Tizennyolc

A sziget nem sokáig szenvedett az áradat káros következményeitől. Adair gyorsan ellenőrizte a területet, és úgy látta, a nap meg az élénk tengeri szelek nagyban hozzájárultak az átnedvesedett talaj és minden egyéb megszárításához. Az úszó kikötő eltűnt, majd újat kell építeni. Csak idővel fog kiderülni, kinőnek-e a fák. Természetesen a kecskék is eltűntek, és Adair úgy döntött, nem pótolja őket.

Úgy látszott, Terryt és Robint is elmosta a tenger – semmi nyomuk nem volt a szigeten. Adair biztosra vette, hogy beléjük költöztek azok a bosszúszomjas boszorkatestvérek, és azt kívánta ugyan, bárcsak másképpen fordultak volna a dolgok, de nem vádolta magát. Ami volt, elmúlt. Nem tudta, vajon Penthy és Bronwyn, az erős boszorkatestvérpár védelmet élvezett-e. Lehet, hogy újabb birtokba vehető embereket kerestek. Az egész ügy nyomasztotta, ezért úgy döntött, egyelőre nem gondol rá.

A dolgozószobájába ment, ahol jól érezte magát, és ahol érvényre juthattak a legjobb képességei. Párnákkal alátámasztott tollmatracból fényűző ágyat készített Lanore számára a padlón, ráfektette a lányt, és holdfényszínű, finom kasmírtakarót terített rá. Előzőleg már ellenőrizte a kezét, a kilátástalan helyzetben is reménykedett benne, hogy valahogy sikerült megőriznie a fiolát, amely azonban eltűnt, nyilván a tengerbe veszett.

Aznap este különös dolog történt Adairrel: álmot látott. Ritkán volt benne része. Igazából nem volt szüksége alvásra, csak a dohányzáshoz vagy az étkezéshez hasonló testi örömszerzésre használta. Időnként, amikor zaklatott vagy lehangolt volt, netán jótékony feledésre vágyott – ezúttal is amiatt aludt el. Amióta csak az alvilágba küldte Lanore-t, legszívesebben hibernálta volna magát, feltéve, ha attól elröppen az idő, és hamarabb eljött volna a lány visszatérésének napja.

A Lanore távolléte óta eltelt éjjeleken Adair eddig nem álmodott, de aznap igen. Azokhoz a különös álmokhoz tartozott, amelyeknek nyilvánvaló volt az álom voltuk, ám pont ez az egyértelműség annyira megzavarta, hogy alig tudatosította a történetet. Igazából egyetlen döntő pillanatot tudott fölidézni, az a kép pedig olyan borzalmas volt, hogy kivetette őt alvó állapotból, és verejtékben úszva ébredt; meg kellett érintenie Lanore kezét, hogy meggyőződjön a lány jelenlétéről, arról, hogy senki sem ragadta el tőle, amíg aludt.

Álmában mocskos padlójú, koszos kőfalú helyiségben találta magát, egy nedves börtöncellában, amely egyikre sem hasonlított a korábban saját szemével látottak közül. A rendeltetésével éles ellentétben nem priccs vagy szalmazsák volt benne, hanem a teret szinte teljesen kitöltő, vetett ágy állt a közepén. Lanore feküdt rajta összekötözött kézzel, bekötött szemmel. Küszködve igyekezett megszabadulni a kötelékeitől. Adair természetesen oda akart futni hozzá, de útját állta valami láthatatlan fal. A megfigyelő tehetetlen szerepébe kényszerült. A beleiben érzett görcsből és a mellkasában szétterjedő rémületből tudta, mi következik.

Egy pillanattal később nyílt az ajtó, és hatalmas, sötét, otromba alak surrant a helyiségbe. Adairnek csak akkor lett fogalma a kinézetéről, amikor az illető közelebb ment az ágyhoz, ekkor látszott, hogy valamilyen démonról van szó, egy borzalmas szörnyetegről, amely rosszabb volt mindennél, amit olvasmányaiból föl tudott idézni. Az állatias teremtmény csak csökevényes emberi vonásokkal rendelkezett. Széles, izmos hátával akkora volt, mint az ökör. Kigyúrt, csapott válla sziklához hasonlított; lábszára dugattyúra emlékeztetett. Pofájából nyálköteg csüngött alá. Lanore fölé tornyosult, az árnyéka eltakarta a lányt, annyira maga alá temette, hogy Adair már nem látta, csak a kétségbeesett nyöszörgését hallotta.

Rémületében újból és újból megrohamozta a láthatatlan falat, de akármi volt is az, olyan szilárdan tartotta magát, mint a bostoni palota alagsorában lévő átkozott fal, amely kétszáz évig bezárta őt. A bestia a vállánál fogva az ágyhoz szögezte Lanore-t. Kezdett ránehezedni, rámászni, hogy hozzákészüljön a meghágásához, Adair pedig úgy érezte, el fog ájulni. Igyekezett fölébredni. Nem nézhette tovább azt, ami hamarosan kezdetét veszi.

Lanore mellett, izzadságban úszva tért magához a földön, úgy érezte, mintha kerékbe törték volna. Megértette, miért akarta Lanore mindenáron fölkeresni Jonathant. Ilyen jeleneteket senki nem volna képes elviselni, főleg valamely szerettével kapcsolatban nem. Hiába volt tisztában azzal, hogy csak álmodott, mégis teljesen hatalmába kerítette a rémület. Az álmok gyötrelmesek voltak, és nem hitte, hogy az ilyen álom a tudatalattiból származik. Meggyőződése szerint az álom üzenet volt.

Feltápászkodott, és föl-alá járkált a szobában, igyekezett megfejteni viharos érzéseit. Arra számított, hogy amint teljesen magához tér, az érzés szertefoszlik, mint a reggeli köd, de nem ez történt. Rossz előérzettel dobolt az ujjával: Segíts valahogy Lanore-nak, most rögtön cselekedj!

Tiszta sor volt, mit kell tennie: vissza kell hívnia Lannyt az élők világába. Most, hogy nincs nála a fiola, nem tud kapcsolatba kerülni vele az alvilágból, és a biztonsága nyilvánvalóan fontosabb a Jonathan megmentéséről szóló küldetésénél. Adair úgy döntött, nem baj, ha dühös lesz rá, amiért túlságosan korán visszahozza; nem számít. A lány biztonságáért teszi. Amint határozott, mérhetetlenül megkönnyebbült, mintha nagy súlytól szabadult volna meg a mellkasa.

Hozzáfogott a céltudatos cselekvéshez. Tudta, melyik varázsigét kell alkalmaznia ahhoz, hogy visszahozza a lányt; már előre kikereste, és egy bizonyos helyen készenlétbe helyezte, hogy a kellő időben egyszerűen hozzáférjen. A hajnal előtti órákat a szoba előkészítésével töltötte: gyertyákkal vette körül Lannyt; meghúzta a földön a megfelelő mágikus kört, amely olyan nagy volt, hogy mindkettőjüket óvja; megmosdatta a lányt, olajokkal bedörzsölte.

Miközben bizonyos rügyeket meg leveleket pirított, majd finom porrá őrölt, futólag elgondolkodott rajta, vajon szükségesek-e ezek a lépések. Elvégre mindenféle szertartás, csapda vagy ráolvasás nélkül, pusztán a kívánságával képes volt felszólítani a tengert, hogy hozza vissza neki Lanore-t, és ez a siker kellőképpen bizonyította hatalma erejét.

Adair megvárta az éjfélt, amikor a legközelebb van egymáshoz a két világ. Elvégezte a régi lépéseket: meggyújtotta a gyertyákat, hamut hintett Lanore-ra, és az általa készített varázsitallal hintette meg. Ha másra nem, arra legalább jó volt ez a szertartás, hogy megnyugtassa az elméjét, és segítse az összpontosítást, mint valószínűleg bármilyen istentisztelet. Addig folytatta, míg a látnokokéhoz hasonló önkívületbe nem került, el nem érte az előtte lévő feladat által megkívánt mélységű összpontosítást. Csakhogy a látnokokkal ellentétben nem olyan közvetítőeszközzé vált, amelyen keresztül az istenek szólhatnak, hanem olyanná, amelynek révén hozzáférhet bizonyos erőhöz a túloldalon. Arra készült – bátorkodhat kimondani? –, hogy isteni hatalmat gyakoroljon. De hiszen pontosan ezt érezte: amikor a titkos birodalomhoz kapcsolódott, az volt az érzése, hogy isten az emberek között.

Aznap éjjel, amikor az alvilágba szándékozott elérni, azonnal érezte, hogy valami nincs rendben. Mintha nem töltődött volna fel elektromossággal a két világ közötti tér úgy, mint máskor. Amikor az alvilágba küldte Lanore-t, az űr élőnek tűnt, élettel teli áramlásnak, amelyet két kézzel tudott mozgatni és irányítani. Aznap éjjel lomhának és érzéketlennek érezte, szinte mintha valósággal ellen akarna állni neki. El kellett érnie az energiafolyamot, meg kellett találnia Lanore-t a tömegben, és vissza kellett hoznia a Földre. De aznap éjjel mindez nem működött.

Adair azt hitte, a folyamat hasonló lesz ahhoz, mint amikor Jonathant hozta vissza a túlvilágról, amit egy hideg éjjelen hajtott végre a sírjánál a Maine állambeli St. Andrew-ban. A feltámasztás munkájának felét a test mellett végezte, mivel a test és a lélek között erős volt a kapcsolat. A lélek együtt akar lenni a testével. Ezért a lélek harminc-negyven napig egy rövid szállal továbbra is az e világi síkhoz kapcsolódik, mielőtt visszatér a végtelen másvilágba, ahová végezetül minden energia visszatér – legalábbis így írták le a folyamatot a régi vallási elbeszélések. Lanore teste is hívta a lányt, de valami miatt a lelke nem válaszolt. Ebből arra következtetett, hogy valaki nem hagyja Lannyt visszatérni; valaki ténylegesen belekapaszkodik a lelkébe.

Mindazonáltal kitartóan próbálkozott. Átkutatta a sötét ürességet, próbálta megtalálni a jelenlétet – a vékony elektromos érzetet, amely az alattvalóihoz, a társasága tagjaihoz kötötte –, amely elvezetné Lanore-hoz. Órákon át bolyongott az ürességben, míg ki nem merült, és közvetlenül hajnalhasadás előtt abba nem hagyta. Lanore mellett térdelve árra ébredt, hogy tövig égtek a gyertyák, és rég hamuvá lett a tűz. Fájt a feje, és ájultan rogyott a földre.

Adair a földön ülve tért magához a hideg reggeli szürkeségben, és sorra vette a lehetőségeit. A fiola nélkül hiábavaló volt visszahívni Lanore-t. Ami azt jelentette, hogy mindössze egyetlen módon hajthatja végre, mégpedig úgy, ha utánamegy az alvilágba… Amit kifejezetten remélt elkerülni. De ez az egész ügy Lanore-ral azt jelentette, hogy valaki csapdát állított neki, és ennek utolsó bizonyítéka volt az, hogy nem tudja visszahívni a lány lelkét.

A kora reggeli ezüstös fényben nyugtalanul nézte Lanore mozdulatlan alakját, falfehér arcát. Mi mást tehetne? Ha bárki másról lett volna szó, az alvilágban hagyja. Adair megengedett magának egy pillanatnyi tiltakozást – nem megmondta számtalanszor a lánynak, hogy ne menjen? Nyilvánvaló volt, hogy Lanny nem tud tisztán gondolkodni, amikor Jonathanről van szó –, de mielőtt eluralkodtak rajta az érzelmek, összeszedte magát. Tisztességtelen dolog volna Lanore-ral szemben; most, hogy Adair maga is átélte az álmokat, látta, mennyire ijesztőek. Lanore-t rávették, hogy menjen Jonathan után, amint most éppen őt is ráveszik, hogy menjen Lanore után. Akárki felel is ezért a csapdáért, mindenképpen ördögi lény, állapította meg.

Immár nincs helye csűrés-csavarásnak, döntött Adair, és fáradtan föltápászkodott. Ha fenntartásai voltak a másvilágba való alászállással kapcsolatban, akkor jobb lett volna, ha most tétovázik. De nem igazán voltak kétségei. Egyedül azt fájlalta, hogy még nem állt készen az élete befejezésére, de ha a továbbélés azt jelentette, hogy elveszíti Lanore-t, akkor nem maradt választása.

Készen állt rá, hogy elmenjen Lanore után az alvilágba – és miközben eldöntötte ezt, valami borzongásfélét észlelt az elméje hátuljában. Épp csak átfutott benne az emléke valami mérhetetlen fájdalomnak és csalódásnak. Gyorsan végighullámzott a tudatán, mint a tavat átszelő hullám, azután elgyöngült. Ettől a különös emléktől vacogni kezdett a foga. Vajon közölni akart vele valamit a tudatalattija, vissza akart térni hozzá a mély, távoli múltjának egy darabja?

Vagy talán, gondolta fáradtan, túl sokat magyaráz bele. Mindez nem volt több a múlt sekélyeseiből felbukkanó és a tudata előterébe kerülő egyetlen emléknél, mint a víz felszínére törő buborék. Az emlékezés ezen visszavert képeire mindenképpen számítani kellett. Adair pontosan tudta, hogyan száll alá a túlvilágba; puszta akaraterővel teszi, ahogy a tengert utasította. Mindössze két előkészületet tett. Egyrészt a gondolata hatalmánál fogva lepecsételte az erődöt, hogy se véletlenül, se titokban ne hatolhasson be senki, amíg ő és Lanore tehetetlenül fekszik odabent. Másodszor selyemszalagokkal a lányhoz kötötte magát, összefogta mindkettőjük egyik csuklóját és egyik lábfejét azért, hogy ha a lány fölébred, és megmozdul, akkor ő is magához térjen.

Kockázatos utazás volt. Senki földi teremtéstől nem kérhette, hogy vigyázzon rá, ahogy ő vigyázott Lanore-ra. Senkihez sem folyamodhatott azért, hogy amolyan biztosításként, őrzőként visszahozza őket. Ha megtalálja Lanore-t, és nem rendelkezik a mindkettejüket visszahozó erővel, akkor nagy valószínűséggel örökre az alvilág csapdájában rekednek. De ha ez lesz az eredmény, akkor legyen, határozott. Inkább lesz Lanore-ral az alvilágban, mint marad a földön nélküle.

Viszlát, Világ!, gondolta, miközben Lanore mellé feküdt a párnákra, és megfogta a lány kezét. Viszlát, Élet! Elérkezett az utolsó nagy kalandja ideje. Egyfelől várakozással tekintett elébe, mivel volt idő, amikor szerette kihívni a sorsot, és nem aggódott amiatt, hogy kitöri a nyakát. Mikor kezdett ennyire aggódni a saját biztonságáért?, töprengett. Régóta ténfergett az erődben, arra várva, hogy Lanore visszajöjjön hozzá. Jó érzés volt tenni valamit.

Másfelől azonban szorongott. Valószínűleg senki sem kívánhat az alvilágba jutni. Maga a meghatározása is azt sugallta, hogy olyan hely, ahová vonakodnak menni. Adair ráadásul önkéntelenül is úgy érezte, járt már azon az úton_, holott tudta, hogy nem lehet igaz. Soha nem halt meg. Filozófusoknak való kérdés: Lehet valami egyszerre igaz és nem igaz? Gyanította, hogy hamarosan megtudja. Fogadkozás nélkül, mindössze egyszer hátrapillantva a fekete szakadékba, amely mintha mindig követte volna, Adair elillant.