HATODIK FEJEZET
Sherlock fáradtan pillantott a szakállas bűnözőre. Hiába menekült keresztül az alagút járatain a fojtogató bűzben, hiába horzsolta véresre magát a téglafalon, hiába rázta le a pokolbeli vézna kis szörnyeket. Most vége, mégis a bundás kidobó ember karmaiba került.
– Hogyan bukkant a nyomomra? – zihálta.
– Én nem férek át azon a keskeny kis résen, ammán igaz, de azt tudom, hová vezet. Itt várlak már jó ideje, fiú! – elhallgatott egy pillanatra, majd így folytatta… – Na, ki vele, mondd el, mit koslatsz utánam, aztán meghalsz!
Az egyik mozdony takarásából ekkor egy megtermett, kalapos alak bukkant fel, hangtalanul lépett a szakállas férfi mögé. Sherlock rögtön megismerte tanárát, Amyus Crowe volt az. Az amerikai villámgyorsan cselekedett. Fehér zakója alatt megfeszültek izmai, bal karjával a bundás nyakát szorította, míg jobbjával megragadta a fickó csuklóját, hogy éles fegyverét ártalmatlanná tegye.
A bűnöző szeme kidülledt az egykori fejvadász erős karjának szorításában, arca elkékült. Crowe bizonyára olyan szorosan tartotta, hogy levegőt is alig kapott.
Vergődve próbált szabadulni, ám esélye sem volt Crowe-val szemben.
– Eléggé csalódott vagyok, Sherlock, hogy nem voltál kellőképpen elővigyázatos, és ez a fickó észrevette, hogy követed – mondta, ám hangjában nyoma sem volt neheztelésnek.
Sherlock beletúrt a hajába.
– Azt hittem, észrevétlen tudok maradni.
– Meg kell tanulnod valamit – magyarázta az amerikai. – A csapdát mindig meg is lehet fordítani. Nem úgy, mint az állatvilágban. Itt az üldözött igen könnyen ragadozóvá válhat. Erre majd legközelebb oda kell figyelned. Ha követsz valakit, és az illető valami elhagyatott helyre csalogat téged, akkor biztos lehetsz benne, csapdába akar csalni.
Crowe ekkor a fulladozó fickóra pillantott.
– No, akkor – kezdte nyájasan – kezdjünk végre beszélgetni egy kicsit ezzel a fickóval is. – Odafordult a bundáshoz. – Miért fenyegette meg halálosan a védencemet? Ez nem igazán vall civilizált jellemre, barátocskám!
– Követett engem – zihálta a szakállas.
Crowe Sherlockra pillantott.
– Bizonyára megvolt az oka. Nem feltételezem, hogy pusztán csak a gyakorlás kedvéért eredtél ennek az embernek a nyomába, így van?
– Megtaláltam a nyomdászt, aki a kártyát készítette – válaszolt Sherlock. – Azt mondta, ez az ember volt a megbízó.
– Sejtettem – bólintott Crowe. – No, akkor ideje kideríteni, miért. – Ha lehet, még erőteljesebben megszorongatta a bundás nyakát és ráförmedt: – Miért nyomtatott egyetlen darab kártyát a nyomdásznál, és miért küldte azt a szerencsétlen haldoklót Mycroft Holmeshoz a klubjába?
– Eresszen el! Megfulladok… – nyögte a kidobó ember.
– Ezt jól látja, barátocskám. Rögvest meg fog fulladni, ha nem válaszol.
– Eltöri a nyakamat!
– Azt azért még nem, ne túlozzon! Igaz már csak egy hüvelyknyit kellene tekernem rajta és úgy törne le, mint egy rothadt karalábé, de nem teszem, ne féljen, inkább megfojtom.
– Megöl…
– Igen, megölöm. Megfojtom – hagyta helyben Crowe. – Úgy vélem, így éppen elég ideje marad arra, hogy elmondja, mit tud felhozni mentségére.
– Engem is csak felbéreltek… – nyögte a fuldokló fickó.
– Ezt természetesen sejtettük. Biztosra vettük, hogy nem hazája és királynője iránti szeretetből cselekszik. Azt mondja el, ki bérelte fel!
– Nem tudom a nevét! – A bundás ütögetni kezdte Crowe karját. – Engedjen levegőhöz jutnom, megfulladok…
Az amerikai lazított egy pillanatra a szorításán, a férfi feje egy kicsit visszanyert eredeti színéből.
– A Shaftesbury tavernában dolgozom. Ott kerestek meg. Tudták, miféle üzelmekkel foglalkozom, szinte bármit rám lehet bízni. Most egy olyan fickót kellett kerítenem, aki hamarosan Teremtőjének színe elé kerül, szóval a halálán van… de a családjának jól jönne némi készpénz. Rá kellett vennem, hogy tegyen meg még valamit az életben, vagyis, hogy ölje meg magát, így aztán a családja anyagi helyzetét ezzel biztosítani tudja.
– És honnan szerzett olyan embert, aki erre kapható?
– Százával ismerek ilyeneket. Londonban rengetegen nyomorognak, nem számít az élet, sem a halál.
– És mi volt az a végső feladat, amit meg kellett tennie a haldoklónak?
A fickó nem felelt, csak hallgatott némán.
– Még egy hüvelyknyit tekerek a nyakán! – fenyegette meg Crowe, és szorosabbra fonta karját a bundás nyaka körül. – Törtem már el a nyakát pumának, aligátornak, egyszer még egy bikának is. Nem nagy dolog, csak egy tompa reccsenés, higgyen nekem.
– Ne bántson, beszélek! Egy klubba kellett elmennie a Whitehall környékén – nyögte. – Ott találkoznia kellett egy fickóval, négyszemközt, hogy ne legyenek tanúk. Mycroft Holmesnak hívják az illetőt. A kártya azért kellett, hogy bejusson a klubba. Elég volt egy darab, más célunk úgysem volt vele. Aztán mikor egyedül maradtak, le kellett fújnia a tagot valami kábító anyaggal, amitől elalél. Aztán a kezébe kellett nyomnia egy valódi kést, és szíven szúrnia magát egy jégből készült tőrrel.
– Honnan vették a késeket?
– Nem én szereztem be, úgy egyeztünk meg, hogy én csak elkísérem szerencsétlen tagot a klubba, a kést pedig majd útközben kapjuk meg. Mikor odafele mentünk, egy küldönc loholt hozzánk, és a kezünkbe nyomott egy tokot, abban már benne volt mindkét tőr.
Crowe elmosolyodott.
– Nem volt különös ez az eljárás? – kérdezte.
– Csináltunk már különb cirkuszt is – vallotta be a bundás. – És bizony busásan megfizettek érte.
– Ez a fickó, aki felbérelte… Tudja a nevét? Vagy le tudná írni?
– Fickó? Nem mondtam én, hogy fickó volt!
Crowe felhúzta a szemöldökét.
– Micsoda?! Csak nem azt akarja mondani, hogy egy nő bérelte fel?
A bundás bólintott, már amennyire meg tudta biccenteni eltorzult fejét az amerikai vaserejű szorításában.
– Hogy nézett ki?
– Fiatal, csinos, jó alakja volt, és elegánsan öltözködött.
– De az arca, ember! Hogy nézett ki?
– Az arcát nem láttam soha. Állandóan kalapot viselt, meg fátylat is.
– Haja színe?
– Azt se láttam.
– Pedig követte is, ugye? Miután megegyeztek, így van?
Sherlock örömmel vette észre, hogy a fickó elképed.
– Ezt meg honnan tudja? – kérdezte döbbenten.
– Ismerem a magafajta fickókat. Megjelenik egy nő, tele van lével, persze hogy követni fogják. Meg kell tudni, hol lakik, aztán adott esetben, majd ha letudták a melót, ellátogatnak a tisztelt megrendelő lakására éjnek idején. Hátha akad egy kis fosztogatni való. A magafajta mind így gondolkodik! Na, hova ment, ki vele!
– Nem ment haza – nyögte a szakállas. – Bement a múzeumba a Passmore Edwards házban. Órákig vártam, de nem jött ki. Lehet, hogy ott lakik, vagy kiment hátul a múzeumból, nem tudom, elvesztettem szem elől. Azóta nem is láttam.
– Ennyi?
– Ennyi… eresszen már… – nyöszörgött a bundás. – Nem tudok többet, higgyen nekem!
Crowe ekkor eleresztette a fickót, aki elgyengülve a földre rogyott és a torkát szorongatta. Az amerikai Sherlockhoz fordult.
– Úgy vélem, sikerült ebből a kedves úriemberből mindent kiszednünk, amit csak tudott. Ideje némi frissítő után néznünk az egyik kávézóban, nem gondolod? – Végigmérte Sherlock sártól és iszaptól mocskos, gyűrött, megviselt ruházatát és cipőjét, majd hozzátette… – Talán először a fiatalember öltözékét kell rendbe szednünk. Bizonyára akad ruhaüzlet is a környéken.
A bundás gazfickó azonban nem maradt veszteg. Felpattant a földről, és éles boxerével Crowe felé sújtott.
– Velem akartál szórakozni?!
Az amerikai látszólag oda sem figyelt a kidobó emberre, mégis ahogyan a veszélyes gyilkos szerszám az arcához közeledett, hirtelen félrehajolt, hogy elkerülje a kegyetlen csapást, majd ugyanazon mozdulat lendületével beletaposott támadója térdébe. A csont nagyot reccsent, a bundás felüvöltött fájdalmában, törött térddel zuhant a földre.
– Menjünk, Sherlock! A kávé már vár.
A gazember a földön fekve nyögött. Sherlock rámutatott.
– Nem kellene átadnunk a rendőrségnek?
Crowe vállat vont.
– Ha gondolod… Habár bizonyítékunk nincs, csak az ő szava, meg a miénk. És testi sértést is csak én követtem el. A Scotland Yard éber és ügybuzgó rendőrei valószínűleg engem tartóztatnának le ehelyett a gazember helyett, vagy inkább mindkettőnket, az a biztos.
– De hát ez nem igazság! – tiltakozott Sherlock.
– Nem, talán ez tényleg nem igazság, mindenesetre úgy nevezik: igazságszolgáltatás. Ha még nem ismernéd a különbséget a kettő között, akkor épp itt az ideje megtanulnod.
Crowe sejtelmesen elmosolyodott, és a Waterloo pályaudvar felé vette az útirányt, a fiú követte.
– Honnan tudta, hogy itt vagyok?
– Mi sem egyszerűbb: követtelek.
– De hát nem láttam magát! – tiltakozott Sherlock.
– Így kell hát követni valakit – somolygott az amerikai. – Hogy ne vegyen észre, mikor a nyomában jársz. Mint az árnyék, úgy osonj.
– Miért követett?
– Miután leellenőriztem a címet, ami természetesen hamis volt, még rengeteg időm maradt a találkozónkig. Gondoltam, utánad megyek a nyomdákhoz. Meg is pillantottalak, de túl gyorsan mentél, nem értem a nyomodba, csak amikor már a tavernát figyelted. Sejtettem, hogy nyomára bukkantál valaminek, de nem akartam, hogy rád terelődjön a figyelem, így hát én magam is fedezékbe húzódtam, kíváncsian várva, mi lesz. Aztán mikor elkezdted követni bundás barátunkat, én is a nyomodba szegődtem. Azt is láttam, hogy az alagút bejáratánál csapdába csalt, ám mire odaértem, hogy közbeavatkozzam, már elszeleltél. Ekkor bajban voltam… nem tudtam, vajon célszerűbb, ha utánad megyek, vagy inkább a kijáratot keressem meg a túlsó parton. Úgy néz ki, helyesen döntöttem.
– Köszönöm – sóhajtotta Sherlock kimerülten.
Az állomás bejáratához értek. Crowe egy szabóságra mutatott, nem messze cipészt is felfedeztek. Tíz perc sem telt bele és Sherlockon új nadrág, új ing, új zakó és új cipő feszült. Crowe fizetett, majd egy teázó felé vette az útirányt. Az ablak melletti asztalnál foglaltak helyet, ahonnan kényelmesen megfigyelhették a járókelőket. Sherlockot különös érzés kerítette hatalmába, még egy órája sincs talán, hogy az életét féltve menekült a rothadó posványban bűzlő, sötét, embertelen alagútban, nyomában a kitaszított sorsú, vézna teremtményekkel, most pedig itt ül tisztán a napfényben, biztonságban, amerikai tanára mellett, várva, hogy készséges pincérek szolgálják fel neki az almatortát és a teát. Az élet hihetetlen dolgokra képes néha.
– Nos, most akkor hogyan tovább? – kérdezte, mikor a sütemény megérkezett.
– Először is lássunk neki ennek a finomságnak, közben pedig vegyük sorra, mit is sikerült megtudnunk. Annyi bizonyos, hogy a megbízó rendkívül óvatos, duplán bebiztosította inkognitóját, hiszen a szerencsétlen öngyilkos sohasem találkozott a lefátyolozott hölggyel. Ez az ismeretlen nő bérelte fel a szakállas fickót, aki aztán megbízta a beteg embert, pénzügyi ellenszolgáltatást biztosítva családjának.
– Sőt, az is lehet, hogy a fátyolos hölgyet is felbérelte valaki.
– Igen, még az is megeshet. Lehet, hogy nem is a nő a végső megbízó. Bárki legyen is, aki a szálakat mozgatja, eddig ügyesen elrejtőzött. Csak két véletlenszerű esemény enged némiképp a nyomára bukkannunk: az egyik, hogy a nyomdász emlékezett a szőrmebundás gazemberre, a másik pedig, hogy szakállas barátunk volt annyira kapzsi, hogy követte a hölgyet a múzeumig. Ezen a nyomon elindulhatunk.
– De mi végre történt ez az egész?
Crowe vállat vont.
– Annyi bizonyos, hogy Mycroft bátyádat valaki semlegesíteni akarja. Hogy ezzel mi a célja, az rejtély.
További információkra van szükségünk.
– Mégis mit tehetünk?
– Ahogy a helyzet áll – magyarázta az amerikai –, három lehetőség közül kell választanunk. Az első az, hogy értesítjük a Scotland Yardot, elmondunk nekik mindent, amit megtudtunk, aztán visszatérünk Farnhambe, és várjuk, hogy a Diogenész Klub ügyvédje tisztázza Mycroftot a vádak alól.
– Mennyi az esélye, hogy az ügyvéd sikerrel jár? – kérdezte Sherlock.
– Csekély. A rendőrség nem fog nekiállni nyomozni, hiszen úgy vélik, már így is elegendő bizonyíték áll a rendelkezésükre. A vádlott a kezükben van, a mi történetünk pedig igencsak nehezen hihető.
– De itt van bizonyítéknak a laudanum spray!
– Pusztán orvosságnak fogják tartani, ahogy a bátyád is mondta.
– És mi a második lehetőség? – váltott témát Sherlock.
– Itt maradunk Londonban, és beszélünk Mycroft munkaadójával, valami illetékes személlyel a Külügyi Hivatalból. Rávesszük őket, tegyék meg a megfelelő lépéseket, és hozzák ki a bátyádat a börtönből.
– Ez még nekem sem tűnik túl biztatónak – ismerte el Sherlock.
– Bizony, bizony. A Külügynél nem sok mindenre számíthatunk, annyi bizonyos, hogy a nyilvánosságtól és a zavaros ügyektől rendszerint elhatárolják magukat.
– Akkor csak a harmadik lehetőség maradt – döntött Sherlock.
Crowe elmosolyodott.
– Csak így látatlanba döntesz? Azt sem tudod, mire gondoltam!
– Azért sejtem! Nincs más hátra, nekünk kell kezünkbe vennünk a nyomozást! Utána kell járnunk mindennek, el kell mennünk a múzeumba, bizonyítékokra kell lelnünk, és tisztáznunk kell Mycroft bátyámat!
Az amerikai elismerően bólintott.
– Ez a beszéd, Sherlock! Habár túl sok esélyünk nincs, mindenesetre meg kell próbálnunk.
– Miért nincs senki, akihez ilyen esetben fordulhatnánk? Egy tanácsadó detektív, aki segítene. Aki nyomozna és utánajárna a rejtélyes eseteknek, ahol a rendőrség már tehetetlen. Amerikában ilyen a Pinkerton Ügynökség, vagy nem?
– Igen, igen, Amerikában ott a Pinkerton, de itt, a jó öreg Angliában egyelőre ilyen irodát nem találni.
Úgyhogy gyerünk! Irány a múzeum!
Miután leintettek egy robogó bérkocsit, és elhelyezkedtek az ülésen, Crowe kiadta az utasítást a bakon ülő kocsisnak.
– A Passmore Edwards Múzeumba!
Az út mintegy harminc percig tartott, narancssárga és barna színekkel díszített épülethez érkeztek, az utcafronton vékony pázsitsáv húzódott, alacsony kerítés zárta el a járdától. Crowe a bejárathoz vezette Sherlockot, mintha csak egy apa kísérné múzeumba a fiát.
Az előcsarnok üres volt, a közepén egy hatalmas üvegvitrinben élőképet rendeztek be faágakkal, cserjékkel és kitömött állatokkal. Volt ott egy róka, jó néhány hermelin, számos egér, cickány, de még vidra is. Úgy állították be őket, mintha éppen egy izgalmas vadászjelenet kellős közepén sikerült volna megörökíteni és mozdulatlanná dermeszteni a társaságot.
Egy kék uniformist viselő idősebb férfi lépett oda hozzájuk:
– Parancsolnak jegyet, uraim? – kérdezte udvariasan. – Mindössze két penny, és addig maradnak, ameddig csak szeretnének. Ma alig van látogatónk.
– Köszönjük – felelte Crowe és átnyújtotta némi pénzt a férfinek. – Mit javasol, merre érdemes indulnunk?
Az egyenruhás elgondolkodott.
– Talán a kisemlősöknél kezdjék, ott jobbra, gyakran dicsérik, mennyire élethű. Vagy esetleg ajánlhatom a kétéltű részleget is, néhány igazán különleges példányt is fellelhetnek ott.
Elindultak a jelzett irányba. Amikor kettesben maradtak, Crowe így szólt a fiúhoz:
– Itt most elválunk, menj az emlősökhöz, én pedig a kétéltűeknél kezdek kutatni. Derítsük fel a terepet, aztán találkozzunk újra itt egy fél óra múlva.
– Jó, de mit keressek?
– Bármit, ami szokatlan, ami nem illik oda, ahol van. Például, ha az utcán pillantasz meg egy kutyát, az rendben van, nincs benne semmi szokatlan, de itt a múzeumban, a kitömött állatok között ugyanaz a kutya elég feltűnő lenne, vagy nem?
– Aha, most már értem – helyeselt Sherlock, nem túl meggyőzően.
Elváltak útjaik, Sherlock a kisemlősöket vette célba. Ahogy az első ajtón benyitott, tágas teremben találta magát, ahol üvegvitrinekben sorakoztak a kitömött állatok: borz, nyest, vadmacska, miegyéb. Megállt a borz előtt, élénk fekete-fehér csíkos bundáját csodálta – és valami szokatlant keresett. Végignézte az egész állatseregletet, ahogy üvegszemeik élettelenül és tompán bámultak kifelé az üveglapok mögül, ám semmi oda nem illőt nem talált.
Továbbment hát a szomszédos terembe. Hatalmas medve állt ott őrt, kitömött teste még Amyus Crowenál is nagyobb termetű volt. Karmai vészjóslóan csillogtak, Sherlocknak eszébe ötlött a tüskés boxer, amivel kénytelen volt szembenézni, és az asztrahánbundás gazfickó, aki majdnem végzett vele.
Elhessegette magától a borzalmas gondolatot, és indult is tovább. A madárrészleghez érkezett. Baglyokat vett észre, ágakra ültették kitömött testüket. Sietősen lépdelt a vitrin előtt, türelmetlenül keresett valami igazán szokatlan dolgot. Semmi. Minden mozdulatlan, kitömött, néma volt. Csalódottan baktatott tovább, apró pintyek, szalakóták és ökörszemek között, amikor mintha valami megmozdult volna. Csak a szeme sarkából látta, de mintha egy árny suhant volna el az egyik üvegszekrény mögött. Ez lehetetlen, nincs senki a teremben rajta kívül, a kitömött madarak pedig nem szoktak mozogni!
Ám ekkor újra észlelte az árny suhanását, sőt most mintha szárnyak verdesését is hallani vélte volna. Talán egy élő madár röppent be a kitömöttek közé az ablakon… egy veréb vagy galamb netalán? A terem másik végéből ekkor léptek zaja szűrődött át hozzá. Biztos egy látogató lesz az, gondolta Sherlock, ám ekkor hirtelen nagy csattanással bevágódott az ajtó, mintha csak a huzat csapta volna be.
Felnézett, éppen egy keselyű üvegkalitkája előtt állt. Ez volt talán a legnagyobb vitrin a teremben, a keselyű kegyetlen, görbe csőrével félelmet keltően magasodott felé. És ekkor Sherlock meglátta végre a szokatlan dolgot is, amit eddig keresett.
A vitrin tetején egy madár ült, egy vadászsólyom mintha csak most röppent volna be. Fejét elfordította, Sherlockra nézett, aztán rémisztő hangon felvijjogott, a levegőbe emelkedett és lecsapott – egyenesen Sherlock arcának támadt.