HATODIK FEJEZET

Sher­lock fá­rad­tan pil­lan­tott a sza­kál­las bű­nö­ző­re. Hi­á­ba me­ne­kült ke­resz­tül az alag­út já­ra­ta­in a foj­to­ga­tó bűz­ben, hi­á­ba hor­zsol­ta vé­res­re ma­gát a tég­la­fa­lon, hi­á­ba ráz­ta le a po­kol­be­li véz­na kis ször­nye­ket. Most vége, még­is a bun­dás ki­do­bó em­ber kar­ma­i­ba ke­rült.

– Ho­gyan buk­kant a nyo­mom­ra? – zi­hál­ta.

– Én nem fé­rek át azon a kes­keny kis ré­sen, am­mán igaz, de azt tu­dom, hová ve­zet. Itt vár­lak már jó ide­je, fiú! – el­hall­ga­tott egy pil­la­nat­ra, majd így foly­tat­ta… – Na, ki vele, mondd el, mit kos­latsz utá­nam, az­tán meg­halsz!

Az egyik moz­dony ta­ka­rá­sá­ból ek­kor egy meg­ter­mett, ka­la­pos alak buk­kant fel, hang­ta­la­nul lé­pett a sza­kál­las fér­fi mögé. Sher­lock rög­tön meg­is­mer­te ta­ná­rát, Amyus Cro­we volt az. Az ame­ri­kai vil­lám­gyor­san cse­le­ke­dett. Fe­hér za­kó­ja alatt meg­fe­szül­tek iz­mai, bal kar­já­val a bun­dás nya­kát szo­rí­tot­ta, míg jobb­já­val meg­ra­gad­ta a fic­kó csuk­ló­ját, hogy éles fegy­ve­rét ár­tal­mat­lan­ná te­gye.

A bű­nö­ző sze­me ki­dül­ledt az egy­ko­ri fej­va­dász erős kar­já­nak szo­rí­tá­sá­ban, arca el­ké­kült. Cro­we bi­zo­nyá­ra olyan szo­ro­san tar­tot­ta, hogy le­ve­gőt is alig ka­pott.

Ver­gőd­ve pró­bált sza­ba­dul­ni, ám esé­lye sem volt Cro­we-val szem­ben.

– Elég­gé csa­ló­dott va­gyok, Sher­lock, hogy nem vol­tál kel­lő­kép­pen elő­vi­gyá­za­tos, és ez a fic­kó ész­re­vet­te, hogy kö­ve­ted – mond­ta, ám hang­já­ban nyo­ma sem volt ne­hez­te­lés­nek.

Sher­lock be­le­túrt a ha­já­ba.

– Azt hit­tem, ész­re­vét­len tu­dok ma­rad­ni.

– Meg kell ta­nul­nod va­la­mit – ma­gya­ráz­ta az ame­ri­kai. – A csap­dát min­dig meg is le­het for­dí­ta­ni. Nem úgy, mint az ál­lat­vi­lág­ban. Itt az ül­dö­zött igen könnyen ra­ga­do­zó­vá vál­hat. Erre majd leg­kö­ze­lebb oda kell fi­gyel­ned. Ha kö­vetsz va­la­kit, és az il­le­tő va­la­mi el­ha­gya­tott hely­re csa­lo­gat té­ged, ak­kor biz­tos le­hetsz ben­ne, csap­dá­ba akar csal­ni.

Cro­we ek­kor a ful­la­do­zó fic­kó­ra pil­lan­tott.

– No, ak­kor – kezd­te nyá­ja­san – kezd­jünk vég­re be­szél­get­ni egy ki­csit ez­zel a fic­kó­val is. – Oda­for­dult a bun­dás­hoz. – Mi­ért fe­nye­get­te meg ha­lá­lo­san a vé­den­ce­met? Ez nem iga­zán vall ci­vi­li­zált jel­lem­re, ba­rá­tocs­kám!

– Kö­ve­tett en­gem – zi­hál­ta a sza­kál­las.

Cro­we Sher­lock­ra pil­lan­tott.

– Bi­zo­nyá­ra meg­volt az oka. Nem fel­té­te­le­zem, hogy pusz­tán csak a gya­kor­lás ked­vé­ért ered­tél en­nek az em­ber­nek a nyo­má­ba, így van?

– Meg­ta­lál­tam a nyom­dászt, aki a kár­tyát ké­szí­tet­te – vá­la­szolt Sher­lock. – Azt mond­ta, ez az em­ber volt a meg­bí­zó.

– Sej­tet­tem – bó­lin­tott Cro­we. – No, ak­kor ide­je ki­de­rí­te­ni, mi­ért. – Ha le­het, még erő­tel­je­seb­ben meg­szo­ron­gat­ta a bun­dás nya­kát és rá­för­medt: – Mi­ért nyom­ta­tott egyet­len da­rab kár­tyát a nyom­dász­nál, és mi­ért küld­te azt a sze­ren­csét­len hal­dok­lót Myc­roft Hol­mes­hoz a klub­já­ba?

– Eresszen el! Meg­ful­la­dok… – nyög­te a ki­do­bó em­ber.

– Ezt jól lát­ja, ba­rá­tocs­kám. Rög­vest meg fog ful­lad­ni, ha nem vá­la­szol.

– El­tö­ri a nya­ka­mat!

– Azt azért még nem, ne tú­loz­zon! Igaz már csak egy hü­velyk­nyit kel­le­ne te­ker­nem raj­ta és úgy tör­ne le, mint egy rot­hadt ka­ra­lá­bé, de nem te­szem, ne fél­jen, in­kább meg­foj­tom.

– Meg­öl…

– Igen, meg­ölöm. Meg­foj­tom – hagy­ta hely­ben Cro­we. – Úgy vé­lem, így ép­pen elég ide­je ma­rad arra, hogy el­mond­ja, mit tud fel­hoz­ni ment­sé­gé­re.

– En­gem is csak fel­bé­rel­tek… – nyög­te a ful­dok­ló fic­kó.

– Ezt ter­mé­sze­te­sen sej­tet­tük. Biz­tos­ra vet­tük, hogy nem ha­zá­ja és ki­rály­nő­je irán­ti sze­re­tet­ből cse­lek­szik. Azt mond­ja el, ki bé­rel­te fel!

– Nem tu­dom a ne­vét! – A bun­dás ütö­get­ni kezd­te Cro­we kar­ját. – En­ged­jen le­ve­gő­höz jut­nom, meg­ful­la­dok…

Az ame­ri­kai la­zí­tott egy pil­la­nat­ra a szo­rí­tá­sán, a fér­fi feje egy ki­csit vissza­nyert ere­de­ti szí­né­ből.

– A Shaf­tes­bu­ry ta­ver­ná­ban dol­go­zom. Ott ke­res­tek meg. Tud­ták, mi­fé­le üzel­mek­kel fog­lal­ko­zom, szin­te bár­mit rám le­het bíz­ni. Most egy olyan fic­kót kel­lett ke­rí­te­nem, aki ha­ma­ro­san Te­rem­tő­jé­nek szí­ne elé ke­rül, szó­val a ha­lá­lán van… de a csa­lád­já­nak jól jön­ne némi kész­pénz. Rá kel­lett ven­nem, hogy te­gyen meg még va­la­mit az élet­ben, vagy­is, hogy ölje meg ma­gát, így az­tán a csa­lád­ja anya­gi hely­ze­tét ez­zel biz­to­sí­ta­ni tud­ja.

– És hon­nan szer­zett olyan em­bert, aki erre kap­ha­tó?

– Szá­zá­val is­me­rek ilye­ne­ket. Lon­don­ban ren­ge­te­gen nyo­mo­rog­nak, nem szá­mít az élet, sem a ha­lál.

– És mi volt az a vég­ső fel­adat, amit meg kel­lett ten­nie a hal­dok­ló­nak?

A fic­kó nem fe­lelt, csak hall­ga­tott né­mán.

– Még egy hü­velyk­nyit te­ke­rek a nya­kán! – fe­nye­get­te meg Cro­we, és szo­ro­sabb­ra fon­ta kar­ját a bun­dás nya­ka kö­rül. – Tör­tem már el a nya­kát pu­má­nak, ali­gá­tor­nak, egy­szer még egy bi­ká­nak is. Nem nagy do­log, csak egy tom­pa reccse­nés, higgyen ne­kem.

– Ne bánt­son, be­szé­lek! Egy klub­ba kel­lett el­men­nie a White­hall kör­nyé­kén – nyög­te. – Ott ta­lál­koz­nia kel­lett egy fic­kó­val, négy­szem­közt, hogy ne le­gye­nek ta­núk. Myc­roft Hol­mes­nak hív­ják az il­le­tőt. A kár­tya azért kel­lett, hogy be­jus­son a klub­ba. Elég volt egy da­rab, más cé­lunk úgy­sem volt vele. Az­tán mi­kor egye­dül ma­rad­tak, le kel­lett fúj­nia a ta­got va­la­mi ká­bí­tó anyag­gal, ami­től el­alél. Az­tán a ke­zé­be kel­lett nyom­nia egy va­ló­di kést, és szí­ven szúr­nia ma­gát egy jég­ből ké­szült tőr­rel.

– Hon­nan vet­ték a ké­se­ket?

– Nem én sze­rez­tem be, úgy egyez­tünk meg, hogy én csak el­kí­sé­rem sze­ren­csét­len ta­got a klub­ba, a kést pe­dig majd út­köz­ben kap­juk meg. Mi­kor oda­fe­le men­tünk, egy kül­dönc lo­holt hoz­zánk, és a ke­zünk­be nyo­mott egy to­kot, ab­ban már ben­ne volt mind­két tőr.

Cro­we el­mo­so­lyo­dott.

– Nem volt kü­lö­nös ez az el­já­rás? – kér­dez­te.

– Csi­nál­tunk már kü­lönb cir­kuszt is – val­lot­ta be a bun­dás. – És bi­zony bu­sá­san meg­fi­zet­tek érte.

– Ez a fic­kó, aki fel­bé­rel­te… Tud­ja a ne­vét? Vagy le tud­ná írni?

– Fic­kó? Nem mond­tam én, hogy fic­kó volt!

Cro­we fel­húz­ta a szem­öl­dö­két.

– Mi­cso­da?! Csak nem azt akar­ja mon­da­ni, hogy egy nő bé­rel­te fel?

A bun­dás bó­lin­tott, már amennyi­re meg tud­ta bic­cen­te­ni el­torzult fe­jét az ame­ri­kai vas­ere­jű szo­rí­tá­sá­ban.

– Hogy né­zett ki?

– Fi­a­tal, csi­nos, jó alak­ja volt, és ele­gán­san öl­töz­kö­dött.

– De az arca, em­ber! Hogy né­zett ki?

– Az ar­cát nem lát­tam soha. Ál­lan­dó­an ka­la­pot vi­selt, meg fáty­lat is.

– Haja szí­ne?

– Azt se lát­tam.

– Pe­dig kö­vet­te is, ugye? Mi­után meg­egyez­tek, így van?

Sher­lock öröm­mel vet­te ész­re, hogy a fic­kó el­ké­ped.

– Ezt meg hon­nan tud­ja? – kér­dez­te döb­ben­ten.

– Is­me­rem a ma­ga­faj­ta fic­kó­kat. Meg­je­le­nik egy nő, tele van lé­vel, per­sze hogy kö­vet­ni fog­ják. Meg kell tud­ni, hol la­kik, az­tán adott eset­ben, majd ha le­tud­ták a me­lót, el­lá­to­gat­nak a tisz­telt meg­ren­de­lő la­ká­sá­ra éj­nek ide­jén. Hát­ha akad egy kis fosz­to­gat­ni való. A ma­ga­faj­ta mind így gon­dol­ko­dik! Na, hova ment, ki vele!

– Nem ment haza – nyög­te a sza­kál­las. – Be­ment a mú­ze­um­ba a Pass­mo­re Ed­wards ház­ban. Órá­kig vár­tam, de nem jött ki. Le­het, hogy ott la­kik, vagy ki­ment há­tul a mú­ze­um­ból, nem tu­dom, el­vesz­tet­tem szem elől. Az­óta nem is lát­tam.

– Ennyi?

– Ennyi… eresszen már… – nyö­ször­gött a bun­dás. – Nem tu­dok töb­bet, higgyen ne­kem!

Cro­we ek­kor el­eresz­tet­te a fic­kót, aki el­gyen­gül­ve a föld­re ro­gyott és a tor­kát szo­ron­gat­ta. Az ame­ri­kai Sher­lock­hoz for­dult.

– Úgy vé­lem, si­ke­rült eb­ből a ked­ves úri­em­ber­ből min­dent ki­szed­nünk, amit csak tu­dott. Ide­je némi fris­sí­tő után néz­nünk az egyik ká­vé­zó­ban, nem gon­do­lod? – Vé­gig­mér­te Sher­lock sár­tól és iszap­tól mocs­kos, gyű­rött, meg­vi­selt ru­há­za­tát és ci­pő­jét, majd hoz­zá­tet­te… – Ta­lán elő­ször a fi­a­tal­em­ber öl­tö­zé­két kell rend­be szed­nünk. Bi­zo­nyá­ra akad ru­ha­üz­let is a kör­nyé­ken.

A bun­dás gaz­fic­kó azon­ban nem ma­radt vesz­teg. Fel­pat­tant a föld­ről, és éles bo­xe­ré­vel Cro­we felé súj­tott.

– Ve­lem akar­tál szó­ra­koz­ni?!

Az ame­ri­kai lát­szó­lag oda sem fi­gyelt a ki­do­bó em­ber­re, még­is aho­gyan a ve­szé­lyes gyil­kos szer­szám az ar­cá­hoz kö­ze­le­dett, hir­te­len fél­re­ha­jolt, hogy el­ke­rül­je a ke­gyet­len csa­pást, majd ugyan­azon moz­du­lat len­dü­le­té­vel be­le­ta­po­sott tá­ma­dó­ja tér­dé­be. A csont na­gyot reccsent, a bun­dás fel­üvöl­tött fáj­dal­má­ban, tö­rött térd­del zu­hant a föld­re.

– Men­jünk, Sher­lock! A kávé már vár.

A gaz­em­ber a föl­dön fek­ve nyö­gött. Sher­lock rá­mu­ta­tott.

– Nem kel­le­ne át­ad­nunk a rend­őr­ség­nek?

Cro­we vál­lat vont.

– Ha gon­do­lod… Ha­bár bi­zo­nyí­té­kunk nincs, csak az ő sza­va, meg a mi­énk. És tes­ti sér­tést is csak én kö­vet­tem el. A Scot­land Yard éber és ügy­buz­gó rend­őrei va­ló­szí­nű­leg en­gem tar­tóz­tat­ná­nak le ehe­lyett a gaz­em­ber he­lyett, vagy in­kább mind­ket­tőn­ket, az a biz­tos.

– De hát ez nem igaz­ság! – til­ta­ko­zott Sher­lock.

– Nem, ta­lán ez tény­leg nem igaz­ság, min­den­eset­re úgy ne­ve­zik: igaz­ság­szol­gál­ta­tás. Ha még nem is­mer­néd a kü­lönb­sé­get a ket­tő kö­zött, ak­kor épp itt az ide­je meg­ta­nul­nod.

Cro­we sej­tel­me­sen el­mo­so­lyo­dott, és a Wa­ter­loo pá­lya­ud­var felé vet­te az út­irányt, a fiú kö­vet­te.

– Hon­nan tud­ta, hogy itt va­gyok?

– Mi sem egy­sze­rűbb: kö­vet­te­lek.

– De hát nem lát­tam ma­gát! – til­ta­ko­zott Sher­lock.

– Így kell hát kö­vet­ni va­la­kit – so­moly­gott az ame­ri­kai. – Hogy ne ve­gyen ész­re, mi­kor a nyo­má­ban jársz. Mint az ár­nyék, úgy osonj.

– Mi­ért kö­ve­tett?

– Mi­után le­el­len­őriz­tem a cí­met, ami ter­mé­sze­te­sen ha­mis volt, még ren­ge­teg időm ma­radt a ta­lál­ko­zón­kig. Gon­dol­tam, utá­nad me­gyek a nyom­dák­hoz. Meg is pil­lan­tot­ta­lak, de túl gyor­san men­tél, nem ér­tem a nyo­mod­ba, csak ami­kor már a ta­ver­nát fi­gyel­ted. Sej­tet­tem, hogy nyo­má­ra buk­kan­tál va­la­mi­nek, de nem akar­tam, hogy rád te­re­lőd­jön a fi­gye­lem, így hát én ma­gam is fe­de­zék­be hú­zód­tam, kí­ván­csi­an vár­va, mi lesz. Az­tán mi­kor el­kezd­ted kö­vet­ni bun­dás ba­rá­tun­kat, én is a nyo­mod­ba sze­gőd­tem. Azt is lát­tam, hogy az alag­út be­já­ra­tá­nál csap­dá­ba csalt, ám mire oda­ér­tem, hogy köz­be­avat­koz­zam, már el­sze­lel­tél. Ek­kor baj­ban vol­tam… nem tud­tam, va­jon cél­sze­rűbb, ha utá­nad me­gyek, vagy in­kább a ki­já­ra­tot ke­res­sem meg a túl­só par­ton. Úgy néz ki, he­lye­sen dön­töt­tem.

– Kö­szö­nöm – só­haj­tot­ta Sher­lock ki­me­rül­ten.

Az ál­lo­más be­já­ra­tá­hoz ér­tek. Cro­we egy sza­bó­ság­ra mu­ta­tott, nem messze ci­pészt is fel­fe­dez­tek. Tíz perc sem telt bele és Sher­loc­kon új nad­rág, új ing, új zakó és új cipő fe­szült. Cro­we fi­ze­tett, majd egy te­á­zó felé vet­te az út­irányt. Az ab­lak mel­let­ti asz­tal­nál fog­lal­tak he­lyet, ahon­nan ké­nyel­me­sen meg­fi­gyel­het­ték a já­ró­ke­lő­ket. Sher­loc­kot kü­lö­nös ér­zés ke­rí­tet­te ha­tal­má­ba, még egy órá­ja sincs ta­lán, hogy az éle­tét félt­ve me­ne­kült a rot­ha­dó pos­vány­ban bűz­lő, sö­tét, em­ber­te­len alag­út­ban, nyo­má­ban a ki­ta­szí­tott sor­sú, véz­na te­remt­mé­nyek­kel, most pe­dig itt ül tisz­tán a nap­fény­ben, biz­ton­ság­ban, ame­ri­kai ta­ná­ra mel­lett, vár­va, hogy kész­sé­ges pin­cé­rek szol­gál­ják fel neki az al­ma­tor­tát és a teát. Az élet hi­he­tet­len dol­gok­ra ké­pes néha.

– Nos, most ak­kor ho­gyan to­vább? – kér­dez­te, mi­kor a sü­te­mény meg­ér­ke­zett.

– Elő­ször is lás­sunk neki en­nek a fi­nom­ság­nak, köz­ben pe­dig ve­gyük sor­ra, mit is si­ke­rült meg­tud­nunk. Annyi bi­zo­nyos, hogy a meg­bí­zó rend­kí­vül óva­tos, dup­lán be­biz­to­sí­tot­ta in­kog­ni­tó­ját, hi­szen a sze­ren­csét­len ön­gyil­kos so­ha­sem ta­lál­ko­zott a le­fá­tyo­lo­zott hölggyel. Ez az is­me­ret­len nő bé­rel­te fel a sza­kál­las fic­kót, aki az­tán meg­bíz­ta a be­teg em­bert, pénz­ügyi el­len­szol­gál­ta­tást biz­to­sít­va csa­lád­já­nak.

– Sőt, az is le­het, hogy a fá­tyo­los höl­gyet is fel­bé­rel­te va­la­ki.

– Igen, még az is meg­es­het. Le­het, hogy nem is a nő a vég­ső meg­bí­zó. Bár­ki le­gyen is, aki a szá­la­kat moz­gat­ja, ed­dig ügye­sen el­rej­tő­zött. Csak két vé­let­len­sze­rű ese­mény en­ged né­mi­képp a nyo­má­ra buk­kan­nunk: az egyik, hogy a nyom­dász em­lé­ke­zett a szőr­me­bun­dás gaz­em­ber­re, a má­sik pe­dig, hogy sza­kál­las ba­rá­tunk volt annyi­ra kap­zsi, hogy kö­vet­te a höl­gyet a mú­ze­u­mig. Ezen a nyo­mon el­in­dul­ha­tunk.

– De mi vég­re tör­tént ez az egész?

Cro­we vál­lat vont.

– Annyi bi­zo­nyos, hogy Myc­roft bá­tyá­dat va­la­ki sem­le­ge­sí­te­ni akar­ja. Hogy ez­zel mi a cél­ja, az rej­tély.

To­váb­bi in­for­má­ci­ók­ra van szük­sé­günk.

– Még­is mit te­he­tünk?

– Ahogy a hely­zet áll – ma­gya­ráz­ta az ame­ri­kai –, há­rom le­he­tő­ség kö­zül kell vá­lasz­ta­nunk. Az első az, hogy ér­te­sít­jük a Scot­land Yar­dot, el­mon­dunk ne­kik min­dent, amit meg­tud­tunk, az­tán vissza­té­rünk Farn­ham­be, és vár­juk, hogy a Dio­ge­nész Klub ügy­véd­je tisz­táz­za Myc­rof­tot a vá­dak alól.

– Mennyi az esé­lye, hogy az ügy­véd si­ker­rel jár? – kér­dez­te Sher­lock.

– Cse­kély. A rend­őr­ség nem fog ne­ki­áll­ni nyo­moz­ni, hi­szen úgy vé­lik, már így is ele­gen­dő bi­zo­nyí­ték áll a ren­del­ke­zé­sük­re. A vád­lott a ke­zük­ben van, a mi tör­té­ne­tünk pe­dig igen­csak ne­he­zen hi­he­tő.

– De itt van bi­zo­nyí­ték­nak a la­u­da­num spray!

– Pusz­tán or­vos­ság­nak fog­ják tar­ta­ni, ahogy a bá­tyád is mond­ta.

– És mi a má­so­dik le­he­tő­ség? – vál­tott té­mát Sher­lock.

– Itt ma­ra­dunk Lon­don­ban, és be­szé­lünk Myc­roft mun­ka­adó­já­val, va­la­mi il­le­té­kes sze­méllyel a Kül­ügyi Hi­va­tal­ból. Rá­vesszük őket, te­gyék meg a meg­fe­le­lő lé­pé­se­ket, és hoz­zák ki a bá­tyá­dat a bör­tön­ből.

– Ez még ne­kem sem tű­nik túl biz­ta­tó­nak – is­mer­te el Sher­lock.

– Bi­zony, bi­zony. A Kül­ügy­nél nem sok min­den­re szá­mít­ha­tunk, annyi bi­zo­nyos, hogy a nyil­vá­nos­ság­tól és a za­va­ros ügyek­től rend­sze­rint el­ha­tá­rol­ják ma­gu­kat.

– Ak­kor csak a har­ma­dik le­he­tő­ség ma­radt – dön­tött Sher­lock.

Cro­we el­mo­so­lyo­dott.

– Csak így lá­tat­lan­ba dön­tesz? Azt sem tu­dod, mire gon­dol­tam!

– Azért sej­tem! Nincs más hát­ra, ne­künk kell ke­zünk­be ven­nünk a nyo­mo­zást! Utá­na kell jár­nunk min­den­nek, el kell men­nünk a mú­ze­um­ba, bi­zo­nyí­té­kok­ra kell lel­nünk, és tisz­táz­nunk kell Myc­roft bá­tyá­mat!

Az ame­ri­kai el­is­me­rő­en bó­lin­tott.

– Ez a be­széd, Sher­lock! Ha­bár túl sok esé­lyünk nincs, min­den­eset­re meg kell pró­bál­nunk.

– Mi­ért nincs sen­ki, aki­hez ilyen eset­ben for­dul­hat­nánk? Egy ta­nács­adó de­tek­tív, aki se­gí­te­ne. Aki nyo­moz­na és utá­na­jár­na a rej­té­lyes ese­tek­nek, ahol a rend­őr­ség már te­he­tet­len. Ame­ri­ká­ban ilyen a Pin­ker­ton Ügy­nök­ség, vagy nem?

– Igen, igen, Ame­ri­ká­ban ott a Pin­ker­ton, de itt, a jó öreg Ang­li­á­ban egye­lő­re ilyen iro­dát nem ta­lál­ni.

Úgy­hogy gye­rünk! Irány a mú­ze­um!

Mi­után le­in­tet­tek egy ro­bo­gó bér­ko­csit, és el­he­lyez­ked­tek az ülé­sen, Cro­we ki­ad­ta az uta­sí­tást a ba­kon ülő ko­csis­nak.

– A Pass­mo­re Ed­wards Mú­ze­um­ba!

Az út mint­egy har­minc per­cig tar­tott, na­rancs­sár­ga és bar­na szí­nek­kel dí­szí­tett épü­let­hez ér­kez­tek, az ut­ca­fron­ton vé­kony pá­zsit­sáv hú­zó­dott, ala­csony ke­rí­tés zár­ta el a jár­dá­tól. Cro­we a be­já­rat­hoz ve­zet­te Sher­loc­kot, mint­ha csak egy apa kí­sér­né mú­ze­um­ba a fiát.

Az elő­csar­nok üres volt, a kö­ze­pén egy ha­tal­mas üveg­vit­rin­ben élő­ké­pet ren­dez­tek be fa­ágak­kal, cser­jék­kel és ki­tö­mött ál­la­tok­kal. Volt ott egy róka, jó né­hány her­me­lin, szá­mos egér, cic­kány, de még vid­ra is. Úgy ál­lí­tot­ták be őket, mint­ha ép­pen egy iz­gal­mas va­dász­je­le­net kel­lős kö­ze­pén si­ke­rült vol­na meg­örö­kí­te­ni és moz­du­lat­lan­ná der­mesz­te­ni a tár­sa­sá­got.

Egy kék uni­for­mist vi­se­lő idő­sebb fér­fi lé­pett oda hoz­zá­juk:

– Pa­ran­csol­nak je­gyet, ura­im? – kér­dez­te ud­va­ri­a­san. – Mind­össze két pen­ny, és ad­dig ma­rad­nak, amed­dig csak sze­ret­né­nek. Ma alig van lá­to­ga­tónk.

– Kö­szön­jük – fe­lel­te Cro­we és át­nyúj­tot­ta némi pénzt a fér­fi­nek. – Mit ja­va­sol, mer­re ér­de­mes in­dul­nunk?

Az egyen­ru­hás el­gon­dol­ko­dott.

– Ta­lán a kis­em­lő­sök­nél kezd­jék, ott jobb­ra, gyak­ran di­csé­rik, mennyi­re élet­hű. Vagy eset­leg ajánl­ha­tom a két­él­tű rész­le­get is, né­hány iga­zán kü­lön­le­ges pél­dányt is fel­lel­het­nek ott.

El­in­dul­tak a jel­zett irány­ba. Ami­kor ket­tes­ben ma­rad­tak, Cro­we így szólt a fi­ú­hoz:

– Itt most el­vá­lunk, menj az em­lő­sök­höz, én pe­dig a két­él­tű­ek­nél kez­dek ku­tat­ni. De­rít­sük fel a te­re­pet, az­tán ta­lál­kozzunk újra itt egy fél óra múl­va.

– Jó, de mit ke­res­sek?

– Bár­mit, ami szo­kat­lan, ami nem il­lik oda, ahol van. Pél­dá­ul, ha az ut­cán pil­lan­tasz meg egy ku­tyát, az rend­ben van, nincs ben­ne sem­mi szo­kat­lan, de itt a mú­ze­um­ban, a ki­tö­mött ál­la­tok kö­zött ugyan­az a ku­tya elég fel­tű­nő len­ne, vagy nem?

– Aha, most már ér­tem – he­lye­selt Sher­lock, nem túl meg­győ­ző­en.

El­vál­tak út­ja­ik, Sher­lock a kis­em­lő­sö­ket vet­te cél­ba. Ahogy az első aj­tón be­nyi­tott, tá­gas te­rem­ben ta­lál­ta ma­gát, ahol üveg­vit­ri­nek­ben so­ra­koz­tak a ki­tö­mött ál­la­tok: borz, nyest, vad­macs­ka, mi­egyéb. Meg­állt a borz előtt, élénk fe­ke­te-fe­hér csí­kos bun­dá­ját cso­dál­ta – és va­la­mi szo­kat­lant ke­re­sett. Vé­gig­néz­te az egész ál­lat­se­reg­le­tet, ahogy üveg­sze­me­ik élet­te­le­nül és tom­pán bá­mul­tak ki­fe­lé az üveg­la­pok mö­gül, ám sem­mi oda nem il­lőt nem ta­lált.

To­vább­ment hát a szom­szé­dos te­rem­be. Ha­tal­mas med­ve állt ott őrt, ki­tö­mött tes­te még Amyus Cro­we­nál is na­gyobb ter­me­tű volt. Kar­mai vész­jós­ló­an csil­log­tak, Sher­lock­nak eszé­be öt­lött a tüs­kés bo­xer, ami­vel kény­te­len volt szem­be­néz­ni, és az aszt­ra­hán­bun­dás gaz­fic­kó, aki majd­nem vég­zett vele.

El­hes­se­get­te ma­gá­tól a bor­zal­mas gon­do­la­tot, és in­dult is to­vább. A ma­dár­rész­leg­hez ér­ke­zett. Bag­lyo­kat vett ész­re, ágak­ra ül­tet­ték ki­tö­mött tes­tü­ket. Si­e­tő­sen lép­delt a vit­rin előtt, tü­rel­met­le­nül ke­re­sett va­la­mi iga­zán szo­kat­lan dol­got. Sem­mi. Min­den moz­du­lat­lan, ki­tö­mött, néma volt. Csa­ló­dot­tan bak­ta­tott to­vább, apró pin­tyek, sza­la­kó­ták és ökör­sze­mek kö­zött, ami­kor mint­ha va­la­mi meg­moz­dult vol­na. Csak a sze­me sar­ká­ból lát­ta, de mint­ha egy árny su­hant vol­na el az egyik üveg­szek­rény mö­gött. Ez le­he­tet­len, nincs sen­ki a te­rem­ben raj­ta kí­vül, a ki­tö­mött ma­da­rak pe­dig nem szok­tak mo­zog­ni!

Ám ek­kor újra ész­lel­te az árny su­ha­ná­sát, sőt most mint­ha szár­nyak ver­de­sé­sét is hal­la­ni vél­te vol­na. Ta­lán egy élő ma­dár röp­pent be a ki­tö­möt­tek közé az ab­la­kon… egy ve­réb vagy ga­lamb ne­ta­lán? A te­rem má­sik vé­gé­ből ek­kor lép­tek zaja szű­rő­dött át hoz­zá. Biz­tos egy lá­to­ga­tó lesz az, gon­dol­ta Sher­lock, ám ek­kor hir­te­len nagy csat­ta­nás­sal be­vá­gó­dott az ajtó, mint­ha csak a hu­zat csap­ta vol­na be.

Fel­né­zett, ép­pen egy ke­se­lyű üveg­ka­lit­ká­ja előtt állt. Ez volt ta­lán a leg­na­gyobb vit­rin a te­rem­ben, a ke­se­lyű ke­gyet­len, gör­be cső­ré­vel fé­lel­met kel­tő­en ma­ga­so­dott felé. És ek­kor Sher­lock meg­lát­ta vég­re a szo­kat­lan dol­got is, amit ed­dig ke­re­sett.

A vit­rin te­te­jén egy ma­dár ült, egy va­dász­só­lyom mint­ha csak most röp­pent vol­na be. Fe­jét el­for­dí­tot­ta, Sher­lock­ra né­zett, az­tán ré­misz­tő han­gon fel­vij­jo­gott, a le­ve­gő­be emel­ke­dett és le­csa­pott – egye­ne­sen Sher­lock ar­cá­nak tá­madt.