NEGYEDIK FEJEZET

Ahogy leszállt az autóbuszról abban a kerületben, ahol az anyja lakott, rögtön észrevette, hogy nyomába szegődik egy ember. Lépteit nem gyorsította meg, ahogy tovahaladt a magas kőfal alatt, a sivatag utcán, de egy félpillantással felmérte: középtermetű, kissé kövérkés ember volt, négyszögletes arca tisztességes és jóindulatú, de valami alamuszi ravaszság lapul meg rajta. Elfakult színű, könnyű kabát volt rajta, barna vagy lila, ezt már pontosan tudni nem lehet, és szürke kalap, jól a fejébe húzva, karimája elöl felhajtva, ahogy a parasztok szokták kalapjukat viselni. Ha valamelyik kültelki téren pillantja meg, piaci napon, könnyen összetéveszti egy hordárral.

Ugyanazon az autóbuszon utazott, ugyanott szállt le, és most követi a túlsó járdán, nem izgatja, látják-e vagy sem, sőt még lépését is egyezteti Marcellóéval, s egy pillanatra el nem veszti szem elől.

Hanem ez a merev tekintet mégis bizonytalannak tetszett: mintha nem volna egészen biztos benne, hogy Marcellót követi-e, és mielőtt megszólítaná, szeretné közelebbről megvizsgálni az arcát.

Így haladtak felfele a kaptatón, a kora délután csöndjében és melegében. A bezárt kertkapuk vaslándzsáin túl senkit sem lehetett látni a kertekben, de az utca során, az összeboruló borsfák zöld alagútjában sem. Ez a puszta csönd és csöndes pusztaság végül is gyanússá vált Marcellónak, minden kedvező feltétel megvan valami meglepetésre vagy támadásra, éppen nem lehet véletlen, hogy ilyen körülmények között szegődött nyomába ez az alak. Ekkor hirtelen elhatározással lelépett a járdáról, átment az utcán, egyenest nekiszegezte a kérdést:

– Talán engem keres? – kérdezte tőle, amikor már csak néhány lépés választotta el őket.

A férfi megállt, és szinte félénken felelt:

– Bocsánatot kérek, csak azért követtem, mert gondoltam, úgyis egy irányban megyünk – mondta egészen halkan –, és talán ugyanoda is... Különben eszembe se jutott volna. Bocsásson meg, nem doktor Clerici úrhoz van szerencsém?

– De igen, én vagyok – mondta Marcello. – És maga kicsoda?

– Orlando, a titkosszolgálat nyomozója – mondta az ember, és szinte katonásan tisztelgett. – Baudino ezredes úr küld... Két címet adott meg: az egyik a penzióé, ahol lakni tetszik, és ezt... Mivel a penzióban nem találtam, idejöttem, és tiszta véletlenség, hogy ugyanarra az autóbuszra ültünk... Nagyon sürgős ügyben keresem.

– Jöjjön velem – fordult sarkon Marcello, az anyja villájának kapuja felé. Zsebéből kivette a kulcsot, kinyitotta a kaput, és intett a nyomozónak, hogy lépjen be. Ez tisztelettel lekapta kalapját: tökéletesen kerek fej tűnt elő a kalap alól, a koponyája kellős közepén fehér és kör alakú kopasz folt, mint a barátokén a pilis. Marcello elöl ment a fasorban, mely a kert mélyébe vezetett, ahol, úgy tudta, a lugasban van egy asztal, két vasszékkel. Bár ott haladt a nyomozó előtt, nem állhatta meg, hogy egy pillantást ne vessen az elhanyagolt és elvadult kertre. A fehér és tiszta kavicsút, amelyen gyermekkorában annyit futkosott fel s alá, már évek óta eltűnt, betemetődött s szétszóródott. A kerti út nyomát vad fű nőtte be, de azért helyét még mindennél jobban lehetett látni, az alacsony mirtuszsövény maradékából, mely már szintén egyenetlen és hiányos volt, de még fel lehetett ismerni. A sövény két oldalán az egykori virágágyásokat szintén kövér mezei fű nőtte be; a rózsabokrok és más virágzó növények helyét tüskés bokor és cserje verte föl, vad, áthatolhatatlan kuszaságban. Itt-ott a fák árnyékában szeméthalmok, szétesett ládák, tört üvegek és más efféle tárgyak, amelyeket rendesen a padlásra szoktak száműzni.

Gyorsan elfordította fejét undorában ettől a látványtól, s nem először kérdezte meg magától bánatos csodálkozással: „De hát miért is nem teremtenek itt rendet?... Oly kevés kellene hozzá!...

Miért nem?!” Feljebb a kerti út a kertfal és a házfal közé kanyarodott; a borostyánerdővel borított kertfalra pillantott, amelyen keresztül valaha a szomszéd Robertóval szokott érintkezni...

Előrement a lugasba, és leült a kis vasszékre, és intett a nyomozónak, üljön le ő is. De az tisztelettel állva maradt, és gyorsan rákezdte:

– Doktor úr, kérem, nem nagy dologról van szó... Az ezredes úr részéről azt a parancsot kell közölnöm, hogy Párizsba menet meg kell állnia S.-ben – a nyomozó itt megnevezett egy, a határhoz közel eső várost –, és megkeresni Gabrio urat, a Glicinia utca három szám alatt.

Tehát változott a program, gondolta Marcello. Jellemző volt a titkosszolgálatra különben, hogy az utolsó pillanatban szándékosan mindig megváltoztatta rendelkezéseit, hogy eltüntesse a felelősöket, és összekuszálja a nyomokat. De hát mi lehet abban a Glicinia utcában? Akaratlanul is megkérdezte:

– Magánlakás?

– Igazában nem az, doktor úr, kérem – mondta a nyomozó széles mosollyal, mely a zavartság és a célzás határán lebegett –, hanem bordélyház... A tulajdonosnőt Enrichetta Parodinak hívják...

De önnek Gabrio urat kell keresnie... A ház, mint minden efféle ház, éjfélig van nyitva... De azért jobb lenne, doktor úr, ha kora reggel keresné fel... amikor nincs ott senki... Egyébként én is ott leszek.

A nyomozó egy kicsit hallgatott, aztán, mivel nem tudta mire vélni Marcello teljesen kifejezéstelen arcát, zavartan tette hozzá: – A nagyobb biztonság kedvéért, doktor úr.

Marcello nem szólt semmit, csak jól megnézte a nyomozót. Most el kellene engedni; de nem tudja, miért, talán ennek a széles, négyszögletes arcnak darabos, durva tisztessége és családias derűje kész tette, hogy még néhány nem hivatalos szót intézzen hozzá, mely rokonszenvét fejezné ki iránta. Tehát csak úgy mellékesen megkérdezte a végén:

– Mióta szolgál maga, Orlando?

– 1925 óta, doktor úr.

– Idehaza?

– Mondhatnám: szinte egy percet se, doktor úr – felelte a nyomozó kis sóhajjal, amelyből vágy csendült ki a bizalmaskodásra.

– Ha én magának elmesélném, doktor úr, hogy mi volt az én életem!... Állandóan mozgósítva, egyik helyről a másikra: Törökország, Franciaország, Németország, Kenya, Tunisz... soha egy perc nyugtom nem volt.

Egy pillanatig hallgatott, mereven nézte Marcellót, majd szónokias, de őszinte lendülettel tette hozzá: – Mindent a családomért és a hazámért, doktor úr!

Marcello újra megnézte a nyomozót, aki egyenesen állt előtte, kalap a kezében, szinte vigyázzállásban. Aztán, mintegy búcsút intve, így szólt:

– Hát akkor rendben van, Orlando... Jelentse az ezredes úrnak, hogy megállók S.-ben, ahogy kívánja.

– Igenis, doktor úr! – A nyomozó tisztelgett, és eltávozott a villafal mentén.

Marcello egyedül maradt, és maga elé meredt a lugasban.

Nagy meleg volt a lugasban, a napfény beférkőzött az amerikai szőlő levelei és ágai között, és vakító fényű aranyérméket sütött arcára-nyakára. A valamikor fehér zománctól ragyogó vasasztal most piszkosfehér volt, fekete és rozsdás foltok, kaparások éktelenkedtek rajta. A lugason túl látszott a kertfalnak egy része, ahol a borostyánlevéllel fedett ablakocska rejtőzött. Itt szokta barátját meglesni, lejött-e már a kertbe. A borostyánlevelek most is ott lapultak még a nyíláson, és talán még most is át lehetne nézni a szomszéd kertbe, ahol azonban már nem Roberto családja a gazda, hanem egy fogorvos, aki a villában fogadja betegeit.

Most egy gyíkocska kúszott le a szőlőtőke csavaros száráról az asztalra, és félelem nélkül surrant rajta végig. Nagyobbacska fajta gyík volt, a legismertebb fajtából, háta zöld; fehér hasa észrevehetően lüktetett a megsárgult zománcú asztalon. Apró, izgatott lépésekkel Marcello felé iramodott, meredt s hegyes fejét, pici, fekete szemeit feléje emelte, s mereven nézte. Marcello is megmeredt, félt, ha mozdul, elriasztja, és meghatódva nézett vissza rá, mert eszébe jutott, hogy gyerekkorában ennek a rokonait gyilkolta. Hogy lelkiismeret-furdalásától szabaduljon, megpróbálta (de hiába) a félénk Roberto cinkosságát és együttérzését megnyerni. Akkoriban nem sikerült senkit se találnia, aki megkönnyítené neki a bűn terhét.

Egyedül maradt a gyíkhalállal szemben, és ebben a magányban érezte meg a halálos, gyilkos bűn indítékát.

Most azonban nincs egyedül többé.

Ha el is követne valami nagy bűnt – feltéve, hogy bizonyos célok érdekében követi el –, melléje állnának az állam, a politikai, társadalmi és katonai szervezetek, és akik ezektől függenek, nagy tömegek, amelyek úgy gondolkoznak, mint ő, és Olaszországon kívül is más államok és más embermilliók.

Amit most tenni készül – jutott eszébe –, mindenesetre sokkal rosszabb, mint megölni néhány gyíkot; és mégis mennyien egyetértenek vele, kezdve ezen a derék Órlandón, aki nős ember, Öt gyermek atyja.

„A családért és a hazáért” – ez a naiv, egyszerű mondat hasonlatos volt egy szép, tiszta zászlóhoz, amely szép, napos időben lobog, vidám szél fuvallatára, mialatt harsonák zengenek, és katonák menetelnek; ez a mondat bizsergett a fülében, lelkesen és szomorú pompával: remény és szomorúság együtt: „A családért és a hazáért! gondolta. – És ez Orlandónak elég... Hát akkor nekem miért ne lenne az?”

Motorzúgást hallott a kertben, a bejárat felől, rögtön felállt, s durva mozdulatával megszalajtotta a gyíkot. Sietség nélkül kilépett a lugasból, és a bejárat felé ment. Öreg, fekete automobil állt meg a fasorban, a nyitva maradt kertkapu előtt. A kék paszománnyal ki¦ varrt, fehér köpenyes sofőr éppen csukta be maga mögött a kaput, amikor meglátta Marcellót, és levette a sapkáját.

– Alberi – mondta nyugodtan Marcello –, a klinikára megyünk, nem kell még garázsba vinni az autót.

– Igenis, Marcello úr – felelt a sofőr.

Marcello oldalvást rápillantott. Olajos bőrű fiatalember volt ez az Alberi, nagy fekete szeme, mint a szén, szeme fehérje ragyogó fehér, mint a porcelán. Nagyon szabályosak a vonásai, fogai tömörek és villogok, fekete haja gondosan be van olajozva. Nem magas, de mivel keze-lába kicsiny, mégis nagynak-testesnek látszik. Marcello-korabeli, de öregebbnek rémlik, talán keleties puhasága okán, mely minden vonását behálózta, és idővel elhájasodását is ez okozza majd. Marcello végigmérte még egyszer, mialatt a kaput becsukta, és mély ellenszenvet érzett iránta.

Aztán bement a villába.

Kinyitotta a nagy üvegesajtót, és belépett a nappaliba, mely szinte teljesen sötét volt; nehéz dohszag csapta meg az orrát. De ez még könnyű és könnyebben elviselhető szag volt ahhoz képest, ami a többi szobában rontotta a levegőt, ahol anyjának tíz pekingi kutyája szaladgált. Éppen azért, mert ebbe a szobába sose jöttek, most ez az itteni szag is meglepte és elkeserítette. Kinyitotta az ablakot, kis fény röppent be rajta, amelynek világánál meglátta a szürke huzattal védett bútorokat, az összegöngyölt és sarokba állított szőnyegeket és a zongorát, amely biztosítótűvel összefogott lepedőkbe volt burkolva.

Átment a nappalin és az ebédlőn, aztán az előszobán át, fel a lépcsőn. A márványkapaszkodó feletáján, a csupasz márványon (a szőnyeg hiányzott róla, már régen elrongyolódott, és újjal nem pótolták) majdnem kutyaürülékbe lépett: nagy ívben kerülte ki. Mikor felért a lépcsőerkélyre, odalépett az anyja szobájának ajtajához, és kopogtatás nélkül benyitott. Még ki se nyitotta egészen az ajtót, amikor, mint valami hosszan elzsilipelt hullám, mely hirtelen áttör akadályán, mind a tíz pekingi kutya a lába közé rontott kaffogó csaholással, és szétszóródott s legurult a lépcsőn egy pillanat alatt.

Marcello bizonytalanul, meglepetten és bosszúsan nézte őket, ahogy pillanat alatt szétfreccsentek, lobogó farkukkal, morcos, majdnem macskaképű pofájukkal. Akkor már rá is szólt az anyja a szoba félhomályából:

– Te vagy az, Marcello?

– Én vagyok, mama... Hanem, tudod, ezek a kutyák!...

– Hagyd őket, fiam... kis szentjeimet. Egész délelőtt ide voltak bezárva... hagyd csak, hadd menjenek!

Marcello összevonta szemöldökét, határtalan rosszkedve jeléül, s beljebb lépett a szobába.

A szoba levegője kibírhatatlan volt: a bezárt ablakok őrizték még az éjszaka szagát, mely az alvás, a kutyák és illatszerek szagelemeiből sűrűdött össze, és határozottan érezni lehetett, hogy a behajtott spalettatáblák mögött lángoló nap már erjeszti és savanyítja ezt az állott szagot. Marcello mereven és óvatosan lépegetett a szobában, mintha félt volna, hogy minden kis mozdulatával beszennyezi magát ezzel a sűrű, pépszerű szaggal, odament az ágyhoz, és leült a szélére, két keze a térdén.

Ahogy szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, szemügyre vehette a szobát is. Az ablak alatt, a megsárgult és tisztátalan, hosszú függönyökből csurgó fénysávon számtalan alumínium tányér volt sorba lerakva a kutyusok eledelével; a padlón cipők és harisnyák szanaszét hányva, és a fürdőszoba bejárata mellett, a sarokban, alig láthatóan egy rózsaszínű pongyola lógott a szék karján, mintha előző este dobták volna rá, de úgy, hogy félig a földön omlott szét, egyik karja csonkán lógott a levegőben.

A szobát bejárt és undorral vívódó tekintetét visszaterelte most az ágyra, ahol az anyja feküdt.

Szokása szerint nem húzta magára a takarót, ahogy a fia a szobájába lépett, és most is félmeztelen volt. Elnyúlt az ágyon, karjai a feje fölé kinyújtva, kezei összekulcsolva, és nekitámasztva a kopott, szinte megfeketedett (egykor égkék) ágytámlának.

Az anya mereven, szótlanul vizsgálta fia arcát.

Mint két felborzolt, barna szárny ömlött el kétfelől a haja, arca finom és halvány, majdnem szabályos háromszög, az egészen csak a szem látszik, az falja fel az egész arcot, a nagy szem, amelyet az árnyék még csak nagyít, és a halál szurkát cseppenti bele. Átlátszó, zöldes alsóruha volt rajta, mely alig ért a combja tövéig; ebben inkább egy megöregedett és kiszáradt kislányra emlékeztetett, mint érett korú asszonyra. Kiaszott melle a mellcsonton, mint valami fogas két hegyes csontakasztója, az elapadt mellbimbók a fátylon át mint két sötét és kerek folt, laposan; de legfőképp a combjai ébresztenek Marcellóban egyszerre undort és szánakozást: sovány, száraz, nyers, mint egy tizenkét éves lánygyereknek, akin még nem látszanak a nőies formák. Az asszony korát csak elgyötört bőrének és arcszínének foszlékony foltjai mutatták; halálosan hidegfehér ez a bőr, ideges, titokzatos, kék és lila, zúzott foltokkal. „Verés nyoma, Alberi markának vagy fogainak a nyoma” – gondolta Marcello.

A térd alatt azonban tökéletes lábszár, kicsiny lábfej, egymáshoz simuló, zárt ujjakkal.

Marcello legszívesebben magába fojtotta volna anyja iránti rosszkedvét, de ezúttal nem tehette meg:

– Mama, már hányszor kértelek, hogy amikor jövök, valamit végy magadra, ne fogadj félmeztelen. – Marcello rá se nézett anyjára, úgy mondta, megvetően.

– Huh, de szigorúnak látom viszont az én fiacskámat – válaszolta az asszony szenvtelenül, harag nélkül, és magára húzta a takaró csücskét.

A hangja rekedt volt, és ez se nagyon tetszett Marcellónak. Emlékezett még rá gyermekkorából, amikor anyjának a hangja olyan volt, mint az ének, édes és tiszta: ez a rekedtség az alkohol és a rendetlen élet hívatlan tanúja.

Kis szünet után ezt mondta: – Akkor hát megyünk a klinikára.

– Felőlem mehetünk – felelte az anya, és valamiért hátranyúlt a fejpárnához. – Bár én olyan nem jól érzem magam, és neki szegénynek olyan mindegy, lát-e bennünket vagy nem!

– De mégiscsak férjed, és nekem apám! – mondta Marcello, és két tenyere közé ejtve fejét, mereven nézte a padlót.

– Az, persze hogy az... – mondta az anya. És megtalálva a villanykapcsolót a lámpán, meggyújtotta. A halvány fényű kis lámpára egy női ing volt rácsavarva.

– Néha, megmondom az igazat, fiam – folytatta az anya, s felült az ágyon, lábát a földre értette –, sokkal jobb szeretném, ha meghalna már... Hiszen még észre se venné, hogy meghal... És nekem nem kellene a klinikát fizetnem... hisz már úgy sincs nagyon miből ... Képzeld, fiam – mondta váratlanul panaszosra rokkant hangon –, képzeld csak, talán még az autómtól is meg kell válnom.

– No és miért baj ez?

– Nagyon is nagy baj – mondta az anyja gyerekes sértődéssel és nyíltsággal –, mert az autó az ürügy, hogy Alberit megtarthassam, és akkor láthassam, amikor akarom... Ha nincs autó, nincs ürügy.

– Mama, kérlek, légy szíves, ne beszélj a szeretőidről – mondta nyugodtan Marcello, tenyerébe mélyesztve körmét.

– Szeretőimről!... Ugyan: ez az egy van!... Ha te arról a menyasszonyodról, arról a kis tyúkról beszélsz, akkor nekem is meglehet a jogom, hogy róla, szegényről, erről a kedves fiúról beszéljek, aki rokonszenvesebb és okosabb is a te nődnél.

Különös módon, ezek a támadások Giulia ellen az anya részéről, aki ki nem állhatta leendő menyét, nem sértették Marcellót. „Hát igen, az igaz: lehet, hogy valami tyúkhoz hasonlít... de nekem épp az tetszik, hogy ilyen...” Ezt gondolta, de ellágyult hangon ezt mondta: – Hát akkor hajlandó leszel felöltözni, vagy nem? Ha el akarunk menni a klinikára, legfőbb ideje, hogy induljunk!

– Megyek, megyek, rögtön itt leszek. – S mint az árnyék, oly könnyen, lábujjhegyen suhant ki a szobából, mentében elkapva a szék hátáról a rózsaszínű pongyolát, s vállára dobva, eltűnt a fürdőszobában.

Alighogy az anyja kihúzta a lábát, Marcello azonnal az ablakhoz lépett, és kitárta. A kinti levegő meleg és mozdulatlan volt, mégis megkönnyebbülést érzett, mintha a levegőtlen kert helyett valami jégpályára hajolt volna ki. De érezte is, hogy háta mögött meghullámzik egy kicsit a levegő a szobában, és az illatosító szerek meg az állatok szaga nehézkesen megmozdul, és lassan-lassan helyet cserél a kinti levegővel: kitódul az ablakon, mint valami óriási levegőokádék, mely a megbetegedett ház torkából tör elő.

Hosszú pillanatig maradt a nyitott ablaknál, tekintetét a mélybe vetve, a glicinia sűrű levélerdejére, mely ágaival körülfolyta az ablakot, aztán visszafordult a szoba felé. Ismét szíven ütötte a rendetlenség, az elhanyagoltság, de most inkább szomorúsággal, mint undorral töltötte el.

És hirtelen eszébe jutott, milyen is volt fiatal korában, és éles, fájdalmas érzés hasított belé: valami felhorgadt lázadás e romlás ellen, mely a gyermekasszonyból, aki volt, ilyenné zülleszthette, amilyen most. Valami teljességgel érthetetlen és jóvátehetetlen volt ennek a romlásnak a kezdetén: nem a kor, nem a szenvedély, nem az anyagi romlás, nem a sekély értelem, sem pedig valami más pontos indok; valami rriás, amit érzett, de megmagyarázni magának sem tudott, de amelyről azt hitte, hogy elválaszthatatlan anyja életétől, sőt valamikor éppen e dáma életének legfőbb éke volt, amely aztán, titkos átváltozás révén, halálos bűnné lett.

Ellépett az ablaktól, odament a fiókos szekrényhez, amelyen a sok kacat között ott volt az ő fiatal anyjának a fényképe. Elnézte a finom arcot, az ártatlan szemeket, a dacos-buggyant szájat, és szomorú rettenettel kérdi: „Miért nem olyan most is az anyám, mint akkor volt?”

Csendes és tűnődő kérdésében ismét fellázadt a romlás minden formája ellen, de most sokkal elviselhetetlenebbnek érezte, mert lelkiismeret és fiúi fájdalom telítette. Talán éppen ő a hibás, hogy anyja idejutott: ha jobban vagy másképp szerette volna, talán nem hullott volna ebbe a mocskos magányba. Érezte, szeme megtelik könnyel, a kezében tartott kép elhomályosodik előtte.

Ebben a pillanatban kinyílt a fürdő ajtaja, és az anyja pongyolában megjelent a küszöbön. Karját azonnal a szeme elé kapta: – Zárd be... zárd be gyorsan azt az ablakot!... Hogy bírod elviselni ezt a szörnyű fényt?!

Marcello sietve engedelmeskedett, és lebocsátotta a zsalut, aztán megfogta anyja karját, és lehúzta maga mellé az ágy peremére.

Gyöngéden kérdezte meg:

– Mondd csak, mama, hogy bírod elviselni ezt a rendetlenséget?

Az anya bizonytalan, furcsálló tekintettel nézett vissza rá:

– Igazán nem tudom, hogy is van ez... Igen, igen... vissza kellene tenni a helyére mindent... De valahogy... elfelejtem... Egyszerűen megfeledkezem róla.

– Mama – mondta most hirtelen a fia –, az ember életének minden időszaka lehet szép a maga módján... Mondd, miért hagytad el ennyire magad?... Miért engedted, hogy ide jussanak a dolgok?

Egyik karját fia szorította, a másikkal ő lebegtette a levegőben a ruhaakasztót, rajta a ruha, amit fel akart venni. A fia szavaira egy pillanatra mintha nagy és gyermeki módon fájdalmas szemében a tudatos bűnbánat árnya suhant volna át: ajka alig észrevehetően megremegett. Aztán hirtelen eltorzult az arca, és minden meghatódás eltűnt róla:

– Neked semmi se jó, amit én csinálok, tudom!... Ki nem állhatod a kutyáimat, a ruháimat, a szokásaimat... Csakhogy én még fiatal vagyok, édesem!... A magam módján akarom élvezni az életet... És most légy szíves, ereszd el a karomat, mert sose fogok felöltözni! – tette hozzá még, és kitépte karját fia szorításából.

Marcello csak hallgatott, s maga elé nézett. Anyja a sarokba ment, ledobta magáról a pongyolát, ott is hagyta mindjárt a földön, kinyitotta a nagy szekrényt, kiemelt egy másik ruhát, és a szekrényajtó tükre előtt magára vette. Felöltözve még jobban kitűnt gödrös vállainak és elaszott mellének szembeszökő soványsága. Csak egy pillanatig nézte meg magát a tükörben, aztán egyik kezével elegyengette nagyjából a haját, majd lábujjhegyen ugrálva, két darab cipőt szedett össze a padlón heverő garmadából: – Mehetünk – mondta, kivéve még kézitáskáját az egyik fiókból, és rögtön előresietett.

Marcello mereven nézett utána.

– Kalapot nem teszel? – kérdezte.

– Mért tegyek?... Felesleges...

Mikor mentek le a lépcsőn:

– Nem is beszélsz nekem a házasságodról.

– Holnapután lesz.

– És a nászút, hová?

– Párizsba.

– Ahá, a hagyományos nászút! – mondta az anya, s mikor leértek az előcsarnokba, beszólt a szakácsnőnek: – Matild, kérem... ne felejtse el sötétedéskor a kutyákat beterelni a házba.

Kiértek a kertbe: a fekete és homályos, nagy kocsi ott állt a fák alatt, a bejáró úton. Az anya most ezt mondta:

– Szóval úgy határoztál, hogy nem akarsz velem lakni?... Hát nézd: én ugyan nem rokonszenvezek a feleségeddel, de kedvedért meghozom ezt az áldozatot... meg aztán helyem is van elég!

– Nem, mama! – mondta Marcello. – Nem.

– Inkább az anyósodhoz mégy, abba a borzalmas lakásba! – mondta könnyedén az anya. – Négy szoba és konyha! – Lehajolt, s mentében egy fűszálat tépett; ha Marcello el nem kapja, elesett volna, úgy megingott a lehajtó mozdulattól. Marcello megérezte az ujjai alatt a kar hitvány és lágy húsát, mely úgy mozgott a csont körül, mint valami botra kötött rongy, és ismét szánakozás fogta el anyja iránt.

Beléptek az autóba, melynek ajtaját Alberi tárta ki eléjük, sapka a kezében. Aztán ő is beszállt a helyére, és kivezette a kapun túlra, az utcára. Marcello felhasználta azt a néhány pillanatot, amíg Alberi oda van becsukni a vasrácsos kertkaput:

– Én szívesen hozzád jönnék lakni, ha elbocsátanád Alberit, és egy kis rendet vinnél az életedbe... Ha abbahagynád az injekciózást!

Az anyja oldalvást pillantott rá, értetlen szemekkel, de vékony, hegyes orra megremegett, és ez a remegés átolvadt kicsiny, fonnyadt szájába, és végül is sápadt és torz mosolyként csordult le az arcáról: – Tudod, mit mond a doktor?... Hogy egy szép napon bele is halhatok!

– Hát akkor mért nem hagyod abba?

– Ha olyan okos vagy, mondd meg azt is, mért kellene abbahagynom!

Alberi visszaért a kocsiba, és orrára igazította napszemüvegét.

Az anya előrehajolt a kocsiban, és kezét rátette a vállára. Sovány, átlátszó kéz, bőre mintha az inakra volna kifeszítve, vörös és kék foltokkal, és a körme szinte feketéllik már a sok bíborvörös festéktől. Marcello szeretett volna nem odanézni, de nem bírta nem nézni, ahogy az a kéz, az anyja keze megmozdul a férfi vállán, fel a füléig, hogy játékosan megcsiklandozza.

– Hát akkor induljunk a klinikára.

– Igenis, asszonyom – felelt Alberi, s meg se moccant a feje.

Az anya behúzta az elválasztó üveglapot a sofőr mögött, és hátravetette magát az ülésen. A kocsi szép lassan, zökkenő nélkül nekilendült. Az anya oldalvást, lesütött pillák között nézett a fiára, aki, nagy meglepetésére, nem várt tőle ennyi megértést:

– Most, ugye, dühöngsz, amiért egy kicsit megsimogattam Alberit?

Ezt mondva, nézte-nézte azzal a gyerekes, kétségbeesett és enyhén rángó mosolyával. Marcello szerette volna átrendezni arcvonásait, hogy ne lássék rajta annyira az undor, de nem sikerült.

– Nem haragszom – mondta –, de jobb szerettem volna semmit se látni.

Az anyja, maga elé nézve, szólt: – Te azt nehezen értheted meg, fiam, mit jelent egy asszonynak, ha már nem fiatal... rosszabb a halálnál!...

Marcello hallgatott.

A gépkocsi csendesen suhant a borsfák zöld alagútjában, tollas ágaik végigcirógatták az ablaküveget.

Az anya kisvártatva még megjegyezte: – Van néha úgy... hogy szeretnék már öreg lenni... sovány, rendes, tiszta kis öregasszony mosolygott derűsen, mert elragadta a képzelete –, olyan, mint egy száraz virág egy könyvbe préselve, emléknek. – Kezét fia vállára tette: – Szeretnél-e ilyen mamácskát, ilyen öregecskét, aki épen maradt meg, naftalinba téve?

Marcello ránézett, s némi zavarral mondta: – Egyszer te is csak ilyen leszel!

Az asszony elkomorodott, aztán alulról végigmérve fiát, nyálkáskínosan elvigyorodott: – Ezt komolyan mondod?... Én viszont biztosan tudom, hogy egy reggel holtan találsz abban a szobában, amelyet annyira utálsz.

– Miért, mama? – kérdezte ijedten Marcello, de aztán észrevette, hogy az anyja egészen komolyan beszél, és még igaza is lehet:

– Fiatal vagy, és még élned kell.

– Ami nem akadályozza meg, hogy hamarosan meghaljak, ezt tudom, mert meg van írva a horoszkópomban – mondta az asszony, majd hirtelen, minden átmenet nélkül eléje nyújtotta tenyerét és azon egy gyűrűt: – Tetszik neked ez a gyűrű?!

Szép, kövér gyűrű volt, finoman kidolgozott foglalattal, amelyben tejfehér, kemény ékkő világított. – Igen – mondta Marcello, alig nézve rá –, szép.

– Tudod – mondta az anya minden zökkenő nélkül tovább, könnyedén –, sokszor gondolok rá, hogy te tulajdonképpen mindent az apádtól örököltél... Ő is, amikor még ép volt az esze, nem szeretett... a szép dolgok nem mondtak neki semmit... Semmi nem érdekelte, csak a politika... akárcsak téged.

Marcello ezúttal – maga se tudta, miért – nem bírta elnyomni ideges felindulását.

– Én viszont azt hiszem – mondta halkan, de élesen –, hogy apám és köztem semmi közös vonás nincs... Én tökéletesen épeszű vagyok, vagyis normális... ő azonban, az apám, még mikor nem volt a klinikán, ahogy én emlékszem, és ahogy te is mindig megerősítettél ebbéli hitemben, egy kissé... hogy is mondjam... egy kicsit mindig egzaltált volt.

– Ez igaz, de azért van valami közös bennetek!... Az, hogy nem élvezitek az életet, és nem akarjátok, hogy más élvezze... – Kipillantott az ablakon, majd váratlanul hozzátette:

– Nem megyek el az esküvődre... Ezen nem szabad megsértődnöd, mert nem megyek sehova se... Mivel azonban végre is a fiam vagy, gondolom, valami ajándékot illik adnom... Nos, mit szeretnél?

– Semmit, mama – mondta Marcello tökéletes közömbösséggel.

– Kár – mondta az anyja ártatlan-fesztelenül –, ha tudtam volna, hogy nem akarsz semmit, nem dobtam volna ki rá a pénzt... De ha már megvettem, légy szíves, fogadd el.

Belenyúlt a táskájába, és egy gumiszállal áthurkolt, fehér dobozt vett ki belőle.

– Cigarettatárca... Tudniillik észrevettem, hogy a cigarettádat csak úgy a zsebedben hordod.

Kinyitotta a lapos, sűrűn rovátkolt ezüsttárcát, felpattintotta fedelét, és rögtön megkínálta fiát cigarettával. Finom, keleti, ópiumos cigarettával volt teli a tárca, de elsőnek mégis ő vett, és meggyújtatta Marcellóval, aki kissé zavartan nézett az anyja térdén kinyitva libegő tárcára, s nem nyúlt hozzá:

– Köszönöm, mama... Nagyon szép, nem is tudom, hogy köszönjem meg... Nekem talán egy kicsit túlságosan is szép...

– Uff! De unalmas vagy! – kiáltotta a mama, és bekattantotta a tárcát, aztán ellentmondást nem tűrő, bájos mozdulattal belecsúsztatta a fia zsebébe. Az autó éppen egy utcasarkon fordult be, éles kanyarral, amit az anya ki is használt, mert mindkét kezét rátette fia vállára, és egy picit hátrabillentve fejét, összehúzott szemmel nézett rá: – No, nem is kapok csókot az ajándékért?

Marcello lehajolt, és ajkával megérintette az anyja arcát.

Az anya hátralökte magát az ülésen, nagy sóhajjal, keze a szívén:

– Huh, de meleg van!... Kicsiny korodban nem kellett tőled csókot kérnem... Olyan kedves, ragaszkodó kisgyerek voltál.

– Mama – fordított egyet a beszédtémán hirtelen Marcello –, emlékszel arra a télre, amikor a papa megbetegedett?

– Hogyne emlékeznék – mondta őszintén és egyszerűen az anya –, rettenetes tél volt... El akart tőlem válni, és téged magával vinni...

Akkor már... őrült volt... Szerencsére!... Azért mondom így, mert ez a te szerencséd volt... Teljesen megbolondult... Akkor aztán kiderült, hogy igazam volt, amikor ragaszkodtam hozzád...

Érdemes volt?

– Ami azt illeti, kedves anyám – mondta most Marcello, és nem nézett anyjára –, azon a télen én nélkületek akartam élni; azt szerettem volna, ha betesztek egy kollégiumba, ... ami nem azt jelentette volna, hogy már nem szeretlek benneteket... Ezt külön azért mondom, mert amikor azzal vádolsz, hogy azóta változtam meg, hát nem mondasz igazat, egyáltalán nem... Én akkor is olyan voltam, mint most, és akkor se tűrtem a zajos életet, a rendetlenséget.

Szárazon és szinte keményen beszélt. De ahogy észrevette, mily gyötrődés ráng fel az anyja arcára, rögtön meg is bánta. Mégse tudott semmi vigasztalót mondani, ami visszakozásnak hangozhatott volna. Az igazat mondta ki, és sajnos, nem mondhatott mást, mint az igazat. De ugyanakkor megérezte, hogy vét a köteles fiúi kegyelet és tisztesség ellen; de hiába, ez ellen nem tehet semmit, mert mindent elnyom benne feltámadt melankóliája.

– Talán igazad van, fiam – mondta végül az anyja. – Talán neked van igazad.

Ebben a pillanatban az autó megállt.

Kiszálltak az autóból, és megindultak a klinika kapuja felé.

A klinika csöndes külvárosi kerületben volt, egy régi királyi villa szomszédságában. A hozzá vezető út egészen rövid: egyik oldalról öt-hat régi kis úrilak övezte, részben a fák lombjába bújva; másik oldalon futott végig a klinika vasrácsos kerítése. A végén az ósdi szürke fal és az egykori királyi park sűrű ősnövényzete állta el a tekintetet.

Marcello sok éve már minden hónapban legalább egyszer meglátogatta az apját, de még mindig nem szokta meg. Valahányszor ide belépett, kiverte a hideg veríték, és roskadásig elgyöngült. Nagyjából úgy érezte magát, mint mikor anyját látogatta meg abban a villában, ahol gyermekkorát és süvölvényéveit töltötte; csakhogy a rendetlenség és romlás, amit az anyai házban tapasztalt, még kijavíthatónak rémlett időnként; amit az apjánál érzett, ennél sokkal több volt: erre az őrültségre nem volt orvosság. Itt valami általánosabb és végleg orvosolhatatlan rendetlenségről és romlásról volt szó.

Most is, ahogy anyja mellett baktat az úton, a klinikarács és az öreg villasor között, valami elmondhatatlan rosszullét környékezi szívét, és oldozza roggyanóvá térde inait. Érezte, fokozatosan hogy sápad el* és egy pillanatig őrjöngő vágy fogta el, hogy azonnal forduljon sarkon, és meneküljön, akármilyen ürüggyel.

Az anyja mindebből nem vett észre semmit, és mikor odaértek a kis fekete ajtóhoz, megnyomta a csengő porcelán gombját, és fiához fordult:

– Tudod, mi a legújabb rögeszméje?

– Mi?

– Az, hogy Mussolini egyik minisztere... Egy hónapja kezdődött... Talán azért tört rá, mert megengedik, hogy újságot olvasson.

Marcello összevonta szemöldökét, s nem felelt.

Az ajtó kinyílt, és keretében megjelent egy fiatal, fehér köpenyes ápoló: a húsos, kövér, magas, szőke, nyírt fejű, dagadt-sápadt arcú Franz.

– Jó napot, Franz! – mondta az anya enyelgő hangsúllyal. – Hogy van?

– Ma egy kicsit jobban vagyunk, mint tegnap – mondta az ápoló, kemény, németes kiejtéssel. – Tegnap nagyon rosszul voltunk.

– Nagyon rosszul?

– Muszáj volt kényszerzubbonyba bújnunk – magyarázta tovább az ápoló, nem hagyva abba a többes számot, amit úgy használt, egy kicsit kényeskedve, mint a nevelőnők, amikor a gyermekről beszélnek.

– Kényszerzubbony... borzasztó!...

Közben beléptek az ajtón, és megindultak a keskeny úton, a kőkerítés és a klinika fala között. – Látnod kellene, milyen az a kényszerzubbony! Én azt hittem, valamiféle hálóing, rövid, bő ujjú...

Ó, de borzasztó, mikor az a két szíjas ujja úgy van megkötve, hogy karjai az oldalához simulnak és mozdulatlanok! – Az anya szünet nélkül beszélt, könnyedén, szinte vidáman, miközben megkerülték a klinika épületét, és egy kis térre jutottak, a főbejárat elé.

A klinika háromemeletes, fehér épület, egészen szabályos szanatóriumnak látszanék, ha nem volna minden ablakán rács, ami elsötétíti az ablakokat.

Miközben haladtak felfelé a lépcsőn, az ápoló, előresietve, visszaszólt:

– A professzor úr várja önöket, asszonyom.

Egy homályos előszobán siklott be, és bekopogott a kilincs nélküli ajtón, melyen fent, zománcozott táblán, ez volt olvasható: Igazgatóság.

Az ajtó azonnal kinyílt, és a klinika igazgató főorvosa, Ermini professzor ömlött ki rajta, a hústorony-emberek hangos izgalmával: – Tiszteletem, drága asszonyom... Jó napot, doktor úr! – harsogta, és minden szava, mint a gongütés, bongott a klinika jéghideg csendjén, a csupasz falak között.

Az anya kezét nyújtotta a professzornak: ez látható erőfeszítéssel kényszerítette fehér vászontokba bújtatott, hatalmas testét meghajlásra, és amennyire az anyagi korlátok engedték, a lehető leglovagiasabb hódolattal csókolt kezet. Marcello mindössze száraz-rideg, kézemelintő üdvözlésre szorítkozott. A professzor arcban bagolyhoz hasonlított: nagy, kerek szemek, csőrszerűen hajlott orr, vörös bajusz, mely a széles, lármás szájat egészen eltakarta; de már tekintete nem hajazott a bánatos éji madáréval, hanem éppen nagyon is vidám volt, bár kissé keresett és kiszámított volt ez a vidámság.

Nagy léptekkel előresietett a lépcsőn. Amikor a feléig értek, a lépcsőforduló tájékáról nagy erővel elhajított fémtárgy pendülését hallották, amint kezd lefelé gurulni a lépcsőn; ezzel egyidejűleg éles kiáltás, nyomában hatalmas röhögés harsant fel a lépcsőházban.

A professzor mentében felvette a lépcsőről a pengő tárgyat (egy alumínium tányérkát), és magyarázólag fordult a látogatók felé:

– Semmi, semmi, tessék csak nyugodtan jönni. Donegalli asszony a tettes, aki általában nagyon is csendes... Néha azonban elkapja a... szenvedély, és ilyenkor, ami a keze ügyébe kerül, messze hajítja... Kiváló kuglibajnok válhatna belőle... ha a házirend megengedné.

A tányért átnyújtotta az ápolónak, és a lépcső tetejére érve, eliramodott egy hosszú folyosón, közben folyton csevegve, két sor zárt ajtó között: – De hogyhogy még a nagyságos asszony itt van Rómában?. .. Azt hittem, már rég a hegyek között vagy a tengerparton nyaral...

– Csak egy hónap múlva... megyek, és még nem tudom, hová...

Egy biztos, hogy Velencét szeretném messze elkerülni.

– Adhatok egy jó tanácsot – mondta a professzor, ahogy befordultak a folyosó sarkán. – Menjen Ischiába... Én a minap voltam ott kiránduláson... mondhatom: valóságos csoda, kérem!... Tessék ezt meghallgatni!... Elmentünk bizonyos Carminiello vendéglőjébe, és ott ettünk egy olyan hallevest... egy olyan hallevest, kérem, mit mondjak, mint egy költemény: fenomenális! – Félig feléjük fordult, és kissé közönséges, de kifejező mozdulattal két ujját szája sarkába dugta és cuppantott: – Valóságos hősköltemény, én mondom! Ekkora halszeletekből, ni!... Volt abban mindenfajta hal, polip, sárkányhal, osztriga, tintahal, az egész megöntve matrózlével, egy kis fokhagyma, olaj, paradicsom, paprika... asszonyom!

Nem mondok többet...

Miután a professzor úr – egy kicsit hamisan és játékosan utánozva a nápolyi népnyelvet – befejezte a halleves szakszerű leírását, visszazökkent anyanyelvébe, a rómaiba, és ezen tette hozzá:

– Tetszik tudni, mit mondtam a feleségemnek? Fiacskám, egy éven belül beköltözhetünk az ischiai házacskánkba!

Én jobban kedvelem Caprit – mondta az anya.

– Caprit? Az csak irodalmároknak és nemükből kitérteknek való, asszonyom! – kiáltotta a professzor, szórakozott durvasággal.

Ebben a pillanatban az egyik cellából iszonyú ordítás harsant ki.

A professzor odament az ajtóhoz, félrehúzta a kémlelőnyílás zárólapját, benézett, aztán visszaengedte, és visszafordulva a látogatókhoz, befejezte gondolatmenetét. – Ischia, asszonyom... azt nevezem én valaminek: halleves, tenger, napfény, meztelenül a szabad ég alatt: Ischia, asszonyom, és semmi más, vita nincs!

Franz, az ápoló, aki előttük haladt néhány lépést, most megállt egy ajtó előtt, és mozdulatlanul várt reájuk, hatalmas alakját élesen kivágta a homályból a fény, mely hátulról, a folyosóvégi ablakból zúdult rá.

– Megkapta az innivalóját? – kérdezte halkan a professzor.

Az ápoló bólintott, hogy igen.

A professzor kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába, nyomában az anya és fia.

Csupasz kis szobába léptek, benne egy falba erősített ágy és egy fehérre festett kis asztal, szemben a szokásos rácsozatú ablakkal.

Az asztal mellett ült, háttal az ajtónak, buzgó írásban elmerülve – Marcello borzongva ismerte fel – az apa.

Fejét ősz haj lobogta körül a vékony tarkó fölött, mely a csíkos, kámzsaszerű kabát széles és merev gallérjában lötyögött. Lábátkezét szétterpesztve ült az asztalnál,, könyöke és térde kifelé fordítva, lába iszonyú nagy bőrpapucsba bújtatva, feje féloldalvást billenve.

 „Igazán olyan – gondolta Marcello –, mint egy bábfigura, melynek tartóhuzalai elszakadtak.”

Hogy hárman is léptek a szobába, ez egyáltalán nem zavarta meg, sőt úgy rémlett, megkétszerezte figyelmét és buzgalmát az írásban.

A professzor odaállt eléje, az ablak és az asztal közé, és erőltetett kedélyességgel mondta: – No, hogy vagyunk, őrnagy úr, hogy vagyunk?

Az őrült nem felelt, csak egyik kezét emelte fel, mintegy tiltakozásul: „Egy pillanat! Nem látja, hogy el vagyok foglalva?”

A professzor megértő pillantást váltott az anyával, aztán folytatta: – Ej, még mindig az emlékiraton dolgozik, őrnagy úr?...

Nem lesz egy kicsit hosszú?... A vezérnek nincs ám ideje ilyen hosszú dolgokat elolvasni!... Ő mindig röviden és tömören szól...

Rövidség, tömörség, őrnagy úr!

Az őrült megint csak intett magasba lökött csontos kezével, aztán valami fura mozdulattal, meghajlott feje fölött hátraröppentett egy ív papirost. Marcello lehajolt, felvette: csak néhány szó volt ráírva, érthetetlen mind, csupa cikornya és aláhúzás. Amíg tűnődve nézte a papírt, az őrült feje fölött újabb árkusok érkeztek, ugyanazzal a röpke, sürgető, mozdulattal, a nagyon elfoglalt ember ideges mozdulatával elhajítva. A papírlapok szálltak a borzas ősz fej fölött szét a szobába, s az őrült mozdulatai mind hevesebbek lettek. Csakhamar az egész szoba tele lett négyszögletes papírlapokkal. Az anya megszólalt:

– Ó, szegénykém!... Mindig olyan nagy kedve volt írni...

A professzor egy kicsit az őrült fölé hajolt: – Őrnagy úr, a felesége és a fia van itt. Nem akarja látni őket?

Az őrült most végre megszólalt mély, mormogó, sietős, ellenséges hangon, pontosan úgy, mint akit rendkívül zavar, ha fontos tevékenységében akadályozzák: – Majd holnap... jöjjenek holnap...

Hacsak nincs valami konkrét javaslatuk... Nem látják, hogy az előszobám tele van emberekkel, akiket nincs időm fogadni?

– Azt hiszi, hogy miniszter – súgta az anya a fiának.

– Külügyminiszter – hagyta jóvá a megjegyzést a professzor.

– Magyarország ügye – mondta most hirtelen az őrült sebes, kínlódó hangon, miközben folyton csak írt –, a magyar ügy... Az az államfő, aki most Prágában tartózkodik... És Londonban mit csinálnak?... És a franciák ezt nem értik meg?... Miért? Miért?

Miért? – Minden „miért”-et egy hanggal magasabban ejtett, az utolsót már üvöltve, és fel is ugrott ültéből, és szembefordult látogatóival.

Marcello ráemelte tekintetét, és megnézte ezt az arcot. A szanaszét borzadt ősz hajzat alatt megviselt és sovány volt az arc – a barna bőr mély, függőleges árkokkal darabokra szabdalva –, most valami olyan sértett, ünnepélyes és szinte aggodalmas kifejezés feszült rajta, melyről csak úgy lángolt az igyekezet, hogy az elképzelt szónoklat és szertartásosság kívánalmainak hiánytalanul megfeleljen. Az őrült szeméhez emelte az egyik papírlapot, és minden átmenet nélkül, különös és lélekvesztő rohanással kezdte olvasni:

– A Duce, aki vezére a hősöknek, királya a földnek, tengernek, égnek: fejedelem, pápa, császár, parancsnok és katona – az őrült itt türelmetlen gesztust használt, gesztusát mindössze a szertartás kötelező szabálya enyhítette, mintha ezt mondta volna: és a többi és a többi –, a Duce... ezen a helyen – folytatta, de rögtön abba is hagyta, és intett annak jeléül, hogy „ezt itt átugrom, mert nem fontos”, aztán folytatta –, ezen a helyen írtam ezt a feljegyzést, és kérlek, hogy olvasd el, elejétől fogva – itt megint a látogatóira nézett, és jelentősen: – az utolsó sorig. A feljegyzés következőképpen hangzik...

Ez volt a bevezetés, mert ez utolsó szavaknál a papírlapot a levegőbe röpítette, az asztalhoz fordult, egy másik papírlapot kapott fel, és arról olvasta a feljegyzést.

Csakhogy Marcello ezúttal nem értett belőle semmit: az őrült tiszta és magas hangon olvasta, az igaz, de olyan kivételes gyorsasággal, hogy egyik szó a másikba szaladt, mintha az egész beszéd egyetlen, soha nem hallott szó lenne, mely nem akart véget érni.

A szavak, úgy rémlett, még képzésük előtt összeolvadtak a szájpadlásán, a nyelvén és a torkában, mintha az őrület emésztő tüze olvasztotta volna meg őket, mint tűz a viaszt, és egyetlen lágy, illanó, alaktalan gomolyaggá gyúrta. Ahogy mind tovább olvasott, a szavak is egyre jobban egymásba olvadtak, megrövidülve és összezsugorodva, szinte már maga a tébolyodott is alája került ennek a szógörgetegnek. Egyre sűrűbben hányta el a lapokat, alig-alig olvasva el az első sorokat, már dobta is el, amíg aztán egyszerre, átmenet nélkül, abbahagyta az egészet, és meglepő frisseséggel az ágyra ugrott, és a fejpárna felőli sarokba húzódva és megnyúlva a fal mentén, elkezdett szónokolni.

Legalábbis így értette ki mozdulataiból Marcello, mert a szavai most is éppúgy ziláltak és értelmetlenek voltak; ellenben a gesztusai szakasztott mint egy balkonra kilépett szónoké: hol mind a két karját felcsapta a mennyezetre; hol meghajolt egy kicsit, egyik kezét előrenyújtva, hogy szavainak finom árnyalatát hangsúlyozza; majd meg öklével fenyegetőzött, vagy pedig szeme magasságáig emelte fel két nyitott tenyerét, mégpedig azért, mert az elképzelt tömegből kétségtelenül tapsorkán csattant fel, és ezzel a két kifeszített tenyérrel akart a zajgó tapsban csendet teremteni.

Hanem a taps láthatóan „nem szűnt meg”, sőt csak még erősebb lett; ekkor az őrült, miután könyörgő tenyerekkel újra csöndet kért, leugrott az ágyról, megragadta a professzor kabátujját, s nyöszörgő hangon kérlelte: – Hallgattassa el őket!... Mit érdekel engem a taps?!... Hogyan lehet itt hadat üzenni, ha a taps nem enged szóhoz jutni?

– Majd holnap megüzenjük a háborút, őrnagy úr! – nézett rá az őrültre hústoronya magasából a professzor.

– Holnap, holnap, holnap! – üvöltött fel az őrült, és rettentő dühroham öntötte el, amelyben harag és kétségbeesés volt. – Mindig csak holnap!... A hadüzenetet azonnal, de azonnal végre kell hajtani, halasztani nem lehet!

– Miért, őrnagy úr?... Végre is mi közünk hozzá?... Ebben a szörnyű melegben? Csak nem akarja, hogy ezek a szegény katonák ebben a pokoli hőségben harcoljanak? – A professzor ravaszkás mozdulattal rántotta meg a vállát, és rákacsintott az őrültre. Ez zavartan nézett rá vissza, az ellenvetés kétségtelenül zavarba ejtette.

Aztán felkiáltott:

– Egyenek fagylaltot a katonák!

– Úgy is van! – mondta a professzor. – Nyáron fagylaltot szokás enni!

– Nahát akkor – mondta az őrült diadalmas arccal –, fagylaltot, még több fagylaltot! – Morgolódva az asztalhoz ment, nem ült le, hanem úgy állva markolta meg a ceruzát, és gyorsan néhány szót írt rá az utolsó darab papirosra, és átnyújtotta az orvosnak.

– Tessék, itt a hadüzenet... Én ezzel nem törődöm többet...

Vigye el ön, akinek akarja... Ó, ezek a harangok... ó, ezek a harangok!

Átadta a papirost az orvosnak, aztán a sarokba ment, és leguggolt az ágy mellett, mint valami megfélemlített állat, két tenyere közé szorítva fejét, miközben folyton csak ezt hajtogatta: – Ezek a harangok, ezek a harangok... nem lehetne elhallgattatni a harangokat?

Az orvos egy pillantást vetett a papirosra, aztán átnyújtotta Marcellónak. A papír tetejére ez volt írva: „Mészárlás és melankólia”... alább pedig ez: „A háborús állapot azonnal kihirdettetik...” Mind csupa nagybetűvel volt írva, sok-sok cirádás vonalkával át- meg áthurkolva.

– Mészárlás és melankólia... Ez a vezérszava... minden teleírt papírlapon megtaláljuk ezt a két szót... Rögeszméje ez a két szó...

– A harangok – nyöszörögte az őrült.

– Tényleg hallja? – kérdezte az asszony zavartan.

– Valószínűleg igen... A hallószerv káprázata... Ahogy előbb a taps is... A betegek a legkülönfélébb hangokat hallhatják...

Még olyan hangokat is, amiknek értelmük van... vagy állathangokat. .. vagy motor hangot... motorbicikliét például.

– A harangok! – üvöltött most az őrült vérfagyasztó hangon.

Az asszony egészen az ajtóig hőkölt, s úgy suttogta maga elé:

– De hiszen ez borzalmas lehet!... Szegénykém, ki tudja, mit szenvedsz!... Én, ha véletlenül templomtorony alatt állok, amikor a harangok megszólalnak, azt hiszem, rögtön megőrülök.

– Szenved? – kérdezte Marcello.

– Ön nem szenvedne, ha órákon át hallaná vastag bronzharangok kongását egészen közelről?

A professzor a beteg felé fordult, és neki fejezte be a mondatot:

– Na de most elhallgattatjuk a harangokat... elküldjük őket aludni... a harangozót is szépen, aludni... Rögtön kap egy pohár italt, és nem fog hallani semmit. – Intett az ápolónak, ez már ment is.

Marcellóhoz fordult: – Ezek elég súlyos formái a szorongásnak... a beteg lázas eufóriából mély, tompa lehangoltságba zuhan ... Imént, amikor olvasott, eufóriában volt, most depresszióba jutott... Akarnak mondani valamit neki?

Marcello ránézett az apjára, aki még mindig a sarokban kuporogva, szánalmasan nyöszörgőit, két tenyere közé szorítva fejét.

Hidegen csak ennyit mondott:

– Nem, nincs semmi mondanivalóm... de minek is?... Úgysem értené meg.

– Néha megértik – mondta a professzor –, többet megértenek, mint... látszatra hinnők... felismernek embereket, és megtévesztenek sokszor minket, orvosokat is... Hehe, nem olyan egyszerű ez, kérem...

Az anya odalépett a beteghez, és szeretettel mondta: – Antonio, mondd, megismersz?... Bz itt Marcello, a fiad... Holnapután lesz az esküvője... Érted?... Megnősül!

Az őrült felnézett az anyára, mintha reménykednék: mint a sebesült kutya néz a gazdájára, aki fölébe hajlik, és emberi szavakkal kérdi, mi baja.

Az orvos Marcellóhoz fordult, és hangosan: – Hohó, házasodunk, házasodunk!... No, ez derék, és én erről nem tudtam semmit!...

Fogadja legmelegebb szerencsekívánataimat. De igazán!... A legőszintébb jókívánatomat, engedje meg!

– Köszönöm – mondta Marcello aszott, halk hangon, alig hallhatóan.

Az anya az ajtó felé lépegetve, a legőszintébb naivsággal hajtogatta:

– Szegénykém, nem ért ez semmit... nem érti... De talán jobb is neki, mert éppúgy nem lenne boldog, mint ahogy én se vagyok az.

– Mama, kérlek, légy szíves – szólt rá Marcello kurtán az anyjára.

– Jól van, jól van... felelte rögtön az anya békülékeny hangon, aztán az őrült felé fordult: – Viszontlátásra, Antonio!...

– A harangok – nyöszörögte az őrült.

Kimentek a folyosóra, épp akkor jött be Franz, kezében a pohár nyugtató ital.

A professzor becsukta az ajtót:.– Érdekes, nemde, doktor úr, hogy az őrültek mennyire lépést tartanak az eseményekkel, és mindenről értesülve vannak!... Mennyire érzékenyek vagyunk minden iránt, ami az emberi közösség ügyét mozdítja elő... Itt van például a fasizmus, itt van a Duce, és akkor itt van egy csomó beteg, akik mind, ahogy az ön tisztelt atyja is, a fasizmus és a Duce megrögzött hívei lesznek... A világháború alatt csupa „generálisunk” volt, és valamennyi Cadornát akarta helyettesíteni, vagy Diazt... Újabban pedig, amikor Nobile átrepülte az Északi-sarkot, legalább három betegem volt, aki holtbizonyosan tudta, hol van az a híres vörös sátor, extra repülőgépet találtak ki, hogy azon vigyenek segítséget a hajótörötteknek... Az őrültek mindig időszerűek, együtt lépnek az idővel... Alapjában véve azt lehetne mondani, hogy őrültségük ellenére nem szűnnek meg részt venni a közéletben, és éppen őrültségük az ürügy, hogy részt vehessenek benne... Természetesen mint derék állampolgárok... Mert tudni kell, hogy mind azok.

Az orvos hidegen nevetett, s nagyon meg volt elégedve saját szellemességével. Aztán az anya felé fordulva, de úgy, hogy a hízelgés nyilvánvalóan Marcellónak szólt:

– Ami azonban a Dúcét illeti, valójában mindnyájan éppúgy őrültjei vagyunk, mint az ön férje, asszonyom. Kötözni való bolondjai, akiket hideg zuhannyal és kényszerzubbonnyal kellene kezelni. .. Egész Olaszország egyetlen bolondokháza... hehehe...

– Hát az én fiam ilyen értelemben tényleg őrült – csacsogta a mama, önkéntelen naivsággal hitelesítve az orvos hízelgő szavait –, sőt: amikor idejöttünk, mondtam is a fiamnak, hogy mennyi közös vonás van bennük!...

Marcello meglassította lépteit, hogy elmaradjon tőlük.

Nézte őket, amint a folyosó végén befordulnak és eltűnnek, élénk beszélgetésben. Ekkor megállt, és megnézte a papírlapot, amit még mindig a kezében tartott, rajta hadüzenet, az apja írása.

Egy darabig tűnődött, elővette tárcáját, és összehajtogatva beletette.

Aztán meggyorsította lépteit, hogy elérje az orvost és az anyját a földszinten.

– Hát akkor a viszontlátásra, professzor úr – búcsúzott az anya. Mondja, tényleg nem lehet ezen a szegényen segíteni?

– Egyelőre a tudomány nem tehet többet, asszonyom – felelte az orvos, minden ünnepélyesség nélkül, inkább csak egy sötét formulát megismételve gépiesen.

– Viszontlátásra, professzor úr! – búcsúzott Marcello is.

– Viszontlátásra, doktor úr, és még egyszer a lehető legjobbakat.

Az anya és fia végigmentek a keskeny, kavicsos úton, ki az utcára, az autó felé. Alberi ott állott már a nyitott ajtó mellett, levett sapkával. Szó nélkül bújtak be a kocsiba és indultak el. Marcello jó darabig tűnődött, aztán ezt kérdezte anyjától:

– Mama, szeretnék kérdezni valamit tőled... Remélem, beszélhetek őszintén?

– Micsoda kérdés, fiam – felelte az anya szórakozottan, miközben arcát hozta rendbe a kézitáskájából elővont púderesdoboz tükrében.

– Az, akit én apámnak hívok, és akit most meglátogattunk, valóban az én apám?

Az anya elnevette magát: – Néha egészen furcsa dolgokat kérdezel ... Már miért ne lenne az apád?

– Mama, kérlek... neked akkor már... – habozott egy kicsit, kimondja-e – szeretőid voltak... Ezért gondolom. Talán...

– Semmi talán, semmi, de semmi – mondta az anya nyugodt cinizmussal –, az első eset, amikor elhatároztam magam, hogy apádat megcsalom, akkor volt, mikor te már kétéves is elmúltál...

Nagyon érdekes, hogy éppen ezzel kezdődött az apád őrültsége is hogy te valaki másnak vagy a fia, és nem az övé... Ebbe tébolyodott bele, rögeszméjévé vált... S tudod, mit csinált egy nap? Fogta azt a képet, amelyiken én meg te vagyunk levéve...

– És kilyukasztotta a szemét mind a kettőnknek – fejezte be a mondatot Marcello.

– Ah, te ezt megtudtad? – kérdezte az anya, egy kicsit elcsodálkozva. – Szóval ez volt az apád őrültségének kezdete... Megmakacsodott, és beleőrült abba a gondolatba, hogy te valaki mástól vagy, akit akkoriban csak néha-néha láttam... Fölösleges mondanom, hogy az egészet csak ő találta ki... Te bizony az ő fia vagy, elég rád nézni...

– Igazában inkább hozzád és nem őhozzá hasonlítok – mondta Marcello kényszeredetten.

– Mind a kettőnkhöz – jegyezte meg az anya.

Visszacsúsztatta a púderesdobozt a táskájába, és hozzátette:

– Már mondtam, ha másban nem, abban egyformák vagytok, hogy mindegyikőtöknek a rögeszméje a politika... Ő azonban beleőrült, te hála istennek, még egészségesen csinálod.

Marcello hallgatott, és kínos fintorral elfordította fejét az ablak felé: az apjával való összehasonlítás tömény utálatot fakasztott benne. A hús-vér vonatkozások a családban mindig is elriasztották s megalázták, mint valami tisztátalan és igaztalan megkötöttség. De a hasonlóság, amivel anyja előhozakodott, most meg is ijesztette.

Hiszen micsoda szövedék lehet az apai téboly és az ő legtitkosabb léte között!...

Eszébe jutott a papírlapon olvasott mondat: „Mészárlás és melankólia.” Megborzongott és eltűnődött. Hogy a melankólia mérge rágja őt állandóan, ez annyira biztos, mint ahogy bőre van; belepte őt, mint valami második bőr, ez bizonyos, és az is, hogy ez érzékenyebb amannál... ami pedig a mészárlást illeti. ..

A belvárosban vágtatott már a kocsi, az alkony hamiskék színében. Marcello hirtelen odaszólt anyjának:

– Itt kiszállok, álljunk meg.

Előrehajolt, s kopogott a válaszüvegen, figyelmeztette Alberit.

– Hát akkor csak visszaértedkor látlak, ugye? – mondta az anya, így adva tudtul fiának még egyszer, hogy az esküvőn nem óhajt részt venni.

Marcello hálás volt most neki, hogy ezt külön nem mondta: lám csak, erre mégiscsak jó a könnyedség és a cinizmus.

Kiszállt a kocsiból, teljes erővel bevágta az ajtaját, és elvegyült a tömegben.

MÁSODIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Alig indult meg a vonat, Marcello máris ellepett az ablaktól, amelyen addig kihajolva beszélgetett, azazhogy inkább csak hallgatta anyósát, és visszahúzódott a fülkébe.

Giulia természetesen ott maradt. Marcello látta, amint kihajol az ablakon, zsebkendőt lobogtatva, kétségbeesett indulattal, ami patetikussá tette ezt a különben oly közönséges és mindennapi gesztust.

Bizonyos – gondolta –, hogy felesége addig lobogtatja a zsebkendőjét, amíg anyját láthatja a peronon, mert amikor eltűnik szeme elől, ez a legvilágosabb jele, hogy lányéletének, íme, vége lett; ezt a szakadást félte és sóhajtotta is egyszerre, tudván, hogy az elutazással következik be, amikor a vonat elrepül, az anyja pedig lent marad a földön.

Mindez most fájdalmas valóság.

Marcello még egy ideig elnézte feleségét, aki fehér ruhájában messze kihajolt az ablakon, miközben karjának mozgatása domború formáin hullámossá gyűrte a ruhát, aztán visszazuhant a párnára, és behunyta a szemét.

Amikor néhány perccel később kinyitotta, felesége már nem volt a folyosón, és a vonat már a nyílt mezőn haladt, kiaszott, fátlan síkságon, mely az alkony félhomályában ázott, zöld ég alatt. Időnként a föld tüskés-borzas kis dombokká púposodott, a dombocskák között mély völgyek ásítottak ijesztően üresen és lakatlanul, minden élőlény híján. Némi téglarom itt-ott a dombok tetején csak fokozta még a pusztaság kietlenségét. Pihenő táj – gondolta Marcello –, gondolkodásra és képzelődésre hívogat. Közben a síkság peremén, mélyen lent, felkelt a hold, kereken és vérvörösen, jobbra tőle egy sziporkázó fehér csillag.

Az asszony tehát eltűnt, Marcello azt óhajtotta, néhány percig ne is jöjjön vissza: el akart gondolkodni, és talán utoljára, egyedül maradni.

Emlékezetében végigjárta az utat, amit az elmúlt napokban megjárt, és ahogy elsorjáztak előtte az események, határozott örömet és megelégedést érzett. Csakis ez az egyetlen módja, hogy megváltozzék az élete és ő maga is: cselekedni, mozogni időben és térben.

Mint egyébként is mindig, azok a dolgok tetszettek neki leginkább, melyek megerősítették kötelékeit a normális, mindennapi, előre eltervelt élethez...

Az esküvő reggele, ahogy Giulia menyasszonyi ruhájában vidáman szaladgált egyik szobából a másikba, villogó ruhájának szüntelen selyemsuhogásában; ahogy beszáll a felvonóba, és kesztyűs kezében virágot tart; az anyósa, aki, amint meglátja imádott vejét, zokogva a karjába veti magát; megint Giulia, ahogy egy kinyitott szekrényajtó mögé vonszolja, hogy ott kedvére kicsókolózza magát; a tanúk érkezése: Giulia két barátja, egy ügyvéd és egy orvos, és az ő két barátja a minisztériumból; elindulás a házból a templomba, bámészkodó emberek sorfala között, akik ablakból és a járdáról gusztálják őket; három autó: az elsőben ő és Giulia, a másodikban a tanúk, a harmadikban az anyós és két barátnője.

A ház és a templom közti úton különös esemény történt: az egyik átkelőhelyen, a vöröset jelző lámpa miatt meg kellett állniok, és valamennyit időzniök, amikor valaki hirtelen behajolt az ablakon: egy vörös arcú, szakállas, csupasz homlokú, horgas orrú koldus, aki azonban ennivaló vagy könyöradomány helyett rekedt hangon konfettit kért: – Adtok-e lakodalmi cukorkát, kedves jegyesek? – És kinyújtotta kezét Giulia felé; Marcellót hihetetlenül felizgatta a dolog, és talán túlzott szigorral förmedt rá a koldusra: – El innen, takarodj, nincs cukorka! – Mire a valószínűtlen torz alak, aki valószínűleg részeg is volt, teljes hangerővel, ahogy csak a torkán kifért, rájuk kiáltott: – Légy hát átkozott! –, és eltűnt. Giulia összerázkódott, melléje bújt, és úgy susogta: – Bajt hoz ránk, meglátod! – De ő megvonta a vállát: – Ugyan, csacsi... nem láttad, részeg volt! – És már mozdult is tovább a kocsi, a kellemetlen jelenet egy pillanat alatt kiszállott a fejéből. A templomban minden szabályos volt, azaz ünnepélyes és szertartásos.

Rokonok és barátok kisded csoportja szétszórva az első padokban, a főoltár előtt: a férfiak sötétben, a hölgyek könnyű tavaszi ruhában. A templom, fulladásig gazdag és díszes, az ellenreformáció egyik szentjének nevét viseli. A főoltár mögött állt a névadó szent szobra, szürke márványból, aranyozott bronz baldachin alatt, a természetesnél nagyobb alakban, amint szemét az égre fordítja, és tenyerét szétnyitja. A szobor mögött barokk módra festett freskó, rendkívül mozgalmas és cikornyás. Giulia és ő letérdeltek a márványlépcsőre, vörös bársonyvánkosra. Két-két tanú mögöttük foglalt helyet, állva. A szertartás hosszan tartott, mert Giulia családja ragaszkodott hozzá, hogy a legteljesebb ünnepélyesség közepette menjen végbe minden. A szertartás kezdetekor fent az erkélyen, közvetlen a bejárat felett, az orgona elkezdett szólni, és nem is hagyta abba egy pillanatra sem, hol csendesen pihegve szólt, hol meg lármás hangokkal ostromolta a visszhangzó boltíveket.

A pap is rendkívül lassú és ünnepélyes volt, úgyhogy Marcello, miután elégtétellel megállapította, hogy a szertartás minden apró részlete úgy zajlik le, ahogy elképzelte és akarta is, és miután meggyőződött róla, hogy ő most ugyanazt teszi, amit előtte millió és millió jegyespár száz és száz év óta, azzal kezdett szórakozni, hogy elkezdte figyelni a templomot. A baldachin alatt térdelő, hatalmas szentszobor, elragadtatott állapotában, ahogy térdelt; az oltár, márványnak álcázva, sűrűn megrakva ezüst gyertyatartókkal, virággal zsúfolt vázákkal, bronzfényű, dekoratív díszítő alakokkal. A baldachin mögött mélyedt be a templom hátsó fala, melyet a korabeli festő festett teli freskóival: gőzölgő, párolgó, felhők, amilyeneket nagyon jól el lehet képzelni dalszínházak színpadi függönyén, amint a kék égen gomolyognak, s a kék eget láthatatlan nap kardos sugarai szeldelik át; a felhőkön különféle szent személyiségek üldögélnek, s köztük kiemelkedve, mintegy fölöttük lebeg az Örökkévaló Atya; Marcello hirtelenében eme szakállas és háromszöggel keretezett fejben a koldust ismeri fel, aki nem sokkal előbb bedugta fejét az ablakon, és lakodalmi cukorkát kért, és aztán elátkozta. Mikor ez a hasonlóság átsuhant az agyán, áz orgona éppen harsányan szólt, valami fenyegető szigorral, amelyből nem lehetett átmenetet remélni valami lágyabb muzsikába, ezért a hasonlóság, mely más körülmények között talán mosolyra késztette volna (az Örökkévaló Atya áthasonul a taxiablakon betekintő koldussá, aki cukrot kér!), most eszébe juttatta, maga sem tudta, miért, éppen a Káinra vonatkozó bibliai verseket, amelyek egyszer, a Lino-eset után néhány évvel, úgy találomra szemébe ötlöttek, ahogy kinyitotta a bibliát: Mit műveltél? Öcséd vérének szava hozzám kiált a földről. Nos, tehát, légy átkozott e földön, mely megnyitotta száját s befogadta öcséd vérét kezedből. Ha műveled, ne adja meg neked gyümölcsét; kóbor bujdosó légy e földön. Monda erre Káin az Úrnak: Nagyobb az én gonoszságom, hogysem bocsánatot érdemelne. ím kivetsz ma engem a föld színéről, el kell takarodnom színed elől s kóbor bujdosó lesz belőlem a földön: így bárki megölhet, ki rám talál. Monda erre az Úr néki:

 

Korántsem leszen úgy, bárki az, ki megöli Káint, hétszerte bűnhődik!

Jelt is tőn az Úr Káinra, hogy meg ne ölje senki sem, ki rátalál.^[1]

 

Azon a napon, amikor eszébe ötlöttek ezek a sorok, úgy érezte, hogy egyenesen neki mondattak: átkozott lesz akaratlan bűne miatt, de éppen ez az átok teszi őt sérthetetlenné is. Aztán, miután többször is elolvasta ezeket a sorokat, és eltűnődött rajtuk, bele is fáradt, ahogy ez már történni szokott vele, és el is feledte.

De most, ezen a délelőttön, a templomban, ahogy elnézi ezt a freskót, egyszerre csak eszébe bukkan az emlék, és most is úgy érzi, még mindig, hogy ezekben a bibliai versekben pontosan az ő esete van megírva. Hidegen – de azzal a sötét meggyőződéssel, hogy a gondolkodás műszerét most a párhuzamok és jelentések termékeny talajába mélyeszti le – azon az egy ponton elmélkedett most, hogy ha valóban szó lehet átokról, miért sújtsa őt ez az átok? Ez a gondolat juttatta eszébe szüntelen melankóliáját, mely mindig is ránehezedett, mint aki tudja, hogy elveszejti magát, és tudja azt is, hogy nem tehet ez ellen semmit, hiszen megmondatott, hogy meg van átkozva. Mégpedig nem is azért, mert Linót megölte, hanem mert ennek a távoli balesetnek lelkiismereti és bűnbánati terhét a valláson (és ennek gyakorlóterein) kívül kereste és keresi még mindig. De mit tehet róla, ha már ő ilyen, és megváltozni nem tud? Egyszóval, nincs őbenne rosszakarat, hanem csak becsületesen elfogadja azokat a feltételeket, amelyek között élnie adatott. És ezek a feltételek messze vannak a vallástól, egy olyan világban él, amelyben a vallást, úgy látszik, más dolgokkal helyettesítette. Bizony jobban szerette volna, ha életét a keresztényi hitvallás régi és szeretetteljes alakjaira bízhatta volna: az oly igazságos Úrra, az oly anyai Szűzre, az oly kegyes és megbocsátó Krisztusra: de ugyanakkor, amikor e heves vágy fellobbant benne, érezte, hogy ez az élet nem az övé, és nem bízhatja arra, akire akarja; hogy ő kívül él a valláson, és oda vissza soha nem térhet, még azért sem, hogy megtisztuljon, és normálissá váljék általa. A normalitás, ahogy most gondolta, máshol található, vagy talán még csak jön feléje a jövőben, és fáradságos, kétségekkel teli, véres úton-módon kell megtalálnia és megteremtenie magának.

Hogy e gondolatsorának helyességéről meggyőződjék, oldalt pillantott feleségére, a nőre, aki néhány percen belül felesége lesz.

Giulia ott térdelt mellette, kezét Összekulcsolva, arcát-szemét az oltárra függesztve, és láthatóan valami jókedvű és reményteljes elragadtatásban.

És mégis, amikor oldalról rápillantott, azonnal feléje fordult, és szemével és szájával rámosolygott: gyengéd, alázatos és hálás mosoly volt ez, szinte egy állat ártatlansága remegett benne.

Ő viszonozta ezt a mosolyt, ha nem is annyira nyíltan, aztán, mintha éppen ebből a mosolyból fakadt volna, először érzett iránta, amióta ismerte, ha nem is szerelmet, de valami mély szeretetet, amelyben részvét és gyöngédség keveredett. Aztán, talán épp ez indulat nyomán támadt benne az az eléggé különös érzés, hogy tekintete levetkőzteti menyasszonyát, legbizalmasabb ruhadarabjait is lehámlasztja róla, és most úgy látja őt meztelen: a faros-kebles, virágba borult, egészséges és fiatal nőt, aki mellette térdel a piros bársonyvánkoson, összekulcsolt kézzel, és ő maga is szintén meztelen. És függetlenül minden hivatalos áldástól, úgy válnak most eggyé, mint ahogy az állatok az erdőben; ez az egyesülés, akár hisz, akár nem a szertartásban, amelyben most részesül, meglesz mindenképpen, és ebből a nászból, ahogy óhajtja, gyermekei születnek majd.

Mikor erre gondolt, először volt az az érzése, hogy biztos talajra lép, és ezt gondolta: „Ez a nő hamarosan az enyém lesz... és én őt a magamévá teszem... és ha egyszer már az enyém lesz... gyermekeket fogan, és ez... ez lesz egyelőre, jobb híján, a normalitás kiindulópontja.”

De ebben a pillanatban látta meg, hogy Giulia ajka imát mormolva mozog; szájának ez a lázas mozgása okozta, hogy Giulia elképzelt meztelensége hirtelenében eltűnt, és varázslatszerűen újra a menyasszonyi ruha repült rá, és rögtön megértette, hogy vele ellentétben Giulia szilárdan hisz egyesülésük rituális megszentelésében; és mégsem volt elégedetlen e felfedezésével, sőt meg is könnyebbült a gondolattól. Mert ebből tetszett ki, hogy Giuliának a normalitást nem kellett se megtalálnia, se megalkotnia, mert ő maga azonos volt vele, át volt vele itatva, bele volt merülve, és bármi történik is, abból ő soha ki nem bújik.

Így aztán a szertartás, ami őt illeti, elegendő meghatódással és érzelmi telítettséggel végződött; olyan meghatódással és érzelmi telítettséggel, amilyenre képtelennek érezte magát, és amit igen mély okok sugalmaztak neki: sajátos okok, nem a hely és a szertartás titokzatossága.

Tehát minden a hagyományos szokások szerint zajlott le. Nemcsak azokat elégítette ki, akik hittek ezekben a szokásokban, hanem őt is, aki nem hitt, de úgy akart tenni, mintha hinne.

Karján vezette ki a templomból a feleségét, és mikor megálltak a kapu bolthajtása alatt, a lépcső tetején, hallotta, amint Giulia anyja ezt mondja egyik barátnőjének: – Olyan, de olyan jó ember a vőm... Láttad, hogy meg volt hatódva?... Ó, úgy szereti a lányomat... Igazán nem találhatott volna derekabb férjet nála.

És ő akkor boldog volt, hogy ilyen káprázatot tudott kelteni valakiben.

És most, hogy végére ért tűnődésének, éles és buzgó türelmetlenséget érzett, hogy férji hivatását ott folytassa, ahol az esküvői szertartás után abbahagyta. Tekintetét levette az ablakról, amely (időközben leszállt az éjszaka) megtelt sötét és gyengén remegő, csillámló homállyal. Kinézett a folyosóra Giulia után. Azon kapta magát, hogy rendkívül ingerült, amiért távol van, nincs kéznél, és ugyanakkor örül is ennek a türelmetlenségnek, mert ez már kezdete a természetes állapotnak, ahogy ő férji szerepét játssza. Most az jutott eszébe, hogy Giuliát magáévá tegye-e a hálókocsi kényelmetlen fülkéjében, vagy várjon, míg S.-be érnek, ahol az utazás első szakasza lezárul. És ahogy erre gondol, hirtelen erős vágy hasít belé, és elhatározza, hogy a dolognak a vonatban kell megtörténnie. Igen, mert minden más esetben így történne ez is; másrészt hajlamot érzett rá, hogy cselekedjék, akár a húsevő étvágyával, akár mert tetszett neki a hűség, ahogy most a férj szerepéhez ragaszkodik.

Csak hát, ahogy meg van győződve róla, Giulia szűz, tehát nem olyan egyszerű dolog birtokba venni. Úgy érzi, szinte örömét lelné benne, ha a kísérlet, megtörni felesége szüzességét, nem sikerülne, és meg kellene várni az s.-i vendégfogadót és abban a nászágy kényelmét. Igen, előfordulnak efféle dolgok a fiatal férjekkel, sokszor meglehetősen nevetségesek, és éppen a normalitás okán, ő azonban most a normálisak közt is a legnormálisabb akar lenni; még azt is megkockáztatja, hogy tehetetlennek lássék.

Már készült kifelé a folyosóra, amikor kinyílt az ajtó, és belépett Giulia.

Csak a szoknya és az ingblúz volt rajta, kabátját levetette, és a karján hozta. Virágzó, dús melle keményen duzzadt az ing fehér vászna alatt, és gyengén veresded-rózsaszín meztelenséget préselt át rajta; arcán világított a boldogság vidámsága; csak megfélemlített, zavart szemében tükrözött valami sóvárgó reszketés és szinte félénk zavar.

Marcello örömmel vette mindezt tudomásul: Giulia valóban a felesége, aki lélekben az első szerelmi áldozatra készülődik. Egy kicsit komikusán mozgott (mindig is így mozgott – gondolta –, de szeretetre méltó esetlenség ez, egy egészséges és ártatlan állatéhoz hasonlatos), amint az ajtót becsukta, és a függönyt lehúzta az ablakon, majd felegyenesedve férje előtt, a kabátját akarta felakasztani a csomagtartó kampójára. A vonat azonban nagy sebességgel száguldott, és egy éppen befalt kanyarnál az egész kocsi, mintha kiszállt volna sínéi közül, féloldalra dőlt, és beledöntötte az ifjú feleséget az ifjú férj karjába. Nem minden rosszmájúság nélkül, az ifjú asszony úgy orvosolta esetlen esésének nevetségességét, hogy férje térdére huppant, és karjait átdobta válla fölött, a nyaka köré.

Marcello alaposan megérezte sovány térdein felesége teljes súlyát, de nem tehetett egyebet, mint gépiesen átfogta a derekát. A nő csendesen kérdezte:

– Szeretsz?

S már, feleletet se várva, arcába hajolt, és falánkan kereste száját a szájával.

Hosszan csókolóztak, mialatt a vonat cinkos sebességgel továbbvágtatott, versenyt futva a csókkal, ahogy a fogaikat össze-összekoccantotta, és Giulia orrát csaknem belefúrta Marcello arcába. Végre szétváltak, és Giulia lelkiismeretesen nyúlt kézitáskája után, anélkül, hogy felállt volna férje térdéről:

– Legalább egy kiló rúzs maradt a szádon – mondta nevetve, és gondosan kezdte letörölgetni zsebkendőjével a csókolózás nyomait.

Marcello már fájdította elzsibbadt térdeit, és kihasználva a legközelebbi kanyart, a vonat segítségével szépen lecsúsztatta öléből a súlyos női testet. – Csúnya, már nem is szeretsz? – nyafogta az asszony, és nevetett.

– Itt kéne már lenniük, hogy megvessék az ágyakat – mondta Marcello, magyarázkodva, de zavartan.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte minden átmenet nélkül Giulia, körülnézve a szűk fülkében: – Életemben először utazom hálókocsiban.

Marcello mit tehetett mást: rámosolyodott feleségére, mert a hang olyan ártatlan és kedves volt: – No és tetszik legalább?

– Nagyon, nagyon – mondta a nő, és megint körülnézett, mint aki indokolni akarja feleletét. – Jönnek már megvetni az ágyakat, vagy nem?!

– Mondom, hogy hamarosan itt kell lenniök.

Hallgattak. Marcello feleségét nézte, és észrevette, hogy az is nézi őt, de valahogy már egészen másképp, ahogy eddig: félénken és szemrehányóan is, mindamellett az előbbi hirtelen boldogság felgyúlt és lángoló nyomaival az arcán. Giulia nagyon is látta, hogy nézik, ezért elmosolyodott, és mintha bocsánatot kérne, csukott szájjal nevetett, és megfogta némán a kezét. Aztán ahogy a mellére szorította, megolvadt és elgyöngült szeméből két kövér csepp futott alá; nyomukban, mintha az előzők bizonysága lenne, még két másik...

Giulia tehát sírt, de közben folyton őt nézte, és megpróbált részvétkérőn mosolyogni is, sűrű könnyei között. Végre aztán hirtelen indulattal lehajolt, és hevesen megragadta kezét, hogy megcsókolja.

Marcello zavartan állt a síró nő előtt, nem tudta mire vélni az egészet, mert Giulia vidám és kevéssé érzelmes természetű volt. Ez az első eset, hogy sírni látja.

Giulia azonban nem hagyott neki időt, hogy bármiféle magyarázatot fogalmazzon meg magában, mert fejét felemelve kezéről, hirtelen ezt mondta:

– Bocsáss meg, hogy sírok... de te annyival jobb Vagy nálam, és én méltatlan vagyok hozzád.

– Pontosan úgy kezdesz el beszélni, ahogy az anyád szokott mondta Marcello szűk kis mosolyával.

A felesége azonban kifújta az orrát, és nyugodtan válaszolta:

– Nem, a mama az ilyesmit csak úgy mondja, nem is tudja, miért... Nekem azonban megvan rá az okom. .

– Miféle okod?

Az asszony egy ideig maga elé meredt, aztán szólalt csak meg:

– El kell valamit mondanom... ami után lehet, hogy nem szeretsz többé... de mindegy: akkor is el kell mondanom.

– Mit kell elmondanod?

Az asszony a kérdésre lassan válaszolt, szemét a férfi szemébe akasztva, mintha rajta akarta volna kapni a megvetés első rezdületén^ amitől annyira félt:

– Én nem vagyok olyan... amilyennek hiszel.

– Vagyis?

– Nem vagyok... hogy mondjam... nem vagyok szűz.

Marcello ránézett, és ebben a pillanatban meglepetésszerűen megértette, hogy a normalitásnak az a jellege, amit ő a feleségének tulajdonított, valójában: nincs. Nem tudta még, mi rejtőzik vallomása kezdőszavai mögött, de azt már tudta, hogy Giulia nem az, akinek hitte. Előre eltelt annak az eszméjével, amit felesége közlendő volt, és szinte kedve támadt rá, hogy ne is hallgassa végig: utasítsa vissza a bizalmat. De hát mindenekelőtt meg kellett nyugtatnia, és ez nem volt nehéz, mert az a híres szüzesség hogy van-e vagy nincs, valójában egyáltalán nem érdekelte. Mondta is kedves és szeretetteljes hangon: – Ne aggódj emiatt, kedves... Én téged azért vettelek el, mert szeretlek, és nem azért... mert szűz vagy.

Giulia fejét rázta: – Tudtam, hogy modern felfogásod van erről... és nem nagy fontosságot tulajdonítasz neki... de mégis el kell mondanom.

„Modern felfogásod” – gondolta Marcello, és szinte felderült a kifejezésen. A mondat nagyon hasonlított Giuliára: ezzel akarja kiegyenlíteni hiányzó szüzességét. Ártatlan mondat volt ez, habár másféle ártatlanság felhozott mögötte, mint amit eddig feltételezett.

Mo, mindegy, gondolta, s megfogva kezét, könnyedén ezt mondTTaván ne snndnliunk rá többet! – S biztatóan reámosolyogtt.

No, mindegy, gondolta, s megfogva kezét, könnyedén ezt mondta: – Ugyan, ne gondoljunk rá többet! – S biztatóan reámosolyogtt.

Giulia visszaadta a mosolyt, de ismét kibuggyantak könnyei, és görögtek le végig az arcán.

Marcello szigorúan rászólt: – Ugyan, ugyan!... Mi az ördög lel téged?... Nem mondom, hogy törődöm is az egésszel?!

Giulia most átölelte a nyakát, de nem nézett rá, hanem a férfi mellére bújt, hogy Marcello ne is láthassa, és úgy erősködött újra: – Mindent el kell mondanom. :

– Mi az a minden?

– Ami velem történt.

– Nem fontos, nem érdekel.

– Kérlek... talán gyöngeség tőlem... de ha nem mondom el... mindig az lesz az érzésem, hogy valamit titkolok előtted.

– Ugyan, ugyan, mi szükség van erre? – kérdezte Marcello, és megsimogatta felesége haját. – Bizonyosan volt szeretőd... akit, úgy hitted, szeretsz... vagy akit valóban szerettél is... de minek ezt>nekem tudnom?

– Nem, nem szerettem! – felelte rögtön a felesége, szinte megvetéssel. – Sose hittem, hogy szeretem... szeretők voltunk, szinte addig a napig, amíg eljegyeztem magam... De nem fiatalember volt, mint te... hanem egy öregember... hatvanéves... undok, kegyetlen ... rossz és követelőző... a család barátja... ismered te is.

– Kicsoda?

– Fenizio ügyvéd – ejtette sután a szót Giulia.

– De hát ez volt az egyik tanúnk! – vonaglott meg Marcello.

– Igen... mert ragaszkodott hozzá... én nem akartam... de nem tudtam visszautasítani... Már az is sok, hogy egyáltalán férjhez engedett menni.

Marcello emlékezett rá, sose állhatta ezt az ügyvédet, akivel sokszor találkozott Giuliáéknál: alacsony, szökés szőrzetű, arany pápaszemes, kopasz, hegyes orrú emberke volt, akinek ráncot vetett az orra, amikor nevetett, szája ajak nélküli vonal. Különben nyugodt és higgadt ember, bár ezen a higgadt nyugalmon belül: agresszív és okvetetlenkedő. És erős: egyik meleg nyári nap a hőség miatt levette kabátját, feltűrte inge ujját, és megmutatta fehér és vastag karját, mely csak úgy duzzadt az izomkötegektől.

– De hát mi a csudát találtál benne? – kiáltott fel Marcello önkéntelenül.

– Én benne? Semmit... Ellenben ő bennem igen... nagyon is korán... nem egy hónapig... nem is egy évig... hanem hat évig voltam a szeretője...

Marcello gyorsan kiszámította: Giulia most huszonegy éves, vagy alig valamivel több... akkor hát... Elképedt, ahogy kimondta:

– Hat évig?!

– Igen, hat év... tizenöt éves voltam akkor... értesz-e engem?

Giulia, ahogy Marcello megfigyelte, bár olyasmiről beszélt, ami minden látszat szerint mindeddig gyötörte, mégis azon a vontatott és kedélyes, jóhiszemű hangon beszélt, amin a neki nagyon is közömbös pletykákat szokta elmesélni.

– Igen – kezdte –, kihasználta védtelenségünket, mert mondhatni, azon a napon történt, amikor szegény papa meghalt... vagy legalábbis azon a héten... különben megmondhatom egészen pontosan: nyolc nappal az apám temetésé után, akinek, jegyezd meg, bensőséges barátja volt és bizalmas embere... – Egy pillanatig hallgatott, mintegy időt engedve, hogy a csúf ember gonoszságát mérlegelni lehessen, aztán így folytatta: – A mama egyebet se csinált, csak sírt, folyton sírt, és bújta a templomot... és ő akkor egy este hozzánk jött, és én egyedül voltam otthon, a mama elment valahová, és a konyhán volt a cseléd, és én a szobámban ültem, és csináltam a házi feladatomat... akkor ötödik gimnáziumba jártam, és készültem az év végi vizsgára... lábujjhegyen jött be a szobámba... odaállt mögém, és az irkámba hajolt, és megkérdezte, mit csinálok...

Mondom neki, de úgy, hogy meg se fordultam, és minden gyanú nélkül, először is, mert teljesen ártatlan voltam, elhiheted nekem, mint egy kétéves lányka, másrészt, mert ő nekem annyi volt, mint valami rokon... Képzelheted, ha úgy hívtam, hogy bácsi... szóval azt válaszoltam neki, hogy éppen a latin írásbeli leckémet csinálom.

Amikor, tudod, mit csinált? Megmarkolta a hajamat, de csak egyik kezével, és nagyon erősen. Ezt különben azelőtt is többször megtette már, tréfából, mert csodálatosan szép volt a hajam, hosszú és hullámos, és azt mondta, nem tudja megállni a keze, hogy ujjait meg ne fürdéssé benne egy kicsit, szóval azt hittem, hogy most is játszik a hajammal, és mondtam neki: „Hagyjon békén... nagyon fáj!”, de ő, ahelyett, hogy abbahagyta volna, csak markolta és húzta tovább, és kényszerített, hogy álljak fel... és akkor úgy, kinyújtott karral tartva engem, odavezetett az ágyhoz, mely ott állt az ajtó mellett, a sarokban... és én, gondold meg, mennyire ártatlan voltam még, hogy nem értettem, fogalmam sem volt, mit akar tőlem, és még mondtam is neki: „Engedjen, meg kell csinálnom a feladatot. ..”, és akkor elengedte a hajamat... és... de nem, nem tudom tovább mondani!...

Marcello már éppen akarta kérni, hogy folytassa, mert azt hitte, csak szemérmességből hallgatott el, de Giulia csak azért állt meg az elbeszélésben, mert a hatást akarta látni. S mivel most látta, folytatta:

– Bár még nem voltam tizenöt éves, már szépen fejlett lány voltam, mint valami nő, olyan... Mondom... nem akartam elmondani neked, meg még beszélni is szörnyű róla, fájdalmat okoz.... elengedte a hajamat, és megmarkolta a mellemet, de oly erősen, hogy kiáltani sem volt erőm, és azt hiszem, el is ájultam... nem is tudom, aztán mi történt: elterülve feküdtem az ágyon, ő rajtam, és én megértettem mindent, és minden erőm elhagyott, és olyan voltam a keze között, mint valami tárgy, tehetetlen, erőtlen, akarat nélküli... így aztán azt tett velem, amit akart... Később sírtam, és ő akkor, hogy megvigasztaljon, azt mondta, hogy szeret, és hogy megőrül értem, tudod, a szokásos dolgokat... de azt is mondta, hogy abban az esetben, ha nem engedtem volna megtenni, amit megtett... vagy ha erről beszélnék a mamának... hát csak beszéljek, ha azt akarom, hogy egy perc alatt tönkretegyen bennünket... mert a papa, halála előtt, valami szerencsétlen üzletbe keveredett, és anyagi létünk eszerint már tőle függött teljesen... Később aztán persze újra meg újra eljött hozzánk... nem rendszeresen, de mindig akkor, amikor nem számítottam rá... bejött lábujjhegyen a szobámba, fölém hajolt, és szigorúan rám szólt: „Megcsináltad a feladatodat?...

Nem?... Akkor gyere, majd megcsináljuk együtt..., és akkor, ahogy szokta, szenvedélyt űzött belőle, hogy hajamnál fogva kínozzon – és Giulia itt elnevette magát, régi szeretőjének ezen a szokásán szinte jókedvre derült, mint akinek valami nagyon jellegzetes és szeretetre méltó dolog jut eszébe –, és így ment ez egy éven át...

ezalatt csak folyton: hogy mennyire szeret... meg hogy ha nem volna felesége és gyerekei, csakis engem venne el feleségül... esküdozött... és még csak azt se mondhatom rá, hogy nem volt őszinte... De ha valóban szeretett volna, egyféleképpen mutathatta volna meg, azzal, hogy békén hagy... no mindegy, elég az hozzá, hogy egy év múlva megpróbáltam szabadulni: azt mondtam neki, hogy nem szeretem, nem is szerettem soha... és hogy ezt az életet én így tovább nem bírom, és hogy engem már semmi nem érdekel, és nem törődöm, semmivel, és csak szenvedek, és a vizsgán is megbuktam, és ha békén nem hagy, abba kell hagynom a tanulmányaimat... és ő akkor, képzeld, mit csinált: fogta magát és azt mondta anyámnak, hogy végre megértette jellememet: nem való nekem az iskola, hanem inkább dolgoznom kellene, végre is tizenhat éves elmúltam, és segítenem kell jó anyámon, és rögtön fel is ajánlotta a titkárnői állást az irodájában... Hát persze!... Én persze körömszakadtig tiltakoztam, kapálóztam, de szegény anyám még hálátlannak is mondott, hogy azt mondja, egyetlen jótevőnk volt a bácsi, és most is, lám, csak ő törődik velünk, és nekem, nem szabad elszalasztanom egy ilyen fényes alkalmat... és a végén muszáj volt elfogadnom...

Mikor aztán végül ott dolgoztam mellette, mindennap, az irodán, elképzelheted, szó se lehetett róla, hogy abbamaradjon az egész... és újrakezdődött, és már egészen szokásommá vált, és már lemondtam arról, hogy fellázadjak, tudod, hogy van ez... Éreztem, hogy nincs már remény, nincs, nincs, és fatalista lettem, lesz, ahogy lesz, gondoltam... de most egy éve, hogy téged megismertelek, és te azt mondtad, hogy szeretsz engem, egyenesen benyitottam hozzá, minden gondolkodás nélkül, és azt mondtam: „Vége mindennek!...”

És akkor ő, amilyen hitvány és gyáva alak, azt mondta, azzal fenyegetett meg, hogy felkeres téged, és elmond mindent. Én akkor, tudod, mit csináltam? Felkaptam az íróasztalról a papírvágó kést, nekínyomtam a hegyét a torkának, és azt mondtam: „Ha ezt meg mered tenni, megöllek... – és még ezt mondtam: – Meg fogja ő tudni a mi viszonyunkat... mert meg is kell tudnia, ahogy illik... de majd én mondom el neki... és nem te!... És ha csak megpróbálsz is közénk állni, megöllek!... Vesztőhelyre kerülök, de megöllek!. ..” És ezt úgy mondtam, olyan hangon, hogy megérthette: komolyan beszélek... És attól kezdve nem is szólt egy szót sem, kivéve a levelet, azt a névtelen levelet ő írta bosszúból... amelyben szegény apádról beszél.

– Szóval ő volt?! – kiáltott fel Marcello. Nem bírta megállni, hogy fel ne kiáltson.

– Persze... rögtön megismertem a papírt és az írógép betűit is.

Giulia elhallgatott, aztán hirtelen elkapta Marcello kezét, és izgatottan, aggodalmasan hozzátette: – Most elmondtam neked mindent, és úgy érzem, megkönnyebbültem... De lehet, hogy nem lett volna szabad elmondanom, mert te most megutáltál engem, nem bírsz elviselni, ki nem állhatsz... és meggyűlölsz.

Marcello nem válaszolt, hosszan eltűnődött. Giulia elbeszélése nem ébresztett gyűlöletet lelkében azzal az emberrel szemben, aki visszaélt ennek a nőnek a gyengeségével, sem pedig szánalmat az iránt, akin az erőszakot elkövették. Az a szenvtelen és okfejtő mód, amely még az undor és a méltatlankodás kifejezésein is meglátszott, minden olyan határozott érzelmet, mint a gyűlölet és a részvét, lehetetlenné tett, mégpedig oly módon, hogy ő maga – mintha ez valami fertőzet lenne – inkább arra hajlott, hogy hasonló érzéseket engedjen magában életre kelni, melyekbe valami megbocsátás és belenyugvás is vegyül. Inkább talán testi megrázkódtatást érzett, mint mikor váratlan a semmibe lép az ember. És mikor a meglepetésen túl van, és szilárd talajt ért újra a lába, mi mást érezhet, mint azt, hogy melankóliája megújul, és újra és újra be kell látnia: nincs rá mód, hogy ebből kivergődjék, hiszen, íme, Giulia sem kivétel a szabály alól.

És érdekes, hogy ez a nem várt felvilágosítás semmit nem másított Giulia teljesen normális karakteréről való meggyőződésén. Mert most hirtelen megértette, hogy a normalitás nem abban van, ha bizonyos tapasztalatoktól távol tartjuk magunkat, hanem abban, ahogyan ezeket értékeljük. A véletlen úgy akarta, hogy neki is, Giuliának is egyképp eltitkolnivalója akadt az életében, amit következésképpen meg kellett vallani. Ő teljesen képtelennek tartotta, hogy Linóról beszéljen, ezzel szemben Giulia nem tétovázott, hogy elmesélje viszonyát az öreg ügyvéddel, kiválasztva hozzá a szerinte legalkalmasabb pillanatot, a házasságét, mely az ő felfogása szerint el kell hogy törölje a múltat, és egy egészen új életnek a kezdete. És ez a gondolat tetszett neki, mert Giulia normalitásának igazolását látta benne: abban a képességében rejlett, hogy a vallás és az érzelmek megszokott és régi eszközeivel számolta fel mindezt magában.

E gondolatain tűnődve, Marcello mereven az ablakot nézte, és nem gondolt rá, hogy a nagy csönd feleségét megijesztheti. Csak akkor rezzent fel mélázásából, amikor felesége nyakába csimpaszkodott megint, és kérdő hangját hallotta:

– Nem beszélsz?... Tehát igaz... hogy megundorodtál tőlem... mondd meg az igazat, hogy megutáltál, és ki nem állhatsz.

Marcello meg akarta vigasztalni: biztosítani akarta, hogy erről szó sincs, s mozdult, hogy feléje forduljon, és visszaadja ölelését; de a vonat hirtelen kanyarodása a mozdulatot eltérítette eredeti céljától, és akaratlanul arcon taszította könyökével Giuliát, aki az akaratlan mozdulatot természetesen félreértette, elutasításnak vélte, és rögtön felállt. A vonat abban a pillanatban futott be egy alagútba, hosszú panaszos sípolással, az ablakban megsűrűdött a sötétség.

Az alagút boltívei alatt kétszeresen csattogott a vonat döreje, ez mintha most Giulia szájából törne ki, úgy hatott, amint meglátta őt, hogy kinyújtott kezekkel, botladozva és imbolyogva tapogatózik a fülkeajtó felé.

Marcello meglepődötten kiáltott rá: – Giulia! –, de választ nem kapott, a válasz csak felesége imbolygó és fájdalmasan meghajlott alakja volt, amint nekidől az ajtónak, kinyitja, és kibukik a folyosóra.

Egy darabig nézte az ajtót, aztán hirtelen észbe kapott: felugrott, és kirohant a folyosóra. A fülkéjük a kocsi közepén volt, és innen rögtön meglátta feleségét, amint az elhagyatott folyosón a kocsi végébe igyekszik, a kijárati ajtóhoz. Ekkor villant eszébe, amit öreg szeretőjének mondott: „Ha beszélsz, megöllek!” A mahagóni falak között futó puha, vastag szőnyegen billeg a felesége, s már látta, amint lehajlik, és keresi és feszegeti az ajtó kilincsét. Marcello egyetlen ugrással rontott végig a folyosón, és ragadta meg a karján, hogy magához emelje. – Mit csinálsz, Giulia? – kérdezte halkan, bár a vonat csattogása recsegve harsogott a folyosón. – Mit gondoltál te?... A vonat az oka: meg akartam fordulni, s közben véletlenül megütöttelek...

Giulia szinte megmered karja szorításában, mint aki készen áll rá, hogy verekedjék. De ahogy férjének oly nyugodt és őszintén meglepett hangját hallja, szinte rögtön megnyugszik. Kisvártatva szólalt Meg, lehajtva fejét: – Bocsáss meg, talán akkor mégis én tévedtem: azt hittem, hogy meggyűlöltél, és hirtelen megrohant a vágy, hogy végezzek magammal; legyen mindennek vége... Nem ijesztés akart lenni: ha nem jössz, igazán megteszem.

– De hát hogy juthat ilyesmi eszedbe?

– Csak! – vonta meg a vállát Giulia. – Hogy többet ne kelljen emiatt szenvednem. Nekem a házasság sokkal nagyobb dolog volt, mint képzeled... Mikor úgy éreztem, hogy nálad betelt a mérték, és nem bírod elviselni, amit rólam és tőlem megtudsz: gondoltam, vége, mindennek vége, én se bírom ezt tovább. – Még egyszer megvonta vállát, és csak most nézett fel férjére, mosolyogva: – Látod, alighogy megnősültél, máris özvegyen maradtál volna.

Marcello megnézte feleségét: nyilvánvaló, hogy igazat beszél.

Úgy látszik, valóban sokkal nagyobb fontosságot tulajdonít a házasságnak, mintsem gondolta. És akkor némi meglepetéssel megértette a halkan kimondott szó igazi jelentését: Giulia teljes lélekkel elmerült a házasság szertartásában, teljesen komolyan fogta fel, nem úgy, mint ő, és az volt néki, aminek lennie kellett, sem több, sem kevesebb. így nem volt meglepő, hogy oly szenvedélyes odaadás után az első csalódásra csak az öngyilkosság lehetett a válasz. Marcello ezt gondolta: ezt zsarolásnak is lehet tekinteni: megbocsátasz, vagy megölöm magam.

És örült, hogy felesége olyan, amilyennek kívánta.

Giulia most már az ablakot nézte, s hallgatott. Marcello átfogta a derekát, és a fülébe súgta: – Tudod, hogy szeretlek.

Giulia azonnal visszafordult, és oly viharos szenvedéllyel csókolta meg, hogy szinte meghökkent. Így csak nagyon kevés elragadtatott hívő csókolja meg a szentszobrok lábát, a keresztet, az ereklyét.

Közben a vonat kirontott az alagútból, és dübörgése a szokásos, gyors kerékkattogássá halkult; a vaskerekek szabad levegőn csattoghattak már kedvükre; erre a hangváltásra váltak szét a szűk folyosón.

De még sokáig egymás mellett maradtak, összetapadva, és nézték az ablakot, az ablakba ömlő éji sötétet.

– Nézd – szólalt meg Giulia –, mi az ott... valami tűz?

Valóban valami tűz (vagy tűzhöz hasonló valami) ragyogott a sötét ablaküveg közepe tájt, mint egy vörös virág. Marcello csendesen megjegyezte: – Ki tudja? – És leengedte az ablakot. Az üveg tükröző fénye eltűnt, az éjből a rohanás hideg szele csapott az arcába, de a vörös virág ott maradt, nem lehetett jól látni, közel-e vagy távol, fent-e vagy lenn, titokzatosan fennakadva az árnyak között.

És akkor hosszan elnézve a tűzvirágnak négy vagy öt szirmát, melyek mintha mozognának, tekintete a vasúti töltésre tévedt, amelyen Giulia és az ő árnyéka futott a vonatból kiszűrődő gyér fényben, és akkor hirtelen éles fájdalmat érzett, valami furcsa zavart.

Miért van ő most a vonaton? Ki ez a nő, aki mellette áll? Hová is megy? És ki ő, és honnan jő? Nem szenvedett ettől a zavartól, ellenkezőleg: tetszett neki, mert olyan otthonos volt, és talán az ő belső életének alapja is éppen ez volt.

„És – gondolta végig hidegen most támadt gondolatát – én vagyok az a tűz, ott messze az éjszakában... lobogok és elhamvadok ok nélkül, nyom nélkül... Pusztulás az éjszakában...”

Megrezzent Giulia hangjára, amint figyelmeztette: – Gyere csak, alighanem megvetették már az ágyakat.

Marcello elmosolyodott: mialatt ő a távoli tűzvirág szemléletébe merült, feleségének egy gondolata volt: szerelmük, helyesebben testüknek közeli egyesülése, vagyis az, ami éppen foglalkoztatta, és semmi más. Meg is indult a fülke felé, mozgásán valami visszafojtott türelmetlenség; Marcello megindult utána, egy darabig álldogált még a küszöbön, megvárta, míg a hálókocsi ellenőre kijön, aztán belépett ő is. Giulia ott állt már a tükör előtt, és blúzát vetette le, alulról felfelé gombolva ki. Meg se fordult, úgy szólt hátra:

– Menj a felső ágyra, ez lesz az enyém.

Marcello behúzta maga után az ajtót, felmászott az ágyra, s rögtön nekikezdett vetkőzni, ruháját sorra a hálóba rakva. Aztán teljesen meztelen ott ült a takarón, felhúzott térdéit átölelve, és várt.

Hallgatta Giulia mozgásának apró zajait, a pohár csendülését a fémtartón, egy cipő koppanását a padló szőnyegén és más effélét. Aztán a villanykapcsoló száraz kattanását, mire a mennyezeti lámpák kialudtak, és helyébük lépett a virrasztó lámpácska ibolyaszín derengése.

Giulia hangja halkan: – Jössz?

Marcello kinyújtotta lábát, megfordult, és egyikkel az alsó ágy peremére lépett, majd oldalt hajolt, hogy bebújjon a felesége mellé.

Ekkor látta meg Giuliát, amint meztelenül, hanyatt fekszik ágyán, egyik karja a szemén, lábai kinyújtva, szorosan egymáshoz szorítva.

A halk és hideg gyöngyházfényben derengett ez a test, az ágyék és hónalj sötétjével és a mellbimbók sötétpirosával; azt hihetne az ember, hogy élettelen, nemcsak mert oly fehér, mintha halotti ravatalon feküdnék, de mert tökéletesen mozdulatlan is.

De ahogy Marcello föléje került, egyszerre megrázkódott, és hirtelen felemelkedett, mint valami csapda, mely bekattan; magához húzta a férfit, nyakába dobva karjait, szétnyitva, majd derekán összekulcsolva lábait.

Később aztán keményen ellökte magától, összekuporodva a fal mellett, homlokát térdére nyomva. És Marcello, amint ott feküdt mellette, megértette, hogy az, amit ez a nő oly heves vággyal elragadott tőle és magába zárt, és most oly féltékenyen őriz méhében, nem az övé, hanem a mellette zsugorodó nőé: benne indul növésnek.

„Hát ha ez így van, ezt azért tettem – gondolta Marcello –, hogy legalább egyszer elmondhassam: hasonlatos voltam a többi férfihoz: szerettem, magamévá tettem egy nőt, és egy új embert nemzettem általa.”

MÁSODIK FEJEZET

Mikor úgy érezte, hogy Giulia elaludt, Marcello felkelt az ágyból, lábát letette a padlóra, és elkezdett öltözni. A szoba friss és áttetsző félhomályban derengett, sejtette a szép júniusi napfényt, mely az égen és a tengeren lobogott odakint. Jellegzetes tengerparti szállodaszoba: magas és fehér, a mennyezetén virágok, virágszárak és levelek gipszutánzataival díszítve, világos színű bútorzata ugyanezen mennyezetdísz stílusában készült, és az egyik sarokban nagy, zöld levelű pálma hallgatott.

Ahogy végzett az öltözködéssel, lábujjhegyen az ablakhoz ment, és széttolta a zsaluszárnyakat, hogy kinézzen.

Rögtön a tenger tűnt szemébe, a végtelen és ragyogó és nevető tenger, melyet a látóhatár tökéletes tisztasága még hatalmasabbá varázsolt, ibolyaszínbe játszó kék fény párállott rajta, s a szél legkisebb fuvallatára mintha minden hulláma felgyűlt volna, hogy szikrázó fényvirágot vessen ki magából.

Marcello eltépte tekintetét a tengerről a parti sétányra, mely most teljesen elhagyatott volt, senki sem ült a tengerrel szembefordított padokon, a pálmafák árnyán, és senki nem járt még a tisztára mosott, szürke betonúton.

Jó ideig szemlélte ezt a kihalt tájat, és csak aztán húzta össze a zsalu két szárnyát. Visszafordult az ablakból, hogy alvó Giuliáját lássa. Meztelen feküdt az ágyon. Az egyik oldalára fordult testből magasra domborodott a széles és sápadt csípők kerekdedsége, melyből a hát, mint valami virág elhervadt szára a vázából, lágyan és élettelenül lógott ki. Marcello tudta, hogy a hátgerinc és a csípők a kemény és szilárd részei ennek az ágyon libegő testnek, mert a másik oldalán láthatatlanul, de emlékében élőn ott gyűrődött a lágy has, és saját súlyától egymásra borulva a két mell. A fejét a vállától nem lehetett látni.

És most, ahogy elnézte felesége testét, melyet néhány perccel azelőtt még birtokolt, hirtelen az az érzése támadt, hogy nem élőlényt néz, hanem egy gépezetet, mely húsból van megszerkesztve, szép és szeretetre méltó, de állati, és csak szerelemre van teremtve, semmi másra.

Mintha kegyetlen pillantásától ébredt volna, a nő megmozdult az ágyon, mélyet sóhajtott, aztán egészen tiszta hangon hívta: – Marcello.

Marcello szinte odarebbent az ágyhoz, és szerelemmel súgta vissza: – Itt vagyok.

És akkor Giulia megfordult, nehézkesen egyik oldaláról a másikra, mozdulatában érződött a nehéz női hús súlya, felemelte karját csak úgy vaktában, szemét se nyitva ki, és átfonta a férfi derekát.

Aztán, miközben arcát eltakarta a szétborzolódott haj, orrának és szájának lassú és makacs reszketésével omlatagon tapadt rá. Egyfajta alázatos és szenvedélyes bálványimádó mozdulattal csókolta meg, magához szorítva őt, aztán visszazuhant az ágyra, az álom karjaiba, melyek egy pillanatra sem engedték el, feje eltűnt haja rengetegében.

És így aludt tovább, ugyanúgy, mint előbb, csak éppen jobb oldaláról a bal oldalára fordult.

Marcello leakasztotta a fogasról a kabátját, és lábujjhegyen kilépett a folyosóra.

Lement a széles, lépéseitől visszhangzó lépcsőn, és kilépett a sétányra.

A napnak a tengerről visszaverődő fénye egy pillanatra elvakította a szemét, önkéntelenül becsukta, és akkor, mint akit a sötétség magához térít, éles lóhúgyszag szúrta meg az orrát. Bérkocsik álltak a szálloda mögött egy vékony árnyékcsíkban, három-négy egy sorban, a bakon elaludt kocsisokkal és fehér pokrócokkal letakart ülésekkel. Marcello odalépett az egyikhez, és hangos szóval bemondta a címet: – Via Glicinia – és felszállt.

A kocsis rövid, meglepett pillantást vetett rá, aztán egy szót sem ejtve, megcsapkodta lovát.

A hintó jó darabot futott a tengerparton, aztán befordult egy rövid utcácskába, villák és kertek közé. Az utca végén szökött magasba a liguriai domb, véges-végig beültetve szőlővel, napsütötte ‘aika, a szőlőtőkék szürke pontocskáival és néhány zöld ablakos, vörös köves házzal, melyek szinte meghökkenve, mereven álltak a meredek domboldalon. Az út egyenest nekiszaladt a domboldalnak, egyszerre csak elmaradt a járda és az aszfalt, és a kocsi már füves útháton ringott tovább, nem sokáig, mert megállt, és Marcello egy kert mélyén háromemeletes, szürke házat pillantott meg, teteje manzárdszerű és fekete sziklaszilánkokkal díszített.

A kocsis szárazon hátraszólt: – Ez lenne az.

Aztán elvette a pénzt, és gyorsan megfordította a lovát.

Marcello eltűnődött: talán méltóságában sértve érzi magát ez a kocsis, amiért ide kellett hoznia; de lehet az is, hogy másképp áll a dolog: hátha csak a saját undorát testálja rá erre a tisztes öregre gondolta, lenyomva a kertkapu kilincsét.

Végigment a keskeny kerti úton, két sor poros kerti növény között, a színes üvegű ajtó felé. Gyűlölte ezeket a házakat, és két-három alkalomnál többször nem is fordult meg bennük; ez is még kamaszkorában történt, és mindannyiszor bűnbánó borzongással hagyta el, mintha valami nagyon illetlen és méltatlan dolgot követett volna el maga ellen.

Most is hánytorgó és utálkozó indulattal lépte meg a két-három lépcsőt, és nyomta be a színes üvegű ajtót: csevegő és kotnyeles csengettyűária zuhant a nyakába az ajtónyitással egyidejűleg, mikor a Pompeji-szerű előcsarnokba lépett, melyből fakorlátos lépcső vezetett az emeletre. Orrát rögtön megütötte a rizsporból, izzadságból és férfimagból keveredő nehéz szag. Az egész ház a nyári délután bágyadt csöndjébe torpadt.

Körülnézett, mire, nem tudni, honnan, egy feketébe öltözött, szobalányféle kis hölgy perdült eléje, alacsony, roppant eleven, ördögi, két nagy szem csillogott hegyes arcában, s csengő „Jó napot”-ot köszöntött rá, rendkívül vidáman.

– A főnökasszonnyal szeretnék beszélni – mondta zavartan Marcello, talán túlzó udvariassággal véve le kalapját.

– Jól van, pofikám, rögtön szólok neki – felelte a hölgyike zamatos zsargonjában –, menj csak addig a szalonba. A madám rögtön jön, eredj csak, várd meg ott.

Marcellót végleg zavarba ejtette a tegező bizalmaskodás és a benne rejlő félreértés, de azért engedelmesen tereltette magát egy nyitott ajtó felé. Ez volt a szalon, ritkás félhomály derengett benne, hosszúkás, téglalap alakú, teljesen üres, körös-körül a falak mentén piros huzatú alacsony díványok. A padlót por lepte, mint valami vasúti váróteremét, és a díványok huzata, amilyen zsíros-nyirkos és ragadósán piszkos volt, szintén nyilvánosházról tanúskodott, bármennyire titokzatos volt is az egész ház.

Marcello tétován helyet foglalt az egyik díványon. Abban a pillanatban, hasonlatosan egy megfeküdt gyomorhoz, mely hosszú, kényszerű mozdulatlanság után megszabadul terhétől, a lépcsőn kopogó lábak robajától lett hangos az egész ház, és bekövetkezett, amitől félt: kinyílt az ajtó, és a szobalány jelentette:

– Itt vannak a hölgyek, mind a tiéd.

Lomhán-lustán, negédeskedő mozdulatokkal jöttek be a hölgyek, egyik félmeztelenül, másik jobban felöltözve: két barna és három szőke, három közepes termetű, egy egészen apró és egy hatalmas debella. Ez utóbbi omlott le Marcello mellé a díványra, fáradt sóhajjal.

Marcello előbb elfordította tekintetét, aztán mintegy elbűvölten, kissé feléje fordult, és megnézte. Valóban, iszonyatos termetű nő volt ez, piramis formájú. A fejétől lefelé minden fokozatosan szélesedett rajta, fejénél a válla, vállánál a dereka, derekánál a csípeje volt szélesebb, és fent, e hús- és csontrétegek fölött, a feje egészen kicsiny, széles-lapos arc, a homlok körül fekete hajkoszorú. Sárga selyem melltartó fogta föl duzzadt és lógó mellét; köldöke alatt a vörös szoknya szélesen nyílott szét, mint valami függöny, a fekete szeméremtest és a tömör-fehér combok látványa fölött.

Mikor észrevette, hogy nézik, átkacsintott kolléganőjéhez, ki a szemközti díványon ült, aztán sóhajtott, és egyik kezét combja közé dugta, mintha több levegőt kívánna izzó combjainak a meleg ellen. Marcellót ingerelte ez a lusta, szemérmetlen mozdulat, szerette volna elhúzni a nő kezét, melyet folytonosan morzsolgatott a hasa alatt, de nem volt ereje megmozdulni. Ami leginkább megütötte ebben a női szörnyetegben, az esendőségnek és pusztulásnak ugyanaz a végleges és változhatatlan jellege volt, ami iszonyattal töltötte el anyja meztelensége és apja őrültsége láttán; és e rettenetnek végső oka az ő rendhez, nyugalomhoz, tisztasághoz és fegyelmezettséghez való vonzalmában lappangott.

A nő, úgy látszik, elunta már a némajátékot, és jóindulatú, tréfás hangon szólalt meg, feléje fordulva:

– No, nem tetszik a háremed?... Nem tudsz határozni?

Marcellót e nyájas invitálásra úgy megrázta az utálat, hogy felugrott, és kirohant a teremből, de jól hallotta még, hogy hangos nevetés csap össze mögötte, megfűszerezve néhány kiadós alvilági beköpéssel.

Dühöngve iramodott neki a lépcsőnek, gondolva, hogy az emeleten talán megtalálja a főnöknőt, de abban a pillanatban megcsendült mögötte a bejárati ajtó, megfordult, és a küszöbön megpillantotta Orlandót, amint elképedve, szemében valami atyai jóindulattal és szorongással, megmeredve áll ott.

– Jó napot, doktor úr!... Nem oda! Nem oda! – kiáltotta. – Nem oda!

– Őszintén szólva – mondta Marcello, egyszerre megnyugodva –, itt engem vendégnek néztek.

– Hülye nők – mondta a detektív, fejét csóválva. – Tessék csak velem jönni, majd én eligazítom, várják már a doktor urat.

Előrement, és elsőnek lépett ki a színes üvegű ajtón a kertbe.

Végigmentek, egyik a másika után, a sövényes kerti úton, megkerülték a villát. A kertnek ezt a részét erősen sütötte a nap, a levegőben száraz és éles porszag lebegett és keveredett az elvadult növényzet buja párájával. Marcello észrevette, hogy a villa minden spalettája be van hajtva, mintha teljesen lakatlan volna, és a gazzal sűrűn benőtt kert is elhagyatottnak látszott. A detektív most egy alacsony, fehér deszkatákolmány felé irányította lépteit, mely a kert alján húzódott meg. Ilyen bódéfélét már nemegyszer látott Marcello a villakertek végében: itt szoktak a tengerparti fürdőhelyeken meghúzódni nyárára a háztulajdonosok, hogy az idény alatt minél jobban kihasználhassák házukat.

A detektív kopogtatás nélkül benyitott az ajtón, és jelentette:

– Itt van Clerici doktor.

Marcello előrement, és egy kis szobába lépett, mely úgy nagyjából irodának volt berendezve. A levegő vastagon sűrű a füsttől. Az asztalnál egy ember ült, összekulcsolt kezekkel, kíváncsi arccal a belépő felé fordulva. Szőke volt ez az ember, szinte fehér. Arca szinte átlátszó, alabástromrózsaszín, sárga foltocskákkal. Szemében szinte lángoló kék fény, már-már izzó vörösbe hajló, szemöldöke egészen fehér, hasonlatos némely állatéhoz, melyek a sarkokon élnek, örökös hóban.

Marcello megszokta, hogy hivatali ténykedés közben legtöbbször olyanokkal került össze, akiknek nyájaskodó hivatali modora éles ellentétben van kemény és vad gesztusaikkal, amiket maga az „ügy” kíván meg. Erről az emberről, aki előtt most megállt, azonnal megállapíthatta, hogy ez legalább a helyén van: ez olyan lehet belül is, mint kívül. Mert még a kegyetlenségnél is többet sejtetett a kísérteties arc. Valami kegyetlen indulatot; amit csak a katonás magatartás szokványos ridegsége tartott féken.

A kínos mozdulatlanság első flerce után az asztalnál ülő felpattant, durván és nyersen leleplezve, mennyire kis termetű: – Gabrio! mondta, és rögtön le is ült, folytatva beszédét, de rendkívül gúnyos hangnemben: – Itt van hát végre a mi doktorunk!...

Kellemetlen, fémcsengésű hangja volt. Marcello kínálás nélkül megfogott egy széket, és előbb leült, s csak aztán felelt: – Ma reggel érkeztem.

– Nos, igen, s mi ma reggelre vártuk.

Marcello habozott egy pillanatig, megmondja-e, hogy nászúton van. De aztán úgy döntött, hogy nem, és nyugodtan felelte: – Lehetetlen volt előbb jönnöm.

– Azt látom – mondta a férfi, és Marcello felé taszította a cigarettás dobozt, egy hangsúlytalan „Dohányzik?” pillantással megtoldva mozdulatát, aztán lehajtott fejjel kezdett böngészni egy eléje tett feljegyzést, s közben ezt morogta: – Itt hagynak engem ebben a házban, amely talán elég vendégszerető, de titoktartásra éppen nem alkalmas, semmi direktívát nem adqak, pénzt is alig... és most itt van ez az ügy.

Még egy darabig futtatta pillátlan szemét a papíron, aztán arcát felemelve tette hozzá: – Rómában mondták magának, hogy idejöjjön?

– Igen, ez a detektív, aki idevezetett, közölte velem, hogy utamat megszakítva, jelentkezzem magánál.

– Helyes. – Gabrio kivette szájából a cigarettát, és óvatos-pedánsan elhelyezte a hamutartó peremén. – Úgy látom azonban, hogy az utolsó pillanatban meggondolták magukat, és megváltoztatták a tervet.

Marcellónak szeme se rezdült, de valahonnan, egészen mélyről, a megkönnyebbülés és remény hulláma tört fel benne, szíve dagadt az örömtől: hátha úgy gondolták meg a dolgot, hogy párizsi nászútját nem kapcsolják össze a hivatali teendővel, és oda magánemberként utazhat tovább. Mindazonáltal szenvtelen hangon kérdezte:

– Vagyis?

– Vagyis a terv megváltozott, következőleg a maga küldetése is – folytatta Gabrio. – Nevezett Quadri megfigyelés alatt volt, és Magának kapcsolatba kellett volna vele lépni, bizalmat kelteni benne, lehetőleg valami bizalmas megbízatást is elfogadni tőle...

Csakhogy a legutolsó római utasítás úgy szól, hogy ez a Quadri nemkívánatos elemnek minősül, és. mint ilyen, kiküszöbölendő. Gabrio felvette a cigarettát, teleszít tea száját, aztán ugyanúgy tette le, mint az előbb. – Lényegében arról van szó – folytatta, most közlékenyebb hangon –, hogy a maga kiküldetése szinte semmire korlátozódik, amennyiben magán ak mindössze annyit kell elintéznie, hogy kapcsolatba kerüljön Quadrival, kihasználva a ténykörülményt, hogy régi ismerőse, szemrevételezteti Orlando beosztottal, aki szintén Párizsba megy... Me ghívhatja például valami nyilvános helyre, ahol Orlando is jelen van: kávéházba, vendéglőbe... Fontos csak annyi, hogy Orlando határozottan megállapítsa személyazonosságát. Ennyi az egész, ami m agára tartozik... Egyébként idejét úgy használja fel nászútja céljaira, ahogy éppen akarja.

Tehát ez a Gabrio is tud az ő nászútjárói, gondolta Marcello riadtan. De ez az első gondolata, nnint rögtön észre is vette, csak sietős fedezékkeresés volt, amely mögé ijedt zavarát igyekezett rejteni.

Ugyanis Gabrio sokkal súlyosabb dolgot jelentett be neki, mint hogy a nászútjárói tudomása van, és ez: határozat Quadri kiküszöböléséről.

Roppant önuralommal feszítette meg minden idegerejét, hogy tárgyilagosan vizsgálhassa meg; ezt a rendkívüli és gyászos hírt. És rögtön tett is egy alapvető megállapítást: ahhoz, hogy Quadrit kiküszöböljék, egyáltalán nincs szükségük az ő jelenlétére és segítségére Párizsban; Orlando nélkülié; is könnyen megtalálhatja áldozatát.

Igazában arról van szó, hogy szükség nélkül bele akarják keverni egy ügybe, hogy egyszer és mindenkorra kompromittálják. Erről van szó. És bizonyos az is, hogy a terv megváltoztatása is csak látszólagos, mert ez már akkor pontosan ilyen volt, amikor ő a minisztériumban járt, tehát még részleteiben is pontosan az, amit most ez a Gabrio előadott neki; a látiszólagos változás a terven nem egyéb, mint jellegzetes szakmai eljárás a felelősség megosztására és összezavarására. Nyilván Gabrio sem kapott írásbeli parancsot, ahogy ő sem; és azért nem, mert ily módon, kedvezőtlen fordulat esetén, a miniszter moshatja kezét, nyilatkozhat, hogy ő ártatlan az ügyben: a gyilkosság terhét pedig ő, öabrio és Orlando osztják meg egymás között, és még azok, akikre a dolog fizikai végrehajtása vár.

Valameddig még hallgatott, és hogy időt nyerjen, ezt az ellenvetést tette:

– Azt hiszem, rám nincs szükség, hogy Orlando megtalálja Quadrit. Gondolom, még a telefonkönyvben is benne van.

– Ez a parancs – mondta Gfibrio sietősen és készen a felelettel, mintha előre várta volna ezt az ellenvetést.

Marcello lehajtotta fejét. Belenyugodott, hogy csapdába csalták; hogy mikor az ujját mutatta, orvul elkapták az egész karját.

S különös, hogy az első heves meglepetés után azt vette észre, hogy valójában nem is tiltakozik legbelül a terv megváltoztatása ellen. Mindössze valami makacs és bánatos belenyugvást érzett egy feladattal szemben, mely, bár hálátlanabb lett, mindazonáltal ugyanúgy megmaradt feladatnak, változtathatatlanul. Orlando, a detektív, nyilván nincs tudatában e feladat belső mechanizmusának, ő azonban igen. A különbség köztük mindössze ennyi, de más különbség nincs is. Sem ő, sem Orlando nem vonhatják ki magukat az alól, amit Gabrio „parancs”-nak nevezett, s amely kettőjükre nézve immár megállapodott személyi feltételeket jelentett; ami ezeken kívül van: az rendetlenség és önkény. Végül is, felemelve fejét, ezt mondta. – Rendben van. Hol találom meg Orlandót Párizsban?

Gabrio egy pillantást vetett papirosára: – Mondja meg maga párizsi tartózkodási helyét, és majd Orlando megkeresi.

Marcello kénytelen volt arra gondolni, hogy úgy látszik, nem bíznak meg benne eléggé, mert nem tartják helyesnek elárulni neki a detektív tartózkodási helyét. Megmondta hát a párizsi szálloda címét, ahol megszállni készült; Gabrio feljegyezte a papiros sarkára.

Aztán sokkal barátságosabb hangon fűzte tovább a szót, jelezve, hogy a hivatalos rész be van fejezve:

– Sose volt még Párizsban?

– Nem, most megyek először.

– Én két évvel ezelőtt voltam, mielőtt ebben a lyukban lyukadtam ki – mondta Gabrio a hivatalnok gúnyos keserűségével. – Ha az ember Párizsban járt, Rómát már csak afféle külvárosnak érzi...

Hát még akkor egy ilyen- hely, képzelheti! – Csikkről gyújtott rá újabb cigarettára, és száraz fölénnyel tette hozzá: – Párizsban bársonyban éltem: lakásom volt, de milyen! Autóm! Baráti köröm!

Nők!... Tudja, ebben az; utóbbiban aztán Párizsban nincs hiány, egyenesen ideális a helyzet!

Marcello, ha meg is kell erőltetnie magát, úgy gondolta, valamivel viszonoznia kell Gabrio úr közlékenységét, hát ezt a megjegyzést tette: – Ami azt illeti, ezzel a házzal a szomszédban, itt sincs sok ok az unalomra.

Gabrio hevesen megrázta a fejét: – Pfuj, ugyan mit akar ezzel a bűzhödött fegyencteleppel, ahol kilóra mérik a húst?!... Egyetlen menedék ezen az elátkozott helyen a kaszinó. Maga szokott játszani?

– Nem, soha.

– Pedig érdekes – mondta Gabrio, hátradőlve székén, mintegy jelezve a kihallgatás végét. – A szerencse időnként rámosolyog bárkire, magára is, rám is, nemhiába nő, csak jókor kell üstökön ragadni, ez a lényeg.

Felállt, az ajtóhoz ment, kitárta. Valóban igen kis termetű ember volt, ahogy most Marcello jobban megfigyelhette, lába rövid, dereka merev, zöld színű, katonai szabású zakóba préselve. Egy darabig ott állt a beözönlő napfényben, Marcsellót méregetve, és most szinte átlátszott fényes-rózsás bőrén a csontok árnyéka.

– Azt hiszem, mi nem látjuk egymást többet, mert maga Párizs után egyenesen Rómába tér vissza.

– Igen, így gondolom.

– Nincs semmire szüksége? – kérdezte még Gabrio rosszkedvűen.

– Adtak elég dohányt?... Nincs sok, de ha úgy gondolja, szívesen rendelkezésére állok.

– Nem, köszönöm, nincs szükségem semmire.

– Hát akkor sok szerencsét, s mint mondani szokás: kegyelem, kolbász, koporsó.

Kezet fogtak, aztán Gabrio gyorsan magára csukta a házacska ajtaját.

Mikor Marcello a dísznövény-úton visszafelé ment a kapu felé, eszébe jutott, hogy a kalapját a szalonban felejtette. Egy darabig tétovázott, visszamenjen-e érte, annyira undorodott attól a szobától, mely átizzadt cipő és rizspor szagától párállik, meg aztán félt a hölgyek éles nyelvétől és csábító mosolyától is. De mégis, rászánta magát, visszafordult a kertben, és betaszítva, újra magára csörrentette a színes üvegű csengős ajtót.

Szerencsére most nem bújt elő senki, se az ördögmotolla szobalányka, se senki a lányok közül. Ellenben a szalon mélyéről a nyitott ajtón át Orlando ismert hangját hallotta meg, ezt a jóízűen enyelgő hangot, és bátorságra kapva, belépett a szobába.

A terem üres volt, csak az ajtó melletti sarokban ült Orlando egy nővel, akire nem emlékezett, hogy az ő tiszteletére betódult lányok között lett volna. A detektív otromba-bumfordi mozdulattal fogta át a derekát, és hogy Marcello megjelent, semmi hatással nem volt rá, a kezét nem vette le a lány derekáról; zavartan és tétován rebbent Marcello tekintete a detektívről a lányra.

A lány egyenes derékkal ült, mintha el akarná hárítani vagy legalábbis távol tartani udvarlóját. Barna lány volt, magas és fehér a homloka, világosszürke a szeme, hosszú, sovány az arca; nagy száját sötétvörös pirosító élénkítette, és arcán valami felháborodás tükröződött. Szabályszerűen volt öltözve, ujjatlan, mélyen kivágott estélyi ruhába. Egyetlen pikáns ruhadarab volt rajta, alig valamivel a dereka alatt behasított szoknyája, mely elegáns, hosszú és hűvös tapintású combjait láttatta, melyek egy táncosnő szűzi tisztaságával ragyogtak. Cigarettát fogott két ujja között, de nem szívta, hanem fejét hátravetve a dívány támlájára, hagyta, hogy a füst egyenes vonalban szálljon a mennyezet felé. Másik keze mintegy odaejtve, a detektív térdén pihent. Ahogy egy hűséges, nagy kutya fején szokta nyugtatni az ember, gondolta Marcello. Ami legjobban meghatotta: a lány homloka volt, nem is annyira fehér, mint inkább fényes, két szeme ragyogásától. Marcellót ez a tömör-tiszta fény a diadémok sugárzására emlékeztette, amiket valaha régebben, nagyvilági hölgyek udvari bálokon viseltek.

Marcello nem bírta levenni tekintetét a lányról, s minél tovább nézte, valami bosszúsággal vegyes mély szomorúságot és szánalmat érzett iránta.

Orlando nem bírta már felettese hosszú pillantását, nehézkesen felállt.

– A kalapomat keresem – mondta Marcello.

A lány ülve maradt, és most ő nézte meg minden különösebb kíváncsiság nélkül a férfit.

A detektív Marcello szavára összekapta magát, és élénk léptekkel ment át a szobán, hogy megkeresse a kalapot valamelyik távolabbi díványon, mert közelben nem látszott sehol. És Marcello most értette meg, mi volt iménti érzésének az oka, miért sajnálta meg a lányt. Azért, mert nem akarta, hogy a lány engedjen a detektív kívánságának. Ez a gondolat facsarta meg szívét. Hogy ez az ember ezt a lányt megölelje, úgy nem bírta volna elviselni, mint aki valami tűrhetetlen szentségtörés szemtanúja. Bizonyos, hogy a lány nem tudott semmit a fényről, mely bevilágította arcát, ez a sugárzás valahogy tőle független természeti jelenség volt, és nem tartozott hozzá, mint ahogy az igazi szépség se tartozik ahhoz, aki hordozza. Ezért kötelességének érezte, hogy megakadályozza ezt a fényes homlokot, hogy meghajoljon Orlando futó nemi ingerének. Egy pillanatig arra is gondolt, hogy ha kell, hivatali tekintélyével lép fel, és elviszi innen ezt a lányt a szobából, és addig beszélget vele, míg meg nem győződött róla, hogy a detektív egy másikat választott, és csak akkor távozik. Sőt még arra is gondolt, őrült fellángolásában, hogy magával viszi ebből a házból, és másféle élet útjára igazítja. De rögtön, ahogy mindez végigfutott az agyán, be is látta, hogy ez csak a képzelet játéka; ez a lány nem lehet más, mint a többi társa, tehát ő is, mint a többi: helyrehozhatatlanul és mintegy ártatlanul tönkrement és elveszett nő.

Orlando érintette meg a karját, és a kalapot nyújtotta neki.

Gépies mozdulattal vette át.

Közben azonban a detektívnek volt ideje elgondolkozni gazdája átható tekintetének jelentésén, ezért egy lépéssel közelebb lépett hozzá, és úgy intve szemével, ahogy a nagy becsben tartott vendégnek kínáljuk gyöngéden és finoman az ételt vagy az italt, bizalmasan súgta: – Doktor úr, kérem... ha önnek ez tetszik, én várhatok.

Először Marcello nem is értette, mit motyog neki ez az ember.

De ahogy észrevette mosolyát, amivel szavait kísérte, ezt a tisztelettudó és mégis gúnyos mosolyt, érezte, elpirul a füle tövéig. Mert nyilván úgy értendő, hogy Orlandónak esze ágában sincs lemondani a nőről, hanem mintegy bajtársiasságból, de főleg alantasi fegyelmezettségből előreengedi a főnököt, maga elé tessékeli, mintha egy bár pultjához ülnének, és a helyfoglalás sorrendjéről lenne szó csupán.

– Maga megőrült, Orlando. Tegyen, amit akar, nekem mennem kell.

– Ebben az esetben – mondta a detektív kurta mosollyal, és szemével csippentett a nőnek, mire a nő – Marcello fájdalommal látta az intésre engedelmesen felállt, magas és sudáregyenes volt, ragyogó diadémsugárzásával a homlokán, és tétovaság vagy ellenkezés nélkül lépett a detektív mellé.

– Hát akkor, doktor úr, mi rövidesen látjuk egymást – mondta a detektív, és egy kicsit oldalt lépett, hogy utat engedjen a nőnek.

Marcello is, bár nehezen mozdult, önkéntelenül is hátralépett. A nő kettejük között lépett el, sietség nélkül, égő cigarettával az ujjai között. Ahogy elment Marcello előtt, megállt egy pillanatra, és ezt mondta: – Ha akarsz, Luisa a nevem.

A hang, ahogy előre félt is Marcello tőle, rekedt volt és vastag, minden kedvesség híján. És még hogy valamivel megtoldja kedveskedését, amit ezzel a mondattal ki akart fejezni, nyelvével megnyalta felső ajkát.

Ez a hang, a mondat és főleg a mozdulat, ami kísérte, feloldozta Marcellót a lelkiismereti aggályoskodás alól, amiért meg akarta akadályozni, hogy szobára menjen ezzel az emberrel.

Közben a nő, a detektív előtt haladva, odaért a lépcsőhöz. Földre dobta a cigarettát, eltaposta lábával, két kezével összefogta szoknyáját, és gyorsan felment a lépcsőn; nyomában, egy fokkal lejjebb, Orlando, a detektív.

A lépcső tetején tűntek el, a fordulóban.

Ugyanekkor a lépcső tetejéről egy másik nő jött le vendégével, meghitt beszélgetésben.

Marcello sietve kiment, szinte elmenekült a házból.

HARMADIK FEJEZET

Marcello megbízta a portást, hogy hívja fel Quadri számát, aztán leült a hallban.

Nagy szálloda volt ez, és a hallja is nagyon tágas, egész sor oszlop tartotta a boltozatot, sok mély üléses karosszék körös-körül és üvegfalú szekrények, melyekben luxustárgyak voltak kiállítva, kis íróasztalok és asztalkák.

Rengeteg ember jön-megy a bejárattól a felvonóig, a portáspulttól a fogadópultig és az étterem bejáratától a szalonokig, amelyek az oszlopokon túl vannak.

Marcello szívesen elszórakozott volna a sürgés-forgásnak ezzel a festői látványával, mely előtte zajlott a hallban, de ahogy a jelenlegi szorongó lelkiállapota emlékeibe nyomta vissza, gondolata, akarata ellenére is, arra az első és egyetlen látogatásra térült-fordult, amelyet Quadrinál tett sok-sok évvel azelőtt.

Marcello akkor még egyetemi hallgató volt, Quadri volt a professzora, és azért kereste fel Quadrit a lakásán, egy vöröstéglás régi palotában, az állomás mellett, hogy megbeszélje vele doktori értekezésének a témáját. A házba lépve az első dolog, ami szíven ütötte, az az óriás mennyiségű könyv volt, mely a lakás minden zegében-zugában fel volt halmozva. Már az előszobában látott régi függönyöket, amelyekről azt hitte, hogy falba mélyesztett kis ajtókat takarnak, de amikor félrehúzta az egyiket (azután a többit is), hosszúhosszú, tömött könyvsorokat fedezett fel a rejtett falmélyedésekben.

A szobalány, miután bejelentette, előtte haladt a tekervényes folyosón, mely mintha a palota egész udvarát venné körül, oly hosszú volt; ennek a folyosónak a két fala is könyvekkel volt kitapétázva véges-végig. Mikor végre bejutott Quadri dolgozószobájába, már nem is lepődött meg, hogy ennek a szobának is mind a négy fala, padlótól a mennyezetig csupa könyv. Persze a nagy íróasztalon is könyvek voltak, jobbról-balról két szabályosan elrendezett halomban, és a könyvbástyának a közepén, mint valami lőrés előtt, ott komorlott a professzor szakállas alakja.

A látogató első észrevétele ez volt: ennek a Quadrinak érdekesen lapos és szabálytalan arca van, pontosan olyan, mint egy préselt papírból készült álarc, amelyre piros karimájú szem és háromszögletű orr van festve, és az alsó felére hevenyészve odaragasztva szakáll és bajusz. Fején a szurokszín és nedvesen tapadó fekete haj is sugalmazta a káprázatot, hogy az sem igazi haj, hanem ügyetlenül a fejére illesztett paróka. A kefe-bajuszka és a kopott seprőcske-szakáll között – mindkettő gyanúsan fekete – nagyon piros száj: alaktalan ajkak helyezkedtek el. Marcello kénytelen volt arra gondolni, hogy ez az egyenetlenül elhelyezett szőrzet valami hiányt takar el, mondjuk a teljesen hiányzó állat vagy valami nagy sebhelyet. Egyszóval olyan arc volt ez, amelyben nem volt semmi biztos és valóságosan igaz, az egész hamis – magyarán: álarc.

A professzor felállt, hogy üdvözölje Marcellót, és ekkor derült ki, hogy igen alacsony emberke és púpos is, helyesebben szólva, a bal válla torz növésű, ami modorának túlzottan édeskés és szívélyes jellegéhez valami fájdalmas színezetet kölcsönzött.

Kezet szorítottak a két könyvtömb közötti résen, miközben a professzor, a rövidlátók módján, vastag szemüvege fölött pillantott rá Marcellóra, akinek az volt az érzése, hogy nem is két, hanem négy szemmel vizsgálják végig. Feltűnt neki a professzor régimódi ruhája is: olyasféle fekete kabát volt rajta, amilyent a bankárok hordanak, selyemhajtókával; alatta csíkos nadrág, ez is fekete alapon, és fehér ing, keményített gallérral és kézelőkkel, hasán aranylánc.

Marcello nem rokonszenvezett Quadrival, antifasisztának ismerte, és Quadri antifasizmusa, csúf, beteges külseje, műveltsége, könyvei mintha igazolnák a pártpropagandából alkotott és szorgalmazott szokványos és szüntelenül hangoztatott típusképét a negatív és impotens értelmiségi elemnek. Másrészt Quadri túlzott, édeskés szívélyessége is visszatetsző volt Marcellónak, mert valami hamisat érzett benne, hiszen lehetetlen, hogy valaki ennyire kedves legyen, hazugság és hátsó gondolatok nélkül.

Quadri a szinte már csöpögős szeretetreméltóságának szokott fordulataival fogadta Marcellót, beszédében többször előfordultak efféle szavak, hogy „kedves fiam” vagy „gyermekem” vagy „édes gyermekem”, miközben hevesen gesztikulált apró fehér kezével a könyvek fölött.

Először is egy csomó kérdést tett fel neki családi körülményeiről, majd személy szerint róla, Marcellóról. Mikor megtudta, hogy Marcello apja elmegyógyintézetben van, így kiáltott fel: – Ó, drága fiam, ezt nem is tudtam! Roppant sajnálatos, rettentő balsors... és a tudomány tehetetlen, ugye, hogy lelke épségét legalább részben visszaadja?!...

De meg se hallgatta, amit erre Marcello elmotyogott, hanem rögtön másról kezdett beszélni. Torokhangon beszélt, jól tagolt és harmonikus mondatokban, igen lágyan, megértő buzgalommal.

De furcsa módon, ezen az esetlen és tettetett buzgóságon áttetszett – mint papíron a vízjegy – (Marcello megérezte) valami teljes és tökéletes közömbösség: Marcello úgy érezte, nemcsak hogy igazában nem érdekli őt látogatója, de talán nem is látja. Még az is feltűnt, hogy beszédéből minden hangbeli árnyalat hiányzott, állandóan ugyanazzal az egyforma, szívélyeskedő és édeskés hangsúllyal beszélt, akár olyasmit mondott, ami ezt a hangsúlyt megkívánja, akár olyasmit, ami viszont nem kívánja meg.

Végre is a sok kérdés sommájaként afelől tapogatózott, hogy Marcello fasiszta-e; mikor aztán erre igenlő választ kapott, anélkül, hogy hangján változtatott volna, vagy valami jelét adta volna, hogy a kijelentés hatással van rá, azt kezdte magyarázni, hogy mennyire nehéz neki, akinek antifasiszta érzelmei annyira közismertek, olyan tantárgyakat, mint a filozófia és a történelem, a jelenlegi fasiszta rezsimben tanítani.

Ezen a ponton Marcello, végső zavarában, szerette volna a beszélgetést jövetele okára és céljára terelni. De Quadri rögtön félbeszakította:

– Talán furcsának találja, és azt kérdi magában, miért mondom én el mindezt önnek. De, édes fiam, elhiheti, nem feleslegesen fecsegek itt, és nem is hogy kifújjam magam. Hiszen nem engedhetem meg magamnak, hogy idejét vesztegessem, tudván, hogy önnek minden percére szüksége van, hogy vizsgáira kellőképpen felkészüljön.

Egyszerűen arról van szó, hogy igazolni akarom azt a ténykörülményt, hogy azért nem tudok sem önnel, sem témájával foglalkozni, mert megválók a katedrámtól.

– Megválik a katedrájától? – ismételte Marcello meglepetten a professzor kijelentését.

– Űgy van – felelt Quadri, s szokott mozdulatával végighúzta ujját a száján és a bajuszán. – Ámbár természetesen fájdalommal, őszinte fájdalommal teszem ezt. Én, aki egész életemet maguknak szenteltem, most mégis kénytélen vagyok elhagyni az egyetemet.

– Kis szünetet tartott, aztán minden indulat nélkül, kis sóhajjal tette hozzá: – Hát igen, úgy döntöttem, hogy az elmélet világából a cselekvés terére lépek... Talán a megfogalmazás nem hangzik önnek újnak, de ez tükrözi vissza leghívebben a helyzetemet.

Marcello erre a kijelentésre majdnem elnevette magát. Most kifejezetten komikus alaknak hatott ez a csöpp emberke a finánczubbonyában, ez a púpos, vaksi, szakállas vénecske, a roppant könyvbástyája mögött, karosszékébe süppedten, amint eltökéli, hogy az elmélet tornyából kiront a cselekvés harcmezejére. Azonban a kijelentés értelmét nem lehetett másképp felfogni: Quadri, úgy látszik, miután hosszú éveken át, gondolataiba és hivatásába zárva, passzív ellenzékként működött, logikusan jutott arra a döntésre, hogy ezentúl a cselekvő politika terére lép, sőt talán összeesküvésben is részt vesz, vagy éppen ő maga tervez ilyet. Marcello, lappangó ellenszenvének hirtelen rohamában, nem állhatta meg, hogy fenyegető hidegséggel ki ne mondja:

– Nagyon rosszul teszi, professzor úr, hogy ezt nekem bejelenti, aki fasiszta vagyok, és feljelenthetem.

Quadri a lehető legnyájasabb hangon válaszolt erre a kitörésre, önözésről tegezésre térve át: – Igen, de én tudom, hogy te, édes fiam, derék, jóravaló és tisztességes gyerek vagy, és soha nem volnál képes efféle becstelenségre.

„Ó, hogy az ördög vigyen el!” – kiáltott magában Marcello dühödten és sértődötten. És gondolatát, ha nem ilyen indulattal, de őszintén kimondta: – De igenis megtehetném, kérem! Mert a tisztesség és becsület nekünk, fasisztáknak, éppen abban áll, hogy az ilyeneket, mint ön, lehetetlenné tegyük, mielőtt árthatnának!

A professzor megrázta fejét: – Édes fiam, tudod te is nagyon jól, mialatt beszélsz, hogy amit mondasz, egyszerűen nem igaz... Tudod te ezt jól, és nálad is igazabbul súgja a szíved, hogy épp azért vagy becsületes fiatalember, mert a veszélyre figyelmeztetsz... Tudod-e, mit csinálna helyedben valaki más, egy igazi besúgó? Úgy tenne, mintha helyeselne nekem, aztán az első adandó alkalommal, amikor egy kijelentésemmel valóban kompromittálnám magam, feljelentene, hivatkozva beszélgetésünkre... De te óvsz és figyelmeztetsz engem, édes fiam.

– Figyelmeztettem önt – mondta keményen Marcello –, igen, de csak azért, mert nem tartom alkalmasnak arra, amit ön cselekvésnek nevez... Miért nem elégszik meg azzal, hogy katedráról taníthat?... Miféle cselekvésről beszél?

. – Cselekvés, akció, nem szükséges részletezni, mit értek ezen felelte a professzor, mereven ránézve a látogatójára a szemüvege fölött.

Marcello erre a feleletre nem tehetett egyebet, mint hogy tekintetével végigpásztázza a könyvekkel telezsúfolt falakat. Quadri elkapta tekintetét, és igen halk és lágy hangon tette hozzá: – Látom, különösnek találod, hogy én akcióról beszélek. Ebben a könyvrengetegben, ugye?... Gondolatod pontosan ez: „Micsoda cselekvésről fecseg itt nekem ez a törpe, púpos, vaksi, szakállas kis ember?”

Mondd meg őszintén, hogy ezt gondoltad... Pártod lapocskái annyiszor leírták már és kifigurázták azt a fajta embert, aki nem tud és nem bír cselekedni, egyszóval az értelmiségi figurát, az intellektuelt, és most muszáj részvéttel mosolyognod rajtam, mert bennem pontosan ezt az alakot véled felfedezni. így van?

Marcellót leterítette az öreg éleslátása; csak ennyit bírt kinyögni:

– Miből vette észre?

– Ó, édes fiam – felelte Quadri, és izgalmában felállt –, megértettem én rögtön mindent... De ki állítja, hogy cselekedni csak azok tudnak, akiknek aranysas van a sapkájukon és aranystráfok a kézelőjükön?!... No, semmi baj, isten veled, fiam, viszontlátásra, nagyon örültem.

S miközben lágyan és susogva ismételgette a búcsúszavakat, gyöngéden, de határozottan tolta a fiatalembert ki, az ajtó felé.

Most, hogy visszaemlékszik erre a jelenetre, nyilvánvaló, hogy a púpos, szakállas és pedáns Quadri iránt érzett heveskedő és meggondolatlan megvetésébe sok türelmetlenség és ifjúi tapasztalatlanság vegyült. Másfelől Quadri maga is tényekkel bizonyította be, hogy Marcello tévedett, amikor cselekvésre terjesen képtelennek tartotta: néhány hónappal beszélgetésük után Párizsba szökött, és itt csakhamar egyik vezére lett az antifasiszta mozgalomnak, talán a legügyesebb valamennyi között, mindenesetre a legképzettebb és a legharciasabb. Ahogy a jelekből látszott, övé volt az apostoli szerep. Élve didaktikai tudásával és a fiatalkori gondolkozás természetéről szerzett gyakorlati tapasztalatával, gyakran sikerült neki közömbös fiatalokat megtéríteni, sőt igen sokszor ellenkező meggyőződésre téríteni, majd ezeket vakmerő és veszélyes vállalkozásokra rávenni, amelyek csaknem mindig vesztüket okozták, ha az övét nem is, ki ösztönzőjük és ihletőjük volt, hanem azokét, akik mit sem sejtve, vagy legalábbis a végső veszélyt nem látva, terveit végrehajtották. Űgy látszott, hogy amikor tanítványait ezekbe az összeesküvő, föld alatti akciókba belehajszolta, nem feszélyezte semmiféle emberies megfontolás vagy elővigyázat, s azt lehetett gondolni, hogy ez benne alkati sajátság; mert csak látni kellett, mily könnyelműen és nemtörődöm módon áldozza fel ifjait elkeseredett akciókban, amelyeket csak egy hosszabb lejáratú tervezés menthetett volna, amely csak szükség esetén hozza magával az élet kockázatát is.

Quadri tehát rendelkezett a politikusok vagy legalábbis egy fajtájuk egynémely ritka tulajdonságával: éles eszű s ravasz, ugyanakkor fantaszta lelkesedő, értelmi és ugyanakkor cselekvőképes, naiv, ugyanakkor cinikus is, megfontolt és ugyanakkor oktalanul kockáztató is.

Marcello, hivatali kötelességből, gyakran foglalkozott Quadrival, a rendőrségi jelentések alapján, melyek egyformán igen veszedelmes elemnek írták le, és mindig igen elcsodálkozott, miképp lehetséges ennyire ellentétes elemek keveredése egyugyanazon ember alkatában, így aztán lassan-lassan, ha távolról is, a nem mindig pontos jelentésekből nyert értesülései alapján, sikerült megváltoztatnia képét a professzorról, és megvetése valami ingerült tiszteletté vált benne.

Ellenszenve azért változatlan megmaradt, mert meg volt győződve, hogy Quadri annyi jeles tulajdonsága közül egy igen lényeges hiányzik: a bátorság, ami kitűnik abból a tényből, hogy bár követőit halálos veszedelembe hajszolta, ő maga, személy szerint, soha nem exponálta magát.

Csaknem kiesett a székéből, amikor gondolataiból, a szállodai küldönc hangja verte fel, ahogy gyorsan végigszelve a hallt, nevét kiáltotta. Egy pillanatig ugyan azt hitte, hogy nem az ő nevét kiáltják, mert a küldönc franciásan ejtette azt. Hanem ez a „Monsieur Clarici” mégiscsak ő; némi utálattal nyugodott bele, de közben elképzelte, milyen is lenne, ha mégsem ő lenne a keresett Clarici, hanem valaki más, de ugyanazzal az arccal, termettel és ruhában.

A küldönc már el is tűnt a haliból, és abban a teremben járt, ahol leveleket szoktak írni, s közben állandóan a nevét kiáltotta. Marcello hát kénytelen-kelletlen felállt – miután mást nem látott maga helyett a telefonhoz sietni –, és belépett a fülkébe. Ott volt a kagyló a kisasztalkára letéve. Felvette, füléhez illesztette. Tisztán csengő női hang énekelt a kagylóban, és franciául kérdezte, ki beszél. Marcello szintén franciául válaszolt: – Olasz vagyok... Clerici, Marcello Clerici.

Szeretnék beszélni Quadri professzor úrral.

– Nagyon el van foglalva... nem tudom, a telefonhoz tud-e jönni... Nem tudom, jól értettem-e a nevet? Clericit mondott?

– Igen, Clerici.

– Tessék várni egy pillanatot.

A kagylót letették, lehetett hallani koppanását az asztalon, aztán az eltávolodó lépteket, aztán a csöndet. Marcello hosszan várakozott, azt várta, hogy a léptek visszajönnek, vagy a professzor közeledtét jelzi valami. De akkor hirtelen szólalt meg a mély csöndből Quadri hangja: – Halló, itt Quadri, ott ki beszél?

Marcello sietősen magyarázkodott: – Marcello Clerici a nevem: tanítványa voltam a professzor úrnak, amikor még Rómában tanított... Szeretném meglátogatni.

– Clerici... – ismételte Quadri a nevet, latolgatva, ráismer-e, aztán határozottan: – Nem emlékszem, kérem!

– De igen, professzor úr! – makacskodott Marcello. – Néhány nappal azelőtt, hogy elhagyta katedráját, felkerestem a lakásán, hogy megbeszéljem a doktori értekezésem témáját...

– Várjon csak egy pillanatig, fiam – mondta a professzor. – Egyáltalán nem emlékszem a nevére, de ez nem jelenti azt, hogy magának nincs igaza... Tehát arról van szó, hogy látni akar?

– Igen.

– Miért?

– Semmi különös okom nincs rá – felelte Marcello –, csak mivel tanítványa voltam, és az utóbbi időben sokat hallottam önről...

Szeretném látni, ennyi az egész.

– Hát akkor – adta meg magát Quadri – jöjjön és nézzen meg.

– Mikor?

– Akár ma... délután... ebéd után... Feketézzen nálam.

Mondjuk, úgy három felé.

– Meg kell mondanom – folytatta Marcello –, nászúton vagyok.

Vihetem tehát a feleségemet is?

– Hogyne, természetesen!... A viszontlátásra!

Quadri letette a kagylót; kis tűnődés után Marcello is, de még ki se jött a fülkéből, amikor a küldönc, aki az imént szaladt végig a halion a nevével, behajolt hozzá:

– Telefonhoz hívják, uram.

– Már beszéltem – mondta Marcello.

– A másik fülkébe tessék fáradni, ott hívják.

Marcello gépiesen belépett a szomszéd fülkébe, és felemelte a letett kagylót. Vastag, jóízű, ünnepélyes hang reccsent a fülébe:

– Maga az, doktor úr?!

Marcello felismerte Orlando hangját, és nyugodtan válaszolt:

– Igen, én vagyok.

– Jól utazott, doktor úr?

– Kitűnően.

– A nagyságos asszony jól van?

– Köszönöm, jól.

– Mit szól Párizshoz?

– Még nem hagytam el a szállodát – felelte Marcello egy kissé idegesen; a családias bizalmaskodás ingerelte.

– Majd meglátja: Párizs az Párizs, hiába!... Hát akkor, doktor úr, látjuk egymást?

– Persze... csak mondja meg, hogy hol.

– Hát persze, a doktor úr még nem ismeri Párizst... No, majd én mondok egy helyet, amit könnyen megtalál. Azt a kávéházat gondolom, amely a Madeleine tér sarkán van... Nem téveszti el, balról, a Rue Royale-ból jövet, tetszik érteni! Rengeteg asztal van kint a teraszon, de én bent várom; ott ilyenkor nem szokott lenni senki.

– Rendben van: hány órakor?

– Én már itt is vagyok... De várhatok, amennyit csak kell.

– Egy félóra múlva: rendben van?

– Pompás, doktor úr, tehát akkor egy félóra múlva!

Marcello kijött a fülkéből, és a felvonó felé indult, de amikor belépett a felvonóba, harmadszor is hallotta a nevét: ugyanaz a küldönc kiáltotta hangosan és kutatva, merre lehet. Marcello most már igazán elcsodálkozott. Szinte nem is tudott másra gondolni, mint hogy most valami orákulumból hívják fel, mely a modern technika vívmányával élve, az ebonitszarvon át közli vele kedvező döntését élete felől. Legalábbis azt remélte, amikor felakadt szívvel lépett be a fülkébe harmadszor is, s füléhez emelte a kagylót.

– Te vagy az, Marcello? – kérdezte feleségének simogató, bágyadt hangja.

– A, te vagy az?! – kiáltott fel Marcello, s nem tudta, csalódás volt-e a hangjában vagy megkönnyebbülés.

– Igen én... Miért kérded: kit hittél?

– Semmi, semmi.. .De tényleg vártam egy telefonhívást.

– Mit csinálsz? – kérdezte a feleség, valami gyötrő gyengédséggel.

– Semmit, éppen készültem fel a szobába, hogy megmondjam: el kell mennem, de egy óra múlva itt leszek.

– Akkor ne is gyere fel... mert úgyis fürödni készülök. Eredj csak, drágám, intézd el a dolgodat, és én egy óra múlva várlak, lent a hallban.

– Inkább másfél óra múlva, jó?

– Jól van, édesem, de akkor ne késs, nagyon kérlek!

– Épp azért mondok többet, hogy ne késsek. Meglátod, egy órába se telik, és itt leszek.

Giulia most gyorsan, félve, hogy férje leteszi a kagylót, a telefonba súgta:

– Szeretsz?

– Természetesen, mért kérded?

– Hát csak úgy... Ha itt volnál, megcsókolnál-e?

– Hát persze! Akarod, hogy felmenjek?

– Nem, dehogy... És még valamit szeretnék.. .• – No!

– Mondd, tetszettem neked az éjszaka?

– Micsoda kérdés ez, Giulia! – kiáltott a telefonba Marcello, de egy kicsit el is pirult.

Giulia rögtön hozzátette: – Bocsáss meg, nem tudtam, mit beszélek... Csak annyit mondj: szeretsz-e?

– Mondtam már, hogy: igen!

– Ne haragudj!... Akkor hát várlak másfél óra múlva! Isten veled, szerelmem!

Marcello letette a kagylót, s megkönnyebülten gondolt rá, hogy negyedik telefon most már biztosan nem lesz – de azért a szokottnál sietősebb léptekkel hagyta el a szállodát.

A szálloda a Szajna-parton volt. Ahogy kilépett, egy pillanatra megmerevedve állt meg a küszöbön, a város és a derűs nap látványától elbűvölten. Ameddig szeme ellátott, a folyó kőpárkánya mentén, a gyalogjáró felett nagy, lombos fák bólogattak, roskadásig megrakva friss tavaszi levélzettel. Nem ismerte a fákat, talán vadgesztenyefák.

A nap fénye külön-külön megcsillant minden kis levélen, szinte látni lehetett, hogy változik át tejszerű, fényes, zöld hússá a levelekben. Sorban a kőfalon könyvárusok állványai, régi könyvektől és nyomtatványoktól roskadozva; a lengő lombú fák alatt fény-árnyék játék cikázik a járdán és a járókelők hátán-arcán, kik mintha vasárnapi sétájukat rónák, nyugodtan és derűsen mozogtak fel s alá.

Marcello átment az úton, és áthajolt a kőfalon, két könyvesbódé között. A folyó túlsó oldalán manzárdtetős, nagy, szürke paloták hosszú sora, s valamivel távolabb a Notre-Dame kettős tornya; még messzebb más templomok tornyainak, háztetőknek és kéményeknek csipkés vonala. Marcello megfigyelte, hogy az ég sápadtabb és tágasabb, mint Olaszországban, mintha a boltozata alatt elterülő, hatalmas városról láthatatlanul is sejtése volna, és hozzáigazítaná tágasságát és sápadtabb színét is.

Szeme most a folyó tükrére tévedt: roppant nagy kőágyában olyan volt, mint valami csatorna; vize lassan, zsírosán és sűrűn folydogált, s tompazöld színe gyűrűt vetett a közeli híd araszoló lábainál.

Egy fekete-sárga vontatóhajó siklott épp a sűrű vizén, hangtalan-gyorsan, habot se túrva, kéményén lüktető felhőcskékben ömlött a füst, a hajó orrában két beszélgető férfi látszott, az egyik kék ingben, a másik fehér trikóban.

Egy kövér és barátságos veréb szállt le most a könyöke mellé, a kőfalra, egyet-kettőt vidáman cserrent, mintha mondani akarna valamit, aztán elröppent a híd irányában. Egy kopott fiatalembert pillantott meg aztán. Talán diák – gondolta –, rossz ruhájában, kerek kis fekete sipkával a fején, amint a Notre-Dame felé bandukolt, és időnként meg-megállt a halomba tornyozott könyvek és metszetek előtt.

Elnézte ezt a fiatalembert, szíven ütötte a gondolat, hogy ha nem nyomná mellét mindaz, amit el kell végeznie ebben a városban, miért is ne lehetne ő ez a ténfergő diák, és akkor az ég, a Szajna, a fák és egész Párizs egészen mást mondanának neki...

Ugyenebben a pillanatban észrevett egy taxit, amint lépésben jön az aszfaltúton, s megállította. Szinte meglepődött ezen a mozdulaton, hiszen egy gondolattal előbb még esze ágában sem volt efféle.

Megmondta a címet, aztán bebújt az ajtón.

Hátradőlt az ülésen, s mialatt a kocsi futott vele, eltűnődve nézegette a párizsi utcákat.

Feltűnt neki a város vidámsága, ezé a szürke és öreg, de mosolygó és bájos városé, mely telítve van valami édes, gyöngéd értelemmel, melyet szinte tapintott, ahogy az ablakon át meg-megrohanta a futás szele. Tetszettek neki az útkereszteződéseknél álldogáló rendőrök, nem is tudta, miért: talán mert elegánsak voltak kerek s kemény sapkájukban, rövid körgallérjukban és vékony lábaikkal.

Az egyik ilyen rendőr behajolt a kocsiba, mondott valamit a vezetőnek: energikus arcú, szőke fiatalember volt, szája sarkában fityegett a síp, kezében fehér bot: hátraintett vele, megállítva az egész forgalmat. Tetszettek neki a terebélyes vadgesztenyefák, amint ágaikkal a vén, szürke házak homlokfalát simogatják; tetszetek az üzletek megkopott, avítt cégtáblái, a táblákon a cifra betűk, gesztenyebarna vagy borszínű alapon. S tetszett neki még a taxik és autóbuszok ósdi, otromba formája is, az autóbuszok turcsi bulldogorra, amint a földet szaglászva törnek utat maguknak a sűrűben. A taxi most a parlament neoklasszikus épülete előtt billegett el, aztán nekivágott a Concorde tér obeliszkje felé vezető útnak. Mintha igazi hadsereg állná körül, feszes vigyázzban.

Ez hát Franciaország fővárosa – gondolta –, mely pusztulásra van ítélve.

Érezte: sokkal régebben szereti ezt a várost, mint ahogy most – először – meglátta. De épp ez a csodálat a város méltóságteljes, kedves és vidám szépsége iránt, épp ez erősítette meg benne kiküldetésének sötét értelmét, amit most végre kell hajtania. Talán ha Párizs kevésbé lenne szép – gondolta tovább –, kijátszhatna ezt a feladatot: s megszabadulna sorsától.

De a város szépsége csak újra megerősítette a gondolata alján lapuló ellenséges indulatot, mely annyiszor felülkerekedett már undorán, amit mestersége iránt érzett.

Ahogy gondolatainak végére ért, azon kapta magát, hogy tulajdonképpen helyzetének képtelenségét igyekszik megmagyarázni magának, és rögtön rájött, hogy épp azért magyarázza így, mert másképp nem magyarázhatja. Nincs mit tenni: az egészet el kell fogadni úgy, ahogy van, önként és tudatosan.

A taxi megállt, és Marcello kiszállt az Orlando jelezte kávéház előtt. A járdára rakott asztalkák, mint a detektív előre jelezte, csakugyan mind foglaltak voltak, de ahogy belépett az ajtaján, odabent teljesen üres: csak Orlando ült egyedül egy ablakmélyedésben.

Ahogy megpillantotta, a detektív felállt, és intett neki.

Marcello sietség nélkül leült asztalához, szemközt vele. Az ablaküvegen át csupa hátat látott, a kívül tanyázók hátát, messzebb pedig a Madeleine-templom háromszögű homlokzatát.

Kávét rendelt, mire Orlando, megvárta a pincér távozását, megjegyezte: – Maga, doktor úr, biztosan azt hiszi, hogy olyan eszpresszókávét kap, amilyet odahaza, nálunk. Nagy tévedés, ne haragudjék! Párizsban hírből sincs olyan príma kávé, mint otthon. Maj^ meglátja, micsoda moslékot tesz le ide ez a möszjő.

Orlando megszokott, tisztelettudó hangján beszélt, joviálisán és tempósan. Tisztességes arc ez – hagyta jóvá magában újra régi megfigyelését Marcello, szeme sarkából figyelve beosztottját, amint nagy kezével maradék kávéját átöntötte a kis kancsóból a pohárba, s közben nyögve sóhajtott. Megvárta, míg Orlando kihörpinti a kávéját, aztán megkérdezte:

– Milyen vidékről való maga, Orlando?

– Én? Palermo vidékéről, doktor úr.

Marcello minden különösebb ok nélkül azt hitte eddig róla, hogy közép-olaszországi, Umbriából vagy Marche tartományból. Most, hogy jobban szemügyre vette, rájött, hogy a detektív robusztus, négyszögletű termete tévesztette meg. Az arcán ugyanis nyoma sem volt az umbriai szelídségnek vagy a marchei nyugalomnak. Igen, tisztességtudó és joviális arc volt ez, kétségtelen, de fekete, mondhatni, fáradt szeme, mint egy állapotos asszonyé, keletiesen puha és olajosán csillogó; és nem szelíd, se nem nyugodalmas, hevenyészve arca közepébe ragasztott apró orra alatt ajaktalan, széles szájának mosolya sem.

Szinte akaratlanul csúszott ki a száján: – Sose hittem volna...

– Nem?... Akkor mit hitt a doktor úr: honnan való vagyok? kérdezte Orlando rendkívül élénken.

– Azt hittem, középolasz vidékről származik.

Orlando eltűnődött egy pillanatig, aztán nagyon őszintén, bár kellő tisztelettel mondta: – Fogadni mernék: a doktor úrból is a közismert elfogultság beszél.

– Miféle elfogultság?

– Hát az északolaszoké a délolaszok, de különösen a szicíliaiak iránt!... Tudom, letagadja, de hát ez így van, én tudom! – És elkeseredetten csóválta fejét.

Marcello rögtön tiltakozott: – Dehogy, egyáltalán nem gondoltam ilyesmire. Egyszerűen csak a külsejéről ítélve néztem középolasznak.

De Orlando már nem is figyelt rá: – Ej, tudom én, amit tudok: a pusmogás, erről van szó, kérem! – mondta nyomatékosan, mint aki örül a szokatlan szónak. – Hallom én nemegyszer, utcán, társaságban, mindenütt, ahol szóba kerülünk, hogy még a spagettiért is minket gúnyolnak, mármint hogy mi találtuk volna fel! Holott mi a helyzet? A helyzet az, kérem tisztelettel, hogy maguk, északiak, eszik már csak a spagettit, és sokkal többet pusztítanak el, mint mi, déliek; vagy tán a maguk polentája jobb, mert olyan jó édes?!...

Marcello nem válaszolt Orlando kifakadására, mert alapjában véve tetszett neki, hogy olyasmiről beszél, ami nem tartozik a tárgyhoz: ez is egy módja, hogyan játssza ki az ember a meghitt bizalmaskodást egy szörnyű téma fölött, amely ezt a hangot nem is bírná el.

Orlando nagy erővel újrakezdte: – Szicília! Azt rágalmazzák csak igazán!... Például itt van, kérem, a maffia!... Hogy erről mit össze nem fecsegnek, az nem közönséges! Persze, mert a rágalmazóknak nem is szicíliai, aki nincs benne valami maffiában! És ezzel kész...

Mellesleg fogalmuk sincs róla, mi is a maffia...

– Maffia a valóságban nincs is már! – mondta Marcello.

– Persze hogy nincs – mondta Orlando nem egészen meggyőződött hangsúllyal –, de kedves doktor úr, tegyük fel, hogy van. Hanem akkor is sokkal, de sokkal különb dolog, mint példának okáért az észak hasonló jelenségei, mondjuk: a milánói vagányok és a torinói nehézfiúk! Ezek, kérem, az igazi csirkefogók, nőgyalázók, betörők, a gyengébbekkel erőszakoskodók... A maffia egészen más! Ha nem egyéb: hát a bátorság magasiskolája!

– Megbocsásson, Orlando – mondta hidegen Marcello –, ha így van, akkor mesélje is el nekem, miben áll ez a „bátorság magasiskolája” a maffia jóvoltából.

Úgy látszik, a kérdés megzavarta Orlandót, nem annyira a hang szinte hivatalos – rideg – árnyalata, hanem a téma bonyodalmassága, amit nem lehet csak úgy egy szóval jellemezni.

– A doktor úr – kezdte nagy sóhajjal – olyan kérdésre kér magyarázatot, amire nem lehet egyszerűen megfelelni... Szicíliában a bátorság a legeslegelső erénye a rendes embernek, és a maffia úgy, ahogy van, közbecsülésnek örvendő társaság ám!... Mit is mondjak? Aki nem járt mifelénk, és nem látta a saját szemével, nehezen érti meg, mit is akarok mondani. Képzeljen el, doktor úr, valami nyilvános helyet, csapszéket vagy kávéházat, vendéglőt, kocsmát, effélét, mindegy, ahol egy csomó fegyveres ember van együtt, és mind ellenséges érzülettel van a maffia-tag irányában... No most, mit csinál ez? Nem bízza rá magát a csendőrökre, ugyebár, de nem is szökik meg... Hanem fogja magát, tiszta ruhát vesz magára, megborotválkozik, és egyedül, fegyvertelenül odamegy, egyenest abba a helyiségbe, ahol az ellenségei várják, és kimondja azt a három-négy szót, amit kell és illik, és ez elég: már meg is szerették! Barátja, ellensége, az egész vidék rajta tartotta szemét, mindenki tud róla: ő ezt tudja, és azt is, hogyha tekintete nem elég határozott, ha hangja nem elég nyugodt, ha az arca nem elég vidám, mert fél vagy mi, akkor vége, tudja ő jól, hogy vége... Mármost: minden igyekezete az, hogy ezt a vizsgát megállja. Ezért tekintete egyenes és szembenéző; hangja nyugodt; mozdulatai természetesek, és ezzel a csata meg van nyerve. Persze könnyű ilyesmit elmesélni: olyan semminek látszik az egész, de képzelje magát bele, doktor úr! Akkor már minden igen nehéz... Szóval hogy a kérdésére feleljek, ezt csak úgy hirtelenében hoztam fel arra, hogy a maffia mennyiben a bátorság iskolája.

Orlando egyébként egészen tűzbe jött elbeszélése közben, a végén azonban hideg és kíváncsi tekintetet vetett Marcellóra, mintha ezt mondta volna: „De ha nem tévedek, mi nem azért ülünk itt, hogy a maffiáról beszélgessünk.”

Marcello észrevette a célzást, és feltűnő mozdulattal rántotta szeme elé a karóráját:

– Hát akkor beszéljünk most már közös dolgunkról, Orlando mondta hivatalos tekintélyhangon. – Én ma találkozom Quadri professzorral... A kapott instrukció szerint meg kell mutatnom magának a professzort, hogy személyazonosságát megállapíthassa... Ez az én feladatom, nemde?... Világos?

– Igenis, doktor úr!

– Nos, tehát: én meg fogom hívni a professzort vacsorára vagy feketére ma este... Azt, hogy hová, még nem tudom... De ha telefonál úgy hét óra tájt, közlöm a helyet és az időt... De már most megegyezhetünk: mi lesz a jel, amivel tudtul adom magának, hogy melyik a professzor. Mondjuk... például úgy... hogy ő lesz az első személy, akinek kezet nyújtok, amikor belépek a kávéházba vagy vendéglőbe... Rendben van?

– Értettem, doktor úr.

– És most mennem kell – mondta Marcello, ismét az órájára pillantva. Letette az asztalra a fekete árát, felállt és kiment. Nem sokkal később távozott a detektív is.

A járdán átfogta pillantásával a sűrű tömeget, mely az utcán tolongott, és az autók kettős sorát, amint egymással szemközt, szinte lépésben haladtak az úton, és halkan súgta maga elé:

– Párizs...

Ekkor észrevette, hogy Orlando mellette áll, hát folytatta, mintegy zavarát leplezve: – Maga nem először van itt, ugye? – kérdezte, miközben szemével szabad taxit keresett a forgatagban.

– Én, először? – mondta a detektív nyájas büszkeséggel. – De nem ám! Próbálja eltalálni, doktor úr, hányadszor vagyok itt?!

– Ez igazán nehéz volna.

– Tizenkétszer, ez a tizenharmadik...

Egy taxi vezetője elkapta röptében Marcello kutató tekintetét, és odafarolt a járdához. – Hát akkor a viszontlátásra – mondta Marcello, és beszállt a kocsiba –, várom a telefonját este.

A detektív intett, hogy érti. Marcello bemondta a szálloda címét.

Mialatt rohant vele a taxi, a detektív utolsó megjegyzése, az a „tizenkettő” és „tizenhárom” (tizenkétszer járt Párizsban, ez a tizenharmadik) ott motoszkált a fülében, és mélyen eltemetődött emlékeket rezzentett fel benne. Mint mikor valaki egy barlang bejáratánál elkiáltja magát, és aztán hallja, amint hangja többször is visszhangzik, nem sejtett mélyekből, úgy felelt arra a két számra egy távoli emlék.

Miért mondotta ő a detektívnek, hogy majd úgy ismerteti meg Quadrit, hogy kezet szorít vele, holott sokkal egyszerűbb lett volna megmondania, hogy a professzort könnyen fel lehet ismerni púpos válláról? Miért ragaszkodott az üdvözlő kézfogáshoz?

Nyilván azért, mert a bibiliai történetek gyermekkori emlékei elfeledtették vele a professzor púpját, és ennél sokkalta bizonyosabb ismertetőjelet sugalmaztak neki: a kézfogást.

Tizenketten voltak az apostolok, tizenharmadik volt éppen az, aki átölelte Krisztust, hogy jelt adjon a kertbe összegyűlt katonáknak, akik el akarták fogni. Most a Keresztút stációinak képei ébredtek fel benne. Ezeket annyiszor megbámulta a templomokban. És most egy francia vendéglő modern színképe fölött lebegtek, zászlós asztalokkal és az asztalok mellett ülő vendégsereggel. Ő feláll, Quadri elé megy, nyújtja a kezét, és ezt Orlando, a detektív, aki ott ül valahol a sarokban, látja, hisz azért ül ott, hogy lássa. De ahogy a régi templomi kép áthasonult maivá, ugyanúgy Júdás alakja is az övébe olvadt át: ő maga az áruló.

Mikor idáig jutott, elkapta a képzelgés, s szinte szórakoztatta már a kép értelmének további bogozása: „Nagyon valószínű, hogy Júdás ugyanabból az okból tette azt, amit tett, amiért én – gondolta –, és valószínű az is, hogy ugyanúgy meg kellett tennie, noha nem akarta.

Mert végül is valakinek ezt a dolgot meg kell tennie...”

„De miért kell ezen úgy megütődni?... Egyszerűen mondjuk ki: én vállaltam Júdás szerepét... és... nincs tovább!...”

És valóban azt érezte, hogy a kép, a párhuzam és a szerep nem is ijeszti. Legfeljebb megint az a jeges, dermedt melankólia veszi hatalmába, amit már annyira megszokott, és már egyáltalán nem is kellemetlen.

És még ezt gondolta (nem azért, hogy igazolja magát, hanem hogy a párhuzamot elmélyítse, és határait megvonja): Júdás, igen, hasonlatos hozzá, de csak bizonyos mértékig. A kézszorításig és talán, ha nagyon akarja – habár ő nem olyan értelemben volt Quadri tanítványa –, a legtágabb értelemben vett árulásig.

Aztán már minden egészen más.

Júdás ugyanis az árulás után felakasztotta magát, vagy rádöbbent, hogy nem tehet mást. Azok ugyanis, akik rávették az árulásra, és megfizették érte, nem merték vagy nem akarták vállalni, vagy éppen igazolni Krisztus árulóját. Őí azonban se meg nem ölik, se kétségbe hajszolni nem fogják, mert mögötte ott van... ott nyüzsög a tömeg, tapsolva annak, aki vezeti őket. Ebben valójában benne van az ő felmentése és igazolása is.

Végül arra gondolt, hogy ő nem is kap külön semmit, amiért ezt a dolgot elköveti.

Nem üti markát harminc ezüst. Itt egyszerűen a „szolgálatról” van szó, mini Oilando szokta mondani.

A párhuzam átszíneződött, aztán szétfoszlott, és nem hagyott maga után egyebet, mint némi gőgöt és elegendő gúnyt.

Ha valami számít egyáltalán – fejezte be gondolatsorát –, az az, hogy egyáltalán eszébe jutott a hasonlat, ő végigvezette, kibontotta, és egy pillanatra úgy érezte: a hasonlat valóban helyes.