Kettő

A lányok szó nélkül félreálltak, hogy helyet adjanak a bejárat felé közeledő Adairnek. Amint távolodott a napfénytől, egyre jobban szemügyre vehettem. Természetesen tudtam, a teste mit sem változott azóta, hogy utoljára találkoztunk. Ugyanolyan magas maradt, és ugyanannyi volt a súlya. Változatlan volt az arca, a különleges zöld-arany, vadállatias szeme. Némileg sűrűbb bajuszt hordott, a válláig növesztette göndör, fekete haját, amelyet akkor éppen laza copfba kötött. Egyedül a modora volt más – feltűnően más.

Adair azok közé tartozott, akik kezdettől fogva erőszakosan és félelmetesen viselkednek, az a fajta férfi volt, aki természetes dühöt vált ki a többi alfahímből. Jelenlétében állandó volt a veszélyérzet, amit a közelebbi ismeretség csak még tovább fokozott. Minduntalan változott a hangulata, soha nem lehetett biztosan tudni, hányadán áll vele az ember. Ez a feszültség most jóformán megszűnt. Alig valamit lehetett érzékelni a rá jellemző agresszióból. Visszafogott volt, bár feltételezésem szerint ezt a találkozásunk okozta megrázkódtatás váltotta ki.

– El sem hiszem, hogy visszajöttél! – kezdte elérzékenyülten, de azonnal összeszedte magát. Kézen fogott, behúzott az ajtóból, és közömbösebb hangon folytatta: – Gyere be, ne állj odakinti Gyilkos ez a szél.

– Remélem, nem zavarok! – mondtam, miközben befurakodtam a hűvös pillantással rám bámuló két nő mellett.

– Csöppet sem. Ritkán kapunk látogatókat, ami az elszigeteltséget tekintve érthető, ezért meglepetést okozott az érkezésed, ennyi az egész. – Adair becsukta az ajtót, és mind a négyen kínos pillantásokat vetettünk egymásra. – No, essünk túl a megismerkedésen! Robin,Terry, bemutatom nektek régi barátomat, Lanore McIlvraet. Lanore, bemutatom…

– Tudom, Robint és Terryt. – Terry volt a barna, Robin pedig a szőke. Mindketten petyhüdten nyújtottak kezet, mintha legszívesebben be sem engedtek volna a házukba.

– Mennyi ideje találkoztatok utoljára? – kérdezte Terry Adairtől, miközben fölhúzta a szemöldökét, és dús keblén keresztbe fonta a karját.

– Négy éve – válaszoltam.

– Többnek tűnt – jegyezte meg Adair.

A nők meg sem kísérelték palástolni ellenszenvüket, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy súlyos hibát követtem el azzal, hogy előzetes értesítés nélkül toppantam be. Áradt belőlük a szexualitás – az öltözékük és a testbeszédük is árulkodott róla –, és csak találgatni tudtam, vajon mit zavartam meg az érkezésemmel. Még mielőtt újabb mentegetőzésbe fogtam volna a betolakodásom miatt, Adair megkérdezte:

– Maradni szándékozol? – A kezemben tartott hátizsákra mutatott, majd folytatta: – Persze hogy maradsz! Kérdeznem sem kellett volna, hiszen hacsak nincs a kikötőben a hajód, vagy hamarosan vissza nem jön érted valaki, akkor legalább az éjszakát itt kell töltened. De örömmel látunk, akármeddig szeretnél is maradni.

– Látom, milyen kínos, hogy bejelentés nélkül érkeztem – mondtam, és előbb hálásan a lányokra néztem, majd ismét Adairhez fordultam. – Nem pusztán baráti célú a látogatásom. A jövetelemnek határozott oka van. Beszélnem kell veled.

Azonnal elkomorult.

– Bizonyára fontos dologról van szó, ha vállalkoztál az utazásra. Elintézhetjük most? Bemehetünk a dolgozószobámba…

Robin ingerülten sóhajtott, a fejét csóválta, és a hátizsákomért nyúlt. – Az isten szerelmére, valaki meghalt, vagy mi van? Bizonyára várhat egy darabig a dolog. Előbb el kell helyeznünk, szobát kell neked találnunk – közölte, majd minden teketória nélkül megindult a lépcsőn. Adair bólintással jelezte, hogy kövessem a nőt. Sajnáltam, hogy máris el kell tőle szakadnom, de a szőke után mentem, aki nyikorgó szandálban talpalt fölfelé a lépcsőfokokon.

Miközben átvágtunk az előcsarnokon, bekukkantottam a szobákba, amelyek mellett elmentünk, kíváncsi voltam rá, milyen ennek a különös lakhelynek a belseje. Végtére is Adair gazdag ember, bárhol a világon fényűzőn, kényelmesen élhetne, vajon miért döntött úgy, hogy elrejtőzik ezzel a két nővel ezen a sziklán, a Földközi-tenger közepén? Az erődöt népies mór stílusban építették, és belül éppolyan egyszerűnek tűnt, mint amilyen kívül volt. A szobák rendeltetéséről semmit sem lehetett megállapítani, mert nem voltak díszesen berendezve, és látszott, hogy senki sem használja őket. Az alacsony mennyezeteket fagerendák tartották, a kőfalakat fehérre meszelték. A hevenyészve faragott bútorokat valószínűleg Szardínián vagy Korzikán, száz évvel korábban készítették. Az ágyakat egyszerű szövött takarók borították.

Az első emeleti szobák közül csak egy tűnt lakottnak. Ebben tollal tömött hatalmas matrac feküdt a földön, a rajta lévő fehér lepedőkupac buja féktelenségre utalt. Az ágyat gyertyákkal ellátott régi marokkói lámpások vették körül, szemben állt a habkönnyű függönnyel ékesített magas, széles ablakkal, amelyen át gyönyörű kilátás nyílt a tengerre. Szanaszét dobált ruhák hevertek a padlón, köztük egy halvány rózsaszín melltartó – a méretéből ítélve Terryé lehetett. Itt is volt egy pár török papucs, két darabja szokatlan szögben feküdt egymáson, mintha indulatosan rúgták volna le őket. Adair bevetetlen ágya fölkavart valamit a szívem tájékán, de a női ruhadarabok hanyagul ízléstelen mutogatása olyan könnyen eloszlatta ezt az izgalmat, mint ahogy valaki elfújja a lángot a gyufa fején.

– Keresel valamit? – kérdezte a hirtelen mellettem termő Robin, rajtakapva, hogy a hálószobájuk előtt bámészkodom. – Ez a szoba már foglalt – közölte éles hangon.

– Nem akartam kíváncsiskodni, csak nyitva volt az ajtó – mentegetőztem.

Volt benne valami ingerlő gyermeki naivság. Beható pillantással méregetett, mint aki meg akarja fejteni, mire gondolok.

– Abban a reményben jöttél ide, hogy megint összekerülhettek, ezért tudni akarod, lefekszünk-e vele, igaz?

Forróság öntötte el a nyakamat és az arcomat.

– Szó sincs róla. Adair a barátom. Érdekel, hogy boldog-e.

– Rohadtul hosszú utat megtettél csak ezért. – Összeszűkült szemmel nézett rám. – Nem csak emiatt jöttél.

– Nem – motyogtam. Nem láttam indokoltnak, hogy elmondjam neki az igazat. – Szívességet kell kérnem tőle.

– Még hogy szívességet! – sziszegte, majd a szájába vett és szopogatni kezdett egy haj tincset, mintha nem volna ki mind a négy kereke. Kiborító volt látni.

– Igen, azt. – Ugyanaz a szorongás fogott el, mint amit akkor éreztem a mellkasomban, amikor kitaláltam, hogy megkeresem Adairt, olyan hevesen dobolt, mintha csapdába esett madár volna bennem.

– És miután megkapod tőle, amit akarsz, magunkra hagysz minket? – Úgyszólván leköpött a szavaival. Nem tudtam, mit mondjak, de mielőtt összeszedtem volna magam ahhoz, hogy válaszoljak, sarkon fordult, és a sípcsontját verdeső hátizsákommal visszaindult az előcsarnokba.

Mielőtt négyszemközt beszélhettem volna Adairrel, közös vacsorán kellett átesni a lányokkal. Az ételt kastélyhoz illő ebédlőasztalon tálalták. A székeket trónéra emlékeztető faragványok díszítették, az ablakokat hosszú, súlyos, burgundi vörös és arany drapéria takarta. A falakon még ott maradtak a fáklyák elhelyezésére szolgáló vasból készült falikarok, amelyeket már fölöslegessé tettek a hatalmas kristálycsillárok. Kis társaságunkhoz és a szokatlan, rendhagyó fogásokhoz mérten túlságosan pompázatos volt a helyszín.

Terry sült galambfiókot és olívaolajban megforgatott friss zöldségeket készített vacsorára. Gyanítottam, hogy minden az éléskamrájukból kerülhetett elő, mert úgy rémlett, a szigeten sem tyúkólat, sem kertet nem láttam. Adairék mindhárman kézzel ettek, akár a hedonisták, hamarosan galambzsírtól meg olajtól fénylett a szájuk. A lányok viccelődéssel és kacérkodással szórakoztatták Adairt, és nyilvánvaló volt, hogy az asztal alatt is zajlik valami: mezítelen talp fészkeli be magát az ölébe, vagy mohó kéz cirógatja a combját. A nők minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy betolakodónak érezzem magam, de bolond lettem volna hagyni, hogy rám ijesszenek.

– Hogyan ismerkedtetek meg Adairrel? – kérdeztem, miközben villával piszkálgattam a salátámat.

Robin és Terry összenézett, azután a szőke válaszolt:

– Itt történt, a szigeten. Korzikán nyaraltunk. Gyerekkorunk óta mindig együtt utazgatunk Terryvel. Bárhová elmegyünk, ahol napfény és meleg vár.

– No meg csinos férfiak – tette hozzá Terry, és Adairre kacsintott.

Robin egy adag borsmustárt bökdösött próbaképpen.

– Lényeg az, hogy a második hét közepére unalmassá kezdett válni a dolog.

– Túl sok volt a német turista – szólt közbe Terry, és méltatlankodva forgatta a szemét. – Jürgen meg Franz a feleségükkel meg a magukkal vonszolt kis Hansaikkal. És a férfiak mind Speedo cuccokban feszengtek. Nekem túl sok volt ennyi közszemlére tett fehér bőrű, középkorú test. Ráadásul a nyaralás attól lesz igazi, ha az ember talál egy idegent, akit üldözhet… – Terry fürkész tekintettel leste, sikerült-e megbotránkoztatnia, de rezzenéstelen maradt az arcom.

– Hajót béreltünk, hogy kiránduljunk, tudod, hogy fölfedezzük a part menti parányi szigeteket – folytatta Robin, miközben a hüvelyk- és a mutatóujjával kipecázott egy mandarincikkelyt a salátájából –, így vetődtünk ide, a lenti fekete homokos partra. Soha nem láttunk még ehhez foghatót, ezért megbeszéltük a kapitánnyal, hogy délutánra kitesz minket napozni.

– Csakhogy istenverte hideg volt a napozáshoz – vette át a szót Terry.

– Azt hittük, lakatlan a hely. így aztán pucér felsőtesttel feküdtünk a napon – folytatta ismét Robin, mintha félbe sem szakították volna –, amikor észrevettük, hogy leszegett fejjel, elgondolkodva felénk tart. Először azt hittem, rosszul látok. Ki feltételezte volna, hogy valaki magányosan él ezen a sziklán?

– Meghívott minket egy italra, azután egyik dolog hozta a másikat… – Terry gonoszul rám vigyorgott, látni akarta, értem-e, mik voltak a „más dolgok”.

– És azóta itt vagyunk – fejezte be Robin.

– Hány hónapja is már? Három? Négy? – Terry könnyedén megérintette Adair karját, hogy fölhívja magára a figyelmét. Volt valami birtokosi érzet a mozdulatában, aminek Adair láthatóan nem örült, de nem tette szóvá. Bizonyos pontig úriember volt.

– Négy hónap? Az borzasztóan hosszú nyaralás – jegyeztem meg, és hol egyikükre, hol másikukra néztem. – Mi van az otthoniakkal, a családotokkal, a munkátokkal? Nem okoz galibát, hogy úgyszólván leléptetek?

– Szerintem azt hiszik, elment az eszünk. – Terry rekedten fölnevetett, hátravetette a fejét, nyilvánvalóan csöppet sem törődött azzal, mit gondolnak róla. – De tudják, hogy kalandos természetű lányok vagyunk. Nem hagyhattuk ki a lehetőséget. Épp elég időnk marad megállapodni, ha öregebbek leszünk. És addig vajon megadatik nekünk még egyszer, hogy egy egész szigetünk legyen, és erődben éljünk… egy Adairhez hasonló férfival? Kötve hiszem.

Adair hátralökte a székét, és fölállt. Haragos arckifejezéséből ítélve elege volt mindebből.

– Ha nem bánjátok, lányok, azt hiszem, négyszemközti megbeszélnivalónk van Lanore-ral. – Udvariasan fölsegített a székről. – Megmutatom neked a szigetet.

Napnyugta óta enyhült a szél annyit, hogy sétára indulhattunk. Végre kettesben maradtunk, Adair meg én. Kíváncsi voltam: odabent változást láttam rajta, de lehet, hogy szerepet játszott. Talán csak visszafogta a mérgét a vendégei előtt. Most, hogy senki sem volt a közelben, előadhatta, amit valójában gondol. Annak tükrében, ahogy elváltunk, bármit tehetett vagy mondhatott – akár átölelhetett és megcsókolhatott, akár meg is büntethetett azért, hogy négy év alatt egyszer sem kerestem. Sőt, akaratom ellenére magánál is tarthat, amint egyszer már megtette, bár úgy éreztem, hiányzik belőle az a fajta tűz. Minden ízemben remegtem a heves türelmetlenségtől, lélegzet-visszafojtva vártam, tesz-e – vagy én teszek-e – valami indulatos dolgot. Úgy tűnt, mintha azt súgná az ördög, engedjek szabad folyást a bajnak, mondjam Adairnek, hogy hiányzott, és hogy soha nem vallottam meg neki, valójában mit érzek iránta. A zsebemben hagytam a kezemet, és magamhoz szorítottam a karomat, amíg el nem múlt az érzés, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem készülök olyasmit tenni, amit később megbánnék.

A szigeten nem volt sok látnivaló, nem lehetett túl messzire menni, és hamarosan a fekete kavicsos partra értünk, ahol a tengerbe merülő kékeslila ég utolsó villanását figyeltük. A zordsága ellenére elképesztőn szép volt a sziget. A fejünk fölötti bársonyos baldachinon föltünedeztek a csillagok. A távolban semmi sem látszott az olasz tengerpartból. Akár millió mérföldnyi messzeségben is lehettünk volna a tengeren, és a végtelenbe bámulhattunk volna a Föld széléről.

Hátrapillantottam a házra.

– Azt hiszem, a lányok nem túlságosan örülnek annak, hogy kettesben maradtunk. Nem akarok nagy kavarodást okozni. Remélem, nem lesz később kellemetlenséged belőle… – kezdtem, de rájöttem, milyen képtelenség, amit mondok, mintha feltételezném, hogy két dühös nő megfélemlíthetné. Az általam ismert Adair egykor félelmet nem ismerve vette körül magát gyilkosokkal és tolvajokkal, szolgaként kezelte ezeket a gonosztevőket, és soha egyikük sem merészelt szembeszállni vele. Olyan sokat változott volna, hogy képtelen elbánni két féltékeny barátnővel?

Vállat vont.

– Akármikor elmehetnek, ha nem tetszik nekik.

– Őket is… az udvartartásod tagjaivá tetted? – kérdeztem a lehető legtapintatosabban. Az „udvartartás” szóval magunkra utaltunk, akiket Adair halhatatlanná tett, és ezáltal magához láncolt. Az elővigyázatosabb pillanatainkban ezt a kifejezést használtuk; emellett foglyoknak és ágyasoknak is neveztük magunkat, de többnyire „másoknak”, mert a halandóságunktól való megfosztásunkkal Adair leválasztott minket az emberiségről. Többé nem emberek, és nem is olyanok voltunk, mint Adair, hanem „a mások” lettünk.

– Már nincs szükségem udvartartásra. Csak ezért engedtem, hogy itt maradjanak, mert…

Fölhúztam a szemöldökömet.

– Láttam őket. El tudom képzelni, miért nem küldted el őket – jegyeztem meg.

Bosszúsan nézett rám.

– Csak azt ne mondd, hogy féltékeny vagy. Nincs rá okod: ha jól emlékszem, te hagytál el engem. Nem vártad tőlem, hogy a távozásod után szűzi életet éljek, és visszatértél ahhoz a férfihoz, igaz?

Szembefordultam a szellővel, hogy hűtsem az arcomat.

– Természetesen nem vagyok féltékeny. Ide figyelj, négy éve nem láttuk egymást… Ne kezdjünk veszekedni, rendben?

A köpenye zsebébe akasztotta a kezét, és ő is szélirányba helyezkedett. Hosszú, fekete hajfürtjei mögötte csapdostak.

– Persze! Nem akarok veszekedni veled, Lanore.

A legszívesebben belekaroltam volna, ahogy sok-sok évvel korábban, amikor Boston utcáin sétáltunk, de tudtam, ez is azon ösztönzések közé tartozik, amelyektől óvakodnom kell. Haszontalan lett volna közelebbi kapcsolatba kerülnöm vele; elveszthettem volna a távlataimat, és még nehezebb lett volna megtenni, amiért jöttem. Ezért inkább erőltetett vidámsággal megkérdeztem:

– Mondd, hogyan kerültél ide Garda után? Azt hittem, elindultál világot látni.

A végtelen látóhatár felé intett.

– Hát nem isteni ez a hely?

– A maga módján feltehetőleg isteni… De nagyon magányos lehet az élet itt, a tenger közepén. Azt akarod mondani, hogy egész végig egyedül voltál itt, amióta utoljára találkoztunk?

A sajnálkozásomtól némileg zavartan vállat vont.

– Javarészben igen. Miután elmentél, a gárdái kastélyban maradtam Pendletonnal, de nem bírtam ott maradni. Mindenütt jelen voltál: a földszinten, ahol esténként együtt üldögéltünk, és az életedről meséltél a közös ágyunkban. Nem akartam továbbra is úgy élni, mint azelőtt… Ezért elküldtem Pendletont, és idejöttem, hogy egyedül legyek, és mindennap teszek egy kört a kőösvényen, és a tengert bámulom, hogy elcsendesüljenek a gondolataim.

Ez azt jelentette, hogy csaknem négy évig egymaga élt a szigeten, ha a lányok csak a közelmúltban csatlakoztak hozzá.

– Nem voltál magányos? – kérdeztem.

– Nem, igazából nem. Szükségem volt az egyedüllétre. Önvizsgálatot kellett tartanom, és mások közelségében képtelen lettem volna rá. – Az erőd felé fordult, és ismét a sziget belseje felé vettük az utunkat. – És veled mi van? Mit csináltál, miután elmentél Gardából?

A hátunk mögül fújt a szél, az arcomba sodorta a hajamat, el kellett simítanom a szemem elől.

– Emlékszel a férfira, aki megmentett, amikor végül utolértél?

– Az orvosra? Hogyne emlékeznék rá. Kis híján megöltem.

– Luke-nak hívták. Rávettél, hogy megpróbáljam elküldeni, hogy mi ketten együtt maradhassunk. De korábban már meséltem neki rólad, és nem hitte, hogy önként maradnék veled, ezért nem ment el. így aztán felejtésre ítélted, megfosztottad minden velem kapcsolatos emlékétől. – Adair részben ezzel büntetett azért, hogy elárultam, befalaztam, és kétszáz évig eltemetve hagytam. Mindentől meg akart fosztani: vagyontól, szabadságtól, de legfőképpen a szerelemtől, annak a férfinak a szerelmétől, aki mindent föladott értem.

Végül azonban Adair nem tudta mindezt véghezvinni. Amikor látta, hogy a foglyaként soha nem fogom szeretni, szabadon engedett, és azt mondta, keressem meg Luke-ot. Keressem meg, mondjam el neki, ki vagyok, és mit jelentettünk egymás számára.

– Tudtam, hogy visszaköltözött a lányai közelébe – meséltem –, és meg is találtam. Könyörögve kértem, emlékezzen rám. És mivel úgy volt rendelve, ezért meghallgatott, és megbocsátott, ahogy előre megmondtad.

Adair összerezzent.

– Szóval azóta vele vagy, amióta elváltunk. És beváltotta a reményeidet? Boldogok voltatok együtt?

Lehajtottam a fejemet. Nem akartam fájdalmat okozni neki, de tudnia kellett az igazságot.

– Igen, boldogok voltunk.

Félrefordult.

– Nos, miért jöttél ide.

– Néhány hónappal ezelőtt Luke meghalt – szakítottam félbe a szavait. – Nagyon gyorsan történt. Amikor visszafogadott, az egykori felesége közelében telepedtünk le, hogy Luke elég időt tölthessen a lányaival. Ismét gyakorolta az orvosi hivatását, és pontosan úgy alakíttattuk át a házat, ahogy ő akarta. – Áradtak belőlem a szavak, holott nem terveztem ilyen részletesen beszélni minderről. De amint belefogtam, nem tudtam abbahagyni. Talán azért, mert senkim nem volt, akinek beszélhettem róla. – Rendkívül hirtelen fejlődött ki a betegség. Kórházba került, és ott is maradt. Vizsgálatokat végeztek, egyiket a másik után, míg végül megtalálták a bajt. Agytumort állapítottak meg. – Nagyokat nyeltem, és a földre szegeztem a tekintetemet. – Az orvosai azon vitáztak, operálható-e, vagy sem, de akkor már késő volt. Sorban minden leállt: az emlékezés, a beszéd, a látás. Agyvérzéseket kapott. Borzasztó volt mindezt átélni mellette. – És borzasztó volt ismét átélni most, hogy fölidéztem.

Adair figyelmesen nézett.

– Sajnálom.

– Egy darabig a házban maradtam. Közel kerültem a lányaihoz meg a volt feleségéhez. Kedvesek voltak velem, de azt hiszem, kezdték nem érteni, miért nem állok odébb. Végtére is egyedül Luke kötött ahhoz a környékhez. Hármukat leszámítva senkim sem volt, barátaim se akadtak. Bizonyára különösnek találták mindezt azok alapján, amit a múltbeli életemről tudtak. Azt hitték, a párizsi otthonom, a sok utazás, minden csupa ragyogás volt, és valószínűleg arra számítottak, Luke halála után ott folytatom, ahol abbahagytam. – Adair persze tudta, hogy a párizsi ház megsemmisült: porig égette, amikor igyekezett a nyomomra bukkanni, hogy elűzzön onnan, hogy minden tulajdonomat megsemmisítse büntetésképpen mindazért, amit vele tettem.

– Szóval meghalt a férjed, és fölkerestél – szögezte le Adair valamivel emeltebb hangon. Némi várakozás érződött benne.

– Nem erről van szó. Még nem állok készen arra, hogy bárkivel is együtt legyek – siettem lehűteni, őszintén akartam vele beszélni. Hittem, hogy őszinte akarok lenni. Még nem hevertem ki Luke távozását. Mindössze néhány hónapja történt.

Csakhogy hiba volt ezt mondani Adairnek. Elkomorult az arca, éreztem, hogy szinte észrevétlenül lelohadt a reménykedése. Némi időbe telt, hogy összeszedje magát.

– Akkor miért jöttél? Ne játszadozz velem, Lanore! Miért kerestél meg?

Heves szívdobogás fogott el a kérdéseitől. Elérkezett az ideje, hogy megmondjam neki, és kiszolgáltassam magam a kénye-kedvének. Túl hamar következett be; arra számítottam, több időnk lesz fölkészülni, nagyobb lehetőséget kapok a helyzetem föltérképezésére, és felmérhetem, megbocsátott-e azért, hogy összetörtem a szívét. Nem kockáztathattam, hogy elutasít. Szükségem volt rá. Csak ő volt képes hozzásegíteni a rémálmaim okának megfejtéséhez.

Pont ekkor jöttek oda hozzánk a kecskék, úgy bámultak ránk, mint akik még sosem láttak embert. Az óriási szarvú példány felhorkantott, mintha készülne valamire, de nem futott el, amikor megcirógattam a gyapjas fejét.

– Igazad van. – Gyáván lesütöttem a szememet. – A jövetelemnek oka van. Meg kell kérjelek valamire, Adair.

Mielőtt folytathattam volna, hirtelen hideg szélroham tört ránk. Hatalmas fekete felleg száguldott felénk a tenger felől. Az egész látóhatárt beterítette, a sötét viharfelhők úgy kavarogtak, mint egy üst forrásban lévő tartalma, a szürke áradat belsejében pedig hunyorgó villámok cikáztak. Súlyos esőszőnyeg hullott alá az égből, felénk tartva söpört végig a hullámokon. Soha nem láttam ilyen gyorsan kipattanni vihart, főleg ilyen heveset nem.

– Veszélyesnek tűnik – jegyeztem meg, és az égre mutattam. – Be kellene mennünk.

– Nincs mitől aggódni. Errefelé állandóan ilyen az idő. – Adair igyekezett higgadtnak látszani, de észrevettem, hogy gyanakodva méregeti a fekete felhőket. Megérkezett az első óriási roham, amelynek hatására a fenyőfák oltalmába rohantak a kecskék. Adair a hátamra tette a kezét, és óvatosan a ház felé terelt. Amikor az ebédlő üvegajtajához értünk, a sárgás fényben kirajzolódott a visszatérésünket figyelő két nő alakja, a barna türelmetlenül meg-megrángott. Amint átléptük a küszöböt, teljes erővel lecsapott mögöttünk a felhőszakadás.

Összerendeztem szélfutta hajamat, Adair pedig elreteszelte az ajtót. A nők tágra meredt szemmel bámultak rá.

– Azon töprengtünk, hol vagytok. Rég indultatok – panaszkodott Robin Adairnek gyerekesen siránkozó hangon.

– Jó kis vihar van odakint, igaz? Különös, hogy olyan gyorsan csapott le ránk – mondta a homlokát ráncoló Adair. Úgy tűnt, valamit ki akar szimatolni.

– így megy ez itt, a nyílt vízen – válaszolta Terry könnyedén. Kettőjük közül ő bátran szembeszállt Adairrel. – Jó, hogy bejöttetek. A kicsi és könnyű embereket lefújhatja a szél a szikláról – jelentette ki, miközben hűvösen felém bólintott.

Robin kézen fogta Adairt, és a lépcső felé kezdte húzni.

– Gyere, Adair, kívánj jó éjszakát a vendégednek! Bizonyára kifárasztotta az utazás – mondta, holott nyilvánvalóan nem zavarta volna, ha ott rögtön összeesem a kimerültségtől. Adair tiltakozásra nyitotta a száját, de megráztam a fejemet.

– Robinnak igaza van – helyeseltem. – Erős nap volt az utazással meg mindennel. Majd holnap folytatjuk. – Egyébként is időre volt szükségem, hogy megértsem a különös helyzetet, amelyben Adairt találtam.

A férfi megadta magát, és átkarolta balról a szőkét, jobbról a barnát. Ily módon megtámasztva elfordult tőlem.

– Hát akkor jó éjszakát! Holnap reggel találkozunk.

Figyeltem, ahogy egymás mellett távolodnak, a lányok ringó csípővel lépkedtek fölfelé.