TIZENHARMADIK FEJEZET

Zu­ha­nás köz­ben Sher­lock arra ké­szült, csont­jai ízzé-por­rá tör­nek majd, ami­kor tes­te vég­re ma­ga­te­he­tet­le­nül föl­det ér, azon­ban nem ez tör­tént. Der­mesz­tő csob­ba­nás kí­sé­re­té­ben süllyedt a feje fö­lött át­csa­pó jég­hi­deg, áram­ló víz­be. Le­ve­gő után kap­kod­va állt talp­ra, és meg­könnyeb­bül­ve ta­pasz­tal­ta, a hul­lá­mok csu­pán a mell­ka­sá­ig ér­nek.

Sö­tét­ség vet­te kö­rül, ta­pint­ha­tó, ko­rom­fe­ke­te ho­mály. Mi­kor a sze­me né­mi­képp meg­szok­ta a len­ti fény­vi­szo­nyo­kat, ész­re­vet­te, hogy egy gyors fo­lyá­sú áram­lat­ba ke­rült. Föld alat­ti ka­ná­lis vagy szenny­víz­csa­tor­na le­he­tett, íves tég­la­fa­la a Tem­ze alag­út­já­ra em­lé­kez­tet­te, ahol az el­va­dul, gyer­me­kek elől kel­lett me­ne­kül­nie.

Nem sok ide­je ma­radt tű­nőd­ni, oda­fent ugyan­is ér­des csi­kor­gás­sal húz­ták fél­re a bú­vó­nyí­lás fe­de­lét. Ri­ad­tan tá­vo­labb evic­kélt az áram­lat­tal. Re­mél­té, ott már nem fe­de­zik fel. Egy fej je­lent meg ugyan­is a nyí­lás­ban.

– Mer­re van? – szó­lalt meg egy hang tört fran­ci­a­ság­gal oda­fenn, bi­zo­nyá­ra orosz le­he­tett az il­le­tő. Csak nem ment le oda?

– Nem lá­tom se­hol – vá­la­szol­ta szin­tén fran­ci­á­ul egy mo­gor­va hang, raj­ta azon­ban nem ér­ző­dött ide­gen ak­cen­tus. – Mi ez itt? Va­la­mi csa­tor­na?

– Ez a tit­kos fo­lyó, a Neg­lin­ka. Le­fed­ték vagy öt­ven éve, mi­kor át­épí­tet­ték a fő­vá­rost. A Moszk­va fo­lyó­ba öm­lik, úgy egy mér­föld­nyi­re ide.

Sher­lock el­ámult: egy tit­kos fo­lyó?! És a Moszk­va fo­lyó­ba öm­lik, mind­össze egy mér­föld­nyi­re? Ki kell bír­nia odá­ig! Ott ki­jut­hat in­nen. Nesz­te­le­nül to­vább in­dult.

– Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy le­má­szott! Más­ho­va nem me­he­tett, nem tűn­he­tett el csak úgy!

– De mer­re ment? Le­fe­lé az áram­lat­tal vagy fel­fe­lé?

– Le­fe­lé, ez lo­gi­kus, mi­nek men­ne fel­fe­lé? Menj le, és ke­resd meg! Old meg, ha rá­buk­kansz, hadd ro­had­jon itt a föld alatt.

– Vic­celsz? Ebbe a jég­hi­deg, ko­szos víz­be másszak le?

– Van jobb öt­le­ted?! Na, menj már! Én meg szó­lok azok­nak az idi­ó­ta őrök­nek, men­je­nek a Neg­lin­ka vé­gé­re a Moszk­vá­hoz, ott kezd­jék meg a ku­ta­tást.

Sher­lock se­be­sen gá­zol­ni kez­dett a tit­kos föld alat­ti fo­lyó ko­szos vi­zé­ben, jó­ko­ra utat meg­tett, mire mo­gor­va han­gú ül­dö­ző­je le­eresz­ke­dett a fém­lét­rán. A fic­kó va­ló­szí­nű­leg meg­csúsz­ha­tott, és ugyan­úgy járt, mint ko­ráb­ban Sher­lock: be­le­zu­hant a der­mesz­tő víz­be. Egy csob­ba­nás, majd csend. Árva neszt sem le­he­tett hal­la­ni, csak a Neg­lin­ka lo­cso­gott, mi­köz­ben hul­lá­mai csap­kod­va ér­ték el az alag­út tég­lá­zott fa­lát. A fiú csak re­mél­te, hogy ül­dö­ző­je ta­lán meg­ful­ladt a víz alatt. De nem, a gengsz­ter prüsz­köl­ve emel­ke­dett a fel­szín­re, és meg­in­dult le­fe­lé az áram­lat­tal a Moszk­va fo­lyó felé. Sher­lock ugyan je­len­tős egér­út­ra tett szert, még­is igye­kez­nie kel­lett. A hi­deg víz­ben va­la­mi a ke­zé­nek üt­kö­zött, és meg­mar­ta, a fáj­da­lom­tól majd­nem fel­üvöl­tött, de in­kább aj­ká­ba ha­ra­pott, ne­hogy el­árul­ja ma­gát. Mi le­he­tett? Ta­lán egy víz­ben ver­gő­dő pat­kányt so­dort neki az ár? A de­ren­gő fény­ben ek­kor egy újabb fém­lét­rá­ra lett fi­gyel­mes, fö­löt­te a ma­gas­ban a bú­vó­nyí­lást is ész­re­vet­te. Kí­sér­tést ér­zett, hogy a rozs­dás és nyir­kos lét­ra­fo­ko­kon fel­ka­pasz­kod­jon, meg­pró­bál­ja fel­emel­ni a nyí­lás fe­de­lét, és vég­re ki­jus­son in­nen, azon­ban tú­lon­túl nagy volt a koc­ká­zat. Ül­dö­ző­je ki tud­ja, mi­kor ér a nyo­má­ba, könnyen ész­re­ve­he­ti, men­nie kell to­vább.

Tal­pa alatt nyál­kás, si­kam­lós volt a Neg­lin­ka med­re, ci­pő­je gyak­ran meg­me­rült a ra­ga­csos iszap­ban, meg­ne­he­zít­ve Sher­lock las­su­ló lép­te­it. Egy mér­föld fog­ja-e bír­ni? Mennyit te­he­tett már meg? Az alag­út sö­tét­jé­be me­resz­tet­te a sze­mét, hol le­het a ki­já­rat? Bor­zong­va ju­tott eszé­be, hogy a nyí­lást, ahol a Neg­lin­ka a Moszk­va fo­lyó­ba öm­lik, le­het, hogy rács zár­ja le. Vagy a víz alatt van. A jég­hi­deg víz­től re­meg­ni kez­dett át­ázott ru­há­i­ban, egy­re gör­csö­sebb moz­du­la­tok­kal gá­zolt a szennyes hul­lá­mok kö­zött. Üte­mes loccsa­ná­sok­ra lett fi­gyel­mes, úgy tűnt a fic­kó egy­re kö­ze­lebb ér hoz­zá.

Mi len­ne, ha meg­áll­na? Ha meg­búj­na itt a ho­mály­ban? Ha el­en­ged­né maga mel­lett a fic­kót, és vissza­oson­na? Nincs más esé­lye, el kell rej­tőz­nie! Ül­dö­ző­je előbb-utóbb a nyo­má­ba ér, meg­ra­gad­ja, le­nyom­ja a Neg­lin­ka bű­zös vi­zé­be, míg bele nem ful­lad, és itt hagy­ja a holt­tes­tét a sö­tét ho­mály­ban, ahol sen­ki rá nem lel töb­bé. Ki­ful­lad­va ka­pasz­ko­dott fel a tég­lá­val ki­ra­kott part­ra, hogy csend­ben meg­la­pul­jon.

Az ár­nyék ek­kor meg­ele­ve­ne­dett, a sö­tét­ség­ből egy négy­lá­bú lény vált ki, vi­csor­gó po­fá­val, amely­ben tö­rött üveg­szi­lán­kok­ként me­re­dez­tek a fé­lel­me­tes fo­gak. Mö­göt­te há­rom ha­son­ló te­remt­mény kö­ze­le­dett – ku­tyák vol­tak. De mi­lyen ku­tyák! Bi­zo­nyá­ra itt él­tek lenn a Neg­lin­ka rej­tett, bű­zös med­ré­ben. Sze­mük szin­te nem is volt, Sher­lock fel­té­te­lez­te, hogy nem lát­nak, csu­pán a hal­lá­suk­ra ha­gyat­koz­nak. Ezért meg sem moc­cant, resz­ket­ve, né­mán la­pult. A leg­el­ső ku­tya ek­kor szi­ma­tol­ni kez­dett, ám a rot­ha­dás szennyes bű­zé­ben bi­zo­nyá­ra nem érez­te meg Sher­lock sza­gát. A fü­lét he­gyez­ve pró­bál­ta fel­fe­dez­ni, mer­re tűnt a fiú. Ott volt előt­te, mint­egy kar­nyúj­tás­nyi­ra, még­sem lát­ta. Csak a han­gok alap­ján tá­jé­ko­zó­dott.

Sher­lock di­der­gő test­tel húz­ta meg ma­gát, resz­ket­ve a hi­deg­től, ám az ujja meg­rán­dult, és rop­pant egyet. Az apró zaj­ra a po­kol­bé­li ku­tya oda­ka­pott, vad kaf­fan­tás­sal csap­ta össze a po­fá­ját, de éles fo­gai csak a le­ve­gőt ha­rap­ták, mi­vel Sher­lock az utol­só pil­la­nat­ban el­rán­tot­ta a ke­zét. A má­sik há­rom eb mo­rog­va len­dült tá­ma­dás­ba, rá­ve­tet­ték ma­gu­kat, de Sher­lock für­gébb volt, és a Neg­lin­ka vi­zé­be csob­bant. Most az­tán könnyű pré­dá­ja lesz a vi­lág­ta­lan te­remt­mé­nyek­nek! Min­den moz­du­la­tát el­árul­ja a loccsa­nó víz zaja.

Hir­te­len va­la­mi meg­ra­gad­ta, de nem ku­tya­ha­ra­pást ér­zett még­sem, ha­nem vas­kos em­be­ri kéz szo­rí­tá­sát a nya­kán. Ül­dö­ző­je ek­kor ért a nyo­má­ba, és meg­ra­gad­ta erős kar­ja­i­val. Pa­ga­gyi, moj…!‘ – üvöl­tött az orosz, mi­előtt a vak ku­tyák rá­ve­tet­ték ma­gu­kat. Ha­rap­ták, mar­ták a nagy­da­rab gengsz­tert, fé­lel­me­tes or­dí­tá­sok ren­get­ték meg a Neg­lin­ka alag­út­ját, a fáj­da­lom el­torzult, em­ber­te­len hang­jai. A négy ku­tya ízek­re tép­te a gaz­em­ber ru­há­ját, hú­sát. Sher­lock nya­kán meg­szűnt a szo­rí­tás, a fiú a víz­be sik­lott, úsz­va pró­bált mi­nél tá­vo­labb jut­ni a bor­zal­mas je­le­net hely­szí­né­től, ahol a po­kol­be­li vi­lág­ta­lan te­remt­mé­nyek ül­dö­ző­je tor­ká­nak es­tek. A fic­kó­nak esé­lye sem volt, már lá­bon áll­ni sem bírt, bu­gyog­va nyel­te el jaj­ga­tá­sát a szennyes csa­tor­na. Da­rab­ja­it a vak ebek mo­rog­va, vi­cso­rog­va rán­gat­ták, tép­ték. Sher­lock resz­ket­ve me­ne­kült, csak ak­kor állt meg, ami­kor nem hal­lot­ta töb­bé az iszo­nyat hang­ja­it. Csak a Neg­lin­ka cso­bo­gott csen­de­sen, az el­rej­tett, tit­kos szenny­fo­lyam, amely ki tud­ja, hány ha­son­ló je­lent­nek volt már ta­nú­ja Moszk­va alatt a mély­ben meg­búj­va.

De­ren­gő fény­re lett fi­gyel­mes. Előt­te az alag­út ho­má­lya osz­la­ni lát­szott. Bolt­íves nyí­lás­hoz kö­ze­le­dett, ame­lyen túl egy nagy fo­lyó szür­kés­kék vize csil­lo­gott. A Moszk­va!

Nem volt rács a nyí­lá­son, a Neg­lin­ka egy­né­hány láb­nyi­val a víz­szint fö­lött úgy öm­lött sza­ba­don a nagy fo­lyó­ba, mint egy ki­sebb víz­esés. Rozs­dás fém­lét­ra ve­ze­tett fel­fe­lé a nyí­lás mel­lett, de Sher­lock nem mer­te meg­koc­káz­tat­ni, hogy fel­másszon, tar­tott tőle, hogy az őrök fi­gye­lik a Neg­lin­ka ki­já­ra­tát, ezért az­tán di­de­reg­ve ug­rott a víz­be, és a kö­ve­zett rak­part mel­lett a kö­vet­ke­ző fel­já­ró­hoz lo­holt. Át­ázott ru­há­já­ban tes­te majd meg­fa­gyott, már kez­dett el­ké­kül­ni. A par­ton egy gesz­te­nyét sü­tö­ge­tő árus­ra lett fi­gyel­mes, aki az­tán pár ko­pej­ká­ért meg­en­ged­te neki, hogy át­me­le­gít­se va­co­gó tag­jai a tüze mel­lett. Fél órá­ba és há­rom cso­mag sült gesz­te­nyé­be telt, mire kel­lő­kép­pen meg­szá­radt, és út­nak tu­dott in­dul­ni a Szlav­jansz­kij Ba­zar Szál­lo­da felé.

Már messzi­ről ész­re­vet­te, hogy a ho­tel előtt va­la­mi zaj­lik. Ahogy job­ban meg­néz­te, ki­sebb faj­ta du­la­ko­dás­ra lett fi­gyel­mes. Egy fe­ke­te lo­vak von­tat­ta kü­lö­nös ko­csi állt a szál­ló előtt, nem volt raj­ta sem cí­mer, sem jel­zés, sőt még aj­ta­ja sem volt az ol­da­lán. A szo­kat­lan jár­mű hát­só ré­sze azon­ban nyit­ha­tó volt. Haj­tó­ja szür­ke uni­for­mist és szőr­me­kucs­mát vi­selt, csak úgy, mint az a két em­ber, aki most lé­pett ki a szál­lo­da aj­ta­ján egy har­ma­dik fér­fit von­szol­va ma­guk­kal a ko­csi hát­só ré­sze felé. A nagy­da­rab fér­fi, akit a szür­ke ru­há­sok köz­re­fog­tak fe­ke­te ka­bá­tot vi­selt. Myc­roft volt az…

A tit­kos­rend­őr­ség! Ha­sí­tott Sher­lock el­mé­jé­be a fel­is­me­rés. Báty­ja han­go­san til­ta­ko­zott, ki­a­bált és küz­dött, Sher­lock azon­ban még olyan tá­vol­ság­ban volt, hogy nem ér­tet­te a sza­va­it. A ko­csis ek­kor le­ug­rott a bak­ról, és se­gí­tett be­ta­szi­gál­ni Myc­rof­tot a rej­té­lyes jár­mű­be. Két kí­sé­rő­je szin­tén be­má­szott utá­na, a haj­tó pe­dig kí­vül­ről rá­juk zár­ta az aj­tót. Vissza­má­szott a bak­ra, pat­tin­tott rö­vid os­to­rá­val, és szél­se­be­sen el­üge­tett a ho­tel elől. Sher­lock lé­lek­sza­kad­va ro­han­ni kez­dett, de már nem ér­het­te el. Ér­tet­le­nül bá­mult a tá­vo­lo­dó jár­mű után.

Itt állt át­fagy­va egy ide­gen, hi­deg vá­ros­ban, épp most má­szott ki a tit­kos szenny­fo­lyó­ból, báty­ját pe­dig el­ra­gad­ta a cár tit­kos­rend­őr­sé­ge.

Szó sze­rint fo­gal­ma sem volt, most az­tán mit te­gyen.