Tizenhét

Szédelegve követtem a démon őrt egy kis helyiségbe. Adair erődjének másolatától eltérően, amelyben a különféle időkbe visszavezető ajtók sorakoztak, ebben a kastélyban semmi sem volt álomszerű vagy tünékeny. Nyomasztón valóságosnak éreztem. A szoba ténylegesen szoba volt, nem pedig kapu. A gipszfalak kemények voltak, ellenálltak az ökölcsapásnak. A súlyos faajtók úgy néztek ki, hogy akár egy egész sereg támadását is visszavernék. Az apró helyiség ugyanolyan elhagyatott és lepusztult volt, mint a kastély általam látott többi része, itt is meggyűlt a kosz a sarkokban, gyászos, zsíros filmréteg vonta be az ablakokat. Bútorzatként egyetlen kis pad állt benne. Néhány régi takaró hevert egy sarokban, látszólag azok szolgáltak ágy gyanánt.

Leültem a padra, és az eséstől még mindig sajgó lábamra néztem. Ekkor vettem észre, hogy felhasadt, és vérzik. Rendes körülmények között egy percig sem foglalkoztatott egy vágás vagy egy karcolás, mert pillanatokon belül begyógyult, mintha sosem lett volna. Ezúttal azonban hiába néztem sokáig: a sebesülések nem múltak el, a karcolások valószerűtlennek és harsányan vörösnek tűntek a fehér bőrömön. Mintha itt, az alvilágban más logika érvényesült volna – valami miatt többé nem voltam halhatatlan. Megfosztottak Adair átkától.

Hirtelen megérintett a magam mögött hagyott világ iránti vágyakozás hulláma. Hiába voltak zűrösek a körülményeim, az a világ ismerős és normális volt; tudtam, mire számíthatok. Itt tündérmesébe kerültem, mégpedig nem a kellemesek valamelyikébe; egyike volt ez azoknak az erőszakos történeteknek, amelyekkel a gyerekeket rémisztgetik, hogy jobban viselkedjenek. Egy ördögi királynő foglya voltam, aki a parancsára váró dühödt démonok seregével rendelkezett. Bezártak egy gonosz és falánk lelkeknek otthont adó sötét, átjárhatatlan erdővel körülvett, megtámadhatatlan kastélyba. Az általam ismert világ milliónyi mérföldre volt tőlem, lehetetlen volt visszatérni bele – különösen most, hogy elveszítettem a fiolát, az alvilágbeli kapcsolattartásunk egyetlen eszközét Adairrel, aki a lelkemre kötötte, hogy el ne engedjem.

A helyzetem súlyosságát megértve, könnyezve járkáltam körbe-körbe a szobában, és rájöttem, hogy egyedül Adairt akarom. Tehetetlen és kimerült voltam, és ő volt az egyetlen, aki még távolról is érintkezésbe tudott lépni ezzel a birodalommal. Varázslással vagy puszta akaraterővel tehetne valamit; eltüntethetné. Abban a pillanatban tudtam, amit soha nem mondhattam el neki, és talán soha nem is lesz rá módom: hogy fenntartás nélkül és kétségbeesetten bízom benne.

Gyarlóság volt ezt gondolnom, menekülni akarnom, és utáltam, hogy engedek ennek a gyöngeségnek. Azt is tudtam, hogy múló érzésről van szó. Azért engedtem meg magamnak ezt a pillanatnyi elkeseredést, mert azzal, hogy eljutottam az alvilágba, és megtaláltam Jonathant, már nagyon közeljártam a célomhoz, amikor utamat állták. Kimerültem.

A rongyos pokrócokon ültem a cellámban, arra vártam, hogy álomba sírjam magamat, amikor halk kopogás hallatszott az ajtómon. Hirtelen kinyílt, belépett rajta Jonathan, aki hozzám futott, a tenyerébe fogta az arcomat, és megcsókolta a fejem búbját. Bizonyára látta, hogy fázom, kibújt a köntöséből, és odaadta.

– Ó, Lanny, Lanny, mi a csudát keresel itt?

– Akár hiszed, akár nem, érted jöttem – válaszoltam erőtlenül, és tudtam, milyen nevetségesen hangozhat, amit mondok.

Keserűn fölnevetett.

– Ettől féltem. – A deszkapadhoz vezetett, leült, és az ölébe vett. A mellkasába fúrtam az arcomat, és megmagyaráztam, miért jöttem el érte. Beszéltem neki az álmomról, amelyben láttam, hogy bajban van, és tudtam, hogy szüksége van rám. Bármennyire émelyített, meséltem neki a pincéről is, amely Adair saját erődjének az alagsorára hajazott, meg arról is, hogy üldöztek a rémálmok. Elmondtam, hogy könyörögve kértem Adairt, küldjön ide, az alvilágba.

Összefűzte az ujjainkat, ahogy gyerekkorunkban tettük.

– Bátor, de meggondolatlan tett volt, Lanny. Remélem, érted. Lehet, hogy nem vagyok itt boldog, de nem kínoznak, és még ha úgy lenne, akkor sem lett volna szabad kockáztatnod a biztonságodat azért, hogy értem gyere. Megvannak a korlátai annak, mit tehetünk valakiért.

Behunytam a szememet. Nem akartam elhinni, amit hallottam. Akadtak néhányan az életemben, akikért bármilyen messzire elmentem volna, és Jonathan egyike volt ezeknek az embereknek.

– Figyelsz rám, Lanny? – kérdezte, és fölemelte az államat. – Nem kell értem aggódnod. Tudok magamra vigyázni. És olyan jó dolgom van, amilyenre nem mindenki számíthat a másvilágon.

– Valóban? Úgy tűnt, ez a hölgy a szexrabszolgájává tett.

Elpirult, és lehajtotta a fejét.

– Jobban szeretem a „hitves” kifejezést. Megtetszettem neki, és ragaszkodott hozzá, hogy maradjak. Biztos vagyok benne, hogy eljön majd a nap, amikor rám un, és akkor elenged. Úgy tűnik, könnyen megunja a dolgokat.

Felhúztam a szemöldökömet.

– De ugye nem akarsz itt lenni, Jonathan? Igaz?

– Ő az alvilág uralkodója; nem én választok – felelte. – Tudod, mi a másik eshetőség? Tudod, Lanny, mi történik a lelkeddel, miután meghalsz? Ide kerülsz az alvilágba, néhány napig bolyongsz, nyilván azért, hogy eloldozd a múltbeli életed kötelékeit, azután útnak indítanak, kidobnak az ürességbe. Elemi részecskékre és energiára bontva visszaküldenek a hatalmas, tágas világegyetembe, ahonnan jöttünk. Újrahasznosítják a darabjainkat. – Luke utolsó pillanataira gondoltam, amikor megértette, mi történik vele, hogy kezdetét vette a végjáték, és megnyílt a tér végtelen üressége, hogy befogadja. Megborzongtam.

– Ettől akart minket megmenteni Adair azzal, hogy halhatatlanságot adott – jegyeztem meg halkan. – És nézd, mivé alacsonyítottalak azzal, hogy elvettem az életedet: selyemfiút csináltam belőled.

Jonathan tiltakozott, és játékosan az enyémhez dörzsölte a homlokát.

– Nagyobb tiszteletet kérek. Legalább az istenek dzsigolója vagyok.

Istenek. Továbbra sem értettem. Közelebb hajoltam, mint aki összeesküvést sző.

– Mit tudsz róluk: az istenekről? A királynőn kívül mást is láttál közülük?

A fejét rázta.

– Nem. Hallottam, hogy beszélnek róluk. De nem, nem tudom, hol tartózkodnak a többiek, csak annyit tudok, hogy „máshol”. Az az érzésem, hogy amikor már az alvilágban vagyunk, akkor itt maradunk. Nincs jövés-menés.

– Szóval eddig még senki sem került el az alvilágból? Ez így nem lehet igaz. Elvégre te egyszer megtetted. Amikor Adair életre keltett.

– Valóban. El sem tudod képzelni, micsoda izgalmat okozott. Itt olybá tűnt, mintha csak egy pillanatra távoztam volna, mert errefelé sokkal lassabban telik az idő. És azt hiszem, a tetoválás miatt már hegyezték a csápjaikat. De valójában nem én voltam az egyetlen, aki eltűnt az alvilágból: hallottam, hogy réges-régen egy másik lélek is megtette. Azóta sem tudják, hogyan csinálta, de elkapták a tettestársát, és lakat alá csukták, bezárták – mesélte.

– Kíváncsi vagyok, ki volt az – tűnődtem. Holott tudtam; éreztem a gyomorszájamban. Jonathan is tudta; feszülten pillantott rám.

A tenyerébe fogta a kezemet.

– Még valamit be kell vallanom, Lanny… Attól tartok, én tehetek róla, hogy itt vagy. Én beszéltem a királynőnek Adairről. A tetoválás miatt. Amikor meglátta, tudni akarta, hogyan került rám, és akkor meséltem neki Adairről meg rólad… Biztosan azért küldte rád az álmokat, hogy rászedjen, és elgyere az alvilágba. Fölhasznált téged. Nagyon sajnálom.

– Hogy lehetne a te hibád? Honnan tudtad volna?

Még szorosabban magához ölelt, átkarolt.

– Azt nem értem, engem miért csalt ide, az alvilágba. Miért nem Adairt hajkurászta, ha őt akarja? – folytattam.

– Azért, mert Adair soha nem jönne ide ok nélkül. Valamivel ösztönözni kellett, és te vagy az ösztöke – mutatott rám Jonathan.

– Úgy érted, ide fog jönni utánam? – Kihúztam magam. – Erre nem gondoltam… Azt hiszed, megteszi?

– Buta kislány! Szerinted? – korholt Jonathan gyöngéden.

Bűntudat hulláma árasztott el. Nem gondoltam, hogy ő valaha is veszélybe kerülhet. Nem ajánlotta, hogy eljön velem Jonathanért az alvilágba, és világos volt, hogy jobban fél az alvilágtól, mint bármitől a földön. Emiatt eszembe sem jutott, hogy utánam jönne. Hányingerem lett.

– De miért… Miért érdekli a királynőt Adair? Mit tehetett?

Jonathan a fejét csóválta.

– Nem mondhatom meg. Nem tudom. A királynő elővigyázatosságból semmit sem mondott Adairről a jelenlétemben. Azt is kétlem, hogy az őreit beavatta volna. Erősen takarja a lapjait. Magányos nő. Valami nagyon boldogtalanná tette, de soha nem beszél róla.

Összedugott homlokkal tűnődtünk ezen a zavaró rejtélyen: a királynő boldogtalan, és Adairnek valami köze van hozzá… De elképzelni sem tudtam, miről lehet szó. Talán rossz lelket lopott el, valakiét, aki fontos a királynőnek. Vagy talán Adair egyik alattvalójával függhet össze, akivel irtózatosan méltatlanul bánt. Azután arra gondoltam, mit művelt a királynő Donával, mennyire nem látszott rajta nyoma bűntudatnak vagy együttérzésnek bárki iránt. Akármi volt is közte meg Adair között, az minden valószínűség szerint személyes ügy lehetett.

Megint eszembe jutott a fiola. Még a tenyeremben éreztem az alakját, a káprázatát, és azon töprengtem, működött-e a kis fortélyunk, megpróbált-e Adair visszavinni, csak nem sikerült neki. Bárcsak volna valami módja, hogy üzenhessek neki, gondoltam – ne gyere utánam, ne!—, de feltételeztem, hogy egyedül a királynőnek van hozzá hatalma.

– Mit gondolsz, most mi következik? – kérdeztem.

Jonathan végigfuttatta az ujját a homlokomon, félresöpörte a hajat a szemem elől.

– Arra várunk, hogy Adair fölbukkanjon. Azt hiszem, te most biztonságban vagy. A királynőnek mindaddig nincs oka rá, hogy ártson neked, amíg meg van győződve róla, hogy pusztán csalétek vagy – mondta, és már épp közbe akartam szólni, hogy soha nem örültem még ennyire annak, hogy semmibe vesznek, amikor fölpattant az ajtó, és két démon őr rontott be a helyiségbe, nyomukban a királynővel.

Kis híján megsajnáltam, amikor megpillantottam az arckifejezését. A napnál világosabb volt, hogy féltékeny; féltékeny és csalódott. Nem éreztem, hogy szerelmesek volnának egymásba Jonathannel, de olyan fagyosan, keményen, gyilkosán nézett rám, mintha a pillantásával eltüntethetne, ugyanakkor hatalmas erőfeszítéssel uralkodott magán.

Fölemelte a kezét, és rám mutatott, közben megrándult az arca. Azután remegni kezdett a keze, és a válla fölött odamorgott a démonoknak:

– Úgy látszik, ebben a kis koszosban nem lehet megbízni, ha férfiról van szó. Vigyétek a szemem elől! Vigyétek, és dobjátok a verembe!