NEGYEDIK FEJEZET

Ebéd után Giulia vissza akart menni a szállodába, hogy átöltözzék, mielőtt Quadriékhoz mennek. De amikor kiléptek a felvonóból, férje derekára tette kezét, és fülébe súgta:

– Nem igaz, hogy át akartam öltözni... Csak egy kicsit egyedül akartam maradni veled.

Marcello, mialatt egymás mellett lépegettek a néptelen folyosón, a csukott ajtók kettős sorfala között, felesége karjával a derekán, arra gondolt, hogy neki a párizsi út: a küldetés, sőt, jóformán csak ez, Giuliának azonban a mézeshét.

Ebből következik, hogy az újonc férj szerepét (amit akkor vállalt, amikor feleségével vonatra szállt) el kell játszania, ezt nem veheti félvállról; még akkor is vállalnia kell teljes szívvel és lélekkel, ha néha, mint most is, valami nagyon szorongó érzés keríti hatalmába, aminek semmi köze sincs a szerelemhez. Hiszen mindez együtt: normalitás, amire úgy áhítozott. A derekára font női kar, a bágyadt tekintet és cirógatás!

Amire Orlandóval készülődik: vérdíja ennek a „normális” életnek.

Szobájuk elé értek, és itt Giulia, anélkül, hogy levette volna férje derekáról a kezét, a másikkal kinyitotta az ajtót, és egyszerre léptek be a szobába.

Mikor már bent voltak, elengedte, és ráfordította a kulcsot:

– Légy szíves, csukd be az ablakot is – kérte férjét.

Marcello engedelmesen az ablakhoz ment, lehúzta a függönyt, s mire megfordult, már azt látta, hogy Giulia az ágy előtt áll, és fején át húzza le a ruháját. így kell hát érteni a jámbor óhajt: „Csak egy kicsit egyedül akartam maradni veled.”

Csöndben odament az ágyhoz, s leült a szélére, a szemközti oldalon. Giulián már csak az alsónemű volt és a harisnya. Rendkívüli gonddal tette le ruháját az ágy fejénél álló kis székre, aztán lerúgta a cipőjét is; végre, ügyetlen mozdulattal, előbb az egyik, majd a másik lábát végignyújtotta az ágyon, és az ágy szélén ülő férfi mögött kinyújtózott, egyik kezét tarkója alá téve.

Egy darabig még hallgatott* aztán csendesen rákezdte:

– Marcello?!

– Parancsolj.

– Mért nem fekszel le te is, ide mellém?

Marcello engedelmesen lehajolt, lehúzta cipőit, és végignyúlt az ágyon, felesége mellé.

Giulia a mozdulatra frissen egészen melléje simult, és aggodalmasan kérdezte:

– Mi bajod?

– Nekem? Semmi... Miért kérded?

– Nem is tudom... Olyan levertnek látszol.

– Ezt elég gyakran láthatod rajtam. Ez az én normális lelkiállapotom. Nem vagyok derűs, vidám ember. De ha nem vagyok is, azért még ez nem jelenti, hogy állandóan komor volnék és levert, gondterhelt, aminek te látsz.

Az asszony hallgatott, s némán átölelte férjét. Aztán:

– Nem igaz, hogy azért akartam feljönni, hogy átöltözzem, de az se igaz, hogy egyedül akartam veled maradni. Az igazság egészen más.

Marcello most igazán megijedt, és belészúrt a lelkiismeret-furdalás is, amiéit hirtelen támadt erotikus mohósággal gyanúsította meg.

Rápillantott felesége arcára, és meglepetve látta, hogy szeme tele van könnyel, és könnyeivel néz rá. De nem minden ingerültség nélkül kérdezte:

– Most rajtam a sor, hogy megkérdezzem: mi bajod?

– Igazad van – mondta a felesége, és elkezdett sírni. Csendesen, meg-megrázkódva zokogott. Marcello érezte testén a zokogás apró földrengéseit. Egy darabig csöndben hallgatta és tűrte, hátha abbamarad ez az érthetetlen sírás. De nem: csak még fokozódott. Végre is megkérdezte, miközben a mennyezetet nézte: – Megtudhatom végre, hogy miért sírsz?

Giulia zokogott még egy kicsit, s csak aztán válaszolt:

– Semmi bajom... csak ostoba vagyok. – De már elkeseredett hangjába egy csepp vigasz is cseppent azzal, hogy ezt kimondhatta.

Marcello föléje hajolt, és makacsul megismételte: – Azért megmondhatnád, mért sírsz!

Giulia szemében, a könnyek alján, némi remény csillant. Kezével hátranyúlt valahová, kivette táskájából a zsebkendőjét, megtörölte szemét, kifújta az orrát, a zsebkendőt visszatette, és újra átölelte férjét: – Ha most megmondom, miért sírtam, azt fogod mondani: megbolondultam.

– No csak mondd, ne szégyelld – biztatta férje, meg is simogatva haját.

– Képzeld – kezdte Giulia –, az ebéd alatt olyan szórakozott voltál, sőt gondterhelt, hogy azt gondoltam: eleged van belőlem. Megbántad, hogy elvettél feleségül... Talán mert elmeséltem neked a vonatban... tudod, azt az ügyvédet, talán mert csak később jöttél rá, hogy mekkora ostobaságot követtél el, amikor feleségül vettél, te, aki előtt olyan jövő áll; te, aki olyan okos vagy; te engem, ezt a szerencsétlen teremtést... És amikor erre gondoltam, azt is meggondoltam mindjárt, jobb, ha én kezdem, és úgy megyek el mellőled, hogy el se búcsúzom, hogy ezzel se bosszantsalak. Ezért elhatároztam, hogy amint visszajövünk a szállodába, összecsomagolok, és visszautazom Olaszországba, téged meg itt hagylak Párizsban.

– Nem beszélhetsz komolyan! – kiáltott fel Marcello elhűlve.

– Nagyon is komolyan – felelte Giulia, de már mosolyogva, mert hízelgett neki férje őszinte meglepődése. – Képzeld, lent az előcsarnokban, mikor kimentél egy pillanatra cigarettát venni, szóltam is a portásnak, hogy foglaljon helyet a római hálókocsiban ma estére... Szóval komolyan gondoltam, amint látod.

– Akkor tényleg bolond vagy – mondta Marcello, akaratlanul is megnyomva a szót.

– Nem mondtam?... Mondtam, hogy ha megtudod, miért sírok, azt fogod mondani, megbolondultam... Mert abban a pillanatban, amikor ezt elhatároztam, egészen bizonyos voltam benne, hogy csak a javadat szolgálom, ha elhagylak, és estére már hűlt helyemet találod!. .. Olyan bizonyos voltam benne, ahogy most is vagyok – tette még hozzá, de ugyanakkor felhúzódzkodott a férfi szájáig, s csókot lehelt rá –, olyan bizonyos, ahogy most megcsókoltalak.

– De hát miért, miért voltál annyira biztos abban, amit csinálsz? – kérdezte Marcello zavartan.

– Azt nem tudom... Csak úgy, ahogy az ember bizonyos szokott lenni annyi mindenben, minden ok nélkül.

– No, jól van – nyomta meg újra a szót Marcello, s hirtelen kifakadásán valami régi bánat sütött át. – Ha annyira bizonyos voltál benne, hogy helyesen cselekszel, miért nem tetted meg?

– Ki tudja?!... Talán mert a felvonóban úgy néztél rám... olyan bánatosan, vagy legalábbis én úgy éreztem, hogy bánatosan... Aztán eszembe jutott, hogy már elhatároztam: megyek, s megrendelem a hálókocsit is. És amikor láttam, nincs más választásom, elkezdtem sírni.

Marcello hallgatott. Giulia gyanút fogott, és aggodalmasan kérdezte: – Most persze már nagyon bánt a hálókocsi!... De vissza lehet rendelni: csak a jegy árának húsz százaléka vész kárba.

– Hülyeség! – mondta Marcello lassan és megfontoltan.

– Akkor hát – mondta Giulia, elfojtva hitetlenkedő nevetését, amelyben volt némi félelem –, akkor hát azért vagy bosszús, mert nem utaztam el.

– Másik hülyeség – felelt a férj. De ezúttal, úgy látszott, nem volt egészen őszinte. De hogy elüsse ez utóbbi kijelentése tétovaságát (vagy utolsó lelkiismereti rohamát), hirtelen hozzátette: – Ha elutazol, egész életem összeomlik.

Ezúttal, úgy érezte legalább: valóban a teljes igazságot mondja ki, ha tétován is. Hiszen hogyne omolt volna össze élete, amelyet a Lino-ügytől kezdve oly gondosan épített fel, ha most újabb terhekkel és kötelezettségekkel tetézi, mint mikor egy ház elvarázsolt gazdája, aki mindenféle kilátókat, tornyocskákat és erkélyeket kezd el hozzáraggatni palotájához, úgyhogy annak már teherbíró képességét veszélyezteti!...

Érezte Giulia karját, amint szorosan magához öleli, szerelmes simulással és gonddal.

– Igazán mondod?

– Igen – felelt. – Igazán mondom.

– De mit csináltál volna, ha csakugyan elhagylak és elutazom? – kérdezte Giulia valami élveteg és hiú kíváncsisággal. – Utánam rohantál volna?

Marcello tétovázott, mit feleljen, és ismét az a régi bánat kondult komoran lelkében. – Nem, azt nem hiszem!... Hisz, mondom, egyszerre összeomlott volna egész életem.

– Itt maradtál volna Franciaországban?

– Talán igen.

– És a karriered? Derékba törted volna a karrieredet?

– Nélküled annak se lett volna semmi értelme – magyarázta nyugodtan. – Amit teszek, azért teszem, mert te velem vagy.

– De hát mégis, mit csináltál volna?

Úgy látszik, Giuliának valami kegyetlen öröme telt benne, hogy férjét elképzelje nélküle.

– Azt tettem volna, amit azok tesznek, akik elhagyják országukat és mesterségüket hasonló okokból. Valami más mesterséget kerestem volna. Elmentem volna tányérmosogatónak vagy tengerésznek, sofőrnek... Vagy pedig jelentkeztem volna az idegenlégióba...

De miért olyan fontos ez neked?

– Csak... És mondd: az idegenlégióban más nevet vettél volna fel?

– Valószínűleg.

– Hol van az idegenlégió?

– Marokkóban, gondolom, és még egyebütt is.

– Marokkóban... – tűnődött el Giulia. – De én itt maradtam, nem hagytalak el... – suttogta, és féltékenyen, mohón ölelte magához a férfit.

Aztán csönd.

Giulia nem mozdult többet, Marcello ránézett, és látta, hogy lehunyta szemét, mintha elaludt volna. Akkor ő is lehunyta szemét, szeretett volna elaludni. De nem bírt, noha úgy érezte, iszonyú fáradtság súlyosodik tagjaiban.

Különös, fájdalmas és mélyről jövő gondolata támadt, mintha egész léte ellen lázadna fel. Minduntalan visszalopózott agyába egy kép: ő valójában egy csupasz drótszál, semmi egyéb, egy darab drót az emberiség szövevényében, amelyen át szüntelenül irtózatos energiájú áram szalad át, és neki nincs módjában sem elutasítani, sem elfogadni ezt a szerepet. Afféle magasfeszültségű villanyhuzal ő, amilyent nyurga oszlopok tetején látni, és az oszlopon ott a felírás:

„Érintése életveszélyes”. Ilyen vezeték ő, és az áram néha úgy remeg végig a testén, hogy semmi kellemetlen nincs benne, sőt még nagyobb vitalitással tölti meg, néha azonban, mint most is, kibírhatatlanul erős: szinte szétveti. Ilyenkor jobban szeretné, ha nem kellene már remegő vezetéknek lennie, ha rozsdásodó drótszál lehetne, odavetve a szemétre, egy gyár szemetes udvarán, De miért kell neki elviselnie a halálos áramot, amikor oly sokan, de oly sokan vannak, akiket meg se rezzent? És miért nem szűnik az áram egy pillanatra sem, miért kell állandóan idegeiben éreznie? A hasonlat dagadt, alakult, kérdésekre ágazott szerte, melyekre nem volt felelet; közben sajgó tompasága egyre nőtt, elködösödött az agya, tudatának tükre elhomályosult.

Végre elszunnyadt; s úgy rémlett neki, hogy az álom valahogy megszakította az áramot, és ő most már csakugyan rozsdaette drótdarab, a szemétre vetve, örökre.

Ekkor azonban egy kéz érintését érezte karján; hirtelen felült, és Giuliát látta az ágy előtt, teljesen felöltözve, kalap a kezében. Halkan szólította: – Elaludtál? Quadriékhoz kell mennünk, vagy nem?...

Marcello fáradtan feltápászkodott; egy darabig báván nézett a semmibe, a szoba félhomályába, és agya Giulia mondatát így adta tovább eszméletének: „Meg kell ölnünk Quadrit vagy nem?”

Aztán ezt kérdezte, szinte tréfásan: – És ha nem mennénk Quadrihoz, hanem egy jót aludnánk inkább?

Fontos kérdés volt, úgy látszik, gondolta, ahogy alulról felfelé Giulia arcára pillantott. Talán még nem késő mindent hagyni a fenébe!

Giulia bizonytalanul nézett maga elé, mintha bosszankodnék: most maradjanak itt a szállodában, amikor annyi gonddal felöltözött?

Tűnődve mondta: – De hát már aludtál!... Majdnem egy egész órát... És nem mondtad-e, hogy ez a látogatás Quadrinál annyira fontos a karriered szempontjából?

– De igen, igazad van, nagyon fontos – felelte némi hallgatás után Marcello.

– Hát akkor – hajolt le vidáman Giulia, és csókot nyomott a homlokára – mit tűnődsz itt annyit? Egy-kettő, öltözz fel, ne lustálkodj, mackó úr!

– Semmi kedvem nincs elmenni – nyafogta Marcello, és úgy tett, mintha nagyot kéne ásítania. – Aludni akarok – tette hozzá, de nagyon komolyan –, aludni, aludni, aludni...

– Majd alszol éjjel – felelt szintúgy komolyan Giulia; könnyedén a tükör elé állt, és alaposan megnézegette magát. – Ha vállaltál valamit, el kell végezned; most már késő meggondolni.

Az a jóindulatú bölcsködés bujkált a hangjában most is, amit Marcello annyira ismert már. De meglepő – gondolta Marcello – és sejtelmesen jelentős is, amit mond, mert mindig a dolgok lényegére tapint, anélkül, hogy tudná.

Ebben a pillanatban harsant meg a telefon a fiókos szekrény tetején. Marcello, felkönyökölve az ágyon, leemelte a kagylót, s füléhez illesztette. A portás értesítette, hogy biztosította a helyét a római hálókocsiban aznap estére.

– Mondja le – felelte Marcello tétovázás nélkül –, nem utazik a feleségem.

Giulia a tükörből vetett feléje félénk, hálálkodó köszönetet, mire Marcello, óvatosan letéve a kagylót, csak ennyit mondott: – Ennyi az egész. Lemondják, és te nem utazol el.

– Haragszol?

– Ugyan!

Felkelt az ágyról, felhúzta cipőjét, kiment a fürdőszobába. S mialatt megmosdott és megfésülködött, azt kérdezte magában, vajon Giulia mit szólna, ha megmondaná neki, mi az igazság a nászútjában, és mit kell neki hivatalból elintéznie. S a kérdésre nem is volt nehéz megfelelnie, mert nemcsak hogy nem ítélte volna el, hanem nagyon is helyeselte volna, még ha először el is rémül és megkérdi: feltétlenül muszáj-e megtennie, amit tesz.

Giulia áldott jó lélek, ez bizonyos, de csak a családi érzelmek szent határain belül; ami ezen kívül van, sötét és zavaros világ, amelyben megtörténhet, hogy egy púpos és szakállas professzort politikai okokból meg kell ölni. Valószínűleg ugyanígy gondolkozik és érez Orlando felesége is, gondolta még, a fürdőszobából kijövet.

Giulia az ágy szélén ült, és felállt, mikor férje belépett a szobába:

– Haragszol rám, amiért felkeltettelek?... Nem akartál Quadrihoz menni?

– Ellenkezőleg, nagyon is jól tetted – mondta Marcello, és előrement a folyosóra. Most felszabadultnak érezte magát, és úgy érezte, nem lázong benne semmi sorsa ellen. Az energia most is áramlik a testén át, de semmi fájdalmat nem okoz: úgy zuhog benne végig, mint az esővíz a csatornán.

A Szajna kőfalán átnézett a túlsó partra, a hatalmas város szürke arcélére, a roppant, derűs égbolt alatt. A könyvállványok előtt most is emberek mendegéltek, lassan, nagyon lassan, és meg-megálltak az ódon könyvek előtt. Mintha újra azt a rosszul öltözött diákot látná, könyv a hóna alatt, amint a Notre-Dame felé lépeget. Lehet, hogy nem ugyanaz a diák, de ugyanúgy van öltözve, ugyanúgy mozog, ugyanazon sors felé lépeget. De most irigykedés nélkül néz rá, bár a tehetetlenség márványnyugalmával; vannak lehetetlen dolgok: ő nem lehet ez a diák, és a diák nem lehet ő.

Egy taxi csellengett az úton, mint délelőtt; Marcello intett neki, és Giulia után beszállt, megadva Quadri címét.

ÖTÖDIK FEJEZET

Marcello, belépve Quadri lakásába, szinte megütődött a különbségen, amit a régi római lakásával szemben itt látott. Már a ház is, ebben a teljesen új városnegyedben, egy kígyózó kis utca végén, egészen más volt: a sima homlokfalból kiugró sok négyszögletes erkély úgy hatott, mint egy nagy ládán sok kicsi, nyitott láda; s azt az érzést keltette, hogy aki ebben a házban él, nem akarja, hogy lássák: szándékosan elrejtőzik az emberek elől. Egyfajta társadalmi mimikri ez – gondolta Marcello –, mintha Quadri, Párizsban letelepedve, minden igyekezetével azon lett volna, hogy elvegyüljön és teljesen eggyé váljon a jómódú párizsi polgársággal.

A lakás berendezése csak még jobban hangsúlyozta a különbséget: római lakása öreg volt, sötét, tele limlommal, kacattal, könyvekkel és papírkötegekkel, poros és elhanyagolt; ez viszont ragyogó, új, tiszta, semmi nyoma, hogy „itt tudós lakik”.

Várni ok kellett néhány percet a nappaliban; tágas és csupasz szoba volt ez, néhány karosszékkel a sarokban, egy üveglapú, alacsony asztal körül. A szobának egyetlen, de nagyon feltűnő különlegessége egy falra akasztott nagy festmény volt, kubista festő műve: gömbök, kúpok, hengerek és más efféle mértani idomok hideg és dekoratív keveréke, bonyolult színárnyalatokban. Könyv azonban, amiből Marcello Rómában oly irtózatos mennyiséget látott felhalmozva, itt egyetlenegy se volt.

Az egész olyan – tűnődött Marcello, szemét a fényesre viaszkolt padlón siklatva, majd a hosszú, világos színű függönyökre és csupasz falakra függesztve –, mintha egy modern színház színpadán állna, hevenyészve felállított elegáns díszletek között, ahol nemsokára egy drámát próbálnak el, melyben kevés személy szerepel, és egyetlen jelenetből áll.

De miféle dráma ez? Nyilván az övé és Quadrié. Azonban ha a jelenetet előre ismeri is, úgy rémlik, minden szereplőjét még nem.

Még hiányzik valaki, s lehet, hogy ha ez megjelenik, alapjában változtatja meg a drámai helyzetet.

S mintha sötét megérzésére lenne a válasz, kinyílt a fal sarkában egy ajtó, és Quadri helyett egy fiatal nő lépett be, nyilván ugyanaz, akivel délelőtt franciául beszélt telefonon. A parkett tükrén jött eléjük: magas, ruganyos és bájos nő, fehér ruhában, széles harangszoknyában.

Marcello nem állhatta meg, hogy valami tolvaj gyönyörrel ne vizslassa körül teste árnyékának körvonalát az átlátszó ruha alatt: az ingerlő árnyékban egy elegáns atléta- vagy táncosnő-termet körvonalait vélte felfedezni. Csak aztán nézett az arcára is, és belédöbbent a bizonyosság, hogy ezt a nőt már valahol látta; nem tudja, hol és mikor.

A nő Giuliához lépett, és mindkét kezét rendkívül melegen megszorongatta; majd hibátlan olaszsággal (amelyben erős francia hangsúly érzett) magyarázta, hogy a professzor még néhány perc türelmet kér: rögtön jön. Sokkal kevésbé szívélyesen üdvözölte Marcellót, sőt egészen futólagosan, messziről; aztán hellyel kínálta meg őket.

Mialatt a nő Giuliával beszélgetett, Marcellónak volt ideje figyelmesen szemügyre venni az asszonyt, hogy nyomára bukkanjon a homályos emléknek: honnan is ismeri. A nő magas termetű, keze, lába nagy, válla széles, dereka hihetetlenül karcsú, s csak még jobban kiemeli duzzadt keblét és széles csípejét. Hosszú, vékony nyaka sápadt fejet tart, mely híján van minden hamvasságnak, sőt elgyötört, fiatal, élénk és készséges kifejezés remeg rajta szüntelen...

De hát hol látta ezt az arcot?

A nő, mintha megérezte volna, hogy nézik, hirtelen feléje fordult, és akkor a nyugtalan, csupa szem tekintet s a magas, fehér homlok fénylő derűje közti ellentét egyszerre eszébe juttatta, hol találkozott ezzel a nővel, helyesebben: egy ezzel teljesen hasonlóval: az s.-i bordélyházban, amikor a kalapját keresve bement a nagyszalonba, és Orlandót lelte ott Luisával, a prostituálttal.

A hasonlóság igazában csak a homlok különösen szép formájában, fehérségében és fényességében volt meg, hasonlatos, ezen a nőn is, egy királyi diadémhoz; egyébként jelentősen különböznek egymástól. Az s.-i örömlánynak széles és vékony a szája; ezé kicsiny, húsos, zárt, olyan, mint egy sűrű szirmú, kissé elhervadt rózsa. Más különbség: Luisa keze asszonyos, sima, húsos, emezé, mint valami férfikéz: kemény, vörös, ideges. S végül: amannak a hangja ijesztően rekedt, ami oly gyakori az efféle nőknél; ezé inkább száraz, világos csengésű, szinte elvont, de kellemes is, mint valami racionális és finom muzsika: társasági hang.

Marcello sorjában rakosgatta egymás mellé az azonos és különböző vonásokat a két nőben, mialatt az egyik a feleségével társalgóit; közben azonban határozottan érezte, hogy a lehető legnagyobb hidegség árad belőle. Rögtön arra gondolt, nyilván Quadri beszélhetett neki korábbi politikai érzelmeiről, és bizonyára nem szívesen fogadja most: csakis ez lehet az oka a rideg fogadtatásnak.

És egyáltalán: ki ez a nő? Quadri, ahogy emlékszik, nem volt nős; a nő gesztusaiból, szinte hivatalos modorából következtetve: titkárnője vagy legalábbis titkárnői minőségben megtűrt csodálója a professzornak! Visszagondolt a pillanatra, ahogy Luisa ment fel a lépcsőn, nyomában Orlando; most is beléhasított a tehetetlen lázadás és gyötrelmes szánalom fojtogató érzése. Most értette meg igazán, ez az érzés valójában a szellemivé párolt érzéki vágyakozás álarca volt. Ez a gyötrelem most, íme, újra felfakadt benne, de álarc nélkül, nyers és szédítő mivoltában: ez a nő tetszett neki, valami újfajta, nyugtalanító módon, de tetszeni is akart ennek a nőnek, aki szemben ült vele, és az ellenséges magatartás, ami minden mozdulatából feléje sugárzott, mélységesen sértette.

El is szólta magát, nem Quadrira, hanem a nőre célozva:

– Az a benyomásom: látogatásunk kellemetlen a professzor úrnak. .. és ha valóban annyira sürgős a dolga...

A nő, anélkül, hogy ránézett volna, a vállán át válaszolt:

– Ellenkezőleg: férjem azt mondta, nagyon is szívesen látja...

Nagyon is jól emlékszik önre. Egyébként mindenki, aki Olaszországból jön, szívesen látott vendég nálunk. S noha igen elfoglalt ember, az ön látogatása különösen kedves neki... Megyek is, megnézem, mért késik.

Mindezt oly váratlan előzékenységgel mondta, hogy egyszerre felmelegítette Marcello szívét. Ahogy eltűnt az ajtóban, Giulia minden kíváncsiság nélkül kérdezte:

– Mért gondolod, hogy Quadri professzor nem lát szívesen bennünket?

Marcello nyugodtan: – Az asszony ellenséges viselkedéséből gondoltam.

– Érdekes – kiáltott fel Giulia –, én meg épp a fordítottját! Úgy érzem, nagyon is örül: úgy beszélt hozzám, mintha már rég ismernénk egymást... Talán te ismered is?

– Nem – felelte kurtán Marcello, és úgy érezte: hazudik. – Sose láttam, fogalmam sincs, kicsodája az öregnek.

– Hát nem a felesége?

– Nem tudom. Úgy emlékszem, Quadri nőtlen; valószínűleg a titkárnője.

– De hisz azt mondta: „férjem”! – nézett rá Giulia meglepetten.

– Egészen határozottan emlékszem, ezt mondta: „férjem...” Hol járt a gondolatod, hogy nem figyeltél?

„Ejha, ez igazán érdekes – gondolta Marcello. – Ezt tényleg nem hallottam. Annyira megzavarta volna a fejemet ez a nő, hogy egészen megsüketültem?”

De furcsa módon: örült is ennek, szinte szerette volna Giuliának megmondani, persze úgy, mintha semmi köze se lenne az egészhez, mintha vadidegen nő lenne, akihez azért bizalmasan szólhat, rábízhatja titkát.

– Nem figyeltem, tényleg... – motyogta. – Tehát a felesége?

Akkor viszont nemrég nősülhetett meg a professzor.

– Miért?

– Mert amikor megismertem, még agglegény volt.

– Azóta nem leveleztetek?

– Nem. Tanárom volt, aztán itt telepedett meg Franciaországban; azóta most látom először.

– Érdekes! Azt hittem, jó barátok vagytok.

Hosszú csend következett. Végre az ajtó, amelyen Marcello minden különösebb türelmetlenség nélkül mereven rajta tartotta a szemét, kinyílt, és küszöbén megjelent valaki, akiben első pillanatban nem ismerte fel Quadrit. Csak mikor a vállára pillantott, s meglátta a csaknem füléig érő púpot, értette meg okát, miért nem ismerte fel: egyszerűen azért, mert leborotválta szakállát. Arcának bizarr, hatszögletű formája, egész lényének egysíkúsága, mint lapos, festett, parókás álarc, most még jobban érvényesült. Ráismert lassan a szemére is, a mereven ragyogó, piros karikás szemekre; a háromszögletű, tokszerű orra, szabálytalan szájra, melynek élénkvörös karikájára különösen jól emlékezett. Egyetlen újság volt rajta: az álla, amit akkor szakálla eltakart: a fonnyadt, ferde alsó ajka alatt mélyen beugró csonka kis áll: feltűnően csúf: benne sűrűdött az egész ember legszembetűnőbb jellegzetessége.

És most nem egy kisbankár ünnepi ruháját viselte (amiben először és utoljára látta), hanem (a púposok világos ruhák iránti vonzalmának megfelelően) galambszürke, sportszabású zakót. Kabátja alatt az amerikai cowboyok piros-zöld kockás inge és élénk színű nyakkendő. Marcello felé igyekezve, túlzottan szívélyes, ugyanakkor közömbös hangon mondta:

– Clerici, nemde?... Hát hogyne emlékeznék!... Maga volt az utolsó diákom, aki felkeresett, közvetlenül emigrációm előtt...

Nagyon örülök, hogy viszontláthatom, kedves Clerici.

„A hangja a régi – gondolta Marcello –, édeskés, ugyanakkor esetleges, véletlenszerű, szeretetteljes és egyszersmind szórakozott.”

Bemutatta feleségét, akinek Quadri tüntető udvariassággal, mélyen meghajolva kezet csókolt.

Mikor leültek, Marcello zavartan dadogta: – Nászúton vagyunk, professzor úr, s gondoltam, meglátogatom, végre is tanárom volt...

De most attól félek, hogy zavarom.

– Dehogy, dehogy, édes fiam – felelte a professzor azon a gyötrelmesen édes-lágy hangján. – Nem, ellenkezőleg, roppant örülök...

Nagyon szép magától, hogy nem felejtette el egykori tanárát...

Mindenki, aki Itáliából jön, ha másért nem, már csak azért is szívesen látott vendégem, mert a mi szép olasz nyelvünkön beszélhetek vele.

Felemelte az asztalon heverő cigarettás dobozt, belenézett, s látva, hogy csak egy van benne, kis sóhajjal nyújtotta Giulia felé: – Vegye ki, asszonyom... Tudja, én nem dohányzóm, a feleségem se, és ezért mindig elfeledkezünk róla, hogy mások viszont szeretnek füstölni. .. Nos, hogy tetszik Párizs?... Gondolom, nem először jár itt...

„Úgy látszik – gondolta Marcello –, szokványos társasági csevegés következik.”

– De igen: először vagyunk itt mind a ketten – felelte Giulia helyett.

– Ha így van – mondta a professzor élénken –, őszintén irigylem magukat... Mindig irigylendő, aki először látja ezt a csodálatosan szép várost... Hát ha egyúttal nászúton is van, méghozzá tavasszal: mit is lehetne még többet kívánni! – Sóhajtott, aztán udvariasan kérdezte Giuliától: – No, meséljen, milyen benyomást tett magára Párizs?

– Énrám? – mondta Giulia, nem Quadri, hanem férje felé billentve szép fejét. – Igazában még nem is volt időm megnézni: tegnap érkeztünk.

– Akkor, kedvesem, magát még várja az öröm, hogy mily szép város ez; igen szép, valóban – mondta olyan általános, közömbös hangsúllyal, mintha közben egészen másra gondolna. – Minél tovább él itt az ember, annál jobban meghódítja a szépsége. Azonban ne csak a műemlékeket nézegesse, asszonyom, noha azok is igen jelentősek, ha nem is múlják felül az olasz városokéit... hanem járkáljon, nézelődjön mindenfelé, kísértesse el magát férjével a külvárosi negyedekbe is... Ennek a városnak annyiféle arca van, hogy az valóban meglepő...

– Eddig nagyon keveset láttunk – mondta Giulia, akinek, úgy látszik, nem tűnt fel Quadri beszédmodorának szokványos és már-már gúnyos jellege. Kezét férje felé nyújtotta, hogy megérintse a kezét, és kedvesen kérdezte: – Akkor hát majd csavargunk nagyokat, ugye, Marcellóm?

– Természetesen.

– Mindenekelőtt – folytatta előadását Quadri ugyanazon a hangon – a francia néppel ismerkedjenek meg... Nagyon rokonszenves nép ez... Okos, szabad, fesztelen, és bár ez részint ellentmond annak a szemléletnek, ami a franciákról általában közkeletű, állíthatom: derék, jóravaló nép, és jószívű is... Oly finom és érzékeny, ami már a jóságnak egy fajtája. Van valami ismerősük Párizsban?

– Nem, nem ismerünk senkit – felelt Marcello. – Egyébként félek, hogy ha lenne is ismerősünk, nem lesz módunkban nagyobb programot lebonyolítani, mert legfeljebb egy hétig maradunk.

– Kár, valóban kár... Lehetetlen valódi értéke s jelentősége szerint megismerni egy országot, ha közben nem ismerjük meg lakóit...

– Párizs, ahogy én hallottam, az „éjszakai szórakozások városa” – kockáztatta meg Giulia, aki lám, otthonosan kezdte érezni magát ebben a társalgásban, mely a turistáknak készült magyarázókönyvet pótolta –, mi még, mondom, nem láttunk semmit, de szeretnénk ebből is valamit elcsípni... Úgy tudom, van itt sok éjszakai lokál, ahol táncolni lehet, nemde, professzor úr?

– Hát igen, a tabarin-ek és a boite-ok, vagyis „skatulyák”, ahogy itt hívják őket – mondta a professzor szórakozottan. – A Montmartre-on, a Montparnasse-on... Mi, őszintén szólva, nem nagyon kedveljük az efféle helyeket. Csak ha egy-egy olasz barátunk felbukkan, húzunk hasznot járatlanságukból, elkísérjük őket, és hát így mi is tapasztalatokra teszünk szert ebben a matériában... Ha nem azt tudnia kell, asszonyom, hogy ezek a helyek mind egy kaptafára készültek, bár, kétségtelen, bájosak és elegánsak, ahogy itt minden az... De, természetesen, nem ez a jellemző a párizsi népre, mely komoly, nagyon is komoly, mondhatnám, nagyon is otthon ülő és családias... Meglepő talán, amit most mondok: a párizsiak igen nagy része soha be nem tette a lábát ezekbe a „skatulyákba”...

A család itt nagyon fontos valami, még annál is fontosabb, mint nálunk, odahaza. És a legtöbbje jó katolikus is, sokkal inkább az, mint a honfitársaink. A franciák vallásossága kevésbé formális, inkább: lényegre törő. így aztán nem csoda, ha ezeket a „skatulyákat” nekünk, idegeneknek engedik át, mert így jövedelmez jól, s teljesíti hivatását; ugyanis ezt az „éjszakai életet” az idegenforgalomnak csinálták. Párizs jövedelmének nagy hányada innen kerül ki, az éjszakai élet adópénztáraiból, sub titulo: „Párizsi nagyvilági élet.”

Ezt borsosán megfizettetik az idegennel, s ez nagyon helyes.

A professzor gúnyos pillantása Giulián pihent meg.

– Érdekes – mondta Giulia –, én azt hittem, hogy a franciák egész éjjel szórakoznak. Azt hallottam, hogy a tabarin-nek egész éjjel nyitva vannak, és mindig zsúfolva... mint ahogy nálunk farsang idején a tánctermekben és az utcán nyüzsög mindenki...

– Nos, ez így is van, de akik itt az éjszakai nyüzsgést csinálják, természetesen csaknem mind idegenek.

– Nem baj! – mondta Giulia. – Én mégis nagyon szeretnék látni egy ilyen éjjeli... lebujt, ha másért nem, azért, hogy elmondhassam: láttam.

Kinyílt az ajtó, és Quadriné jött be, tálcán egyensúlyozva a kávéskancsót és a hozzá való csészéket.

– Bocsássanak meg – mondta vidáman, lábával kattantva be maga után az ajtót –, de a francia szobalányok éppen nem hasonlítanak kollegináikra... Ma szabadnapos a cselédünk, s rögtön ebéd után el is ment. Kénytelen voltam mindent én magam megcsinálni: ezért késtem.

„Milyen vidám ez a nő – gondolta Marcello –, és mennyi kellem van ebben a vidámságban; noha ehhez a magas, hosszú lábú, fölényes egyéniséghez ez alig illik. De talán azért is olyan ingerlő a jókedve.”

– Lina – mondta a professzor zavartan –, Clericiné szeretne egy boite-ba bekukkantani: melyiket ajánlhatnók neki?

– Ó, annyi van! – kiáltott vidáman az asszony. – Választékban nincs hiány. – Közben töltögette a kávét, egyik lábán egyensúlyozva magát; a másik a levegőben lebegett, megmutatva nagy lábfejét és sarkatlan cipőjét. – Ebben aztán igazán minden ízlést kielégítenek; és minden erszény megtalálja méltó ellenfelét. – Átnyújtotta Giuliának az első csészét, közben könnyedén: – Talán éppen mi vihetnők el őket, Edmondo!... Neked se ártana egy kis kikapcsolódás.

A professzor végighúzta kezét az állán, szakálla hűlt helyén, mintha azt akarná megsimogatni: – Igen, igen, miért is ne, persze!...

– Tudják, mit csinálunk?! – folytatta a felesége, tovább töltögetve és átnyújtva a csészéket Marcellónak és férjének. – Ma cselédhiány miatt úgyis a városban kell vacsoráznunk, elmegyünk hát egy kisvendéglőbe a jobb parton; nem drága hely, ellenben igen kitűnő konyhája van, Le coq au vin, így hívják; utána meg elmegyünk egy egészen különleges lokálba... feltéve, ha Clerici asszony nem botránkozik meg rajta.

Giulia elnevette magát: az asszony vidámsága átragadt rá: – Elmegyünk hát! Nem olyan könnyen botránkozom meg én se...

– Úgy hívják ezt a boite-ot, hogy: La cravate nőire, „A fekete nyakkendő” – magyarázta Lina, hátradőlve a díványon, Giulia mellett. – Ebbe a lokálba... hogy mondjam?... egy kicsit bizarr közönség jár – tette hozzá, s rámosolygott Giuliára.

– Hogy értsem azt, hogy „bizarr”?

– Különös gusztusú nők... Különben majd meglátja... A főnöknő, a pincérnők mind: szmokingban vannak s fekete nyakkendőben. Csuda mulatságos az egész!...

– Aha, értem már – mondta Giulia kissé zavartan. – És férfiak is mehetnek?

A naiv kérdés megnevettette a professzornét: – Hát persze: nyilvános hely ez is! Bájos kis tánchelyiség, amelynek tulajdonosa azonban különös gusztusú nő; egyébként nagyon intelligens. Mondom, mehet oda bárki, akinek kedve szottyan rá, végre is nem zárda. – Aprókat nevetett, s közben állandóan Giuliát leste, és élénken tette hozzá: – De ha nem akarja, mehetünk máshová is, kevésbé eredeti helyre...

– Nem, menjünk csak ide! Most már kíváncsivá tett – mondta gyorsan Giulia.

– Szerencsétlen nők ezek – mondta a professzor szórakozottan és mintegy általánosságban, aztán felállt. – Kedves Clerici, ismételni szeretném: nagyon örültem a viszontlátásnak, s még jobban, hogy együtt is vacsorázhatunk. Akkor majd még beszélgetünk... Maga még mindig, hogy is mondjam? Űgy érez és gondolkodik, mint... annak idején?

Marcello nyugalommal felelt: – Nem foglalkozom politikával, professzor úr.

– Annál jobb, annál jobb! – A professzor nyújtotta kezét, és két keze között fogva Marcellóét, hozzátette: – Eszerint reményünk lehet rá, hogy meghódítjuk magunknak.

Lágy hangján, szomorkásán és kínlódva mondta ki ezt a fontos szót a professzor, mint valami pap, aki egy istentagadóhoz beszél.

Kezét szíve tájára tette, s Marcello meglepődve látta: nagy, kerek, kigúvadó szemébe könnyek gyűlnek, és e könnyek buggyanó fénye tekintetét egyszerre könyörgővé varázsolja.

Aztán sietősen elbúcsúzott Giuliától is, s miközben kiment, még ezt mondta: – Feleségem majd megbeszéli magukkal a programot.

Az ajtó becsukódott. Marcello kissé megütődve nézett utána.

Szemben ült a díványon heverő nőkkel, egy karosszékben. Most, hogy Quadri otthagyta őket, az asszony ellenséges magatartása mintha még nyilvánvalóbbá lett volna.

Mintha ott sem lenne, csak Giuliához beszélt: – Azt akarom még kérdezni, látott-e néhány divatszalont? Szabót, kalapost? Rue de la Paix, Faubourg Saint Honoré, Avenue de Matignon? Nos?

– Őszintén szólva – felelt Giulia olyan arccal, mint aki először hallja ezeket a neveket –, nem, egyet se láttam.

– De szeretné ugye? Legalább kívülről a kirakatokat, vagy akár be is mehetünk egyikbe-másikba! Biztosíthatom, nagyon érdekesek – folytatta Quadriné valami erőszakos, behizelgő, sőt anyáskodó hangon.

– Hát bizony – kottyantotta el titkolt vágyát Giulia, férjére pillantva. – Még venni is szeretnék valamit... Egy kalapot mindenesetre.

– Nahát, ha ennyire akarja, nagyon szívesen elviszem – ajánlkozott az asszony könnyedén, elérkezve mindezeknek a kérdéseknek valóban obligát megoldásához. – Ezeket én jól ismerem... s jó tanáccsal is szolgálhatok.

– Ó, igazán nagyon kedves! – mondta Giulia bizonytalan hálálkodással.

– Akár egy óra múlva mehetünk is! Magának nyilván nincs kifogása ellene, hogy elraboljam a feleségét néhány órára – fordult Marcellóhoz, de egészen más hangsúllyal ejtve a szót, mint ahogy Giuliához beszélt. Sürgető, csaknem megvető volt a hangja; Marcello össze is rezzent, és gépiesen felelte:

– Természetesen, ha Giuliának ez örömöt okoz...

Úgy vette észre, hogy felesége szeretné magát kivonni Quadriné gyámkodása alól: ezért néz rá oly kérdőn, viszont saját magán azt vette észre, hogy parancsolóan néz rá vissza, hogy fogadja el.

De rögtön utána azt kérdezte magában: „Azért parancsolok-e feleségemre, mert ez a nő tetszik nekem, és még akarom látni? Vagy pedig azért, mert küldetésben vagyok, és ezért nem lenne helyes, ha magamra haragítanám?”

Hirtelenében nem tudta eldönteni, melyik az igaz. Közben hallja egyre Giulia ellenvetéseit: – Őszintén szólva szerettem volna néhány percre visszamenni a szállodába...

De a másik nő be sem engedte fejezni mondatát: – Hogy egy kicsit felfrissüljön, mire útnak indulunk? Ugyan, drágám! Azért nem kell szállodába mennie. Pihenhet itt nálunk is, szívesen felajánlom az ágyamat... Tudom, milyen fárasztó szokott lenni az idegenek első napja, a folytonos járás-kelés, ácsorgás, különösen nekünk, nőknek... No, jöjjön csak, jöjjön, kedvesem, jöjjön velem!

És mielőtt Giulia megszólalhatott volna, már hóna alá is nyúlt, felsegítette a pamlagról, és gyengéden, noha ugyanakkor határozottan is, az ajtó felé terelgette. A küszöbön még hátranézett, hogy megnyugtassa a bizonytalankodó ifjú asszonyt férje felől: – Kedves férje megvárja, ne féljen; nem vész el! – Aztán átfonva derekát, behúzta magával a folyosóra, és becsukta az ajtót.

Hogy egyedül maradt, Marcello talpra ugrott, és néhányszor gyorsan végigjárta a szobát.

Világos, hogy a nő ellenszenvet táplál iránta, oly mértékűt, hogy az jóvátehetetlennek látszik. Csakhogy mi lehet ennek az oka?

Ezen a ponton érzései zavarossá váltak; egyrészt leverte ez a nyílt ellenszenv olyasvalaki részéről, akinek inkább tetszeni akart; másrészt, ha arra gondol, hogy ez a nő tudja (s pontosan), kicsoda ő küldetése nemcsak nehéz, hanem veszedelmes is. Ami legjobban kínozta, éppen az volt, hogy ez a kétféle érzés teljesen összekavarodott benne, és képtelen volt egyiket a másiktól megkülönböztetni; tömören szólva: a visszautasított szerelmesé és a titkosügynöké, aki fél, hogy leleplezik.

Másrészt régi melankóliájának feltörő hullámában villant fel legélesebben a dilemma: ha sikerül is megtörnie a nő ellenszenvét, nem sajátíthatja ki magának, hanem az „ügy” szolgálatába kell állítania. Ahogy a minisztériumban is mondották: nászútját úgy kell „sínre tenni”, hogy minden tekintetben csak a küldetése lássa hasznát. Különben mindig így volt ez, amióta szolgál.

Megnyílt mögötte az ajtó, és Quadriné lépett be. Odament az üveglapú asztalhoz: – Felesége nagyon fáradt, lefektettem; azt hiszem, el is szunnyadt az ágyamban. Ha egy kicsit kipihente magát, elmegyünk együtt várost nézni.

– Ami más szóval azt jelenti – mondotta Marcello erőltetett nyugalommal –, hogy engem kidob.

– Ó, istenem, azt azért nem – felelte a nő hidegen és nagyvilágiasan. – De nekem még van itthon egy s más elintéznivalóm... A professzornak is szüksége van rám... Maga tehát vagy itt marad egyedül és vár... vagy elmegy, és egy kicsit körülnéz a városban.

– Bocsánat – mondta Marcello, két kézzel rátámaszkodva a karosszék támlájára, s mereven a nő szeme közé nézve –, hogy ennyire nyíltan megmondom: nekem az az érzésem, hogy magának én nagyon ellenszenves vagyok. így van?

A nő meglepődött, aztán hirtelen mozdulattal csavart egyet testén és hangján:

– Maga ezen meglepődik?

– Őszintén szólva: meg. Ma látjuk először egymást.

– Téved: én nagyon is jól ismerem magát, még ha maga engem nem is.

„Helyben vágyunk” – gondolta Marcello. Éles szúrást érzett szíve táján, hallva a nő nyíltan bevallott ellenséges indulatát; oly fájdalmat érzett, hogy szeretett volna felkiáltani. De csak nyögött, s halkan kérdezte: – Tehát maga ismer engem?!

– Igen – lobbant meg a nő szeme –, úgy van! Tudom, hogy a rendőrség embere: fizetett kéme kormányának... S maga még csodálkozik, hogy „ellenséges” vagyok?... Nem tudom: mások hogy vannak ezzel, de éri gyűlölöm a mouchard-okat. A kémeket tette hozzá még, bosszantó udvariassággal fordítva le a francia kifejezést.

Marcello a padlóra pillantott s hallgatott. Éles kín hasogatta, mintha vékony, hegyes vasat mártogatnának nyílt sebébe, könyörtelen kézzel. – A férje is tudja ezt? – kérdezte végül.

– Persze hogy tudja! – felelte a nő sértődött meglepetéssel. – Hogy képzeli? Ilyesmit ne tudna?... Nekem is ő mondta meg.

„Akkor ezek jól vannak tájékozva” – gondolta Marcello. Viszont ezt mondta józan, nyugodt hangon: – Akkor még nem értem: miért fogadtak egyáltalán. Nem lett volna egyszerűbb visszautasítani látogatásunkat?

– Ami azt illeti, én nem is akartam, de a férjem... A férjem szent ember... Ő még azt hiszi, hogy a jóság a legjobb módszer...

„De nagyon ravasz egy szent” – akarta felelni Marcello. És eszébe jutott, hogy ez csakugyan igaz: a szentek mind nagyon ravaszok voltak, mások nem is lehettek. Hallgatott hát. Aztán, kisvártatva, nem szándéktalanul: – Nagyon sajnálom, hogy ennyire ellenségem.

Mert maga... rendkívül rokonszenves nekem.

– Köszönöm szépen: az ön rokonszenve csak borzalmat kelthet bennem.

Marcello később visszagondolt erre a jelenetre, és eltűnődött rajta: mi is történt ebben a pillanatban vele? Mert mintha vakító villám csapott volna ki a nő fénylő homlokából: káprázott a szeme, s ugyanakkor olyan gyengeség vett rajta erőt, hogy majdnem összeroskadt. Egyszerre csak azt vette észre, hogy ott áll a nő mellett, átkapja a derekát, és halkan súgja az arcába: – Maga nagyon tetszik nekem.

Oly szorosan ölelte magához, hogy mellének lüktetését érezte a szíve fölött. A nő tekintete és szava fennakadt, rápillantott, aztán rekedt, fojtott indulattal: – Hát ez – tagolta éles, diadalmas hangon remek, mondhatom!... Nászúton van, és máris megcsalja a feleségét!...

Őrjöngő mozdulattal akarta kiszabadítani magát a férfi öleléséből, főleg hogy csókjától védje magát: – Engedjen el, mert a férjemért kiáltok! – sziszegte, mire Marcello azonnal el is engedte. De a nő, akit még mindig gyűlölködő indulata sodort, hirtelen visszafordult, és keményen arcul ütötte.

De mintha rögtön meg is bánta volna, amit tett, odalépett az ablakhoz, egy pillanatig kinézett, majd megfordulva, durván-nyersen mondta: – Bocsásson meg, nem akartam.

Azonban nyoma se volt arcán a megbánásnak, inkább valami szorongásféle, amint a pofon hatását latolgatja. Számítás és kiszámított jóakarat volt a hangjában, ahogy Marcello le is mérte tüstént.

– Nekem viszont nem marad más hátra ezek után – mondta határozottan Marcello –, mint hogy távozzam! Kérem, közölje a feleségemmel, hogy megfeledkeztem valamiről, és ezért kellett most elmennem.

Most aztán – gondolta – az egésznek vége van; nemcsak küldetésének, hanem szerelmének is.

Félrelépett az útból, hogy a nő a feleségéhez mehessen. Közben rápillantott. A nő mereven s tűnődve figyelte, száján gúnyos fintor; aztán feléje indult. Marcello egyenesen a szemébe nézett, melyben kemény, éles láng lobogott, és mikor már csak egy lépésre volt tőle, lassan kinyújtotta karját, és a férfi arcára tette ujjait: – Nem, ne menjen el, nagyon kérem... Maga is tetszik nekem... nagyon!...

Ha oly hirtelen kegyetlen voltam, épp az az oka, hogy tetszik...

Ne menjen hát: felejtse el, ami köztünk történt. – Közben ujjaival lágyan körözni kezdett az arcán, kicsit komikus, de határozott mozdulattal, parancsoló akarattal, mintha a pofon helyét gyógyítgatná, a szégyenpírt hűsítgetné.

Marcello nézte-nézte a nő homlokát, aztán a szemét, mely parányi rezzenésekkel követte a kéz mozgását: a kemény és férfias kéz cirógatását, s először érzett olyasmit, mint még soha (el is ámult rajta): melle megdagadt, és elakadt a lélegzete...

A nő kinyújtott karral állt előtte és simogatta; ő pedig szemébe kapaszkodva, szinte elbűvölten érezte meg a szépség leheletét, azét, mely neki rendeltetett, időtlen időktől, hogy egész életét betöltse.

Ezt a nőt szerette mindig, régebben is, amikor az s.-i nőben megsejtette létét a földön. Igen, ez a szerelem, csakis ez, amellyel szegény Giuliának is tartoznék, ha szeretné; de ő csak ezt a nőt szereti, akit már oly régen ismer, bárha csak az imént látta meg.

Mozdult feléje, felemelve karját, hogy átölelje, de a nő is megmozdult, menekült, azonban oly gyengéd cinkossággal, ami elmondhatatlan gyönyört fakasztott a férfiban: – Eredj most – suttogta, szájára téve ujját –, este majd látjuk egymást!

És mielőtt a mozdulat, a hang tudatába ért volna, nem tudni, hogyan, a nő kikísérte az ajtón: az előszobára emlékezett, aztán, hogy nyílt az ajtó, és be is csukódott rögtön, és már kint volt, egyedül, a kongó lépcsőházban.

HATODIK FEJEZET

Lina és Giulia pihennek most, aztán mennek divatszalonokat nézni; aztán Quadriék értük jönnek a szállodába, miután Giulia oda már előbb megtért. Most körülbelül négy óra körül járhat az idő: vacsoráig éppen négy órája van, azaz három, mert hétkor Orlando telefonál, hogy megtudja a vendéglő címét.

Van hát három szabad órája. Mindaz, ami Quadriék házában történt, magányért kiált, ha másért nem, hát azért, hogy egy kicsit magába nézzen.

A lépcsőn lejövet gondolatai már elkezdtek mocorogni, és elsőnek ezt a kérdést szegezték neki: ha Lina viselkedése (tekintettel jóval idősebb férjére, akit különben is teljesen elnyelt a politika) egyáltalán nem meglepő, annál inkább az övé, aki néhány napja nősült meg, nászúton van. Ahogy ő viselkedett, az egyenesen félelmetes, még ha, valljuk meg, valamennyire hízelgő is ránézve.

Most, hogy ezt megállapítja, azt kell hinnie: tévedett, amikor azt hitte: eléggé ismeri saját magát, és mindig képes rá, hogy ellenőrizze gondolatait és tetteit. Most azonban az önismeret kellő hiánya aggodalommal vagy mégis: örömmel tölti el?!...

Egyik kis utcából a másikba bandukolt, keresztül-kasul a városnegyedben, amíg végre egy enyhén emelkedő széles útra lyukadt ki, az Avenue de la Grandé Armée-ra, ahogy egy ház sarkán a tábláról megtudta.

Valóban: csakis ez lehet ennek az útnak a neve, hiszen ahogy felpillantott, váratlanul és hatalmasan a Diadalív élére állított téglalapja tűnt szemébe, kissé oldalvást az út végén. Tömör és vaskos, mégis szinte látomásszerű, mintha súlytalanul a sápadt ég alján lebegne, a kékes nyári fényben, mely köveit fürdeti.

Ahogy tovább lépeget feléje, Marcellót egyszerre csak valami teljesen új érzés járja át: a szabadság és a megszabadulás részegítő mámora.

Hirtelen mintha roppant tehertől szabadulna meg, mely mellét-hátát nyomta; még lépte is megkönnyült, szinte repült, alig érintve az utat!

Mi lehet ennek a lebegésnek az oka? – kérdezte magában szórakozottan. – Csak az, hogy Párizsban van? Távol a megszokott kelepcéktől és aktoktól, szemközt ezzel a fenséges emlékművel?

Gyakran megesett már vele, hogy lelkének mély hullámzásaira futó fizikai jóllét fogta el; de most egy kicsit jobban megvizsgálva testi káprázatát, rájött: Lina kezének cirógatása okozta. Most, hogy erre gondol, agyát egészen elborítja a friss emlékből áradó és zavarba ejtő gondolatáram.

Önkéntelenül arcára tévedt a keze, ahol a nő tenyere egy pillanatra megpihent; le kellett hunynia a szemét, úgy elgyöngült, ahogy magába szívta újra meg újra annak az érdes és merész kéznek gyengéd játékát az arcán, amikor ott körözött, mintha értő szobrászként arcának minden porcikáját ki akarná tapintani.

Mi hát a szerelem? – kérdezte, egyenletesen könnyű léptekkel róva a széles járdát, és szemét a Diadalívre függesztve. – Mi hát a szerelem, amely most (ahogy számot ad róla magának) egész életét feldúlja? Elhagyja érte alig néhány napos feleségét, elárulja politikai hitvallását, és helyrehozhatatlan kaland örvényébe veti magát!

Eszébe jutott, hogy évekkel azelőtt, amikor egy egyetemi kolléganőjének udvarolt (aki következetesen és szívósan visszautasította), a lány kérdésére: mi a szerelem, azt válaszolta, hogy neki, Marcellónak, a szerelem: tavaszi rét közepén álldogáló tehén és az ágaskodó bika, mely ráveti magát. A rét – jutott most eszébe – Quadri szalonjának polgári szőnyege; a tehén: Lina, a bika: ő maga. Ha más is a hely, és ha nem is egészen állati a testük, mégis, meztelenül hasonlatosak volnának ahhoz a két állathoz.

A hirtelen rátört őrjöngő vágyakozás, mely egyformán suta és sürgető hevességgel nyilvánult meg bennük: szintén ugyanaz...

De itt véget is ér a hasonlat, annyira nyilvánvaló, és nem is lényeges már. Rejtélyes és spirituális – mágikus folyamat révén: őrjöngése mélyen rejtőző gondolatokká és érzésekké változott. De ha ezek a gondolatok és érzések magukon viselték is a sürgető szükség bélyegét, semmiképpen se lehet csak indulatnak minősíteni őket.

Valójában vágya nem volt egyéb, mint a természet határozott és hathatós segítsége valamihez, ami előtte is, nélküle is megvolt már.

A természet keze, mely a jövő méhéből szakítja ki a jövendő dolgok emberi erkölcsű gyermekét.

„Szegényes szavakkal kifejezve – gondolta, miközben igyekezett a lelkén elhatalmasodott rendkívüli lelkesültséget rideg és megfogható formába szorítani –, szegényes szavakkal kifejezve: azt kívánom, hogy elhagyjam feleségemet a nászút elején; hogy elhagyjam helyemet a küldetés kellős közepén; hogy Lina szeretője lehessek, és vele éljek itt Párizsban... Szegényes szavakkal kifejezve – folytatta gondolatsorát –, bizonyára így is teszek, feltéve, ha meggyőződöm róla, hogy Lina úgy szeret engem, mint én őt, ugyanazért és ugyanazzal a felfokozott indulattal!”

Ha még maradt volna némi kétsége elhatározása felől, ez is teljesen eltűnt, amikor az Avenue de la Grandé Armée végén tekintetét a Diadalívre emelte. Most valóban, ahogy az egykori dicsőséges zsarnokság győzelmei dicsőítésére emelt emlékmű példája felidézte ezt a másik zsarnokságot, amelyet ő idáig szolgált és elárulni készült – valóságos szánakozás fogta el. A mai napig játszott szerepét megkönnyítette, szinte ártatlanná tette az elkövetendő árulás előlegezett értelme, és épp ezért sokkal érthetőbbnek és elfogadhatóbbnak is látszott; mert ez már árulás, nem úgy, mint eddig, amikor csak a normalitás-hajsza és megváltást sóvárgó akarati mozzanat gyümölcse lett volna, hanem egyenesen az elhivatásé, vagy legalábbis egy nem egészen mesterkélt hajlamé. Egyébként önmaga feletti szánakozása már annyira a múlté volt, annyira visszatekintő jellegű, hogy megmásíthatatlan elhatározása legbiztosabb jelének tekinthette.

Hosszú percekig várt, amíg az emlékmű körül keringő gépkocsik vonulása megszakadt, és átsietve a téren, egyenesen az ív alá ment, kalapja a kezében, itt van az Ismeretlen Katona márványlapja.

S az ív falán, íme, itt van a győztes csaták jegyzéke, amelyeknek mindegyike számtalan sok férfinak jelentett olyanfajta hűséget és odaadást, ami őt is még néhány percre kormányához kötötte.

Íme, itt van az örökkön égő láng a virrasztott síron, jelképe a legteljesebb áldozatot megkövetelő hűségi fogadalomnak! Sorra olvasta a napóleoni csaták évszámait, s eszébe jutott Orlando frázisa:

„Mindent a családért és a hazáért!” És egyszerre világos lett előtte: ami őt ettől a hivatást feltétlen meggyőződéssel teljesítő detektívtől megkülönbözteti, az, hogy amaz képtelen ésszerű magyarázatát adni meggyőződésének, ő viszont rendelkezik a választás képességével, amelyre búskomorsága, mint valami kém, állandóan leselkedik, időtlen idők óta.

Igen – gondolta –, ő választott a múltban, és választ most is.

És melankóliája azért olyan, amilyen, vagyis azért van átitatódva szánakozással, mert olyan dolgok gondját idézi fel benne, amelyeknek el kellene következniök, de éppen mert választ a lehetőségek között, szükségképpen lemond róluk.

Kilépett az ív alól, és újra megvárta, míg a gépkocsik folyama egy pillanatra megszakad, és most az Avenue des Champs-Elysées sugárút járdáján ment tovább. Úgy rémlett neki, hogy a Diadalív árnyékot vet a gazdag és ünnepies útra, amely az aljából ered, de van is valami kapcsolat a harcias emlékmű és a járdát benépesítő tömeg békés és vidám jólléte között. Akkor arra gondolt, hogy ez is olyasmi, amiről ő most lemond: egy véres és igaztalan nagyságról van itt szó, mely később örömmé és eredetéről mit sem tudó gazdagsággá változott. A véres áldozat, idővel, a későbbi nemzedékek javára a hatalom, a szabadság és a jólét gyümölcsét hozta meg.

Íme, még egy érv Júdás mentségére! – gondolta tréfásan.

De már határozott. Csak egyetlen vágya van: Linára gondol, miért is szereti! Lelke megtelt e vággyal, ahogy lassan végigment a fényes üzletek, a bódékra tapasztott újságrengeteg, a kávéházak teraszán csevegő emberek, a mozireklámok és színházhirdetmények során, időnként meg-megállva és elbámészkodva. Az úton gomolygó tömeg minden oldalról körülvette, mintegy magába zárta, habzó-lüktető áramlással, amelyet, ha őszinte akar lenni érzéséhez, magával az élet lélegzésével azonosíthatott.

A négy sor autó kettesével egymással szemközt áramlott, és torlódott meg időnként, mint két ütőérben a vérrögök. Jobb szeme tükrében verődött vissza az utca, a balban pedig a sok gazdag üzletkirakat, cégtábla, zsúfolt kávéház.

Séta közben meggyorsította lépteit, mert szeretett volna már kijutni a tömegből, és szabadabban lépegetni: el akarta hagyni a Diadalívet, mely, mikor egyszer visszafordult feléje, oly messzinek tűnt fel, hogy – talán a távolság és a nyári páraköd okán – egészen anyagtalannak látszott.

Az út végére érve, a kerti fák árnyékában padot keresett, és megkönnyebbült sóhajjal ült le. Boldogan, hogy most itt békén minden gondolatát Linának szentelheti.

Emlékében vissza akart menni abba az időbe, mely létezésének első jelét villantotta fel: az s.-i bordélyházba.

A nő, akit a nagyszalonban pillantott meg, Orlando mellett, miért is sugallt neki annyira új és heves érzést, indulatot? Még emlékezett rá, hogy a lány homlokának sugárzó fényessége ütötte szíven, és most ráébredt, hogy ami az első nőben elragadta, azt ebben a nőben kiteljesedve látta viszont. A tisztaság, mely az örömlányban haldokolt és megszentségtelenedett, Linában diadalmaskodott. A romlástól és pusztulástól való félelmét, amely egész életét végigkísérte, és amelyet a Giuliával való házassága nem enyhített, úgy érezte, csakis ez a Lina homloka körül sugárzó fény tudja szétszaggatni. Úgy rémlett, a két név véletlen egyezése is – Lina és Linó – mennyire sokatmondó jel, hiszen nyilvánvaló, hogy a rémülettől, amelyet Linó szuggerált belé, éppen Lina tudja megváltani. Természetesen csakis a szerelem ereje által.

Lina jóvoltából megtalálná régi álmát, a „normalitást” – a megváltást. Persze, nem azt a szinte bürokratikus normalitást, amit annyi éven át hajszolt, hanem a másikat: az angyalit, az égit! Ezzel a fényes és éteri normalitással szemben összeroppan politikai kötelezettségeinek nehéz vértezete, semmivé válik a súlyos teher, amit Giuliával vállára vett, és egyáltalán „a rend emberének” megfontolt és halott élete. Romba dől a bálvány, amit egy méltóbb sorsra vágyakoztában, öntudatlanul épített fel magában.

Most megszabadul tőle, s megtalálja önmagát.

Ahogy így ült, gondolataiba merülve, a padon, tekintete hirtelen egy hatalmas gépkocsira tévedt, mely a Concorde tér felé lejtve, szemmel láthatóan meglassította járását, és éppen előtte, nem messzire, meg is állt a járda szélén. Fekete, régi luxuskocsi volt, elavult formájú; ezt a benyomást legfőképp a karosszéria nikkel- és rézveretének csillogása és szinte túlzott pedantériája okozta. Rolls-Royce, gondolta.

És abban a pillanatban rettentő félelem hasított belé: hol és mikor látta már ezt a kocsit?! A sofőr, sovány és őszes ember, sötétkék egyenruhában, alighogy az autó megállt, fürgén kiugrott a kocsiból, és kinyitotta a hátsó ajtót.

És akkor, erről a mozdulatról villámzott Marcello agyába a felelet iménti kérdésére: ugyanaz az autó volt ez, ugyanolyan színű és formájú, mint amelyik az iskolájához közel, a fasor végén várta, és Linó ugrott ki ugyanígy belőle, hogy maga mellé ültesse!...

A sofőr ott állt a hátsó ajtónál, sapkája már a kezében, vaskos férfiassággal, szürke flanellnadrágban, mely takarosán ragyogóra fényezett sárga cipőkben végződött, csillogásuk, akár az autó fémveretei.

Óvatosan és készségesen hajolt meg, s nyújtotta kezét valakinek, aki aztán nagy üggyel-bajjal kikászálódott a járdára. Idősebb férfi volt, sovány, nagyon magas, skarlátvörös arcú és (talán még) szőke hajú; reszketve járt, gumivégű botjára támaszkodva, de egész tartásában volt valami fiatalosság.

Marcello figyelmesen nézte, ahogy nagy lassan a padhoz közeledik, s közben arra gondolt, mi kölcsönzi ennek az öregnek a fiatalság látszatát. Rájött, hogy gondosan fésült haja és zöld csokornyakkendője, amit igen élénk rózsaszínű és fehér csíkos inge felett viselt.

Az öreg földre szegzett tekintettel botorkált a padig, de amikor odaért, felnézett, és Marcello láthatta, szeme is milyen fiatalosan élénk s világoskék! Valami ártatlan keménység tüzelt benne.

Végre körülményesen leült Marcello mellé, a sofőr pedig, aki mellette lépegetve kísérte, miután térdére tett egy fehér papírba göngyölt kis csomagot, katonásan megbiccentette fejét, gyorsan visszament az autóba, és mozdulatlanná meredt arccal ült a védőüveg mögé. Marcello végigkísérte az öreg útját az autótól a padig: minden mozdulatát apróra szemügyre vette, és most földre szegzett szemmel tűnődött.

Nagyon boldog lett volna, ha nem hasít belé a Linóéhoz hasonló autó puszta láttán akkora rettenet, hiszen ez egymaga képes felkavarni egész bensejét. De ami még ennél is jobban megrémítette, valami zavaros lidércnyomás volt: a tehetetlenségnek és földhözragadtságnak eleven és éles ingere, mely borzongását kísérte. Mintha az a sok év nem röppent volna el, vagy – ami még rosszabb –, ha el is illant, hiába volt, mert még mindig az a kisgyerek, aki várja, hogy Linó megjelenjék az autóval, és ő megindul, hogy beszálljon mellé, engedelmeskedve a férfi hívásának. Mintha a régi zsaroló ujjakat erezné még egyszer húsába mélyedni! De ezúttal nem Linó a csábító, a revolver-csalétekkel a kezében, hanem maga az emlékező és megzavart test.

Megsemmisülve az egykori villámtól, melynek tüze (azt hitte) rég kihamvadt már, nagyot sóhajtott, és gépiesen kezdett zsebe körül kaparászni cigarettáért. És akkor egy hang szólalt meg mellette, franciául: – Cigaretta?... Tessék!

Kicsit oldalt nézett, és látta, hogy az öreg vörös és egy kicsit reszkető kezével egy csomag felbontatlan amerikai cigarettát kínál neki, s közben különös figyelmességgel néz rá, tekintetében parancsoló fény és jóakaratú szelídség.

Marcello hallatlan zavarban volt, s köszönet nélkül, gépiesen átvette a cigarettás csomagot. Gyorsan feltépte, és kivett belőle egyet, aztán visszaadta az öregúrnak. De ez, megragadva a csomagot, és erőszakos mozdulattal Marcello zsebébe dugva, célzatos hangon szóit: – Ez a magáé... megtarthatja.

Marcello érezte, hogy elpirul, aztán elsápad, harag és szégyen dúlja.

Véletlenül cipőjére esett a tekintete, s látta: merő por a sok járkálástól. Akkor kezdett neki derengeni, hogy az öreg valószínűleg ínséges munkanélkülinek nézte, és ezért kínálta meg. Haragja rögtön lelohadt, de azért a cigarettás dobozt, feltűnés nélkül, kivette a zsebéből, és kettejük közé letette a padra.

Az öreg ezt nem vette észre, egyáltalán nem is törődött vele, hanem kigöngyölte a papírcsomagot, amit a sofőr hagyott a térdén, és egy szelet kenyeret vett ki belőle. Lassan és fáradságosán tört reszkető kezével egy-egy darabkát a kenyérből, és kettesével-hármasával a földre szórta. Az egyik lombos-borzas fáról abban a pillanatban leszállt egy kövér veréb, izgatottan körülnézett, jobbra-balra kapva a fejét, aztán felcsípte a morzsát, és buzgón lenyelte. Az öreg még három-négy darabkát szórt a földre, mire több veréb szállt le surrogó szárnyon az árnyas fákról.

Marcello, égő cigarettával a szájában, félig nyílt pillái alól leste a jelenetet. Az öregben, noha háta hajlott volt, és keze reszketett, volt valami kamaszos. Valamit megőrzött kamaszkorából, vagy legalábbis nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy kamasznak képzelje el az ember. Oldalról nézve: szája vörös és szeszélyes, orra egyenes és nagy, szőke hajának egy fürtje csibészesen előrebillen a homlokára, ami azt az érzést kelti a szemlélőben, hogy ez az öreg nemcsak hogy fiatal volt valaha, hanem nagyon is vidám és könnyelmű fiatal. Emlékeztette azokra az északi atlétákra, akik a gyermek báját a férfi erejével oly pompás harmóniában egyesítik. Fejét erősen mellére hajtva, nagy gonddal tördelte a kenyeret, míg utolsó morzsáját is a járdára nem szórta, aztán, anélkül, hogy megfordult vagy megmozdult volna, ezt kérdezte franciául:

– Honnan való? Milyen országból?

– Olasz – felelte kurtán Marcello.

– Hogy erre nem gondoltam! – kiáltott fel az öregúr, valami bosszús élénkséggel, nagyot csapva homlokára. – Épp tűnődöm magamban: hol lehet ilyen arcot, ilyen szemeket és ilyen tökéletes arcot látni!... És én hülye, a fene egyen meg, nem jövök rá, hogy Olaszországban, persze!... Hogy hívják?

– Marcello Clerici – felelte Marcello, némi tétovázás után.

– Hm, Marcello! – emelte fel fejét az öreg, és hosszasan maga elé nézett. Csönd következett, mintha valamin törné a fejét, aztán diadalmas arccal fordult feléje, és elkezdett szavalni: „Heu, miserande puer! si guafata aspera rumpasi tu Marcellus eris.”^[2]

A latin verssort Marcello jól ismerte az iskolából. Emlékezett még rá, amikor fordították, már csak azért is, mert társainak ez is ürügy volt, hogy tréfálkozzanak rajta. De most, hogy a cigarettát felkínálta neki, ez a híres vers egy kissé ízetlenül hatott, bájtalan bók volt. És ezt az érzést még tetézte és ingerültséggé fokozta, amikor az öreg hosszú pillantást vetett rá, végigmérte tetőtől talpig, és közölte: – Vergilius.

– Igen, Vergilius – ismételte szárazon Marcello –, és maga honnét való?

– Brit vagyok – mondta az öreg furcsa módon, valami udvari olaszossággal és talán némi iróniával is. Aztán, még furcsább módon, nápolyi hangsúlyt kevert olasz beszédébe, mikor megkérdezte: – Én is éltem ám sok évig Nápolyban!... Te nápolyi vagy?

– Nem – válaszolta gyorsan Marcello, roppant zavartan ettől a váratlan tegezéstől.

A verebek, ennivaló híján, visszaszálltak a fákra; a hatalmas autó lustán és sunyin állt a járda mellett. Az öreg megragadta botját, kínlódva felállt, és szinte ráparancsolt Marcellóra, ezúttal franciául:

– Lesz szíves az autóig kísérni?... Szabad a karját?

Marcello gépiesen nyújtotta karját, miután engedelmesen felállt.

A cigaretta ott maradt a padon. – Itt felejti a cigarettáját! – mondta az öreg, gumivégű botjával mutatva a padra. Marcello úgy tett, mintha nem hallotta volna, és megindult az autó felé. Az öreg nem makacskodott, hanem most ő mozdult meg Marcello után.

Lassan cammogott, sokkal lassabban, mint mikor jött, egyedül, támasz nélkül, pedig most Marcello karjára támaszkodott. Hanem ez a kéz nem nyugodott egy pillanatra sem, fel és lejárt a fiatalember karján, birtokló simogatással. Marcellónak elakadt a lélegzete is, és feltekintve megértette, miért. Ott állt az autó, s mindkettőjüket várta, mint annyi évvel azelőtt.

De ami még jobban megrémítette – tudta, hogy nem bírja majd visszautasítani, ha hívják. Linóval szemben, a vágyán kívül, hogy a revolvert megkaparintsa, volt benne valami öntudatlan kacérság; most, döbbenten eszmélt rá, valami emlékezetébe rögződött megadás béklyózza, mint aki egyszer engedett már a sötét kísértésnek, s hogy most, évek múltán, váratlanul beleesik ugyanabba a csapdába, nincs módja ellenállni. Mintha Linó csakugyan kedvét töltötte volna vele, gondolta; mintha nem állt volna ellen Linónak, mintha nem ölte volna meg.

Ez a gondolatsor villámgyorsan húzott át rajta, nem is gondolatok voltak, hanem csak gondolatvillámlás. Közben odaértek az autóhoz.

A sofőr már ott állt az ajtónál, levett sapkával, és kinyitotta az ajtót.

Az öreg, karját még most sem engedve el, ezt mondta Marcellónak: – Tessék!

– Köszönöm – felelte gyorsan Marcello, már-már élvezve határozottságát –, nekem mennem kell... A szállodában vár a feleségem.

– Ó, a szegény! – mondta az öreg gúnyos cinkossággal. – Hát egy kicsit megváratja!... Jót is tesz neki.

„Hogy magyarázzam meg neked?” – gondolta Marcello, és kurtán ezt mondta: – Nem értjük egymást, uram!

Zavartan állt ott, szeme sarkából figyelve, hogy egy csavargóféle megállt a pad előtt, pontosan ott, ahol a cigarettát hagyta. Erre célozva mondta:

– Látja! Én nem az a fajta vagyok, aminek hitt... Magának talán az felelne meg!...

És rá is mutatott a csavargóra, aki épp akkor csúsztatta a zsebébe – lopva-gyorsan – az otthagyott cigarettás dobozt. Az öreg odanézett, mosolygott, és tréfás szemtelenséggel mondta: – Az ilyenből van annyi, amennyit akarok.

– Sajnálom – felelte Marcello ridegen és erélyesen. Kivonta karját az öregúr szorításából, és indulni készült. Az öreg azonban utánakapott, és újra karon ragadta: – Akkor legalább engedje meg, hogy hazavigyem.

Marcello habozott, megnézte óráját. – Nem bánom, vigyen haza, ha öröme telik benne!

– Nagy örömöm, higgye meg.

Beszálltak. Előbb Marcello, aztán az öreg. A sofőr becsukta mögöttük az ajtót, és gyorsan elfoglalta helyét. – Hová megyünk? – kérdezte az öreg.

Marcello megmondta a szálloda címét. Az öreg, a sofőr felé fordulva, valamit mondott angolul. A kocsi elindult.

Csöndes és ringó járású autó volt ez, mint Marcello megfigyelte, mialatt sebesen és teljesen zajtalanul suhant a Tuilériák fái alatt, a Concorde tér irányába. Szürke huzattal volt behúzva az ülése, és egy régimódi kristály vázában, az ajtó belső felén, néhány gardéniavirág bólongott.

Az öreg némi hallgatás után Marcello felé fordult:

– Bocsásson meg azért a cigarettáért... Valóban szegénynek néztem.

– Annyi baj legyen – felelte Marcello.

Az öreg megint hallgatott, aztán:

– Ritkán tévedek... Megesküdtem volna, hogy maga... Annyira bizonyos voltam... hogy szinte szégyelltem ehhez a cigaretta-ürügyhöz folyamodni... Meg voltam győződve, hogy elég lesz egy tekintet is.

Cinikus, vidám, társalgó hangon beszélt. Beszédéből csak így derült ki igazán, hogy Marcellót mégis affajtának nézte. Ez a cinikus, bennfentes hang tekintélyt sugárzott; magabiztossága annyira elragadó, hogy Marcello kísértésbe esett, hogy ezt felelje neki: „Talán igaza is van, az vagyok: akaratom ellenére... Ezt az is bizonyítja, hogy elfogadtam meghívását.”

Ellenben szárazon csak ezt mondta: – Tévedett, kérem, ennyi az egész!

– Hát igen.

A gépkocsi most éppen a Concorde tér obeliszkjét kerülte meg, aztán hirtelen megállt a hídfőnél. Az öreg: – Tudja, mi tévesztett meg?

– Mi?

– A szeme!... Ez a lágy, selymes nézésű, simogató pillantású szem. Bárhogy is erőlteti, hogy szigorúan nézzen vele... Ez a szem maga ellen beszél.

Marcello nem szólt semmit. A gépkocsi, rövid várakozás után, áthaladt a hídon, de ahelyett, hogy a Szajna-partra fordult volna, a parlament felé iramodott. Marcello szinte felugrott ültéből, s az öreg felé izgatottan: – Az én szállodám a Szajna-parton van! – kiáltotta.

– Menjünk hozzám – mondta az öreg. – Hörpintünk valamit, egy kicsit elbeszélgetünk, s még idejében visszatérhet feleségéhez.

Marcello egyszerre ugyanazt a megaláztatást és tehetetlen dühöt érezte, mint mikor annyi évvel azelőtt iskolatársai szoknyát adtak rá^ miközben gúnyosan „Marcellinának” nevezték. Ahogy társai, úgy ez az öreg sem hitt férfiasságában.

Foga közt sziszegte: – Kérem, vigyen a szállodába!

– Ugyan!... Mit számít ez a kis kitérő?!... Egy pillanat az egész.

– Csak azért szálltam az autójába, mert nagyon meg vagyok késve, és így kényelmesebbnek véltem a dolgot... Legyen szíves!

– Érdekes! Én azt hittem, szívesen elraboltatná magát... Mind ilyenek vagytok. Megkívánjátok, hogy erőszakot alkalmazzon az ember.

– Biztosíthatom, téved, ha ilyen hangot megenged magának velem szemben!... Nem az vagyok, aminek néz: ezt már megmondtam, és most megismétlem.

– Ó, milyen gyanakvó!... Én azonban nem hiszek el semmit...

Ne nézzen rám így, nem hiszem.

– Maga akarta – szólt Marcello, és kabátja belső zsebébe nyúlt.

Oda, még mikor Rómából elindultak, egy kis pisztolyt rejtett; nem a bőröndbe tette, nehogy Giuliát megijessze, ha rábukkan, hanem magánál tartotta. Kihúzta a revolvert, és az öreg oldalába nyomta.

Úgy, hogy a sofőr ne vehesse észre, óvatosan. Az öreg szeretetteljes iróniával pillantott rá, aztán lesütötte szemét. De aztán elkomolyodott. Arca hirtelen valami zavart, értetlen kifejezést öltött.

Marcello: – Láthatja! És most parancsolja meg a sofőrnek, hogy vigyen a szállodába!

Az öregúr megragadta a beszélőcsövet, és belekiáltotta Marcello szállodájának a címét. A gépkocsi lassította iramát, és átvágott egy keresztutcán. Marcello visszacsúsztatta revolverét a zsebébe:

– Rendben van – mondta.

Az öreg hallgatott. Magához tért meglepetéséből, és figyelmesen vizsgálta Marcello arcát, mintha a rejtély titkára akarna rájönni.

A gépkocsi kiszaladt a Száj na-partra, és Marcello hamarosan ráismert a szállodájának bejáratára, a forgóajtóra az üvegeresz alatt.

A gépkocsi megállt. – Engedje meg, hogy felajánljam ezt a virágot – mondta az öreg, s kivett a kristályvázából egy szál gardéniát, és feléje nyújtotta. Marcello tétovázott, nem mozdult, mire az öreg hozzátette: – A feleségének küldöm.

Marcello átvette a virágot, megköszönte, s kiugrott a kocsiból a sofőr előtt, aki hajadonfőtt tartotta a kinyitott ajtó kilincsét, amíg ő kiszállt.

Rémlett még neki, de lehet, hogy csak káprázat volt, hogy az öreg utánaszól, olaszul:

– Isten veled, Marcello!

De nem fordult hátra, hanem két ujja közé csípve a gardéniát, bement a szállodába.

HETEDIK FEJEZET

A portáspulthoz ment, kérte a kulcsát.

– Fent van – felelte a portás, miután megnézte a rekeszt –, felesége vitte el: egy hölggyel ment fel.

– Egy hölggyel?

– Igen.

A fele Roppant zavarba esett, és ugyanakkor nagyon boldog is lett a puszta hírre, hogy az öreggel való kalandja után most másféle zavar áldozata lehet: Linát találja fent feleségével. Élénk léptekkel sietett a felvonóhoz.

Belépve órájára nézett: még nincs hat óra, tehát van ideje, hogy valami ürüggyel levigye Linát, legalább ide a szálloda szalonjába, hogy döntsön jövője felől. Aztán véglegesen megszabadul Orlandótól, aki hétkor telefonál. Miközben a felvonó felfelé búgott vele, rápillantott a virágra, és arra gondolt, hogy az öreg talán tudta is, hogy nem Giuliának, hanem az igazi feleségének, Linának küldi. Szerelmük zálogául.

Végigrohant a hosszú folyosón, és benyitott, kopogás nélkül, szobájuk előszobájába.

A szállodai szoba nagyméretű volt, hatalmas nászággyal és egy kis bejárati fülkével, ahonnan a fürdőszoba is nyílt. Marcello zajtalanul tette be maga mögött az ajtót, és egy pillanatra megállt az előszoba sötétjében. Akkor vette észre, hogy a szoba ajtaja nincs betéve, és egy kis fény szivárog ki rajta; vágya támadt, hogy kikémlelje Linát, mintha így akarna meggyőződni, hogy a nő valóban s őszintén szereti-e.

Odaállt a hasadékhoz, és benézett az ajtórésen.

A kis állólámpa égett a fiókos szekrényen; a szoba többi része homályba burkolózott. Giuliát látta meg elsőnek, amint háttal a vánkosnak, valami lepelbe van csavarva. Jobban megnézte: a nagy fehér frottírtörülköző volt. Két kézzel fogta össze mellén a nagy törülközőt, de úgy látszott, nem tudja vagy nem akarja meggátolni, hogy lent szét ne nyíljék, szabadon hagyva hasát és combjait.

Giulia lábánál, a földre kuporodva, széles, fehér szoknyája körének közepén látta meg Linát, amint két karjával átöleli Giulia lábát, homlokát térdének, mellét lábszárcsontjának feszítve.

Giulia szemében, ahogy előrenyújtotta nyakát, hogy megnézze a lábainál kuporgó nőt, semmi megrovás vagy rosszallás nem tükröződött, sőt inkább valami szórakozott és türelmes kíváncsiság, mert hátradőlve a párnákra, nem is láthatta valami jól, mi történik a lábánál.

Végre Lina hangját hallja Marcello, amint halkan kérdi, anélkül, hogy megmozdulna:

– Nem haragszol, ha egy kicsit így maradunk?

– Nem, de nekem hamarosan fel kell ám öltöznöm!

Lina, kis hallgatás után, mintha egy korábban félbeszakadt témára térne vissza: – Ne légy ostoba!... Mit tehet?!... Hisz te magad mondtad, hogy ha nem volnál a felesége, nem lenne kifogásod... semmi... ellen...

– Lehet, hogy mondtam – mondta erre Giulia, némi kis kacérsággal a hangjában –, de csak azért, hogy meg ne bántsalak!... És hát végre is: felesége vagyok!

Marcello megdermedve látta, hogy Lina, miközben beszélt, egyik kezét levette Giulia lábszáráról, és lassan csúsztatta végig a combján, elhárítva útjából a törülköző szélét. – Felesége vagy! – mondta fortyogó gúnnyal, egy pillanatra se hagyva abba lassú előnyomulását. De azt kell nézni, kié!

– Szeretem őt! – mondta Giulia. Lina keze most Giulia ágyékának peremén bukkant fel, tétován és billegve, mint egy kígyó feje. De Giulia határozottan megragadta csuklójánál és letaszította, türelmetlen mozdulattal, s mint a nevelőnő, ki rászól a csintalan gyerekre: – Ne hidd, hogy nem látlak!

Lina megfogta Giulia kezét, és elkezdte lassan csókolgatni.

Minduntalan beledörzsölte arcát Giulia tenyerébe, mint valami kutya a gazdájáéba. S közben, kissé eltűnődve: – Kis butám...

Hangjában keserves sóhaj ölelkezett bensőséges gyengédséggel.

Hosszú csend következett. A sűrített szenvedélyesség, mely Lina minden mozdulatából sugárzott, furcsa mód ellentétben állt Giulia szórakozott közömbösségével, aki most már – úgy látszott – nem kíváncsi semmire, és bár átengedi kezét Lina csókjainak és gyengéd gyötrésének, ürügy után néz körül. Végre is kirántotta kezét Lináéból, és megmozdult, hogy felálljon: – Öltöznöm kell!

Lina energikusan felugrott: – Ne mozdulj! Mondd meg, hol a ruhád, és én majd felöltöztetlek!

Háttal állt az ajtó felé, és egészen eltakarta Giuliát Marcello elől, aki most csak felesége nevető hangját hallotta: – Csak nem akarsz a szobalányom lenni?

– Mit törődsz vele?.. . Neked mindegy: nekem meg öröm.

– Nem, nem: magam öltözöm fel!

Lina ruhás alakjából, mintha megkettőződnék, kivált Giulia meztelen figurája, lábujjhegyen elment Marcello előtt, és eltűnt a szoba mélyén. Hangja most onnan messzebbről hallatszott: – Kérlek, ne nézz ide!... Fordulj el: szégyellem magam!

– Szégyelled magad előttem?... Hiszen én is nő vagyok.

– Téged csak csúfolnak nőnek... úgy nézel rám, mint a férfiak.

– Akkor pedig dobj ki: mondd meg kereken, menjek el!

– Nem, azt nem mondom; fordulj csak el, és ne nézz ide!

– Nem nézek, no... te ostoba!... Törődöm is veled!

– Ne haragudj rám... Értsél meg: ha az imént nem úgy beszéltél volna hozzám, ahogy beszéltél, nem szégyenkeznék, és nézhetnél kedvedre, ameddig csak akarsz! – Mindezt Giulia fojtott hangon mondta, mint aki éppen bújik bele a ruhájába.

– Ne segítsek?

– Ó, istenem, ha annyira akarsz!...

Lina, bár bizonytalan és tétova mozdulattal, mégis támadólag mozdult meg, forrva és megalázottan, s ott suhant el Marcello tekintete előtt. És most hosszú csend következett, majd Giulia hangja, türelmetlenül, de nem ellenségesen: – Hjaj, de unalmas kezdesz már lenni!

Lina nem felelt. A kis állólámpa fénye megvilágította az üres ágyat, s rajta a nedves törülközőbe nyomott mélyedést, Giulia testének nyomát.

Marcello ellépett az ajtónyílástól, és kiment a folyosóra.

Az első, amit észrevett magán, miközben az ajtótól eltávolodva néhány lépést tett a folyosón, hogy a meglepetés és a zavar, amiben része volt, észrevétlenül is, milyen jelentős gesztust műveltetett vele: ujjai között szétmorzsolta az öregúr gardéniáját, amit Linának szánt.

Maradványát leejtette a szőnyegre, és lement a lépcsőn.

A földszintről egyenesen ki a Szajna-patra, az alkonyat hamvadóködös fényébe.

Égtek már a fények, azok a kis fehér pontok, fürtökben, a távoli hidakon. A gépkocsikon halványsárga fények hunyorogtak, és a házak ablakaiban vörös fénykockák villogtak.

Leszállóban volt az éjszaka. A szemközti parton a házak és templomok csipkés ormain túl ereszkedett alá, mint valami fekete füst, a derűs és zöld égről. Marcello megint a kőfalra könyökölt, és bámulta a kőágyában sötétedő vizet, mely komor-fekete hullámain csillogó drágaköveket és briliánsgyűrűket görgetett.

Amit most érzett, az már maga volt a halálos nyugalom, maga volt a halál.

Ezen a délutánon, néhány órára, hitt a szerelemben, és most be kell látnia, hogy egy mélységesen kiszikkadt világban kerengett, amelyben nincs igazi szerelem, csak érzéki kapcsolat, a legközönségesebbtől a legszokatlanabbig. Nyilván nem volt szerelem, amit Linó érzett őiránta; az sem, amit Lina érez Giulia iránt; s nem lehet beszélni szerelemről Giuliával való kapcsolatában sem; talán maga Giulia sem szereti őt igazi szerelemmel! Ezt kell hinnie róla, ha ennyire elnéző volt Lina iránt, és megkísérthette felajánlkozása...

Ebben a villámló és sötét világban, mely hasonlatos volt egy viharos alkonyathoz, ezek a kétes férfi-nők és nő-férfiak, akik megkétszereződve keresztezik egymást, és a maguk bizonytalan nemiségét keverik bele a játékba, egy ugyancsak kétes és homályos értelemre utalnak, ami azonban – úgy érzi – az ő sorsához van kötve, és ahhoz a többször is bebizonyosodott lehetetlenséghez, hogy ez alól a sors alól kibújjon.

Úgy látszik, mivel igazi szerelem nincs, neki továbbra is annak kell maradnia, ami eddig volt, végre kell hajtania küldetése parancsát, és véglegesen meg kell állapodnia szándékában: családot alapít ezzel az állati lényű, kiszámíthatatlan Giuliával.

Ez hát mégis: a normalitás! A menekvés! Az üres forma! Ezenkívül minden csak zavar és önkény.

Így kell cselekednie. Ez világos. Emlékezzék csak Lina viselkedésére! Ez a nő mélységesen megveti őt, sőt az is valószínű, hogy gyűlöli. Ezt különben meg is mondta neki, amikor még őszinte volt hozzá; de hogy a kapcsolatot szét ne dúlja, és eleve lehetetlenné ne tegye, hogy Giuliát láthassa, akibe beleszeretett, megjátszottá vele a szerelmi érzés káprázatát.

Marcello belátta, hogy ettől a nőtől most már se megértést, se szánalmat nem remélhet. És mikor erre a megmásíthatatlan ellenséges indulatra gondolt, erre a gyűlöletre, melyet nemi eltévelyedés véd, politikai elfogultság szít és erkölcsi megvetés is indokol, éles fájdalom hasított belé, a tehetetlenség fájdalma. A nő szemének és homlokának fénye, ez a tiszta és okos fény, mely elbűvölte, haj, sose hajlik már föléje, hogy gyengéden besugározza és megnyugtassa zaklatott lelkét!

Lina ezt a fényt csak lealacsonyítani, megalázni és bemocskolni tudja, amikor hízeleg, könyörög, s a pokol parazsán hánytorog.

Emlékszik, amikor átölelte Giulia térdét, és arcát ráejtette a meztelen lábszárakra, valami szent dolognak ugyanazt a meggyalázását érezte, mint az s.-i bordélyházban, amikor Luisa engedte, hogy Orlando átölelje a derekát. Giulia nem Orlando ugyan – de szerette volna, ha ez a homlok nem hajlik meg senkinek! De hát meghajolt, és ezzel a varázslatnak vége: csalódott benne is.

Miközben kihűlő testtel ezeken tűnődött, leszállt az este. Felrázta hát magát merengéséből, és a szálloda felé nézett. Még idejében kapta el tekintetével Lina fehér alakját, amint kijön a szállodából, és gyorsan autója felé megy, mely ott állt a szálloda előtt, a járda szélén. Szíven ütötte a nő elégedett, surranó mozgása, hasonlatos a menyétéhez, mely a tyúkólból oson tova, szájában a zsákmányával.

Nem olyan a magatartása, mint akit visszautasították!... Ellenkezőleg! – gondolta Marcello.

Talán még kicsikart Giuliából valami ígéretet; vagy Giulia, fáradtságból vagy passzív érzékiségből megengedte neki, hogy végigsimogassa, ami neki, a csupa hús-vér nőnek, ki oly türelmes maga és mások iránt, semmit se jelent, ellenben nagyon is becses siker Linának.

Lina beszállt az: autóba, kinyújtotta hosszú lábát, és figyelmesen előredőlve, megindította.

Eliramodott, Marcello pedig visszament a szállodába...

Kopogás nélkül nyitott be a szobába. Sehol semmi nyoma nem volt rendetlenségnek; Giulia ott ült teljesen felöltözve a tükör előtt, és épp fésülködését fejezte be; amikor meghallotta az ajtó nyikordulását, nyugodtan kérdezte: – Te vagy az?

– Én – mondta Marcello, s leült az ágy peremére. Aztán egy pillanatig várt, csak akkor kérdezte: – No, jól szórakoztál?

– Nagyon – felelte rögtön a felesége, rendkívül élénken, feléje fordulva az alacsony széken. – Nagyon!... Annyi szépet láttam, hogy legalább tíz üzletben hagytam ott a szívem.

Marcello nem szólt semmit. Giulia letette a fésűt, és férje mellé ült. Fekete ruha volt rajta, melynek kivágásából, mint két szép gyümölcs a kosárból, mellének kemény és barna domborulata dagadt ki.

Skarlátvörös anyagból való, nagy rózsa volt a vállába tűzve. Arca lágy és fiatalos, tündöklő szeme nevetős, ajkán az érzéki öröm harmata.

Szinte akaratlanul mutogatja most magát férjének, ki mereven, elgondolkozva néz, külön megnézi felesége élénkvörös ajkai között a szép, szabályos fogakat is, melyek ragyogó, porcelánfényben csillannak meg a lámpa fényén. Giulia most megfogja – igen gyöngéden – férje kezét, és ezt mondja: – Képzeld, mi történt!

– No?!

– Ez az asszony, Quadri felesége... Hogy is mondjam, nem normális nő!...

– Vagyis?

– Olyan nő, tudod, akik más nőket szeretnek... És képzeld... belém szeretett!... Csak úgy, az első pillantásra! Meg is mondta nekem, amikor te elmentél a lakásukról... Ezért ragaszkodott annyira, hogy maradjak ott pihenni... Szabályszerű szerelmi vallomást tett nekem... Most mondd: ki hitte volna ezt?

– És te?

– Én? Erre igazán nem voltam elkészülve!... Már éppen elszunnyadtam az ágyon, mert nagyon fáradt voltam... Eleinte nem is értettem, mit akar, csak aztán jöttem rá, és akkor nem tudtam, mitévő legyek... Olyan zavarban voltam... hidd el! Igen: mert igazi szenvedéllyel, szinte őrjöngve tette mindezt, mint valami férfi!...

Mondd meg, de őszintén: elvártad volna egy ilyen asszonytól, akiben annyi önfegyelem van?

– Nem – felelte halkan Marcello. – Egyébként azt se... várnám el, természetesen, hogy te viszonozd ezeket az érzelmi kitöréseket.

– Talán féltékennyé is tenne! – tört ki nagy nevetésben Giulia; hangjában kielégült hiúság csengett. – Féltékeny lennél egy nőre?!

Tegyük fel, hogy engedtem neki! Akkor sem volna okod féltékenységre, hiszen mégiscsak nő, és nem férfi! De légy meggyőződve: nem történt köztünk szinte semmi.

– Szinte?

– Igen, „szinte”, így kell mondanom – felelt az asszony elhalkuló hangon –, mert amikor láttam, mennyire kétségbe van esve miattam... amikor idehozott a szállodába, az .autóban megengedtem neki, hogy megszorítsa a kezem.

– Csak?!

– Te tényleg féltékeny vagy! – kiáltott fel ismét az asszony. – Féltékeny vagy, igazán!... Nem is ismertelek erről az oldaladról!...

Hát ha mindent tudni akarsz – mondta némi hallgatás után –, azt is megengedtem neki, hogy megcsókoljon... de csak úgy, ahogy egyik lánytestvér a másikat... De aztán folyton erőszakoskodott és szekírozott, hát elküldtem. Ez minden, és most mondd: még mindig féltékeny vagy rá?!

Marcellónak azért volt fontos, hogy Giulia Lináról beszéljen, mert még egyszer érezni akarta a különbséget közte és felesége között. Őt egész életére feldúlta valami, ami nem is történt meg; a felesége ellenben nyílt és gyanútlan minden kalanddal szemben; tűrő és feledékeny; minden csak a húsáig ér, a lelkét nem érinti.

Marcello megkérdezte: – Mondd csak, a múltban nem fordult elő veled ilyesmi? Nem volt ilyen kapcsolatod?

– Nem, soha – felelte a nő határozottan. Hanem épp ez a határozott hang volt szokatlan Marcellónak, és rögtön megérezte: hazudott! Hát tovább kérdezte: – No, ki vele, miért is hazudnál? Aki nem ismerős efféle dolgokkal, nem úgy viselkedik, ahogy te viselkedtél Quadrinéval szemben... Mondd meg az igazat!

– Mit érdekel az téged?

– Szeretném tudni.

Giulia hallgatott egy pillanatig, aztán lesütötte szemét, és lassan rákezdte: – Azt a dolgot, az ügyvéddel, tudod... Amíg veled nem hozott össze a sors, irtóztam a férfiaktól... így aztán barátság szövődött. .. de nagyon kevés időre... köztem és egy lány között; diáklány volt, korombeli... Igazán nagyon szeretett, és én erre a nagy szeretetre vágytam, erre volt szükségem... De aztán követelőző lett, féltékeny, és akkor szakítottam vele... Néha látom őt Rómában... Szegény, még mindig nagyon szeret. – Egy darabig hallgatott, zavartan és nyűglődve, aztán visszatért arcára megszokott nyugodtsága: – Légy nyugodt, drágám – ragadta meg a kezét –, s ne féltékenykedj, mert én csak téged szeretlek, csak téged!

– Tudom – felelte Marcello. És eszébe jutott Giulia forró, vallomásos könnye a hálókocsiban; hogy meg akarta magát ölni; érezte, hogy most is őszintén s komolyan beszél. Giulia, a közfelfogás szokványa szerint, egy ponton látott életében árulást: szüzességének hiánya volt ez, és ezért nem tulajdonított különösebb fontosságot minden egyéb múltbeli érzelmi kalandnak.

Giulia ismét rákezdte: – Mondhatom, ez a nő kész bolond!...

Tudod, mit akar? Hogy néhány nap múlva pakoljunk fel mindannyian, és menjünk el együtt Szavojába, ahol a nyaralójuk van...

Sőt! Képzeld, már a programot is összeállította!

– Miféle programot?

– Férje holnap indul, ő azonban néhány napig még itt marad Párizsban... Azt mondja, dolga van, de én azt hiszem: értem marad ... Azt ajánlja, hogy menjünk vele, és töltsünk el egy hetet szavojai nyaralójukban... Hogy mi nászúton vagyunk, az eszébe se jut... Mintha te itt se lennél!... Már fel is írta annak a szavojai villának a címét, és megesketett, hogy feltétlenül rábeszéllek: egyezz bele!

– Hol az a cím? – kérdezte Marcello.

– Tessék! – mondta Giulia, egy darab papiros felé mutatva, a fiókos szekrény márványlapján. – Mért kérded? Csak nem egyezel bele?

– Én nem, de te talán igen!

– Ugyan, ugyan, csak nem gondolod komolyan, hogy ez a nő érdekel!... Hiszen mondom, azért küldtem el, mert agyonszekírozott erőszakoskodásával. – Közben felállt, és kiment a szobából.– Az ám, most jut eszembe, hogy félórája valaki telefonált neked... Férfihang volt: olaszul beszélt... De nem akarta megmondani, kicsoda...

Megadott egy telefonszámot: hívd fel, amilyen hamar csak tudod...

A szám ott van azon a cédulán.

Marcello felvette a papírszeletkét a márványlapról, zsebéből noteszt vett elő, és gondosan felírta a szavojai ház címét és Orlando telefonszámát. Most úgy érezte, a délutáni múlékony fellángolás után visszalépett saját magába: erre a változásra mindenekelőtt mozdulatainak gépiessége és ismerős búskomorsága figyelmeztette, mely ezeket a mozdulatokat kísérte. Vége hát mindennek! – gondolta, zsebre téve a noteszt. – A szerelemnek ez a futó látomása végső soron nem is volt más, mint hogy életútja ezzel a megrázkódtatással a végleges irányt megkapja.

Egy pillanatig Linára gondolt, úgy rémlett neki, hogy az asszonynak Giulia iránt hirtelen fellángolt szenvedélyében a sors intése nyilvánult meg, amikor rendelkezésére bocsátja a szavojai háznak a címét, de ugyanakkor úgy rendezi a dolgokat, hogy amikor ott Orlando és emberei megjelennek, ő még nem lesz ott. Quadri magános elutazása és az ő maradása tökéletesen összevág a küldetés tervével; ha a dolgok másképp alakultak volna, nem tudná megmondani, hogy tudták volna Orlandóval végrehajtani.

Felállt, bekiáltott feleségének, hogy megvárja az előcsarnokban, és kiment a szobából.

A folyosó végén volt egy telefonfülke, ide ment, sietség nélkül, mint valami gép. Csak amikor a detektív a maga joviális hangján, tréfálkozva azt kérdezte: – Hát akkor, doktorkám, hol nyeljük le azt a kis vacsorát? – volt az az érzése, hogy kilép gondolatai sűrű felhőjéből.

És akkor nagyon halkan és higgadtan, jól érthető, világos szavakkal számolt be Orlandónak Quadri közeli útjáról.