Huszonhárom

A testvérével való ütközet után Adair úgy érzi, amolyan zárlat alá helyezték az alvilágot. A kastély mintha visszatartaná a lélegzetét, ittas félálomba szenderül, mintha tündérmesében szerepelne. A dermedt nyugalom ellenáll, amikor Adair megpróbál nekifeszülni, ebből tudja, hogy nála hatalmasabb erő vette kézbe.

Átsiet egy üres előcsarnokon, az előidézett kihíváson és a lehetséges rossz megoldásokon gondolkodik. Ami a testvérét illeti, nem tudja, hová mehetett – valószínűleg a sebeit nyalogatja és terveket sző. Adair egy titkos szobába rejtette Lanore-t, amelyet a védelme alá helyezett, varázsigébe csomagolt – ráolvasta, hogy a hely sérthetetlen –, és szüntelenül összpontosít rá azért, hogy a lány biztonságban legyen a királynőtől, ha valami alattomos támadással próbálkozna. De Lanore ilyen fokú védelme csaknem az összes energiáját fölemészti, és szinte semmi másra nem képes gondolni. Nem tudja, meddig tarthatja fenn ezt az állapotot.

Mindenkinek nyoma veszett – az összes démon, a sok különféle szolga –, és Adair azon töpreng, vajon a testvére vitte-e őket magával, vagy elinaltak, mint a tornádó közeledtét érző állatok. Még Jonathan is eltűnt, Adair úgy véli, a királynővel van. Hirtelen Stolas társaságára vágyik, arra gondol, milyen agyafúrt volt az öregember. Mindig jól ravaszkodott. De Adair tudja, hogy csak akkor képes kihúzni Stolast a veremből, ha csökkenti Lanore védelmét, amivel kiszolgáltatottá teszi a lányt. Lanore úgy vár a titkos szobájában, ahogy Aranyhaj a toronyban, akinek azon múlik a sorsa, talál-e a hercege kiutat a szorult helyzetből. Stolasnak egyelőre ott kell maradnia, ahol van.

A magányos őrködés közben Adair egyszer csak észreveszi, hogy egy öregember ül a sarokban lévő márványpadon. Ismerősnek tűnik, de nem jön rá, hol látta utoljára. (Észrevette, hogy amióta visszatért az alvilágba, mindennel így jár: hajszál választja el attól, hogy megnevezzen látványt, hangot, illatot.) Az öregember a közeledőt figyeli, és csak az utolsó pillanatban kezd mosolyogni.

Tógához hasonló öltözéket visel, mint az Olümposzi istenek, és a görögökre vagy a rómaiakra emlékeztet. Fehér stráfokkal tarkázott szakálla, hosszú haja van, az utóbbit laza lófarokba fogja, ahogy Adair is szívesen fésülte a magáét. Az öregember nem tűnik barátságtalannak – sem bolondnak –, komolyságot sugall.

Amikor közelebb ér, az öregember föláll, és átöleli.

– Nézd csak, ki van itt! A tékozló fiú visszatért!

Összerezzen az öregember ölelésében. Ezen a síkon mindig homály fedi a családi kapcsolatokat. Az öregemberről köztudott, hogy szabadon osztogatja a kegyeit, és mindig is idegenkedtek attól, hogy a származás körébe tartozó dolgokról beszéljenek. Adair emlékszik a sokat szenvedett anyjára, emlékszik rá, milyen gyöngéden szerette a nőt. Lehet, hogy ezzel kapcsolatosak az öregemberrel szemben érzett fenntartásai. Ha elérkezett az ideje annak, hogy az öregember a fiaként kezelje, akkor áll elébe, határoz.

Az öregember elengedi, és fejet hajt előtte. Fáradt tartózkodásából arra következtet, hogy a férfi az ölelés közben érezte kimértségét. Adairre sandít, sóhajt, majd belekarol. Amint az öregember a karjához ér, minden sejtjét leírhatatlan erő járja át a puszta érintéstől.

– Gyere, sétáljunk egyet! – javasolja az öregember.

Elindulnak az egyik félhomályos, barlangszerű előcsarnokban, az öregember hümmögve nézi a sarkokban összegyűlt piszkot, a gyönge megvilágítást, az általános csúfságot. Mégsem elég öntelt ahhoz, hogy egyetlen intéssel változtasson rajta, amit pedig kétségtelenül megtehetne. Eltüntethetné, esetleg fákkal és szökőkutakkal, parkkal vagy ragyogó fehér csillárokkal fényesített bálteremmel helyettesíthetné.

– Mikor voltál itt utoljára? – kérdezi Adair séta közben.

Az öregembernek egyáltalán nem kell gondolkodnia a válaszán.

– Aznap, amikor elmentél… vagyis jobban mondva eltűntél. A testvéredet nagyon feldúlta a dolog. – Fölhúzott szemöldökkel sandít rá, mintha a vétkét mérlegelné.

Adair tudja, hogy több rokonszenvet kellene éreznie a testvére iránt. Valamikor közel álltak egymáshoz, bíztak egymásban, vigyáztak egymásra. Soha nem merült föl benne, hogy társakká teszik őket, holott sok példa adódott ilyesmire a környezetében: a fiatal istenek csapatához tartozó nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek vérfertőző kapcsolatra léptek egymással. Mindent együtt csináltak: vadásztak, birkóztak, játszottak, bolondoztak. Azután egyéneket szemeltek ki a falkából, akiket egyszer csak már párként jelentettek meg és felnőtté léptettek elő, birodalmat bíztak rájuk, és felruházták őket a vele járó felelősséggel. Mindez egészen titokzatos volt addig a napig, amikor az öregember Adairhez nem lépett. Megpaskolta a vállát (ahogy épp abban a pillanatban is), és közölte vele, hogy az alvilág királya lesz, és királynőként magához kell vennie a testvérét.

– Miért van szükség egyáltalán arra, hogy királya és királynője legyen az alvilágnak? Miért nem irányíthatom egyedül? – kérdezi Adair, miközben lassan végigsétálnak az előcsarnokon.

Az öregember fölfelé fordítja a tenyerét, mintha azt mondaná: gondolkodj!

– Hatalmas feladat, nem igaz? És egyike a legfontosabbaknak. Nem fordulhatnak elő hibák, igaz? Az káoszhoz vezetne. A dolgoknak megfelelő rendben kell haladniuk. Mozgásban kell tartani a lelkeket, folyamatosan energiát kell küldeni a világegyetembe. Mindezt nem bízhatjuk olyasvalakire, aki vajszívű, és elfuserálja a rendszert. És mivel mindez rendkívül fontos és bonyolult, ezért szükség van segítőre, helyettesre, hátha beüt valami. – Ekkor az öregember gyanakvó pillantást vet rá, mint aki feltételezi, hogy a holtak birodalmának uralkodója már nem rá figyel, hanem gondolatban további érveket gyűjt.

– Akkor miért nem lehet az helyettes vagy megbízott, ahogy mondtad? Másodparancsnok, nem pedig társ. Hasonlóbb lehetne a katonasághoz vagy az üzleti élethez, mint a királysághoz. Miért kell házastársnak lennie? – vitatkozik Adair.

Az öregember átkarolja a vállát.

– Az alvilág királya nagyon magányos tisztséget visel, fiam. Ezt már magad is tapasztaltad. Azt találtuk a legjobb megoldásnak, ha tandemben, közeli viszonyban dolgozik a pár. így szinte semmi esélye sincs annak, hogy valami közéjük áll.

Sötét árok ráncolja Adair arcát, homlokát.

– Nos, én mondom, hogy a rendszered elromlott. Soha többé nem kerülök vele közelségbe, soha. Mindig ádázul fogunk veszekedni.

– Ó, hát gondolkodj egy kicsit! Mindig is színpadiasán viselkedtél, de azt hiszem, tulajdonképpen ilyen a természeted. Ezért választottunk ki erre a feladatra. A türelmetlenséget tekintve rád szabták. Tudtuk, hogy tökéletesen alkalmas vagy rá, a testvéred is az, és arra születtetek, hogy együtt irányítsatok. Egyébként ki mást rakhattunk volna párba veled? Mindketten engedetlenek, vitatkozók voltatok. Egyikőtöket sem viselte volna el senki. – Az öregember magában kuncogott, szórakoztatták az emlékei. – Amint mondtam, nem számít, ha ki nem állj átok egymást. Kevesen mutatunk példát az ellenkezőjéről. Férjekkel és feleségekkel minden kiszámíthatóan működik. Gondolj csak az öreg fickóra, aki előtted uralkodott az alvilágban. Hadászra meg Perszephonéra, a feleségére. Az utóbbi látni sem bírta az előbbit. Végül aztán beadta a derekát, és megtűrte. És. egészen sokáig uralkodtak. Veletek is ez lesz. Majd meglátod.

Adair mellkasát kétségbeesés szorongatja. Megígérte, hogy aláveti magát az öregember döntésének, ugyanakkor tudja, hogy képtelen lesz elviselni.

– Nem, nem fog elrendeződni. Állítom, hogy nem fog működni. Mert szerelmes lettem.

Ezúttal az öregember komorul el. Ijesztő lesz az arca, mint a viharfelhő.

– Igen, hallottam róla. Emberbe szerettél bele? Kellemes vargabetű, fiam, de sosem működik. Hosszú távon nem.

– Rendkívüli nő. Megváltoztatott. Nem ugyanaz a lélek vagyok, aki voltam. Egyáltalán nem vagyok lobbanékony és kegyetlen. Őszintén szólva azt hiszem, nem tudom tovább csinálni. – Adair könyörögve néz az öregemberre. – Ha attól tartasz, hogy engedékeny kézben elromlanák a dolgok, akkor jobb, ha ezt is figyelembe veszed. Együttérző lettem.

Az öregember fölnevet, és felhúzza a szemöldökét.

– Ugye viccelsz? Azt állítod, megszelídített? – Elnéz Adair fölött. – Rendkívüli teremtés lehet – jelenti ki végül.

Adair vállon ragadja az öregembert. A szobára gondol, amelyben Lanore-t elhelyezte, és engedi, hogy földre hulló porként leomoljon körűié és elillanjon a védelem, és láthatóvá, valóságossá váljon a titkos szoba.

– Igen, az. Megtisztelőnek érezném, ha találkoznál vele.

Adair magamra hagyott. Közönséges szobának tűnik. Négy fala, mennyezete, padlója, bútorzata van. Még ajtaja is. De tudom, hogy más, mint a többi. Elsősorban azért, mert olyan, mint a lift, mint egy kicsi, körülhatárolt, elkülönített tér. Úgy érzem, légüres térbe kerültem, a semmiben lebegek. Elég elképzelnem, mit tenne velem a testvére, ha megkaparinthatna, ezért könyörögtem Adairnek, hogy maradjon mellettem.

– Ne hagyj itt! – kértem, amikor menni készült. Még az ingét is megragadtam, de gyöngéden lefejtette az ujjaimat az anyagról. Elmagyarázta, hogy biztonságban leszek, hogy képes varázsigékbe burkolni, és úgy megvédeni, hogy senki, még a testvére sem tud rám találni.

– Találkoznom kell a fölöttünk álló istennel. – Mindent megtett, hogy ne mutassa előttem a nyugtalanságát. – Nem tudom, milyen hangulatban találom. Szembeszálltam vele, amikor úgy döntöttem, elmegyek innen. Általában nem tűri az efféle viselkedést, és nem megbocsátó típus. – Megcsókolta a kezemet, azután kilépett az ajtón.

A szavai azt jelentették, nincsenek túl jó kilátásaink. Ez az isten nagy valószínűséggel számunkra kedvezőtlen döntést fog hozni. Viszonylag kedvező esetben Adair itt marad, és kormányozza a birodalmát. Ha a dolgok igazán rosszra fordulnak, akkor talán megbüntethetik azért, amiért nem engedelmeskedett a fölöttes istennek, valami rettenetes és véget nem érő dologgal sújthatják, mint Prométheuszt, akinek mindennap széttépik a sasok a máját fenyítésképpen, amiért elvitte az embereknek a tüzet. Időtöltésül körbe-körbe járkálok, igyekszem elhessegetni magamtól az aggodalmat, de idegességemben vacog a fogam.

Megrémülök, amikor hallom, hogy valaki van az ajtónál. Adair az, alig észrevehetően elmosolyodik, hogy bátorságot öntsön belém, azután félreáll, hogy maga elé engedjen egy magas öregembert.

– Nem számítottam társaságra – mondom nekik, és magam is meglepődöm, hogy még idegességemben is képes vagyok viccelődni.

Ösztönösen rájövök, ki ez a férfi: ő Isten. Félreismerhetetlen: fényűző öltözékének pontosan olyan a színe, mint a Holdé, de ha nem így nézne ki, ha nem volna hosszú haja és szakálla, akkor is egyértelmű volna a kiléte. Sajátos légköre van, nyugalmat, mindentudást áraszt, ugyanakkor némi komorság (bosszúállás, harag) is érződik a természetében, amely Adairben is megnyilvánult.

– Gyere ide, Lanore! – mondja Adair. Kézen fog, amikor látja, hogy bénultan állok, gyökeret eresztett a lábam. – Szeretném, ha megismerkednél valakivel. – Csak akkor tudok megmozdulni, ha elhitetem magammal, hogy a férfi nem Isten, hanem Adair apja, és nem a teremtést irányító erővel találkozom, hanem Adair családtagjával, ami már önmagában véve is meglehetősen ijesztő dolog. Elektromosság vibrál a levegőben, mint a hatalmas, heves vihar kitörése előtti pillanatban. Képzeljék el, hogy a dolgozószobányi méretű helyiségükben kezdene vihar tombolni! Ennek ellenére mindhárman úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Nem tudom, mit mondjak, mit tegyek, az imádat jeleként fogjam-e meg a kezét, térdeljek-e le előtte. Az ösztöneimet követve megkérdezem, inna-e valamit, majd rájövök, hogy semmivel sem tudom megkínálni, és egyébként sem sejtem, milyen frissítőt ajánlhatnék Istennek. Rettentően zavarba jövök, amikor eszembe jut, hogy nagy valószínűséggel minden borzalmas, ostoba cselekedetemről tud, és elpirulok a szégyentől, a megbánástól. Ténylegesen a teremtőmmel találkozom, ami pontosan olyan félelmetes, amilyennek talán elképzelik.

– Sokat mesélt rólad – mondja az öregember, és Adairre mutat, azután a kanapéra ül, és elrendezi maga körül a ruháját.

Szeretnék szellemesen válaszolni – higgyék el, amikor Isten társaságában vannak, akkor jó benyomást akarnak kelteni benne –, de nem jut eszembe, mit is mondhatnék. Egyáltalán semmi nem jut eszembe. Kiürül az agyam, mintha valaki kihúzott volna egy dugót a tarkómból, és minden értelmem elfolyt volna. Szavakat keres az ajkam – hiába. Adair türelmesen fogja a kezemet, hogy erősítsen.

Végül kifakadok:

– Nekem semmit sem mesélt önről. – Ami igaz is.

Az öregember tanácstalanul bólint. Gondolom, megszokta már, hogy az emberek ostobaságokkal traktálják, amikor először találkoznak vele. Megpaskolja maga mellett a díványt, így jelzi, hogy üljek le.

Isten keményen dolgozik azért, hogy segítsen fölengedni. A dolgok eredetéről beszél: hogyan jutott eszébe a sejtes szerkezet, a hullámforma, a fekete lyuk, azután elmagyarázza, miért van hosszú nyaka a zsiráfnak, és miért halt ki a dodó.

– Minden mindennel összefügg. Mind ugyanannak a tervnek a része, az egészet egyetlen hatalmas képlet írja le – mondja a legnagyszerűbb teremtéséről, a világegyetemről. – Ez benne a szép. Miután az ember mozgásba hozza, nem lehet megállítani. Mindegyik lépés elkerülhetetlen; meg kell magát valósítania – fejezi be, és várakozásteljes pillantást vet rám, mintha azt gondolná, értem a nagy tervét. Mintha csak úgy fölfoghatnám a teremtés, az élet titkait, amelyek a legnagyobb elméket foglalkoztatták a civilizáció kezdete óta. Isten az imént beszélt nekem a szálról, amelyen az élet függ, én pedig máris elfelejtettem. Rémületemben elveszítettem.

Adair is, Isten is tudta, hogy mindez meghaladja a képességeimet. Épp most rontom el ezt a kihallgatást Istennel, ami azért különösen ijesztő, mert ezen múlhat az Adairrel való jövőbeli boldogságunk. Mi van, ha Isten a viselkedésem alapján most rögtön kinyilatkoztatja, hogy megadja-e Adairnek a szabadságát? Mi van, ha Isten mindörökre az alvilágban tartja őt, mert nem vagyok elég jó vagy elég okos neki, és mert nem tudom, hogyan kell viselkedni, mit kell mondani?

Kitartóan néznek rám, arra várnak, hogy mondjak valamit. Mélyet lélegzek, hogy megnyugodjak, és a lábamhoz szorítom a tenyeremet. Kifújom a levegőt. Igyekezz nem istenként gondolni rá!, biztatom magam. Tekintsd Adair apjának! Ösztönösen elmosolyodom, és az öregember felé fordulok.

– Meséljen róla, milyen volt Adair kisfiú korában! – kérem. – Feltéve, hogy volt egyáltalán kisfiú. Mindent tudni akarok róla.

Istennek némi elragadtatás villan a mosolyában, mintha régóta várna rá, hogy valaki pont ezt kérdezze tőle.

Mire Isten fölemelkedik a kanapéról, hogy búcsút vegyen tőlünk, addigra megisszuk a teát, amely titokzatosan megjelent egy tálcán, és tucatnyi történettel gazdagodom arról, miket csinált Adair korábban, és teljesen nyilvánvaló, hogy Isten nagyon kedveli. Valójában az egyik kedvence lehet.

– Részemről az öröm! – mondja, amikor elköszönünk tőle az ajtóban. Adair kézmozdulattal jelzi, hogy várjak egy kicsit, azután kisurran utána.

Adair a kihallgatás alatt végig büszkén figyeli Lanore-t. Jó királynő volna – becsületes, kedves, együttérző –, de talán nem az alvilágban. Eszébe jut néhány dolog, amit a holtak királyaként tennie kellett: büntetéseket kiszabni, ítélkezni megátalkodott lelkek felett, akik akkor is esküdtek az ártatlanságukra, amikor elnyelte őket a világegyetem hideg, fekete gyomra, vagy az örökös tűzben kellett égniük, vagy más, ugyanilyen kegyetlen sorsot szabtak ki rájuk. Lanore, aki vétkes volt abban, hogy a túlélés érdekében kikerült vagy megszegett földi szabályokat, túlságosan elnéző királynő volna. A Földön ezernyi kegyetlenséget elkövető Adair összerándul a gondolattól, hogy újból elfoglalja a trónját, és mások fölött ítélkezzen. Nem elég képmutató ahhoz, hogy úgy vélje, a legcsekélyebb joga volna elmarasztalni a bűntársait. Talán jó oka van annak, miért csak isten ülhet ezen a trónon. Halandó nem végezheti ezt a munkát.

Adair igazából nem is látja, hogy Lanore szeretne az alvilágban maradni, még kevésbé, hogy királynő akarna lenni. Eszébe jut Perszephoné, az előző királynő: lehet, hogy megbékélt az alvilági élettel, de soha nem volt boldog. Különös egyezséget kötött az öregemberrel, amely szerint minden évben hat hónapra elhagyhatta a férjét, és visszatérhetett a fenti világba. Ha nem kapta volna ezeket a hónapokat, amelyekre várhatott, akkor talán megparancsolta volna magának, hogy haljon meg, véli Adair. Ez is azt mutatja, hogy az öregember nem szívtelen. Még van remény. Nem akarhatja, hogy a kedvence belehaljon a boldogtalanságba.

Ami megtörténik. Még az istenek sem élnek örökké, és ezzel tisztában is vannak. A legeltökéltebbek sokáig élnek, ameddig az óriási, vörös Nap, vagy még annál is tovább. A szomorúak és a boldogtalanok azonban megtalálják a módját, hogyan zárják rövidre az életüket. Vagy hirtelen, minden magyarázat nélkül kilépnek az állásukból, előásnak valahonnan egy helyettest, akit sebtében kineveznek.

A látogatás után az öregember szeretettel átöleli Adair vállát az előcsarnokban.

– Igazad van: bájos nő. Értem, miért akarod megtartani.

Adair gyér szakállát húzogatja.

– Nem csak megtartani akarom – ismeri be szégyenlősen. – Gyerekeket akarok tőle… Meghalok nélküle.

– Milyen emberivé váltál! – jegyzi meg az öregember, de nem elismerésnek szánja. Az istenek emberfölöttinek tartják magukat. Az emberi létezés gyöngeséget és önmagára irányultságot jelent.

– Te is tudod, hogy egy ideig jól szolgáltalak ebben a rangban – emlékezteti Adair az öregembert. Óvatosnak kell lennie; nem kockáztathatja, hogy magára haragítsa. Szüksége van a fölötte álló hatalomra ahhoz, hogy Lanore-t is, őt is elengedje az alvilágból, mert egyedül ő teheti meg. Adair tudja, hogy nem jutnának át a szakadékon.

Szüksége van az öregemberre, ugyanakkor föllángol a híresen heves természete, mint meggyújtott kanóc.

– Mindig azt mondod, hogy ez a legnehezebb feladat a túlvilágon. Kivettem belőle a részemet: most megmutathatod a nagylelkűségedet azzal, hogy hozzájárulsz a fölmentésemhez.

– És mi legyen a testvéreddel? – ellenkezik fáradtan az öregember. – Senki sem vitathatja, hogy nálad hűségesebben szolgált. Ő nem futamodott meg. Ő védte az erődöt, miközben te kibújtál a felelősség alól. Miért ne ő kapja meg, amit akar?

– Igazad van: elhagytam a helyemet, de elvi alapon tettem. Nem házasodhattam össze a testvéremmel. És szerelmes lettem. Nem az mondtad mindig is, hogy a szerelem a legtökéletesebb műved? Hogy az ember számára készített dolgok között a szerelem a koronázási ajándékod? Miért csak emberek eshetnének szerelembe? Miért kellene az emberek számára fenntartanod a legnagyszerűbb ajándékodat, és kihagynod belőle az isteneket. Nem hibáztathatsz azért, hogy szerelmes lettem. A testvérem jó, végzi a kötelességét, de nem szerelmes belém. Adj neki is lehetőséget arra, hogy szerelmes lehessen.

Az öregember ingerülten égnek emeli a kezét.

– A szónoklás istenévé kellett volna téged tennem, nem az alvilágévá. Mondd meg, mit vársz tőlem!

– Engedj minket távozni! – könyörög Adair. – Küldj minket vissza! Csöndes életet fogunk élni a halandók között. Soha többet nem hallasz rólunk.

– És a testvéred? Vele mi legyen? Tisztességes ez vele szemben?

Adair lehorgasztja a fejét. Erre nincs más válasza, csak az, hogy mindannyiunkkal történnek tisztességtelen dolgok. A királynő istenhez mérten fiatal, és még nem ért véget a története.

Adair taktikát váltva megkérdezi:

– Tudod, mi a különbség ember és isten között? – Az öregember megrázza a fejét. Adair folytatja: – A legtöbb halandó, ha teheti, mindig a legemberibb döntést hozza meg. A választása talán nem eszményi, de a legtöbb jótéteménnyel jár. Ezzel szemben az istent nem befolyásolja az emberiesség. Ha a sors úgy kívánja, egyetlen cunami elmoshat egy egész várost, egy teljes fajt kiirthat valamely betegség vagy járvány. Az isteneknek a végzetet kell támogatniuk. A sors szolgái vagyunk. – Adair'tudja, hogy az öregember sok döntést hozott ennek mentén, és igaz ugyan, hogy isten, ez az embertelenség mégis nagy áldozattal jár. – Hozz életedben egyszer emberi döntést! – könyörög. – Légy könyörületes!

Az öregember csüggedten csóválja a fejét.

– Te sosem voltál könyörületes. Az isteni sűrítménye voltál, fiam. Befolyásolhatatlan.

– És tévedtem.

Az öregember a feje búbját vakarja, meggörnyeszti a vállát.

– Rendkívül kellemetlen helyzetbe hozol.

Adair még egyszer átöleli, egymáshoz dörgölődik a szakállas orcájuk.

– A kezedbe tettem a sorsunkat. Tudom, hogy helyesen fogsz cselekedni. – Végtére is mire valók az istenek, ha nem arra, hogy csodát tegyenek?

– Ezzel vége? – kérdezem Adairtől, amikor pár perccel később visszatér a térben titokzatosan függő szobába. – Honnan fogunk értesülni a döntéséről? Mikor tudjuk meg, hogy döntött-e?

Sokkal nyugodtabb annál, mint amire számítottam, és ezt jó jelnek veszem. Átöleli a váltamat, és magához szorít.

– Feltételezem, hogy már határozott, máskülönben azóta sokkal rosszabbra fordultak volna a dolgok, nekem elhiheted.