Előszó

Szinte minden éjjel fölkerestek az álmok.

Bár eleinte jóformán észre sem vettem őket. Néhány hónappal Luke távozása után kezdtek jelentkezni, amikor még abban a sötét ködben leledztem, amely a szeretett ember elhalálozását követően telepszik az emberre. Napközben egyszer csak hatalmába kerített a fájdalom. Az órára nézve láttam ugyan az idő múlását, de nem tudtam elszámolni vele. Az esték ennél is rosszabbak voltak; az éj vánszorgását figyelve egyedül feküdtem az ágyban, amelyen azelőtt Luke-kal osztoztam. Az éjszaka álmatlanul, fásultan töltött, rendszertelen ébredésekkel tagolt hosszú órákat jelentett, amelyek után túl korán derengett föl a hajnal halvány levendulaszürkesége. Ebben a végeláthatatlan pokolban csekély hatást gyakorolhattak rám az alkalmi rémálmok.

Először akkor figyeltem föl rájuk, amikor hirtelen a tudatom felszínére villantak belőlük részletek: halványpiros hús, meleg okkersárga gyertyafény, bíborvörös vérsugár. Csak a negyedik hónap végén maradt valódi lenyomatuk, amikor többé-kevésbé lenyugodtam, és ekkor már kénytelen voltam foglalkozni velük.

Az volt bennük a legnyugtalanítóbb, hogy nem Luke-ról, hanem Jonathanről szóltak. Hosszú ideje nem gondoltam Jonathanre, eszembe sem jutott azt követően, hogy Michigan fölső félszigetén megtelepedtem Luke-kal abban a kedves kunyhóban, ahol azután négy évig éltünk. Ésszerű lett volna, ha Luke háborgatja a tudatalattimat, hiszen a végén együtt mentünk keresztül a hosszú, lassú lefolyású betegségén; a hónapokon keresztül ismételt kezeléseken, amelyekről kiderült, hogy mit sem érnek; az intenzív osztályon töltött heteken; majd a hospice otthonban telő utolsó időn, ahol arra várt, hogy meghaljon. Az együtt megélt utolsó kilenc hónapunkban az eleven rémálom fölemésztette a nappalaimat, és semmi okot nem láttam rá, miért ne emésztené föl az éjszakáimat is.

Élénken emlékszem az álomra, amely végül rádöbbentett arra, hogy valami szokatlan dolog történik. Úgy indult, mint egy korábban látott film, és mivel éreztem, hogy ugyanaz a rémes történet fog következni, amelyet addigra már rendszeresen láttam éjszakánként, megpróbáltam fölébredni belőle. De ez ugyebár nem működik. Akármilyen erősen igyekszünk is, nem tudunk kiszakadni az álmunkból. Olyan, mintha kényszerzubbonyban, összeláncolva föllógatott és a jéghideg vízhez hasonlón dermesztő, halálos rémülettel elárasztott Houdini volnánk. Ilyen esetben nem tehetünk mást, mint hogy a kiszabadulás reményében küzdünk, vagy kitartunk, amíg Isten kegyelméből meg nem menekülünk az álom fojtogató markából.

Az álmok a tudatalatti működésére jellemző különleges módon mindig számomra megszokott, ugyanakkor ismeretlen helyszínen játszódtak. Néha sötét, sűrű erdőben, amely akár a gyerekkori otthonomat, St. Andrew-t körülvevő New Hampshire-i hatalmas erdőség is lehetett volna, de nem az volt; vagy omladozó kastélyban, amelyet a vég nélküli utazásaim során kereshettem volna föl, de nem jártam ott; esetleg beomlott falú, romos, düledező palotában, amely egyike lehetett a hosszú, kacskaringós életem során lakott épületeknek, de sosem éltem benne. Ezek a furcsán ismerős, ismerősen furcsa díszletek igyekeztek egyfelől magukhoz ölelni, másfelől eltaszítani.

Az álom, amely túlságosan furcsának tűnt ahhoz, hogy mindössze az elme tudat alatti működésének tulajdonítsam, egyszer csak új helyszínen játszódott: sötét, keskeny folyosón, amelynek hatalmas kőtömbök alkották a falait. Azt a benyomást keltették bennem, hogy szilárd építésű, régi erődben vagyok. A kő hideg nyirkosságából és a levegő penészszagából arra következtettem, hogy föld alatti folyosón járok. A járat újabb és újabb kanyarokkal, útvesztőként önmagába gabalyodva egyre csak hosszabbodott. Ráadásul meghökkentőn keskeny volt: átlagos méretű ember el sem fért volna benne, kis termetem ellenére is alig tudtam keresztülpréselni magam rajta. Iparkodtam, ahogy tudtam, kétségbeesetten igyekeztem kijutni a klausztrofóbiát kiváltó térből.

Végül egy ajtóhoz értem. A magassága látszólag megegyezett a szélességével, elég durva felülete volt, fából készült súlyos szárnyait fémpántok fogták össze. Az idő sárgára érlelte rajtuk a pácot, szinte csábítón ragyogtak a sötétben, de közelről nézve látszott, hogy a szép patina helyét mély karcolások vették át, mintha rettenetes karmokkal rendelkező állatok támadtak volna az ajtóra.

Bár a föld alatti helyiséget valószínűleg tárolás céljából vagy borospince gyanánt használták, az összeszorult gyomrom arra figyelmeztetett, talán nem ez a rendeltetése. Más éjszakákon látott más álmokból tudtam, mit találok az ajtó mögött; valami rossz várt rám, és nem akartam továbbmenni. Föl akartam ébredni, meg akartam törni az álom borzalmas átkát, de amint a világába léptem, rám záródott, és arra ítéltettem, hogy végigjátsszam.

Kinyitottam az ajtót. Az a fajta nedves, áporodott levegő tódult felém, amellyel a föld alatti helyekre jellemző szag és érzet együtt jár. Mindössze halvány fény derengett, alig kétlépésnyi távolságra láttam előre. Mozgást érzékeltem, arrafelé indultam. Úgy is mondhatnánk, amiatt indultam el, ami rám várt, valami olyasmi miatt, aminek semmilyen körülmények között sem tudtam ellenállni.

Legelőször a kezét pillantottam meg: a súlyos vasbéklyóba zárt férfikezet. Azután láttam a karját, amelyet a feje fölé húztak a béklyóhoz rögzített lánccal. Akadtak álmaim, amelyekben a férfi a lánc végén lógott, és meg kell mondanom, borzalmas látványt nyújtott, pattanásig feszült az Achilles-ina, és vállban teljesen kificamodott a karja. Aznap éjjel megengedték neki, hogy álljon, bár a talpa alig érinthette a talajt. Az arcát nem láttam, mégis tudtam, ki ő; elárulta széles válla és hosszú felsőteste, alhasa nemes, természetes íve. Az arcából csak az állkapcsot és az álla egy részét láttam a kusza fekete hajfürtök mögött, de az is elég volt.

A meztelenre vetkőztetett és láncra vert Jonathan volt az. Az összes álom egyformán végződött, függetlenül attól, hol játszódott és hogyan kezdődött: egy általam nem látható valaki általam nem ismert okból kínozta és büntette Jonathant. Szent Sebestyént juttatta eszembe, ahogy ott lógott a béklyón, sápadt volt a bőre, félrebillent a feje, mintha nemesen megadná magát a sorsának, és kész volna elviselni a rá váró bármilyen büntetést. Az egyébként tökéletes testét zúzódások borították: a csípőjén vörös és lila folt látszott, a jobb lágyékán sötétebb, nagyobb hosszanti sebhely. A háta fölső részén keresztben karcolások éktelenkedtek. Tetőtől talpig verítéktől csillogott, és szenny borította testét. Mondanom sem kell, mennyire fölkavart, hogy ilyen állapotban látom, és heves hányingert váltott ki belőlem. Az is viszolygással töltött el, hogy rádöbbentem: a megalázó helyzetében is gyönyörűnek látom – mert nem tudott nem az lenni.

A nevén szólítottam, de nem hallotta a hangomat. Mintha két külön helyiségben volnánk, és hangszigetelő üvegen keresztül látnám. Ekkor jöttem rá, hogy a sebei nem gyógyulnak be azonnal, amint tették akkor, amikor hozzám hasonlón halhatatlan volt, és hogy ez azt jelenti, ismét húsvér ember. És hogy a halandósága azt is jelenti: újra érez fájdalmat. Szenved.

Tudomásom szerint visszaküldték az alvilágba, a holtak földjére. Másodszor történt meg vele, hogy a néhány kiválasztott egyikeként – talán az egyetlenként – kétszer halhatott meg. Négy évvel korábban azt mondta a halottidézőnek, aki visszahozta, hogy odaát folytatódik az élet, és abban az életben az alvilág királynőjének a hitvese lett. Amikor másodszor küldték oda, feltételeztem, örökre eltávozott, a lelke visszatért a holtak földjére, a királynő birodalmába – akárki volt is ez az uralkodó.

Újabban állandóan ezeket a rémálmokat láttam, csaknem minden éjjel megjelentek előttem. Nem értettem, miért álmodok Jonathanről – és miért szólnak az álmok visszatérőn a durva megkínzatásáról. Egyáltalán nem gondoltam vele. Réges-rég megbocsátottam neki. Első alkalommal persze én küldtem őt el ebből a világból, de csak azért, mert könyörögve kért rá. A ránk mért különleges átok miatt csak így vethetett véget halhatatlan életének, amit oly hőn áhított. Még mindig bűntudat gyötört azért, amit tettem; végtére is ki ne omolna össze attól, hogy kioltja a szeretett személy életét – még ha az illető kívánságára teszi is? Mégis azt gondoltam, hogy ha valakivel álmodnék, az Luke lenne, aki mostanában távozott el mellőlem.

Ám Jonathannel álmodtam.

Akkor éjjel a borzalmas rémálmomban (a szokásos módon) megpróbáltam kiszabadítani. A béklyóhoz kapcsolt láncot átvetették a mennyezethez rögzített csigán, másik végét lakattal erősítették egy kőtömbbe szegecselt karikához. Először megpróbáltam fölfeszíteni a lakatot, de erősen tartotta magát. Azután négykézlábra ereszkedve tapogattam a sötétben a padlón, kulcsot kerestem, arra gondoltam, hátha találok egyet vagy a lakathoz, vagy a béklyóhoz. Jonathan egész idő alatt nyugodtan, feje fölé feszített karral állt, biztos voltam benne, hogy nincs tudatánál.

Csak akkor pördültem meg, hogy ránézzek, amikor morgáshoz és ziháláshoz hasonló hangot hallottam felőle, és ezen álmok sorában először történt meg, hogy még valakinek a jelenlétét észleltem. Kéz siklott végig szeretetteljesen Jonathan arcán, és körülfogta az állát. Női kéz volt, finom, hosszú, hónál is fehérebb. Jonathan nem tiltakozott, hagyta, hogy a nő simogassa. Hazudnék, ha azt állítanám, nem kavart föl a női kéz látványa. Nem azért, mert nő keveredett a dologba – végtére is Jonathanről lévén szó természetes volt, hogy előkerül egy nő. Abban a kézben azonban volt valami furcsán embertelen, valami kegyetlen. Kiáltani akartam, meg akartam kérni a nőt, hogy engedje el Jonathant, de nem tudtam. Az álmokra jellemző módon képtelen voltam ordítani. Nem tudtam hangot kiadni. Félelemtől és haragtól bénultan elszorult a torkom.

Ekkor kimerültén, izzadságban úszva fölébredtem. Éjszakáról éjszakára tovább gyötörtek ezek az álmok, újra és újra megvámoltak – és kezdtem azt hinni, hogy szándékuk van, azt jelzik, Jonathannek szüksége van rám. De Jonathan már nem ezen a földön élt. Olyan helyre távozott, ahová nem követhettem. De hogy is ne mennék utána, ha szüksége van rám? Egyetlen illetőt ismertem, aki segíthetett nekem. Csak egyetlen férfi juttathatott oda, ahol Jonathan tartózkodott.