TIZEDIK FEJEZET
Az aggastyán csontos kezét Sherlock vállára kulcsolta.
– Van egy hátsó ajtó a polcok mögött – suttogta alig hallható, reszketeg hangon. – Egy sikátorba vezet. Menj, vidd a hegedűmet, áldásom kísérjen!
– Lehet, hogy hátul van! – üvöltötte ekkor az ajtóban a látogató.
Sherlocknak csak annyi ideje maradt, hogy odabiccentsen egy gyors köszönömöt az öregnek, az már tessékelte is kifelé a hátsó ajtó irányába.
– Mit parancsolnak az urak? – fordult az ősz szatócs a betolakodókhoz. – Talán valami könyvet? Ahogy a fülét meg az orrát elnézem, a boksz lesz az érdeklődési területe, nemdebár? Vagy akkor bokszkesztyűt keresnek, nem is könyvet?
– Egy fiút keresünk, öreg! Ide jött be, még itt kell lennie! – mondta a másodjára érkező alak.
– Fiúkat ide be sem engedek! Még mit nem, lopnak! Tolvaj az összes, kilopnák még a szememet is!
– Pedig láttam, hogy ide jött be…
Sherlock többet már nem hallott a beszélgetésből, szaporán szedte lépteit a szeméttel tarkított sikátorban, hóna alatt újdonsült hangszerével. Senkit sem látott a kihalt utcácskán, szíve izgatottan kalimpált félelmében, remélte, mihamarabb visszaér a Charing Cross Roadra.
Egy dolgot mindenesetre sikerült tisztáznia… bárkik legyenek is Mycroft meggyanúsítása mögött, nem érik be ennyivel. Még mindig a nyomukban vannak.
Sikerült elérnie a Charing Cross Roadot, a tömegben úgy érezte, viszonylag láthatatlanná vált. Lélekszakadva sietett vissza mégis a Sarbonnier Hotelhez. Zihálva érkezett a szállodához, ahol Mycroft éppen egy nálánál is testesebb fickóval beszélgetett. Széles vállai akkorák voltak, mint egy ruhásszekrény. Dús, hosszú, vörös haja volt, arcát széles oldalszakáll keretezte, szája fölött impozáns bajusz, állán pedig kackiás kecskeszakáll díszelgett.
– Áhá, megjöttél! – köszöntötte bátyja. – Hadd mutassam be Mr. Kyte-ot, a színtársulat egyik illusztris tagját. Színész, ám mindamellett nagyszerű ügyvezető is. Mr. Kyte, kérem, ismerkedjen meg a… a… a védencemmel… ő… ő Scott Eckersley. – Figyelmeztetőleg Sherlockra pillantott, ám öccse nem lepődött meg, számított rá, hogy bátyja álnéven fogja bemutatni.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Kyte! – köszöntötte a vörös hajú, nagydarab férfit, és kezet rázott vele.
– Én is örvendek, fiú! – zengte érces, mély hangon a nagydarab. – Mr. Sigerson azt mondja, te segítesz majd bepakolni a színpadi díszletet.
– Úgy van, uram – helyeselt Sherlock, miközben azon tűnődött, ki lehet az a bizonyos Mr. Sigerson. Ki más, ha nem Mycroft?
– Nos, akkor én indulok is vissza a társulathoz, nézzenek be majd, mielőtt útra kelünk, és ismerkedjenek meg a vidám kis csapattal. Még egyszer hálásan köszönjük, hogy ön is velünk tart, Mr. Sigerson. Biztos vagyok benne, olyan turné lesz ez, amit még az unokáinknak is mesélni fogunk.
Mikor Mr. Kyte távozott, Sherlock a bátyára nézett:
– Mr. Sigerson? Siger fia? Apánk nevénél azért több fantáziát vártam. Jobb név nem jutott az eszedbe?
– Éppen állva kellett gondolkodnom. Nem a legkényelmesebb testhelyzet, tudod. De most látom csak, mi van nálad?
– Hegedűtok. Benne… a hegedű.
– Tudom, költői kérdés volt. Igazából arra várnék feleletet, miért hegedűre költötted a pénzt, amit adtam, ahelyett, hogy meleg ruházatról gondoskodtál volna?
– Hirtelen ötlet volt, megláttam és megszerettem. Elnézést, de nem tudtam otthagyni. De megvettem a könyveket is, a ruhát is beszereztem volna, de két férfi a nyomomba eredt. Követtek, el akartak csípni. Menekülnöm kellett, az öreg boltos segített meglépni, akitől a hangszert vásároltam.
– Ez azért aggasztó fejlemény: azt jelenti, még mindig a nyomunkban vannak. Ha téged követtek, akkor biztosan mi is megfigyelés alatt állunk. Minél hamarabb el kell hagynunk Londont. Irány Moszkva! Ha nagyon hideg lesz Oroszföldön, majd tűzre vetjük a hegedűdet is. Mennyit kértek érte? Ne! Inkább ne is mondd. Jobb, ha boldog tudatlanságban maradok az árát illetően. Vidd fel a szobádba a hangszert, és menjünk ebédelni.
– De hiszen épp most reggeliztél! Kétszer is.
– Na, ne! Ne kezd te is! Ha diétázási szokásokról akarok csevegni, akkor inkább hazamegyek a házvezetőnőmmel társalogni. Állandóan megszid, hogy ne egyek annyiszor.
Sherlock villámgyorsan felszaladt az emeletre, és az ágyára tette a hegedűt. Nem állhatta meg, hogy fel ne pattintsa a fedelet, és egy gyengéd pillantást ne vessen a gyönyörű hangszerre, mielőtt ebédelni indul a bátyjával.
A szomszéd szobában Mr. Crowe lakott, Sherlock csodálkozva vette észre tanárának nyitott ajtaját. Bekukkantott, ám az amerikai helyett csak egy szobalányt pillantott meg a helyiségben. Éppen ágyazott. Crowe holmijának nyoma sem volt.
– Elnézést… Hol van a férfi, aki ebben a szobában lakott?
– Kijelentkezett, uram – felelte a szobalány fürgén megpördülve, majd kecses táncmozdulattal pukedlizett.
– Kijelentkezett?
– Igen, uram, elég váratlanul és sietve.
– Köszönöm.
Rohanva indult az étterem felé, hogy Mycroftot értesítse az újabb, különös fejleményről, ám Amyus Crowe csomagjával egyetemben ott állt lent a hallban.
– Sherlock! Csak reméltem, hogy el tudunk búcsúzni! – kiáltott fel tanára.
– Elmegy?!?
– Itt már nincs semmi tennivalóm. Mycroft bátyád gondjaira bízlak. Nekem pedig indulnom kell vissza az én Ginnymhez.
– De hát… – hebegte Sherlock, bár teljes mértékben tisztában volt vele, az amerikainak igaza van. Mégsem volt képes megbarátkozni a gondolattal, hogy búcsúzniuk kell. – Bárcsak velünk jöhetne Moszkvába!
Crowe arca elkomorult.
– Hidd el, szívesen mennék veled. De most itt kell maradnom. Van ebben a mi kis ügyünkben valami érthetetlen fonákság. Mycroft bátyád körül különös dolgok történnek. Sőt, mintha csalhatatlan ítélőképességét is megviselte volna kissé a vizsgálati fogság. Attól tartok, moszkvai megbízottjának eltűnése csak csapda. Beszéltem a bátyáddal erről, de nem hajlandó lefújni az oroszországi kirándulást. Persze nem könnyű elveszíteni egy megbízható emberünket. Velem is megtörtént hasonló eset, nem egyszer. Talán… neked sem kellene menned, ki tudja?
– Adja át… üdvözletemet Virginiának!
– Átadom.
Kezet ráztak, mint férfi a férfival, habár Sherlock vékony ujjai szinte elvesztek Crowe masszív tenyerében.
– Vigyázz magadra, és vigyázz Mycroftra is. Most ismeretlen terepen kell helytállnia, nem lesz könnyű dolga. Majd látogass meg, amikor hazatértek! Kíváncsi vagyok, hogy ér véget ez a történet.
– Jelentkezni fogok, mihelyt itthon leszünk!
Crowe vállára vette csomagját, és kisétált a szállodából, anélkül, hogy visszapillantott volna. Sherlock fájó szívvel vette tudomásul a veszteséget. Egyedül maradt, úgy érezte, tanára nélkül sokkal sebezhetőbb és elhagyatottabb. Cammogva baktatott az étterembe, Mycroft már a terített asztalnál üldögélt késsel és villával felfegyverkezve, és éppen nekilátott felszeletelni a tányérján pompázó ínycsiklandóan elkészített nagy rombuszhalat.
– Mr. Crowe elment? – kérdezte bátyja, miközben Sherlock letelepedett melléje.
– Elment – sóhajtott a fiú.
– Ellenzi a tervemet, nem örül neki, hogy magammal viszlek Oroszországba – jegyezte meg Mycroft, miközben egy szelet halhúst mártott meg a szószban.
– A te érdekedben, szeretne megóvni a veszélytől. Hmmm! Ez a vajmártás kitűnő! Megjegyzem ezt a helyet, nincs is olyan messze az irodámtól. Máskor is ide fogok jönni ebédelni.
– Mycroft, biztos vagy benne, hogy inkognitóban és álruhában kell Moszkvába utaznunk?
– Nem látok más megoldást, Sherlock – Mycroft zavartan az órájára pillantott, majd így folytatta. Az Orosz Birodalomba tartó kis expedíciónk harmadik tagja hamarosan megérkezik ide. Táviratoztam neki, minden pillanatban itt lehet, ám előtte még valamit el kell mondanom neked. Sherlock, valamit tudnod kell. Említettem, hogy ez a férfi az egyik ügynököm, továbbá azt is, hogy hegedűművész.
– Igen?
– Azt viszont eddig nem közöltem veled, hogy személyesen ismered az illetőt.
Sherlock értetlenül bámult bátyjára.
– Ismerem az illetőt?! Egyetlen ügynöködet sem ismerem. Hacsak nem Mr. Crowe-ra gondolsz. Habár róla kötve hiszem, hogy a te ügynököd lenne.
– Nem, nem, ő nem ügynök, szóba sem jöhet. Viszont azt hiszem, már sikerült összeismerkedned Rufus Stone-nal.
Rufus Stone. Sherlocknak ideje sem maradt végiggondolni, mit érez most, döbbenetet, csalódást, haragot vagy örömet és melegséget, az említett férfi már ott is állt az asztaluk mellett. A haja ugyanolyan fésületlen kóc, állán borostabársony és rajta az elmaradhatatlan zöld mellény.
– Üljön le, Mr. Stone! – szólította meg Mycroft. Ne is törődjön a pincérekkel, nem igazán találkoztak még cigányzenésszel errefelé. Majd megszokják.
– Szervusz, Sherlock! – köszönt Stone, miközben helyet foglalt.
– A bátyámnak dolgozol?! – förmedt rá a fiú, köszönés helyett. – És nekem erről miért nem szóltál sohasem?
– Én utasítottam – vágott közbe Mycroft nem beszélhetett. Amikor Amyus Crowe társaságában Amerikába utaztál, tartottam tőle, mi minden vár majd ott rátok. Eszembe ötlött, hogy Mr. Crowe otthoni ügyei miatt esetleg nem tér majd vissza Angliába. Ezért utazott Mr. Stone ugyanazon a hajón, mint ti. Az volt a dolga, hogy rajtad tartsa a szemét.
– A bátyámnak dolgozol?! – ismételte Sherlock.
Egyszerűen képtelen volt szabadulni a gondolattól: becsapták, átverték, hazudtak neki.
– Gondolom felesleges megemlítenem – próbálta menteni a helyzetet Mycroft –, hogy a hegedűórák még véletlenül sem szerepeltek Mr. Stone feladatai között.
– Ezt a helyzet adta így – biccentett Stone feszengve –, és mondanom sem kell, hogy élveztem. Remek tanítványra bukkantam.
– A bátyám ügynöke vagy, de mit csinálsz tulajdonképpen, Rufus?
– Legtöbbször utazgatom… – vonta meg a vállát a hegedűművész –… szabadon, mint a madár, ide-oda. Könnyen eljutok mindenhová, közép-európai országokba főleg, szegény vándorzenész vagyok, senki nem figyel fel rám. Tavernákban zenélek, összeszedem a kósza híreket, és továbbítom a bátyádnak, nagyjából ennyi. Egy-egy ország gazdasági helyzetét adott esetben pontosabban fel lehet mérni az alapján, amit a hétköznapi emberek egy pofa sör mellett elmesélnek, mint az újságok híreiből, vagy a hivatalos propagandából. Számos emberem dolgozik ezen szerte a világban, megrostálják a mindennapok apró híreit, és ebből áll majd aztán össze a kép.
– És Farnham? – Sherlock nem bírta magában tartani feszültségét, úgy érezte becsapták. – Az kinek az ötlete volt?
Stone Mycroftra pillantott, aztán mivel a nagydarab férfi meg sem szólalt, belekezdett:
– Amikor hazatértünk Amerikából, azt az utasítást kaptam, maradjak egy ideig Nagy-Britanniában. Nem volt konkrét feladatom, megyéről megyére kellett vándorolnom, híreket gyűjtve. Én magam döntöttem úgy, hogy Hampshire-rel kezdem – kis szünetet tartott. – Kíváncsi voltam, hogy megy a hegedű.
– Vettem egy hangszert – morogta Sherlock halkan.
– Igen? Szeretném majd szemügyre venni.
Mycroft köhintett.
– Mr. Stone is velünk jön Oroszországba. Korábban már járt ott, ez még hasznos lehet, csakúgy, mint a hegedű ismerete. – Elhallgatott, mintha össze kellene szednie a gondolatait, vagy esetleg a bátorságát, majd így folytatta… – Sherlock, higgy nekem, az egész csak a te biztonságod érdekében alakult így.
– Persze, persze – bólintott nagyokat a fiú. – Inkább kimegyek egy kicsit a friss levegőre.
– Rendben, találkozzunk a Királyi Színjátszó Társulat színházában a Whitechapelnél négykor. Odatalálsz?
Sherlock csak bólintott, és egy szót sem szólt. Elindult kifelé, még hallotta maga mögött, amint a bátyja odasúgja Stone-nak:
– Ne, hagyja csak! Majd egyszer megérti…
Kisétált az étteremből, elhagyta a szállodát, közben az eső szitálni kezdett csendesen. Arcára lágy nedvesség hullott, de oda sem figyelt. Minden olyan szürke lett hirtelen, közömbös, kedveszegett. Értelmetlen.
Azzal sem törődött, merre megy. Csak rótták léptei az utcát. Hogy mennyi ideje? Fogalma sem volt. Amikor az órájára pillantott, döbbenten vette észre, hogy már mindjárt négy óra. Szerencsére a Whitechapel nem volt messze, néhány perc alatt odaért. Az említett színház egy mellékutcában volt, vörös téglás homlokzatú, impozáns épület.
Sherlock felsietett a lépcsőn, és belépett az előcsarnokba. Senkit nem látott, a jegypénztár zárva volt.
Megállt, belélegezte a színház jellegzetes illatát, sóhajok, parfüm, nevetés, könnyek, tapsviharban kitörő érzelmek hagyták itt mind-mind apró nyomaikat, amit különös módon most is észlelni lehetett a levegőben. Sherlock maga elé képzelte a tömeget, ahogy elegáns ruháikban ellepik a színházat. Az egész épület vibrált, élő volt így, kihaltan is.
Az előadóterem ajtajához lépett, benyitott, és szemügyre vette. A színpad előtt széksorok sorakoztak, a páholyok korlátját elegáns díszítés ékesítette. A világot jelentő deszkákon egy kisebb csoportot vett észre, ott terebélyesedett köztük Mycroft bátyja is. Világos színű kabátjában, előkelő, magas kalapjában volt valami természetes tekintély, minden mozdulata azt sugározta, hogy a színpadon álló megtermett férfi jelentős személyiség. Sherlock a külső szemlélő szemével tekintett most rá, és így ő is ezt látta meg benne, nem pedig a gondoskodó testvért. Habár ehhez lehetett némi köze a neheztelésnek is, amit a Rufus Stone-ügy kapcsán átélt csalódás miatt érzett.
A hegedűs ügynök is ott volt a színpadon. Ott állt Mycroft mellett, éppen a vörös hajú, nagydarab, medve-szerű férfival beszélgettek. Ő lesz Mr. Kyte, jutott eszébe Sherlocknak a név. Köröttük letűnt korok tarka, bő ruháit viselve színészek álltak.
– Ah, Scott! – kiáltott felé üdvözlésképp a bátyja.
Öblös hangja zengve járta be a termet. – Gyere ide hozzánk!
Amikor Sherlock felért a színpadra, csodálkozva tapasztalta, hogy az nem vízszintes, hanem lejt. A színpad hátulja legalább egy lábnyival magasabban volt, mint az eleje. Valószínűleg azért, hogy a nézők jobban láthassák az eseményeket. Bátyja így fogadta…
– Rufus Stone-t már bemutattam, ő lesz a hegedűsünk. Most pedig engedjék meg, hogy a védencemet is megismertessem önökkel. Scott Eckersley-nek hívják, ő lesz a csapat mindenese – Sherlockhoz fordult, és így folytatta. – Scott, ismerkedj meg a vándortársulattal! Ő itt Thomas Malvin – mutatott egy magas, szőke férfire –, a csapat vezetője.
Malvin a fiú felé bólintott, Sherlock vonakodva visszabiccentett.
– A romantikus női szerepeket Miss Aiofe Dimmock játssza – intett Mycroft egy gyönyörű, halvány bőrű, smaragdzöld szemű, ébenfekete hajú szépség felé, aki kedvesen Sherlockra mosolygott.
A fiú szíve majd kiugrott a helyéről. A hölgy ugyan legalább tíz évvel idősebb volt nála, igéző szépsége mégis rögtön megragadta.
– Mr. William Furness és Mrs. Diane Loran – folytatta Mycroft a bemutatást, egy testesebb úr és egy kontyos hajú matróna felé intve.
Mr. Furness vöröslő arcszíne és egyéb árulkodó jelek mutatták, mennyire hódol az alkohol mámorító szenvedélyének. Mrs. Loran pedig inkább konyhásnőnek nézett ki, mint színésznőnek. Mindazonáltal anyáskodóan Sherlockra mosolygott, a fiú úgy érezte, ha közelebb állnának egymáshoz, még meg is ölelné.
– Mr. Kyte-ot már ismered, ugye? Mellette állnak a kisebb szerepeket játszó színészek: Rhydian, Judah, Pauly és Henry.
Sherlock odaintett a négy fiúnak, akik nagyjából az ő korosztályához tartoztak. Pauly és Henry ikrek voltak, és úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Az egyetlen különbség az volt, hogy Paulynak hiányzott a kisujja a bal kezéről. Valószínűleg valamilyen színpadi baleset során veszíthette el, vélte Sherlock.
Valaki köhintett a színpad mellett. A széksorok mellett az árnyékban egy magas, lógó bajszú férfi állt.
– Ó, igen! Majdnem elfelejtettem. Itt van Mr. Eves is, a zenekar vezetője, habár a többi muzsikus csak később fog csatlakozni hozzánk.
– Eckersley úrfi – köszöntötte száraz, lakonikus hangon –, örülök, hogy megismerkedtünk.
– Mr. Kyte, hölgyem és uraim – szólította meg a társaságot Mycroft, akarom mondani Mr. Sigerson –, rendkívül örvendek, hogy társulatuk befogadott minket. Ígérjük, legjobb képességeink szerint fogjuk szolgálni a csapatot. Bízunk benne, utunk Moszkváig és vissza zökkenőmentesen fog zajlani, és turnénk az Orosz Birodalomban elképesztően sikeres lesz!
Dörgő tapsvihar köszöntötte lelkesítő szavait.
– Úgy legyen! – kiáltott fel zengő hangon Mr. Kyte is. – De most aztán munkára! Színpadra mindenki, kezdjük a próbát! Három nap múlva Moszkvába indulunk!