HARMADIK FEJEZET

Marcellót minden reggel, meghatározott időben, a szakácsnő ébresztette fel, aki különös vonzalommal viseltetett a fiú iránt. Bement a sötét szobába, tálcán a reggelivel, amelyet az éjjeliszekrény márványlapjára tett le. Aztán Marcello látta, amint odamegy az ablakhoz, két kézzel megragadja a roló zsinórját, és vaskos termetének teljes lendületével, két-három rántással felhúzza. Akkor odateszi a gyerek térdére a tálcát, és állva végignézi, hogy eszik kegyeltje; amint a reggelinek vége, lerántja róla a takarót, és öltözködésre buzdítja. Ő is segédkezni szokott e műveletnél, odanyújtja sorra a ruhadarabjait, sőt néha letérdel, és úgy húzza fel a cipőjét. Élénk, vidám nő ez a szakácsnő, telve jóindulattal és józansággal. Megőrizte szülőtájának beszédmódját és nyájas érzelmességét. Azon a hétfőn Marcello az előző esti dühödt szóváltásnak emlékével ébredt, melyről, félszenderében, nem tudta megállapítani, a földszintről vagy szülei szobájából ért-e el hozzá. Most alig várja, hogy végezzen a reggelivel. Akkor úgy mellékesen megkérdezte a szakácsnőtől, aki szokása szerint most is előtte állt:

– Mi történt tegnap este?

Az asszony színlelt és túlzó meglepetéssel nézett rá;

– Tudom is én?... Semmi!

De Marcello rögtön észrevette, hogy az asszony szeretne beszélni: a tettetett csodálkozás, szemének gúnyos villanása és egész magatartása erre árulkodtak.

Marcello: – Hallottam... kiabáltak...

– Kiabáltak hát – mondta az asszony –, de hát ez itt így szokás...

Tudod te is jól, apád, anyád sokszor kiabálnak.

– Tudom – felelte Marcello. – De most jobban kiabáltak, mint máskor szoktak.

Az asszony nevetett, és két karjával az ágy támlájára könyökölt:

– Hadd kiabáljanak! Legalább jobban értik egymást, nem igaz?

Marcello tovább firtatta: – De hát miért kiabáltak?

Az asszony ismét elmosolyodott: – Miért kiabálnak az emberek?

Mert nem férnek meg egymással!

– De miért nem férnek meg? – makacskodott a gyerek.

– Ezek? – kiáltotta boldogan az asszony. – Ezer okuk is van rá!

Egyszer azért, mert az anyád nyitott ablaknál akar aludni, az apád meg nem akar! Máskor azért, mert az apád korán szeretne lefeküdni, az anyád meg későn... Szóval az ok megvan rá mindig, hogy egymásnak essenek.

Marcellóból most egyszerre kitört a régi vágy, és teljes meggyőződéssel szólt:

– Én nem akarok tovább ebben a házban maradni!

– Hanem hol? – kiáltotta vidáman az asszony. – Szegénykém, te még kicsiny vagy! Hová is mennél el innen?... Várnod kell, míg megnősz!

– Szeretném, ha kollégiumba küldenének.

Az asszony egészen meghatódva nézett a fiúra: – Igazad van! kiáltotta. – Oda kéne menned, kollégiumba, ott legalább akadna, aki törődik veled!... Tudod-e, miért vesztek össze a szüleid?

– Nem tudom. Miért?

– Várj csak, megmutatom! – mondta az asszony, és igen élénk léptekkel már ki is suhant az ajtón. Marcello hallotta, hogy rohan le a lépcsőn, és még egyszer eltűnődött rajta, mi történhetett itt tegnap este. Hosszan töprengett ezen, és már hallotta, hogy liheg fölfelé a szakácsnő a lépcsőn. A következő pillanatban belépett, arcán titokzatos mosoly.

Kezében hozott valamit, amit Marcello azonnal felismert: az ezüstkeretes, nagy fénykép volt, mely rendesen a zongorán áll, a szalonban. Régi fénykép; akkor készítették, amikor Marcello még csak kétéves volt. Az anyját lehet látni a képen, fehér ruhában, karján fiacskája, szintén fehérbe öltöztetve, hosszú hajában fehér csokor.

– Nézzed csak, fiacskám, ezt a képet! – kiáltott vidoran az asszony. – Tegnap este, hogy anyád megjött a színházból, és bement a szalonba, ezt látta meg elsőnek a zongorán! Szegényke, majd elájult... Mert nézzed csak, mit csinált az apád ezzel a szerencsétlen fotográfiával!...

Marcello ámulva nézte a fényképet: valaki késheggyel vagy valami más szúrószerszámmal kiszúrta az anya és a gyerek szemeit, aztán vörös ceruzával sok apró pontocskát rakott a szemek alá, mintha azt akarná jelezni, hogy vérkönny patakzik ebből a négy lyukból. A dolog oly különös volt és váratlan, s egyben sötéten gyászos is, hogy Marcello egy pillanatig csak dermedten nézte, nem tudott mit gondolni.

– Az apád csinálta ezt! – kiáltotta indulatosan a szakácsnő. Anyádnak volt hát oka, hogy kinyissa a száját!

– De hát miért tette?

– Hogy megbabonázza... Tudod, mi az?

– Nem.

– Mikor valaki rosszat akar valakinek... azt csinálja, amit apád csinált anyádnak. Sokszor nem a szemet, hanem a szívet szúrják át... A szívet... És akkor valami baj történik.

– Micsoda?

– Az illető meghal... vagy valami szerencsétlenség éri, nagy baj...

Attól függ... több eset lehetséges...

– De hát én nem tettem semmi rosszat a papának! – dadogta Marcello.

– Miért? Az anyád talán tett? – kiáltotta a szakácsnő méltatlankodva. – Tudod-e, mi a te apád?... Bolond! És hová jut? A Sant’Onofrióba, a bolondokházába... De most gyerünk, fiacskám, öltözz, mert elkésel az iskolából... Ezt meg visszaviszem a helyére.

És ahogy hozta, nagy vidáman kiszaladt a fényképpel.

Marcello egyedül maradt döbbenetével.

Sehogy se értette a fénykép rejtélyét, gondolataiba merülve tűnődött egy ideig, aztán tovább öltözött. Apja iránt nem érzett soha semmi különöset. Ellenséges indulat nem volt benne, se igaz, se hamis; és bánatot se okozott neki; ezt most világosan tudta, de épp ezért a szakácsnő szavai, a megbabonázás ártó hatalmáról, súlyos gondot okoztak neki. Nem mintha” babonás lett volna, és elhitte volna, hogy elég kilyuggatni egy fényképet, hogy ártson annak, akit ábrázol; de apjának ez az őrült cselekedete valami nehéz sérelmet ébresztett fel benne, amelyről már azt hitte, hogy végleg kialudt.

Valami tehetetlen érzés volt ez. A végzet szele suhintotta meg, a gyászos végzeté, amely egész nyáron át varázslatában tartotta, és most valami ártó szellem hívására felébredt benne. Elég volt a vérző szemű fényképre pillantania, hogy felébredjen szívében, hatalmasabban, mint valaha. Mi is lehet a végzet – kérdezte magától –, ha nem egy kis fekete pont, messze-messze a derűs egek alján, mely hirtelen nőni kezd, kegyetlen, gonosz madárrá nő, ráveti magát áldozatára, mint a saskeselyű a dögre? Vagy valami csapda, amelyre figyelmeztetik az embert, látja is tisztán, és mégis belelép, mert másként nem tehet. Vagy pedig egyszerűen átok ez: az esztelenségnek, az oktalanságnak és a vakságnak az átka, mely benne van a mozdulatokban, az érzékekben és a vérben?

Úgy érezte, ez az utóbbi meghatározás a legsajátabb, mert ez a balsorsot a kegyelem hiányával magyarázza. A kegyelem hiányát pedig valami benső, sötét, vele született és megváltoztathatatlan eleve elrendeltségben fedezte fel, amelyre apja gesztusa, mint valami baljóslatú utca sarkán a figyelmeztető tábla, most hívta fel a figyelmét. Tudta, hogy ez az eleve elrendeltség, a végzetszerűség sugallta, hogy gyilkoljon; de ami még jobban elrémítette, nem annyira az emberölés volt, hanem az, hogy ő erre eleve el van rendelve, akármit is tesz ellene.

Elrémítette az a gondolat, hogy ennek az eleve elrendeltségnek a tudatosodása egy okkal több, hogy alávesse magát; mintha csak ez a tudatosság eddig tudatlanság lett volna, de olyan tudatlanság, amelyet senki se ítélt volna annak, ami valóban, legkevésbé ő maga.

Később az iskolában, gyerekes forgatagsággal és könnyelműséggel, teljesen elfeledte mindezt a sok nyomasztó gondolatot. Padtársa, egyik notórius nyomorgatója, bizonyos Turchi, az osztály legidősebb és egyben legtudatlanabb tanulója; de mégis ő volt az egyetlen, aki már ökölvívó leckéket vett, nem sokat, csak annyit, hogy a céh szabályai szerint tudta ökölcsapásait kimérni. Kemény és szögletes arcú legényke volt ez a Turchi, hajzata kefeszerűre nyírva, dudoros, dagadt orral és vékony ajkakkal; állandóan atlétatrikót viselt, már valóságos hivatásos ökölvívónak számított.

Latinból egy szót sem értett, de amikor iskolán kívül, az utcán, bandája közepén megállt, és csomós inú kezével kicsípte szájából a csikket, és alacsony homlokának sok ráncát összevonta, akkor bizony a legnagyobb tekintélynek örvendhetett, kijelentve, hogy:

„Az idei bajnokságot szerintem Colucci nyeri meg.” Minden gyerek hallgatott ilyenkor, tisztelettel eltelve. Turchi, ha kellett, be tudta mutatni, hogy két ujjával el tudja mozdítani az orrát a helyéből, mert mint igazi bokszolónak, az ő orrsövényét is betörték már.

Az öklözésen kívül a labdát is kedvelte; vagy a többi népszerű és lehetőleg durva sportot. Érthető hát, hogy Marcellóval szemben gúnyos és megvető volt, durvaságának szinte józan tudatával. Éppen Turchi volt egyik támadója két nappal azelőtt, ő fogta le a karját, amíg a többi négy ráhúzta a szoknyát.

Marcellónak ez rögtön eszébe jutott most reggel, és elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megszerezze magának azt a megbecsülést osztálytársai előtt, amit majd mindenki tiszteletben tart.

Kihasználva egy alkalmas pillanatot, amikor a földrajztanár, a fal felé fordulva, egy hosszú bottal Európa térképén mutogatott, gyorsan felírta füzetére: „Ma szerzek egy igazi revolvert” – aztán a füzetet odalökte Turchi elé. Turchi azonban, amily égbekiáltóan tudatlan volt, magaviseletében olyan példás mintagyerek. Mindig figyelt, s mozdulatlan ült, szinte belefeketedve bárgyú és kifejezéstelen komolyságába. Mikor a legegyszerűbb kérdésekre sem tudott felelni, Marcellót valósággal ámulatba ejtette, és jogos volt a kérdés, mi az ördögöt gondolhat ez a leckeórák alatt, és ha nem tanul semmit, miért színlel ekkora buzgalmat? Most is, hogy a füzetre lepillantott, türelmetlen mozdulatot tett, mintha ezt mondta volna:

„Hagyj békén, nem látod, hogy figyelek?”

De Marcello könyökével oldalba lökte, kényszerítette, hogy olvassa el az üzenetet. Ekkor Turchi, fejét meg se rezzentve, csak szemét ejtette rá az írásra, aztán ceruza után nyúlt, és ezt válaszolta:

„Nem hiszem.” Marcellónak elevenjére tapintottak, sietett is azonnal megerősíteni üzenetét: „Becsületszavamra!” Turchi gyanakvó válasza: „Milyen gyártmány?” Marcello zavarba jött, de azért elég hamarosan ráfelelte: „Wilson.” (Összetévesztette a „Weston”-nal, amely nevet éppen ettől a Turchitól hallotta minap.) Turchi nem késett kritikájával, ezt írta: „Sose hallottam ezt a márkát.” Marcello befejezésül: „Holnap hozom.”

Az írásos párbeszéd itt félbeszakadt, mert a tanár, az osztály felé fordulva, felszólította Turchit, mondja meg, melyik Németország legnagyobb folyója?

Turchi szokása szerint felpattant a helyéről, és hosszú gondolkodás után, zavar nélkül, szinte a sportember nyílt becsületességével bevallotta, hogy nem tudja. Ebben a pillanatban nyílott az ajtó, a pedellus dugta be fejét, jelentve, hogy a tanítás véget ért.

„Linónak mindenképpen meg kell tartania ígéretét” – gondolta Marcello, ahogy az utcán a platánsor felé sietett. Marcello meg volt győződve arról, hogy Linó feltétlen neki adja a revolvert, ha ő akarja.

De mind csak azon járt az esze, mily magatartást tanúsítson, hogy célját elérje. Ha nem is bukkant rá Linó mániájának igazi okára, szinte nőiesen ösztönös kacérságával kitalálta, hogy a legbiztosabban úgy szerezheti meg a revolvert, ahogy ezt szombaton maga Linó szuggerálta neki. Nem törődni vele, ajánlatát semmibe venni, visszautasítani könyörgését, egyszóval értékessé tenni magát; és mindenekelőtt nem szabad addig kocsiba szállnia, míg nem bizonyos benne, hogy a revolver az övé. Hogy Linó miért ragaszkodik hozzá, és miért tudja ő majd megzsarolni – azt már nem tudta volna megmondani. Ugyanaz az ösztön, mely Linó megzsarolására késztette, bepillantást engedett neki a sofőrrel való viszonyába. Ebben a viszonyban pedig a szokatlan érzésnek, gyöngédségnek és szeretetnek árnyéka lengett, mely legalább annyira zavarba ejtette, mint amennyire titokzatosan vonzó volt számára.

De mégis a revolver volt minden gondja és gondolata csúcsán, és különben is: nem tudta határozottan, hogy ez a vonzalom, továbbá a női szerep, amit ebben neki kellett volna vállalnia, valóban kellemetlen-e. Az egyetlen dolog, amit szeretne elkerülni – gondolta, amikor a sietségtől megizzadva bebukott a platánsor végibe –, az, hogy Linó ne fogja őt derékon, mint előző alkalommal tette a villa folyosóján.

Mint szombaton, az idő most is viharos volt, az ég felhős; meleg szél fújt, a mindenünnen összelopkodott levelek terhével: holt levél, papír, toll, bádog, apró száraz gally, nehéz por keveredett benne, amerre zúgva-rabolva elvonult. A platánsorban is hatalmas szárazlevél-csomóba markolt, és szétröpítette az égbe, a platánok meztelen ágai közé.

Marcello elszórakozott a levegőben kavargó levelek látványán, melyek betöltötték a világot, el egészen a sötét ég aljáig, miriádnyi apró, kifeszített ujjú, sárga tenyérhez, hasonlatosan; és a kavargóörvénylő aranykezek között, íme, ott hasal a hosszú, fényes automobil, merev mozdulatlanságban, a járdán. Szíve megdobbant, és hevesen kalimpált, nem tudta volna megmondani, miért; mégis, híven elhatározásához, nem gyorsította meg lépteit, csak ment tovább, az autó irányában. Elment, sietség nélkül, a kisablak előtt, de akkor hirtelen, mint valami jelre, az ablak kinyílt, és Linó dugta ki rajta fedetlen fejét: – Marcello, szállj be!

Marcello nem állhatta meg, hogy el ne csodálkozzék a férfi komoly hangján, hiszen Linó mennyit esküdözött első találkozásukkor! De hát, úgy látszik, Linó jól ismeri magát, és még nevetséges is volt egy kicsit, amikor olyasmit ígért, amiről ő maga előre tudta, hogy nem teszi meg, hiába akarja az ellenkezőjét.

A fiú továbbhaladt, mintha nem hallott volna semmit. Sötét elégtétellel hallotta azonban, hogy az autó megindul utána.

A gyalogjáró, ez a roppant széles aszfaltcsík, ameddig a szem ellátott, néptelen volt, a szabályos és sokablakú gyárak és a hajlott törzsű platánok kettős sorfala közt. A kocsi lépésben követte, fojtott mormogás, kellemes a fülnek.

Húsz méter után elhagyta, de nem messzire tőle megállt, és az ablak ismét kinyílt. A fiú megint elment mellette, és ismét hallotta a könyörgő hangot:

– Marcello, szállj be... kérlek... felejtsd el, amit tegnap mondtam. .. Marcello, hallod?!

Marcello megállapította, hogy a hang egy kissé visszataszító: mi oka lehet ennek a Linónak, hogy ilyen panaszosán szóljon hozzá?

Még szerencse, hogy senki se járt a fasorban, különben Marcello szégyellte volna magát. Mégis, nem akarta teljesen elkeseríteni a férfit, és bár túlhaladt a gépkocsin, félig visszafordult, mintha kitartásra akarná biztatni. De észrevette, hogy a hízelkedő pillantás, amit hátra vet, egyszerre ugyanazt a nem éppen kellemetlen megaláztatást érezteti vele, amit két nappal ezelőtt érzett egy pillanatra, azt a nem természete elleni fikciót, amit a társaitól rákötözött szoknya okozott.

Mintha alapjában véve nem lenne kedve ellenére, sőt a természete egyenesen afelé hajtaná, hogy a duzzogó és kacér nő szerepét játssza.

Marcello most azt kérdezte magában, elérkezett-e a pillanat, amikor engednie kell, és úgy döntött, hogy még nem. Az automobil elhúzott mellette, nem állt meg, csak lassított. Hallotta megint a férfi hangját: – Marcello! –, aztán hirtelen felmorrant a motor, és a gép elsuhant.

Marcello megijedt, hogy Linó talán elvesztette türelmét, és otthagyja. Nagy félelem hasított belé, hogy holnap majd üres kézzel kell az iskolába mennie. Elkezdett szaladni, kiáltozva: „Linó, Linó, állj meg, Linó!” De a szél elvitte a hangot, a halott levelekkel együtt szaggatta szét; az autó egyre kisebbedéit, és csúszott ki a szem látóhatárából; nyilván nem hallotta meg a kiáltást és elment, és neki nem lesz revolvere, Turchinak pedig meglesz a jó oka, hogy gúnyolódásával marja. Aztán felsóhajtott, és rendes léptekkel haladt tovább, megbizonyosodva róla, hogy az az autó csak előreszaladt, nem hogy meneküljön, hanem éppen hogy megvárja egy keresztutcánál, ahol is teljes szélességében elzárta a gyalogjárót.

Most bosszúságot érzett Linó iránt azért, amiért megalázó szívdobogást okozott neki, és valami hirtelen kegyetlen indulattal eltökélte, hogy megfizet neki ezért keményen.

Eközben sietség nélkül odaért az utcakereszteződéshez, és ott állt már előtte a hosszú fekete autó, régimódi rezeivel és antik karosszériájával csillogva; a járdát teljes szélességében elbarikádozta. Marcello jelezte lépteivel, hogy meg akarja kerülni, amikor kinyílt hirtelen a kisablak, és Linó kihajolt rajta:

– Marcello – mondta kétségbeesett eréllyel –, felejts el mindent, amit szombaton mondtam... Te megtetted kötelességedet... de most gyere, Marcello.

Marcello megállt a szépmívű alkotmány mellett, egy lépést hátrált, aztán hidegen, nem is nézve kérdezőjére:

– Nem megyek... De nem azért, mert szombaton azt mondtad, hogy nem jössz, hanem mert nem lehet.

– Nem? Miért nem?

– Miért nem? Mjért is szállnék be az autóba?

– Hát hogy szívességet tégy nekem...

– De ha nem akarok.

– Miért nem? Ellenszenves vagyok neked?

– Az vagy – mondta Marcello, szemét lesütve, és keze az autóajtó kilincsével babrált. Érezte, durcás, kelletlen és ellenséges arcot vág, és nem tudja pontosan, komédiázik-e, vagy őszintén csinálja mindezt. Alighanem mégiscsak komédia ez, amit most Linóval játszik; de hogyha komédia is, miért van ez az erős és bonyolult érzése, amiben hiúság, undor, megalázkodás, kegyetlenség és megvetés keveredik? Hallja, hogy Linó halkan nevet, és szeretettel kérdi:

– És miért vagyok neked ellenszenves?

Ezúttal Marcello rápillantott a férfi arcára. Az igaz, hogy Linó ellenszenves neki, de még nem gondolkozott rajta, hogy miért. Nézte ezt a szigorú soványságában aszketikus arcot, és megértette, hogy miért nem rokonszenves neki.

Azért, mert ez az arc kettős volt: álnokság lappangott rajta a kedveskedés álarca alatt. Vizsgálva ezt az arcot, úgy rémlett neki, hogy ez az álnokság, ez a kétszínűség fizikailag különösen a szájában fejeződik ki, ebben a vékony, száraz, mogorva és az első pillantásra szűziesnek tetsző szájban; de amikor a mosolygás feloldja és kifordítja az ajkakat, fényes görbületein forró, lucskos nyál csillan meg.

Ez az, amit most Marcello észrevett. Kissé hát tétován felelt a mosolygó, válaszra váró férfinak, tétován, de őszintén:

– Azért vagy ellenszenves nekem, mert nyálzik a szád.

A mosoly rögtön felszáradt Linó ajkáról, arca elsötétedett:

– Micsoda butaság jut eszedbe? – mondta riadtan, aztán tréfás könnyedséggel tette hozzá: – Nos, Marcello úr, hajlandó-e beszállni, vagy nem?

– Hajlandó vagyok – felelte Marcello, hirtelen elhatározva magát –, de egy feltétellel.

– És az mi?

– Ha igazán nekem adod a revolvert.

– Természetesen... no gyere!

– Nem! Add most rögtön! – makacskodott Marcello.

– Nincs nálam, Marcello – mondta őszinte hangsúllyal a férfi –, szombaton otthon maradt a szobámban. Most érte megyünk, és magunkhoz vesszük.

– Hát akkor nem megyek – mondta Marcello oly váratlanul, hogy még ő is meglepődött. – Viszontlátásra!

Megmozdult, hogy távozzék, de ekkor Linó elvesztette türelmét.

– Na, elég volt, ne gyerekeskedj! – kiáltotta, és kihajolva az autóból, megragadta a fiú karját, és behúzta maga mellé az ülésre.

– Megyünk, és ígérem neked, tiéd lesz a revolver.

Marcello alapjában meg volt elégedve, hogy bekényszerítették a kocsiba, nem is tiltakozott, mindössze arcára erőszakolt némi gyerekes duzzogást. Linó élénk mozdulattal becsapta az ajtót, és a kocsi azonnal elindult.

Hosszú percekig nem szóltak egymáshoz. Ez a Linó nem valami beszédes ember – gondolta Marcello –, de lehet, hogy most csak azért nem szól, mert nagyon elégedett; ami őt illeti, neki nincs semmi mondanivalója: Linó most nekiadja a revolvert, aztán ő hazamegy, másnap elviszi az iskolába, és megmutatja Turchinak. Ez egyszerű és kellemes látomáson túl nem járt a gondolata. Csak az az egy félelem motoszkált benne, hogy Linó valamiképpen be akarja csapni.

Ha azonban így lesz, akkor ő majd kitalál valami másféle gonoszságot, hogy kétségbe hajszolja emberét, és kikényszerítse belőle ígérete megtartását.

Könyvei összekötve a térdén, nyugodtan ült, nézte, hogy sorjáznak el mellette a platánok és a házak; mikor a kapaszkodónak rontott neki a gépkocsi, Linó mintegy hosszú gondolatsor eredményeként közölte vele, mikor ezt kérdezte:

– Ki tanított téged ilyen kacérságra, Marcello?

Marcello nem nagyon tudta, mit jelent ez a szó, hát késett is a felelettel. A férfi észrevette a gyermek ártatlan tudatlanságát, és hozzátette: – Akarom mondani: ilyen ravaszságra?

– Miért lennék én ravasz? – kérdezte Marcello.

– Hát csak.

– A ravasz éppen te vagy – felelte a fiú –, mert csak ígéred, és mégsem adod nekem a revolvert.

Linó elnevette magát, és szabad kezével megveregette Marcello meztelen térdét:

– Igazad van, Marcello: ma én ravaszkodtam veled. – Marcello zavartan húzta el a térdét a férfi tenyere alól, Linó azonban nem vette el, hanem ujjongó hangon: – Tudod-e, mennyire örülök, hogy eljöttél? Ha meggondolom, hogy tegnapelőtt kértelek, ne jöjj el a találkára, és ne hallgass rám semmiképpen, megáll az eszem, hogy néha milyen ostoba is lehet az ember... Igazán: ostoba!... De szerencsére neked több eszed volt, mint nekem, Marcello.

A fiú nem szólt semmit. Nem nagyon értette, miről beszél Linó, másrészt nagyon idegesítette a térdére tett kéz is. Többször megpróbálta, hogy elhúzza alóla, de a kéz csak nem akart leszállni róla.

Szerencsére az egyik fordulóban autót látott szembejönni, és ekkor úgy tett, mintha nagyon megijedt volna, és felkiáltott:

– Vigyázz! Nekünk jön az a kocsi! – mire Linó elvonta a kezét, és nagyot csavart a kormányon. Marcello fellélegzett.

Itt van már a mezei út, a városszéli fal és a vadnövénysövény, és itt van már a kapu; a zöldre festett rácsozat; és itt a feljárati út, fésületlen ciprusbokrok között, és az út végén a villogó üvegveranda.

Marcello észrevette, hogy mint legutóbb is, szél nyögette a ciprusbokrokat az alacsony, viharos, meleg ég alatt.

Az autó megállott, Linó kiugrott, és Marcellót is kisegítette, és együtt indultak az oszlopsor felé. Linó most nem sietett előre, hanem erősen fogta a fiú karját, mintha attól félne, hogy megszökik.

Marcello szerette volna enyhíteni a szorítását, de nem volt rá ideje, mert Linó szinte repült vele, alig érte lába a földet. Végigloholtak a társalgón, aztán betaszította a folyosóra. Itt valami egészen váratlan dolog történt: nyakon ragadta, és durván rászólt:

– Te... ostoba!... Miért nem akartál jönni?

A hang éppen nem volt tréfás, de rekedt és csorba, habár mégis gépiesen gyengéd. Marcello elképedt, fel akart rá nézni, de abban a pillanatban indulatos lökést érzett, és ahogy macskát vagy kutyát messzire elhajít valaki, miután nyakbőrébe markolva felemelte, úgy repítette őt is Linó a szobába.

A következő pillanatban már a kulcs csikorgását lehetett hallani, s a kulcs már el is tűnt Linó zsebében. Aztán feléje fordult, az öröm és a dühös diadal valami különös keverékével a tekintetében:

– Most aztán elég volt!... Azt fogod tenni, amit én akarok...

Elég volt, Marcello, te zsarnok, te kis dög, elég!...

Egy uralkodó megvető parancsszavai voltak ezek, vad öröm, szinte mámor rezgett bennük, Marcello, bármennyire zavart és kábult volt is, annyit azért észrevett, hogy értelmetlen szavak ezek; inkább valami győzelmi ének töredékei, mintsem tudatos gondolat vagy akarat kifejezése. Elrémülve és elkábulva látta, mint méri fel a szobát nagy léptekkel ez a férfi, miközben letépte fejéről a sapkát, és az ablakpárkányra dobta; az egyik székre vetett ingből gombócot gyúrt, és bevágta a fiókba; kisimította az összegyűrt takarót az ágyon, s vad dühvei más efféle gyakorlatias műveleteket hajtott végre, de mindez valami sötét célzattál volt terhes. És közben folyton-folyvást üvöltötte ezeket az összefüggéstelen szavakat, féktelen és zsarnok indulattal. Odalépett a falhoz, az ágy vége fölül letépte a feszületet, és tüntető durvasággal a fiók mélyére csördítette; ez már valamennyire érthető volt: azt akarta mutatni ezzel, hogy félresöpri utolsó aggályait is.

És hogy végleg beledermessze félelmébe a fiút, előkapta a fiókból az annyira áhított revolvert, és feléje rázva ordította:

– Itt van, látod?!... De nem adom neked soha, érted?!... Neked meg kell tenned, amit akarok, ajándék és holmi revolverek nélkül is... Ha tetszik, ha nem!

„Hát ez igaz – gondolta Marcello –, ez a férfi be akar engem csapni, ahogy előre sejtettem.” Érezte, hogy elsápad, haragjában. Linó arcába vágta nagy merészen:

– Add ide azt a revolvert, vagy már itt se vagyok!

– Semmit... semmit se kapsz, érted?... Ha tetszik, ha nem! lóbálta a revolvert Linó, aztán karon ragadta Marcellót, és az ágyra dobta. Marcello a fenekére esett az ágyban, de oly erővel, hogy fejét beverte a falba. Ekkor Linó hangja és mozdulata durva erőszakosságból gyöngédségbe és a parancsolgatásból könyörgésbe olvadt át, letérdelt a fiú elé. Egyik kezével átölelte a fiú lábát, s a másikból a fegyvert az ágytakaróra ejtette. Nyögött, Marcello nevét nyöszörögte, s mind a két kezével átölelte a fiú térdét. A revolver ott hevert az ágyon, elhagyatva, gazdátlan, feketén a fehér takarón. Marcello belenézett az előtte térdelő férfi arcába, mely könyörgőn és könnyektől forrón emelkedett feléje, lobogó vággyal. De aztán lehajtotta, és úgy dörgölte lábához, mint ahogy a hűséges kutyák szokták pofájukat a gazdájuk lábához.

Marcello ebben a pillanatban megragadta a revolvert, és rettentő lökéssel kiszabadította magát: talpra állt. Linó azt hitte, hogy a fiú teljesíteni akarja kívánságát, ezért kiengedte öleléséből. Marcello egy lépést tett a szoba közepe felé, és megfordult...

Később, amikor Marcello visszagondolt erre, ami most következett, mindig úgy emlékezett, hogy a revolver hideg agyának érintése ébresztette fel benne a vérengző kísértést, de abban a pillanatban nem érzett mást, csak azt, hogy nagyon fáj a feje, ott, ahol a falba koppant, s ezzel egyidejűleg éles undort Linó iránt, aki még mindig ott térdelt az ágy mellett, és mikor meglátta Marcellót, hogy egyet hátralép, és ráfogja a revolvert, nem állt fel, hanem kitárta karját, és színpadias mozdulattal, mint valami ripacs, kiáltotta:

– Lőj, Marcello... ölj meg!... Igen, lőj le, mint egy rühes kutyát!

Marcello soha úgy nem gyűlölte eddig, mint ebben a pillanatban, amikor ott látta fetrengeni az érzékiség, a szigor, a megbánás és a mohó vágy utálatos rángásában; és rettegve és tudatosan is, mint aki szívességből teljesíti kívánságát, megnyomta a revolver ravaszát.

A lövés éleset csattant a kis szobában, és látta, amint Linó oldalt dől, aztán felemelkedik, háttal neki, két kézzel markolva az ágy peremét. Lassan felhúzta magát az ágyra, oldalára fordult, és ott maradt, mozdulatlan.

Marcello odalépett az ágyhoz, a revolvert az ágy vánkosára tette, és halkan szólította a férfit: – Linó! – De feleletet nem várt, odament az ajtóhoz. Ez azonban zárva volt, mire eszébe jutott, hogy Linó zsebében van a kulcs.

Egy pillanatig tétovázott, belenyúljon-e a halott zsebébe, de ettől undorodott; aztán tekintete az ablakra rebbent, és eszébe jutott, hogy a szoba földszinten van. Felugrott hát a párkányra, és rajta lovagolva, gyorsan körültekintett, remegve és félve. Megpillantotta az autót az oszlopos bejárat előtt. Ha most itt valaki meglátja az ablakban, ha valaki elmegy erre! De hát mást mit tehet? De nem is látott senkit, a ritkás fák mögött is, amelyek a kis terecskét körülvették, a kopasz és dombos táj teljesen üresnek és elhagyatottnak látszott.

Leugrott a párkányról, kivette könyvcsomagját az autóülésről, és sietség nélkül kiment a rácsos kapun.

Tudatában, mint valami tükörben, látta magát: a ciprusoktól övezett úton megy egy rövidnadrágos fiú, könyvek a hóna alatt szívében érthetetlen és rettegő balsejtelem.

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEEJZET

Egyik kezében a kalapja, másikkal levette fekete szemüvegét, és kabátja zsebébe süllyesztette. Marcello így lépett be a könyvtár előcsarnokába, és megkérdezte az altiszttől, hol találja a napilapok gyűjteményét. Aztán sietség nélkül felment a széles lépcsőn, amelynek csúcsán a nagy ablak májusi napfénytől ragyogott. Könnyűnek, szinte üresnek érezte magát, a tökéletes testi jólét s érintetlen ifjúi erő birtokában: új ruhája is, ez a szürke és egyszerűen szabott ruha, még csak megerősítette benne ezt a jóféle érzést, mert elegáns és komoly, ízlése szerint való.

A második emeleten, miután kitöltötte a keresőcédulát, az olvasóterembe lépett, amelynek elején, egy asztalka mögött, egy öreg altiszt és egy fiatal lány állt. Megvárta, míg rákerül a sör, átadta a keresőcédulát, amelyen a legnagyobb fővárosi napilap 1920-as évfolyamát kérte. Türelmesen várt, nekitámaszkodva az asztalkának, az olvasóterembe bámulva. Jó néhány sor íróasztal volt benne, mindegyiken zöld ernyős lámpa, végig a terem aljáig. Alaposan szemügyre vette ezeket az asztalokat, melyeknél gyéren ültek, jobbadán diákok.

A legutolsó asztalt nézte ki magának, a terem végén, jobbra.

A lány megjelent, ölében a kért újság hatalmas kötete. Marcello átvette a terhet, és a kiszemelt asztalhoz ment.

Letette az asztalka ferde síkjára az újságokat és leült, de közben nem feledkezett meg róla, hogy nadrágját egy kicsit felhúzza a térde fölött; aztán nyugodtan kinyitotta a kötetet, és elkezdett benne lapozni. Az újságcímek és a cikkek címei elveszítették eredeti fényüket, és zöldesfeketévé halványodtak, a papír megsárgult, a fényképek pedig kancsalul, zavarosan és vakon néztek vele szembe. Csakhamar rádöbbent, hogy az újságcikkek címei, minél nagyobbak és szélesebbek voltak, annál inkább keltették most a haszontalanság és képtelenség benyomását: eseményeket jelentettek be, amelyek elvesztették fontosságukat még aznap este, ahogy megjelentek, és most, amily zajosak és érthetetlenek voltak, annyira ellentmondtak nemcsak az emlékezetnek, de még a képzeletnek is.

A legképtelenebb címeket, ahogy megfigyelte, a többé-kevésbé irányzatos hírmagyarázatok kapták: sugalmazó élénkségük és teljes visszhangtalanságuk most egy őrült zagyva hadarásának tűnt fel, amely elkábítja a hallgatót, de semmiképpen nem hat rá.

Marcello gondolatban szembeállította ezeket a kiabáló címeket annak a cikknek a címével, amit keresett, és azt kérdezte magától, vajon az is ugyanígy a teljesen képtelen és üres hír benyomását teszi-e majd rá...

Ez hát a múlt! – gondolta, miközben lassan továbbhajtotta a nagy lapokat; tessék, itt az egykori nagy lárma, megnémulva, az őrjöngés hamvába holtan; újságanyaga is, lám, nemsokára apró morzsákra omlik, és porrá silányul – maga az emlékőrző anyag is mily közönséges, mily hitvány és megvetendő.

Ez hát a múlt: erőszakosságok, tévedések, csalások, arcpirító hazugságok megkövült sora! – gondolta, amint egyik hírt a másik után súrolta tekintetével, a nagy lepedőlapok lassú suhogásában; ezek voltak hát az események, amelyeket az emberek napról napra méltónak tartottak közlésre; ebben a papírtemetőben ajánlották magukat az utókor emlékezetébe!

A normális és mély élet távol volt e lapoktól: azazhogy ő is, miközben így elmélkedik, vajon mi mást keres a zizegő lapok között, ha nem egy bűntény krónikáját?

Nem volt sietős neki, hogy a rávonatkozó hírt megtalálja. Noha egészen pontosan még a dátumát is tudta, és egyetlen biztos fogással kifordíthatta volna maga elé a betűtemetőből. Itt van már ezerkilencszázhúsz október huszonkettedike, huszonharmadika, huszonnegyedike: minden lappal, amit átfordít, közeledik ahhoz a naphoz, amely legeslegfontosabb volt az életében. Az újság nem jelezte előre semmivel a hírt, nem mondotta el az előzményeket.

A hír majd hirtelenében bukkan fel, bejelentés nélkül, ahogy a hal rebbenti meg a felszínt, amikor ennivalóért bukik fel a tenger mélyéből.

Tréfás ötlete támadt: a kolosszális méretű politikai címek helyett ezt kellett volna kinyomtatni: Marcello először találkozik Linóval, Marcello revolvert kér tőle, Marcello elfogadja az ajánlatot, és autóba száll. De a tréfa egyszerre csak kiszállt a fejéből, és oly hirtelen zavar lepte meg, hogy még a lélegzete is elakadt. A keresett dátumhoz ért. Hirtelen átfordította a lapot, és ahogy várta, a baljós „Krónikarovat”-ban megtalálta a hírt, egyhasábos címmel: „Halálos szerencsétlenség”.

Mielőtt elolvasta volna, körülnézett, mintha félne, hogy valaki megfigyeli. Aztán visszatemetkezett az újságba.

A hír így szólt:

Tegnap este Pasquale Seminara nevű sofőr, Camilluccia út 33. szám alatti lakos, revolverét tisztogatás közben véletlenül elsütötte. A szerencsétlen embernek azonnal segítségére siettek, és átszállították a Santo Spirito kórházba, ahol az orvosok megállapították, hogy a golyó a mellébe fúródott, a szív irányában, és sérülése életveszélyes.

Valóban, Seminara a leggondosabb ápolás ellenére is még aznap este meghalt.

A hír közlése nem lehetett volna pontosabb és szokványosabb gondolta rögtön, és újra elolvasta. Mégis: a legnévtelenebb újságírás gyászos formája két igen fontos tényt fedett föl. Az egyik, hogy Linó valóban meghalt, amit ő különben mindig is nagyon jól tudott, de megbizonyosodni sohasem mert felőle; a másik, hogy – nyilván a haldokló vallomása szerint – véletlen baleset történt.

Így menekült meg ő minden következménytől: Linó meghalt, de ezért a halálért soha nem lehet őt felelőssé tenni.

De mégsem azért szánta rá magát végre, hogy a hírlaptárban kikeresse az annyi évvel azelőtt történt esemény krónikáját, mintha meg akarta volna magát nyugtatni. Nyugtalansága hosszú évek során teljesen elcsitult; sohasem magának a ténynek anyagi következményeit tartotta számon, hanem arra volt kíváncsi, milyen érzést vált ki belőle, ha megbizonyosodik Linó haláláról. Ezért lépte át a könyvtár küszöbét. Most majd megtudja, hogy ő még mindig az egykori gyermek-e, aki végzetes abnormalitás rabságában sínylődik, vagy pedig új ember, aki teljesen normális, olyan, amilyenné ez után az esemény után akart válni, és meggyőződése szerint vált is.

Rendkívüli megkönnyebbülést érzett, de talán még ennél is többet, valami megrendülésfélét, hogy ez a tizenhét év alatt elsárgult újságlapra nyomtatott hír semmiféle visszhangot nem ébreszt benne.

Olyasmi történt vele, mint mikor valaki hosszú ideig kötést visel egy mély seben, végre rászánja magát, hogy levegye róla, és csodálkozva fedezi fel, hogy ahol legalább egy sebhelyet várt, a bőre teljesen sima, semmiféle sebnek nincs nyoma. Most, hogy megkereste az újsághírt, a kötést levette – gondolta –, és hogy érzéketlen iránta, ez annyit jelent, hogy meggyógyult. .

Hogy hogyan következett be ez a gyógyulás, azt nem tudja. De kétségtelen, hogy nemcsak az idő hozta meg ezt az eredményt, hanem sokat köszönhetett magának is, tudatos akaratának, ahogy hosszú éveken át küzdött rendellenessége ellen, azért, hogy olyan legyen, mint a többi ember.

Azért maradt még némi kétsége. Kiszakítva tekintetét az újságból, és a semmibe meredve, kényszerítette magát, hogy minden erejével Linó halálára gondoljon, amit eddig ösztönösen mindig elkerült.

Hátha az a körülmény, hogy az újsághír a krónika szokványos nyelvén van megfogalmazva, az oka közömbösségének és érzéketlenségének!

Ha azonban felidézi magában a tragikus eseményt, akkor ez mindenképpen élő és érzékletes kép lesz, amely alkalmas arra, hogy lelkében fölébressze a régi félelmet, ha még megvan benne.

Ezért engedelmesen rábízva magát emlékezetére, mint valami könyörtelen és részrehajlatlan vezetőre, visszavezettette magát az időben, és megtette újra a gyermek útját.

Első találkozását Linóval a fasorban: vágyát, hogy megkaphassa a revolvert; Linó ígéretét; a látogatást a villában; második találkozását Linóval; a férfi torz szenvedélyét; ahogy ráfogta a revolvert; a ripacs módra kiáltozó férfit, amikor letérdelt, és kitárta a karját:

„Ölj meg, Marcello, ölj meg, mint egy rühös kutyát!”; ahogy a felszólításnak engedelmeskedve elsüti a revolvert; aztán ahogy a férfi nekizuhan az ágynak, felhúzza magát, és oldalára fordulva mozdulatlanul ott marad...

Rögtön megállapította: ahogy így lépésről lépésre minden részletet megvizsgál, az újsághírrel szemben tanúsított érzéketlensége egyre erősödik, és egészen eltölti. Nemcsak hogy lelkiismeret-furdalást nem érez, de még tudatának mozdulatlan felszínét sem horzsolja a részvétnek, a haragnak vagy az utálatnak legkisebb indulata sem Linó iránt, pedig hosszú időn át úgy látszott, hogy mindez elválaszthatatlan az emlékétől. Egyszóval semmit nem érzett: életének ezzel a régmúlt eseményével szemben éppoly érzéketlen volt a lelke, mint egy kívánatos, meztelen női test mellé zuhant tehetetlen férfié.

Nagyon boldoggá tette ez a közömbösség, mint kétségtelen jele annak, hogy az egykori fiú és a mostani ifjú között immár semmi kapcsolat nincs, sem rejtett, sem közvetlen. „Valóban mássá lettem” gondolta még, lassan-lassan behajtva a kötetet, és fölállt az asztalka mellől.

Sietség nélkül a könyvtáros asztalához ment, és letette a nagy kötetet. Aztán ugyanúgy, nyugodtan, ugyanazzal a zárkózottsággal, mely mértékletesség és életerő keveréke, és melyet kedvelt magatartásának érzett, kiment az olvasóteremből, lesétált a széles lépcsőn a bejárati csarnok felé. Hát – gondolta –, úgy látszik, igaz! És nem tudott másra gondolni, amikor a könyvtárépület kapujából az utca harsány fényébe lépett ki, úgy látszik, igaz: a kinyomtatott hír és Linó halálának megidézése nem keltett benne semmiféle visszhangot sem.

És mégsem érzett olyan megkönnyebbülést, amilyet még nem sokkal azelőtt érezni vélt. Visszaidézte az izgalmat, amit a régi újság nagy lapjainak forgatása közben átélt (mintha sebéről venné le a kötést, és meglepetve látja, hogy teljesen meggyógyult). De most azt gondolta, hogy talán érintetlen bőre alatt ott van a régi fertőzés: valami tályog, mélyen, láthatatlanul. Ezt a gyanút nemcsak megkönnyebbülésének futólagos jellege erősítette meg, amelyet egy pillanatra érzett, amikor felfedezte, hogy Linó halála közömbössé vált számára, hanem az a könnyű, sötét melankólia is, amely, mint valami áttetsző gyászfátyol, tekintete és a valóság között lengett.

Mintha Linó halálának emlékét hiába marta volna az idő pusztító sava: még mindig megmagyarázhatatlan árnyékot sző minden gondolata és érzése fölé.

Sétálva ment a népes és napsütötte utcákon, és azon kínlódott, hogy egykori és mostani énje között pontosan meg tudja állapítani a különbséget. Emlékezett: tizenhárom éves korában félénk, kissé lányos, befolyásolható, rendezetlen, képzelgő, indulatos és szenvedélyes volt; most pedig, harmincéves korában, olyan férfi, aki egyáltalán nem félénk, sőt, tökéletesen biztos önmagában, teljesen férfias ízlésében és magatartásában; nyugodt, szinte túlzottan rendszerető, minden képzelet híján való, fegyelmezett és hideg.

Annak idején – állapította meg – volt benne valami zavaros és sötét érzés és gondolatgazdagság, most azonban minden, de minden világos, talán a kihunyt fény világossága ez: annak a régi termékeny és zűrzavaros bőségnek a helyét rideg eszmei szegénység foglalta el.

Mennyire túláradó és mások bizalmára hajló lélek volt valaha, szinte túlságig! Most azonban zárkózott, egykedvű, vidámnak éppen nem mondható, csöndes és talán egy kissé szomorú is.

De a leggyökeresebb változásnak a jele, ami ez alatt a tizenhét év alatt végbement benne, az volt, hogy a szokatlan, sőt talán abnormális ösztönösségnek a forrongása teljesen elpárolgott belőle, és helyét valami élettelen, szürke szabályosság foglalta el. Csak a véletlen akadályozta meg annak idején, hogy Linó akaratának alávesse magát, mert kétségtelen, hogy a sofőrrel szembeni magatartását, mely csupa kacérság és női zsarnokság volt, a gyermeki megvesztegethetőségen túl az érzékeknek zavaros és öntudatlan hajlama is meghatározta.

Most viszont igazán olyan, mint akárki más.

Megállt egy üzlet előtt, és annak tükrében hosszan elnézegette magát, teljes tárgyilagossággal, tetszelgés nélkül:

Igen, ő most éppen olyan, mint annyian mások, szürke ruhájában, minden feltűnést kerülő nyakkendőjével, magas és arányos termetével, kerek és barna arcával, jól fésült hajával és fekete napszemüvegével. Emlékszik, milyen örömmel fedezte föl az egyetemen, hogy legalább ezer vele egykorú fiatalember öltözött, beszélt, gondolkozott és viselkedett úgy, mint ő.

Most már valószínűleg megsokszorozódott ez a szám. Millió is lehet.

Normális ember ő – gondolta megvető és éles elégedettséggel –, ez most már kétségtelen.

Hirtelen eszébe jutott, hogy elfogyott a cigarettája, és belépett egy trafikba, a Piazza Colonna oszlopsora alatt. Odament a pulthoz, és kedvelt cigarettáját kérte. Ebben a pillanatban három másik vevő is ugyanezt a cigarettát kérte, és a trafikos gyorsan odavetett négy egyforma cigarettás dobozt a négy, pénzt nyújtó kéz elé, melyek aztán ugyanazzal a mozdulattal nyúltak érte. Marcello még azt is megfigyelte, hogy amikor a csomagot kézbe vette, és megtapintotta, elég puha-e, majd bontogatni kezdte – a másik három férfi is pontosan ugyanezt tette. Ketten a három közül beletették kabátjuk belső kis zsebébe a cigarettás dobozt, a harmadik azonban, kilépve a trafikból, rögtön rágyújtott, mégpedig ezüst öngyújtóval, pontosan olyannal, mint az övé.

Hát igen! Olyan ő, mint a többi, olyan ő, mint mindenki. Teljesen azonos azokkal, akik azonos cigarettát vesznek, s azonos mozdulatokkal teszik zsebre vagy gyújtanak rá, és ugyanolyan ő is, mint akik most egy piros kosztümbe öltözött nő után megfordulnak, s mereven nézik, hogy remeg a nő kemény fara a könnyű szövet alatt.

Ámbár, mint ebből az utolsó mozzanatból is nyilvánvaló, a hasonlóság nála inkább szándékolt, és utánzásból ered, mintsem a hajlamok egyformaságából.

Egy alacsony, gnómszerű újságárus jött vele szembe, hóna alatt egy csomó újság, egyet magasan lobogtatott, és torkaszakadtából ordított. Arcán látszott a kétségbeesett erőlködés, és érthetetlen szavaiból mindössze annyit lehetett megérteni mégis, hogy: „Győzelem!” és „Spanyolország”.

Marcello megvette az újságot, nagy figyelemmel olvasta el a címet, amely szinte a fél újságot beborította. Hát szóval megint győztek Francóék a spanyol polgárháborúban! Megállapította, hogy kétségtelen elégtétellel olvassa el a hírt; ez is, gondolta később, jele annak, hogy ő teljesen normális.

Látta megszületni a háborút az első álszent címből: „Mi történik Spanyolországban?” Aztán ez a háború kiszélesedett, hatalmasan megnőtt, és nemcsak fegyverek, hanem eszmék viaskodása is lett belőle; egyszer csak azon kapta magát, hogy ő is részt vesz ebben a háborúban, mégpedig oly különleges egyéni érzéssel, mely minden politikai és erkölcsi megfontolástól mentes (bár ilyen megfontolások is gyakran fölbukkantak agyában); hasonlított egy olyan lelkes sportrajongóhoz, aki az egyik labdarúgó-csapatért szurkol a másik ellen.

Elejétől kezdve azt kívánta, hogy Franco győzzön; de ez nem valami makacs, ésszerű megfontolás volt benne, hanem szívós és mély érzelem, mintha ez a győzelem ízlése és eszmevilága jóságának és igazságosságának igazolását jelentené, nemcsak a politika terén, hanem minden más tekintetben is. Sőt, talán Franco győzelmét még a szimmetria iránti vonzalmából is kívánta, és kívánja még most is: mint mikor valaki berendezi a házát, és egyforma stílusú bútordarabokat helyez el benne nagy gonddal. Úgy rémlett neki, hogy ezt a szimmetriát az utolsó évek eseményeiből folyton-folyvást látnia kell, amint fokozatosan egyre világosabbá és fontosabbá válnak: először is a fasizmus hatalomra jutása Olaszországban, aztán Németországban, aztán az abesszin háború, majd ez a spanyol.

Ez a folyamat tetszett neki, nem is tudta, miért; tán azért, mert könnyű volt benne több mint emberi logikát látni, és hogy ezt megtalálta: a biztonság és a csalhatatlanság érzetét keltette. Másrészt gondolta, miközben összehajtogatta újságját, és a zsebébe tette – nem lehet éppen mondani, hogy politikai vagy propagandisztikus okokból meg lenne győződve Franco ügyének helyességéről vagy igazságáról. Ez a meggyőződése a semmiből született, ahogy a közhiedelem szerint az úgynevezett tudatlan átlagembereknél történni szokott. Vagyis a levegőből szívta magába, mint ahogy mondják is, hogy „az eszme a levegőben van”. Ő úgy volt Franco pártján, ahogy számtalan más átlagember, akik keveset vagy éppen semmit nem tudnak Spanyolországról, csak elolvassák az újságcímeket, alapjában véve tehát műveletlenek. Mondjuk: rokonszenvből, ha ennek a szónak logikátlan és ésszerűtlen jelentést tulajdonítunk. Mert hogy ez a „levegőből jön”, azt csak képletesen szabad érteni. Hiszen a levegőben virágpor, kéményfüst, por, fény és nem eszmék szállonganak. Nyilvánvaló, hogy ez a rokonszenv mélyebb rétegekből tör fel, még egyszer annak a bizonyítékául, hogy az ő szabályossága nem felületes és nem tudatosan erőszakolt, elfogadható okokkal és indítékokkal, hanem szorosan összefügg valami ösztönös, szinte testi adottsággal, sőt hittel, amit milliókkal oszt meg. Egy tehát a társadalommal és a néppel, amelyben történetesen ő nem magányos ember, nem abnormális, nem őrült, hanem közülük való: testvér, polgár, bajtárs, eszmetárs.

És ez a gondolat – miután annyira rettegett, hogy Linó meggyilkolása esetleg elválasztja őt az emberiségtől – a legnagyobb mértékben vigasztalóan hatott rá. Egyébként teljesen mindegy, hogy Franco-e vagy valaki más – csak az a fontos, hogy legyen valami kötelék, híd, az összetartozásnak akármi más jele közte és az emberek között. Az a tény azonban, hogy most Francóról van szó és nem másról, nemcsak azt mutatja, hogy ez közösségi hajlamának kapaszkodója, hanem azt is, hogy a spanyol háború igaz és igazságos ügy. Hiszen mi lehetne igaz, ha nem az, ami mindenki előtt nyilvánvaló, amit mindenki egyformán hisz, és megcáfolhatatlannak tart? Így lesz a lánc összefüggő és teljes, s minden szeme elszakíthatatlan. így történik meg, hogy a rokonszenvből, amely minden meggondolást megelőz, arra a tudatosságra jut el az ember, hogy ebben a rokonszenvben millió és millió ember osztozik.

Tudatosságból következik az igazságról való meggyőződés, az igazságról való meggyőződést pedig a tett követi. Az igazság birtoklása nemcsak megengedi, hanem kötelezővé is teszi a cselekvést.

Maga a cselekvés bizonyítéka saját maga és mások előtt is annak, hogy az ő normalitása tulajdonképpen nem is lenne, ha állandóan nem mélyülne el, erősödne meg, és juttatná kifejezésre létezésének számos tanújelét...

Megérkezett. A minisztérium kapuja, a suhanó autók és autóbuszok kettős sorfalán túl, az utca túlsó oldalán nyílott. Egy pillanatig várt, aztán egy hatalmas fekete autó nyomában indult meg, mert ez is éppen a kapu felé tartott. Bement az autó után, s megmondta a kapusnak a hivatalnok nevét, akivel beszélni akar, aztán leült a várószobában, és még örült is, hogy ugyanúgy kell várnia, mint a többieknek.

Nyugodtan várt, nem türelmetlenkedett, és nem lázadozott a minisztérium házirendje ellen. Sőt tetszett is neki ez a rend, mint egy hatalmasabb és általánosabb rendnek a kezdete, amelyet mindenki szívesen elfogad és alkalmaz. Teljesen nyugodt volt és hideg, és talán egy kicsit szomorú is, de ezt megszokta. Ezt a rejtélyes szomorúságot úgy tekintette, mint amely egyéniségétől elválaszthatatlan. Mindig ilyen szomorú volt, helyesebben híján volt a vidámságnak, mint ahogy egy tónak a vize, amelyet magas hegyek vesznek körül, és eltakarják előle a napot, sötét és bánatos. Ha a hegyeket elmozdítanák, napfény nevetne a víz tükrén, de a hegyek mindig ott állnak, és a tó szomorú. Ő is szomorú – volt, mint ez a tó, de hogy mi a hegyeknek a neve, azt nem tudta.

A váróhelyiség tulajdonképpen a minisztériumi palota portájának egy része volt, egy kis szoba, tele a legkülönfélébb emberrel, éppen az ellenkezője egy olyan társaságnak, amit efféle minisztérium előszobájába képzelne az ember, hiszen ez híres volt hivatalnokai eleganciájáról és világiasságáról.

Három züllött kinézésű, sötét alak várt itt például, talán hírszerzők vagy nyomozók. Cigarettáztak, és halkan beszélgettek – mellettük egy fiatal nő, akinek fekete haja, fehérre és pirosra mázolt arca és rikító színű ruhája volt, minden jel szerint a társadalom legaljáról jöhetett. Aztán egy sötét ruhás, tisztán, de szegényesen öltözött, fehér bajuszú és szakállú öregember, talán tanár. És egy szürke hajú, fáradt, elgyötört tekintetű, sovány asszonyka, nyilván: családanya.

És ő.

Titokban megfigyelte ezeket az embereket, és undor hasított belé.

Mindig ez történt: azt hitte, normális ember, olyan, mint a többi, amikor a tömeget elvontan képzelte el, mint valami tényleges, hatalmas hadsereget, amelyet közös érzés, eszme és cél tart össze, s amelynek oly megnyugtató részévé válni, de alig bukkan fel ebből a tömegből az egyén, az ő „szabályosságának”, „azonosságának” káprázata egyszeriben szétfoszlik ezeknek az egyéneknek különbözőségén: nem ismer rá bennük saját magára, és mindig az undor, a tömegtől való elszakadottság érzése keríti hatalmába. Mi köze neki például ehhez a három sötét és közönséges alakhoz, ehhez az utca nőhöz, ehhez az ősz szakállú öregúrhoz vagy az agyonhajszolt és csüggedt asszonyhoz? Mi a közös bennük?

Semmi, csak ez a viszolygás, csak ez a szánalom.

– Clerici! – kiáltott a portás, mire összerázkódott és felugrott. Az első lépcső jobbra! – Anélkül, hogy megfordult volna, elsietett a megjelölt irányba. Fölment a roppant széles lépcsőn, amelynek közepén vörös szőnyeg kígyózott végig, és a második fordulónál megállt, három dupla-szárnyas ajtó előtt. A középsőt nyitotta ki, s egy homályos terembe jutott. Hosszú, masszív asztal volt benne, és az asztal közepén egy térkép. Marcello pár lépést tett a teremben, mely valószínűleg használaton kívül volt, ahogy a behajtott ablaktáblák is jelezték és a fal mellé állított, huzattal bevont díványok.

Aztán kinyitotta az egyik ajtót a sok közül: sötét és szűk folyosóra bukkant, amelyben kétoldalt üveges könyvespolcok húzódtak.

A folyosó végén félig nyitottan egy ajtó, halvány fény szűrődött ki rajta.

Marcello odament, kicsit tétovázott még, aztán halkan benyomta az ajtót. Nem kíváncsiságból tette, hanem hogy találjon végre egy ajtónállót, aki eligazítsa, merre keresse azt a bizonyos szobát, ahol találkoznia kell valakivel. Mikor bepillantott a szobába, rögtön látta, ahogy sejtette is: eltévedt. A hosszú keskeny szobában, mely az ablakon lógó sárga függönyön át enyhén volt megvilágítva, nem az tartózkodott, akit keresett. Az ablak előtt asztal, ez előtt ült, háttal az ablaknak, neki arcéllel, egy fiatal férfi, széles és zömök, telt arcú, kövér, vaskos termetű. Az asztal másik felén, háttal Marcellónak, egy asszony állt, fekete virágos, könnyű, fehér ruhában, fekete, széles karimájú, fátylas csipkekalapban. Nagyon magas és karcsú volt a nő, darázsderekán alul, csípejében és vállban széles és erős, a lába hosszú, bokája vékony. Az asztalra hajolt, és halkan beszélt a férfihoz, aki csak hallgatta mozdulatlan, s nem a nőre nézett, hanem a saját kezére, mellyel az asztal lapján egy ceruzát gurítgatott ide-oda. Később, beszéd közben, a nő a férfi elé állt, szorosan a karosszék mellé, hátát nekitámasztotta az asztalnak, a lehető legbizalmasabb tartásban: de a lehajló szélű fekete kalap megakadályozta Marcellót, hogy az arcát is láthassa.

Egyszer csak a nő oldalt hajolt, s valami komikus mozdulattal, egyik lábát felemelve, mint mikor forrás fölé hajol az ember, hogy tenyeréből igyék, odahajolt a férfi arcára, és szájára tapasztotta száját. A férfi hagyta magát, meg se rezzent, és semminő módon nem adta jelét, hogy a csók ízlik-e neki vagy sem. A nő a csók után vissza kapta magát, eltakarva Marcello elől mindkettejük arcát kalapja széles karimájával, de a lendület oly erős és ki nem számított volt, hogy egyensúlyát vesztve hanyatt esett volna, ha a férfi nem nyúl utána; de utánakapott, és karjával átfonta derekát. Most a nő már talpán állt, egészen eltakarva a férfit, lehet, hogy közben a haját is simogatta. A férfi karja most meglazult a nő derekán, és a tömzsi, vaskos kéz, mintegy saját súlyától, lejjebb csúszott, és szétterpesztve ujjait a nő fenekén, úgy ragadt ott, mint valami rák vagy inkább pók, mely egy gömbölyű és sima tárgyon akar megkapaszkodni, de lábai minduntalan kicsúsznak alóla.

Marcello csendben visszahúzta az ajtót, és visszabandukolt a folyosón át a térképes terembe. Amit látott, megerősítette a miniszter nőpecér hírét, ugyanis éppen a miniszter volt az a férfi, akit a szobában Marcello akaratlan meglesett.

És érdekes, hogy moralizáló hajlandósága ellenére az egész eset nem érintette meggyőződését. Marcello semmi rokonszenvet nem táplált e nagyvilági és szoknyavadász miniszter iránt, sőt, inkább ellenszenvet érzett; a hivatali életnek az erotikával való átitatása meg éppen a legnagyobb mértékben gusztusa ellen volt. Hanem mindez egyáltalán nem befolyásolta politikai meggyőződését. Csak annyira hatott rá, mint amikor hitelt érdemlő kollégák magas állású személyiségekről elcsevegték, hogy azok lopnak, vagy hivatali állásukkal összeférhetetlen üzletekkel foglalkoznak, nyakig merülnek panamákba, vagy éppen saját személyes érdekeik szolgálatába állítják politikai befolyásukat.

Ő mindezeket az értesüléseket valami sötét közönnyel könyvelte el magában, mint amelyek nem tartoznak rá attól a pillanattól fogva, hogy egyszer s mindenkorra pályát választott, és nem óhajtott ezen változtatni. Úgy érezte, efféle dolgok nem is lepik meg, mert bizonyos értelemben eleve, időtlen idők óta, leszámolt ezzel, amikor megismerte az ember kevéssé szeretetreméltó tulajdonságait. De főleg azért nem, mert észrevette, hogy a rezsimhez való hűség és azok közt a meglehetősen merev erkölcsi szabályok közt, melyek magatartását megszabták, semmiféle kapcsolat nem lehetséges. Ennek a hűségnek az oka minden erkölcsi kritériumnál mélyebben gyökerezett, és nem rendíthette meg egy állami hivatalban női fenékre tapadó kéz, valami nagy tolvajlás vagy akármi más bűntény és tévedés. De hogy ezeknek a gyökereknek mi a neve, azt nem tudta volna pontosan meghatározni; az ok és magyarázat között ott lengett makacs melankóliájának halottsápadt válaszfala.

Nyugodtan, türelmesen, kényelmesen, merev fapofával a másik ajtóhoz ment, abból is egy szűk folyosóra bukott be; akkor megpróbálta a harmadikat, és ott végre azt az előszobát találta meg, melyet keresett.

Emberek ültek itt is körös-körül a falak mentén, kanapékon, sujtásos ajtónállók álltak a küszöbön. Halkan odaszólt az egyiknek, megnevezve a hivatalnokot, akit meglátogatni óhajt, aztán leült az egyik kanapéra.

Hogy elüsse a várakozás unalmát, kibontotta újságját. A spanyolországi győzelem híre végigfutott valamennyi hasáb fölött, és ez, ahogy észrevette, heves unalmat rebbentett fel benne, visszatetszést, mint valami erősen kétes ízlésű túlzás. Átfutotta a vastag betűkkel nyomtatott távirati híreket a győzelemről, aztán egy dőlt betűs tudósítást próbált elolvasni, de hirtelen abbahagyta, annyira ingerelte a különtudósító stílusának modorossága és hamis harciassága.

Egy pillanatig azon tűnődött, vajon ő hogyan írta volna meg ezt a cikket? És meglepetve gondolta, hogy ha tőle függne, nemcsak a spanyolországi cikk stílusa, hanem a parancsuralom minden egyéb megnyilvánulása, a legjelentéktelenebbektől a legmutatósabbakig, egészen másképp festene. Valójában, fűzte tovább gondolatait, nincs semmi ebben a parancsuralmi rendszerben, ami neki tetszenék, sőt, nagyon is nem tetszik; de mégis ez az ő útja, és ehhez kell hűnek maradnia. Megint kinyitotta az újságot, belekukkantott egy-két másféle hírbe is, gondosan kikerülve a hazafias és propaganda jellegű híreket. Végre ezt is elunva, kiemelte tekintetét az újságból.

A várószobában akkor már csak az öregúr maradt, kerek fejű, ősz ember, vörhenyes arca szemtelen, mohó és ravasz. Világos ruhába volt öltözve, fiatalos, sportszabású kabátot viselt, mely hátul derékig be volt hasítva, gumitalpú, vastag cipőt, élénk színű nyakkendőt. Egész viselkedése elárulta, hogy „otthon van” a minisztériumban, le-föl járkált a várószobában, időnként hányaveti és tréfás türelmetlenséggel ingerelte a szolgálatkész ajtónállókat. Aztán végre kinyílt az egyik ajtó, és keretében megjelent egy középkorú, kopasz, sovány férfi, akinek soványságából csak a kidülledő, begyes hasacska ütött ki, arca üres és sárga, szeme mélyen bent pislog a fekete keretes szemüveg ablakai mögött, éles arcszögletein unott és szellemes kifejezés.

Az öregúr rögtön feléje sietett vidám s harsány kiáltással, amaz szertartásosan, túlzott előzékenységgel üdvözölte, mire az öreg bizalmaskodó mozdulattal a sárga arcú urat nem is karon, hanem derekán ragadta meg, mint valami nőt, s mellette lépdelve, együtt szelték át a várószobát, miközben igen halkan valamit sürgősen a fülébe sustorgott. Marcello közömbös tekintettel szemlélte végig a jelenetet, aztán hirtelen olyan őrjöngő dühöt érzett az öreg ellen, hogy maga is meglepődött rajta. Marcello tudta jól, hogy bármelyik pillanatban és a legkülönbözőbb okokból, észrevétlen, mint valami tengeri szörny a mozdulatlan felszínre, úgy zúdul fel megszokott fásultsága halott felszínére valami efféle dühroham, de minden alkalommal el is ámult ezen, mint jellemének ismeretlen tulajdonságán, amely egyszeriben megcáfolta a többit. Határozottan az volt az érzése, hogy ezt az öreget képes lett volna megölni, vagy szemrebbenés nélkül eltétetni láb alól, sőt, heves indulat rázza, hogy ne is bízza másra, hanem ő maga ölje meg! De miért? Talán azért, mert a cinikus kétely, amit a leghevesebben gyűlölt, szinte ordított arról a vörhenyes arcról? Vagy mert a kabátja hátul divatosan be volt hasítva, és amikor zsebre dugta a kezét, kabátja felemelt szárnya nadrágjának felső tájait, ezt a puha és terjedelmes hústömböt, mintegy leleplezte, és ez olyan visszataszító volt, mint valami meztelen próbabábu a szabó kirakatában? Bármi volt is az oka, oly gyűlölet lobbant fel benne, és oly kibírhatatlan erővel, hogy jobbnak látta visszatemetkezni az újságba. Mikor újra kinézett belőle, az öreg s aki fogadta, már eltűntek az ajtóban, és a várószobában egyedül maradt.

Nemsokára azonban az egyik ajtónálló odament hozzá, és a fülébe súgta, szíveskedjék követni. Marcello felállt, követte a hivatalszolgát, ki megnyitotta az egyik ajtót, és maga elé engedte. Marcello egy nagyobb szobába került, amelynek mennyezete és minden fala freskókkal volt díszítve, s a végében egy papírokkal telehányt asztal lapult. Az asztal mögött a sárga arcú ember, akit az imént látott a várószobában; oldalt egy másik férfi, akit Marcello jól ismert: közvetlen felettese a titkosszolgálatban.

Marcello megjelenésére a sárga arcú férfi, a minisztérium egyik titkára, felállt; a másik ellenben ülve maradt, és csak fejét biccentette meg. Katonás, skarlátszín, görcsös-fás arcú, idősebb, sovány ember volt ez, ragadósán fekete bajusszal – teljes ellentéte a titkárnak. Mert ahogy ő ismerte: rideg, becsületes zsoldosember, mindig készen arra, hogy vita nélkül szolgálja, amit kötelességének hitt, és minden más elé helyezett, beleértve még lelkiismeretét is; a titkár „frissebb hajtás” volt, tehát egészen más: törtető és szkeptikus, világfi és cselszövő, minden hivatásos szokvány és lelkiismereti kényszer nélkül.

Természetesen Marcello minden rokonszenve az idősebbé volt, már csak azért is, mert vöröses és elgyötört arcában ugyanazt a melankóliát vélte felfedezni, mely őt is oly gyakran meggyötörte. Talán Baudino ezredes is, akárcsak ő, észrevette az ellentétet a mozdulatlan és babonás, minden ésszerűséget nélkülöző, szinte elvarázsolt hűségállapot és a mindennapi valóság oly gyakran siralmas tünetei között.

Ám lehet, hogy mindez csak káprázat: fölöttesét egyszerűen megajándékozta rokonszenvével, abban a reményben, hogy tőle ugyanazt kapja viszonzásul.

Az ezredes, maga elé meredve, szárazon ezt mondta:

– Ez itt doktor Clerici, akiről az imént beszéltem.

A titkár szertartásos készséggel, melyben gúny villant, előrehajolt az asztalon, kezét nyújtotta, és hellyel kínálta. Marcello leült, a titkár is; az asztalról egy doboz cigarettát emelt fel, megkínálta előbb az ezredest, aki elhárította, aztán Marcellót, aki elfogadta. Aztán, ő is cigarettára gyújtva, ezt mondta:

– Clerici!... Nagyon örülök, hogy megismerhetem... Az ezredes úr nem tud betelni az ön dicséretével... Ahogy kiveszem szavaiból – és ahogy mondani szokás –, maga valóságos főnyeremény nekünk. – Hangsúlyozottan, finom mosollyal ejtette a szót, hogy „ahogy mondani szokás”, majd így folytatta: – A miniszter úrral együtt vizsgáltuk meg az ön tervét, és úgy ítéltük meg: vitán felül a lehető legjobb... Ön jól ismeri Quadrit, nemde?

– Igen – felelte Marcello. – Az egyetemen professzorom volt.

– És bizonyos benne, hogy Quadri nem tud az ön hivatali minőségéről?

– Úgy hiszem, nem.

– Az ön elképzelése, hogy politikai pálfordulást színlel abból a célból, hogy bizalmat keltsen benne, és beférkőzzék a szervezetükbe, lehetőleg oly mértékig, hogy Olaszországban végrehajtandó megbízatást kapjon tőlük, pompás. – A titkár tekintete, mialatt beszélt, az asztalon járt, az eléje tett papírlapon. – A miniszter úr, mint már említettem, helyesli a tervet, és valami ehhez hasonló kísérlet késedelem nélküli végrehajtását sürgeti. Mikorra gondolja, hogy útnak indulhat?

– Amikor az ügy szükségessé teszi.

– Nagyon helyes! – mondta a titkár, kissé meglepetve, mintha ellenkező választ várt volna. – Nagyon helyes... de van egy részletkérdés, mely tüzetesebb megbeszélést kíván... Ön arra készül fel, hogy küldetést hajtson végre, mely – meg kell mondanunk – meglehetősen kényes és veszélyes... Az ezredes úrral megbeszéltük, hogy önnek, nehogy szemet szúrjon, valami elfogadható ürügyet kell kigondolnia, amely párizsi tartózkodását gyanútlanná teszi... Nem úgy értem, hogy azt ne tudják, hogy ön kicsoda, vagy hogy erre sose tudjanak rájönni... De végül is, az óvatosság sose árt... Annál is inkább, mert mint jelentésében említi, ez a Quadri annak idején tudott az ön lojális érzelmeiről a rezsim iránt...

– Ha ezek az érzelmek nem lettek volna meg bennem – mondta Marcello szárazon –, szó sem lehetne „pálfordulásról”...

– Helyes, nagyon helyes!... De mégsem olyan egyszerű a dolog, hogy Párizsba megyünk, bekopogtatunk Quadrihoz, és jelentjük neki: itt vagyunk... nemde? Önnek azt a benyomást kell keltenie, hogy Párizsban személyi okokból és nem politikai céllal tartózkodik... Ebben a minőségben lehet csak keresnie, illetve élnie az alkalommal, hogy Quadri előtt feltárja lelki válságát... Az a fontos – fejezte be mondandóját a titkár, felrebbentve tekintetét a papírról –, hogy a küldetést valamilyen személyes és nem hivatalos sínen indítsa el. – Most az ezredes felé fordult, és hozzátette: – Ezredes úr is így véli, nemde?

– Nekem is ez a véleményem – mondta az ezredes, maga elé. És kisvártatva még hozzátette: – Természetesen csak doktor Clerici választhatja meg az ürügyet, mely neki legjobban megfelel.

Marcello lehajtotta fejét, és nem gondolt semmire. Úgy gondolta, pillanatnyilag nincs mit felelnie, mert ezt az ürügyet nyugodtan kell megfontolni.

Azt akarta mondani: „Két-három napot kérek, ezalatt a kérdést megoldom”, de nyelve, akarata ellenére, egészen mást mondott:

– Egy héten belül megnősülök... és így küldetésemet össze lehet kapcsolni párizsi nászutammal.

A titkár meglepetése, ha rögtön el is fojtotta, ezúttal nyilvánvalóan őszinte volt.

Ellenben teljesen érzéketlen maradt az ezredes, mintha Marcello egyáltalán nem mondott volna semmit.

– Nagyszerű, pompás! – kiáltott a titkár zavartan. – Ön tehát megnősül!... Hát ennél jobb ürügyet keresve se lehetett volna találni!... A klasszikus párizsi nászút!...

– Igen – mondta Marcello mosolytalan faarccal –, a klasszikus párizsi nászút...

A titkár megijedt, hogy esetleg megsértette a fiatalembert. – Ugy értem, Párizs valóban a legalkalmasabb hely nászutazásra... Sajnos, én nőtlen vagyok... de ha meg kellene nősülnöm, azt hiszem, én is csak oda utaznék...

Marcello erre nem szólt semmit. Gyakran megtörtént vele, hogy konok hallgatással felelt, mint most is.

A titkár, hogy kivágja magát zavarából, az ezredeshez fordult:

– Önnek igaza volt, ezredes úr.;. Csak doktor Clerici képes ilyen ürügyet találni... Még ha mi találjuk is ki, azt hiszem, nemigen tudtuk volna sugalmazni neki...

Ez a mondat, kétes és félig komoly hangsúlyával, kétfelé is vágott, ahogy Marcello megérezte: lehetett dicséret, ha kissé ironikus is, mintha ezt mondta volna: „Az ördögbe is, micsoda fanatizmus!” – és lehetett elképedt megvetés: „Micsoda szolgalelkűség... még saját nászútját is feláldozza.” Valószínűleg mind a két árnyalat benne volt, hiszen világos, hogy a titkár sem tudta megvonni a határt a fanatizmus és a szolgalelkűség között: mind a kettő csak eszköz ugyanazon cél elérésére. Elégtétellel vette tudomásul, hogy az ezredes is visszautasítja a titkár mosolyát, amelynek kétértelműségével meg akarta tetszését nyerni.

Nagy csönd.

Marcello mereven nézte a titkárt. Ez a merev farkasszemnézés szándékos volt és tudatos. A titkár nem is állta, hanem két kézzel az asztal lapjára támaszkodva hirtelen felállt:

– Hát akkor rendben is van!... Az ezredes úr majd megbeszéli önnel a részleteket, ön pedig – folytatta Marcellóhoz fordulva legyen meggyőződve, hogy a miniszter úr és a magam támogatását teljes mértékben élvezni fogja... sőt – tette hozzá színlelt szórakozottsággal –, a miniszter úr kifejezte óhaját, hogy személyesen is szeretné megismerni.

Marcello most sem szólt semmit, csak felállt, és könnyedén meghajolt. A titkár, ki nyilván hálálkodó szavakat várt, ismét meglepődött, de ideges mozdulatát azonnal elnyomta: – Maradjon még egy pillanatig, Clerici... a miniszter úr utasított, hogy azonnal vezessem hozzá.

Az ezredes is felállt, és csak ennyit mondott: – Clerici, maga tudja, hol talál meg. – Kezét nyújtotta a titkárnak, de ez mindenáron az ajtóig akarta kísérni, meg is tette, szertartásos kenetességgel és alázatoskodó gesztusokkal.

– Jöjjön csak, Clerici – fordult most Marcello felé –, a miniszter úr rendkívül el van foglalva, azonban feltétlenül ragaszkodik hozzá, hogy önt lássa, és megelégedését fejezze ki... Először kerül most a miniszter úr elé, nemde?

Ezt már egy szűk kis folyosón mondta a titkár, mely szobáját a miniszterével kötötte össze, majd az ajtónál megállt, és intett, hogy várjon, aztán eltűnt, de abban a pillanatban jött is már vissza, s újra intett, hogy kövesse.

Marcello ugyanabba a hosszú, keskeny szobába lépett, amelyet nem sokkal azelőtt az ajtórésen át látott; csakhogy most keresztmetszetben.

Az asztal mögött ott ült a széles, masszív, tömör arcú és kövér testű fiatalember, akit kilesett, mialatt a fekete kalapos nővel csókolózott. Az asztal teljesen sima volt, oly fényes, hogy tükörnek lehetett használni: egy morzsa papír se rajta, csak egy hatalmas bronz tintatartó és egy sötét kötésű bőrmappa.

– Kegyelmes uram, bemutatom doktor Clericit – mondta a titkár.

A miniszter felállt, kezét nyújtva Marcellónak, még a titkárénál is mutatósabb és élénkebb szívélyességgel, mely azonban híján minden kedvességnek, határozottan parancsoló volt. – Hogy van, kedves Clerici? – Gondosan és lassan ejtette a szavakat, hatalma teljes tudatában, mintha minden egyes szónak különleges jelentőséget tulajdonítana. – Roppant dicsérő szavakat hallottam önről Rendszerünknek olyan emberekre van szüksége, mint ön. – Ezt a két mondatot tagoltan kiszuszogva magából, visszazökkent a karosszékébe, elővette zsebkendőjét, és kifújta az orrát, s közben rápillantott a cédulákra, amiket a titkár eléje tett.

Marcello udvariasan a szoba legtávolabbi sarkába vonult vissza.

A miniszter nézte a cédulákat, a titkár szünet nélkül a fülébe susogott, aztán a miniszter megnézte a fehér zsebkendőt, és észrevett valamit... Marcello még messziről is látta, hogy a fehér batiszt zsebkendőn vörös foltok éktelenkednek, és eszébe jutott, hogy amikor beléptek, a miniszter ajka a természetesnél pirosabb volt: nyilván a fekete kalapos nő ajakpirosítójától. A miniszter, mialatt tovább nézegette a cédulákat, erősen kezdte dörgölni a száját a zsebkendővel, anélkül, hogy bármi feszélyezettséget árult volna el, hogy esetleg észreveszik. Mert ahányszor megdörzsölte száját, mindannyiszor megnézte a zsebkendőjét, maradt-e még pirosító a száján.

Végül is a papírok és a zsebkendő vizsgálata egyszerre ért véget.

Akkor a miniszter felállt, ismét kezet nyújtott Marcellónak:

– Hát akkor a viszontlátásra, Clerici! Amint a titkárom már bizonyára mondotta, küldetése, amelynek most nekikészülődik, az én feltétlen és teljes támogatásomban részesül.

Marcello meghajolt, megszorította a tömzsi, kurta kezet, és a titkárral együtt elhagyta a szobát.

Visszamentek a titkár szobájába. Ez letette a miniszter látta papírlapokat az asztalra, és az ajtóig kísérte Marcellót:

– Nos, Clerici, hát akkor sok sikert – mondta kis mosollyal –, és minden jót az esküvőjéhez is.

Marcello főbólintással megköszönte a jókívánságokat, és mormogott valamit. A titkár egy utolsó mosolyt erőltetve az arcára, kezet szorított, aztán becsukta mögötte az ajtót.

MÁSODIK FEJEZET

Jól eljárt már az idő, Marcello hát meggyorsította lépteit, amint távozott a minisztériumból. Az autóbuszmegállónál a sor végére állt, a délidő éhes és ideges embertömegének közepette, s türelmesen várt sorára, hogy a már zsúfolt kocsiba beszálljon. Az út egy részét a korlátba fogózkodva tette meg, a lépcsőn, aztán nagy fáradsággal sikerült befurakodnia a peronra, és ott is maradt, mialatt az autóbusz nagyokat szökkenve és morranva kígyózott ki a belvárosból, emelkedő utcákon át a külvárosba.

Ez a kényszerű szorongás azonban nem izgatta fel, sőt úgy vélte, hasznos is, hogy annyi más embertársával osztozkodik benne, és ha kismértékben is, de hasonlóvá teszi a többiekhez. A tömeggel való kapcsolat, bármennyire is kellemetlen és kényelmetlen, tetszett neki, és mindig is kívánatosabb volt, mint az egyénekkel való érintkezés; a tömegből – gondolta, miközben lábujjhegyre állt, hogy lélegzetet vegyen – árad a közösségi élet vigasztaló érzése, mely az autóbusz taposómalmától a politikai gyűlések hazafias lelkesedéséig ível; az egyénekből azonban csak kétely és kétség sugárzik (saját maga és mások felől), mint ahogy ma is tapasztalta minisztériumi kalandja során.

Mert például: rögtön aztán, hogy felajánlotta, hogy mézesheteinek programját küldetése érdekében módosítja, kínos érzése támadt: miért kellett ekkora szolgalelkűséget tanúsítania, amilyent különben senki nem kívánt tőle, vagy miért került olyan látszatba, hogy a korlátolt vakhit bélyegét rásüthessék?

Miért tette ezt? És miért tette félremagyarázható kijelentését éppen egy olyan szkeptikus, fanyar cselszövő és romlott alak előtt, mint amilyen a titkár? Ez a titkár puszta jelenlétével szuggerálhatta őt ajánlata megtételére, mely oly mélyről és önként tört fel belőle, hogy a legnagyobb szégyen az egészben éppen ez.

Mialatt az autóbusz egyik megállótól a másikig gurult vele, igyekezett megszabadulni ettől a kínos szégyentől, úgy érvelve magában, hogy a szégyent nem kéne elviselnie, ha nem egy olyan alakkal állt volna szemközt, akinek nem számít se hűség, se odaadás, se áldozat, hanem csak a számítás, óvatosság és az erkölcsi befektetés megtérülése. Végre is igaz, hogy ajánlata nem valami észbeli megfontolás volt, hanem lelke mélyéről tört fel, legbiztosabb jeléül annak, hogy mindeneken túl ő valóban bele akar illeszkedni a társadalmi és politikai rendbe. Bizonyos, hogy a titkár efféle ajánlatot hosszas és ravasz megfontolások után tett volna – ő azonban úgy rögtönözte!

Persze hogy a nászutazást össze lehet-e egyeztetni küldetésével: erre egyáltalán nem is gondolt, de ideje sem volt rá. Most már mindegy! Mondott, amit mondott.

Ezektől a gondolatoktól terhelten lépett le az autóbuszról, és megindult a tisztviselő-városrész utcáján, a fehér és rózsaszín virágú oleanderfáktól övezett gyalogjárón.

Az államhivatalnokok masszív és fehér vakolatú bérházainak ablakai, nagy kapui mind erre a gyalogjáróra nyíltak, amelyeken át nagy és piszkos udvarokra lehetett belátni. A kapuk között, váltakozva, szerény kis üzletek sorakoztak, amelyeket Marcello jól ismert: a trafik, a pék, a zöldséges, a hentes, a fűszeres.

Délre járt az idő, és még az ismeretlen gyárak tájékán is sok apró jel mutatta a röpke kis vigasságot, amit a munka szünete és a családi összefutás okoz: a földszinti lakásokból ebédszag szállongott; rosszul öltözött emberek siettek az utcán, és szinte rohanva fordultak be a kapuk aljába; imitt-amott szólt a rádió vagy a gramofon. Egy kis kert, mely az egyik bérház bejárata mellett húzódott meg, és kúszórózsáit a kerítés vasrácsán lógatta, éles és poros illathullámmal üdvözölte. Marcello erre meggyorsította lépteit, és a tizenkilences szám alatt befordult a kapun két-három másik tisztviselővel, és nem minden kedvtelés nélkül utánozta siető lépteiket, fel, egészen a lépcsőkig...

Itt már lassabban lépkedett felfelé a széles grádicsokon, az egymástól messze, párhuzamosan futó karfa között. A lépcsőházban szürke homály váltakozott az ablakok éles fényeivel, amelyek a fordulóknál suhintották végig.

A második emeleten eszébe jutott, hogy elfelejtett valamit. Eddig, ahányszor a menyasszonyánál hivatalos volt, mindig vitt neki virágot. Nagyon örült, hogy a mulasztás idején eszébe jutott, és vissza is iramodott, futott le a lépcsőn, a kapun át a bérház sarkáig, ahol egy zsámolyon kuporgó néni cserepeiben és köcsögeiben kiállította az évad virágait, s állandó virágkiállítást rendezett. Gyorsan kiválasztott egy fél tucat rózsát, a legszebbeket, hosszú és egyenes szárú, sötétpiros virágokat, és orrához emelve, illatukat beszippantva már vissza is ért a lépcsőházba, és most meg sem állt az utolsó emeletig.

Kis lépcső vezetett innen tovább egy gyalulatlan ajtócskához, amely alatt már a tetőterasz erős fénye ragyogott.

Becsöngetett, és ezt gondolta: „Reméljük, nem a mama jön ajtót nyitni.” Mert jövendő anyósa olyan őrjöngő szeretetrohamokkal szokta elborítani, hogy ez mindig zavarba hozta.

De nyílt is már az ajtó, és Marcello megkönnyebbüléssel látta, hogy az előszoba homályában a szinte még gyerek cselédlány áll, túlságosan nagy fehér kötényben, lomposan, sápadt arca fölött fekete hajfonatának kettős koszorúja. Betette Marcello után az ajtót, de meg nem állhatta, hogy egy pillanatra ki ne kukkantson a lépcsőházba. Marcello nagyot szívott a konyha felől áradó fűszeres ebédszagból, és bement a nappaliba.

A nappali ablaka félig be volt hajtva, hogy felfogja a kinti meleget és napfényt, annyira azonban nem, hogy a ritkás fényű árnyékban ki ne lehessen venni a sötét bútorok körvonalait. Ezek a hamis, álreneszánsz stílusban készült nehéz, komoly és sűrűn cirádás bútorok egészen teletömték a szobát, és furcsa ellentétben voltak a bútorzat mozgatható részével, mely erősen szecessziós ízlést árult el. Szanaszét, asztalon és asztalkákon mit látni? Meztelen nő térdel a hamutartó szélén; kék inges matróz harmonikázik amott, egy egész falka fehér és fekete porcelán kutya az üveges szekrény sarkán; lámpácskák bimbó- és virágutánzatban; egy egész sereg fém és porcelán hamutartó, melyekben, tudta, eredetileg édesség volt, a menyasszony rokonainak és barátnőinek nászajándékai.

A falakon vörös áldamaszt tapéta, rajta tájképek és csendéletek élénk színekben és fekete keretben.

Leült a díványra, mely már nyári huzattal volt bevonva, és megelégedetten nézett körül: polgári ház ez mindenestül, állapította meg nem először, mégpedig a legszokványosabb és legszerényebb fajtából, teljesen hasonló a nagy bérház valamennyi lakásához, sőt az egész kerület minden lakásához. És éppen ez benne a legkedvesebb: itt valami nagyon átlagos, tucatszerű, de teljesen megnyugtató környezetben van.

Érezte, hogy szinte utálkozva is mennyire örül a ház rútságának: ő szép és jó ízléssel épített házban nőtt fel, ezért nem volt nehéz most megállapítania, hogy minden, ami itt körülveszi, orvosolhatatlanul csúf. De most éppen erre volt szüksége, erre a névtelen csúfságra, hogy ez is még közelebb vigye: azonosítsa és hasonítsa a benne lakókkal. Eszébe jutott, hogy pénz híján, legalábbis az első években, Giuliával majd ebben a házban lakik, s áldotta ezt a szegénységet.

Ő egyedül nem lett volna képes egy ilyen csúnya és közönséges házat találni és berendezni.

Nemsokára ez lesz az ő szalonja; és a század eleji hálószoba is, amelyben leendő anyósa lakott kerek harminc éven át férjével, aki azóta meghalt, szintén az övék lesz; a mahagóni ebédlő is, amelyben Giulia és a szülei egész életükben naponta kétszer étkeztek.

Giulia apja magas beosztású minisztériumi tisztviselő volt; ezt a házat valaha, a kor ízlése szerint, még fiatal kora idején építették, patetikus módon, mint valami templomot, a tekintély és a szolidság ikeristenségének tiszteletére. Ilyképp ő is nemsokára – gondolta valami mohó, frivol örömmel – be lesz avatva a szolidság és tekintélytisztelet szent jogaiba és szertartásaiba. Nyílt az ajtó, és Giulia lépett be viharosan, visszaszólva még a folyosóra valakinek, talán a cselédlánynak. Aztán betette az ajtót, és szinte rárohant vőlegényére.

Giulia most húszéves; formás és érett, mint egy harmincéves nő, s inkább parasztos: friss és kemény, teste egyszerre árulja el fiatalságát és valami pontosan ki nem fejezhető illúziót és érzéki örömet.

Arcszíne fehér; szeme nagy, sötét és selymes fényű; gesztenyeszín haja tömött és hullámos; ajka viruló piros.

Marcello, ahogy a lány feléje rontott könnyű, férfias szabású kosztümjében, amelyből szinte kihasadtak duzzadt formái, megújuló örömmel, önkéntelen is arra gondolt, hogy egy teljesen normális nőt vesz feleségül, egy közönséges átlagnőt, aki mindenben hasonló a szalonhoz, mely az imént oly nagy megkönnyebbülést okozott neki.

Ugyanezt a megkönnyebbülést érezte (hűs borogatást a homlokon), amikor a lány vontatott, jókedvű és tájszavaktól ízes hangját meghallotta:

– Ó, micsoda szép rózsák!... De miért hoztad? Már mondtam, hogy ne fáraszd magad... Igazán mintha mindig első alkalommal jönnél hozzánk ebédre! – Közben egy kék vázába tette a rózsákat, amely egy sárga márványoszlop tetején állott a sarokban.

– Szeretek neked virágot hozni, ennyi az egész – felelte Marcello.

Giulia boldogan sóhajtott, aztán leomlott a díványra. Marcello mellé. Marcello észrevette, hogy a lány iménti felhevült és viharos lelkiállapotát zavar váltotta fel. Hirtelen feléje fordult, nyakába dobta karjait, és halkan suttogta:

– Csókolj meg!...

Marcello átfogta a derekát, és szájon csókolta. Giulia érzéki teremtés volt, és ilyenkor, csókolózás közben (amit mindig ő kezdeményezett a húzódozó Marcellóval szemben) mindig elkövetkezett a pillanat, amikor a lány érzékisége fellobbant, egykettőre megváltoztatva a jegyesek közötti kötelező szűzi és előre megfontolt viszonyt.

Most is, mikor ajkaik már szétválóban voltak, a lányt mohó és pajzán indulat rohanta meg, hevesen átölelte a férfi nyakát, és erőszakkal rátapadt az ajkára. Marcello érezte, ahogy a lány nyelve utat tör az ajkai között, és elkezd gyorsan mozogni. Közben megragadta egyik kezét is, és mellére tette, kényszerítve szinte, hogy bal mellét megmarkolja. A heves összecsapásban vad s állati ártatlan s kielégítetlen szuszogás remegtette a lány orrcimpáit.

Marcello nem volt szerelmes menyasszonyába, de tetszett neki, és ezek az érzéki ölelkezések mindig megrendítették és elgyengítették. Mégsem érzett hajlandóságot arra, hogy Giulia elragadtatását viszonozza: mindig vigyázott, hogy menyasszonyával való kapcsolata sose lépje túl a hagyományos határokat, az lévén meggyőződése, hogy a szokottnál nagyobb és kilengőbb bizalmaskodás visszazökkenti korábbi rendetlen és abnormális állapotába, amelytől oly szívósan meg akart szabadulni.

Ezért most is, sokkal előbb, mint ez természetes lett volna, elvette kezét a lány melléről, és lassan eltolta magától.

– Jaj, de kényes vagy – mondta a lány visszahúzódva, zavart mosollyal nézve rá –, néha igazán azt kell gondolnom, hogy nem is szeretsz!...

– Tudod jól, hogy szeretlek.

A lány könnyedén túltette magát a kérdésen, és hadarva folytatta:

– Ó, én olyan boldog vagyok!... Soha ilyen boldog nem voltam... Ja, most jut eszembe, tudod-e, hogy a mama ma reggel is kifejtette, hogy a hálószobáját okvetlenül nekünk engedi át... ő beköltözik abba a kis szobába a folyosó végén... Mit szólsz ehhez?...

El kell fogadnunk, ugye?

– Azt hiszem. Megsértődne, ha visszautasítanánk.

– Én is azt hiszem... Képzeld el, kislány koromban mindig arról ábrándoztam, hogy egyszer majd én is olyan „nagyoknak való” szobában álhatóm... Most aztán nem is tudom, tetszik-e annyira, mint akkor... Neked tetszik?

– Nekem nagyon – sietett a válasszal Marcello. – Nagyon szép szoba.

Felelete Giuliában látható boldogságot fakasztott.

Örömében röpke csókot cuppantott a férfi arcára, és folytatta:

– Ma reggel találkoztam Persico nénivel, és meghívtam az esküvői fogadásra... Képzeld el, még nem tudta, hogy férjhez megyek!... Annyi mindenfélét kérdezett... s mikor megmondtam neki, ki vagy, azt mondta, ismerte édesanyádat... A tengerparton találkoztak, néhány éve.

Marcello hallgatott. Ha anyjáról hallott, akivel évek óta nem lakott együtt, és akit nagyon ritkán látogatott meg, mindig kényelmetlenül érezte magát. Szerencsére Giulia, aki egészen belemelegedett a csevegésbe, nem vett észre semmit, és tovább szaporázta a szót:

– Az ám, hogy el ne felejtsem: összeállítottuk a meghívottak listáját!... Akarod látni?

– Igen, mutasd!

A lány kivett kabátja zsebéből egy ív papírt, s átnyújtotta. Marcello figyelmesen kezdte olvasni; hosszú névsor volt rajta, családonként csoportosítva: apák, anyák, lányok, fiúk. A családapáknak család- és keresztneve mellett ott volt a foglalkozásuk is: orvos, ügyvéd, mérnök, tanár; sőt, akinek állásán felül valami kitüntetése s rangja volt, az is fel volt tüntetve: doktor, lovag, tanácsos stb.

Minden család mellé, a biztonság kedvéért, Giulia azt is odaírta, hogy hány tagból áll, tehát: három, öt, kettő, négy. Marcellónak csaknem valamennyi ismeretlen – és mégis úgy érezte: valamennyit ismeri. Egytől egyig a közép-és kispolgárság szülötte, értelmiségi, állami hivatalnok; és ezek mind, egy pillanatig sem kétséges, éppen ilyen házban laknak, ilyen szalonokban, ilyen bútorok között; nyilván minden családban van eladó lány, hasonló Giuliához, és ezeket egyetemet végzett hivatalnokok veszik majd feleségül, hasonlók – reméli – őhozzá.

Végigolvasta a névsort, meg-megállva egy-egy jellegzetes névnél (legátlagosabb neveknél), és kellemes öröm járta át, noha ebben az örömben is volt egy csepp abból a hideg és mozdulatlan melankóliából.

– Ki ez az Arcangeli? – kérdezte találomra az egyik névről. Doktor lovag Giuseppe Arcangeli feleségével, Iolával, Silvana és Beatrice leányaival és fiával, Gino doktorral?

– Semmi, semmi, úgysem ismered őket... Arcangeli barátja volt szegény atyusnak a minisztériumban.

– Hol lakik?

– Innen egy ugrásra, a Via Porporán.

– És milyen a szalonjuk?

– De furcsákat kérdezel! – kiáltott a lány nevetve. – Milyen legyen?. .. Olyan, mint ez és még annyi más lakásé! Miért érdekel ez téged?

– És ezek a lányok itt menyasszonyok?

– Igen... Beatrice igen... de mért kérded?

– Ki a vőlegénye?

– Szörnyű, még a vőlegényét is kérded! Hát a vőlegénye nagyon furcsa nevű ember: Schirinzi, ügyvédbojtár!

Marcello megállapította, hogy Giulia feleleteiből nem nagyon lehet fogalmat alkotni ezekről az alakokról. Nyilván mert neki se jelentettek sokkal többet, mint ami a papirosra volt írva: tiszteletre méltó, egymástól megkülönböztethetetlen, normális emberek.

Még egyszer végigszaladt a listán, és találomra megállt egy másik névnél:

– És ki ez a doktor Cesare Spadoni, Livia nevű feleségével, ügyvéd testvérével, Tullióval?

– Ez?... Gyerekorvos!... A felesége volt osztálytársam... Talán ismered is: kedves, barna, alacsony, sápadt asszony... A férje azonban szép magas, finom, elegáns úr... És ilyen a testvére is, tudniillik: ikrek.

– És ki ez a lovag Luigi Pace, feleségével, Teresával, és négy fiával, úgymint: Maurizio, Giovanni, Vittorio, Riccardo?

– Ez egy másik barátja szegény apusnak... A gyerekek még mind iskolába járnak... Riccardo most megy gimnáziumba...

Marcello ezt gondolta: alighanem felesleges tovább nyomozni a neveket. Giulia, úgy látszik, nemigen tud neki többet mondani, mint amit a névsorból ő is lát. És ha mégis aprólékosan kifaggatná a meghívottak jelleme, jellege és élete felől, ezek a Giulia-féle jellemzések akkor se lépnék túl ítéletének és értelmének nagyon is szűk korlátait. És mégis, úgy érezte, hallatlanul örül, szinte kéjes öröm önti el arra a gondolatra, hogy ő nemsokára ebbe a szokványtársaságba fog tartozni, hála házasságának.

Egy kérdés azért még ott lebegett a nyelve hegyén, és némi habozás után ki is mondta:

– És mondd, kérlek, hasonlítok-e én ezekhez a te meghívottaidhoz?

– Hogy érted ezt?... Külsőleg, vagy hogy?

– Nem... csak azt szeretném tudni, hogy szerinted... van-e közöttünk valami hasonlatosság... mondjuk... a modorunk, a viselkedésünk, vagy úgy egyszeri ránézésre: hasonlítunk-e egymáshoz?

– Te mindezeknél több vagy nekem! – mondta szenvedélyesen a lány. – Különben te is olyan vagy, mint ők: finom, komoly, disztingvált... vagyis rendes, jóravaló... izé... fiatalember, no... mi a csudának kérdezel ilyesmit tőlem?

– Hát csak úgy...

– Furcsa vagy – mondta a lány, és kíváncsian meg is nézte vőlegényét. – Mindenki más akar lenni, mint a többi... te meg pont fordítva: olyan akarsz lenni, mint akárki más.

Marcello hallgatott, és visszaadta a lánynak a listát, és alig hallhatólag jegyezte meg: – Hát én ezekből egyetlenegyet se ismerek.

– Hát én, azt hiszed, igen? – mondta vidáman a lány. – A legtöbbről csak a mama tudja, hogy kicsoda... Különben a fogadás nagyon rövid ideig tart... Legfeljebb egy óra, aztán akár sose látod őket többet.

– Nem erről van szó, én szívesen látom őket – mondta Marcello.

– Hát én csak úgy mondtam... És most hallgasd meg a fogásokat, az ünnepi étrendünket... És mondd meg, rendben van-e.

Giulia belenyúlt a zsebébe, és egy másik papirost húzott ki belőle, és hangosan olvasni kezdte:

 

Hideg húsleves, csészében

Rántott halszeletkék, molnárné módra

Pulykajérce rizzsel, püspökmártással

Idei saláta

Sajt

Diplomata fagylalt

Gyümölcs

Fekete és likőrök

 

– Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte a lány olyan kérdő és. bizonytalan hangsúllyal, mint imént a mama hálószobáját. – Jó lesz?...

Gondolod, hogy ízleni fog mindenkinek, és elég is lesz?

– A lehető legjobb, és bőségesen elegendő – mondta Marcello.

Giulia folytatta: – Pezsgőnek: olasz pezsgőt, mert ugyan nem olyan finom, mint a francia champagne... de koccintani jó lesz az is. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán nagy lendülettel hozzátette: Tudod-e, mit üzent Don Lattanzi?... Azt, hogy ha meg akarsz nősülni, légy szíves megáldozni, és ha áldozni akarsz, gyónnod is kell. Különben nem ád össze bennünket.

Marcello meglepetésében egy szót sem tudott szólni. Nem volt hívő, és talán tíz éve be se tette a lábát a templomba. Egyébként határozott ellenszenvet táplált minden iránt, ami egyházi. Most azonban csodálkozva vette észre, hogy a gyónás és áldozás ötlete éppen nem idegesíti fel, hanem tetszik neki, és vonzónak találja, ahogy az esküvői lakoma is, az esküvő is Giuliával és maga Giulia is tetszik neki, mert éppen olyan, mint annyi más lány a világon.

Ez egy láncszemmel több azon a láncon, amely őt a normalitás orvén az élet csalékony futóhomokjához köti. És hát ez a láncszem a tetejébe valamennyinél nemesebb és ellenállóbb fémből van kiverve: a vallásból! Csodálkozott is, hogy ez neki előbb nem jutott eszébe, de feledékenységét a vallás annyira kézenfekvő és békés jellegének tulajdonította, annak a vallásnak, amelybe ő beleszületett, és amelyhez mindig hozzátartozott, ha nem is gyakorolta. Mégis, mert kíváncsi volt, mit szól hozzá Giulia, ezt mondta:

– Csakhogy én nem vagyok hivő lélek.

– Miért, ki hívő? – felelte nyugodtan a lány. – Azoknak, akik templomba járnak, mit gondolsz, kilencven százaléka talán hívő?

Sőt, maguk a papok?

– Gondolod?

Giulia legyintett: – Bizonyos mértékig igen... Don Lattanzinak meg is mondom néha: maguk csak ne szédítsenek engem a meséikkel, tisztelendő úr... mert hiszem is meg nem is... jobban mondva – tette hozzá fontoskodva –, van nekem egy vallásom... aminek semmi köze sincs a papokéhoz.

„Azt jó lenne tudni, milyen lehet az efféle egyéni vallás” – gondolta Marcello, de tapasztalatból tudta jól, hogy Giulia sokszor mond olyasmit, amiről nem nagyon tudja, hogy mi, hát nem kérdezte meg, ellenben ezt mondta: – Az én hitetlenségem, azonban „gyökeres”, hogy így mondjam... Én ugyanis egyáltalán nem hiszek semmiféle vallásban.

Giulia vidám közömbösséggel legyintett: – Nem tesz semmit!...

Ha azoknak annyira fontos, és neked nem kerül semmibe, eredj csak gyónni... Nem igaz?

– Csakhogy akkor kénytelen leszek hazudni.

– Eh, szavak!... Akkor is olyan hazugság lesz, amit jó cél érdekében követ el az ember... Tudod, mit mond Lattanzi? Hogy bizonyos dolgokat úgy kell megtenni, mintha hinne bennük az ember, akkor is, ha nem hisz... A hit megjön később.

Marcello egy pillanatig hallgatott, aztán ezt mondta:

– Rendben van... meg fogok gyónni és áldozni. – És megint az a sötét gyönyör zúgott benne végig, ami imént a meghívottak listájának vizsgálata közben. – Bemegyek Lattanzi tisztelendő úrhoz, és meggyónok neki.

– Nem muszáj éppen nála – mondta Giulia –, mehetsz más paphoz is, akármelyik templomba.

– És áldozni?

– Azt már lehet nála... azon a napon, amikor megesküszünk...

Majd együtt, jó?... Mióta nem gyóntál?

– Azt hiszem, első áldozásom óta nem gyóntam... vagyis nyolcéves koromtól – mondta kissé zavartan Marcello. – Úgy emlékszem, azóta nem.

– Tyűha – nevetett a lány, és kiáltva mondta: – Akkor egy zsákra való bűnt kell meggyónnod!

– És ha nem oldoznak fel?

– Olyan nincs, biztosan feloldoznak – mondta a lány, gyengéden megcirógatva a férfi arcát. – Miért is ne? Miféle bűneid lehetnek?...

Hiszen te jó vagy, kedves, rosszat nem tettél soha senkinek... Ne félj, azonnal feloldoznak, nem lesz semmi baj.

– Meglehetősen komplikált dolog a nősülés – mondta szórakozottan Marcello.

– Látod, nekem meg nagyon is tetszenek ezek a komplikációk, ez a zűrös készülődés... mert utána örökre egymáséi leszünk, ugye?...

Erről jut eszembe, nászútra hova megyünk?

Marcello most érzett először az elnéző és tiszta szereteten túl valami meghatódott szánalmat Giulia iránt.

Még idejében lenne megváltoztatni tervét, és a párizsi nászút helyett valami mást keresni – együtt. A minisztériumban pedig bejelenteni, hogy visszaadja a megbízatást.

De rögtön tudta azt is, hogy ez teljességgel lehetetlen. Mert kiküldetése talán a legelhatározóbb lépés a végleges normalitás útján, ahogy ugyanebben az irányban haladt akkor is, amikor sorra mindent elfogadott. A házasság, a lakoma, a vallásos szertartások, a gyónás, az áldozás – ez mind egy-egy lépés volt, ha nem is olyan döntő, mint a nászút.

Nem is rágódott hát tovább, egy pillanatig tartott az egész, amíg végiggondolta. De e gondolat alján (nem kerülte el figyelmét) valami sötét balsejtelem csillant meg. Gyorsan azt felelte:

– Úgy gondoltam: Párizsba mehetnénk.

Giulia, részegen az örömtől, összecsapta a kezét: – Ó, be nagyszerű, be pompás!... Párizs, igen!... Amiről mindig álmodtam!

– Átölelte nyakát, és viharos szenvedéllyel megcsókolta. – Ha tudnád, mily boldoggá tettél!... Nem akartam mondani, de annyira vágytam Párizsba!... Féltem szólni... hogy nagyon sokba kerül!

– Körülbelül annyiba, mint a többi is kerülne – mondta Marcello.

– De ha többe is, ne izgasson a pénz... Ebből nem kell gondot csinálnunk.

Giulia el volt ragadtatva. – Ó, be boldog vagyok! – mondogatta, és hevesen magához szorította a férfit, és fülébe súgta: – Szeretsz, mondd, szeretsz?... Miért nem csókolsz meg?

Giulia csókja most még forróbb, még szenvedélyesebb volt, mert a hála tüzelte, nyögött és nyüszített az örömtől, egész teste vonaglott, megint megragadta Marcello kezét, és a mellére szorította, nyelvével pedig fergetegesen harangozott a szájában.

Marcello fejét kezdte elönteni a vér, és ezt gondolta: „Most ha akarnám, magamévá tehetném, itt rögtön, a díványon.” És eszébe villant, mily törékeny valami is az, amit ő „normalitásnak” nevez.

Végre amikor szétváltak, Marcello mosolyogva megjegyezte:

– Szerencsére nemsokára összeházasodunk,... különben félnék, hogy rövidesen szeretői leszünk egymásnak.

Giulia megrándította a vállát, arcán még ott lángolt a csók pirossága, aztán valami túlfeszített és ártatlan óvatlansággal ezt mondta: – Én annyira szeretlek, hogy nem is kívánhatnék magamnak jobbat.

– Igazán? – kérdezte Marcello.

– Akár most rögtön – mondta lángolva a lány –, akár most rögtön, itt...

Megragadta Marcello kezét, és hosszan megcsókolta, meghatott, fényes tekintettel pillantva fel a szemébe.

Aztán megnyílt az ajtó, és Giulia hirtelen visszazökkent helyére, mert belépett a mama.

„Ez az alak is – gondolta Marcello, ahogy az asszonyt közeledni látta – egyike amaz embereknek, akik benyomultak életembe a megváltó normalitás keresésének orvén. Köztem és e közt az érzelmes és gyötrő gyengédségtől áradó nő között semmi közös nincs, nem lehetett, kivéve azt a vágyat, hogy tartósan és mélyen a szolid és rendíthetetlen emberi társadalomba eresszem életem horgonyát.”

Giulia mamája, Delia Ginami, korpulens nő volt, akiben az érett kor esendősége egyfajta testi és lelki szétoldódásban nyilvánult meg.

A testi: rengő, csonttalan kövérség; a lelki: szüntelenül ájuldozó jótétlelkűség. Ahogy mozgott, minden lépésénél attól kellett félni, hogy formátlan ruhája alatt felfújódott testének belső részei szétválnak egymástól, és kényük-kedvük szerint másképp helyezkednek el; minden semmiségre valami őrjöngésszerű megilletődés vett rajta erőt, melyet képtelen volt fékezni; ilyenkor nedves, kék szeme megtelt könnyel, kezét elragadtatva kulcsolta össze, eksztatikus pózokban. Az utóbbi napokban aztán egyetlen lányának közelgő esküvője az állandó elérzékenyülés állapotába fojtotta bele: mást se tett, csak sírt, mint megindokolta, a részvéttől; minden pillanatban szükségét érezte, hogy ölelgesse lányát és leendő vejét, akit (mint szintén megmondta) úgy szeret, mint saját fiát. Marcello, akit ez a túláradó szeretet mindig rendkívüli zavarba ejtett, mégis megértette, hogy ez csak egyik megnyilvánulása annak a valóságnak, amelybe ő be akar illeszkedni; és elviselte és meg is becsülte ugyanazzal a kissé sötét és morózus kedvteléssel, ahogy a lakás csúf bútorait, Giulia csevegését, a menyegzői ünnepségeket és a Lattanzi tisztelendő úr rendelte egyházi szertartásokat.

Delia asszony ezúttal mégsem volt elérzékenyülve, hanem éppen felháborodva. Kezében egy papírlapot lobogtatott, és miután üdvözölte Marcellót, aki felállt, ezt kiáltotta:

– Na tessék: egy névtelen levél!... De előbb talán menjünk át az ebédlőbe, tálalva van.

– Névtelen levél! – kiáltotta Giulia, és anyja után vetette magát.

– Az, igen, névtelen levél!... Ó, micsoda undok emberek vannak a világon!

Marcello is utánuk ment az ebédlőbe, arcát zsebkendőjébe rejtve, mert a névtelen levél híre rettentően felkavarta, és nem akarta, hogy a hölgyek bármit is észrevegyenek rajta.

Amikor meghallotta Giulia mamájának csatakiáltását, hogy „Névtelén levél!” – rögtön ezt gondolta: „ ...amelyben valaki megírja a Lino-ügyet!” Ez a kettő: névtelen levél és Lino-ügy neki egyet jelentett.

Erre a gondolatra elhagyta arcát a vér, lélegzete elakadt, zavar, szégyen és félelem szántotta keresztül-kasul, valami megmagyarázhatatlan, váratlan és villámszerűén belécsapó érzés, amit kamaszkorában érzett utoljára, amikor Linó friss emléke még időnként megrohanta. Ez, úgy látszik, erősebb nála, és egy pillanat alatt úgy átszakítja önfegyelmét, mint mikor a pánik szaggatta tömeg áttöri a rendőrség kordonát, amellyel vissza akarják szorítani. Véresre harapta ajkát, mire az asztalhoz ért: úgy látszik, tévedett a könyvtárban, amikor a bűntényről szóló tudósítást kereste, és azt hitte, hogy a régi seb már teljesen begyógyult. Lám, a seb nemhogy nem gyógyult be, hanem sokkalta mélyebben van, mint gondolta. Szerencsére az asztalnál olyan helyet kapott, hogy háttal ült a fénynek.

Csöndben, mereven foglalta el helyét az asztalfőn, jobbra ült tőle Giulia, balra Delia mama.

A névtelen levél most itt volt Delia mama tányérja mellett, az asztalkendőn. Közben bejött a kislány-cseléd, két kezén egyensúlyozva egy hatalmas tálat, megpúpozva szószos tésztával. Marcello belemélyesztette a nagyvillát a vörös és zsíros masszába, és egy kevés spagettit emelt le belőle, és óvatosan letette tányérjára. A két hölgy abban a pillanatban felcsattant:

– Kevés lesz!... Éhezni akarsz?... Böjtölsz?... Vegyél még drágám, de rögtön!

Ginami asszony még hozzátette: – Maga dolgozik... ennie kell!

Giulia pedig viharosan belevágta a nagyvillát a tálba, és hatalmas porcióval megtetézte vőlegénye adagját.

– Nem vagyok éhes – mondta Marcello elhaló hangon.

– Evés közben jön meg az étvágy – harsogta Giulia, miközben magának vett egy jókora adagot.

A cselédlányka már vitte is ki a csaknem üres tálat, mire a mama rögtön megszólalt:

– Nem is akartam megmutatni... gondoltam, nem érdemes...

De hát amilyen világban élünk...

Marcello hallgatott, mélyen a tányér fölé hajolva, és teletömte száját a zsíros tésztával. Még mindig attól félt, hogy a levél a Linoügyet szellőzteti, bár esze szerint ez teljes lehetetlenség. Hanem rettegése – úgy látszik – megfékezhetetlen, erősebb minden józan megfontolásnál.

Giulia végre megkérdezte: – De hát mi van abban a levélben, mama?!

A mama így felelt: – Mindenekelőtt meg akarom mondani Marcellónak, hogy ha ebben a levélben ezerszerte gyalázatosabb dolgot írtak volna meg, akkor is bizonyos lehet, hogy az én szeretetemen semmit nem változtatna. Marcello, én magát fiamnak tekintem, és tudja, hogy az anyai szeretet minden aljas rágalomnál erősebb.

Szeme megtelt könnyel, és úgy hajtogatta: – Mintha a fiam volna... – S megragadva Marcello kezét, szívére szorította: – Kedves fiam!...

Marcello erre nem tudott mit tenni, mint csöndben kivárni, amíg a mama rohama véget ér. Ginami asszony elgyengült, elérzékenyedett tekintettel nézett rá, és hozzátette:

– Bocsásson meg egy ilyen öregasszonynak, fiam!

– Miket beszélsz, mama? Nem vagy te öreg! – szólt közbe Giulia, aki már túlságosan megszokta ezeket az ahyai izgalmakat ahhoz, hogy jelentőséget tulajdonítson nekik, vagy csodálkozzék rajtuk.

– De igen, lányom, öreg vagyok, nem sok időm van már hátra mondta Delia mama. A közeli halál motívuma egyik legkedvesebb témája volt, talán mert az nemcsak őt magát, hanem másokat is könnyen meghatott. – Nemsokára meghalok, és azért vagyok boldog, hogy lányomat ilyen derék, jó emberre bízhatom, mint maga, Marcello.

Marcello, akit a Delia mamától szívére szorított keze kényelmetlen helyzetbe kényszerített a spagetti fölött, nem állhatta meg, hogy türelmetlen kis mozdulattal ne segítsen magán; ezt az asszony észrevette, de a túlzó dicséret elleni védekezésnek vélte. – De igen, igen – mondta –, maga nagyon, de nagyon jó ember!... Mondom is néha Giuliának: igazán szerencsésnek mondhatod magad, hogy ilyen derék ifjúra leltél... Én tudom, kedves fiam, hogy manapság a jóság nincs divatban; de igen, igen, engedje meg egy asszonynak, aki sokkal idősebb magánál, hogy megmondjam, bizony: nincs ma jóság a világon. De maga, édes fiam, maga annyira, de annyira jó gyerek...

Marcello összevonta szemöldökét, és komoran hallgatott.

– No de hagyd már enni szegényt, mamuskám! – kiáltotta Giulia. Nem látod, hogy csupa mártás lesz a kézelője?

Ginaminé elengedte Marcello kezét, és kezébe vette a levelet:

– Írógépen írt levél... római bélyegzővel... Nem csodálkoznék, ha valamelyik hivatali kollégája írta volna, Marcello.

– Drága anyám! Megtudhatjuk végre, mi van abban a levélben?

– Tessék! – mondta a mama, és átnyújtotta a levelet a lányának. Olvasd... de ne hangosan... Olyan ocsmány dolgok vannak benne, hogy hallani se akarom... Ha elolvastad, add oda Marcellónak...

Marcello aggódva figyelte menyasszonya arcát. Látta, mint torzul el a szája, s fejez ki megvetést: – Undok! – mondta, és átadta a levelet Marcellónak.

A levél géppel volt írva, velinpapírra, és csak néhány sor volt, halványan, kopott írógépszalaggal gépelve:

Asszonyom, ha ön beleegyezik lánya házasságába doktor Clericivel, ön nem tévedést, hanem ennél rosszabbat, bűnt követ el. Doktor Clerici apját luetikus eredetű elmebaj támadta meg, és évek óta a bolondokházában van; amint ön is tudja, ez a baj öröklődő. Még idejében akadályozza meg a házasságot. Egy jó barát.

„Tehát ennyi az egész” – gondolta Marcello szinte csalódottan.

Csalódása nagyobb volt megkönnyebbülésénél, mintha azt várta volna, hogy valaki leleplezi gyermekkora tragédiáját, és részben könnyít lelkiismereti terhén. De egy mondat különösen megütötte:

,,Amint ön is tudja, ez a baj öröklődő.” Nagyon jól tudta, hogy apja őrültsége nem luetikus eredetű, és nem fenyegeti veszély, hogy egy napon ő is megőrül, mint az apja. Mégis ez a mondat rosszindulatú fenyegetésével mintha arra célozna, hogy lehet másfajta őrültség is, amit valóban örökölni lehet.

Ez a gondolat éppen hogy csak átcikázott rajta, rögtön tovakergette. Aztán visszaadta a levelet Giulia anyjának, s nyugodtan megjegyezte:

– Egy szó sem igaz az egészből.

– Hát persze hogy nem igaz! – kiáltotta szinte sértődötten a jó asszony. Majd hozzátette: – Én csak tudom, hogy lányomat egy okos, tisztességes és komoly emberhez adom... Egy szép fiúhoz – tette hozzá még némi esetlen kacérsággal.

– Igen, főleg szép fiú: ezt nyugodtan mondhatod! – helyeselt Giulia az anyjának. – És ezért lehet valami pléhre csúszott alak, aki ezt a gyalázkodó levelet írta; biztosan irigyli Marcellót, amiért olyan csinos, és mivel ő olyan sose lehet, és sikere se, soha, soha... hát... eh, hülyék!

„Ki tudja, mit mondanának – tódult Marcello agyába a gondolat –, ha tudnák, hogy tizenhárom éves koromban csaknem szerelmi viszonyba kerültem valakivel, akit aztán megöltem?” Észrevette magán, hogy amint a levéltől való rémület elillant belőle, rögtön a régi bánatos, szőrszálhasogató közönybe zuhant vissza. „Valószínű – gondolta még a két nőre pillantva –, hogy ezeket ez se nagyon izgatná, olyan se hideg, se meleg formán érintené őket... Igen... mert a normális embereknek vastag a bőre” – és most még egyszer megirigyelte ennek a két nőnek a „vastag bőrét”.

És egyszerre csak ezt mondta: – Éppen ma megyek meglátogatni az apámat.

– Az anyáddal mégy?

– Igen.

A tészta elfogyott, a cselédlányka visszajött, kicserélte a tányérokat, és az asztalra hússal, zöldséggel-salátával teli tálat tett le. Az anya, amint a lány kihúzta a lábát, újra felvette a levelet:

– Csak azt szeretném tudni, ki írta ezt a levelet...

– Mama – szólt közbe most roppant komolyan Giulia –, add csak ide azt a levelet!

S már nyúlt is érte, figyelmesen megvizsgálta a borítékot, aztán kivette a finom ívpapirost, és szemöldökét összevonva, hosszan tanulmányozta, míg végre hevesen és méltatlankodva felkiáltott:

– Tudom már, ki írta ezt a levelet!... Biztos, biztos!... Ó, a nyomorult!

– Ki az?

– Egy szerencsétlen alak – felelte Giulia, laposan az asztalra pillantva.

Marcello hallgatott. Giulia ügyvédi irodában dolgozott; valószínű, gondolta, hogy a levelet valamelyik hivatali kollégája, ügyvédbojtár küldte.

A mama megjegyezte: – Valami irigy alak lehet... Marcellónak harmincéves korára olyan állása van, amilyent nagyon sok meglett ember is hiába szeretne magának.

Csak úgy, a forma kedvéért (mert egyáltalán nem volt rá kíváncsi), Marcello megkérdezte: – Ha tudod, ki írta, miért nem mondod meg?

– Nem mondhatom meg – mondta a lány, inkább megfontoltan, mint méltatlankodva –, de mondom, hogy ez egy szerencsétlen alak, semmi több.

Visszaadta a levelet az anyjának, és vett a tálból, amit a cselédlány eléje nyújtott.

Egy pillanatig egyikük se szólt semmit. Aztán a mama újrakezdte, őszinte hitetlenkedéssel:

– Nem tudom elképzelni, hogy lehet valaki olyan elvetemült, hogy efféle levelet írjon egy olyan Valaki ellen, mint Marcello.

– De hát, mama, kérlek, mindenki nem szeretheti úgy, mint mi ketten! – mondta Giulia.

– Ki nem szeretheti a mi Marcellónkat?! – kiáltott szenvedélyesen a mama.

– Tudod, mit mond rólad a mama? – kérdezte most Giulia a szokott, vidám hangján. – Hogy nem is ember vagy te, hanem angyal... Egyszer majd nem is az ajtón jössz be hozzánk, hanem az ablakon. – Nevetést fojtott el ajkán, aztán hozzátette még: – A pap, akihez gyónni mégy, nagyon meg lesz tisztelve, ha megtudja, hogy angyal vagy... mert nem mindennap lehet benne része, hogy egy angyal gyónjon meg neki...

– Látom, már megint rajtam gúnyolódsz – mondta a mama bánatosan –, pedig tudd meg, nem túlzók. Marcello nekem igenis angyal... – Szirupos gyöngédséggel Marcellóra nézett, és szemei tüstént megteltek könnyel. – Egész életemben még csak egy ilyen jó embert ismertem... a te szegény apádat.

Giulia most elkomolyodott, lesütötte a szemét, és mereven a tányért nézte. Közben a mama arca fokozatosan megváltozott: szeméből kifordultak a kövér cseppek, puha és duzzadt vonásait patetikus fintor torzította el szétzilált, ritkás haja keretében, arcán a vonalak összeolvadtak, mintha bőséges esőben ázó ablaküvegen át nézné az ember...

Zsebkendője után kapott, és szeméhez emelve, szaggatottan motyogta:

– Igen... nagyon jó ember volt ő... egy igazi angyal!... És milyen boldogok voltunk mi hárman, istenem!... És nincs már... meghalt... Marcello a te apádat juttatja mindig eszembe, mert ő is olyan jó... Ezért is szeretem annyira. Mikor arra gondolok, hogy ez a derék, jó ember halott, a szívem szakad meg.

Utolsó szavai zsebkendőjébe fúltak. Giulia halkan és nyugodtan rászólt: – Egyél, mama...

– Nem, nem vagyok éhes – zokogta a mama –, és ezt nem is bírom ki... ne haragudjatok... Ti boldogok vagytok, és nem illik, hogy egy öregasszony szomorúsága a ti boldogságtokat zavarja.

Hirtelen felállt, és kiment.

– Gondold meg, Marcello, ez már így megy hat éve – pillantott a becsukódott ajtóra Giulia –, mintha tegnap halt volna meg szegény papa.

Marcello hallgatott. Cigarettára gyújtott, és lehajtott fejjel fújta a füstöt az asztal fölé. Giulia kinyúlt a kezéért, és szinte könyörögve kérdezte: – Mire gondolsz most?

Gyakran kérdezte ezt tőle, mindig nagyon kíváncsian és néha azért, mert Marcello komor és mozdulatlan arca megriasztotta.

– Az anyádra gondoltam most – mondta Marcello. – Dicséretei zavarba hoznak... Nem ismer ő eléggé ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen kimondja rólam: jó vagyok.

Giulia megszorította a kezét: – Pedig ne hidd, hogy udvariasságból teszi... Amikor nem vagy itt, akkor is sokszor felsóhajt: milyen jó ember ez a Marcello!

– Honnan tudja?

– Vannak dolgok, amit nem kell tudni, csak látni – felelte Giulia, és felállt, odament Marcello mellé, puha, kerek csípőjét a férfi vállához nyomta, és ujjait belemélyesztette a hajába. – Miért, miért?...

Talán nem szereted, hogy ezt mondja?... Mondd meg őszintén, nem szereted?

– Nem azért mondom, hanem mert talán nem is igaz.

A lány megrázta fejét: – Az a te hibád, hogy nagyon is szerény vagy!... Nézd csak: én nem vagyok olyan, mint a mama, aki azt szeretné, hogy minden ember jó legyen... Szerintem vannak jó emberek, s vannak rossz emberek... De te nekem a legjobb, legderekabb ember vagy, akivel életemben találkoztam... És ezt nem azért mondom, mert a menyasszonyod vagyok és szeretlek... hanem mert ez az igazság.

Marcello lehajtotta fejét: – Lehet – mondta alig hallhatóan.

A két nő ragaszkodása megállapításukhoz, hogy ő „jó ember”, nem volt új, de mindig mélységesen felkavarta. Mert mi is lehetett az ő jósága? Valóban jó ember ő? Nem úgy van-e inkább, hogy az, amit benne jóságnak hisz Giulia és az anyja, nem más, mint az ő abnormalitása, rendellenessége, vagy legalábbis: elszakadása és távolisága az átlagemberek életétől? Hiszen a normális emberek nem jók, mert ennek ára van, akár tudatosan fizetik meg, akár nem, mégpedig igen nagy áron, a legkülönfélébb bonyodalmakon át, ami mindig csupa negatív tulajdonságból eredően lehetséges: szerepet játszik benne az érzéketlenség, az ostobaság, a hitványság, sőt sokszor a bűnös tettlegesség is.

Ezen gondolkodott, amikor elmefuttatásából Giulia riasztotta fel:

– Az ám, hogy el ne felejtsem, meghozták a ruhámat... Szeretném megmutatni... Várj csak, rögtön jövök!

És már perdült is ki az ajtón.

Marcello felállt az asztaltól, az ablakhoz lépett, és kitárta a szárnyakat. Az ablak az utcára nézett, jobban mondva, mivel Giuliáék lakása a legfelső emeleten volt, a bérház kiugró tetőteraszának a peremére nyílott, ahonnét semmit se lehetett látni. Ellenben az ürességen túl húzódott a szemközti ház homlokfala: egy egész nyitott szárnyú ablaksor, amelyen át jól be lehetett látni a lakások belsejébe.

Az a lakás, ahová tekintete tévedt, nagyon hasonló volt a Giuliáékéhoz: hálószoba, még vetetlen ágyakkal; „előkelő” kis szalon, a megszokott hamis és komor bútorokkal; ebédlő, amelynek asztalánál három ember, két férfi és egy nő ült és evett. Ezek a szobák nagyon közel estek, mert az utca, mely elválasztotta a házat, nem volt széles, és Marcello tisztán látta a három étkezőt a szemközti ebédlőben. Az egyik tömzsi férfi volt, idősebb bácsi, nagy, fehér haja volt, a másik fiatal, sovány, barna; és egy érett korú, szőke nő, jobbadán kövérkés. Nyugodalmasan ettek, pontosan olyan asztal mellett, ahonnét ők az imént felállottak, egy függőlámpa alatt, mely alig különbözött emettől.

És mégis, bár olyan közelinek látta őket, hogy szinte még a beszélgetésüket is hallja, iszonyúan messzi voltak tőle, talán a roppant űr miatt, mely a tetőperem alatt láthatatlanul tátongott. Megint csak arra kellett gondolnia, hogy ezek a szobák: a megtestesült normalitás; ha egy kicsit megemeli a hangját, odaszólhat az asztalnál ülőkhöz, és mégis: annyira kívül áll rajtuk, nemcsak materiális, hanem erkölcsi értelemben is. Giulia számára azonban mindez távolság, idegenség: egyszerűen nem létezett; mindez csak fizikai tény lehetett, mert ő benne élt ezekben a szobákban, mindig is ott volt, és ha felhívja rá most a figyelmét, nyilvánvaló, hogy a lehető legnagyobb közömbösséggel és természetességgel számol be neki ezekről az emberekről, ahogy imént is a menyegzői lakoma meghívottairól. És ez a közömbösség, amivel a szomszédokról csevegne, nem annyira nyájas bizalmaskodás lenne, hanem szórakozás. Giulia ugyanis nem ad nevet a normalitásnak, amelyben haja tövéig benne él, éppúgy, ahogy az állatok se, ha beszélni tudnának, neveznék nevén a természetet, amelyben teljesen és fenntartás nélkül benne élnek. Ő azonban, Marcello, kívül áll ezen, és a normalitást éppen azért nevezi normalitásnak, mert ebből ki van zárva, és úgy érzékeli, mint ami az ő abnormalitásának ellentéte. Hogy Giuliához hasonlóvá legyen, ahhoz vagy születni kell, vagy pedig...

Ekkor nyílott mögötte az ajtó,” odanézett, és Giulia állt előtte, menyasszonynak öltözve, fehér selyemruhában, két kezével eltartva bőven habzó fátylát, hogy megcsodáltassa megát.

– Szép vagyok?... Nézd! – kiáltotta ujjongva, és ujjai hegyén feszítve szét a hullámzó fátyolt, megperdült az asztal és az ablak közötti térségen, hogy vőlegénye minden oldalról megcsodálhassa a menyegzői ruhát.

Ez hát a menyegzői ruha, gondolta rögtön Marcello, mert mit is gondolhatott volna, előbbi gondolatait folytatva. Mindenben hasonlatos akármely más menyasszony ruhájához. Mégis tetszett neki, hogy Giulia meg van elégedve ezzel a formaruhával, ahogy előtte millió és millió lány meg volt elégedve, és boldogan mutogatta magát. Giulia testének kerekded és áradó formái valami komikus nyilvánvalósággal feszegették a ruha ropogó fehér selymét. És most hirtelen odalépett Marcellóhoz, és fátylát elejtve, arcát nyújtotta neki:

– Most pedig adj egy csókot... De ne érj hozzám, mert összegyűröd a ruhámat.

Giulia háttal állt az ablaknak, Marcello pedig szemközt, ezért jól láthatta, ahogy előrehajolt, hogy Giulia kicsücsörített ajkaira csókot leheljen, hogy a szemközti ebédlőben az ősz hajú bácsi felállt az asztaltól és kiment, mire a sovány és barna fiatalember és a szőke nő egyszerre felállt, és állva az asztal mellett, gépiesen megcsókolták egymást. Nagy örömmel vette ezt tudomásul, ezt a kellemes látványt, miután nem sokkal előbb még olyan távolinak érezte magát attól a két emberi lénytől: a betömhetetlen űr eltűnt közülük. Ebben a pillanatban Giulia felkiáltott: – Az ördög vigye a ruhámat! – És egy cseppet se távolodva el Marcellótól, egyik kezével hátranyúlt, és behajtotta az ablaktáblákat, aztán mindkét karjával repült vőlegénye nyakába...

A fátyolba bonyolódva, hosszan csókolóztak a sötétben, és amíg a menyasszonya magához szorította és nyögött és csókolta, és rángott és hullámzott rajta egész testével, Marcello arra gondolt, hogy Giulia ezt is mily ma született ártatlansággal csinálja: egyáltalán nem érez semminő ellentmondást az ölelkezés és a szűzi nászruha között: íme, még egy bizonyítéka annak, hogy a normális embereknek a legnagyobb szabadság adatott meg, hogy normalitásukkal éljenek.

Végre mikor szétváltak, lélegzete fogytán, Giulia ezt susogta a fülébe:

– Nem szabad türelmetlennek lenni, kicsim... még néhány nap, és akár az utcán is megcsókolhatsz.

– Mennem kell – mondta Marcello, és zsebkendőjével megtörölte száját.

– Kikísérlek.

Tapogatózva mentek ki a sötét ebédlőből az előszobába.

– Vacsora után még látjuk egymást – mondta Giulia, ellágyulva és merengve a küszöbön, az ajtófélfának dőlve. A fátyol csókolózás közben félrecsúszott a fején, és csomósán lógott le az egyik vállára.

Marcello visszalépett hozzá s megigazította: – Így, most jó!

Ebben a pillanatban a lépcsőházból összekocódó hangok hallatszottak. Giulia elpirult, elszégyellte magát, visszarebbent az ajtóból, és ujjai hegyén csókot dobva Marcello után, gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.

HARMADIK FEJEZET

A gyónás gondolata rendkívül idegesítette Marcellót. Nem volt ő vallásos még úgy sem, hogy forma szerint megtartotta volna az egyházi előírásokat; és abban sem volt biztos, hogy a másik értelemben az lett volna, amennyiben bizonyos természetes hajlandóságot árul el valamiféle vallásos lelkületre. Mégis a Lattanzi tisztelendő úr kívánta gyónást úgy tekintette, mint afféle szokványos műveletet, amelyet azért hajlandó elvégezni, hogy minél véglegesebben horgonyozza le magát á normalitásba.

Csakhogy ez a gyónás két olyan dolog bevallását hozná magával, amelyeket különböző okokból meggyónhatatlannak tartott: az egyik gyerekkori tragédiája, a másik párizsi küldetése. Homályosan sejtette, hogy finom összefüggés van a kettő között, bár ami azt illeti, nehezen tudta volna megmondani, hogy mi. Másrészt számot adott magának, hogy annyi más előírás, tiltó rendelkezés között éppen nem a keresztényit választotta, mely tiltja a gyilkosságot, hanem nagyon is mást, politikait és frisset, amelynek vér az ára.

A kereszténységnek tehát, amelyet az egyház képviselt száz meg száz pápájával, megszámlálhatatlan templomával, szentjeivel és vértanúival, nincs hatalmában visszaadni őt az emberi közösségnek, amelyhez vezető utat a Lino-ügy eltorlaszolta; ellenben, úgy látszik, ugyanez az egyház hallgatólagosan elismeri azt a hatalmat, amelyet a rúzsos szájú, kövérkés miniszter és ebhitű titkára, vagyis a titkosszolgálat két főnöke képvisel.

Mindezt, anélkül, hogy logikusan végiggondolta volna, csak sejdítette Marcello, mint akinek a gyónás gondolata hatalmasan megfeküdte melankóliás kedélyét, és aki csak egyetlen kivezető utat lát maga előtt, a többi zárva lévén, de ez az egyetlen út egyáltalán nincs kedvére.

De hát döntenie kell, gondolta magában, amikor felszállt a villamosra, mellyel a Santa Mária Maggiore-templom felé igyekezett.

Választani kell: vagy teljes gyónást végez, az egyház előírása szerint, vagy részleges gyónásra korlátozza magát, azaz formálisan eleget tesz Giulia kívánságának. Bár nem volt se gyakorló keresztény, se hívő lélek, mégis hajlott rá, hogy az előbbit válassza, ha sorsát nem is tudja megváltoztatni, legalább még egyszer meggyőződik róla, hogy ez lehetetlen.

Amíg a villamos átzörgött vele a városon, szokása szerint kissé bágyadt és pedáns, szőrszálhasogató komolysággal megvitatta magában ezt a kérdést.

Ami Linót illeti, efelől többé-kevésbé nyugodtnak érezte magát: elmondhatja az egészet úgy, ahogy történt, és a pap a szokásos vizsgálat és intelmek után nem tehet mást, mint feloldozza. De ami a küldetését illeti, amely tudomása szerint tőrbe csalást, árulást és végső soron egy ember halálát rejti magában, már egészen más, az minden számítását keresztülhúzza. Kényes pontja ennek a kérdésnek nem is annyira az, hogy megkapja rá a belegyezést, hanem hogy egyáltalán beszélhet-e róla. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy ennek a bevallására képes lenne-e, hiszen erről beszélni valójában azt jelenti, hogy az egyik rendszabályt feladja a másikért. Keresztényi ítélet alá vetni egy dolgot, amelyet mind a mai napig teljesen függetlennek tekintett; a hallgatás és titoktartás magától értetődő s állásával együtt járó kötelmét önkényesen feloldani kétségessé tenné a normalitáshoz való ragaszkodásának egész eddigi fáradságos küzdelmét.

De mégis úgy vélte, megéri a fáradságot, ha mindenképpen kiteszi magát a próbának, ha egyébért nem, azért, hogy még egyszer, de most az eddigieknél határozottabb formában meggyőződhessék keserves munkával felépített elméletének szilárdságáról.

Észrevette magán, hogy ezeket a változatokat minden különösebb felindulás nélkül latolgatja, hideg és erőtlen lélekkel, mintha csak külső szemlélője volna saját vergődésének; mintha a választást valójában már rég megejtette volna, és mindazt, ami a jövőben történik, már eleve elszámolta volna, nem tudni, hogyan és mikor.

A kétség annyira nem szaggatta meg, hogy amikor belépett a roppant nagy templomba, mely árnyékkal, csönddel és hűvösséggel volt teli – frissítő vigasz az utca harsogó világossága, zaja és fullasztó melege után –, jószerint el is feledkezett a gyónásról, és elkezdett bolyongani a márványsivatagon, egyik hajótól a másikig, szakasztott úgy, mint valami ráérős turista. A templomokat mindig is szerette, a hullámzó világnak e szilárd szigeteit, ezeket a tudatosan felépített hatalmas szerkezeteket, amelyekben régebben boldogan lelte meg tömör és ragyogó kifejezését annak, amit keresett: rendet, normát, szabályt. Megtörtént, mégpedig gyakran, hogy bement valamelyik templomba, amiből annyi, de annyi van Rómában, beült egy padba, nem azért, hogy imádkozzék, hanem hogy elmélkedjék valamiről.

Ami őt a templomba vonzotta, nem a feloldozás volt, amit a templom felkínált, és ő nem fogadhatott el, hanem valami eredmény, amit kénytelen volt értékelni és csodálni is. Minden templom tetszett neki, és minél tekintélyesebb és nagyarányúbb volt, azaz minél profánabb, annál inkább: azok a templomok tehát, amelyekben a vallásos áhítat méltóságteljes és rendezett világiasságba párolódott, és úgy érezte, hogy ez az átmenet a naiv vallásos hitből egy későbbi felnőtt társadalomba, amely azonban e nélkül a távoli, naiv hit nélkül nem tudna létezni.

Ebben az órában a templom üres volt, elhagyatott.

Marcello előrement egészen az oltárig, aztán a jobb oldali hajó oszlopsorához közeledve szemügyre vette a kövezetét, a kőkockákat, végignézett a végtelen márványpadlón, mely mintha megsemmisítené alakját, és megtiltaná, hogy a földet nézze, mert így távlatban ez a márványmező oly roppant és határtalan, hogy ő rajta akkorka, mint valami hangya: széles síkságon áll, és szédül a tértől. Felemelte hát tekintetét a hatalmas márványoszlopok mentén, fel, egészen a homorú mennyezetig, a gyönge fényecskében, ami valahonnan beszivárgott, oszlopról oszlopra siklatva, egészen a kijáratig. Ebben a pillanatban lépett be valaki az ajtón, félrehúzva a súlyos függönyt: nyersfehér fény villant meg, s benne egy icipici emberke, elveszve a roppant térségben...

Marcello az oltár mögé ment, és a hátsó fal mozaikablakát kezdte nézegetni: Krisztus alakja kötötte le figyelmét, négy szent között.

Aki ezt így ábrázolta – gondolta Marcello –, nem sokat gyötrődött azon, hogy mi normális és mi nem. Lehajtotta hát fejét, és lassan a gyóntatószék felé haladt, mely a jobb hajóban állott, s közben arra gondolt, hogy bizony hiábavaló dolog azon rágódni, hogy miért nem született más korban és más körülmények között: ő éppen azért olyan, amilyen, mert kora és körülményei nem ugyanazok, amelyek ezt a templomot közakarattal emelték; tudatában ennek a valóságnak, elfogadta, hogy saját életének súlya alatt nyög.

Közeledett a gyóntatószék felé, sötét fából kifaragott, hatalmas alkotmány ez, a bazilika méreteihez arányítva. Látta még a papot, amint beült, és magára csapta a függönyt, de arcát nem látta.

Mielőtt letérdelt volna, szokott mozdulatával térdénél összecsípte és felhúzta nadrágja élét, hogy ne gyűrődjék, aztán halkan mondta:

– Szeretnék meggyónni.

A rács másik felén a pap suttogóra fogott, de friss és sürgető hangja felelt, hogy rendben van, kezdje el. Ez a hang ritmusosan tagolt volt, vastag, mély basszus hang, egy érett férfi hangja, erős déli hangsúllyal. Marcello önkéntelenül is egy szakálltól féket ellő szerzetesi arcot képzelt el, vastag szemöldökkel, duzzadt-tömpe orral, szőrös fülekkel és orrlyukakkal. Egy ember – gondolta –, aki ugyanabból a nehéz és tömör anyagból van faragva, mint a gyóntatószék, minden kétség és árnyalati finomság híján való.

A pap, ahogy előre sejtette, megkérdezte, mióta nem gyónt, és mikor megmondta, hogy soha, kivéve első gyónását gyermekkorában, és hogy most azért gyón, mert nősülni akar, a pap hangja, kis csönd után, inkább talán közömbös, mint felelősségre vonó árnyalattal súlyosbodott a rácson túl:

– Nagyon-nagyon rosszul tetted ezt, fiam!... Hány éves is vagy?

– Harminc – felelte Marcello.

– Harminc évig éltél bűnben – mondta a pap, egy könyvelő tárgyilagosságával, aki megállapítja az üzleti mérleg passzíváját. Aztán kisvártatva hozzátette: – Harminc éven át úgy éltél, mint valami állat, és nem úgy, ahogy egy emberi teremtménynek kell.

Marcello ajkát harapdálta. A gyóntató fölénye, mely könnyed és családias hangnemben esetét úgy ítéli meg, hogy részleteit nem is ismeri, elfogadhatatlannak és bosszantónak tűnt fel neki. Nem mintha a pap, aki valószínűleg derék ember, és aggályos lelkiismerettel látja el feladatát, nem tetszett volna neki, vagy esetleg a hely es a szertartásos forma ellen lett volna kifogása; de, ellentétben a minisztériummal, ahol semmi se tetszett neki, de ahol a tekintély annyira nyilvánvaló és elvitathatatlan volt, itt ösztönös vágya támadt, hogy fellázadjon. Mégis összeszedte magát, és ezt mondta:

– Minden bűnt elkövettem... a legnagyobbakat is...

– Mindent?

Marcello hirtelen ezt gondolta: „Most megmondom, hogy öltem, mert kíváncsi vagyok a hatásra.” Pár pillanatig tétovázott, aztán sikerült is, mintha könnyedén meglökték volna, tiszta és határozott hangon kimondania: – Igen, mindent, mert öltem is.

A pap élénken, de minden megbotránkozás és meglepetés nélkül kiáltott fel: – Úgy, tehát öltél, és nem érezted szükségét, hogy meggyónd!

Marcello megérezte, hogy pontosan ezt és így kellett mondania: semmi szörnyülködés, semmi csodálkozás, csak éppen a hivatalnok megbotránkozása, hogy egy ennyire súlyos bűnt nem gyónt meg.

És hálás is volt a papnak, mint ahogy hálás lett volna a rendőrfőnöknek, aki meghallgatva vallomását, minden teketória nélkül közli, hogy letartóztatja. Úgy látszik, így van rendjén, hogy mindenki játssza el a maga szerepét, mert a világ csak így tud fennmaradni.

Közben azonban még egyszer meggyőződött róla, hogy miközben feltárja saját tragédiáját, nem érez semmi különöset, és csodálkozott is ezen a közömbösségen, mely oly éles ellentétben volt mélységes zavarával, amit nem sokkal előbb érzett, amikor Giulia anyja bejelentette, hogy névtelen levelet kapott.

Nyugodt hangon kezdte:

– Igen, öltem... tizenhárom éves koromban... önvédelemből... akaratom ellenére.

– Mondd el, hogy történt.

Marcello egy kicsit megmozdult, hogy elzsibbadt térdén könnyítsen, aztán belekezdett:

– Egy délelőtt, amikor kijöttem a gimnáziumból, egy férfi férkőzött hozzám valami ürüggyel... Én akkor nagyon szerettem volna egy revolvert... nem játékpisztolyt, hanem igazi revolvert... Ez a férfi megígérte, hogy kapok tőle egyet, csak szálljak fel az autójára...

Az autó nem az övé volt, hanem egy külföldi nőé, ő volt a sofőrje, és a kocsi rendelkezésére állt akkor egész nap, mert az illető hölgy, az autó gazdája, külföldön volt... Én akkor teljesen tudatlan gyerek voltam, és amikor nekem ez a férfi furcsa ajánlatot tett, még csak meg sem értettem, miről van szó.

– Miféle ajánlatot?

– Szerelmi ajánlatot – felelte Marcello józan és nyugodt hangon –, de én nem tudtam, mi a szerelem, következőleg azt sem, mi ebben a normális, és mi az abnormális... Beültem hát az autóba, és ő elvitt á gazdája villájába.

– És ott mi történt?

– Semmi vagy majdnem semmi... Előbb megpróbált valamit, aztán megbánta, és megígértette velem, hogy azontúl nem hallgatok rá, ha bármennyire is rá akar venni, hogy újra szálljak be az autójába.

– Mit akarsz azzal mondani, hogy „szinte semmi”?... Megcsókolt?

– Nem – felelte Marcello kicsit meglepődve. – Mindössze annyi történt, hogy átölelte a derekamat, ezt is csak egy pillanatig, a folyosón.

– No, folytasd...

– Az illető azonban nagyon jól tudta előre, hogy nem bír engem elfelejteni... és valóban, másnap is várt az iskola után... és most is azt mondta, hogy nekem adja a revolvert, és mivel nagyon kívántam azt a revolvert, előbb egy kicsit kérettem magam, aztán hívásának eleget tettem, és beszálltam az autóba.

– Hova mentetek?

– Ahova előző nap is, a villába, a szobájába.

– És most hogy viselkedett?

– Egészen megváltozott – mondta Marcello. – Önkívületbe esett... Azt mondta, hogy nem adja ide a revolvert, és hogy én akár akarom, akár nem, meg kell tennem, amit ő akar... és miközben ezt mondta, kezében tartotta a revolvert... aztán megragadta egyik karomat, az ágyra dobott, de úgy, hogy a fejemet belevágtam a falba... a revolver közben az ágyra esett, és ő letérdelt, és átölelte a lábamat. Én fogtam a revolvert, felálltam az ágyról, néhány lépést hátramentem, és akkor ő kitárta karját, és azt kiáltotta:

„Ölj meg, lőj le, mint egy rühös kutyát!”, és akkor én, mintegy engedelmeskedve ... parancsának... elsütöttem a revolvert, é§ ő az ágyra zuhant... Aztán... aztán meglógtam, és azontúl nem tudtam semmiről... Ez sok évvel ezelőtt történt... Minap elmentem a könyvtárba, megnézni az akkori lapokat, és megtaláltam benne a hírt, hogy az illető még aznap este meghalt a kórházban.

Marcello vallomását minden sietség nélkül tette meg, gonddal válogatva szavait, és pontosan ejtve ki valahányat. És mialatt beszélt, semmit nem érzett, semmit azon a rideg és tartózkodó szomorúságon kívül, mely mindig meglepte, amikor valamit csinált vagy mondott.

A pap, anélkül, hogy a gyónó-alany elbeszélését bármiképp is kommentálni akarta volna, rögtön azt kérdezte:

– Bizonyos vagy benne, hogy a teljes igazat mondtad el?

– Igen, bizonyos vagyok – válaszolta Marcello meglepetve.

– Mert tudnod kell – folytatta a pap hirtelen felforrt izgalommal –, hogyha az igazságot vagy annak egy részét elhallgattad vagy elcsavartad, a gyónásod nem érvényes, és ezenfelül súlyos szentségtörést is követsz el... Mi történt tehát köztetek, de őszintén, a második alkalommal?

– Az... amit mondtam.

– Nem volt köztetek testi viszony?... Nem alkalmazott ellened erőszakot?

Marcello a pap kérdésére kénytelen volt arra gondolni, hogy úgy látszik, az emberölés kevésbé fontos a fajtalankodás bűnénél. Ezért határozottan kijelentette: – Nem történt egyéb, mint amit elmondtam.

– Mert akkor azt kellene mondanunk – folytatta a pap hajthatatlanul –, hogy bosszúból öltél meg valakit.

– De nekem ő egyáltalán nem csinált semmit.

Sűrű csönd esett közéjük, a rosszul leplezett hitetlenség csöndje.

– No és – kérdezte a pap hirtelen –, ezenkívül volt-e valaha viszonyod férfiakkal?

– Nem... nemi életem mindeddig teljesen normális volt.

– Mit értesz te normális nemi életen?

– Férfi vagyok, és e tekintetben olyan vagyok, mint a többi...

Nőt bordélyházban ismertem meg, tizenhét éves koromban... És azóta is csak nőkkel volt kapcsolatom.

– És ezt nevezed te normális nemi életnek?

– Igen, miért?

– Azért, mert ez abnormális – mondta a pap diadalittasan –, ez is bűn. Senki se mondta meg ezt neked, édes fiam?... Normális az, ha megnősül az ember, és a feleségével van kapcsolata, avégett, hogy gyermeket hozzon a világra... Csakis ez a normális.

– Éppen ezt akarom tenni – mondta Marcello.

– Helyes, de ez nem elég... Nem léphetsz oltár elé vértől mocskos kezekkel.

„Végre!” – sóhajtott magában Marcello, mert azt kellett már hinnie, hogy a pap megfeledkezett a gyónás fő témájáról. Ezért olyan alázatosan mondta, ahogy csak kitelt tőle: – Mondja meg hát, mit kell tennem.

– Meg kell bánnod bűnödet – mondotta a pap. – Csak őszinte és mélységes bűnbánattal teheted jóvá a rosszat, amit elkövettél...

– Megbántam – mondotta Marcello eltűnődve. – Ha a megbánás annyit jelent, mint hevesen kívánni, bárcsak soha el ne követtem volna bizonyos dolgokat, akkor megbántam bűnömet. – Szerette volna még hozzátenni, hogy: „Azonban ez kevés... ez nem volt elég... nem lehetett elég” – de visszafogta szavát, mire a pap gyorsan megjegyezte:

– Kötelességem figyelmeztetni téged, hogy ha nem igaz az, amit most mondtál, feloldozásom érvénytelen... Tudod, mi vár rád, ha megtévesztesz engem?

– Mi?

– A kárhozat.

A pap ezt a szót különös elégtétellel ejtette ki. Marcello felbolygatta képzeletét, vajon mit idéz fel benne ez a szó, de nem talált semmit: még a pokol lángjainak régi képét sem. De ugyanakkor érzékelte, hogy a szó többet jelent, mint amit a pap éreztetni akart vele.

És egy pillanatra eltűnődött és megborzongott, mintha tudomásul vette volna, hogy ezt a kárhozatot, akár megbánja bűnét, akár nem, a papnak nincs hatalmában levenni róla.

Keserűen mondta: – Valóban megbántam.

És a pap: – Mást nem akarsz mondani?

Mielőtt válaszolt volna, Marcello egy pillanatig hallgatott. Tudta, hogy elérkezett a pillanat, amikor küldetéséről kellene beszélnie, amely, mint tudta is, súlyosan elítélhető cselekedeteket von maga után, sőt olyanokat, amelyeket a keresztény erkölcstan tételei eleve elítélnek. Előre látta ezt a pillanatot, és joggal tulajdonította a legnagyobb fontosságot annak a kérdésnek, képes lesz-e bevallani küldetését. És akkor nyugodt és szomorú lett egyszerre, mert a meglepetést, ami most érte, előre látta, s bár már mozdult a szája, hogy valljon, valami legyőzhetetlen gátlás megakadályozta. Nem erkölcsi borzongás volt ez, se nem szégyenkezés, tehát valamiféle bűntudat hanem egészen más, aminek a bűnhöz semmi köze. Valami feltétlen tilalom, határozott tiltó hang, melyet a szövetkezett cinkosság és hűség állított elé. Nem szabad beszélnie a küldetésről – és vége, nincs tovább!... Lelkiismerete ezt most éppoly eréllyel döbbenti belé, mint ahogy az imént, amikor a gyilkosságot beismerte a papnak. Hallgatott hát tehetetlenül és ernyedten... Mivel még azonban erről teljesen meggyőződve nem volt, még egyszer megpróbálta, hogy beszéljen, és mondja ki ezt is, de érezte, olyan gépies kattanással, mint mikor a zárban forgatjuk a kulcsot, hogy villámütésszerűen megbénul a nyelve, eltorlad a szava. És most még inkább meggyőződött arról a hatalmi tekintélyről, amelyet a minisztériumban az a megvetésre méltó miniszter és nem kevésbé megvetésre méltó titkára képviselt. Valami rejtélyes, titokzatos hatalom ez, mint minden hatalom, amely, úgy látszik, lelke ismeretlen mélyeibe eresztette le gyökerét, míg az egyház, mely látszólag sokkal tekintélyesebb és hatalmasabb amannál, csak a felszínig hatol, tovább nem jut. És akkor kimondta első hazugságát a gyónás alatt:

– A menyasszonyomnak el kell mondanom, amit itt bevallottam?

– Eddig nem említettél neki semmit?

– Nem, most tenném meg először.

– Nem látom szükségét – mondotta a pap –, feleslegesen izgatnád fel, és veszélyeztetnéd a családi békét.

– Igaza van – mondta Marcello.

Megint egy kis csend következett, aztán a pap, mint aki be akarja fejezni a dolgot, de még egy utolsó lényeges kérdést tesz fel: – És mondd, fiam... részt vettél-e vagy részt veszel-e valami felforgató csoport vagy szövetkezés tevékenységében?

Marcello erre a kérdésre nem volt elkészülve, és egy pillanatig zavartan hallgatott. Nyilvánvaló, hogy a pap felsőbb parancsra teszi fel ezt a kérdést, avégett, hogy a hívők politikai pártállása felől tájékozódjék.

Azonban mégis jelentős mozzanat, mert ezzel a pap arra szólítja fel őt, aki csak forma szerint követi a szertartás kötelmeit, mintha egy társaságnak külső szabályait ismerné el magára nézve kötelezőnek, hogy ne vétsen e társaság ellen. Sokkal inkább ne, mint saját maga ellen. Azt akarta mondani, hogy: „Nem, mert tagja vagyok egy olyan csoportnak, mely éppen a felforgatókat üldözi”-de visszafojtotta magába ezt a gunyoros megjegyzését, és csak ennyit mondott: – Az igazat megvallva, állami tisztviselő vagyok.

Ez a felelet nagyon tetszhetett a papnak, mert rövid szünet után nyugodtan ezt mondotta: – Most pedig meg kell ígérned, hogy imádkozol... Nem is néhány napon, nem is néhány hónapon vagy éven át... hanem egész életedben, amíg csak élsz, mindig. v imádkozni fogsz a lelkedért... és annak az embernek a lelkéért. És imádkoztatni fogod a fiaidat és lányaidat is, ha lesznek... Mert csak az imádság kelti fel az Isten figyelmét, és csak ezen imádkozás által nyerheted el könyörületességét... Megértetted?... És most szállj magadba, és imádkozz velem.

Marcello lehajtotta fejét, és hallgatta a rácson túl imát mormoló papot: halkan és sietősen, latinul beszélt. Aztán valamennyire megemelve hangját, ugyancsak latinul elmondotta a feloldozás formuláját.

Marcello felállt a gyóntatószékből, de ahogy elhaladt előtte, a függöny félrelibbent, és a pap intett, hogy álljon meg. Marcello elcsodálkozott, hogy a pap pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzelte: kicsit kövérkés, kopasz, nagy, kerek homlok, sűrű szemöldök, kerek szem, barna, komoly, de nem okos, duzzadt száj. Vidéki plébános, gondolta, kolduló barát...

A pap odanyújtott neki egy kis füzetet, amelynek címlapján színes kép volt: Loyolai Szent Ignác élete, a katolikus ifjúság használatára.

– Köszönöm – mondta Marcello, rápillantva a füzetre. A pap keze mozdulatával jelezte, hogy nincs mit, és magára csapta a függönyt.

Marcello megindult a kijárat felé.

De mielőtt kiment volna, még egy pillantással átölelte az egész templomot, a két oszlopsort, a berakott mennyezetet, a sík márványpadlót és az oltárt, és úgy érezte, utolsó búcsút mond egy világ régi és túlélt képének, egy olyan világnak, amelyben szeretett volna élni, de többé nem lehet. Valami fordított csodavilág ez, a múltba ékelve, visszahívhatatlanul, amelytől, ahányat lép, csak mindjobban eltávolodik.

Aztán felemelte az ajtófüggönyt, és kilépett a derűs ég zuhogó fényébe, a térre, amely a villamosok vaslármájától csattogott, az ismeretlen paloták és kereskedőboltok alján.