömeg mozgása, az a sokféle mód, ahogy csoportokba verődött, szétszakadt és továbbhullámzott, vagy éppen rohant; mindig a legváltozatosabb módokon kavargott, oszlott és gyűlt össze ismét a tömeg, de egyetlen és határozott ujjongás fogta össze és hatotta át az egészet: a diktatúra bukásán érzett féktelen öröm.

Volt, aki összeölelkezett ismeretlenekkel az utca kellős közepén; volt, aki hosszan és figyelmesen és némán állt egy helyben, de amikor egy-egy felzászlózott teherautó elhaladt előtte, hirtelen lekapta kalapját, és elordította magát, így üdvözölve a tovarobogókat; volt, aki úgy futott, mint valami futócsapat tagja, egyik csoporttól a másikig, izgatott és Örömtől zúgó nagy szavakat kiáltva; és volt, akit elkapott a hirtelen felbuzgó gyűlölet, és fenyegetőleg rázta öklét néhány zárt és sötét közhivatali székház előtt.

Marcello megfigyelte, hogy igen sok asszony járkál az utcákon, férjük karján vagy éppen gyerekeikkel, ami már jó ideje nem esett meg a megbukott rezsim erőszakolt nyilvános tömeggyűlésein. Férfiak oszlopokban meneteltek, határozott léptekkel; mintha valami titkos pártkötelék fűzné őket egymáshoz, pillanatok alatt álltak össze ezek a menetoszlopok, és elkezdtek menetelni, minden jeladás nélkül egyszerre, a járókelők hatalmas tapsa közepette, aztán beleolvadtak a hullámzó tömegbe. Nagy embergyűrűk vették körül az alkalmi szónokokat, mások meg összekapaszkodtak, és hosszú, kígyózó sorokban vagy kört alkotva kezdtek el torkukszakadtából énekelni szabadságdalokat.

– Milyen boldogok! – mondta Giulia ellágyulva és együttérző megértéssel hangjában, egyszeriben elfeledve minden félelmét és érdekét.

– A helyükben én is az lennék.

A Corso nagy részén felkapaszkodott már a kocsijuk, állandóan a tömeg árjában haladva, két-három gépkocsi után igazodva, melyek szintén lépésben hajtottak; itt valahol aztán Marcello kinézett magának egy kis mellékutcát, és miután megvárta, hogy elhaladjon előtte a tüntetők oszlopa, sikerült is neki behajtani. Gyorsan végigsurrant az utcán, és a végén, egy még kisebb, teljesen néptelen utcácskában megállt, megállította a motort, és felesége felé fordulva mondta: – Hát akkor itt kiszállunk.

Giulia szótlanul kiszállt, Marcello gondosan bezárta az ajtókat, és visszamentek az utcán, amerről jöttek.

Marcello nagyon nyugodtnak látszott, mint aki teljesen ura önmagának, érzései és gondolatai fölé emelkedett, ahogy egész nap erre is törekedett.

De azért nagyon vigyázott, és most is éberen figyelte magát; úgyhogy amikor kiértek újra a zsúfolt főútvonalra, és arcába csapott a tömeg örömujjongása, lármás, őszinte és szinte támadó nyerseségében, rögtön azt kérdezte magában, és nem minden szorongás nélkül: vajon ez az öröm benne nem kelt-e valami sokkal kevésbé derűs érzést? És úgy érzékelte lelkiállapotát, hogy valóban nyugodt, apatikus és szinte kihamvadt ember ő, de hajlandó mások örömét szemlélni, igaz, úgy, hogy abban részt nem vesz, viszont nem is veszi magára, mert nem tekintheti fenyegetésnek vagy támadásnak.

Elkezdtek céltalanul csavarogni a tömegben, egyik csoportosulástól a másikig, egyik járdáról a másikra. Giulia már nem félt, ő is nyugodtnak látszott, de ő talán más okból – gondolta Marcello –, nyilván az a hajlama kerekedett most felül benne, hogy gyanakvás nélkül tudott mások érzelmeivel azonosulni.

A tömeg nemhogy apadt-fogyott volna, de még jobban dagadt, pillanatról pillanatra.

Marcello úgy tudta volna jellemezni magában ezt a tömeget, hogy szinte egyöntetűen örömmel van eltelve, az beszél belőle, meglepetten, hiszékenyen és kusza-esetlen megfogalmazásban, de még nem egészen biztos afelől, hogy lehet-e mindezt büntetlenül.

A sokaságban nagy nehezen utat törve másztak a munkásokkal, férfiakkal és asszonyokkal megrakott teherautók, egyike háromszínű, másika vörös zászlót lengetve. De elhaladt a tömegben egy nyitott német kocsi is, két tiszt ült benne, kényelmesen hátradőlve az ülésen, egy katona pedig harci felszerelésben a terepjáró peremén, kifelé fordulva, géppisztoly a markában: a járdáról füttyök és dühödt kiáltások röpködtek feléjük. Marcello észrevette, hogy sok katona is cselleng az utcán, mint akik nemrég hagyták ott valahol a fegyvereiket, összeölelkeztek, részeg reménység ragyog a kemény paraszti arcokon. És először, mióta itt járkálnak és sodródnak a tömegben, érez valami megvetésfélét is, amikor meglát két katonát, amint egymás derekát átölelve, mint valami szerelmespár, bandukolnak az úton, kibontott ingük alján fityegő szuronyokkal.

Mert ezek egyenruhás emberek, és neki – nem tehet róla, és nem tudja legyőzni ellenkezését – az egyenruha kitüntetést és emberi méltóságot jelent, akármi legyen is a meggyőződése annak, aki viseli.

Giulia, mintha kitalálta volna gondolatát, a két összemelegedett és kigombolkozott katonára mutatva, kérdezte: – Hát ezek nem tudják, hogy a háború folytatódik?

– De igen, mondta a rádió – felelte Marcello, és nem akarva igazat adni sejtésének, hogy ez így is igaz, a megértés és részvét szinte már kínos erőszakolásával mentegette a katonákat: – Ez azonban nem igaz... és ezeknek a szegényeknek joguk van a boldogságra: nekik a háború tényleg befejeződött.

A minisztérium bejárati kapuja előtt – ez az a minisztérium, ahol Marcello az elutazása előtti napon a parancsot átvette – nagy tömeg gyűlt össze, és tiltakozott, üvöltözött és öklével hadonászott: a bukott miniszter neve robbant minduntalan a levegőbe a hangos torkok mélyéből, az ellenszenv és megvetés jól felismerhető mellékzöngéjével. Akik közelebb állottak a kapuhoz, öklükkel verték, követelőzve, hogy nyissák ki. Marcello hosszan és figyelmesen nézte a tömeget, azt akarva mindenáron megtudni, mit is akarnak a tüntetők. Végre az ajtó kinyílt, sápadt és siralmas arccal megjelent a hasadékon az egyik portás, zsinóros egyenruhában, valamit mondott a közel állóknak, valaki aztán be is ment az ajtón, mely rögtön becsukódott – a tömeg jó ideig üvöltözött, aztán lassan oszlani kezdett, de nem egészen széledt szét, mert néhány makacs tüntető még ott maradt, és elszántan zúgatta öklét a kapun, és fáradhatatlanul kiabált a mozdulatlan kilincsre.

Továbbmentek, a szomszédos térre. „Helyet, helyet!” – hangzott most a kiáltás, a tömeg hátrált, utat engedett – Marcellóék is a falhoz lapultak; de kíváncsian nyújtogatták nyakukat, mi történik, kiknek kell utat adni.

Három-négy gyerkőc törtetett elő a sűrűből, kötélen húzva maguk után a diktátor nagy mellszobrát. A szobor bronzszínű volt, valójában bronzra festett gipsz, amit jól lehetett látni néhány lemállott részén, ahol a fehér gipsz kivillant, mert ahogy a gyerekek vonszolták, és a szobor görgött a kövezeten, sok helyütt töredezett foltok estek rajta, melyekből kivillant a gipsz fehér húsa.

Egy apró, fekete képű emberke, akinek arcából alig látszott valami az óriási teknőckeretes szemüveg alatt, miután jól megnézte a szobrot, Marcellóhoz fordult, és nevetve, ítélethozó hangon közölte: – Bronznak látszott, s most kiderült, hogy közönséges gipsz!

Marcello nem felelt, hanem rápillantott még egyszer a szoborra, amint éppen előtte táncolt el a göcsörtös kövezeten. Az a fajta szobor volt, amilyen százával volt elültetve minisztériumokban és hivatalokban, szerte az országban: durván stilizált, elnagyolt fej, előreugró állkapocs, mély és kerek szemgödör, duzzadt és sima koponya.

Nem tudta elhessenteni gondolatát: ez az álbronzból való száj gipszmása annak a másik élőnek, mely élő valóságában még fennhéjázóbb volt, most itt kúszik a porban, gúnyos kiáltása és füttye közepette annak a tömegnek, mely valamikor oly lázas üdvrivalgással tapsolta és ünnepelte...

És most Giulia még egyszer megsejtette férje gondolatát; ezt suttogta: – Gondold meg, valamikor elég volt egy ilyen szobor egy előszobában vagy előcsarnokban, hogy az emberek egyszerre elhallgassanak, vagy csendesebben beszéljenek!...

Marcello szárazon felelte: – Ha most kézbe kapnák, ugyanezt tennék vele, amit ezzel a szoborral.

– Megölnék?!

– Egészen bizonyos, ha kezükbe kerülne.

Még néhány lépést tettek a tömegben, mely hullámzott és kavargott a sötétben, mint haragvó és bizonytalan áradás, melyről nem tudni, dagad-e még, vagy egyszerre elapad.

Az egyik utca sarkán néhányan hatalmas tűzoltólétrát támasztottak egy palota homlokzatának, egyikük felmászott a létra tetejére, és szikrázó kalapácsütésekkel verte szét a márványtáblát, melyre a rezsim jelvényei voltak vésve. Valaki ezt kiabálta oda Marcellónak, nevetve: – Annyi van ezekből a vesszőnyalábokból, hogy a levakarásukhoz is évek kellenek.

– Pontosan ez a helyzet – mondta Marcello.

Átmentek a téren, és még mindig a tömegen átfurakodva érték el a teret övező márvány oszlopsort. Ott, ahol a két oszlopsor összeér, majdnem teljes sötétségben, a tompított fényű ívlámpák halvány fényében egy csomó ember állt körbe valamit, amit egyelőre nem lehetett látni. Közelebb mentek, és ekkor derült ki, hogy egy fiatal gyerek, komikus mozdulatokkal és vonaglással, a hastáncosokat utánozva lengett, forgott, mókázott, torz fintor az arcán: nyakába akasztva a diktátor színes olajnyomat-képe; a jelenet úgy hatott, mintha valaki, akit szégyenfához kötöztek, elkezdene táncolni a nyakába akasztott kínzóeszközökkel.

Mialatt visszafelé igyekeztek a térre, egy fiatal tisztet láttak, kis fekete szakálla volt, és szeméből egy megszállott őrülete csapott ki, karján egy barna lány, akinek egész teste lobogott a láztól, és haja, ahány szál, annyifelé borzolódott a gyors menetelés szelében; mikor Marcellóék elé értek, a tiszt Marcello felé fordult, és olyan hangon, mely az önkívület és a felvilágosítás gondos vegyüléke volt, ezt kiáltotta:

– Éljen a szabadság... de mindenekfölött: éljen a király!

Giulia férjére nézett.

– Éljen a király – mondta Marcello, szempilláját se rezdítve, de mikor valamennyit továbbmentek, hozzátette, magyarázatul: – Sok királypárti van itt, akik a monarchia javára akarják billenteni a mérleget. .. Menjünk hát, és nézzünk körül a Quirinale téren.

Bajlódva, ide-oda verődve visszamentek a sikátorba az autóért.

Giulia, mikor férje begyújtotta a motort, még egyszer megkockáztatta: – Nem tudom, feltétlenül szükséges-e oda is elmenni?... Már olyan fáradt vagyok ettől a sok kiabálástól!

– Mi mást tegyünk? – hárította el Marcello az ellenvetést.

Marcello szélsebesen vezette autóját, keresztutcákon át, a Quirinale felé. Amikor odaértek a térre, szinte meglepődtek, hogy nincs egészen ellepve, ellenben a tömeg sűrűje most is az erkély alatt szorong, amelyen, a rég bevezetett szokás szerint, a királyi család tagjai meg szoktak jelenni; a tömeg sűrű magjától idébb, egyre ritkásabban, de egészen a pereméig hullámzott és mozgott az egész tér, itt-ott nagy üres foltokkal. Ezen a téren is nagyon gyér volt a világítás, a magas vasoszlopokon csüngő fürtszerű lámpák sárgán és szomorúan világították meg a feketéllő tömeget. Se taps, se kiáltozás nem hallatszott valami sűrűn; itt sokkal inkább kitűnt, mint egyebütt, hogy a tömeg nincs egészen tisztában, mit is akar. Inkább talán a kíváncsiság, mint a lelkesedés hajtotta ide. Ahogy valamikor is az emberek úgy gyülekeztek itt, mint akik látványosságra kíváncsiak, látni és hallani a diktátort, ugyanúgy most azt a hatalmast akarták látni és hallani, aki víz alá nyomta a diktátort.

Giulia, ahogy lassan megkerülték a teret, halkan kérdezte férjétől: – Kijön-e a király az erkélyre, mit gondolsz?

Mielőtt válaszolt volna, Marcello lehajtotta a fejét, és az elülső ablaküvegen át felnézett az erkélyre. Nagyon gyengén volt ez is megvilágítva, jobbról-balról, az erkély szélén, két fáklya égett, rozsdavörös lánggal, középütt az ablak csukott táblái. – Nem nagyon hiszem... De miért is jelennék meg?

– Akkor meg mire vár itt ez a tömeg?!

– Ez már szokássá vált náluk: kijönni a térre, és valakinek a nevét kiáltozni.

Marcello nagyon óvatosan, lépésben vezette a kocsiját, itt-ott a sárhányóval súrolva a megmozdulni lusta ácsorgókat.

Giulia most élénken: – Szinte csalódottnak érzem magam.

– Csalódottnak, miért?

– Mert azt gondoltam, ki tudja, mi történik majd?! Házakat gyújtanak fel, embereket gyilkolnak meg... Mikor eljöttünk hazulról, rettegtem érted, és ezért is jöttem veled... És most mit látok? Semmi nem történt! Füttyök, kiabálás, taps, éljen, le vele, dalolászás, masírozás...

Marcello nem állhatta meg, hogy ki ne mondja, amit erre gondolt: – A vastagja csak ezután következik.

– Hogy értsem ezt? – rettent meg rögtön Giulia. – Nekünk vagy másoknak?

– Nekünk is, másoknak is.

De rögtön meg is bánta, hogy ennyire kimondta gondolatát, hiszen Giulia belé is kapott a karjába, s erősen megszorította. – Látod, tudtam én, éreztem, hogy nem mondasz igazat, amikor vigasztaltál, hogy „minden rendbe jön”... Most te is azt mondod, amii én.

– Ne ess kétségbe... Ez csak kicsúszott a számon, nem gondoltam komolyan, amit mondtam.

Giulia nem feszegette tovább a dolgot, megelégedett azzal, hogy két kézzel kapaszkodott férje karjába, és egy kicsit magához is szorította. Marcellónak kényelmetlen volt ez, mert zavarta a vezetésben, de nem akarta elhárítani felesége riadt mozdulatát, s ezért mellékutcába terelte az autót, vissza a Corso felé.

Mikor a Corsóra értek, emberek közé, sajátságos módon Giulia megnyugodott, elengedte a karját. Marcello, mintha célja volna vele, a Piazza del Popolo felé ment, aztán nekirúgtatott a Pincio lejtőjének, a Villa Borghese felé. Átmentek a márványszobrokkal benépesített sötét Pinción, megkerülték a hegy nyergét, a Veneto utca irányában. És mikor a Pinciói Kapu bejáratához értek, Giulia, hosszú hallgatás után, hirtelen ezt mondta, szomorú és bágyadt hangon: – Nem akarok hazamenni.

– Nem? – kérdezte Marcello meglepetten, és meglassította a kocsit. – Miért?

– Nem is tudom – mondta Giulia, maga elé nézve –, a szívem szorul, ha a házunkra gondolok, amelyből örökre el kell mennünk... Semmi nincs rettenetesebb ennél... – Hirtelen hozzátette:

– Egy ház, amit ki kell üríteni, rettenetes!

– Hát akkor hová szeretnél menni?

– Ahová te akarsz.

– Járjunk egyet a parkban?

– Igen, igen, az jó lesz!...

Marcello egy sötét fasoron vezette végig az autót, amelynek végén a Borghese-múzeum épülete fehérlett. Mikor a terecskére felértek, megállította a kocsit, és megkérdezte: – Hát akkor járjunk egyet?

– Igen, ha akarsz.

Kiszálltak az autóból, és kar a karban a nagy virágágyások felé lépegettek, a múzeum mögé. A park elhagyatott volt, úgy látszik, a politikai események még a szerelmespárokat is kivonták a fák közül. A félhomályban, hátterükben a fák sötét lombjaival, ott fehérlettek a márványszobrok, elégikus vagy hősi gesztusokba dermedve.

Giulia megszorította férje kezét, erősen, átfonta ujjaival ujjait, mindmegannyi apró kis ölelésben. Nemsokára egy egészen sötét fasorba értek, tölgyesbe, amikor Giulia néhány lépés után hirtelen megállt, és szembefordulva Marcellóval, átfonta nyakát, és szájon csókolta. így álltak ott sokáig, összefonódva és csókolózva a fasor közepén, a sötétben; és mikor végre szétváltak, Giulia, megragadva férje kezét, a fák közé húzta, s közben ezt susogta: – Gyere... szeretkezzünk, csókolj meg... itt a fűben!

– Ugyan! – kiáltott fel önkéntelenül is Marcello. – Itt?...

– Igen, itt – susogta izgatottan Giulia –, miért is ne?... Gyere, gyere, akarom,.. meg akarok bizonyosodni...

– Megbizonyosodni, miről?

– Most mindenki csak háborúra, politikára, repülőgépre gondol... Pedig milyen boldog lehetne mindenki... így is... itt is... gyere, gyere!... Én még egy nagy tér közepén is megtenném – tette még hozzá hirtelen kétségbeeséssel –, ha másért nem, azért, hogy megmutassam, tudok másra is gondolni... Gyere!

Marcello látta, hogy Giulia egészen magánkívül van, és előresiet a sűrű homályba. Nem tehetett mást, követte a fák közé.

– Nézd csak, milyen csinos kis hálószoba ez itt – hallotta Giulia kedves petyegését –, nemsokára nem lesz lakásunk... de ezt a hálószobát nem vehetik el tőlünk... Ide mindig eljöhetünk, ahányszor csak szerelmeskedni lesz kedvünk...

És hirtelen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Marcello tétován megállt, hol is keresse hát, hová lett, amikor meglátta, nem messzire, amint ott fekszik már egy nagy fa tövében, egyik karját feje alá téve vánkosnak, másikkal szótlan int feléje, hogy menjen már, feküdjön le melléje. Marcello némán engedelmeskedett, s alighogy elterült, Giulia rávetette magát, s kezével, lábával átölelve, oly vadul s vakon, elszánt szenvedéllyel kezdte el csókolni, mintha az arca minden egyes pórusában szájat keresne, hogy azon át olvadjon össze vele.

De e roham után hirtelen abbahagyott mindent, felült, és a sötétségbe nézett és fülelt: – Valaki jön – mondta.

Marcello is felült, és szemét a sötétbe meresztette. A fák között, még meglehetős messze, egy zseblámpa fényét látták közeledni; halvány, kör alakú fénytócsa hullámzott feléjük a füvön. Zaj semmi se hallatszott, mert a földre hullott levél, mint bársonyszőnyeg, elnyelte az ismeretlen lépteit. A lámpa egyenesen feléjük közeledett, mire Giulia egészen felült, elrendezte ruháját, és átkulcsolta térdét, így, csendben, egymás mellett ülve, háttal a fának, várták a közeledő fényt. – Talán az őr – suttogta Giulia.

Most már egészen közel szimatolt a fénykör a földön, s egyszerre csak felemelkedett, és rájuk ugrott. A fénytől vaksin, hunyorogva néztek vissza egy férfi alakjára; alig volt több, mint árnyék, melynek lámpát tartó ökle rezzenetlen áll a levegőben. Marcello kissé megsokallta a fényt: „Majd csak elveszi rólunk – gondolta –, ha arcunkat egyszer jól megnézte ez az őr, ha ugyan az.” De nem: a fény, mintha annak a férfinak a tekintetét hosszabbítaná meg, nem mozdult a nagy csöndben, mely mintha csodálkozástól és hirtelen támadt gondolatvihartól reszketne.

– Megtudhatom végre, mit akar? – kérdezte Marcello hirtelen indulattal.

– Nem akarok semmit, Marcello – felelt az árnyék lágy, szelíd hangon. És a fény abban a pillanatban vissza is hullott a földre, és továbbmozgott, elfelé.

– Ki volt ez? – kérdezte Giulia. – Mintha rád ismert volna.

Marcello nem mozdult, lélegzete elakadt, lelke fenekéig fel volt kavarva.

– Bocsáss meg, egy pillanat... rögtön jövök! – És talpra ugrott, és utána az ismeretlennek.

Az erdő szélén érte el, az egyik márványszobor talpazatánál. Nem messzire volt onnét egy lámpa, és mivel a férfi visszafordult Marcello lépteinek zajára, rögtön felismerte, noha közben annyi év telt el, a sima és aszketikus arcot a kefeformán nyírt hajzat alatt. Akkor sofőregyenruhában látta; most is egyenruha volt rajta, fekete, állig begombolva, buggyos nadrágban és bőr lábszárvédőben. Sapkáját hóna alá szorítva, ugyanebben a kezében tartotta a lámpát, a másikban botját. Mosolyogva mondta, ahogy ránézett:

– Aki nem hal meg, visszatér.

Az ismert szólásmondás nagyon is illett a körülményekhez, habár kissé tréfásan, s talán öntudatlanul is – gondolta Marcello. És ezt mondta, lihegve még a futástól, de még jobban a felindulástól: – Én azt hittem, hogy... megöltelek!...

– Én viszont reméltem, hogy megtudod, Marcello, hogy megmentettek – felelte Uno nyugodtan. – Az egyik újság, igaz, azt írta, hogy meghaltam, de ez félreértés volt... mert a kórházban mellettem halt meg egy ember, és összecseréltek vele... így hát te halottnak hittél... Nem is mondottam hát rosszul: aki nem hal meg, visszatér.

Marcello most nem is annyira Linó feltámadásán borzadt el, hanem ezen a csevegő, családias és mégis gyászos hangon, amelyen elkezdett beszélni. Végtelen fájdalommal mondta:

– Csakhogy abból, hogy halottnak hittelek, sok minden következett. Pedig te nem haltál meg!

– Rám is érvényes ez, Marcello! A következményeket én se kerülhettem ki – felelte Linó, s mintha részvét csendült volna meg hangjában. – Úgy gondoltam, ami köztünk történt, figyelmeztetés, az utolsó, mert megnősültem... De aztán a feleségem meghalt... és én... – lassúdott meg a hangja – minden ott kezdődött el újra, ahol abbamaradt... Most éjjeliőr vagyok... és ez a park tele van olyan szép fiúkkal, mint te. – Ezt olyan nyugodt s szelíd arcátlansággal mondta, hogy egy őrült beszédének lehetett volna hinni, bár semmi személyes célzás nem volt benne.

Marcello csak most vette észre, hogy egészen megőszült, arca kissé megtelt, lágyabb lett. – Te azonban megnősültél, ugye, Marcello?...

A feleséged volt, ugye?

Marcello hirtelenében elviselhetetlennek érezte ezt a halk és mocskos csevegő hangot, és megragadva a férfi vállát, keményen megrázta: – Úgy beszélsz, mintha semmi sem történt volna... Tudd meg, hogy tönkretetted az életemet!

Linó mozdulatot se tett, hogy kiszabadítsa vállát Marcello markából: – Miért mondod ezt nekem, Marcello? Megnősültél, bizonyosan vannak gyermekeid is, látom rajtad, hogy nincs rossz sorod, miért panaszkodsz hát?... Mégiscsak nagyobb baj lett volna, ha valóban megölsz!...

– De én – kiáltott fel Marcello – ártatlan voltam, amikor megismertelek. És soha többé nem lettem újra az, soha!

Linó arcán meglepődés futott át: – Marcello! Mi mindannyian ártatlanok vagyunk... Azt hiszed, én nem voltam az?... De mindannyian elveszítjük ártatlanságunkat, ki így, ki úgy... Ez az élet rendje. – És csak most húzta ki vállát Marcello elgyöngült szorításából, és cinkos humorral tette még hozzá: – Nézd csak, itt jön a feleséged... Jobb, ha elválunk.

– Marcello – hallotta Giulia hangját Marcello a sötétben.

Megfordult, és látta is már közeledni, bizonytalan léptekkel.

Linó, ugyanakkor, fejére illesztve kerek sapkáját, tisztelgett, és gyorsan elindult a múzeum irányában.

– Ki volt ez? – kérdezte Giulia.

– Volt iskolatársam – felelte Marcello –, akiből éjjeliőr lett.

– Menjünk haza – mondta Giulia, Marcello karja alá dugva kezét.

– Nem akarsz még sétálni?

– Nem! Szeretnék hazamenni.

Visszamentek az autóhoz, beszálltak, és hazáig egy szót se szóltak egymáshoz.

Marcello fülében ott csengett Linó mondata, mely, nem tudni, miért, oly súlyos és jelentős: „... mindannyian elveszítjük ártatlanságunkat, ki így, ki úgy: ez az élet rendje.” Úgy érezte most, hogy ebben a néhány szóban össze van sűrítve egész életének tragédiája, mint valami bírói ítéletben.

Amit tett, azért tette, hogy megváltsa magát egy elképzelt bűntől; és most mégis Linó szavai megértették vele, először életében, hogy ha nem találkozott volna vele, ha nem lőtt volna rá, és nem hitte volna, hogy megölte, tehát akkor is, ha nem csinált volna semmit, éppen mert ártatlanságát mindenképpen el kellett veszítenie, és következésképpen kívánta, hogy visszaszerezze – azt tett;e volna, amit tett. A normalitás, éppen ez az annyira gyötrő, mint amennyire hiábavaló vágy volt, hogy igazolja saját életét, melyre az eredendő bűn leselkedett, és nem az a csalékony cél, amely felé tört, attól a naptól kezdve, hogy Linóval találkozott.

Giulia hangját hallotta most:

– Hány órakor indulunk reggel? – mintha el akarná űzni sötét gondolatait, mint megannyi hasztalan és immár felesleges tanúbizonyságát saját tévedésének.

– Amily korán csak lehet – felelte Marcello.

HARMADIK FEJEZET

Hajnalodott; Marcello épp feltápászkodott, amikor megpillantotta – vagy úgy vélte, megpillantja az asszonyt, feleségét, aki egészen kiegyenesedve állt a falszegletben, az ablak mellett, s kinézett az épp születő nappal szürkéllő ködfényébe. Teljesen meztelen volt, egyik kezével félretolta a függönyt, másikkal keblét takarta el – nem tudja, szeméremből-e vagy valamilyen szorongásból? Arcán végighullt bomlott fürtjeinek egy tincse; arca előrenyúlt, halvány volt, egészen színtelen: kétségbeesett gondolatok árnyékát tükrözte, mint aki valamilyen szívszorító elmélkedésbe mélyed. De mintha teste is elvesztette volna ezen az éjen egészséges, kívánatos, bő áradását, az anyaság lazábbá s mintha laposabbá formálta volna keblét: így, oldalvást, hirtelen valami petyhüdt fáradtság lomha ráncát pillantotta meg rajta, amit eddig nem vett észre. S mintha hasa nem lenne oly szép-kerek, inkább puffadt; ez is valamilyen esetlen nehézkességet kölcsönzött alakjának – s ezt a majdnem élettelen benyomást csak még jobban kidomborították a combok, melyek remegő s aggódó szorítással igyekeztek eltakarni a méh kapuját.

A születő nap hűvös fénye, mint valami apatikus s egyben szégyentelen tekintet, épp csak halvány világot vetett erre a meztelen testre. Míg figyelte Marcello, nem tudta magától elriasztani a kérdést: vajon mi járhat az asszony eszében, míg így – mozdulatlanul –, a hajnal első fényében, az elhagyatott udvart nézegeti. A részvét és az együttérzés mélységes érzése kerítette hatalmába, és azt gondolta: amit most az asszony gondol, azt nagyon jól el tudja képzelni. Bizonyára ezt gondolja:

„íme, hát idejutottam, hogy kiűznek házamból, életemnek felén, zsenge korú kislányommal és férjemmel, akinek élete romba dőlt, semmit nem vár a jövőjétől, sorsa bizonytalan, és akinek élete talán még veszedelemben is forog. Ez hát az eredménye annyi kínzó fáradozásnak, annyi szenvedélynek és annyi reménykedésnek!...”

„Feleségem most igazán olyan – szőtte tovább gondolatait –, mint mikor Évát kiűzték a Paradicsomból. A Paradicsomkert ez a ház, ez a lakás, nagyon is szerény berendezésével, felszerelésével:

a szekrényben lógó és lapuló ruhákkal; a konyha, edényeivel; a szalon, melyben barátnőit szokta vendégül látni, az ezüstneművel, ami ilyen lakásokból nem hiányozhat, mert akkor nem is az, aminek látszani szeretne; az ál-perzsaszőnyegekkel és a porcelán holmikkal, miket anyjától kapott ajándékba; a jégszekrény, és a virágváza az előszobában, és végül ez a szoba, a hamis empire stílusú hitestársi ággyal, és benne ővele magával, aki most feleségét nézi, s eltűnődik sorsán. És kétségtelen, a Paradicsom édessége volt az is, hogy napjában kétszer együtt lehetett a család az asztalnál, és együtt fogyasztották el a nem is különleges, de nem is hitvány kosztot; az is, hogy éjszakánként férjével ölelkezve alhatott; hogy szívesen és lélekkel viselte gondját a háznak és a családnak; terveket szövögetett a jövőről, amelyben mind a hárman egyformán szerepeltek, az egy gond, egy öröm jogán. És végül: paradicsomi állapot volt a lélek nyugalma is, a béke önmagával és a világgal, a nyugodt és eltelt szív derűje.

És most ebből a Paradicsomkertből űzi ki mindörökre egy őrjöngő és kegyetlen angyal, lángoló karddal, őt, az asszonyt, aki most meztelen és védtelen itt áll egy ellenséges világ közepén.”

Még egy ideig elnézte, mialatt az asszony is, még mindig mozdulatlanul, egyre tovább és tovább nyújtotta bánatos szemlélődését; aztán, amikor az álom visszanehezedett szempilláira, mintha az asszony is elmozdult Volna az ablaktól, csendesen pongyolát vett elő a szekrényből, felvette, és óvatosan, zaj nélkül kiment. Talán a kislánya ágya szélére ül le most, hogy ismét nem valami vidám, hanem inkább nagyon is mélabús merengésbe merüljön egyetlen gyermeke láttán; vagy pedig még egyszer megnézi, minden rendben van-e a csomagok körül, hogy ne maradjon elintézetlen semmi az indulás előtti izgalmas percekre.

Marcello egy pillanatig arra gondolt, utánamegy, hogy megvigasztalja.

De az álom úgy ránehezedett, hogy képtelen volt megmozdulni, és nemsokára el is aludt.

Később, amikor a reggel tiszta fényében a gépkocsi már Tagliacozzo felé futott, visszagondolt a hajnali látomásra, és némi gyanúja támadt, álmodta-e az egészet, vagy valóban látta.

Felesége most mellette ül, szorosan, hogy Lucillának legyen elég helye kinézegetni az ablakon: hadd élvezze a kocsikázást, úgy, ahogy neki tetszik. Giulia egyenes derékkal ült, kosztümkabátja kigombolva a fehér blúz felett. Merev, komoly arcát útikalap árnyékolja. Marcello most veszi csak észre, hogy valami hosszúkás tárgyat tart a térdén, barna csomagolópapírba csavarva és spárgával átkötve, gondosan.

– Mi van ebben a csomagban? – kérdezte kissé meglepetten, hogy csak most vette észre.

– Talán kinevetsz – felelte az asszony –, de sehogy se tudtam belenyugodni, hogy ez a kristályváza ott maradjon az előszobában. .. Annyira szeretem! Először is mert szép, aztán azért, mert tőled kaptam ajándékba. Emlékszel? A kislányunk születésekor!

Tudom, szamárság, gyengeség, de hát hasznát is vehetjük majd: virágot teszünk bele, mindennap friss virágot.

„Tehát mégis igaz – gondolta Marcello –, nem úgy álmodtam én azt a hajnali képet! ő állt az ablaknál, nem valami álomalak.”

Kisvártatva felelt: – Ha neked annyira tetszik, nagyon jól tetted, hogy magaddal hoztad; én azonban a leghatározottabban megnyugtathatlak, hogy a nyár végén azon a napon térünk haza, amit elhatároztunk... Semmi okod sincs, hogy egy percig is aggódj, vagy felzaklasd magad.

– Nem, ne hidd, teljesen nyugodt vagyok.

– Minden a legkedvezőbben meg fog oldódni – mondta eltűnődve Marcello, és a sebességváltóhoz nyúlt, mert a kocsi éppen egy nagyobb kapaszkodónak rugaszkodott neki. – És boldog leszel, mint ahogy az utóbbi években boldog voltál, sőt még ennél is boldogabb.

Giulia nem szólt semmit ezekre a nyugodt és sokat ígérő szavakra, de, úgy látszik, nem nagyon győzhették meg, ahogy Marcello észre is vette, oldalt pillantva rá, mivel figyelmét a vezetés kötötte le.

Giulia egyik kezével a kristályvázát tartotta, másik karjával a gyermek derekát fogta át, mert a kislány rendületlenül kinézett az ablakon, és nem akart egy pillanatra sem elszakadni az izgalmas látványtól, amit az elfutó tájék felkínált. Giuliának ez a gesztusa szoborba lehetne vésni – szinte végérvényesen fejezi ki érzelmi vonzalmait és birtokát, ami most együtt van ebben az autóban: férje az egyik, lánya a másik oldalán, és a családi élet jelképeként: a kristályváza közepén, a térdén.

Eszébe jutott, hogy amikor elindultak, mit mondott a felesége, utolsó pillantást vetve a ház homlokzatára: – Ki tudja, ki foglalja el majd lakásunkat! – És rájött, hogy ennek ellenkezőjéről soha meg nem győzheti, mert feleségének meggyőződése nem valami megfontolt és átgondolt valami, hanem az ösztön rémült megérzése.

Mégis nyugodtan megkérdezte:

– Megtudhatom azért, hogy mire gondolsz most?

– Semmire – felelt a feleség –, semmire, igazán... nézem a tájat...

– Nem úgy értem: általában mire gondolsz?

– Általában?... Arra, hogy a dolgaink nagyon rosszul állnak, de erről senki se tehet...

– De igen: talán én!

– Te? Miért éppen te?... Szerintem senkit nem lehet hibáztatni. .. Mert mindenkinek egyszerre van igaza és nemigaza. A dolgok azért mennek rosszul, mert ennek így kell lennie.

És ezt olyan határozottan mondta, mint aki nem akar többet beszélni. Marcello hát hallgatott, és attól a pillanattól kezdve jó ideig nem szóltak egymáshoz.

Még kora reggel volt, de már a nap melegnek ígérkezett: az autóból látni lehetett, az út menti poros és naptól vakító fényű határkövek között hogy reszket a levegő, és az aszfalt tükrén olajszerűen sűrűsödik a visszaverődő napfény.

Hullámos tájon vezetett az út, sárga dombok között; száraz tarló meredezett a mezőn, itt-ott barnásszürkén fordult feléjük egy-egy tanya a fátlan és kopár völgyek mélyéről.

Néha-néha találkoztak lovas szekérrel vagy ósdi vidéki gépkocsival: nem nagyon sűrűn járt országút volt ez, a hadi közlekedés is másfelé zajlott le.

Minden olyan nyugodt, rendes és közönyös is egyúttal – gondolta Marcello, szemét a rázkódó gépkocsi alá gördülő útra meresztve –, kinek jutna itt eszébe, hogy kellős közepén jár egy országnak, amelyben háború és forradalom zajlik!

Embert is csak elvétve látni, néhány parasztot, amint az udvaron cséphadaróval csépel, vagy kint a mezőn ás vagy szánt. Arcukon a dolgok megszokott rendjén és legnyilvánvalóbb jelenségein nyugvó, egykedvű figyelem. Mert ezek az emberek csak az aratásra gondolnak, az időre, süt-e majd a nap vagy esik, a termés árára vagy éppen semmire.

Giulia úgy élt mellette évekig, ahogy ezek a parasztok élnek – gondolta Marcello –, és most azért van úgy felkavarva, és azért szenved annyira, mert megszokott békéjében háborgatták meg.

Szinte ingerülten gondolta most egy pillanatra: úgy kell neki, hiszen élni nem azt jelenti, hogy a türelmes és áldott természet kínálta tunya békességre ráhagyatkozik az ember, hanem hogy folytonos küzdelemben és izgalomban igyekszik megoldani valami feladatot, kérdést, akár a legkisebbet is, a nagyobb kérdéseken belül, melyek, összességükben, éppen magát az életet jelentik.

Ez a gondolat visszaadta önbizalmát, de mire gondolataiban idáig eljutott, ki is futottak a hullámzó, lapályos tájból, és meredek, sziklás, vörösen izzó dombvonulat szorosaiba jutottak.

Így aztán az úttal együtt változtak gondolatai is; talán mert ahogy az autót vezette – mintha egy testté vált volna vele, szívós és lankadatlan iramban, ahogy a motor legyőzte a kanyargó út nehézségeit –, úgy vert gyökeret benne egyfajta derűlátás és magabízás, először hosszú-hosszú évek óta; de ebben a magabízásban a kaland és a vakmerés izgalma is benne rezgett, nyilván azért is söpörte tisztára lelkének kavargó egét, mint valami hirtelen támadt szélvihar.

Arról van szó – mondta magában világosan megfogalmazva gondolatát –, hogy életének egy szakaszát befejezettnek és végleg eltemetettnek tekintheti, és mindent újrakezd, egy más terv szerint, más eszközökkel. A Linóval való találkozás nagyon hasznos volt ebből a szempontból.

Nem is annyira azért, mert megszabadította egy olyan bűntény lelkiismeret-furdalásától, amit soha nem is követett el, hanem mert Lino azzal a néhány szavával, amit csak úgy mellékesen az ártatlanság elvesztésének elkerülhetetlenségéről és szabályosságáról ejtett, megértette vele, hogy húsz esztendőn át makacsul tévúton járt, és most erről az útról egyszer s mindenkorra le kell lépnie.

Ezentúl nem lesz szüksége önigazolásra, gyónásra és áldozathozatalra.

És el is határozta magát rögtön, nem fogja megengedni, hogy a Quadri halálával valóban elkövetett bűntény megmérgezze az életét azzal, hogy a megtisztulás és a hiábavaló normalitás-keresés gyötrelmét újra magára zúdítja.

Ami történt, megtörtént, Quadri meghalt, és ő a sírkőnél is súlyosabb követ hengerít ennek a halálnak az emlékére: a teljes feledést.

Talán mert most a táj az előbbi levegőtlen pusztaság sivár képei után az ellenkezőjére változott, ahol láthatatlan vizek bősége fakasztott füvet, virágot, páfrányt az út mentén, és feljebb, még a mészköves hegyoldal csúcsán is, sűrű és lombos növendékerdőket.

Úgy érezte: ezentúl el tudja majd kerülni a pusztaság magányát, amelyben csak saját árnyéka kíséri, és folyton azt érzi, hogy üldözik, és hogy bűnös! Nem, ő most olyan helyeket keres magának, mint amilyeneken most átszalad: erdős, sziklás, járhatatlan tájakat, betyároknak és vadállatoknak valót. Ő eddig önkényesen, makacsul és ostobán bezárta magát méltatlan kötelékek és még méltatlanabb kötelezettségek kalodájába! És miért? Azért, hogy a szabályosság, a „normalitás” lidérce után fusson, holott ilyesmi nincs is! Most ezek a kötelékek szétszakadtak, ezek a kötelezettségek feloldódtak, szabad lett, és tud is majd bánni ezzel a szabadsággal!...

Ahogy gondolataiban idáig jutott, a tájék legszebb része bontakozott ki előttük. Festői tájkép: az út egyik oldalán irtásos erdő, mely elborította az egész domboldalt, a másik oldalán pedig füves lanka, rajta néha hatalmas, sűrű lombú tölgyfa, a domb alján bokrokkal, láthatatlan ágyában egy hegyi patak zúgott, megcsillantva fodros, tajtékos vizét a ráboruló bozót alól.

A patakmeder fölött, nem messze, sziklafal emelkedett; ennek a tetejéről zuhant alá a sziklából eredt víz, és lengett, mint ezüst szalag a napfényben.

Marcello hirtelen megállította az autót, és szólt: – Nagyon szép ez a hely, itt egy kicsit megállunk!

A kislány hátrafordult:

– Már megérkeztünk?

– Nem, kislányom, nem érkeztünk meg – mondta Giulia –, csak egy kicsit megállunk – és karjára véve a gyereket, kiszállt.

Aztán odasúgta Marcellónak: kihasználja a kis pihenőt, hogy a kislány dolgát végezhesse. Rögtön félre is ment vele.

Marcello egyedül maradt az autó mellett.

És különös: mégsem a tájat nézte, noha azért állt meg, hanem az anya és a lánya után pillantott, mintha el akarnák őt hagyni!

Az anya lassan és egyenesen ment, nem hajolt le a kislányához, aki rövid, fehér ruhácskájában, vállára omló haja tetején libegő nagy szalagcsokorral, szokása szerint, azonnal nagy csevegésbe kezdett, s időnként anyjára emelte arcát, nyilván kérdésekkel ostromolva őt.

Marcello, felesége és kislánya láttán, ismét elgondolkodott: mi várhat erre a kicsire abban az új és szabad jövőben, amit iménti hirtelen lelkességében kirajzolt magának? És azt a feleletet adta feltett kérdésére, miközben éles és meleg szeretet járta át szívét, hogy ha egyéb nem is, annyi bizonyosan, hogy majd olyan útra igazítja, amelyen a lánya életét más gondolatok és körülmények irányíthatják, egészen mások, mint amilyenek az övét.

Kislánya élete vidám lesz, csupa könnyedség, világosság, frisseség és kaland; hasonlít majd olyan tájra, melyet nem gyötör tikkasztó forróság vagy bűzölgő mocsár, hanem hirtelen támadt tisztító viharok látogatják meg időnként, hogy levegőjét felfrissítsék, és színeit nevetőkké varázsolják. Semmi ne maradjon benne abból a véres pedantériából, mely tegnapig az ő sorsát formálta. Igen, neki, a kislánynak teljes szabadságban kell élnie!...

De mire ezt végiggondolta, már ott járt az erdő alján, amely árnyával betakarta a völgy oldalát.

A fák itt sudármagasan szöktek az ég felé, de ehhez képest sűrű volt a lombjuk is, úgyhogy a tövükben csak vadbokor és tüskés cserje nőhetett, de ezek alatt, erdei homályban, zuzmó- és mohaágyakon erdei sásfélék és virágok termettek.

Marcello benyúlt az egyik bokor alá, a sűrű ágak közé, és le is szakított egy ilyen virágot, egy szinte violaszínbe hajló kék harangvirágot.

Ez a virág szelíd, egyszerű és szerény virágocska, szirmain fehér csíkok – illata meg, ahogy orrához értette, különlegesen kedves, keserűen fűszagú, noha mégis virágillat. És ekkor arra gondolt, hogy ez a virág a tüskés bokrok alján nő, örökös homályban, a terméketlen földön megkapaszkodott vékony mohaágyon, és nem igyekszik utánozni magasabb és robusztusabb növénytestvéreit; nem úgy ismeri el sorsát, hogy azt el kell fogadnia, vagy vissza kell utasítania, hanem teljes öntudatlanságban és szabadságban ott nő fel, ahová véletlenül a magja hullott, és ott maradt mind a mai napig, amíg az ő keze le nem szakította.

Olyannak lenni, mint ez a magányos virág, egy tenyérnyi mohaszigetecskén, erdőalji homályban, ez – gondolta – valóban alázatos és természetes sors. Ellenben: egy csalékony, csalárd normalitáshoz való igazodás lehetetlen, önkéntes megalázkodása nem rejt magában egyebet, mint feje tetejére fordult gőgöt és önzést!...

Felesége hangjára rezzent meg, ahogy odakiáltott neki: – Nem megyünk?

Marcello beszállt az autóba, és a gép sebesen nekieredt a kanyargó útnak, először a tölgyfákkal teleszórt domboldalt kerülve meg, később egy sűrű erdőt, majd egy völgyhasadékon át végtelen síkságra futott ki.

Júliusi napköd felhozott a síkság felett, a távoli látóhatáron, kék hegyek vállain; a kissé páratelten arányló fényben Marcello egy magányos, szakadékos hegyet pillantott meg, amelynek a tetején, akárcsak valami fellegvár, tornyok és a régi várfal körül elszórt néhány házból álló hegyi község lebegett. Jól lehetett látni az egyes házak szürke falait, amint az egész hegyet körülcsíkozó szerpentinút mentén meredeken s meghökkenten kapaszkodnak a hegyoldalba, és a várat is, kerek, csonka tornyaival, négyszögletes formájával.

A falu pirosas fénygőzben villogott: a nap, mely az egész eget lángba borította, gyilkos fényszilánkokat szakított a házak ablakaiból.

A hegy lábánál egyenesen futott az út, egyenes, fehér vonalként, egészen a látóhatár pereméig, végig a síkságon; a heggyel szemközt, az út másik oldalán, roppant nagy rét terült el, kopaszra nyírva, sárgult-zölden, rajta repülőtér.

A hegyi község ősrégi házaival ellentétben: a repülőtér teljesen modern és frissen épült; három hosszúkás, zöldre, kékre és barna színre álcázott hangár a rét peremén: az egyiknek tetején piros-fehér csíkos szélzsák lebegett; körös-körül, távolabb, a rét túlsó szélén igen sok ezüsttestű repülőgép, mindmegannyi pihenő, mozdulatlan szöcske.

Marcello hosszan járatta tekintetét ezen a tájon, mialatt a gépkocsi a meredek völgytorkolat egyik kanyarából a másikba fordult, majd nekiiramodva lefutott a síkságra. A régi várrom és a körülötte gubbasztó kisközség ódonsága és a repülőgép szinte tegnapi újdonsága közötti ellentét az úton támadt gondolatai sorába igen jól beleilleszkedett jelképes jelentésével, habár, valami hirtelen támadt szórakozottságában, nem tudta volna pontosan megfejteni ezt a jelképet. De valami otthonos érzés fogta el, mintha ezt a tájat már látta volna valahol. Pedig tudta, hogy először jár ezen a vidéken.

Mikor az autó a lejtő aljára ért, nekivágott a nyílegyenes útnak, mely szinte a végtelenbe szúrt a végével, Marcello nekiengedte a kocsit, és a sebességmérő mutatója fokozatosan rálebegett a nyolcvanas, majd a kilencvenes számra. Az út most egy learatott gabonamezőn hasított keresztül, mely fátlan-házatlan csupaszságával, sárga, fémes fényben gőzölgött. Nyilvánvaló – gondolta Marcello –, hogy ennek a mezőnek a munkásai fent laknak a vár alján, és onnan ereszkednek le reggelente munkára, és este ugyanoda térnek vissza, billegő szekereiken.

Felesége hangja riasztja meg elmélázásában:

– Nézd csak – mondja a repülőtérre mutatva –, mi történik ott?

Marcello odanézett, és látta, hogy egy csomó megriadt ember rohangász a simára borotvált réten, karjaikkal hadonászva. Ugyanakkor, a nyári nap vakító fényében, az egyik álcázott hangár tetején hegyes, vörös láng emeli fel sziszegve fejét, füstje szinte semmi. Aztán a másik hangár tetején üti fel fejét hasonló láng, aztán a harmadikon.

S nemsokára a három láng egybecsap, hevesen rángatózik ide-oda, fekete füstfelhő csap le a földre, eltakarva a hangárokat, és örvénylik körös-körül, le az oldalukon...

Közben minden élet egyszerre eltűnt a rétről, és az egész repülőtér mozdulatlan, dermedt pusztává lett.

Marcello nyugodtan szólt feleségéhez:

– Berepülés.

– Nem vagyunk veszélyben?

– Nem; már elmentek.

Meggyorsította a sebességet, a sebességmérő átugrott a százas, majd a százhúszas szám fölé.

Most értek a hegyen épült vár alá, és egészen jól láthatták a hegyet körülkígyózó út mentén elszórt házakat és magát a várat is.

Ebben a pillanatban hallotta meg Marcello egy lefelé ereszkedő repülőgép vastördelő, dühödt hangját a háta mögött. A robajban is tisztán hallható volt a géppuska sűrű jégesőkopogása, és ekkor értette meg, hogy a repülőgép őt üldözi, és egy pillanat múlva felette lesz.

A repülő motorjának vaskereplője már derékszögben recsegett az út fölött, mely könyörtelenül egyenesen nyúlt el a végtelenbe.

Aztán az érces robaj föléje ért, fülsiketítő hörgéssel, de csak egy pillanatra, és már hirtelen tova is tűnt.

Marcello erős ütést érzett a vállán, mintha ököllel vágtak volna rá, aztán halálos bágyadtságot; végső kétségbeesésében sikerült összeszednie minden erejét: a kocsit az út szélére kormányozta és megállította.

– Szálljunk ki – mondta színtelen hangon; rátette kezét az ajtókallantyúra, és kinyitotta.

Az ajtó kinyílt, Marcello kizuhant a földre; aztán arcával-kezével a füvön kúszva, lábait is lehúzta az autó pereméről, és elterült az árokparton.

De senki nem felelt a szavára, és nem is jött’ki senki a kocsiból, noha az ajtaja kitárva lengett.

Ebben a pillanatban, messziről, felhangzott újra a repülőgép robaja, amint megfordult a levegőben, és jön vissza.

Ekkor még ezt gondolta: „Istenem, csak őket óvjad... ők ártatlanok!”

Aztán, megadva magát, arcát a fűre fektette, és várta, hogy a repülőgép újra elhúzzon felette.

Az autó kitárt ajtajával ott állt csendben, mozdulatlanul, és Marcellónak még volt ideje megérteni, szúró fájdalommal, hogy néni mozdul abban senki.

A repülőgép visszafelé menet elzúgott felette, és ahogy a lángba borult égen eltűnt a messzeségben, csak csönd és éjszaka maradt utána.

AGOSTINO

Fordította: Zsámboki Zoltán