Alberto Moravia

A MEGALKUVÓ

––––––

AGOSTINO

A MEGALKUVÓ

Fordította: Füsi József

ELŐHANG

ELSŐ FEJEZET

Gyerekkorában Marcellót úgy elbűvölték a tárgyak, mint valami szarkát. Talán mert a szülei, inkább nemtörődömségből, mint szigorúságból, sose gondoltak rá, hogy a gyerek birtokló ösztönét kielégítsék; vagy mert mélyebb és sötétebb ösztönnyilallásai álcázkodtak benne mohó kapzsisággá: valami dühöngő vágy volt ez, hogy a legkülönfélébb tárgyakat megkaparintsa. Például ha olyan ceruzát látott, melynek hegyezetlen vége törlőgumiban végződött, képeskönyvet, parittyát, vonalzót, ebonit tintatartót vagy akármi mást, ami megrezzentette szívét – először végtelen és megmagyarázhatatlan vágyakozás rohanta meg, aztán, amikor birtokába került, elképesztő, kísérteties és telhetetlen gyönyör.

Marcellónak külön szobája volt, abban aludt és tanult. Itt voltak szerzeményei, szanaszét szórva az asztalon, vagy fiókjaiba zárva: szent tárgyak vagy már kevésbé szentek, aszerint, mikor jutott hozzájuk. Nem olyan holmi volt ez, mint akármi más a házban, hanem töredékei egyfajta tapasztalatszerző törekvésnek, amit újra és újra próbára tett: minden tárgyhoz sötét szenvedély nehéz emléke tapadt.

Marcello a maga módján számot adott magának a birtoklás és a tulajdon e különleges fajtájáról, és mialatt kimondhatatlan élvezetét lelte benne, egyidejűleg szenvedett is tőle, mint valami bűntől, amit folytonosan elkövetett, és annyi időt se engedett neki, hogy megbánja.

És mindez összeharácsolt tárgyak között, melyekre annyira vágyakozott, a hadiszerszám lett volna a legbecsesebb, természetesen, mert ez tiltva volt. Persze, nem afféle hamisítványokra kell gondolni, amilyenekkel a gyerekek játszani szoktak, pléhpuskára, riasztópisztolyra, fabokszerre, hanem igazi fegyverekre, amelyekben a megfélemlítés, a veszély és a halál képzetét nem holmi formai hasonlóság keltette fel, hanem létezésük első és végső oka volt. A gyerekek pisztolyával például lehet ugyan játszani a halált, de előidézni semmi módon nem lehet. A felnőttek pisztolyával a halál nemcsak lehetséges, hanem mindig is jelenlevő, mint valami kísértés, amelyet csak az óvatosság tart féken. Marcello kezébe fogta néhányszor ezeket az igazi fegyvereket: egyszer, vidéken, vadászfegyvert; és apjának régi pisztolyát, amelyet egy nap megmutatott neki, előhúzva a fiókjából.

Ő ilyenkor mindig megborzongott érintésüktől, mintha keze végre megtalálta volna természetes meghosszabbodását a fegyver markolatában.

Marcellónak sok barátja volt a lakónegyed gyerekei között, de csakhamar észrevette, hogy vonzódása a fegyverekhez mélyebb és sötétebb eredetű, mint barátainak ártatlan katonásdi-rajongása.

Ezek úgy játszottak katonásdit, hogy színlelték a kegyetlenséget és vadságot, valójában azonban a játékot magáért a játékért szerették, és a vad és kegyetlenkedő helyzeteket csak majmolták, azokban lélek szerint igazán részt nem vettek. Benne éppen fordított folyamat játszódott le: a kegyetlenség és a vadság keresett kielégülést a harci játékokban vagy – játék híján – másféle szórakozásban, ami mind a pusztítás és a halál érzésével volt átitatva. Ebben a kezdeti időben Marcello kegyetlen volt, lelkifurdalás és szégyenkezés nélkül; egészen természetes volt az, hogy kegyetlenkedésben lelte csak igazi örömét, amiben semmi unalom nem volt, és ez a kegyetlenkedő hajlam még elég gyerekes volt ahhoz, hogy se benne, se másban ne keltsen gyanút.

Megtörtént például, hogy egyszer, még a nyár elején, lement a kertbe, mely kicsiny, keskeny és sűrű volt a rendetlenül, összevissza nőtt növényektől és fáktól, amelyek magukra hagyatva, évek óta nőttek és tenyésztek, ahogy jólesett nekik. Marcello vékony és hajlékony nádpálcával fegyverezte fel magát, melyet a padláson talált régi porolóból húzott Isi. Egy darabig andalgott a fák bujkáló árnyai és a nap lángoló sugarai alatt, a kavicsos utacskán jobbra-balra szemlélődve. Érezte: ragyog a szeme, és egész testét kéjes jóérzés járja át, mintha beleolvadna a buja és napsütötte kert lüktető jólétébe. Boldognak érezte magát. De olyan támadó és kegyetlen boldogság volt ez, mely mintha más boldogtalanságán akarna megélni.

Mert ahogy megpillantott a virágágyás közepén egy fehér és sárga virágoktól burjánzó margarétabokrot, zöld szárán ágaskodó vörös kelyhű tulipánt vagy akármilyen útszéli virágot, mely fehér és húsos szirmaival magasan a térde körül himbálózott, Marcello megsuhogtatta nádpálcáját a levegőben, mint valami kardot, és elkezdte vágni-nyesni a virágokat és a leveleket; ezek szétszálltak a földre, és száraik ott maradtak egyenesen, alig rezdülve meg, lefejezve. S a vagdalkozás alatt életérzése megkettőződött, mint mikor rég elfojtott erő tör fel az emberben, és ez okozza a gyönyörűséges kielégülést; de ugyanakkor a hatalomnak és az igazságtevésnek valami megmondhatatlanul pontos érzése is átjárta. Mintha ezek a növények bűnösök lettek volna, s ő megbüntette őket. Sőt még az az érzése is megvolt, hogy hatalmában volt büntetni. De ennek a vad szórakozásnak tiltott és bűnös jellege sem volt egészen ismeretlen előtte most.

Szinte akaratlan, minduntalan hátra-hátralesett a világra, attól félve, nem látja-e az anyja a nappali ablakából vagy a szakácsnő a konyhából, mit művel ő. Tudta, hogy nem is annyira a megrovástól fél, hanem hogy más is tanúja volt cselekedetének, amelyről ő maga is észrevette, hogy rendellenes, és titokzatos módon át van hatva a bűn illatától.

A virágokról és növényekről az állatokra való áttérés szinte észrevétlenül történt, ahogy a természetben is tapasztaljuk. Marcello nem tudta volna megmondani, mikor vette észre, hogy az öröm, amit növénypusztítás és virágkivégzés közben érzett, sűrűbb és mélyebb állatok bántalmazása közben.

Erre az útra talán csak a véletlen vitte, mikor nádpálcája, ahelyett, hogy egy bokrot csonkított volna meg, az egyik ágon elaludt gyíkocska hátát érte; vagy ha nem így történt, talán a beteltség s az unalom ösztönözte, hogy új teret keressen egyelőre még öntudatlan kegyetlenkedéseinek gyakorlására.

Akárhogy volt is, azon a csöndes délutánon, amikor aludt az egész ház, Marcellót arcpirító szégyen szállta meg, és belévillámlott a lelkiismeret-furdalás, mert öt vagy hat gyíkocskát suhintott halálra, öt kis állatot, akiket sikerült a fák ágain vagy a kertet övező kőfal repedéseiben felfedeznie: gyanútlanul sütkéreztek, s éppen csak megrezzentek, hogy elmeneküljenek, amikor a pálca árnyéka után a pálca is lesújtott rájuk.

Hogy hogy jutott idáig, nem tudta volna megmondani, vagy inkább nem szívesen gondolt rá, de most már hiába minden: a tisztátalanul lobogó napfény ott vibrált előtte a vérző és portól bemocskolódott kis gyíkhullákon. Mozdulatlanul állt a kicementezett utacskán, előtte a gyíkok, kezében, öklébe szorítva, a pálca; és még érezte, hogy vonaglik át arcán és egész testén az izgalom, amely elöntötte a mészárlás alatt; de ez az izgalom már nem oly kellemesen forró, mint még egy pillanattal előbb a gyilkolódásban, mert ezt átszínezte a lelkiismeret-furdalás és a szégyen.

Ezért számot adott magának róla, hogy a kegyetlenkedés és a hatalomérzés ismert ízébe most valami különös zavar elegyedett: új és megmagyarázhatatlanul testi vonatkozású; és a szégyennel és a lelkiismeret-furdalással együtt valami zavart rémület is átsuhant rajta.. És ahogy korábban felfedezett magában valamilyen sajátos rendellenességet, amiért szégyenkeznie kell, és tudta azt iS, hogy ezt titokként kell őriznie, hogy el ne túlozza se maga, se más előtt, most már következésképp azt is tudta, hogy ez őt örökre kiközösíti kortársai társaságából. Semmi kétség: más volt ő, mint a vele egykorú gyerekek, akik se magányosan, se együtt nem szánták rá magukat efféle kedvtelésre. Ez a különbség közte és pajtásai között: végleges.

Az, mert a gyíkok mind halottak. Ez a halál és ez a kegyetlen és bolond tett, amivel a halált felidézte, immár jóvátehetetlen. Ehhez képest mindaz, amit eddig tett, teljesen ártatlan és rendjén való volt.

Még azon a napon, hogy e merőben új és fájdalmas felfedezés, vagyis a benne lakozó abnormalitás felől bizonyosságot szerezzen, elhatározta, hogy szembesíti magát és tettét pajtásával, Robertóval, aki a szomszéd villácskában lakott. Alkonyattájt Roberto le szokott menni a kertbe, miután leckéjén már túl volt; a két család kölcsönösen úgy egyezett meg, hogy gyerekeik ettől az időtől vacsoráig együtt játszhatnak, felváltva az egyik vagy a másik kertben.

Marcello türelmetlenül várta ezt a pillanatot, az egész hosszú délutánt csöndben átheverte az ágyán. Szülei elmentek hazulról, a házban csak a szakácsnő maradt, akinek halk dudorászását hallgatta a földszinti konyhából. Délután rendesen tanulni szokott vagy játszani, de mindig egyedül, a szobájában; ezen a délután azonban nem érdekelte se a tanulás, se a játék; úgy érezte, képtelen bármit is csinálni, ugyanakkor dühöngve szenvedte el a lustálkodást: megbénította és egyúttal türelmetlenné is tette felfedezése és az a remény, hogy ezt a zavart majd a Robertóval való hamaros találkozás el fogja oszlatni. Ha Roberto azt mondja, hogy ő is ölt már gyíkokat, örömét lelte a mészárlásban, és hogy semmi rossz nincs abban, ha az ember megöli őket – akkor, úgy rémlett neki, minden rosszérzése abnormalitása felől semmivé lesz, és a gyíkok mészárlásának színhelyére közömbösen tekinthet, mintha ott csak valami véletlen baleset történt volna, aminek semmi jelentősége és következménye.

Nem tudta volna megmondani, miért tulajdonít ekkora tekintélyt Robertónak; csak homályosan sejtette, hogy ha Roberto is elkövet hasonló dolgokat, és úgy is érzi utána magát, akkor ez azt jelenti, hogy mindenkire érvényes; és amit mindenki csinál: az rendes dolog, vagy hát úgy nagyjából rendben van. Persze, mindez nem valami világosan formálódott meg Marcello fejében, inkább csak érzés és mélyről lüktető indulat volt, mintsem pontosan megfogott gondolat.

De egy dologban bizonyos volt: Roberto feleletétől függ lelke nyugalma.

Ebben a reményben és ebben az aggodalomban várta türelmetlenül az alkonyi órát. Már-már elaludt, amikor a kertből felhangzott a hosszú, dallamos füttyjel: egyezményes jeladás, amellyel Roberto jelenlétéről értesítette.

Marcello felugrott az ágyról, és az alkonyi félhomályban villanyt se gyújtva kiment a szobából, leszaladt a lépcsőn, és kilépett a kertbe.

A nyári alkonyat halk fényében mozdulatlan és megereszkedve álltak a fák; ágaik alatt már éjszakai homály. Virágillat párállik, porszag reked a levegőben, a kihevült föld sugározza az elnyelt napmeleget, a levegő áll és sűrű. A kőkerítés, mely a két kertet egymástól elválasztja, teljesen eltűnik egy hatalmas borostyánfa sűrű levelei alatt. Marcello egyenest a kert mélyére sietett,, a sarokba, ahol a borostyán és a homály a legsűrűbb; felágaskodott egy nagy kőre, és egyetlen határozott mozdulattal hárította el a sötét falrés fölé kúszó leveleket. Ő lelte és találta ki ezt az „ablakot” a borostyánlevélzet között, titkos és kalandszomjas játékosságból. És most, hogy elhárította a lombtáblát az ablakról, feltűnt a vasrács és a rács mögött barátjának, Robertónak finom, sápadt arca, szőke haja.

Marcello lábujjhegyre állt, és úgy kérdezte: – Nem látott meg senki?

Mindig ezzel a kérdéssel kezdődött a játék. Roberto úgy felelt, mint aki leckét mond:

– Nem, senki... – Aztán, kis szünet után: – Tanultál? – susogva beszélt, ez is közös megállapodás volt. Marcello ugyanígy susogva válaszolt:

– Nem, ma nem tanultam semmit... nem volt kedvem... majd azt mondom a tanító néninek, hogy nem jól éreztem magam.

– Én megcsináltam az írásbelimet – suttogta Roberto –, az egyik számtanpéldát is megoldottam... már csak egy maradt... Te mért nem tanultál?

Ezt a kérdést várta Marcello: – Azért nem, mert gyíkokra vadásztam.

Azt remélte, hogy Roberto erre így felel: – Igazán?... Én is szoktam gyíkokra vadászni. – Vagy valami hasonlót. De Roberto arca semmi cinkosságot nem árult el, még kíváncsiságot sem.

Marcello hát erőltetetten tette hozzá, hogy zavarát leplezze:

– És sorra mind megöltem!

Roberto óvatosan: – Mennyit?

– Összesen hetet – felelt Marcello. Aztán megint erőltetett hangon, mintha valami közömbös dologról beszélne, így folytatta:

– Ott lebzseltek az ágon meg a kövön... vártam, hogy továbbmozduljanak. .. De nem, s akkor ezzel a pálcával egy-egy csapással mind a hetet elintéztem.

Elégedetten fintorodott el, és felmutatta a suhogó pálcát.

És ekkor úgy látta, hogy a másik szemében kíváncsiság gyullad, de még egy kis csodálkozás is:

– És miért ölted meg őket?

– Hát csak – itt elakadt, s már a nyelve hegyén volt, hogy kimondja: „Mert kedvem telt benne!” De mégse mondta ki, hanem, maga se tudta, miért, így felelt: – ...azért, mert kártékonyak. Te nem tudod, hogy a gyík kártevő állat?

– Nem, nem hallottam... de ha az, minek árt?

– Pusztítja a szőlőt – mondta Marcello. – Tavaly is, vidéken hallottam, felfalták egy ismerősünk egész szőlőjét.

– De hát itt nincs szőlő egy szem se.

– Meg aztán – folytatta Marcello, és nem is figyelt barátja ellenvetésére – gonoszak is! Az egyik, láttam, ahelyett, hogy elmenekült volna, szembefordult velem, kitátva a száját... Ha idejében meg nem akadályozom, nekem ugrik. – Itt elhallgatott egy pillanatra, aztán bizalmasan hozzátette:

– Te sose öltél meg egyet se?

Roberto megrázta a fejét: – Nem, soha. – Aztán szemét lesütve, morcos arccal: – Azt mondják, nem szabad bántani az állatokat.

– Ki mondja?

– A mama.

– Sok mindent mondanak... – mondta Marcello, egyre bizonytalanabbul. – Hanem csak próbáld meg... majd meglátod, hogy milyen csuda jó szórakozás ez.

– Nem, nem próbálom meg.

– És miért nem?

– Mert ez... rosszaság.

Hát itt nincs mit tenni, gondolta Marcello. És hirtelen olyan harag fogta el, mely – anélkül, hogy ezt észrevette volna – odaláncolta saját abnormitásához. De mégis erőt vett magán, és ezt az ajánlatot tette:

– Hallgass ide: holnap újra vadászatra indulok... ha velem jössz, neked adom ajándékba a Vásári Bazár minden kifestett lapját.

Tudta, hogy ajánlata Róbertot megkísérti: többször kifejezte már heves vágyakozását erre a gyűjteményre. És valóban, Robertónak, mintha hirtelen sugallat szállna meg, felragyog az arca:

– Veled megyek, de csak ha a gyíkokat elevenen megfogjuk, skatulyába zárjuk, aztán később szabadon engedjük... és akkor nekem adhatod a gyűjteményt!

– Azt már nem – mondta Marcello. – Az egészben éppen az a jó, hogy agyon lehet verni őket ezzel a pálcával... Fogadni mernék, te nem bírnál agyonütni egyet se!

A másik hallgatott. Marcello folytatta: – Hát akkor megegyeztünk. .. gyere... De szerezz magadnak te is egy pálcát.

– Nem, én nem megyek – mondta Roberto makacsul.

– Nem? És miért nem?... A képeskönyvem egészen új.

– Nem, nem azért!... De gyíkot én nem bántok... még ha... tétován kereste a szót – még ha a pisztolyodat is nekem adod!

Marcello belátta, hogy itt nincs mit tenni, és hirtelen ráhagyatkozott indulatára, mely percek óta kaparta a mellét:

– Te csak azért nem jössz, mert gyáva vagy!... Mert félsz!

– Félek?... Mitől félnék?... Igazán nevetséges.

– Félsz! – ismételte Marcello indulatosan. – Gyáva vagy, az!

Gyáva nyúl! – És a rácson át hirtelen kinyújtotta kezét, és megragadta barátja fülét. Robertónak elálló fülei voltak, nagy, piros fülei, és nem ez volt az első eset, hogy Marcello megszaggatta; de soha akkora haraggal, mint most, mert szántszándékkal akart fájdalmat okozni. – Valid be, hogy gyáva vagy!

– Engedd el... hagyjál! – jajgatott a kisfiú, eltorzult az arca, s meg-megvonaglott a támadó keze közt.

– Mondd, hogy gyáva nyúl vagy!

– Nem!... Eressz!

– Valid be, hogy gyáva nyúl vagy!

Marcello kezét szinte már perzselte Roberto füle, a kisfiút forróság öntötte el, izzadt és verítékezett; könnyek szöktek kék szemébe.

Elgyötörtén nyögte:

– Hát jól van, gyáva nyúl vagyok!

Marcello azonnal elengedte a kisfiú fülét, ez pedig villámgyorsan elugrott a vaskerítéstől, és nekiiramodva visszakiáltotta: – Nem vagyok gyáva nyúl!... Amíg mondtam is, mást gondoltam, azt, hogy nem vagyok gyáva!... Tudd meg!... Kitoltam veled!

És síró-nevető hangja elveszett a kert bokrain túl...

Marcellónak ebből a beszélgetésből nagyon rossz íz maradt a szájában. Lám csak, Roberto hiába olyan meghitt barátja, nem adta meg neki a feloldozást, amit pedig éppen ragaszkodása okán elvárt tőle.

Így aztán visszasüllyedt rendellenességi érzésébe, bár előbb még megmutatta Robertónak, mennyire szeretne kimászni belőle, hogy ne kelljen hazudnia és kegyetlenkednie. Ezt most határozottan érezte, és azt is, hogy a szégyen és a lelkiismeret-furdalás, amiért a gyíkokat megölte, a hazugság szégyenével és gyötrelmével tetéződött, amikor Robertónak hazudozni kezdett azokról az okokról, melyek arra ösztökélték, hogy barátját cinkosának nyerje meg, és amikor fülrángató, heves indulatával annyira leleplezte magát. így hát az első bűnhöz egy második csatlakozott, és ő semmi módon nem bírt megszabadulni sem az egyiktől, sem a másiktól.

Keserű, önemésztő rágódása közben nemegyszer emlékezetébe idézte a gyíkok pusztulását, remélve, hogy egyszer majd csak elmúlik felőle minden lelkiismeret-furdalása, és az egész majd úgy tűnik fel neki, mint bármi más egyszerű eset. De aztán észrevette, hogy tulajdonképpen azt akarja, hogy egyáltalán ne történt légyen semmi: a gyíkocskák nem is haltak meg! De közben igen élénken, talán nem is egészen kellemetlenül, éppen ezért annál visszataszítóbb mivoltában vissza-visszatért az izgalom és testi kábultság, ami vadászat közben elfogta; és oly erővel, hogy kétkedett is, vajon az elkövetkező napokban ellen tud-e állni a kísértésnek, hogy a gyilkolódást megismételje.

És ez a gondolat elrémítette, mert eszerint nemcsak hogy nem normális, hanem a rendellenességet sem elnyomni, sem ellenőrizni nem tudja magában. Mialatt ezen rágódott, a szobájában ült kis asztalánál, nyitott könyve előtt, vacsorára várakozva. Hirtelen felkelt, ágyához ment, és térdre vetette magát a kis zsámolyra, ahonnét az ágyba szokott lépni, és esti imáját is végezni szokta: összekulcsolta kezét, és fennhangon, olyan hangsúllyal, mely őszintének tetszett, kiáltotta: „Esküszöm az élő Istennek, hogy soha többet nem bántom a növényeket, a virágokat és a gyíkokat!”

Mindazonáltal a feloldozás szüksége, ami a Róbertéval való cinkosság keresésére ösztökélte, továbbra is megmaradt; és ez a kényszer most az ellenkezőjébe csapott át: most már nem feloldozását kívánta, hanem büntetését. Roberto ugyanis, nemhogy melléállásával megmenthette volna lelkiismeret-furdalásától, nem is rendelkezett elég tekintéllyel ahhoz, hogy megerősítse benne e lelkiismereti válság alaposságát, és rendet teremtsen zavaros fejében valami meg fellebbezhetetlen ítélettel. Hisz éppolyan gyerkőc volt, mint ő, akit cinkosnak el lehet fogadni, de bírónak nem.

De amikor Roberto visszautasította ajánlatát, egyszersmind, irtózatának támaszául az anyai tekintélyt hozta fel.

Marcello ezért határozta el, hogy ő is az anyjához fellebbez.

Csakis az anyja ítélheti el vagy oldozhatja fel; avagy bármiképp döntsön is, csakis ő teremthet rendet eszméletében. Marcello ismerte anyját, és amikor erre az elhatározásra jutott, elvontan gondolkodott, mert egy eszményi anyára gondolt, amilyennek lennie kellett volna, és nem amilyen volt. Igazában kételkedett is, hogy fellebbezése jó végre megyén. De hát végre is ez az egy anyja van, és különben is indulata, hogy hozzá forduljon segítségért, minden más gyanakvást elfojtott benne. Várta hát az alkalmas pillanatot, amikor majd ágyba fekvés után az anyja bejön hozzá, hogy jó éjszakát kívánjon neki. Ez volt az a lélegzetnyi kis időcske, amikor szemtől szembe, négyszemközt láthatta, mert legtöbbször, étkezések és szüleivel való ritka séták alkalmával, az apja is velük volt. Marcello, bár ösztönösen kevés bizalma volt az anyjában, szerette őt, vagy talán inkább csodálta, mint szerette: mindig zavarba esett tőle, és el volt bájolva, ha meglátta, mint ahogy az ember csodálni szokta nővérét, aki különc és szeszélyes. Marcello anyja igen fiatalon ment férjhez, és erkölcsi és testi vonatkozásban lány maradt; ezenkívül, bár sose bizalmaskodott fiával – akivel nagy társadalmi elfoglaltsága miatt elmondhatatlanul keveset foglalkozott –, életének titkait nemigen zárta el fia elől. Így aztán Marcello úgy nőtt fel, hogy anyja állandóan és sietősen ki-be járt a szobájában, ruhát próbált vagy hajított el éppen; végeérhetetlen és nem éppen gyereknek való telefonbeszélgetéseinek tanúja volt; vagy annak, amikor szabókkal és szállítókkal veszekedett, vagy a szobalánnyal vitázott, a leghitványabb okokból feldúlt kedélyállapotának végtelen változatait mutatva be kisfiának. Marcello is bemehetett bármikor az anyja szobájába, kíváncsi és észrevétlen szemlélőjeként annyi bizalmas jelenetnek, ahol egy gyereknek éppen nincs semmi keresnivalója...

Néhanapján, amikor hirtelen lelkiismeret-furdalás lepte meg, lerázta magáról fásultságát, és elhatározta, hogy fiának szenteli életét, és elvitte magával a szabójához vagy a kalaposához. Itt a kisfiúnak hosszú órákon át kellett egy kis sámlin ülnie, mialatt a mama kalapot vagy ruhát próbált. Marcello ilyenkor visszasírta anyjának viharos közömbösségét.

Ezen az estén Marcello rögtön megérezte, hogy anyja még a szokottnál is jobban siet; még mielőtt legyőzte volna félénkségét, anyja már hátat is fordított neki, és a sötét szobán át iramlott a nyitva felejtett ajtó felé. De Marcello nem akart várni egy napot se az annyira áhított anyai ítéletre, ezért felült az ágyon, és utánakiáltott anyjának:

– Mama!

Az anya ingerült mozdulattal állt meg a küszöbön:

– Mit akarsz? – kérdezte, de már indult is vissza az ágyhoz.

Egészen közel állt hozzá, fehéren és törékenyen, kivágott estélyi ruhájában, a hátulról rávetődő fény sugarában. Finom és hajának fekete keretében még inkább sápadt arca árnyékban volt, nem annyira azonban, hogy Marcelío észre ne vegye rajta a bosszús, sietős türelmetlenséget. De ezzel most Marcello nem törődött, indulata elkapta, és bejelentette:

– Mama, mondani akarok valamit!

– Jól van, fiam, de gyorsan, mert anyádnak mennie kell, vár az apád – mondta, miközben mindkét kezével a tarkója táján babrált nyaklánca kapcsával.

Marcello el akarta mondani neki a gyíkmészárlást, és meg akarta kérdezni, helytelenül tette-e. De ahogy észrevette anyja sietségét, hirtelen megváltoztatta gondolatát, helyesebben: módosította azt a mondatot, amit előre elkészített agyában. A gyíkok egyszeriben igen kicsiny állatoknak tűntek fel, és nagyon jelentékteleneknek ahhoz, hogy egy ennyire szórakozott valakinek a figyelmét magukra vonják.

Ezért a fiú – maga se tudta, miért – olyan hazugságot talált ki, mely még öregbítette vétkét. S remélte, hogy felnagyított vétkével sikerül majd anyja érzékenységét felriasztani, amelyről homályosan sejtette, hogy tompa és ernyedt. Ezért olyan biztonsággal mondta, hogy őt magát is meglepte:

– Mama, megöltem a macskát!

Ebben a pillanatban sikerült végre az anyjának egymásba csúsztatni a csat két hegyét: két kezét tarkóján tartva, állat mellének feszítve a földet nézte, és néha idegesen toppantott cipője sarkával a padlón. – Úgy? – mondta olyan hangon, mely semmi érdeklődést vagy megértést nem árul el, hiszen minden figyelmét kimerítette az erőlködés. Marcello ezt észrevette, és bizonytalan hangon megtoldotta vallomását:

– A parittyámmal öltem meg...

A mama most csalódottan megrázta fejét, kezét elvette a tarkó járói, és egyik kezében a gyöngysort tartva (melyet mégsem sikerült összekapcsolnia), dühösen szólt rá fiára:

– Marcello, drágám... te olyan ügyes vagy, segíts már rajtam, és kapcsold fel a gyöngyömet.

Leült az ágy szélére, háttal a fiúnak, és oldalt rápillantva, türelmetlenül hozzátette:

– De vigyázz, és jól kattantsd be a kapcsot, különben újra szétkapcsolódik!

Mialatt fiához beszélt, csípejéig csupasz vállát mutatta neki, mely fehéren villogott az ajtó felől áradó fényben, mint a fényes papír; vékony ujjainak hegyes és bíbor körmei a finom tarkón tartották a nyakéket, a göndör fekete fürtök árnyékában. Marcello, arra gondolva, hogy ha a gyöngysort összekapcsolja, mamája nagyobb türelemmel hallgatja meg, előrehajolt, összedugta a kapocs két végét, és ügyesen bekattantotta. De akkor az anya hirtelen felállt, és a fiú arcára csókot lehelve szólt:

– Köszönöm, fiacskám... most pedig aludj szépen... Jó éjszakát!

És mielőtt még Marcello visszatarthatta volna valami suta mozdulattal vagy kiáltással, el is tűnt az ajtóban.

Másnap is meleg volt az idő, de az ég felhős. Marcello csendben evett apja és anyja között, és mikor végzett az evéssel, suttyomban lecsúszott a székről, és a tornácra vezető, nagy üveges ajtón át kisurrant a kertbe.

Mint rendesen, az emésztés valami tompa rosszullétet kavart fel benne, valami szédületfélét, amelybe tűnődő-dadogó érzékiség is vegyült.

Lassan bandukolt a kavicsos úton, szinte lábujjhegyen, a férgektől nyüzsgő fák árnyékán, le egészen a kapuig; azon kukucskált ki.

Az annyira ismert utcát látta, amint enyhe lankával ereszkedik alá, kétoldalt két sor borsfa, szinte tejes, piheszerű, zöld levelekkel.

Az utca most elhagyatottnak és különösmód sötétnek rémlett az alant járó, fekete felhők alatt, melyek teljesen bezsúfolták az eget.

Szemközt más kapuk, más kertek, más villák – hasonlóak az övékéhez.

Hosszan nézegette az utcát, aztán hirtelen ellépett a kaputól, lehajolt a földre, és a kisebb kavicsok közül, amelyek közé nagyobb fehér kövek is keveredtek, kiválasztott egy dió nagyságút, beletette parittyájának bőrpajzsába, és a fal mellett megindult, Robertóék kertje mentén. Az volt a gondolata vagy inkább csak érzése, hogy ő most hadiállapotban van barátjával, és a legnagyobb figyelemmel őrködnie kell a borostyánkerítésen, s a legkisebb mozgásra „tüzet kell nyitnia”, azaz elrepíteni a követ, amelyet parittyájában szorongatott.

Játék volt ez, amelyben haragos indulata szabadult fel Roberto ellen, aki nem akart cinkosa lenni az öldöklésben, és kegyetlenkedő ösztöne, mely öldöklésre sarkallta.

Marcello természetesen jól tudta, hogy Roberto ebben az órában aludni szokott, és nem a borostyán bozontos sűrűje mögül leselkedik, de mégis, ha tudta is, komolyan és minden következménnyel számolva járta be a terepet, mintha Roberto mégiscsak ott volna.

Az öreg és hatalmas borostyánfa ágai felk úsztak a vaskerítés hegyes lándzsái fölé, és levelei, egyik a másikán, sötéten és feketén és porosán lapultak a nehéz és rezzenetlen levegőben, mint a csipkefodor egy nő nyugodt mellén. Néha-néha mintha lenge és gyenge remegés futott volna végig a leveleken, vagy inkább csak elképzelte, és káprázó szemmel látta is a lágy remegést, és akkor hirtelen, valami mélységes elégtétellel, megcsavarta a parittyáját, és belebombázott a borostyánfal sűrűjébe. Aztán gyorsan újabb kőért hajolt, és harci állásba helyezkedett: szétvetette lábát, a parittyát lövésre készen hátralendítette: sose lehet tudni, nincs-e mégis Roberto a levélfal mögött, éppen őrá célozva, előnyös helyzetben, hiszen az ellenség rejtve van, ő viszont teljesen szabadon, kiszolgáltatva minden oldalról a támadónak.

Így játszogatva ért el a kert aljába, ahol a borostyánlevélzet vágott ablaka volt. Itt megállt, figyelmesen vizsgálva a kertfalat. Képzeletében a ház várkastély volt, ódon vár, a levelek takarta vaskerítés megerősített várfal, az ablaknyílás pedig veszedelmes rés, amelyen át könnyűszerrel betörhet az ellenség.

És most hirtelen úgy látta – és ehhez kétség sem fért –, hogy jobbról-balról, mindenfelől megrezdülnek és megvillannak a levelek.

Igen, bizonyos volt benne, hogy a levelek mind mozognak, és valaki mozgatja is őket. Egyetlen szempillantás alatt gondolta át, hogy Roberto nincs ott, és hogy ez csak játék, de azt is, hogy mivel csak játszik, nyugodtan hajigálhatja kőgolyóbisait; és rá rögtön megint azt, hogy Roberto ott lapul a levelek mögött, és neki nem szabad parittyázni, hacsak nem akarja megölni. Aztán, e gondolatsuhanás után, hirtelen és könnyelmű elhatározással meglendítette a szárat, és belelőtt a levélsűrűbe. Kevés volt, semmi, hirtelen lehajolt újabb kavicsért, kilőtte, aztán egy harmadikért, azt is. És most már el hárított magától minden aggályt és félelmet, nem számított többé, ott lapul-e Roberto vagy sem: csak valami vidám és harci izgalmat érzett. Végre, amikor már jókora lyukat szaggatott a repkényfalon, lihegve elhajította a parittyát, a kőfalig kúszott, és átnézett a szomszédba, ahol, mint előre tudta, nem látott senkit. A kert széles rácsán átdughatta fejét a szomszédba, hát kíváncsian át is csúsztatta, és lenézett a mélybe.

Robertóék kertje felől nem futott föl repkény a falra, hanem gondosan ápolt és írisszel beültetett virágágy húzódott a kavicsút és a fal között.

Ahogy kihajolt a kőkerítés felett, egy kövér, szürke macskát pillantott meg: ott feküdt kinyújtózva a fehér és ibolyaszín írisz-sor és a fal között. Szívdobbantó rémület szegte lélegzetét, miután eszméletébe hatolt a macska természetellenes fekvése: oldalán nyúlt el, előrefeszített és ellazult körmű talpával, arca ejtve-nyújtva, lankadtan a földön. A macska kékesszürke szőre mintha kissé merev és borzas lett volna, és olyan erőtlenül petyhüdt, mint a leolt szárnyasok tolla a konyha márványasztalán.

A félelem megáradt benne, kapta magát, leugrott a földre, az egyik rózsatő mellől kihúzta a karót, visszamászott a falra, s mélyen kihajolva a rács között, megbökte a macska oldalát a karó földes hegyével. De a macska nem mozdult, s akkor egyszerre úgy tetszett neki, hogy a zöld lábú és fehér s violaszín bóbitájú íriszek úgy állják körül a mozdulatlan szürke testet, mint ravatalos halottat a szerető és gyengéd kéz rakta virágok.

Eldobta a karót, és a felborzadt borostyánlevelek között átbújva leugrott a földre.

A legkülönfélébb rémületek szorítását érezte, de az első ezek közt: futni, futni, és bezárkózni valahová: szekrénybe, raktárba, akárhová, valami sötét és zárt helyre, menekülni, inkább maga, mint más elől.

Végigszántott rajta a félelem, hogy ő ölte meg a macskát, aztán még erősebben, hogy ezt a gyilkosságot tegnap este előre bejelentette az anyjának: kétségtelen jel, hogy valami titokzatos és végzetes módon predesztinálva volt a kegyetlen és halálos cselekedet elkövetésére.

De a félelmet, amit a macska halála és halálának előzetes, jelentőségteljes megjósolása okozott, már régen felülmúlta a rémület, hogy amikor a macskát ölte meg, valójában barátját, Róbertot akarta megölni. Csak a véletlenen múlt, hogy a macska pusztult el Roberto helyett. Ámde ez olyan véletlen, amely nincs minden értelem híján; hiszen nem lehet tagadni, hogy a fejlődés a virágoktól a gyíkokig, a gyíkoktól a macskáig és a macskától az emberölésig világos, azaz Roberto elgondolt és akart (bár végre nem hajtott) meggyilkolásáig, amit azonban még végre lehet hajtani, és talán kivédhetetlenül végre is kell hajtani. Ilyképp világos az is, hogy nem normális ember ő, és nem tehet róla, de arra kell gondolnia, vagy inkább azt kell éreznie, mégpedig ennek a rendellenességnek élénk és testi-fizikai tudatosságával, hogy az ő rendellenességét valami magányos és fenyegető sors mérte rá, és immár olyan véres úton vezeti, amelyen többé semmiféle emberi erő meg nem állíthatja.

Ily gondolatok hányattatása közepette keringett izgatottan a ház és a kapu között, időnként a villa ablakára pillantva, bárcsak meglátná anyját, frivol és érzéketlen anyját, bár az már semmit nem segíthet rajta, ha ugyan valaha képes volt tenni valamit is érte...

Aztán hirtelen támadt reménykedéssel ismét a kert aljába futott, fel a falra, és kidugta fejét a vaslándzsák között. Elhitette magával, hogy a helyet majd üresen találja, ahol az imént a lelkevesztett macskát látta. Hanem a macska nem sétált el onnét, ott feküdt ugyanúgy, szürkén és mozdulatlanul a fehér és violaszín íriszek gyászkoszorújában. És a halál nagyon is jelen volt egy rothadó dög rémletes formájában, sötét hangyacsík vezetett a kavicsútról a virágágyáson keresztül a pofájáig, sőt a szemgödrébe. Elnézte egy darabig, aztán egyszerre megrohanta a kép, hogy Róbertot látja a macska helyén, elnyúlva az íriszek között, ő is lelkevesztetten, hangyák jönnek-mennek kihunyt szemein és félig nyílt száján. Megborzongott, és eltépte magát a borzalmas látványtól, leugrott a falról. De most gondja volt rá, hogy a borostyánlevél-ablakot helyreigazgassa.

A lelkiismeret-furdalás és a saját magától való rettegés fölé nőtt már egy másféle félelem, hogy tetten érik és megbüntetik.

De ugyanakkor, ámbár félte – kívánta is a rajtakapást és a büntetést; ha másért nem, azért, hogy megállítsák az iszamos lejtőn, amelynek alján elkerülhetetlennek látszott az emberölés.

De hát szülei sose büntették meg semmiért, legalábbis ahogy emlékszik, méghozzá nem is valami nevelési elv alapján, ami tiltja a büntetést, hanem – mint halványan sejtette – egyszerűen: közömbösségből.

Így aztán szenvedéséhez, hogy halálos bűnben kell elmarasztalnia magát, s főleg hogy megvan benne a hajlam, hogy még súlyosabbal is elkövessen, most az a gyötrelem is hozzájárult, hogy nem tudja, kihez forduljon büntetésért, és hogy valójában mi is legyen a büntetés!...

Homályosan megérezte, hogy most is ugyanaz a gépiesség hajtja, mint mikor bűnét megvallotta Robertónak, remélve, hogy megnyugtató választ kap, hogy tudniillik a bűn, amit elkövetett, közönséges dolog, amilyent mindenki elkövethet, és most ugyanez készteti, hogy szülei előtt ugyanúgy vallomást tegyen, de éppen ellenkezőleg, azért, hogy méltatlankodva felkiáltsanak: ez a gyerek olyan rettentő bűnt követett el, amelyért hasonló mérvű, méltó büntetés jár! És éppen nem számított semmit, hogy az első esetben Roberto felmentése a tett megismétlésére bátorította volna, emez pedig szigorú büntetést vonna maga után.

Valójában mindkét esetben ki akart szabadulni a rendellenesség ijesztő elszigeteltségéből, mindenáron és minden módon.

Talán el is határozta volna magát, hogy bevallja szüleinek a macska megölését, ha aznap este nem lett volna az az érzése, hogy már úgyis tudnak mindent. Mert csakugyan, ahogy asztalhoz ültek, zavart és bizonytalan megkönnyebbüléssel vette észre, hogy apja és anyja ellenségesen és rosszkedvűen hallgatnak.

Anyja valami túlzott méltóság kifejezésével, gyerekes duzzogással, egyenes derékkal ült, szemét lesütve, hallgatagon és megvető tekintettel. Vele szemben pedig az apja különféle jelekkel, hallgatagon is hangosan adta tudtul rosszkedvét.

Apja sok évvel volt idősebb feleségénél. E korkülönbség azt a zavarba ejtő érzést keltette Marcellóban, hogy gyerekes és félszeg magatartásában azonos az anyjával, mintha nem is anyja, hanem nővére lenne. Az apa sovány volt, arca száraz és ráncos, csak ritkán világította meg kattanó nevetés, de ebben sem csengett semmi öröm; ebben az arcban két feltűnő jellegzetesség volt, melyek kétségtelen kapcsolatban voltak egymással: előreugró pupilláinak kifejezéstelen, szinte ásványi ragyogása, és a sűrű rángása, az arc feszes bőre alatt, valami zabolátlan idegnek. Talán a hadseregben eltöltött hosszú évekből maradt meg hajlama a pontos mozdulatokra és az ellenőrzött magatartásra. De Marcello tudta, hogy ha az apja haragra gerjed, a pontosság és a fegyelmezettség minden határt átszakít, éppen az ellenkezőjére változik, és szinte jelentőséget ad a legkisebb gesztusnak is.

Most, ezen az estén, Marcello azonnal észrevette, hogy apja erőteljesen hangsúlyozza minden szokásos mozdulatát, mintha egyenesen fel akarná hívni magára a figyelmet. Például: megfogta a poharát, ivott egy kortyot, aztán erélyes koppantással tette vissza a helyére; villogó szemmel kutatta a sótartót, egy csipetnyi sót szórt belőle, és azt is ugyanúgy koppantottá vissza az asztalra; majd megragadta a kenyeret, széttörte, és azt is ugyanolyan eréllyel csapta vissza a tányérja mellé. Vagy pedig, mint akit a szimmetria hirtelen őrülete kapott el, az evőeszközt úgy rendezte el a tányérja körül, hogy a kés, villa és a kanál tökéletes derékszögben vették körül a tányért. Ha Marcello kevésbé lett volna elfoglalva saját bűnösségével, könnyen észrevehette volna, hogy ezek a jelentős és patetikus eréllyel sűrített mozdulatok nem ellene, hanem az anyja ellen irányultak; hiszen az anyja valóban minden koppanásra egyre jobban belesüppedt méltóságteljes pózába, miközben többször aprókat sóhajtott, mint akinek mindenből elege van; szemöldökét emelgette, mint aki elviselhetetlenül szenved.

De Marcello annyira elfogult volt, hogy kétsége sem lehetett: szülei mindent tudnak. Egészen bizonyos, hogy Roberto, amilyen gyáva nyúl, megleste őt és beárulta. Marcello kívánta ugyan a büntetést, de most, hogy látta, szülei mennyire haragosak, hirtelen megborzongott a kegyetlenségtől, amire apját hasonló helyzetekben képesnek tartotta. Ahogy anyjának szeretet-megnyilvánulásai szorványosak voltak (és inkább lelkiismeret-furdalásból fakadtak, mintsem anyai szeretetből), ugyanúgy az apai szigor is váratlanul, indokolatlanul és túlzó módon tört ki, és inkább az volt az oka, hogy a szórakozottság hosszú időszakai után letudja apai kötelességét.

Tehát egyáltalán nem azért, mintha fiát, nevelni akarná. Mert amikor az anyja vagy a szakácsnő panaszkodott a gyerekre, hirtelen eszébe jutott, hogy fia is van, elkezdett üvölteni, őrjöngött, és megverte. Különösen ez a váratlan apai fenyítés rémítette Marcellót, mert apja kisujján gyűrű csillogott, amelyben tömör ékkőfoglalat volt, és nem tudni, hogyan, de e családi jelenetek során ez a foglalat mindig a tenyere felé fordult, és a pofon erkölcsi megalázását éles, hasító fájdalommal telítette. Marcellónak az volt a gyanúja, hogy az apja szándékosan fordította befelé a gyűrűt, de ebben nem volt egészen bizonyos.

Megfélemlítve és megrémülve igyekezett valami elhihető hazugságot összetákolni: nem ő ölte meg a macskát, hanem Roberto, hiszen, lám, Robertóék kertjében bukkant a dögre; és hogyan is ölhette volna meg ő, a borostyánleveleken meg a kőfalon át?

De aztán hirtelen eszébe jutott, hogy előző este előre bejelentette anyjának a macska megölését, ami aztán másnap be is következett; így hát rögtön belátta, hogy minden hazugság lehetetlen. Amilyen szórakozott, az anyja bizonyosan beszámolt apjának vallomásáról, és – ez már több, mint bizonyos – megtalálta a kapcsolatot a bevallás és Roberto vádja között; ezt tagadni lehetetlen. Ehhez a gondolatához érve, egyik végletből a másikba esett, és újra hevesen kívánta megbűnhődését: sújtson le rá, és minél határozottabb legyen!...

De hát mi legyen ez a büntetés? Emlékezett rá, hogy Roberto egyszer mesélt neki bizonyos intézetekről, ahová a szülők féktelen gyermekeiket viszik büntetésből; és most azon kapta magát, hogy hevesen kívánja a büntetésnek ezt a fajtáját. A rendezetlen és annyira szeretetlen családi élet öntudatlan fáradtsága öltött testet ebben a vágyban; mert ilyképp nemcsak azt óhajtotta, hogy olyan büntetés legyen, aminőt a szülei is méltónak tartanak majd bűnéhez, hanem, szinte ravasz számítással, önmagát is be akarta csapni, hogy tudniillik már maga a gondolat elnémítja lelkiismeret-furdalását, és helyrebillenti lelki egyensúlyát. E gondolat nyomán már tódultak is eszméletébe a sötét képek, amelyek igazában több mint csüggesztők és mégis inkább kedvesek voltak neki: szigorú, hidegrideg, szürke épület, vasrácsos, nagy ablakokkal; dísztelen szobák, a magas, fehér falak alján ágysorok, kongó termek, tele paddal, hátul dobogó; csupasz folyosók, homályos lépcsők, nehéz ajtók, áthatolhatatlan kerítések: mintha börtönben lenne az ember! De mégis inkább elviselhető, mint ez a szorongó és elviselhetetlen szabadság, amit szülei házában „élvez”. Még az is felrémlett benne, hogy fegyencruhát fog viselni, haját tövig lenyírják, mint az intézeti növendékeknek, akikkel néhanap találkozott az utcán, amint zárt sorokban mentek; ez a megalázó és visszataszító kép most kedves és vonzó volt számára, jelen kétségbeesett helyzetében rendre és normális életre vágyott, bármi legyen is ennek a neve.

Képzelődése közben nem nézett már az apjára, hanem a fehér fényű asztalkendőre, amelyre időnként éji bogarak zuhantak a kitárt ablakon át, nekiütődve a lámpaernyőnek.

Aztán felemelte tekintetét, és éppen hogy csak szemébe villant, az apja háta mögül, az ablakpárkányról, egy macska körvonala.

Az állat, még mielőtt szemügyre vehette volna a színét, beugrott a szobába, átment az ebédlőn, és eltűnt a konyha irányában. Bár nem volt benne egészen bizonyos, mégis a szíve dagadt az ujjongó reménytől, hogy tán ez az a macska, amelyet néhány órával azelőtt Robertóék kertjében látott! És nagyon boldog volt ebben a reményben, jeléül annak, hogy mindezek után mégiscsak jobban aggasztotta az állat élete, mint a saját sorsa.

– A macska! – kiáltotta, aztán asztalkendőjét az asztalra dobva, s egyik lábát kiakasztva a szék lábából, hirtelen megkérdezte:

– Papa, kérem, végeztem, mehetek?

– Helyeden maradsz! – szólt rá az apa, fenyegető hangon.

Marcello félénken megkockáztatta: – De hiszen a macska él...

– Mondtam, a helyeden maradsz! – szólt rá fenyegetőleg ismét, és mintha Marcello szavai számára is megtörték volna a hosszú csendet, felesége felé fordulva folytatta: – Nos? Mondj már valamit, beszélj!

– Nincs semmi mondanivalóm! – felelte az asszony tüntető méltósággal, szemét még mindig lesütve, megvető szájfintorral. Estélyi ruhába volt most is öltözve, kivágott estélyi ruhába. Marcello megfigyelte, hogy vékony ujjai között egy kis zsebkendőt gyűrögetett, és sűrűn orrához értette; másik kezével meg fel-felcsipegetett az asztalról egy darabka kenyeret, és vissza-visszaejtette, sőt nem is az ujjaival, hanem a körme hegyével, mint valami madár.

– Hát akkor azt mondd, amit akarsz!... De beszélj már!

– Nincs mit mondanom!

Marcello kezdte már megérteni, hogy nem a macska megölése az oka szülei rosszkedvének, amikor egyszerre csak kitört a vihar.

Az apa még egyszer megismételte:

– Beszélj, ha mondom!

Az anya, feleletül, felvonta a vállát.

Akkor az apa megragadta a tányérja előtt álló, kehelyszerű poharat, és elkiáltotta magát:

– Beszélsz vagy nem?! – S úgy vágta vissza az asztalra, hogy a pohár el is törött, mire káromkodva kapta megsebesült kezét a szájába.

Az anya ijedten ugrott fel, és sietve az ajtó felé ment. Az apa szinte kéjjel szopta ujja vérét, miközben nagy ívben hullámzott szemöldöke a keze fölött; de hogy feleségét távozni látta, kikapta ujját a szájából, és rákiáltott:

– Itt maradsz! Megtiltom, hogy távozz, megértetted?!

Feleletül az ajtó hangosan becsapódott. Az apa is felugrott, és az ajtó felé rohant, Marcello, a heves jelenettől felizgatva, követte.

Az apja, egyik kezét a karfán csúsztatva, anélkül, hogy méltóságából veszített volna, rohant felfelé a lépcsőn, de nem látszott rajta, hogy siet; Marcello azonban, ki nyomában loholt, látta, hogy kettesével szedi a lépcsőket, és szinte repül a lépcsőforduló felé. Mint egy mesebeli szörnyeteg, gondolta a fiú, a hétmérföldes csizmában: és nem kételkedett benne egy pillanatig sem, hogy apjának ezt a ki számított és fenyegető menetelését anyjának rendetlen sietése okozza, aki kevéssel feljebb menekül a lépcsőn, egyesével, szűk szoknyájában összegabalyodó lábain. „Most megöli” – rohanta meg a rémület a kisfiút.

Mikor az anya felért a lépcsőtornácra, kissé megiramlott a szobája felé, de nem annyira gyorsan, hogy megakadályozhatta volna férjét, hogy az ajtónyílásba tegye lábát. Marcello mindezt a lépcsőn haladtában látta, rövid gyereklábain tántorgott apja után, mert sem őt nem utánozhatta a kétlépcsős lépésekkel, sem pedig úgy nem tudott apró-sietős kopogással haladni, mint az anyja. Mikorra felért a lépcső tetejére, az ajtónyitás és a loholás zajára hirtelen különös csend döbbent rá.

Az anyja szobájának az ajtaja nyitva maradt, és Marcello, egy kicsit billegve még a lábán, bekukucskált az ajtórésen.

A félhomályban eleinte nem lát a szoba végébe, ahol a széles, alacsony ágy áll, csak a két nagy függönyt látja, amint habosán dagad a légvonattól, fel egészen a mennyezetig, ahol a középső lámpát lebegi körül. A két hatalmas függönyszárny, amint halk lebegéssel és villogva úszik a sötét szobában, azt az érzést kelti Marcellóban, mintha a szülei kirepültek volna a tárt ablakon a nyári éjszakába. Végre a folyosóról beszűrődő fényben, mely az ágyig ugrott előre, észrevette a szüleit. Helyesebben csak az apját látta, az apja hajlott hátát, amely alatt szinte teljesen eltűnt az anyja, csak a fejvánkosra szétömlő haja és egyik karja látszik, az ágy támlája felé tapogat, és görcsösen bele akar kapaszkodni: de hiába, mert az apa, maga alá gyűrve felesége testét, vállával és karjával olyan mozdulatot tesz, mintha meg akarná fojtani.

„Most öli meg” – gondolta Marcello teljes határozottsággal, a küszöbfára fagyva.

És ebben a pillanatban harcias és kegyetlen érzés hullámzik át rajta, és ezzel együtt az erős vágy, hogy beleavatkozzék a küzdelembe, nem tudva még, hogy apjának segítsen-e, vagy az anyját védje. És közben rámosolygott a remény, hogy ha ezt az apja megteszi, ha megöli az anyját, ez a sokkalta nagyobb bűntett az övét mindenesetre eltörli; hiszen mi egy macska élete egy asszonyéhoz képest?

De éppen abban a pillanatban, amikor eleddig ismeretlen tétovaságát leküzdve elmozdult a küszöbről, megbűvölten az erőszak vágyától, meghallotta anyja hangját. Ez a hang egyáltalán nem volt rekedt vagy fuldokló, sőt éppen simogató és suttogó: „Hagyj, ne bánts!” De, ellentétben ezzel a könyörgő hanggal, karja, mely eddig fenn kapkodott az ágyfej irányába, most a férfi tarkójára hullott.

Marcello kiábrándultán hátrált ki a szobából.

Szép csöndben, hogy zajt ne üssön, lement a földszintre, a konyhába.

Megint kínozni kezdte a kíváncsiság, hogy a macska, amely az ebédlő ablakából ugrott be, azonos-e azzal, amelyet megölt.

Benyomta a konyha ajtaját, ahol barátságos, nyugodt kép fogadta: az érett korú szakácsnő és a fiatal szobalány a márványasztal mellett ült és evett, a villanytűzhely és a jégszekrény között. És a földön, az ablak alatt ott volt a macska. Rózsaszín nyelvével tejet lefetyelt egy kis láboskából. És hamarosan megállapíthatta: dehogy szürke ez a macska – egészen más!

Mivel nem tudta hirtelen mivel igazolni a konyhában való megjelenését, odament a macskához, és elkezdte simogatni. A macska, anélkül, hogy abbahagyta volna a tej lefetyelését, elkezdett dörömbölni. A szakácsnő felállt, betette az ajtót. Aztán kinyitotta a jégszekrényt, egy szelet süteményt vett ki, letette az asztalra, és a széket közelebb húzva, odaszólt Marcellónak:

– Akarsz egy kis tegnapi tortát? Neked tettem félre.

Marcello nem válaszolt, otthagyta a macskát, leült, és elkezdte majszolni a süteményt.

A szobalány: – Én azért bizonyos dolgokat nem értek... Annyi idejük van egész nap... annyi más hely volna a házban, és pont az asztalnál, ez előtt a gyerek előtt kell veszekedniük.

A szakácsnő megfontoltan és bölcsen: – Ha valakinek nincs kedve a gyerekeivel törődni, jobb, ha világra se teszi...

A szobalány, kis szünet után:

– Korától az apja is lehetne neki... Hát persze hogy nem egyeznek.

– Ha csak ez volna... – fűzte tovább a beszédet a szakácsnő, és súlyos tekintetét Marcellóra emelte.

– Meg aztán – tette hozzá a szobalány – szerintem: ez az ember nem is normális!...

Marcello erre a szóra, bár közben lassan tovább majszolta a süteményt, hegyezni kezdte fülét.

– Az asszony is éppúgy tudja ezt, mint én – folytatta a szobalány. – Minap, hogy vetkőztettem, azt mondja nekem: „Meglátod, Giacomina, férjem egy napon, előbb vagy utóbb, megöl engem...”

Mondom neki: „Hát akkor, nagyságos asszony, minek tetszik megvárni azt a napot?” Mire azt mondja...

– Pszt! – szakította félbe a szakácsnő, s Marcellóra intett. A szobalány elértette, és megkérdezte a fiútól: – Hol van most apukád és anyukád?

– Fent a szobában – felelte Marcello. Aztán hirtelen, ellenállhatatlan indulattól lökve kivágta: – Magának, Giacomina, igaza van: a papa tényleg nem normális. Tudják, mit csinált?

– Nem, mit?

– Megölt egy macskát – felelte Marcello.

– Macskát, hogyan?!...

– Az én parittyámmal!... Láttam is... lent a kertben... Utánasettenkedett egy szürke macskának, aki a kőfal tetején sétált...

Aztán fogott egy kavicsot, megcélozta, és kilőtte az egyik szemét...

A macska leesett Robertóék kertjébe; én odaszaladtam, és láttam, nem él, megdöglött.

Ahogy beszélt, mindjobban beleélte magát, de hangszíne ártatlanul csengett, mint aki szűzi naivsággal mesél el valami csínytevést, amelyet végignézett.

– Hallj oda! – csapta össze a kezét a szobalány. – Egy macskát!...

Egy ilyen meglett ember! Egy úr! Elveszi a fia parittyáját, és megöl vele egy macskát... Hát ez csakugyan nem normális!

– Aki gonosz az állatokkal, gonosz az emberekkel is – jegyezte meg a szakácsnő. – Kezdi a macskán, és végzi az emberen.

– Miért? – kérdezte hirtelen Marcello, felkapva tekintetét a tányérról.

– Így mondják – felelte a szakácsnő, és megsimogatta a kisfiú fejét. – Ámbár – fordult a szobalány felé – van ez fordítva is... Egy illető, aki azt a rengeteg népet Pistoiában megölte – olvastam az újságban –, tudod, mit csinál most a börtönben? Kanárit nevel!...

A sütemény utolsó morzsája is eltűnt Marcello szájában: felállt, és kiment a konyhából.

MÁSODIK FEJEZET

Nyáron, a tenger mellett, a végzettől való rettegés – amit a szakácsnő oly pompás egyszerűséggel fejezett ki, amikor azt mondta, hogy „kezdi a macskán, végzi az emberen” – lassacskán eltűnt Marcello lelkéből. Sokszor gondolt még ugyan arra az ellenőrizhetetlen és kegyetlen mechanizmusra, amelybe, úgy látszik, néhány napon át az élete bonyolódott, de ijedelme mind kisebb lett, és inkább csak úgy gondolt rá, mint valami vészjelre, mintsem valami megfellebbezhetetlen ítéletre, amelytől egy ideig úgy rettegett.

A napok vidáman, lángoló napfényben és a tenger részegítő sós vizében lobbantak és úsztak el – sok ábránddal és felfedezéssel. Marcellónak úgy rémlett: minden egyes elmúlott nap győzelmet jelent, nem is annyira saját maga ellen, aki soha nem érezte magát bűnösnek valami előre megfontolt, szándékos cselekedetben, hanem az ellen a sötét, ártó, ravasz és különös erő ellen, amelyet a sorsszerűség és a szerencsétlenség sötét foltjai tarkítottak, amikor szinte-szinte akarata ellenére a virágok irtásától a gyíkok mészárlásáig, innen pedig Roberto megölésének kísérletéig taszította. Ezt az erőt mindig jelenlevőnek és fenyegetőnek érezte, bárha most már nem nehezedett rá; de ahogy néha megesik lidércnyomásos éjszakán, amikor kővé meredünk valami szörny láttán, és azt hisszük, becsapjuk, ha úgy teszünk, mintha aludnánk, holott az egész álom valóságos, ugyanígy Marcello is, mivel nem bírta véglegesen elűzni magától ezt a fenyegető erőt, úgy érezte, elaltatja magában, ha nemtörődöm feledést színlel. Még messzi volt attól, hogy elérje a feledésnek ezt az állapotát.

Ez a nyár különben a legféktelenebb, ha ugyan nem legboldogabb nyara volt, és bizonyos, hogy életének utolsó olyan nyara, amelyben még gyermek lehetett, a gyerekesség minden undora nélkül. Ez az önfeledtség részint kora természetes hajlamának tulajdonítható, másfelől azonban akaratának is, hogy mindenáron szabaduljon a jóslatok és sors átkozott bűvköréből. Marcello nem adott számot magának róla, de az a heves indulat, mely délelőttönként tízszer is fejest ugratta a tengerbe; hogy a legvadabb játékokban versengjen játszótársaival; hogy órák hosszat evezzen az izzó naptól izzó tengeren, vagyis hogy mindenféle játékban, amit a tengerparton űzni lehet, túlzó buzgalommal részt vegyen – még mindig ugyanaz volt, mely a Robertóval való cinkosság keresésére ösztökélte, amikor megölte a gyíkokat, és amikor szüleitől várta a büntetést a macska haláláért, és ami nem volt más, mint vágy, hogy normálisnak mondhassa magát, más szóval, hogy hasonló lehessen mindenki máshoz, attól a pillanattól kezdve, amikor a különbözőségnek, az eltérésnek bűn a neve.

Viselkedésének szándékolt és művi jellege néha lelepleződött a döglött macska hirtelen felmerülő fájdalmas emlékében, amint ott nyúlt el a fehér és violaszín íriszek között, Robertóék kertjében. Ez az emlék meg-megriasztotta, mint az adóst a saját aláírása az adósságról tanúskodó okmány alján. Úgy rémlett neki, hogy azzal a halállal valami sötét és félelmetes kötelezettséget vállalt, amellyel előbb-utóbb elkerülhetetlenül szembekerül, még ha föld alá bújik is, vagy átkel az óceánokon, hogy semmi nyom se maradjon utána...

Az emlékezés e pillanataiban csak az az egy vigasza volt, hogy azóca egy hónap, két hónap, három hónap telt el, és hogy nemsokára egy év, két év, három év távolába jut tőle, és ami a legfontosabb: nem szabad felkelteni a szörnyeteget; hagyni kell, hadd fusson az idő.

Egyébként az elgyöngülés és félelem rohamai már egyre ritkábbak voltak, és a nyár végére egészen megszűntek.

Ahogy Marcello visszakerült Rómába, a macska-epizódnak és előzményeinek emléke immár áttetszővé porladt.

Mint valami kaland emléke, amelyet ő valaha talán megélt, de egy másik életben, amellyel más kapcsolata nincs, csak amennyit egy következmény nélküli emlék jelent...

A feledéshez az is hozzásegítette, hogy amikor visszatértek a városba, Marcello elkezdett iskolába járni, és ennek az izgalma teljesen lefoglalta. Eddig ugyanis otthon tanult, és ez volt az első éve nyilvános iskolában. Az iskolatársak, a tanárok, a tantermek, az órarend: mind csupa újdonság volt neki.

A rendnek, a fegyelemnek és a közös munkának az eszméje nagyon is tetszett Marcellónak az otthoni rendetlenség, szabálynélküliség és magány után.

Egy kicsit hasonlított is az általa megálmodott intézethez, de ebben nem volt semmi kényszer és rabság, tehát csak a kellemes oldalát látta álomképének, a kellemetlent nem, ami börtönhöz tette volna hasonlatossá. Marcello csakhamar észrevette magán, hogy mély vonzódás viszi az iskolába.

Tetszett neki, hogy reggelente pontosan kellett felkelni, mert csörgött az óra, gyorsan mosdani, felöltözni, szorosra kötni a könyveit és füzeteit a gumiabroncsos viaszosvászonba, és sietni szaporán az iskolába.

Tetszett neki, amikor iskolatársainak tömegében beronthatott az Öreg gimnáziumba: rohangászni a piszkos lépcsőházakban, a mocskos és hangos folyosókon, aztán az erőfelesleget kitombolni a tanteremben, a padsorok és az üres dobogó előtt. És legfőképpen a leckeórák szertartása tetszett: amikor bejött a tanár, kiszólította a tanulókat: a feleltetés, versengés a társakkal a tanár kérdéseire, a győzelmei és vereségei ennek a versengésnek, a tanár nyugodt, személytelen hangja, magának a teremnek a berendezése, ahogy egymás mellett a padokban ültek, a tanulásnak ugyanattól a szükségétől szorongatva és közösségbe tömörítve, az egyetlen tanár előtt, akit meg a tanítás kötött meg hasonlóképpen.

Marcello mindazonáltal közepes tanuló volt, bizonyos tárgyakban pedig éppen a legutolsók között bandukolt. Amit az iskolában szeretett, nem is maga a tanulás volt, hanem ez a teljesen új életforma mely jobban megfelelt temperamentumának, mint amiben eddig része volt. íme, még egyszer: a normális élet varázsa volt, ami idevonzotta, annál is inkább, mivel nem esetleges volt mindez, és nem a lélek természetes hajlamainak kényére-kedvére volt bízva, hanem előre meghatározva: részrehajlatlan és közömbös az egyéni kívánság tekintetében, korlátolt és vitathatatlan, szabályoktól elrendelt és egyetlenegy célnak alárendelt.

Hanem azokkal az íratlan, de éppen úgy meglevő szabályokkal szemben, amelyek, az iskolai fegyelmen kívül, a gyerekek egymás közötti viszonyát szabályozták, tapasztalatlansága és naivsága komikussá és bizonytalanná tették. Holott ez is egyik változata volt az új rendszerességnek, ámde ezt nehezebb volt elsajátítani.

E tekintetben első élménye akkor érte, amikor egyszer a tanár maga elé hívta a dobogóra, hogy mutassa be írásbeli feladatát.

A tanár kezébe vette a füzetet, letette az asztalra, és elkezdte olvasni, Marcello pedig, aki megszokta, hogy a házitanító nénikkel bizalmas és családias viszonyban volt, ahelyett, hogy oldalt állva kivárta volna a tanár megjegyzését írásbelijére, egész természetes mozdulattal a tanár nyaka köré fonta a karját, vele hajolt a füzetbe, hogy a feladatot együtt olvassák el. A tanár nem tett egyebet, mint hogy minden csodálkozás nélkül leemelte a fiú kezét a nyakáról, ellenben az egész osztály hangos nevetésben tört ki. És ebből a nevetésből Marcello másféle megrovást hallott ki, mint a tanárnak kevésbé türelmetlen és megértő mozdulatából.

Mikor később, legyőzve vergődő szégyenkezését, elgondolkozott a dolgon, arra a tapasztalati igazságra jutott, hogy két különféle szabály ellen vétett ezúttal: az egyik az iskolai szabályzat, amely fegyelemre és tiszteletre akarta szoktatni a tanár iránt, a másik: a gyerekek íratlan szabályzata, mely érzelmeit leleplezte és kinevette. És ami még különösebb volt: ez a két norma nem mondott ellent egymásnak, sőt, valami titokzatos módon kiegészítette egymást.

De ahogy aztán hamarosan rádöbbent: sokkal könnyebb volt rövid idő alatt megfelelő diákká válnia, mint furfangos és fesztelen iskolatárssá, pajtássá.

Ennek a második átalakulásnak útjában állt tapasztalatlansága, a családi szokások, és végül külseje is. Marcello anyjától a maga szabályosságában és bájosságában már szinte negédességig tökéletes testi alkatot örökölt. Arca kerek volt, barna-piros, orra kicsiny, szája ívelt, szeszélyes és haragvó, álla kissé előreívelt; gesztenyebarna hajának bozontja alatt, mely szinte egész homlokát elárnyékolta, szürkéskék szem ragyogott, némileg sötét nézésű, bár ártatlan és nyájas is egyúttal. Lányarca volt, szinte teljesen; de a gyerekek, ezek a vásott, nyers gyerekek talán nem is vették volna észre mindezt, hogyha az arc szépsége és bája nem csendült volna össze néhány kifejezetten nőies jellemvonásával, olyannyira, hogy sokszor kétségbe kellett vonni, vajon nem fiúruhába öltözött lány-e ez a fiú: rendkívül könnyen pirult el, ellenállhatatlan hajlama volt rá, hogy szívének gyöngédségét kedves gesztusokkal adja tudtul; és megvolt benne a gyönyör vágya is, mely szolgai megalázkodásra és kacérságra kényszerítette. Ezek a vonások vele születtek Marcellóval, de még nem jutottak tudatáig; amikor észrevette, hogy pajtásainak szemében nevetségessé tették, már késő volt: ha fegyelmezni tudta is magát, e nőies vonásait elnyomni nem. Így aztán a gúny bélyege, hogy ő tulajdonképpen nadrágos lányka: rajta ragadt.

Szinte már gépies megszokásból heccelődtek vele, mintha elintézett dolog volna, hogy ez a fiúcska bizony inkább lányka. Hol azt kérdezték tőle, miért nem ül be a lányok padjába; hogy micsoda ötlet volt nadrágot húznia szoknya helyett; hol azt, hogy mivel tölti otthon a szabad idejét, horgol-e, vagy éppen a babájával játszik?

Vagy pedig: miért nincsenek lyukak a fülcimpáján fülönfüggőnek?

Néha a padjába dugtak valami kendőfélét, tűvel és cérnagombolyaggal, nyilvánvaló célzásul, hogy mivel kéne neki foglalkoznia; máskor meg púderesdobozt, sőt egy reggel rózsaszín melltartót is talált a padjában, amit az egyik társa nővérétől lopott el, erre a célra.

És már kezdettől fogva, nevét megmásítva, női kicsinyítőképzőt illesztettek utána és Marcellinának keresztelték el. Ő mindezzel a gúnyolódással szemben valami furcsa keverékét érezte a haragnak és a megnevezhetetlen tetszésnek, mintha lelke mélyén nem is erezné magát emiatt boldogtalannak. Mindazonáltal nehezen tudta volna megmondani, hogy ez a jóleső érzés az ugratás minőségének szól-e, vagy pedig annak a ténynek, hogy bár tréfát űznek vele, de mégiscsak vele foglalkoznak.

Egy reggel azonban, amikor újra rákezdték, hogy: „Marcellina... Marcellina... igaz-e, hogy selyembugyogód van?” – feltartott kézzel pattant fel helyéről, és engedélyt kért, hogy hangos szóval bepanaszolja társait a hirtelen támadt csendben, hogy őt női névvel csúfolják. A tanár, szakállas, kövér ember, figyelmesen meghallgatta, aztán szürke szakáilába mosolyogva megkérdezte:

– Tehát, hogy női névvel illetnek, ez a baj? És mi az a név?

– Marcellina – mondta Marcello.

– No és nem tetszik neked ez a név?

– Nem... mert én férfi vagyok.

– Hát akkor gyere ide – mondta a tanár úr.

Marcello kiment a tanár mellé, felhágott a dobogóra. – Mutasd meg hát az izmaidat az osztálynak – folytatta kedélyesen a tanár.

Marcello buzgón behajlította karját, és megduzzasztotta izmait.

A tanár előrehajolt a katedrán, megtapintotta a gyerek karizmát, s fejét csóválva, gúnyos helyesléssel így szólt a diáksereghez:

– Amint látjátok, tisztelt gyülekezet, ez itt egy nagyon is erős legényke... És úgy látom, kész is bizonyítani férfiasságát... No, ki áll ki vele birokra?

Hosszú csönd következett. A tanár végigjáratta tekintetét az osztályon, és így végezte beszédét:

– Tehát: senki!... Ez pedig azt jelenti, hogy féltek tőle... Akkor viszont ne nevezzétek többé Marcellinának.

Az egész „gyülekezet” nevetésben tört ki. Marcello fülig vörösödve ment vissza a helyére, és attól a naptól kezdve nemhogy abbamaradt volna a fiúk gúnyolódása, de még inkább megsűrűdött, súlyosbítva azzal a ténnyel, hogy Marcello, mint nyíltan meg is mondták neki: áruló lett, vétett az íratlan törvény ellen, mely a gyerekeket egymáshoz fűzte, és birodalmuk egységén uralkodott.

Marcello végül is arra az elhatározásra jutott, hogy ha azt akarja, hogy a gyerekek ne csúfolják, nem szabad többé olyan nőiesnek mutatkoznia, mint eddig; de hát ez persze nem ment olyan könnyen, és afféle mutatvány, mint amit a tanár sugallt neki, hogy izmait mutogassa, éppen nem célravezető. Itt valami nagyobb dolog kell, valami szokatlan, olyasvalami, ami a képzeletet felborzolja, és csodálatot kelt. De mi az? Nem tudta volna pontosan megmondani, de ez csak valami cselekedet vagy tárgy lehet, ami társaiban az erő és a férfiasság, ha nem éppen az erőszakosság képzetét kelti föl.

Észrevette, hogy társai őszinte csodálattal vannak eltelve bizonyos Avanzini iránt, csak mert boldog birtokosa egy pár bőr bokszkesztyűnek. Pedig ez a vékony kis szőke fiúcska nem is bírta használni ezt a kesztyűt; ennek ellenére jelentős tekintélyt szerzett neki.

Hasonló népszerűségnek örvendett bizonyos Pugliese, mert ismerte, helyesebben azt állította, hogy ismeri a japán birkózás egyik fogását, amellyel az ellenfelet – az ő állítása szerint – egy csapásra földre lehet teríteni. Ha bizonyításra került a sor, az igazat megvallva, Pugliesének sose sikerült a fogás; de ez sem gátolta meg a fiúkat, hogy úgy nézzenek rá, mint Avanzinira.

Marcello tehát belátta, hogy neki is minél előbb be kell mutatnia valami hasonló csudát, mint amilyen a bokszkesztyű, vagy ki kell okoskodnia valami olyan vitézi virtust, mint a japán birkózás – és mindezt úgy, hogy azért ne legyen olyan műkedvelő íze az egésznek, mint ahogy ezt a két társa esetében tapasztalta. Egyszóval, hogy azok közé tartozzék ő is, akár ínyére van, akár se, akik az életet és ennek kötelezettségeit komolyan veszik; tehát hogy Avanzini helyében ő bizony betörné ellenfeleinek az orrát, és Pugliese helyében legalábbis bordáját törné az ellenfélnek. Ámde hogy mindenfajta szónokiasságra és felületességre képtelennek tartotta magát, sötét bizalmatlanságot támasztott maga iránt; így aztán, mialatt társainak be akarta bizonyítani, hogy kiállja az erőpróbát – ezt elvárták tőle, cserében azért, hogy megváltoztassák róla véleményüket –, egyre jobban csak elijedt mindentől.

Egy napon észrevette, hogy néhány gyerek, és éppen azok, akik a legmakacsabbul csúfolódtak vele, összedugja a fejét. Csakhamar megértette tekintetükből, hogy valami új tréfát szőnek ellene. Az óra azért minden baleset nélkül telt el, bár a tekintetek és suttogások csak megerősítették gyanújában. Végre csengettek, és Marcello, körül se nézve, egyenest hazaindult.

November eleje volt, a levegő enyhe és viharra hajló; benne ringott még a nyár utolsó melege és illata, pedig ezt már az első bizonytalan, szigorú őszi nap kikezdte; Marcellót sejtelmesen érintette a költözködésnek és a pusztulásnak ez a hangulata, egyszerre izgatott lett, érezte, olyan ez, mint amikor ő hónapokkal azelőtt lefejezte a virágokat, és megölte a gyíkokat.

A nyár mozdulatlan, tökéletes, telt évszak. Nyugodtan pihen a derűs ég alatt, a fák levelekkel terhes ágai közt nyüzsgő madárhadak. Most szinte gyönyörrel szemlélte, mint tépi, marcangolja és rombolja szét ezt a tökélyt az őszi szél, leszaggatja a fákról a leveleket, és szétőrli az utakra, elkergeti a madarakat; levél és madár kénytelen-kelletlen enged az erőszaknak; és a vándormadarak a felhők közt zúgó csapatokba verődve délnek erednek.

Az egyik utcasarkon észrevette, hogy öttagú gyerekcsoport szegődött nyomába. Hogy őt követik, semmi kétség, mert kettő közülük éppen az ellenkező irányban lakott. De Marcello, elmerülve az őszi kavargásban s kavargó gondolataiban, ügyet se vetett rájuk. Egy hosszú platánsort igyekezett mielőbb elérni, hogy onnan, keresztúton átvágva, hamarost hazaérjen. Azért ment arrafelé, mert tudta, hogy a fasorban ezrével hullanak a járdára a platánlevelek, csöngve és sárgán; már előre élvezte örömét: beletaposni a levélcsomókba, szerteröptetve a sok csörgő levelet. Közben azzal szórakozott, hogy útját tévessze üldözőinek: előbb egy-egy kapualjba surrant be, majd elvegyült a tömegben. Már közel volt a fasor, és Marcellót szégyen öntötte el a gondolatra, ha meglátják, mint tölti kedvét a halott levelekkel. Ezért elhatározta, hogy szembeszáll velük. Hirtelen megfordult, és megkérdezte tőlük:

– Miért követtek?

Egyikük, hegyes arcú és horpadt fejű szőke fiúcska, azonnal válaszolt:

– Nem utánad megyünk, az út mindenkié, vagy nem?

Marcello nem szólt semmit, továbbment.

És beért a fasorba, a két hatalmas és csupasz platánsor közé, amely mögött, ugyancsak párhuzamos két sorban, csupa ablak házsor húzódott. íme, itt vannak hát a levelek, holtan és sárgán, mint az arany, a fekete aszfaltra hullva és halomba gyűlve az árkokban.

Üldözői e pillanatban nem voltak sehol, talán megunták az üldözést, és ő egyedül ment az elhagyatott járdán. Nem sietett,”belecsúsztatta lábát a lehullott levelekbe, lépése egyre lassúdott, amint kedvtelve mártogatta térdig a lábát a csengő halmok mozgékony és könnyű aranyába. De amikor éppen lehajolt, hogy egy csomó levelet felmarkoljon a földről, és a levegőbe röpítse, újra felcsendült a csúfolódó rigmus: „Marcellina... Marcellina... mutasd a bugyogódat!” És ekkor Marcellónak nagy kedve kerekedett megküzdeni, arca harcos tűztől lobbant. Felegyenesedett és határozott lépéssel üldözői elé állt: – Mentek innen, vagy nem?

A gyerekek felelet helyett mind az öten rávetették magukat. Marcellónak még eszébe jutott, hogy néki most a Horatiusok és Curiatusok módján kell harcolnia, ahogy a történelemkönyvek elmesélik, megragadni őket egyenként, s ide-oda rohanva, mindegyiknek kiosztani egy-egy jókora ütést, így győzve meg őket, hogy vállalkozásuk kudarcba fulladt. Hanem hamarosan belátta, hogy ez lehetetlen, hiszen meg se tudott mozdulni, annyira sok volt neki ez az öt betyár: lefogták, egyik a lábát, másik a kezét, kettő a hasára térdelt, az ötödik meg gyorsan kicsomagolt egy égszínkék szoknyát, és ujjai közt forgatva, ügyesen igyekezett megközelíteni áldozatát. A fiúk röhögtek, de el nem engedték. A szoknyát tartó fiúcska így szólt:

– No, Marcellina... most szépen rád adjuk a szoknyácskát, aztán mehetsz haza a mamádhoz.

Kiderült, hogy ugyanaz a tréfa érte el itt csúcspontját, amit Marcello nem túlságosan férfias külseje sugallt folytonosan osztálytársainak. Fülig vörösödött, a düh hánytorgatta a földön, és minden erejét összeszedve iparkodott kiszabadulni; elkeseredetten küzdött, és bár sikerült egyiknek az arcát megkarmolni, a másiknak meg jól a gyomrába vágni, érezte, lassanként elfogy az ereje, és mozdulatai meglassúdnak. Végre is, amikor nyögve kérlelte őket, hogy: „Hagyjatok... hülyék... hagyjatok!” – diadalmas ordítás tört ki pribékjeiből, mert a szoknya már a fején volt, és kiáltása beléfúlt, mint valami fejére húzott zsákba. Még kapálózott valamennyit, de hiába. A gyerekek ügyesen lecsúsztatták a szoknyát a derekára, sőt meg is csomózták.

– Húzd meg, jó szorosra! – kiabálták.

És ekkor egy nyugodt hing szólalt meg a hátuk mögött, inkább kíváncsian, mint megrovóan:

– Ti meg mit csináltok itt?!

Mind az öt gyerek abban a pillanatban elengedte, és futásnak eredt. Marcello váratlanul egyedül maradt, összekarmolva, borzasán és lihegve, a derekára csomózott szoknyában. Felnézett, és egy férfit látott maga előtt, sötétszürke egyenruhában, a nyaka körül szoros gallérral.

Sápadt és csontos volt ez az arc, árkos a szeme, nagy az orra, szomorú és keserű a szája, és fején kefehaj. Mindez együtt valami rendkívüli szigor benyomását keltette. De már a következő pillanatban megenyhült az idegen arc, egészen más vonások rajzolódtak rá:

tekintete aggodalommal telt meg, szája puhán vonaglott.

Lehajolt, felvette Marcello könyveit, és átnyújtotta:

– Mit akartak ezek veled?

Hangja szigorú volt, mint az arca, de valahogy volt benne valami elfojtott gyöngédség is. Marcello dühödten:

– Állandóan viccelnek velem... ezek a vadmarhák! – És közben a szoknya szalagját igyekezett megoldani a hátán.

– Várj csak, fiam, segítek – mondta a férfi, és kioldotta a kötőt.

A szoknya lehullott a lábai elé, Marcello jót rúgott belé, és egy rakás levél tetejére röpítette. A férfi szinte félénken kérdezte:

– Nem hazafelé igyekeztél, fiacskám?

– De igen – felelt Marcello, és a férfi szemébe nézett.

– No, akkor én most hazakísérlek, gyere csak! Gyere, az autómon viszlek el – és hátramutatott, ahol, nem messzire, a gyalogjárón, egy autó állt.

Marcello odapillantott: nem ismerte a márkáját, talán valami külföldi gyártmány, hosszú és fekete, régi típusú. Különös módon arra a gondolatra indította, hogy ez az állingó autó, két lépésre tőlük, valami előre való megfontoltságot jelképez a férfi közeledésében.

Tétovázott hát, hogy mit feleljen, de a férfi buzgón biztatta:

– Na, gyere csak, ne félj!... Mielőtt hazavinnélek, körülviszlek a városon, rendben van?

Marcello szerette volna visszautasítani az ajánlatot, helyesebben: érezte, hogy vissza kellene utasítania. De erre ideje sem volt: a férfi már a könyvpakkot is kiemelte a hóna alól:

– Majd én viszem! – mondta, és az autója felé lépett, úgyhogy Marcellónak csak követnie kellett, kicsit csodálkozva saját engedékenységén, de éppen nem kelletlenül. A férfi kinyitotta az ajtót, beültette maga mellé a gyereket, a könyveket meg áthajította a hátsó ülésre. Aztán beült ő maga is, felhúzta a kesztyűjét, és elindította a motort.

A gépkocsi elkezdett futni. Méltóságteljesen haladt, fojtott mormogással, végig a fasoron. Tényleg régi vágású kocsi ez – gondolta Marcello –, de tökéletesen rendben tartva, szerelmes gonddal fényesítve: ami réz és nikkel van rajta, mind szikrázik.

Most a férfi, anélkül, hogy egyik karját levette volna a kormányról, a másikkal sapkát illesztett a fejére, amelyen autószemüveg is volt.

Marcello: – Magáé ez az autó?

– Tegezz csak nyugodtan – felelte a férfi, de nem fordult feléje, hanem jobb kezével megnyomta a dudát, mely súlyos, mély hangon szólalt meg, ez is olyan régies volt, mint maga az autó. – Nem, nem az enyém... Azé, akitől a fizetésemet kapom... Én sofőr vagyok.

Marcello nem felelt. A férfi, még mindig mozdulatlan arcéllel a fiúnak, elegáns mozdulatokkal vezette tovább a kocsit. Később megjegyezte:

– Miért? Baj, hogy nem az enyém? Szegy elled?

– Nem, dehogy – felelte élénken Marcello, mire a férfi könnyedén elnevette magát, jólesett neki a felelet, és meggyorsította a tempót.

– Na, most felkanyarodunk a dombra – mondotta –, fel a Monté Marióra, helyes?

– Ott még sose voltam – felelte Marcello.

– Pedig szép, látni onnan az egész várost. – Aztán kis hallgatás után hozzátette, gyengéden: – Hogy hínak?

– Marcello.

– Persze, persze – szólt a férfi, mintegy magának –, hiszen ezért csúfoltak barátaid Marcellinának... Az én nevem: Pasquale.

Marcellónak nem volt ideje arra gondolni, hogy ez a Pasquale név bizony egy kicsit nevetséges, mikor a férfi, mintha kitalálta volna a kisfiú gondolatát, megelőzte:

– Hát igen, egy kicsit nevetséges... nevezz csak Linónak!

Az automobil most széles és piszkos úton haladt át, a külvároson: csúf, behemót házak között. Utcakölykök csapata játszott az út közepén, de a kocsi közeledtére lihegve szétrebbent. Kócos asszonyok, rongyos férfiak nézték a járdáról a szokatlan utazást, Marcello le is sütötte szemét ekkora kíváncsiság előtt.

– Ez a Trionfale-negyed – mondta a sofőr –, és most felkapaszkodunk a Monté Marióra.

A gépkocsi kisuhant a szegénynegyedből, széles szerpentint rohamozott meg, egy arra haladó villamos nyomába szegődött. Oldalt a lejtőn két egyforma házsor villant el mögöttük.

– Hány órára kell otthon lenned?

– Van idő – felelte Marcello –, két óránál előbb sose ebédelünk.

– Ki vár otthon? Papád és mamád?

– Igen.

– Testvéreid is vannak?

– Nem, nincsenek.

– És mit csinál a papád?

– Semmit – felelt Marcello kissé bizonytalanul.

A gépkocsi az egyik kanyarban megelőzte a villamost, és a sofőr, hogy a kanyarokat minél szűkebben vegye, mindkét karjával rátámaszkodott a kormányra, anélkül, hogy a mellét mozdította volna; éppoly elegáns maradt a tartása, mint elébb. Feljebb jutottak, ahol a kocsi fűvel benőtt, magas falak alatt futott el, villák rácsai villogtak végig az üvegen, bodzafasövények és itt-ott velencei lámpásokkal díszített íves kapualj, ökörvér színű cégérrel, jelezve, hogy valami vendéglő vagy falusi kocsma lapul a lombok között.

Linó egyszerre csak ezt kérdezte:

– Kapsz-e ajándékot a papádtól vagy a mamádtól?

– Igen, néha kapok – felelt Marcello szórakozottan.

– Sokat vagy keveset?

Marcello restellte bevallani, hogy bizony elég keveset: hogy néha még a sátoros ünnepek is ajándéktalan maradnak. Hát csak annyit mondott: – Hát csak úgy!...

– És örülsz-e, ha ajándékot kapsz? – kérdezte tovább Linó, miközben kinyitott egy kis rekeszajtót, rongyot vett elő belőle, és megtörölte a mellvédüveget.

Marcello ránézett a férfira, aki még mindig arcéllel ült felé, kihúzott mellel, szemén az autószemüveg, és csak úgy odapöttyintette:

– Hát igen: örülök.

– És mit szeretnél legeslegjobban ajándékba kapni, példának okáért?

Ez világos kérdés volt. Marcello nem tehetett róla, de arra kellett gondolnia, micsoda titokzatos ember ez a Linó! Sok oka van rá, hogy annak lássa* és most még ajándékot is akar neki adni. Erre eszébe jutott, hogy mennyire vágyik fegyverekre! És rögtön utána a rádöbbenés mámorával tódult agyába a gondolat, hogy egy igazi és valódi fegyver csakugyan tekintélyt és tiszteletet szerezhetne neki a fiúk szemében. Meg is kockáztatta rögtön a dolgot, némi kétellyel ugyan, tudva, hogy sokat kér:

– Példának okáért? Hát egy revolvert, azt szeretnék legjobban.

– Revolvert – ismételte a férfi, de semmi meglepetés nem volt a hangjában. – Milyen revolvert? Dugós revolvert vagy légsűrítésest?

Milyen revolverre gondolsz?

– Nem olyanra gondolok – mondta merészen a fiú. – Igazi revolvert szeretnék.

– És mit csinálnál egy igazi revolverrel?

Marcello jobbnak látta be nem vallani az igazat.

– Hát célba lőnék vele, mindaddig, amíg pontosan nem tudok célozni.

A sofőr – így vette észre Marcello – valósággal kedvét lelte a kérdezgetésben. Mégis, szinte komoran felelte:

– Ha az ember jól céloz, bárki ellen megvédheti magát.

Egy pillanatig hallgatott, aztán hozzátette: – Na, csak nyúlj bele abba a rekeszbe, ott előtted.

Marcello kíváncsian engedelmeskedett, benyúlt a rekeszbe, és egy fémtárgy hidegét érezte a kezén.

– Vedd ki! – biztatta a férfi.

Az autó megcsikordult, mert hirtelenében egy, az utcán keresztben álló kutyát kellett kikerülnie. Marcello kihúzta rekeszéből a revolvert: épp az az önműködő fajta volt, amilyenről álmodozott: fekete és lapos, benne súlyosbodott a pusztulás és a halál, pofáját előrenyújtotta, mintha mindig köpni akarná a golyókat.

Marcello remegő ujjakkal markolta meg a revolver agyát.

– Ilyet szeretnél? – kérdezte Linó.

– Igen – felelte Marcello.

– Hát ha ilyet, éppen ilyent... én neked adom... De nem ezt, mert ez °z autóhoz tartozik, hanem egy pontosan ehhez hasonlót.

Marcello nem felelt. Úgy érezte, mint aki a mesék varázsos felhőjébe lép – egy olyan világba, ahol ismeretlen sofőrök autójukba invitálnak kisfiúkat, és megajándékozzák revolverrel. És mindez mily könnyen ment!

Ugyanakkor, nem tudta, miért, az étvágykeltő könnyedséget valami nehéz, kellemetlen íz váltotta fel a szájában, mintha mindehhez valami nehézség rejtőzne nyomatékul, ami ismeretlen még, de itt van a feje fölött, és pillanatok alatt kiderül. Valószínű – gondolta hideg nyugalommal –, ebben az autóban ketten vannak, kiknek egy a céljuk: az ő célja, hogy revolvere legyen, Linóé meg valami olyasmi (a revolverért cserébe), ami egyelőre még titok, és lehet, hogy elfogadhatatlan. Most már csak arról van szó: kettejük közül ki jár majd jobban.

Ezt kérdezte: – Hová megyünk?

Linó felelte: – Abba a házba, ahol én lakom... megkeressük a revolvert.

– És az hol van, az a ház?

– Már itt is vagyunk – felelte a férfi, és kivéve a fiú kezéből a revolvert, zsebébe csúsztatta.

Marcello körülnézett. Az autó mezei úton állott meg. Igen, szabályos dűlőút, éggel és fákkal és bodzafasövénnyel övezve. Lejjebb azonban egy íves kapubejáratot vett észre, két oszloppal és zöldre festett vasráccsal.

– Várj meg itt – mondta Linó, és kiszállt a kocsiból, és a kapuhoz ment. Mialatt kitárta a kapu két szárnyát és visszajött, Marcello megfigyelte: nem volt olyan magas a férfi, mint amilyennek ülve képzelte: törzséhez képest rövid volt a lába és széles a csípője.

Linó visszabújt az autóba, és keresztülhajtott a kapun. Kavicsos útra szaladt rá az autó, kétoldalt alacsony ciprusbokrok borzolódtak a kevergő szélben, gyötrődve hajlongtak. A fasor végén, a napnak egy elsikló sugaránál valami megcsillant a viharos ég alján: egy két. emeletes házhoz ragasztott veranda nagy ablaka.

– Ebben a villában lakom – mondta Linó –, de senki sincs itthon.

– Ki ennek a tulajdonosa? – kérdezte Marcello.

– Vagy inkább a tulajdonosnője! – javította ki Linó. – Egy amerikai hölgy, aki most nincs idehaza, Firenzében van.

Az autó megállt a ház előtti kis téren. A hosszú és alacsony villa falán fehér cementlapok váltakoztak vörös téglákkal, melyeket itt-ott az ablakok tükröző üvege szakított meg. Nyerskőből épített oszlopos tornácon volt a bejárat. Ez előtt állt meg Linó, kinyitotta a kocsi ajtaját, és könnyedén kiugrott.

– Megérkeztünk, szállj ki...

Marcello nem tudta, mit akar tőle ez az ember, még csak nem is sejtette. De a bizalmatlansága egyre nőtt, érezte: becsapják.

– És a revolver? – kérdezte, és nem mozdult.

– Az odabent van – felelte Linó enyhe türelmetlenséggel, a villa ablakai felé intve. – Gyere csak, keressük meg együtt.

– De nekem adod?

– Hát persze: egy szép új revolvert kapsz tőlem.

Marcello erre nem szólt semmit, hanem kiszállt ő is. Ahogy a földre lépett, elkapta a részegítő, gyászos őszi szél, meleg és poros leheletével. Nem tudta, miért, de ez a szélroham mint valami sejtelem suhintotta meg, és bár Linó után indult, visszanézett még egyszer a kavicsos kis térre, amely körül ciprusbokrok és fáradt oleanderek lengedeztek. Linó előtte haladt, és ő észrevette, hogy valami kinyomja a zubbonya oldalát – hát persze hogy a revolver az! De akkor miért hazudott, és most miért csalogatja be a villába?

A megcsalatás sejtelme egyszerre megduzzadt benne, és ezzel egyidejűleg az éber akarat is felébredt: hogy szemét nyitva tartsa, és ne engedje magát becsapni.

Eközben bementek a házba: az első helyiség, melyen átmentek, egy nagy terem volt, a társalgó, benne egy csomó karosszék és dívány, piros téglás köpenyű kandalló a közepén. Még mindig Linó haladt elöl, és a termen át egy kis kékre festett ajtó felé tartott, mely a sarokban nyílott. Ekkor Marcello, hirtelen:

– De hát hová megyünk?

– A szobámba – felelte Linó könnyedén, vissza se fordulva, Marcello elhatározta, hogy minden eshetőségre számítva, megpróbálkozik az első ellenállással, éspedig úgy, hogy Linó megértse: belelátott a kártyáiba. Ezért, ahogy Linó kinyitotta a kék ajtót, hátramaradt és rákiáltott:

– Ha nem adod ide most rögtön a revolvert, nem megyek tovább!

– Mondom, hogy nincs nálam – mondta félig visszafordulva a férfi –, bent van a szobámban.

– De igenis, nálad van, ott van a zsebedben.

– Az az autóhoz tartozik, nem az enyém.

– Lehet, de neked nincs is másik!

Linó türelmetlen mozdulatot tett, de rögtön elnyomta. Marcello most még egyszer szemügyre vehette az ellentétet, amely a száraz s szigorú arc, a puha száj és az aggódó, fájdalmas, könyörgő tekintetű szemek között volt: – Neked adom ezt – mondta végül –, csak gyere velem... No?!... Itt megláthat bennünket valami paraszt... nézd, körös-körül csupa ablak...

Baj, ha meglátnak? – akarta kérdezni Marcello, de visszakapta a szót. Homályosan megsejtette, hogy valami baj sejlik a levegőben, ki tudja, mi. – No, rendben van, megyek – mondta gyerekes hangsúllyal –, de aztán tényleg nekem adod?

– Nyugodt lehetsz.

Egy hosszú, fehér falú folyosón mentek végig. Ennek a végén ugyanolyan kék ajtón nyitott be Linó, de most már maga elé bocsátotta a fiút, sőt a karját a derekára tette, s megkérdezte: – Hát annyira szeretnéd azt a revolvert?

– Annyira – felelte Marcello, s többet nem bírt mondani, annyira zavarba hozta a derekára tapadt kéz. Linó észrevette ezt, és elvette a kezét. Betessékelte a fiút a szobájába.

Fehér, hosszúkás, szűk kis szoba volt, a végén ablak. Csak egy ágy volt benne, asztal, egy szekrény és egypár szék. Minden világoszöld színre festve. Marcello észrevette, hogy a falon, az ágy fejénél, bronzfeszület lóg, a legismertebb fajtából. Az alacsony fiókos szekrény tetején fekete táblás, piros szegélyű, vastag könyv, észrevehetően imakönyv. A szoba, amilyen üres volt, minden bútor és szőnyeg és függöny híján, olyan tiszta is, nagyon is tiszta; de a levegőben valami erős illat áradt, olyan, mint a kölnivízé. Hol is szokta ezt érezni? Igen, a fürdőszobájukban, amikor a mama fürdik, és ő utána megy be mosdani.

Linó hanyagul intett:

– No, foglalj helyet ott az ágyon, az a legkényelmesebb.

És a kisfiú leült, engedelmesen, csöndesen a nagy csöndben. Linó elkezdett fel-alá járni a szobában, levette sapkáját, és az ablakpárkányra dobta, kigombolta a gallérját, és zsebkendőjével körös-körül megtörölte izzadó nyakát. Aztán kinyitotta a szekrényt, és egy nagy üveg kölnivizet vett ki, meghintette zsebkendőjét, és nagy sóhajjal dörzsölte be körül az arcát és a homlokát.

– Akarsz te is? – kérdezte a fiút. – Pompásan frissít.

Marcello vissza akarta utasítani, mert az üveg és a zsebkendő lúdbőrös borzongást szúrt a testébe, de mégis hagyta, hogy Linó friss gyöngédséggel cirógassa végig tenyerével az arcát.

Aztán letette az üveget, és leült az ágyra, szembe Marcelloval.

Nézték egymást. Linó arca, ez a száraz és szikár arc, most új kifejezést öltött: gyötrődés, gyöngédség és könyörgés tükröződött rajta egyszerre.

Csak nézte Marcellót, és hallgatott.

Marcello ideges lett, és hogy ezt a zavarba ejtő szemlélődést félbeszakítsa, hirtelen megkérdezte:

– A revolverrel mi lesz?

Linó felsóhajtott, kelletlenül húzta ki zsebéből, a fiú utánakapott, mire a férfi arca megkeményedett, gyorsan visszahúzta kezét:

– Neked adom, de meg kell érdemelned.

Marcello e szavakra csaknem megkönnyebbülten sóhajtott fel: tehát mégis úgy van, ahogy sejtette: Linó akar valamit cserébe a revolverért! Élénk hangon és hamisan őszintéskedő arccal, mint mikor az iskolában üzletet köt tollakra vagy üveggolyóra, a kisfiú így szólt:

– Mondd meg, mit akarsz cserébe, aztán megegyezhetünk.

Linó lesütötte a szemét, tétovázott, végre lassan megkérdezte:

– És mit tennél meg érte, ha neked adnám?

Marcello észrevette, hogy Linó kitért a válasz elől, elütötte ajánlatát, tehát nem valami tárgycseréről van szó, hanem valami másról, amit neki meg kéne tennie, hogy a revolvert megkapja. És bár fogalma sem volt, mi lehet az, ugyanazon a hamisan őszintéskedő hangon folytatta:

– Én nem tudom, mondd meg te!

Pillanatnyi csönd.

– Akármit megtennél? – kérdezte Linó emelt hangon, és megragadta a fiú kezét.

A hang és a mozdulat megriasztotta Marcellót. Egy pillanatra arra gondolt, nem valami rabló-tolvaj-e ez a Linó, aki őt cinkosságba akarja keverni? De ugyanolyan gyorsan el is vetette ezt a feltevést.

Mindazonáltal óvatosan válaszolt:

– De hát mit tegyek? Miért nem mondod meg?

Linó most a gyerek kezével játszott, nézte, forgatta, szorongatta, majd hirtelen, szinte durva mozdulattal, ellökte magától, és a szemébe nézve, lassan tagolta:

– Biztos vagyok benne, hogy bizonyos dolgokat mégse tennél meg.

– De hát mondd már! – makacskodott Marcello, egyfajta jóindulattal, amibe azonban jó adag zavar is vegyült.

– Nem, nem – ellenkezett Linó, és Marcello valami furcsa pírt, egyenetlen, halvány pirosságot látott kigyúlni foltokban a férfi járomcsontja fölött. Úgy rémlett, mintha Linó próbálna beszélni, de nem mer, mert nem biztos a feleletben, hogy a kérdezett is azt kívánná, amit ő.

És ekkor a kisfiú tudatos, bár mégis ártatlan kacérsággal előrehajolt, megragadta a férfi kezét:

– No, csak mondjad, miért nem mondod?

Hosszú csönd következett. Linó Marcello kezére nézett, majd az arcára, és megremegett. Végül is elhárította a gyerek kezét, de most roppant gyengéden, felállt, és néhány szeretetteljes, becéző mozdulattal, mint ahogy apa vagy anya bánik a fiával:

– Marcello, tudod-e, mi vagyok én?

– Nem.

– Kivetkőzött pap vagyok – mondta Linó fájdalmas csuklással, szomorúan és patetikusan –, kivetkőzött pap, akit méltatlan magatartása miatt űztek ki a kollégiumból, ahol tanított... És te ártatlanságodban nem tudod, nem tudhatod, mit kérhetnék tőled cserébe azért a revolverért, amit úgy megkívántál. És én, ládd, kísértésbe estem, hogy visszaéljek ártatlanságoddal, a te gyerekes mohóságoddal!... Ez vagyok én, Marcello...

Hangjában mélységes őszinteség bongott. Elfordult, az ágy fölé függesztette tekintetét, a feszületet szólította meg, de valami sajátságos módon, még a hangját sem emelve fel; de így a panasz még jobban kicsengett belőle:

– Annyit kértelek... De te megint elhagytál... Újra és újra kísértésbe esem... Miért hagysz el mindig?

Egyhangú mormogásba fúlt a hangja, mintha csak magában beszélne.

Aztán felállt az ágyról, sapkájáért nyúlt az ablakpárkányra, és rászólt Marcellóra:

– Gyere... menjünk: hazaviszlek.

Marcello nem szólt semmit, kábult volt, és képtelen megérteni, mi történt vele.

Felállt, követte Linót, végig a folyosón, át a nappali szobán.

Kint, a kis terecskén még mindig fújt a szél a hatalmas, fekete autó körül, a felhős, naptalan ég alatt.

Linó bebújt az autóba, ő utána, mellé. A kocsi elindult, végigrobogott az úton, átkattant a bejárati kapun, ki a dűlőútra. Hosszú ideig egyikük se szólt.

Linó ugyanúgy vezetett, mint az imént, egyenes derékkal, sapkája ellenzője szemére húzva, kesztyűs keze a kormánykeréken. Jó ideje mentek már, amikor Linó, anélkül, hogy megmozdult volna, váratlan fordulattal megkérdezte:

– Nagyon sajnálod, hogy nem kaptad meg a revolvert?

Ezekre a szavakra Marcello lelkében kigyúlt a mohó reménység, hogy mégis az övé lesz az annyira megkívánt ajándék. Végre is: lehet, hogy nincs veszve semmi. Ezért őszintén felelte: – Persze hogy sajnálom!...

– Úgy!... – szólt Linó. – Tehát ha holnapra találkát adok neked, ugyanabban az órában, mint ma... eljönnél?

A fiú hallgatott egy percig, aztán hirtelen és panaszosán kiáltott fel:

– Holnap vasárnap van!... De hétfőn találkozhatunk ugyanott, a fasorban.

A másik hallgatott egy pillanatig, aztán váratlanul panaszos és kemény hangon kiáltotta:

– Ne szólj hozzám többet... ne is nézz rám!... Ha hétfőn odamegyek a fasorba, ne hallgass rám, ne köszönj vissza... ne ismerj meg!... Megértetted?!

„Ezt meg mi lelte?” – kérdezte magában Marcello, egy kicsit ingerülten. És ezt felelte:

– Nekem nem fontos, hogy lássalak... Ma is csak azért jöttem el veled, mert elhoztál.

– Igen, de ennek nem szabad többet megtörténnie... soha! mondta erőszakolt hangsúllyal Linó. – Ismerem magam, és biztosan tudom, hogy ma éjszaka csak rád fogok gondolni... és hétfőn várlak a fasorban,.. még ha ma el is határozom, hogy nem megyek oda... Ismerem magam... de te ne törődj velem! – Újra és újra mondta ugyanezt az egy mondatot, de Marcello játékosan hideg és ártatlan éleslátásával megértette, hogy ez az ember valójában találkáért könyörög, és annak ürügyén, hogy óva inti magától, valójában a szájába adja a szót.

Kis idő múlva Linó megkérdezte: – Értesz engem?

– Igen.

– Mit mondtam?

– Hogy hétfőn ott leszel a fasorban, és vársz rám.

– Nemcsak ezt mondtam – felelte a másik fájdalmas hangsúllyal.

– Meg hogy ne törődjek veled – fejezte be mondókáját Marcello.

– Úgy van! – erősítette meg Linó. – Semmiképpen!... Mert figyelj csak rám: én hívlak, könyörgök neked, és követlek a kocsival... Mindent megígérek... de te ne törődj velem, csak menj utadon, ne fordulj meg!

Marcello félbeszakította: – Hagyd már! Értem!

– Gyerek vagy – csillapodott Linó hangja, s felindultságából becéző gyöngédségbe esett –, és nem leszel elég erős, hogy ellentmondj nekem... Tudom, hogy eljössz. Gyerek vagy te még, Marcello!...

Marcello megsértődött: – Nem vagyok gyerek... fiú vagyok!...

És különben se ismersz még engem.

Linó hirtelen megállította az autót. Még a lejtőn voltak, egy magas fal alatt, nem messzire a velencei lampionokkal díszített vendéglőtől. – Komolyan beszélsz? – kérdezte fájdalmas aggodalommal. Igazán nem hallgatnál rám? Visszautasítanád kérésemet?

– Te kérsz erre – ingerkedett Marcello, és most már tudatában volt, hogy játszik. – Vagy nem te kértél rá?!

– Igaz, persze hogy én – mondta csüggedten, újra megindítva az autót –, igen, igazad van, én kértelek erre... én, őrült, én, éppen én!

E felkiáltás után elhallgatott, nagy csönd esett közéjük. Már ott jártak lent a szegénynegyed mocskos utcáin, már itt volt a fasor magas, csupasz és fehér platánfáival és sárga levéldombjaival az elhagyott gyalogjáró mentén, és a csupa ablak gyárak. És itt a negyed, ahol Marcellóék laknak. Linó megkérdezte, mereven előretekintve:

– Hol laktok?

– Jobb, ha itt állsz meg – mondta Marcello, tudva, hogy örömöt okoz neki ezzel a bizalmaskodó, cinkos megjegyzéssel –, különben megláthatnak, amikor kiszállok...

Az autó megállt, Marcello kiszállt, Linó az ablakocskán át adta ki a könyveit, és határozottan ezt mondta:

– Hát akkor hétfőn, ugyanott!

– De én – felelt Marcello, átvéve könyveit – úgy teszek, mintha nem látnálak meg, helyes?

Látta, a férfi tétovázik, és ugyanakkor valami kegyetlen elégtétel hullámzik át rajta. Szemei, a mély, kivájt gödrök alján, fellobbantak; könyörgő és szorongó tekintet rebbent ki belőlük. Szenvedélyesen mondta:

– Tégy, amit akarsz!...

Hangja szinte dallamos és vágyakozó panaszba fulladt.

– Megnyugtatlak, hogy rád se nézek – mondta búcsúzóul Marcello.

És még látta, hogy Linó olyan mozdulatot tesz, amelyet nem egészen értett meg, de ami körülbelül a kétségbeesett belenyugvást fejezi ki.

Az autó elindult, és lassan eltávolodott a fasor irányába.