TIZEDIK FEJEZET

Az ag­gas­tyán cson­tos ke­zét Sher­lock vál­lá­ra kul­csol­ta.

– Van egy hát­só ajtó a pol­cok mö­gött – sut­tog­ta alig hall­ha­tó, resz­ke­teg han­gon. – Egy si­ká­tor­ba ve­zet. Menj, vidd a he­ge­dű­met, ál­dá­som kí­sér­jen!

– Le­het, hogy há­tul van! – üvöl­töt­te ek­kor az aj­tó­ban a lá­to­ga­tó.

Sher­lock­nak csak annyi ide­je ma­radt, hogy oda­bic­cent­sen egy gyors kö­szö­nö­möt az öreg­nek, az már tes­sé­kel­te is ki­fe­lé a hát­só ajtó irá­nyá­ba.

– Mit pa­ran­csol­nak az urak? – for­dult az ősz sza­tócs a be­to­la­ko­dók­hoz. – Ta­lán va­la­mi köny­vet? Ahogy a fü­lét meg az or­rát el­né­zem, a boksz lesz az ér­dek­lő­dé­si te­rü­le­te, nem­de­bár? Vagy ak­kor boksz­kesz­tyűt ke­res­nek, nem is köny­vet?

– Egy fiút ke­re­sünk, öreg! Ide jött be, még itt kell len­nie! – mond­ta a má­sod­já­ra ér­ke­ző alak.

– Fi­ú­kat ide be sem en­ge­dek! Még mit nem, lop­nak! Tol­vaj az összes, ki­lop­nák még a sze­me­met is!

– Pe­dig lát­tam, hogy ide jött be…

Sher­lock töb­bet már nem hal­lott a be­szél­ge­tés­ből, sza­po­rán szed­te lép­te­it a sze­mét­tel tar­kí­tott si­ká­tor­ban, hóna alatt új­don­sült hang­sze­ré­vel. Sen­kit sem lá­tott a ki­halt ut­cács­kán, szí­ve iz­ga­tot­tan ka­lim­pált fé­lel­mé­ben, re­mél­te, mi­ha­ma­rabb vissza­ér a Cha­ring Cross Ro­ad­ra.

Egy dol­got min­den­eset­re si­ke­rült tisz­táz­nia… bár­kik le­gye­nek is Myc­roft meg­gya­nú­sí­tá­sa mö­gött, nem érik be ennyi­vel. Még min­dig a nyo­muk­ban van­nak.

Si­ke­rült el­ér­nie a Cha­ring Cross Ro­a­dot, a tö­meg­ben úgy érez­te, vi­szony­lag lát­ha­tat­lan­ná vált. Lé­lek­sza­kad­va si­e­tett vissza még­is a Sar­bon­ni­er Ho­tel­hez. Zi­hál­va ér­ke­zett a szál­lo­dá­hoz, ahol Myc­roft ép­pen egy ná­lá­nál is tes­te­sebb fic­kó­val be­szél­ge­tett. Szé­les vál­lai ak­ko­rák vol­tak, mint egy ru­hás­szek­rény. Dús, hosszú, vö­rös haja volt, ar­cát szé­les ol­dal­sza­káll ke­re­tez­te, szá­ja fö­lött im­po­záns ba­jusz, ál­lán pe­dig kac­ki­ás kecs­ke­sza­káll dí­szel­gett.

– Áhá, meg­jöt­tél! – kö­szön­töt­te báty­ja. – Hadd mu­tas­sam be Mr. Kyte-ot, a szín­tár­su­lat egyik il­luszt­ris tag­ját. Szí­nész, ám mind­amel­lett nagy­sze­rű ügy­ve­ze­tő is. Mr. Kyte, ké­rem, is­mer­ked­jen meg a… a… a vé­den­cem­mel… ő… ő Scott Ec­ker­s­ley. – Fi­gyel­mez­te­tő­leg Sher­lock­ra pil­lan­tott, ám öccse nem le­pő­dött meg, szá­mí­tott rá, hogy báty­ja ál­né­ven fog­ja be­mu­tat­ni.

– Örü­lök, hogy meg­is­mer­he­tem, Mr. Kyte! – kö­szön­töt­te a vö­rös hajú, nagy­da­rab fér­fit, és ke­zet rá­zott vele.

– Én is ör­ven­dek, fiú! – zeng­te ér­ces, mély han­gon a nagy­da­rab. – Mr. Si­ger­son azt mond­ja, te se­gí­tesz majd be­pa­kol­ni a szín­pa­di dísz­le­tet.

– Úgy van, uram – he­lye­selt Sher­lock, mi­köz­ben azon tű­nő­dött, ki le­het az a bi­zo­nyos Mr. Si­ger­son. Ki más, ha nem Myc­roft?

– Nos, ak­kor én in­du­lok is vissza a tár­su­lat­hoz, néz­ze­nek be majd, mi­előtt útra ke­lünk, és is­mer­ked­je­nek meg a vi­dám kis csa­pat­tal. Még egy­szer há­lá­san kö­szön­jük, hogy ön is ve­lünk tart, Mr. Si­ger­son. Biz­tos va­gyok ben­ne, olyan tur­né lesz ez, amit még az uno­ká­ink­nak is me­sél­ni fo­gunk.

Mi­kor Mr. Kyte tá­vo­zott, Sher­lock a bá­tyá­ra né­zett:

– Mr. Si­ger­son? Si­ger fia? Apánk ne­vé­nél azért több fan­tá­zi­át vár­tam. Jobb név nem ju­tott az eszed­be?

– Ép­pen áll­va kel­lett gon­dol­kod­nom. Nem a leg­ké­nyel­me­sebb test­hely­zet, tu­dod. De most lá­tom csak, mi van ná­lad?

– He­ge­dű­tok. Ben­ne… a he­ge­dű.

– Tu­dom, köl­tői kér­dés volt. Iga­zá­ból arra vár­nék fe­le­le­tet, mi­ért he­ge­dű­re köl­töt­ted a pénzt, amit ad­tam, ahe­lyett, hogy me­leg ru­há­zat­ról gon­dos­kod­tál vol­na?

– Hir­te­len öt­let volt, meg­lát­tam és meg­sze­ret­tem. El­né­zést, de nem tud­tam ott­hagy­ni. De meg­vet­tem a köny­ve­ket is, a ru­hát is be­sze­rez­tem vol­na, de két fér­fi a nyo­mom­ba eredt. Kö­vet­tek, el akar­tak csíp­ni. Me­ne­kül­nöm kel­lett, az öreg bol­tos se­gí­tett meg­lép­ni, aki­től a hang­szert vá­sá­rol­tam.

– Ez azért ag­gasz­tó fej­le­mény: azt je­len­ti, még min­dig a nyo­munk­ban van­nak. Ha té­ged kö­vet­tek, ak­kor biz­to­san mi is meg­fi­gye­lés alatt ál­lunk. Mi­nél ha­ma­rabb el kell hagy­nunk Lon­dont. Irány Moszk­va! Ha na­gyon hi­deg lesz Orosz­föl­dön, majd tűz­re vet­jük a he­ge­dűd­et is. Mennyit kér­tek érte? Ne! In­kább ne is mondd. Jobb, ha bol­dog tu­dat­lan­ság­ban ma­ra­dok az árát il­le­tő­en. Vidd fel a szo­bád­ba a hang­szert, és men­jünk ebé­del­ni.

– De hi­szen épp most reg­ge­liz­tél! Két­szer is.

– Na, ne! Ne kezd te is! Ha di­é­tá­zá­si szo­ká­sok­ról aka­rok cse­veg­ni, ak­kor in­kább ha­za­me­gyek a ház­ve­ze­tő­nőm­mel tár­sa­log­ni. Ál­lan­dó­an meg­szid, hogy ne egyek annyi­szor.

Sher­lock vil­lám­gyor­san fel­sza­ladt az eme­let­re, és az ágyá­ra tet­te a he­ge­dűt. Nem áll­hat­ta meg, hogy fel ne pat­tint­sa a fe­de­let, és egy gyen­géd pil­lan­tást ne ves­sen a gyö­nyö­rű hang­szer­re, mi­előtt ebé­del­ni in­dul a báty­já­val.

A szom­széd szo­bá­ban Mr. Cro­we la­kott, Sher­lock cso­dál­koz­va vet­te ész­re ta­ná­rá­nak nyi­tott aj­ta­ját. Be­kuk­kan­tott, ám az ame­ri­kai he­lyett csak egy szo­ba­lányt pil­lan­tott meg a he­lyi­ség­ben. Ép­pen ágya­zott. Cro­we hol­mi­já­nak nyo­ma sem volt.

– El­né­zést… Hol van a fér­fi, aki eb­ben a szo­bá­ban la­kott?

– Ki­je­lent­ke­zett, uram – fe­lel­te a szo­ba­lány für­gén meg­pör­dül­ve, majd ke­cses tánc­moz­du­lat­tal pu­ked­li­zett.

– Ki­je­lent­ke­zett?

– Igen, uram, elég vá­rat­la­nul és si­et­ve.

– Kö­szö­nöm.

Ro­han­va in­dult az ét­te­rem felé, hogy Myc­rof­tot ér­te­sít­se az újabb, kü­lö­nös fej­le­mény­ről, ám Amyus Cro­we cso­mag­já­val egye­tem­ben ott állt lent a hall­ban.

– Sher­lock! Csak re­mél­tem, hogy el tu­dunk bú­csúz­ni! – ki­ál­tott fel ta­ná­ra.

– El­megy?!?

– Itt már nincs sem­mi ten­ni­va­lóm. Myc­roft bá­tyád gond­ja­i­ra bíz­lak. Ne­kem pe­dig in­dul­nom kell vissza az én Ginnym­hez.

– De hát… – he­beg­te Sher­lock, bár tel­jes mér­ték­ben tisz­tá­ban volt vele, az ame­ri­ka­i­nak iga­za van. Még­sem volt ké­pes meg­ba­rát­koz­ni a gon­do­lat­tal, hogy bú­csúz­ni­uk kell. – Bár­csak ve­lünk jö­het­ne Moszk­vá­ba!

Cro­we arca el­ko­mo­rult.

– Hidd el, szí­ve­sen men­nék ve­led. De most itt kell ma­rad­nom. Van eb­ben a mi kis ügyünk­ben va­la­mi ért­he­tet­len fo­nák­ság. Myc­roft bá­tyád kö­rül kü­lö­nös dol­gok tör­tén­nek. Sőt, mint­ha csal­ha­tat­lan íté­lő­ké­pes­sé­gét is meg­vi­sel­te vol­na kis­sé a vizs­gá­la­ti fog­ság. At­tól tar­tok, moszk­vai meg­bí­zott­já­nak el­tű­né­se csak csap­da. Be­szél­tem a bá­tyád­dal er­ről, de nem haj­lan­dó le­fúj­ni az orosz­or­szá­gi ki­rán­du­lást. Per­sze nem könnyű el­ve­szí­te­ni egy meg­bíz­ha­tó em­be­rün­ket. Ve­lem is meg­tör­tént ha­son­ló eset, nem egy­szer. Ta­lán… ne­ked sem kel­le­ne men­ned, ki tud­ja?

– Adja át… üd­vöz­le­te­met Vir­gi­ni­á­nak!

– Át­adom.

Ke­zet ráz­tak, mint fér­fi a fér­fi­val, ha­bár Sher­lock vé­kony uj­jai szin­te el­vesz­tek Cro­we masszív te­nye­ré­ben.

– Vi­gyázz ma­gad­ra, és vi­gyázz Myc­roft­ra is. Most is­me­ret­len te­re­pen kell helyt­áll­nia, nem lesz könnyű dol­ga. Majd lá­to­gass meg, ami­kor ha­za­tér­tek! Kí­ván­csi va­gyok, hogy ér vé­get ez a tör­té­net.

– Je­lent­kez­ni fo­gok, mi­helyt itt­hon le­szünk!

Cro­we vál­lá­ra vet­te cso­mag­ját, és ki­sé­tált a szál­lo­dá­ból, anél­kül, hogy vissza­pil­lan­tott vol­na. Sher­lock fájó szív­vel vet­te tu­do­má­sul a vesz­te­sé­get. Egye­dül ma­radt, úgy érez­te, ta­ná­ra nél­kül sok­kal se­bez­he­tőbb és el­ha­gya­tot­tabb. Cam­mog­va bak­ta­tott az ét­te­rem­be, Myc­roft már a te­rí­tett asz­tal­nál ül­dö­gélt kés­sel és vil­lá­val fel­fegy­ver­kez­ve, és ép­pen ne­ki­lá­tott fel­sze­le­tel­ni a tá­nyér­ján pom­pá­zó íny­csik­lan­dó­an el­ké­szí­tett nagy rom­busz­ha­lat.

– Mr. Cro­we el­ment? – kér­dez­te báty­ja, mi­köz­ben Sher­lock le­te­le­pe­dett mel­lé­je.

– El­ment – só­haj­tott a fiú.

– El­len­zi a ter­ve­met, nem örül neki, hogy ma­gam­mal visz­lek Orosz­or­szág­ba – je­gyez­te meg Myc­roft, mi­köz­ben egy sze­let hal­húst már­tott meg a szósz­ban.

– A te ér­de­ked­ben, sze­ret­ne meg­óv­ni a ve­szély­től. Hmmm! Ez a vaj­már­tás ki­tű­nő! Meg­jegy­zem ezt a he­lyet, nincs is olyan messze az iro­dám­tól. Más­kor is ide fo­gok jön­ni ebé­del­ni.

– Myc­roft, biz­tos vagy ben­ne, hogy in­kog­ni­tó­ban és ál­ru­há­ban kell Moszk­vá­ba utaz­nunk?

– Nem lá­tok más meg­ol­dást, Sher­lock – Myc­roft za­var­tan az órá­já­ra pil­lan­tott, majd így foly­tat­ta. Az Orosz Bi­ro­da­lom­ba tar­tó kis ex­pe­dí­ci­ónk har­ma­dik tag­ja ha­ma­ro­san meg­ér­ke­zik ide. Tá­vi­ra­toz­tam neki, min­den pil­la­nat­ban itt le­het, ám előt­te még va­la­mit el kell mon­da­nom ne­ked. Sher­lock, va­la­mit tud­nod kell. Em­lí­tet­tem, hogy ez a fér­fi az egyik ügy­nö­köm, to­váb­bá azt is, hogy he­ge­dű­mű­vész.

– Igen?

– Azt vi­szont ed­dig nem kö­zöl­tem ve­led, hogy sze­mé­lye­sen is­me­red az il­le­tőt.

Sher­lock ér­tet­le­nül bá­mult báty­já­ra.

– Is­me­rem az il­le­tőt?! Egyet­len ügy­nö­kö­det sem is­me­rem. Ha­csak nem Mr. Cro­we-ra gon­dolsz. Ha­bár róla köt­ve hi­szem, hogy a te ügy­nö­köd len­ne.

– Nem, nem, ő nem ügy­nök, szó­ba sem jö­het. Vi­szont azt hi­szem, már si­ke­rült össze­is­mer­ked­ned Ru­fus Stone-nal.

Ru­fus Stone. Sher­lock­nak ide­je sem ma­radt vé­gig­gon­dol­ni, mit érez most, döb­be­ne­tet, csa­ló­dást, ha­ra­got vagy örö­met és me­leg­sé­get, az em­lí­tett fér­fi már ott is állt az asz­ta­luk mel­lett. A haja ugyan­olyan fé­sü­let­len kóc, ál­lán bo­ros­ta­bár­sony és raj­ta az el­ma­rad­ha­tat­lan zöld mel­lény.

– Ül­jön le, Mr. Stone! – szó­lí­tot­ta meg Myc­roft. Ne is tö­rőd­jön a pin­cé­rek­kel, nem iga­zán ta­lál­koz­tak még ci­gány­ze­nésszel er­re­fe­lé. Majd meg­szok­ják.

– Szer­vusz, Sher­lock! – kö­szönt Stone, mi­köz­ben he­lyet fog­lalt.

– A bá­tyám­nak dol­go­zol?! – för­medt rá a fiú, kö­szö­nés he­lyett. – És ne­kem er­ről mi­ért nem szól­tál so­ha­sem?

– Én uta­sí­tot­tam – vá­gott köz­be Myc­roft nem be­szél­he­tett. Ami­kor Amyus Cro­we tár­sa­sá­gá­ban Ame­ri­ká­ba utaz­tál, tar­tot­tam tőle, mi min­den vár majd ott rá­tok. Eszem­be öt­lött, hogy Mr. Cro­we ott­ho­ni ügyei mi­att eset­leg nem tér majd vissza Ang­li­á­ba. Ezért uta­zott Mr. Stone ugyan­azon a ha­jón, mint ti. Az volt a dol­ga, hogy raj­tad tart­sa a sze­mét.

– A bá­tyám­nak dol­go­zol?! – is­mé­tel­te Sher­lock.

Egy­sze­rű­en kép­te­len volt sza­ba­dul­ni a gon­do­lat­tól: be­csap­ták, át­ver­ték, ha­zud­tak neki.

– Gon­do­lom fe­les­le­ges meg­em­lí­te­nem – pró­bál­ta men­te­ni a hely­ze­tet Myc­roft –, hogy a he­ge­dű­ó­rák még vé­let­le­nül sem sze­re­pel­tek Mr. Stone fel­ada­tai kö­zött.

– Ezt a hely­zet adta így – bic­cen­tett Stone fe­szeng­ve –, és mon­da­nom sem kell, hogy él­vez­tem. Re­mek ta­nít­vány­ra buk­kan­tam.

– A bá­tyám ügy­nö­ke vagy, de mit csi­nálsz tu­laj­don­kép­pen, Ru­fus?

– Leg­több­ször utaz­ga­tom… – von­ta meg a vál­lát a he­ge­dű­mű­vész –… sza­ba­don, mint a ma­dár, ide-oda. Könnyen el­ju­tok min­den­ho­vá, kö­zép-eu­ró­pai or­szá­gok­ba fő­leg, sze­gény ván­dor­ze­nész va­gyok, sen­ki nem fi­gyel fel rám. Ta­ver­nák­ban ze­né­lek, össze­sze­dem a kó­sza hí­re­ket, és to­váb­bí­tom a bá­tyád­nak, nagy­já­ból ennyi. Egy-egy or­szág gaz­da­sá­gi hely­ze­tét adott eset­ben pon­to­sab­ban fel le­het mér­ni az alap­ján, amit a hét­köz­na­pi em­be­rek egy pofa sör mel­lett el­me­sél­nek, mint az új­sá­gok hí­re­i­ből, vagy a hi­va­ta­los pro­pa­gan­dá­ból. Szá­mos em­be­rem dol­go­zik ezen szer­te a vi­lág­ban, meg­ros­tál­ják a min­den­na­pok apró hí­re­it, és eb­ből áll majd az­tán össze a kép.

– És Farn­ham? – Sher­lock nem bír­ta ma­gá­ban tar­ta­ni fe­szült­sé­gét, úgy érez­te be­csap­ták. – Az ki­nek az öt­le­te volt?

Stone Myc­roft­ra pil­lan­tott, az­tán mi­vel a nagy­da­rab fér­fi meg sem szó­lalt, be­le­kez­dett:

– Ami­kor ha­za­tér­tünk Ame­ri­ká­ból, azt az uta­sí­tást kap­tam, ma­rad­jak egy ide­ig Nagy-Bri­tan­ni­á­ban. Nem volt konk­rét fel­ada­tom, me­gyé­ről me­gyé­re kel­lett ván­do­rol­nom, hí­re­ket gyűjt­ve. Én ma­gam dön­töt­tem úgy, hogy Hamps­hire-rel kez­dem – kis szü­ne­tet tar­tott. – Kí­ván­csi vol­tam, hogy megy a he­ge­dű.

– Vet­tem egy hang­szert – mo­rog­ta Sher­lock hal­kan.

– Igen? Sze­ret­ném majd szem­ügy­re ven­ni.

Myc­roft kö­hin­tett.

– Mr. Stone is ve­lünk jön Orosz­or­szág­ba. Ko­ráb­ban már járt ott, ez még hasz­nos le­het, csak­úgy, mint a he­ge­dű is­me­re­te. – El­hall­ga­tott, mint­ha össze kel­le­ne szed­nie a gon­do­la­ta­it, vagy eset­leg a bá­tor­sá­gát, majd így foly­tat­ta… – Sher­lock, higgy ne­kem, az egész csak a te biz­ton­sá­god ér­de­ké­ben ala­kult így.

– Per­sze, per­sze – bó­lin­tott na­gyo­kat a fiú. – In­kább ki­me­gyek egy ki­csit a friss le­ve­gő­re.

– Rend­ben, ta­lál­kozzunk a Ki­rá­lyi Szín­ját­szó Tár­su­lat szín­há­zá­ban a White­cha­pel­nél négy­kor. Oda­ta­lálsz?

Sher­lock csak bó­lin­tott, és egy szót sem szólt. El­in­dult ki­fe­lé, még hal­lot­ta maga mö­gött, amint a báty­ja oda­súg­ja Stone-nak:

– Ne, hagy­ja csak! Majd egy­szer meg­ér­ti…

Ki­sé­tált az ét­te­rem­ből, el­hagy­ta a szál­lo­dát, köz­ben az eső szi­tál­ni kez­dett csen­de­sen. Ar­cá­ra lágy ned­ves­ség hul­lott, de oda sem fi­gyelt. Min­den olyan szür­ke lett hir­te­len, kö­zöm­bös, ked­ve­sze­gett. Ér­tel­met­len.

Az­zal sem tö­rő­dött, mer­re megy. Csak rót­ták lép­tei az ut­cát. Hogy mennyi ide­je? Fo­gal­ma sem volt. Ami­kor az órá­já­ra pil­lan­tott, döb­ben­ten vet­te ész­re, hogy már mind­járt négy óra. Sze­ren­csé­re a White­cha­pel nem volt messze, né­hány perc alatt oda­ért. Az em­lí­tett szín­ház egy mel­lék­ut­cá­ban volt, vö­rös tég­lás hom­lok­za­tú, im­po­záns épü­let.

Sher­lock fel­si­e­tett a lép­csőn, és be­lé­pett az elő­csar­nok­ba. Sen­kit nem lá­tott, a jegy­pénz­tár zár­va volt.

Meg­állt, be­lé­le­gez­te a szín­ház jel­leg­ze­tes il­la­tát, só­ha­jok, par­füm, ne­ve­tés, könnyek, taps­vi­har­ban ki­tö­rő ér­zel­mek hagy­ták itt mind-mind apró nyo­ma­i­kat, amit kü­lö­nös mó­don most is ész­lel­ni le­he­tett a le­ve­gő­ben. Sher­lock maga elé kép­zel­te a tö­me­get, ahogy ele­gáns ru­há­ik­ban el­le­pik a szín­há­zat. Az egész épü­let vib­rált, élő volt így, ki­hal­tan is.

Az elő­adó­te­rem aj­ta­já­hoz lé­pett, be­nyi­tott, és szem­ügy­re vet­te. A szín­pad előtt szék­so­rok so­ra­koz­tak, a pá­ho­lyok kor­lát­ját ele­gáns dí­szí­tés éke­sí­tet­te. A vi­lá­got je­len­tő desz­ká­kon egy ki­sebb cso­por­tot vett ész­re, ott te­re­bé­lye­se­dett köz­tük Myc­roft báty­ja is. Vi­lá­gos szí­nű ka­bát­já­ban, elő­ke­lő, ma­gas ka­lap­já­ban volt va­la­mi ter­mé­sze­tes te­kin­tély, min­den moz­du­la­ta azt su­gá­roz­ta, hogy a szín­pa­don álló meg­ter­mett fér­fi je­len­tős sze­mé­lyi­ség. Sher­lock a kül­ső szem­lé­lő sze­mé­vel te­kin­tett most rá, és így ő is ezt lát­ta meg ben­ne, nem pe­dig a gon­dos­ko­dó test­vért. Ha­bár eh­hez le­he­tett némi köze a ne­hez­te­lés­nek is, amit a Ru­fus Stone-ügy kap­csán át­élt csa­ló­dás mi­att ér­zett.

A he­ge­dűs ügy­nök is ott volt a szín­pa­don. Ott állt Myc­roft mel­lett, ép­pen a vö­rös hajú, nagy­da­rab, med­ve-sze­rű fér­fi­val be­szél­get­tek. Ő lesz Mr. Kyte, ju­tott eszé­be Sher­lock­nak a név. Kö­röt­tük le­tűnt ko­rok tar­ka, bő ru­há­it vi­sel­ve szí­né­szek áll­tak.

– Ah, Scott! – ki­ál­tott felé üd­vöz­lés­képp a báty­ja.

Öb­lös hang­ja zeng­ve jár­ta be a ter­met. – Gye­re ide hoz­zánk!

Ami­kor Sher­lock fel­ért a szín­pad­ra, cso­dál­koz­va ta­pasz­tal­ta, hogy az nem víz­szin­tes, ha­nem lejt. A szín­pad há­tul­ja leg­alább egy láb­nyi­val ma­ga­sab­ban volt, mint az ele­je. Va­ló­szí­nű­leg azért, hogy a né­zők job­ban lát­has­sák az ese­mé­nye­ket. Báty­ja így fo­gad­ta…

– Ru­fus Stone-t már be­mu­tat­tam, ő lesz a he­ge­dű­sünk. Most pe­dig en­ged­jék meg, hogy a vé­den­ce­met is meg­is­mer­tes­sem önök­kel. Scott Ec­ker­s­ley-nek hív­ják, ő lesz a csa­pat min­den­e­se – Sher­lock­hoz for­dult, és így foly­tat­ta. – Scott, is­mer­kedj meg a ván­dor­tár­su­lat­tal! Ő itt Tho­mas Mal­vin – mu­ta­tott egy ma­gas, sző­ke fér­fi­re –, a csa­pat ve­ze­tő­je.

Mal­vin a fiú felé bó­lin­tott, Sher­lock vo­na­kod­va vissza­bic­cen­tett.

– A ro­man­ti­kus női sze­re­pe­ket Miss Aio­fe Dim­mock játssza – in­tett Myc­roft egy gyö­nyö­rű, hal­vány bőrű, sma­ragd­zöld sze­mű, ében­fe­ke­te hajú szép­ség felé, aki ked­ve­sen Sher­lock­ra mo­soly­gott.

A fiú szí­ve majd ki­ug­rott a he­lyé­ről. A hölgy ugyan leg­alább tíz év­vel idő­sebb volt nála, igé­ző szép­sé­ge még­is rög­tön meg­ra­gad­ta.

– Mr. Wil­li­am Fur­ness és Mrs. Di­a­ne Lo­ran – foly­tat­ta Myc­roft a be­mu­ta­tást, egy tes­te­sebb úr és egy kon­tyos hajú mat­ró­na felé int­ve.

Mr. Fur­ness vö­rös­lő arc­szí­ne és egyéb árul­ko­dó je­lek mu­tat­ták, mennyi­re hó­dol az al­ko­hol má­mo­rí­tó szen­ve­dé­lyé­nek. Mrs. Lo­ran pe­dig in­kább kony­hás­nő­nek né­zett ki, mint szí­nész­nő­nek. Mind­azon­ál­tal anyás­ko­dó­an Sher­lock­ra mo­soly­gott, a fiú úgy érez­te, ha kö­ze­lebb áll­ná­nak egy­más­hoz, még meg is ölel­né.

– Mr. Kyte-ot már is­me­red, ugye? Mel­let­te áll­nak a ki­sebb sze­re­pe­ket ját­szó szí­né­szek: Rhy­di­an, Ju­dah, Pau­ly és Hen­ry.

Sher­lock oda­in­tett a négy fi­ú­nak, akik nagy­já­ból az ő kor­osz­tá­lyá­hoz tar­toz­tak. Pau­ly és Hen­ry ik­rek vol­tak, és úgy ha­son­lí­tot­tak egy­más­ra, mint két to­jás. Az egyet­len kü­lönb­ség az volt, hogy Pau­ly­nak hi­ány­zott a kis­uj­ja a bal ke­zé­ről. Va­ló­szí­nű­leg va­la­mi­lyen szín­pa­di bal­eset so­rán ve­szít­het­te el, vél­te Sher­lock.

Va­la­ki kö­hin­tett a szín­pad mel­lett. A szék­so­rok mel­lett az ár­nyék­ban egy ma­gas, lógó baj­szú fér­fi állt.

– Ó, igen! Majd­nem el­fe­lej­tet­tem. Itt van Mr. Eves is, a ze­ne­kar ve­ze­tő­je, ha­bár a töb­bi mu­zsi­kus csak ké­sőbb fog csat­la­koz­ni hoz­zánk.

– Ec­ker­s­ley úrfi – kö­szön­töt­te szá­raz, la­ko­ni­kus han­gon –, örü­lök, hogy meg­is­mer­ked­tünk.

– Mr. Kyte, höl­gyem és ura­im – szó­lí­tot­ta meg a tár­sa­sá­got Myc­roft, aka­rom mon­da­ni Mr. Si­ger­son –, rend­kí­vül ör­ven­dek, hogy tár­su­la­tuk be­fo­ga­dott min­ket. Ígér­jük, leg­jobb ké­pes­sé­ge­ink sze­rint fog­juk szol­gál­ni a csa­pa­tot. Bízunk ben­ne, utunk Moszk­vá­ig és vissza zök­ke­nő­men­te­sen fog zaj­la­ni, és tur­nénk az Orosz Bi­ro­da­lom­ban el­ké­pesz­tő­en si­ke­res lesz!

Dör­gő taps­vi­har kö­szön­töt­te lel­ke­sí­tő sza­va­it.

– Úgy le­gyen! – ki­ál­tott fel zen­gő han­gon Mr. Kyte is. – De most az­tán mun­ká­ra! Szín­pad­ra min­den­ki, kezd­jük a pró­bát! Há­rom nap múl­va Moszk­vá­ba in­du­lunk!