ELSŐ FEJEZET

Nap­fény csil­lo­gott a víz fel­szí­nén, az éles su­ga­rak tőr­ként ha­sí­tot­tak Sher­lock sze­mé­be. Több­ször is pis­log­nia kel­lett, így in­kább meg­pró­bál­ta fé­lig be­huny­va tar­ta­ni a sze­mét, hogy mi­ni­má­lis­ra csök­kent­se a va­kí­tó fé­nyes­sé­get.

Az apró eve­zős csó­nak fi­no­man rin­ga­tó­zott a tó kö­ze­pén. Kö­rü­löt­te, a par­ti fö­ve­nyen túl, a szél­ró­zsa min­den irá­nyá­ban fű­vel bo­rí­tott hal­mok emel­ked­tek, lej­tő­i­ket itt-ott bok­rok és fák tar­kí­tot­ták. Olyan volt, mint­ha egy ha­tal­mas zöld tál kö­ze­pén búj­na meg a tó, a fel­hőt­len kék ég fe­de­le alatt.

Sher­lock a csó­nak or­rá­ban gub­basz­tott, me­net­iránnyal szem­ben. Amyus Cro­we pe­dig a ta­ton, sú­lya alatt a csó­nak fara meg­süllyed­ni lát­szott, mi­köz­ben az eve­zős orra, Sher­lock­kal együtt ki­emel­ke­dett a víz­ből. Cro­we ré­gi­mó­di, nád­ból ké­szült hor­gász­bo­tot tar­tott a tó tük­re fölé. A pe­ca­bot vé­gé­ről vé­kony­ka zsi­ne­gen egy kis cso­mó­nyi toll csün­gött alá, s té­to­ván le­be­gett a víz fel­szí­nén – ez volt a csa­li, ame­lyet vél­he­tő­leg min­den ki­éhe­zett, pré­dá­ra leső hal íz­le­tes légy­nek néz majd. Kö­zé­pütt a csó­nak fe­ne­kén, volt még egy üres fo­nott ko­sár is, má­sik pe­ca­bot­nak azon­ban nyo­ma sem lát­szott.

– Mi­ért csak egy bo­tot hoz­tunk? – von­ta kér­dő­re a fér­fit Sher­lock mo­gor­ván.

– Mert tu­laj­don­kép­pen mi most nem hor­gász­ni jöt­tünk – vá­la­szol­ta Cro­we szí­vé­lye­sen, mi­köz­ben nem is né­zett a fi­ú­ra, sze­me a le­be­gő csa­lit fi­gyel­te bár­mennyi­re is úgy néz ki. Nem, nem. Ma az élet­ben ma­ra­dás ké­pes­sé­ge­i­ről fo­gunk ta­nul­ni.

– Rá­jö­het­tem vol­na – mo­tyog­ta Sher­lock ked­vet­le­nül.

– Bár két­ség­te­len, hogy köz­ben be­sze­rezzük a va­cso­rán­kat is – is­mer­te be Cro­we. – Ha le­het­sé­ges, min­dig meg­pró­bá­lom úgy ren­dez­ni a dol­ga­i­mat, hogy egy­szer­re több célt is szol­gál­ja­nak.

– Én meg ad­dig csak itt ülök, ugye? – fin­tor­gott Sher­lock. – Né­zem csend­ben, ahogy ki­fog­ja a va­cso­rát?

– Kö­rül­be­lül – dünnyög­te a fér­fi mo­so­lyog­va.

– És so­ká­ig fog tar­ta­ni?

– Nos, ez at­tól függ.

– Mi­től?

– At­tól, hogy jó hor­gász va­gyok-e vagy sem.

– És mi­től lesz va­la­ki jó hor­gász? – fir­tat­ta Sher­lock, bár tisz­tá­ban volt vele, hogy Cro­we ke­zé­re ját­szik, is­mer­te már annyi­ra, hogy tud­ja, a fér­fi pon­to­san er­ről akar ma be­szél­ni vele.

Vá­lasz he­lyett Cro­we csak meg­te­ker­te a csont­nye­lű réz­or­sót, szak­sze­rű­en be­húz­va a zsi­ne­get. A tol­las csa­li ki­ug­rott a víz­ből, a le­ve­gő­ben ló­gott, ide-oda le­beg­ve, csil­lo­gó csep­pe­ket hint­ve a fod­ros tó­tü­kör­re. A bo­tot hát­ra­ve­tet­te a feje fö­lött, a zsi­nór meg­fe­szült, a csa­li pe­dig moz­gás­ba len­dült. Most a pe­ca­bo­tot elő­re­len­dí­tet­te, a csa­li im­már nyol­cas ala­kú ívet írt le a fod­ro­zó­dó víz­fel­szín fö­lött, majd fi­no­man csa­pó­dott a víz­be a tó egy má­sik pont­ján.

– Min­den jó hor­gász tud­ja – kezd­te Cro­we –, hogy a ha­lak kü­lön­bö­ző’ hely­ze­tek­re kü­lön­bö­ző mó­don re­a­gál­nak, a hő­mér­sék­let­től és az év­szak­tól füg­gő­en. Kora reg­gel, ta­vasszal pél­dá­ul a ha­lak egy­ál­ta­lán nem ha­rap­nak. A víz hi­deg, és fel sem me­leg­szik, mi­vel a nap ala­cso­nyan jár, és a su­ga­rai le­pat­tan­nak a víz­tü­kör­ről, így a ha­lak is lom­hák és lus­tán úsz­kál­nak. Vér­ára­mu­kat nagy­ban be­fo­lyá­sol­ja a kin­ti hi­deg kör­nye­zet. Egé­szen dé­lig vagy akár kora dél­utá­nig kell vár­nunk, hogy a dol­gok el­kezd­je­nek meg­vál­toz­ni. A ha­lak ak­kor kez­de­nek ha­rap­ni, ami­kor a tűző nap­su­ga­rak kel­lő­kép­pen fel­me­le­gí­tik a vi­zet, és et­től élén­keb­bek lesz­nek. Nincs ér­tel­me ott hor­gász­ni, ahol a víz még hi­deg, vagy ahol nincs sem­mi­lyen étel. Az év­sza­kok vál­ta­ko­zá­sa pe­dig ter­mé­sze­te­sen min­dig új kö­rül­mé­nye­ket te­remt.

– Jegy­ze­tel­jek? – tu­da­kol­ta Sher­lock.

– Ott van a fe­jed a nya­ka­don, hát csak hasz­náld! Me­mo­ri­záld a té­nye­ket – hor­kant fel a fér­fi, majd így foly­tat­ta – Té­len, pél­dá­nak oká­ért, a víz rend­kí­vül hi­deg, ta­lán még meg is fagy, a ha­lak ilyen­kor meg­le­he­tő­sen lom­hán mo­zog­nak. Ilyen­kor élik fel a tar­ta­lé­ka­i­kat. Ezért hor­gász­ni sem iga­zán ér­de­mes. No ak­kor, lás­suk csak, mit is ta­nul­tál ed­dig?

– Szó­val – kezd­te Sher­lock, gyor­san vé­gig­pör­get­ve a té­nye­ket lel­ki sze­mei előtt – ta­vasszal a leg­na­gyobb esély dél kö­rül vagy kora dél­után adó­dik a hor­gá­szás­ra, té­len pe­dig job­ban já­runk, ha el­in­du­lunk a pi­ac­ra, ha ha­lat aka­runk sze­rez­ni.

Cro­we fel­ne­ve­tett.

– Egész jól össze­fog­lal­tad a lé­nye­get, de most pró­bálj meg egy ki­csit a do­log mögé lát­ni. Mi le­het az a sza­bály, ami meg­hú­zó­dik a té­nyek mö­gött?

Sher­lock tű­nőd­ni kez­dett.

– A leg­fon­to­sabb do­log a víz hő­mér­sék­le­te, és az, hogy a hő­mér­sék­le­tet mi ha­tá­roz­za meg. Meg kell fi­gyel­nünk te­hát, hol áll a nap, és eb­ből meg­ál­la­pí­ta­ni, hol lesz a víz kel­lő­kép­pen me­leg, és ott lesz a hal!

– Na­gyon he­lyes – bó­lin­tott a fér­fi.

Eb­ben a pil­la­nat­ban a csa­li meg­rán­dult kis­sé, Cro­we fe­szül­ten elő­re­ha­jolt, ám kék sze­me rez­ze­nés­te­len ma­radt bo­zon­tos, szür­ke szem­öl­dö­ke alatt.

– Min­den hal kü­lön­bö­ző hő­mér­sék­le­tű he­lye­ket sze­ret – foly­tat­ta hal­kan –, egy jó hor­gász összeg­zi ma­gá­ban mind­azt a tu­dást, amit a ha­lak ál­tal pre­fe­rált víz hő­mér­sék­le­té­ről tud, va­la­mint az év­szak­ról, a nap­szak­ról, a víz­moz­gás­ról és a tó egyéb vi­szo­nya­i­ról.

– Rop­pant ér­de­kes – mond­ta óva­to­san Sher­lock ám nem va­ló­szí­nű, hogy va­la­ha is hor­gá­szás­ra adom a fe­jem. Ne­kem úgy tű­nik, az egész csak ar­ról szól, hogy tét­le­nül ül­dö­gél­ve vár­juk, tör­tén­jen vég­re va­la­mi. Ha ennyi ide­ig itt kell ül­nöm ölbe tett kéz­zel, ak­kor in­kább egy jó köny­vet ven­nék a ke­zem­be, nem hor­gász­bo­tot.

– A lé­nyeg, ami­re sze­ret­nék, a ma­gam sa­já­tos mód­ján, rá­mu­tat­ni ne­ked, pusz­tán annyi, hogy ha meg­pró­bálsz el­kap­ni va­la­mit, ak­kor is­mer­ned kell, és terv­sze­rű­en kell el­jár­nod. Meg kell is­mer­ned zsák­má­nyod szo­ká­sa­it, és tisz­tá­ban kell len­ned az­zal is, hogy ezek a szo­ká­sok a he­lyi kör­nye­zet és a kö­rül­mé­nyek ha­tá­sá­ra meg­vál­toz­hat­nak. Ez ugyan­úgy vo­nat­ko­zik az em­be­rek­re, mint a ha­lak­ra. Ter­mé­sze­te­sen az em­be­ri faj egye­de­i­nek is meg­van­nak a ma­guk pre­fe­ren­ci­ái, sze­ret­nek bi­zo­nyos he­lye­ken len­ni bi­zo­nyos idő­sza­kok­ban. És ezek ép­pen úgy az idő­já­rás, a nap­sü­tés meg az eső függ­vé­nyei, mint az ál­la­tok ese­té­ben. Fon­tos té­nye­ző az is, hogy va­jon éhe­sek-e vagy ép­pen­ség­gel jól­la­kot­tak. Meg kell is­mer­ned a zsák­mány szo­ká­sa­it, és ak­kor csal­ha­tat­la­nul tud­ni fo­god jó elő­re, hogy hol lesz. És ak­kor ké­pes le­szel ha­té­ko­nyan hasz­nál­ni a csa­lét­ket is. A csa­lit – nézd csak, mi­lyen szép kis gyűj­te­mé­nyem van itt is össze­kö­tö­zött tol­lacs­kák­ból –, ha a meg­fe­le­lő he­lyen he­lye­zed el, ak­kor nem tud­nak neki el­len­áll­ni!

– Meg­ér­tet­tem a lec­két – bó­lin­tott Sher­lock. – Me­he­tünk vissza?

– Még nem. Még nem fog­tuk ki a va­cso­rát.

Cro­we te­kin­te­te ku­tat­va járt kö­rül a tó fel­szí­nén, mint­ha va­la­mit ke­res­ne.

– Ha már is­me­red a zsák­mány szo­ká­sa­it, ak­kor arra kell fi­gyel­ned, ész­le­led-e a je­len­lé­tét va­la­mi­lyen for­má­ban. Ne várd, hogy ma­gá­tól csak úgy fel­buk­kan, és ud­va­ri­a­san be­mu­tat­ko­zik. Ke­res­ned kell a fi­nom, apró je­le­ket.

A fér­fi te­kin­te­te ek­kor meg­der­medt, és rögzült a víz­fel­szín egyik pont­ján, mint­egy ti­zen­két láb­nyi­ra a csó­nak­tól.

– Nézz oda! – sut­tog­ta. – Mit látsz?

– Vi­zet? – bá­mult a tóra a fiú unot­tan.

– Azon­kí­vül?

Hu­nyo­rí­tott, a va­kí­tó fény­ben pró­bál­ta ő is ész­re­ven­ni, mit lát­hat ott a ví­zen Mr. Cro­we. Egy pil­la­nat­ra úgy tűnt, hogy egy kis te­rü­le­ten a víz mint­ha meg­süllyed­ni lát­sza­na, mint­ha egy for­dí­tott hul­lám ke­let­ke­zett vol­na ott.

Csak egy pil­la­nat volt az egész, az­tán min­den vissza­tért a nor­má­lis ke­rék­vá­gás­ba. És Sher­lock most már tud­ta, mit kell ke­res­nie. Fi­gyelt, és bá­mu­la­tos mó­don újabb és újabb te­rü­le­te­ken vet­te ész­re azt a bi­zo­nyos apró süllye­dést.

– Mi ez?

– Szip­pan­tás­nak ne­ve­zik a hor­gá­szok – vá­la­szol­ta Cro­we. – Ak­kor tör­té­nik, ha a hal, ese­tünk­ben most ép­pen egy piszt­ráng, köz­vet­le­nül a fel­szín alatt bú­jik meg or­rá­val fel­fe­lé, szin­te füg­gő­le­ges tar­tás­ban, mi­vel hogy a víz szí­nén le­be­gő apró ro­va­rok­ra va­dá­szik. Amint meg­lát egyet, a piszt­ráng vesz egy korty vi­zet a szá­já­ba, le­szip­pant­va vele a ro­vart is. In­nen csak annyi lát­szik, hogy a víz­tük­rön egy apró süllye­dés ke­let­ke­zik. És mi, ba­rá­tom, pon­to­san ezt a he­lyet ke­res­sük, hi­szen ez mu­tat­ja meg ne­künk, hol ta­lál­ha­tó a piszt­ráng.

Ez­zel meg­rán­tot­ta a hor­gász­bo­tot, a csa­li pe­dig sod­ród­va sik­lott a tó fel­szí­nén, vé­kony vo­na­lat húz­va maga után. Ami­kor át­ha­ladt a te­rü­le­ten, ahol Sher­lock ész­re­vet­te a szip­pan­tást, elő­ször nem tör­tént sem­mi. Egy pil­la­nat múl­va azon­ban a csa­lit hir­te­len a víz alá szip­pan­tot­ta va­la­mi. Cro­we meg­rán­tot­ta a pe­ca­bo­tot, ugyan­ek­kor esze­ve­szet­ten csé­vél­ni kezd­te az or­sót. A csap­ko­ló­dó víz ezüs­tös kö­ze­pén ott vo­nag­lott a hal. Szá­já­ba akadt a ho­rog, mely a csa­li tol­lai közé volt rejt­ve. Cro­we szak­ava­tott moz­du­lat­tal emel­te be a piszt­rán­got a csó­nak­ba, ahol az két­ség­be­esett csap­ko­dás­ba kez­dett. Fél kéz­zel a pe­ca­bo­tot tar­tot­ta, má­sik ke­zé­vel pe­dig hát­ra­nyúlt, és elő­hú­zott egy fa­hu­sán­got az ülés alól. Egy gyors ütés, és a hal nem fi­cán­kolt töb­bé.

– Szó­val, mit is vet­tünk át a mai na­pon, Sher­lock? – kér­dez­te ke­dé­lye­sen a fi­ú­tól, mi­köz­ben ki­akasz­tot­ta a hor­got a piszt­ráng szá­já­ból. – Is­merd meg a zsák­mány szo­ká­sa­it, légy tisz­tá­ban vele, hogy mi­lyen csa­li­ra lesz szük­sé­ged, ezen­kí­vül fel kell is­mer­ned a je­le­it, hogy a zsák­mány a kö­zel­ben van. Ha mind­ezt meg­te­szed, ak­kor egy­ér­tel­mű­en ma­xi­ma­li­zá­lod a si­ke­res va­dá­szat esé­lye­it.

– De mi­kor kell ne­kem va­dász­nom? – kér­dez­te Sher­lock. Meg­ér­tet­te a lec­ke alap­ja­it, im­már tisz­tá­ban volt vele, me­lyek a zsák­mány­szer­zés hat­ha­tós lé­pé­sei, csak azt nem ér­tet­te, mi köze neki eh­hez az egész­hez. Mi­kor és hol ke­rül­het egy­ál­ta­lán olyan hely­zet­be, ahol ezt a tu­dást al­kal­maz­nia kell? – Tu­dom, hogy an­nak ide­jén, mi­előtt en­gem ta­ní­ta­ni kez­dett, Ame­ri­ká­ban fej­va­dá­szat­tal fog­lal­ko­zott, de az két­sé­ges, hogy én va­la­ha is ezt a szak­mát vá­lasz­tom. Sok­kal­ta va­ló­szí­nűbb, hogy a vé­gén ban­kár­ként kö­tök ki, vagy va­la­mi ha­son­ló.

Már ami­kor ki­mond­ta, érez­te, hogy a szí­ve össze­szo­rul. A vi­lá­gon sem­mi más­ra nem vá­gyott ke­vés­bé, mint­hogy va­la­mi unal­mas és lé­lek­ölő iro­dai mun­kát kell­jen nap mint nap vé­gez­nie, ar­ról vi­szont fo­gal­ma sem volt, hogy ha nem ezt, ak­kor mit is vá­laszt­hat­na hi­va­tás­kép­pen.

– Ó, az élet­ben annyi min­den van, amit ér­de­mes be­cser­kész­ni és el­kap­ni – mo­soly­gott Cro­we, mi­köz­ben a ko­sár­ba ha­jí­tot­ta a piszt­rán­got, és le­zár­ta a fe­de­lét. – Le­het, hogy ban­kár­ként be­fek­te­tők­re fogsz va­dász­ni. Vagy ép­pen azt az em­bert aka­rod el­csíp­ni, aki tar­to­zik ne­ked. És az is elő­for­dul­hat, hogy egy­szer majd sze­ret­nél fe­le­sé­get ta­lál­ni ma­gad­nak. Száz­fé­le oka le­het, ami­ért ér­de­mes va­dász­ni. Az alap­el­vek azon­ban min­dig ugyan­azok ma­rad­nak.

Az­tán bo­zon­tos szem­öl­dö­ke alól Sher­lock­ra pil­lant­va még hoz­zá­tet­te…

– A ko­ráb­bi ta­pasz­ta­la­tok alap­ján az sincs ki­zár­va, hogy gyil­ko­sok és bű­nö­zők ke­rül­nek az utad­ba az éle­ted so­rán.

Könnye­dén fel­kap­ta a hor­gász­bo­tot, meg­len­get­te, a csa­li gyö­nyö­rű nyol­cast írt le a háta mö­gött.

– Na per­sze, ha min­den kö­tél sza­kad, ak­kor még min­dig ott van­nak a szar­va­sok, a vad­disz­nók és… a ha­lak!

Az­zal hát­ra­dőlt, fé­lig be­huny­ta a sze­mét, és elé­ge­det­ten át­ad­ta ma­gát a hor­gá­szás örö­mé­nek. Így hát, a kö­vet­ke­ző fél órá­ban, Sher­lock nem te­he­tett mást, mint­hogy fi­gyel­te ame­ri­kai mes­te­rét.

Újabb két hal volt a zsák­mány, Amyus Cro­we eze­ket is rend­re a ko­sár­ba dob­ta, az­tán le­tet­te a bo­tot a csó­nak or­rá­ban, és ala­po­san ki­nyúj­tó­zott.

– Itt az ide­je, hogy vissza­tér­jünk a ci­vi­li­zá­ci­ó­ba, azt hi­szem – je­len­tet­te ki ha­tá­ro­zott han­gon. – Ha­csak nem aka­rod te is meg­pró­bál­ni.

– Én? Mi­hez kez­de­nék én egy hal­lal? – kér­dez­te Sher­lock. – A nagy­né­ném és a nagy­bá­tyám há­zá­ban kü­lön sza­kács gon­dos­ko­dik az ét­ke­zé­se­ink­ről. Reg­ge­li, ebéd, va­cso­ra tál­cán tá­lal­va, az éle­lem az asz­tal­ra ke­rül anél­kül is, hogy ne­kem kell­jen ag­gód­ni mi­at­ta.

– Akad­nak azon­ban olya­nok is, akik­nek nap mint nap meg kell küz­de­ni­ük ez­zel a fel­adat­tal. Van­nak, akik­nek mu­száj va­dász­ni­uk, ha enni akar­nak – me­ren­gett Cro­we. – És ki tud­ja? Le­het, hogy egy szép na­pon ne­ked is ez­zel kell szem­be­néz­ned. – El­mo­so­lyo­dott. – Vagy ta­lán ér­de­mes len­ne meg­lep­ned a ked­ves Eg­lan­tine asszony­sá­got is egy szép kö­vér piszt­ráng­gal.

– Be­csúsz­tas­sam az ágyá­ba? – dünnyög­te Sher­lock. – Jó öt­let?

– Meg­fon­to­lan­dó… – ne­ve­tett Cro­we –, de ta­lán még­sem.

Az ame­ri­kai fér­fi meg­ra­gad­ta az eve­ző­i­ket, és evez­ni kez­dett. Ahogy par­tot ér­tek, ki­kö­töt­ték a csó­na­kot és, el­in­dul­tak a Hol­mes bir­tok irá­nyá­ba. Út­juk a me­re­dek domb­ol­da­lon ve­ze­tett fel­fe­lé. Cro­we bak­ta­tott elöl, ci­pel­ve a ha­la­kat tar­tal­ma­zó fo­nott ko­sa­rat. Ha­tal­mas tes­te meg­le­pő­en ke­vés zajt csa­pott me­net köz­ben. Sher­lock fá­rad­tan és unot­tan kö­vet­te az ame­ri­ka­it.

Ami­kor a domb leg­ma­ga­sabb pont­já­ra ér­tek a lej­tő te­te­jén, Cro­we meg­állt, és be­vár­ta a fiút. Ami­kor Sher­lock fel­zár­kó­zott mel­lé, így szólt hoz­zá.

– Itt kell meg­em­lí­te­nem – kezd­te, vissza­mu­tat­va a tó kék víz­tük­ré­re –, hogy ha va­la­ha is va­dász­ni mégy, ne érezz kí­sér­tést sem­mi eset­re sem, hogy meg­állj egy ilyen he­lyen szét­néz­ni. Te­rep­szem­lét nem in­nen kell tar­ta­ni. Kép­zeld csak el, ho­gyan néz­he­tünk ki itt fent mi ket­ten! Az erdő összes ál­la­ta tud­ja, hogy itt va­gyunk, szi­lu­et­tünk mér­föl­dek­ről is lát­ha­tó.

Mi­előtt Sher­lock bár­mit is mond­ha­tott vol­na, Cro­we újra meg­in­dult, és elő­re­nyo­mult az alj­nö­vény­zet­ben. A fiú cso­dál­ko­zott, hogy irány­tű nél­kül a fér­fi hon­nan tud­hat­ja ennyi­re biz­to­san, mer­re kell men­ni­ük. Meg is akar­ta kér­dez­ni, ha­nem az­tán pró­ba­kép­pen tör­ni kezd­te a fe­jét, hát­ha ma­gá­tól is rá­jön. A nap ke­le­ten kel fel, és nyu­ga­ton nyug­szik le, nem igaz? De ez nem so­kat se­gít­het ebéd­idő­ben, ami­kor a nap köz­vet­le­nül a fe­jünk fe­lett áll. Vagy, hogy is van ez? Sher­lock rá­jött, hogy a nap csak ak­kor len­ne iga­zán a fe­jük fö­lött, ha az Egyen­lí­tőn áll­ná­nak. Az észa­ki fél­te­ke or­szá­ga­i­ban, te­hát Ang­li­á­ban is, a leg­kö­ze­leb­bi egyen­lí­tői pont dél felé esik, és így a nap dél­ben dél­re lesz, nem köz­vet­le­nül a fe­jünk fö­lött kell ke­res­ni.

Ta­lán Amyus Cro­we is így csi­nál­ja. A nap ál­lá­sá­ból ál­la­pít­ja meg a déli irányt.

– És a moha is dú­sab­ban nő a fák észa­ki ol­da­lán szólt vissza az ame­ri­kai a vál­la fö­lött. – Több ott az ár­nyék, így az a rész hű­vö­sebb és ned­ve­sebb.

– Ezt hogy csi­nál­ja?! – döb­bent meg a fiú.

– Mit hogy csi­ná­lok?

– Hon­nan tud­ja, mi­ről gon­dol­kod­nak épp az em­be­rek? Ho­gyan tud pon­to­san a leg­meg­fe­le­lőbb pil­la­nat­ban be­le­szól­ni a gon­do­la­ta­im­ba?

– Aha – ne­ve­tett fel Cro­we –, ez egy olyan trükk, amit egy­szer majd min­den­kép­pen el­ma­gya­rá­zok ne­ked, de nem most, majd más­kor.

Sher­lock el­vesz­tet­te az idő­ér­zé­két, mi­köz­ben át­szel­ték az er­dőt, fo­gal­ma sem volt, mennyi ide­je bak­tat­hat­nak az alj­nö­vény­zet­ben. Egy­szer csak azon­ban Amyus Cro­we meg­állt, le­gug­golt és a föld­re he­lyez­te a fo­nott ko­sa­rat.

– Na, eh­hez mit szólsz, Sher­lock?

A fiú le­gug­golt az ame­ri­kai mel­lé. A puha ta­la­jon, köz­vet­le­nül egy fa alatt apró, szív ala­kú pa­ta­nyo­mo­kat vett ész­re.

– Egy szar­vas járt erre, igaz? – bá­tor­ko­dott meg­vá­la­szol­ni a kér­dést a fiú.

– Va­ló­ban, de mer­re ment, és hány éves volt ez a bi­zo­nyos szar­vas?

Sher­lock kö­ze­lebb­ről is meg­vizs­gál­ta a nyo­mo­kat, pró­bál­ta el­kép­zel­ni, ho­gyan is néz­het ki a va­ló­ság­ban a szar­vas pa­tá­ja, de nem sok­ra ju­tott.

– Azt hi­szem erre – mu­ta­tott abba az irány­ba, amer­re a pa­ta­nyo­mok le­ke­re­kí­tett ré­szét lát­ta.

– Pon­to­san az el­len­ke­ző irány­ba – he­lyes­bí­tett Cro­we. – Ha a lo­vak pat­kó­já­ra gon­dolsz, ak­kor va­ló­ban az íves rész mu­tat­ja a ha­la­dás irá­nyát, azon­ban itt, a szar­vas­nyo­mok ese­té­ben ép­pen a he­gyes rész jel­zi, mer­re ment az ál­lat. És ez ép­pen egy fi­a­tal pél­dány volt. Lá­tod eze­ket a kis ová­lis for­má­kat a pa­ták mö­gött? Ez a fű­kör­mök nyo­ma.

Cro­we kö­rül­né­zett.

– Nézz csak oda! – bic­cen­tett fe­jé­vel az egyik ol­dal­ra. – Ki tu­dod ven­ni a csa­pást a fű­ben, a bok­rok kö­zött?

Sher­lock döb­ben­ten fi­gyelt fel, az ame­ri­ka­i­nak iga­za volt: va­ló­ban ott volt egy csa­pás, egy hal­vány nyom­vo­nal a fű­ben. Úgy be­csül­te, hogy nem le­het több mint öt hü­velyk szé­les.

– A szar­va­sok egész nap úton van­nak, élel­met ke­res­nek. Be­jár­ják a te­rü­le­tet éj­sza­kai nyug­he­lyük és ked­velt ita­tó­juk kö­zött – mond­ta Cro­we még min­dig gug­gol­va. – Ha ta­lál­nak egy biz­ton­sá­gos út­vo­na­lat, ak­kor mind­ad­dig azt hasz­nál­ják, amíg va­la­ki vagy va­la­mi el nem ri­aszt­ja őket on­nan. Mit mond ez ne­ked, Sher­lock?

– A zsák­mány haj­la­mos ra­gasz­kod­ni bi­zo­nyos szo­ká­sok­hoz, ha­csak nem za­var­juk meg, ugye? – fe­lel­te a fiú óva­to­san.

– Na­gyon he­lyes. Er­ről ne fe­led­kezz meg! Ha pél­dá­ul egy olyan em­bert ke­re­sel, aki elő­sze­re­tet­tel ita­lo­zik, ak­kor elő­ször a kocs­mák­ban nézz szét. Ha az em­be­rünk sze­ret fo­gad­ni, ak­kor el­len­őrizd a ló­ver­seny­pá­lyát. Bár­ki is le­gyen, aki­nek a nyo­má­ban jársz, tudd, hogy min­den­ki uta­zik. Ezért el­ső­sor­ban a ta­xi­so­fő­rök­re és a jegy­el­len­őrök­re szá­mít­hatsz – be­szélj ve­lük, hát­ha em­lék­szik va­la­ki az em­be­red­re.

Cro­we fel­egye­ne­se­dett, fel­vet­te a ko­sa­rat, és el­in­dult a fák kö­zött. Sher­lock kö­vet­te, kör­be­pil­lant­va az er­dő­ben. Mennyi­re más­ként lá­tott most min­dent! Most, hogy az ame­ri­kai rá­mu­ta­tott, mit ke­res­sen, mire fi­gyel­jen, egé­szen más szem­mel néz­te a vi­lá­got. Meg­lát­ta a rész­le­te­ket, szá­mos kü­lön­bö­ző nyo­mot vett ész­re a föl­dön: szar­va­sok pa­tái süp­ped­tek itt a ta­laj­ba, amott jó né­hány egyéb nyom­ra lett fi­gyel­mes, ame­lyek nyil­ván­va­ló­an más ál­la­tok­tól szár­maz­tak ta­lán vad­disz­nó, ta­lán borz, ta­lán róka járt erre. És fel­fi­gyelt az alj­nö­vény­zet­ben hú­zó­dó, alig ész­re­ve­he­tő csa­pá­sok­ra is, ahol a bok­rok és fű­vek fi­no­man fél­re­ha­jol­tak, utat en­ged­ve az óva­to­san oso­nó va­dak moz­gó tes­té­nek. Ami ko­ráb­ban lát­ha­tat­lan volt szá­má­ra, most hir­te­len nyil­ván­va­ló­vá lett. És annyi min­den volt ott, ahol ko­ráb­ban azt hit­te, sem­mi sincs!

Be­le­telt egy fél órá­ba, mire el­ér­ték a Hol­mes-bir­tok ka­pu­it.

– Itt el­vál­nak út­ja­ink, Sher­lock – bú­csú­zott az ame­ri­kai. – Hol­nap ta­lál­kozunk, akad még egy-két do­log, amit a nyom­ol­va­sás­sal kap­cso­lat­ban sze­ret­nék meg­mu­tat­ni ne­ked.

– Nem len­ne ked­ve be­jön­ni? – kér­dez­te a fiú. Meg­ihat­nánk egy csé­sze teát, köz­ben a cse­lé­dek meg­tisz­tí­ta­nák a ha­la­kat, ami­ket dél­előtt fo­gott.

– Ez csá­bí­tó­an hang­zik! – lel­ken­de­zett Cro­we. Úgy vé­lem, vé­tek len­ne, ha nem hasz­nál­nám ki ezt az aján­la­tot.

Együtt men­tek te­hát to­vább a Hol­mes-bir­tok fő­épü­le­té­nek le­nyű­gö­ző hom­lok­za­ta felé ve­ze­tő ka­vi­csos úton. Ez­út­tal Sher­lock ment elől. Ko­pog­ta­tás nél­kül ki­nyi­tot­ta a be­já­ra­ti aj­tót, és bát­ran be­ki­ál­tott:

– Mrs. Eg­lan­tine!

Egy fe­ke­te alak vált ki az ár­nyé­kos sö­tét­ből, fe­lé­jük sik­lott, és meg­állt a lép­cső­sor al­já­nál.

– Az ifjú Sher­lock úrfi – szi­szeg­te szá­raz han­gon a ház­ve­ze­tő­nő –, úgy jár-kel eb­ben a ház­ban, mint egy szál­lo­dá­ban.

– Úgy tű­nik, Mrs. Eg­lan­tine, hogy maga kez­di azt kép­zel­ni, hogy csa­lád­tag, nem pe­dig szol­ga – vá­gott vissza Sher­lock. A hang­ja hi­deg ma­radt, ám­bár be­lül a szí­ve he­ve­sen re­me­gett. – Mr. Cro­we ma dél­után ve­lem te­á­zik. Ké­rem, gon­dos­kod­jék róla!

Fe­szült pil­la­nat volt, Sher­lock nem tud­ta biz­to­san, va­jon a ház­ve­ze­tő­nő el­fo­gad-e tőle is pa­ran­cso­kat, uta­sít­hat­ja-e az asszonyt bár­mi­re. Volt egy olyan ér­zé­se, hogy Mrs. Eg­lan­tine sem volt biz­tos ben­ne, kö­te­les-e tel­je­sí­te­ni a fiú ké­ré­sét. Sher­lock at­tól tar­tott, hogy majd éle­sen fel­csat­tan, de vé­gül is egy árva szó sem hagy­ta el az aj­kát, sar­kon for­dult és meg­in­dult a kony­ha felé.

Sher­lock nye­reg­ben érez­te ma­gát, és ek­kor hir­te­len el­len­áll­ha­tat­lan kész­te­tés lett úrrá raj­ta, hogy még egy ki­csit oda­szúr­jon a ház­ve­ze­tő­nő­nek, aki annyi­ra meg­ne­he­zí­tet­te az éle­tét az el­múlt év­ben.

– Még va­la­mi, Mrs. Eg­lan­tine! – tet­te hoz­zá si­et­ve, mi­köz­ben a fo­nott ko­sár­ra mu­ta­tott Amyus Cro­we lába előtt. – Mr. Cro­we fo­gott né­hány ha­lat. Le­gyen olyan jó, hogy ke­rít va­la­kit, aki meg­tisz­tít­ja a zsák­mányt.

Mrs. Eg­lan­tine vissza­for­dult, olyan ki­fe­je­zés ült az ar­cán, mely­től a friss tej is meg­sa­va­nyo­dott vol­na. Ajka meg­rán­dult, mint­ha meg­pró­bál­ta vol­na va­ló­di mon­dan­dó­ját vissza­kény­sze­rí­te­ni, és ma­gá­ba foj­ta­ni. Si­ke­rült is neki, hi­szen csak ennyit mon­dott össze­szo­rí­tott fo­gak­kal:

– Ter­mé­sze­te­sen – mond­ta szi­szeg­ve. – Szí­ves­ked­je­nek itt hagy­ni a ko­sa­rat és a sza­lon­ba fá­rad­ni! Majd kül­dök va­la­kit.

Ez­zel el­tűnt, be­le­ol­vadt az ár­nyék­ba.

– Vi­gyázz ez­zel az asszonnyal, Sher­lock! – fi­gyel­mez­tet­te Amyus Cro­we a fiút. – Gyű­lö­let ég a sze­mé­ben, ami­kor csak rád néz.

– Nem ér­tem, a nagy­né­ném és a nagy­bá­tyám mi­ért tűri el a je­len­lé­tét – vá­la­szol­ta Sher­lock. – Nem mint­ha va­la­mi kü­lö­nö­sen jó ház­ve­ze­tő­nő len­ne. A sze­mély­zet annyi­ra ret­teg tőle, hogy nem is ké­pes ren­de­sen vé­gez­ni a mun­ká­ját. A mo­só­kony­hán a szo­ba­lá­nyok fo­lya­ma­to­san el­ej­tik az edé­nye­ket, ha meg­pil­lant­ják, hogy a kö­ze­lük­ben szag­lá­szik.

– A téma nyil­ván tü­ze­te­sebb vizs­gá­la­tot is meg­ér­ne – hagy­ta hely­ben Cro­we me­reng­ve. – Ha úgy van, ahogy mon­dod, és ked­venc asszony­sá­gunk nem kü­lö­nö­seb­ben jó ház­ve­ze­tő­nő, ak­kor len­nie kell va­la­mi más, rej­té­lyes ok­nak, ami mi­att ece­tes sze­mé­lyi­sé­ge el­le­né­re nagy­bá­tyá­dék még­is­csak őt al­kal­maz­zák. Ta­lán a nagy­né­néd és nagy­bá­tyád va­la­mi­lyen for­má­ban adó­sa Mrs. Eg­lan­tine-nak vagy a hölgy csa­lád­já­nak, és ily mó­don igye­kez­nek ki­egyen­lí­te­ni a tar­to­zást. Vagy az is elő­for­dul­hat, hogy ré­misz­tő ház­ve­ze­tő­nőnk­nek ta­lán tu­do­má­sa van bi­zo­nyos té­nyek­ről, me­lye­ket Sher­ring­ford bá­csi­ká­dék in­kább ti­tok­ban sze­ret­né­nek tar­ta­ni.

– Azt hi­szem, Myc­roft is­me­ri az igaz­sá­got – mond­ta Sher­lock, vissza­em­lé­kez­ve báty­ja le­ve­lé­re. – Ami­kor elő­ször meg­ér­kez­tem ide, a Hol­mes-bir­tok­ra, a bá­tyám, Myc­roft egy rö­vid le­vél­ben is­mer­tet­te ve­lem a hely­ze­tet. Le­ír­ta, mi­ért kell ide­jön­nöm, és fi­gyel­mez­te­tett a ház­ve­ze­tő­nő­vel kap­cso­lat­ban is.

– A bá­tyád na­gyon sok min­dent tud – he­lye­selt Cro­we egy büsz­ke mo­soly kí­sé­re­té­ben. – Úgy is mond­hat­nám, hogy ami­ről ő nem tud, ar­ról ál­ta­lá­ban nem is ér­de­mes tud­ni.

– Myc­rof­tot is ön ta­ní­tot­ta, ugye? – kér­dez­te Sher­lock.

Cro­we bó­lin­tott.

– És hor­gász­ni is el­vit­te, mint en­gem?

Az ame­ri­kai ne­ve­tés­ben tört ki.

– Csak egy­szer! – val­lot­ta be ka­cag­va. – A bá­tyád és a te­rep­mun­ka, hogy úgy mond­jam, kö­szö­nő vi­szony­ban sin­cse­nek egy­más­sal.

– Mi tör­tént? – tu­da­kol­ta fiú.

– Be­le­esett a víz­be, mi­köz­ben meg­pró­bál­ta fel­te­ker­ni az or­sót. Azt mond­ta ne­kem, hogy soha töb­bé nem hagy­ja el a biz­ton­sá­gos szá­raz­föl­det újra, és ha ez a szá­raz­föld kö­ve­zett vá­ro­si utca, ak­kor an­nál jobb – el­hall­ga­tott, majd így foly­tat­ta:

– De ha meg­kér­de­zed, még most is el tud­ja mon­da­ni az összes eu­ró­pai hal­faj­ta táp­lál­ko­zá­si és ván­dor­lá­si szo­ká­sa­it. Le­het, hogy a fi­zi­kai meg­ter­he­lés és a ter­mé­szet­já­rás nem az ese­te, de az esze olyan éles, mint a bo­rot­va.

Sher­lock ne­ve­tett.

– Men­jünk be a sza­lon­ba – in­vi­tál­ta ta­ná­rát –, a tea már biz­to­san el­ké­szült.

A sza­lon­ban Sher­lock le­ve­tet­te ma­gát egy ké­nyel­mes ka­ros­szék­be, mi­köz­ben Cro­we a ka­na­pén he­lyez­ke­dett el, amely kel­lő­kép­pen nagy volt, és meg­fe­lelt te­kin­té­lyes ter­me­té­nek. Sú­lya alatt azért nyi­kor­gott a sze­gény bú­tor­da­rab. Amyus Cro­we, ahogy Sher­lock be­csül­te, nagy­já­ból olyan ne­héz le­he­tett, mint Myc­roft Hol­mes, ám Cro­we csep­pet sem volt el­híz­va, ese­té­ben cson­tok és iz­mok al­kot­ták ezt a je­len­tős test­tö­me­get.

Hal­kan ko­pog­tat­tak az aj­tón, és meg­je­lent az egyik szo­ba­lány, ke­zé­ben egy ezüst tál­cán ott volt a tea, két csé­sze, egy kis kan­csó tej, némi bar­na­cu­kor és egy tá­nyér sü­te­mény. Vagy Mrs. Eg­lan­tine volt szo­kat­la­nul nagy­lel­kű, vagy a sze­mély­zet egyik tag­ja dön­tött úgy, hogy a te­á­zók ma iga­zán meg­ér­dem­lik a szí­ves ven­dég­lá­tást.

Egy fe­hér és kes­keny bo­rí­ték is ott he­vert a tál­cán.

– Le­ve­le is ér­ke­zett, uram – kö­zöl­te a szo­ba­lány anél­kül, hogy Sher­lock sze­mé­be né­zett vol­na. Le­tet­te a tál­cát az asz­tal­ra. – Pa­ran­csol­nak még va­la­mit?

– Nem, kö­szön­jük.

Alig­hogy ki­lé­pett az aj­tón, Sher­lock tü­rel­met­le­nül ka­pott a bo­rí­ték után. Nem túl gyak­ran ér­kez­tek le­ve­lek a Hol­mes-bir­tok­ra, de ha igen, ak­kor azt szin­te min­dig ugyan­az a sze­mély küld­te…

– Myc­roft!

– Ez most tény vagy pusz­tán kö­vet­kez­te­tés? – kér­dez­te Cro­we.

Sher­lock meg­len­get­te a bo­rí­té­kot.

– A bá­tyám kéz­írá­sa, ezen kí­vül a pos­ta­bé­lyeg­ző West­mins­ter jel­zé­sű. Lon­don­ban a West­mins­ter ne­gyed­ben ta­lál­ha­tó Myc­roft la­ká­sa, az iro­dá­ja és a klub­ja is.

Sher­lock fel­tép­te a vi­asz­pe­csét­tel le­zárt bo­rí­té­kot.

– A le­ve­let a Dio­ge­nész Klub fej­lé­ces pa­pír­já­ra ír­ták.

– El­len­őrizd a pos­tai bé­lyeg­zőt a bo­rí­té­kon! – mor­dult fel Cro­we. – Hány óra­kor pe­csé­tel­ték le?

– Há­rom har­minc­kor teg­nap dél­után. Mi­ért? – kér­dez­te Sher­lock za­var­tan.

Cro­we ren­dít­he­tet­len nyu­ga­lom­mal né­zett a fi­ú­ra.

– Hét­köz­nap dél­után fél négy­kor Myc­roft Hol­mes a klub­já­ban ül, és le­ve­let ír ahe­lyett, hogy az iro­dá­já­ban len­ne? Nem tű­nik ez szo­kat­lan vi­sel­ke­dés­nek a bá­tyád ré­szé­ről?

Sher­lock egy pil­la­nat­ra el­gon­dol­ko­dott.

– Egy­szer azt mond­ta ne­kem, hogy szin­te min­den nap át­sé­tál a klub­já­ba ebé­del­ni. Bi­zo­nyá­ra most is ez tör­tént, ebéd köz­ben meg­ír­ta a le­ve­let, az­tán a kül­dönc­cel a pos­tá­ra vi­tet­te. A pos­tán be­gyűj­töt­ték a kora dél­utá­ni le­ve­le­ket, ame­lyek há­rom óra kö­rül a ren­de­ződ­be ke­rül­tek, ahol cím sze­rint szét­vá­lo­gat­ták a kül­de­mé­nye­ket, és úgy nagy­já­ból egy fél óra múl­va le is pe­csé­tel­ték. Nem, ez egy­ál­ta­lán nem gya­nús, vagy még­is?

Cro­we el­mo­so­lyo­dott.

– De­hogy­is, a leg­ke­vés­bé sem. Csu­pán arra pró­bá­lok rá­mu­tat­ni, hogy mennyi min­dent meg­tud­ha­tunk, le­ve­zet­he­tünk egy egy­sze­rű pos­tai bé­lyeg­zőb­ből is. Ha ne­ta­lán Salis­bu­ry lett vol­na a pe­csé­ten West­mins­ter he­lyett, ak­kor gya­na­kod­ni kezd­het­nénk. Vagy ha azt tud­nánk, hogy a bá­tyád soha nem szok­ta el­hagy­ni nap­köz­ben az iro­dá­ját, ak­kor bi­zony kény­te­le­nek len­nénk arra kö­vet­kez­tet­ni, hogy va­la­mi baj tör­tént, ne­ta­lán Myc­roft el­ve­szí­tet­te az ál­lá­sát, vagy bi­zo­nyos okok­ból be sem ment dol­goz­ni.

– Ám fenn­áll­hat­na az a le­he­tő­ség is, hogy egy­sze­rű­en csak a Dio­ge­nész Klub le­vél­pa­pír­ját hasz­nál­ja, ak­kor is, ami­kor az iro­dá­já­ban ír le­ve­le­ket – mu­ta­tott rá Sher­lock.

Cro­we za­var­tan né­zett rá.

– Va­ló­ban – dör­mög­te. – Igen, azt hi­szem, min­dig van egy al­ter­na­tív ma­gya­rá­zat.

Sher­lock iz­ga­tot­tan kezd­te ol­vas­ni báty­ja le­ve­lét, szin­te láz­ban égett, ahogy fal­ta a sza­va­kat.

– Va­la­mi ér­de­kes? – kér­dez­te Amyus Cro­we.

– Lon­don­ba me­gyünk! – vá­la­szol­ta Sher­lock vi­gyo­rog­va.