RICHARD O. LEWIS
A szvetter

Amilyen lármás handabandázás folyik manapság a bombabiztos óvóhelyek hívei és ellenzői között, már-már úgy látszik, hogy az ember kívül épp olyan biztonságban van, mint belül.

A kötőtűk könnyű, állhatatos csattogása egyre hangosabbá vált. Zajuk nekiverődött az apró szoba falainak, és idegtépő visszhanggal pattant vissza.

– Különös – gondolta Halsey, az ezüstös cikázást figyelve. – Hogyan képes a tökéletes csend akkorára növelni egy ilyen apró neszt, hogy az könnyen az őrületbe kergetheti az embert?

Szeme lassan vándorolt fölfelé, felesége szorgos ujjairól hegyes arcára, egérszürke hajára, majd a kis szoba falára a nő feje felett és azon túl. A falon függő naptár május hónapját mutatta, és a napok harmadikától tizenhatodikáig vastag fekete ceruzavonásokkal voltak áthúzva.

Halsey ismét a kötőtűkre pillantott az újságja mögül.

– Az utolsó éjszaka – ígérte magának immár hatodízben néhány perc alatt. – Reggel kilenc óra után örökre el fognak hallgatni.

Örömujjongásába hirtelen belehasított az aggodalom: Pontosan számlálta meg a napokat? Nem lehet, hogy véletlenül áthúzott egy napot, és később a nap folyamán még egyet?

Nem. Ez nem történhetett meg. Rendkívül elővigyázatos volt, valósággal rítust csinált a napok áthúzásából. Minden este hat órakor – és kizárólag hat órakor – odasétált a falhoz, felvette a ceruzát, és kiikszelte a napot. Ily módon nem adódott hibalehetőség.

De amint a bizonytalanság első hulláma elenyészett, máris felbukkant egy újabb, s attól apró, hideg verejtékgyöngyök kezdtek csordogálni a bordáin meg a hóna alatt. Lehet, hogy a nő ikszelt ki egy plusz napot! Megtehette. Hányszor előfordult, hogy ő puszta unalmában elszunyókált délután! De mégsem; semmi oka nem lenne, hogy ezt tegye – semmit sem nyerne vele! Sőt...

– Az volna csak az ironikus fordulat – mélázott el, és elhessegette magától a gondolatot. – Akkor örökre magához láncolna!

Szorosan behunyta a szemét, hogy ne lássa sem őt, sem csattogó kötőtűit. A vén bolond! Szvettert köt neki. Szvettert, amit ő akkor sem fog fölvenni, ha agyonütik. Ezer dollárral a birtokában szvettert köt. És undorító főtt ételeket kotyvaszt vacsorára. És hagyja, hogy ő halálra gürcölje magát, mint hivatalnok, az unokafivére nyavalyás ügynöki irodájában. És soha egyetlen éjszakára sem maradhat ki egy kis murira...

Nos, reggel kilenc órától minden más lesz. Darabokra fogja szaggatni azt az ostoba szvettert, rostélyost fog enni, ott hagyja a sivár munkát, és ellátogat néhány éjszakai lokálba – természetesen Gertie-vel.

Az ügynöki irodában dolgozó vörös hajú, telt ajkú, telt keblű Gertie-nek már a puszta képe is kellemes ábrándokba ringatta, mint rendesen. Na persze, ha Gertie-vel lett volna ide bekasztlizva tizennégy napon és éjszakán át... Nos, az biztos, hogy egy délután sem szunyókált volna el puszta unalomból.

Vékony ajkain halvány mosoly rajzolódott ki, amint ábrándozása során mind mélyebbre és mélyebbre hatolt a fantázia gyönyöreinek útvesztőiben.

Halsey minden szomszédjának megmutatta a bombabiztos óvóhelyet, amint elkészült.

– Ezek – mutatott a betonbunker egyik fala mentén sorakozó acéltartályokra – az oxigénpalackjaim. Három hétig is kihúzom itt velük. – Ez utóbbi kijelentésének kellőképpen drámai hangsúlyt adott.

– Ez pedig az éléskamra. – Kinyitotta a nagy kétszárnyú ajtót, hogy elébük tárja a konzervkenyérrel, konzervhúsokkal, zöldségekkel, gyümölcsökkel és vitaminos üvegekkel roskadásig megrakott polcokat. Sorra bemutatta az egyéb berendezéseket is, így például a szeméttárolót, a vécét, a szellőzést, a vizesblokkot, és más szükséges tartozékokat.

– Nincs benne sem rádió, sem televízió – magyarázta. – Valódi légitámadás esetén az első néhány perc után valószínűleg nem lesz semmiféle adás, amit hallgatni lehetne, és alighanem villanyáram sem, mi pedig ezzel a teszttel a valóságos körülményeket akarjuk szimulálni, amennyire csak Tehetséges. Tudják, ez afféle pszichológiai teszt.

Volt egy könyvespolc, egy halom képes újság és egy csomó keresztrejtvény meg játék. – Ezek pedig – mutatott Halsey egy kis keménypapír kupacra – hajó-, meg repülőgépmodellek és az összeállítási módjuk. Hogy elfoglaljuk a kezünket. A feleségem természetesen magával hozza majd a hímzését meg a kötését...

Az utolsó pillanatra tartogatta az acélajtó zárjának bemutatását. Mivel ez játszotta tervében a döntő szerepet, úgy gondolta, ennek kell a legélénkebben megmaradnia a látogató szomszédok emlékezetében.

– Bárki egész kellemesen elélhet két hétig egy bombabiztos óvóhelyen, vagy egy atombunkerben – hangsúlyozta –, feltéve, hogy kimehet sétálni, amikor csak kedve tartja, beszélhet telefonon a barátaival, vagy meghívhatja a szomszédokat egy esti kártyapartira. Ez azonban nem valóságos teszt. Valóságos tesztet csak úgy készíthetünk, ha az óvóhely lakói tökéletesen elvágják magukat a külvilágtól!

Itt mindig megállt egy pillanatra, hadd vésődjék be a gondolat mélyen a hallgató agyába.

– Ez egy napelemek által működtetett időzített zár, s egyszersmind a napelemek szolgáltatják az energiát a világító- és szellőzőberendezéshez is. Percre pontosan kéthetes időszakra van beállítva. Amint az ajtó bezárul, az időzítő berendezés automatikusan üzembe lép, és az ajtót sem belülről, sem kívülről nem lehet kinyitni, amíg le nem telik a pontos időtartam. Csakis ezen a módon lehet hiteles tesztet készíteni arról, vajon megfér-e egymással két ember addig, amíg egy valódi légitámadás tart.

A szomszédok pedig kellőképpen lenyűgözve távoztak. Ha a Halsey házaspár túléli a próbát, akkor – ha bekövetkezik is a legrosszabb – ők is békességben kiállják majd a vihart tulajdon óvóhelyükön. Hasznos kísérlet, semmi kétség.

Halsey mosolyogva idézte fel ezt az emléket. A szomszédok holnap reggel pontosan kilenc órakor várni fogják, hogy az acélajtó kitáruljon, várni fogják, hogy elsőként láthassák meg a nagy pszichológiai kísérlet eredményét. És valamennyien szemtanúi lesznek a felesége véletlen halálának!

Az egymásnak ütődő kötőtűk abbahagyták a csattogást. Mrs. Halsey letette a szvettert a széke melletti kis asztalra, ásított, felállt, egy kis tükör elé lépett, és kezdte bekrémezni az arcát éjszakára.

Nem beszélt, és a férfi sem. Nem sokat mondtak egymásnak az elmúlt néhány nap alatt. A két hét mégis mindkettejük megelégedésére telt el – az asszonyt elégedetté tette, hogy tökéletesen hatalmában és birtokában tartja a férfit; a férfit pedig az a tudat töltötte el elégedettséggel, hogy ennek a hatalmaskodásnak és birtoklásnak rövidesen örökre vége szakad.

Jó éjszakát mormolt, amikor az asszony lefeküdt, az asszony válaszát viszont alig lehetett hallani.

Halsey mintegy jó óra hosszat képes újságokat lapozgatott, majd felvette a pizsamáját, ágyba bújt, és lekattintotta az ágya fejlapjánál a villanykapcsolót.

A kis helyiség egy pillanat alatt néma sötétségbe borult, és karórájának foszforeszkáló számlapja egy-két perc múlva tisztán láthatóvá vált. Néhány perc volt hátra éjfélig.

Halsey nyugtalanul aludt. Belegabalyodott a szvetterbe. Az ajtó nem nyílt ki. A világ gombafelhőket gomolyogtatott elő. Valami elromlott az időzítőberendezésben...

Azon kapta magát, hogy karórája fénylő számlapjára mered. Pontosan hét óra volt. Elmosolyodott a sötétben. Egy teljes héten át gyakorolta, hogy pontosan hétkor ébredjen.

Egy darabig mozdulatlanul feküdt, időt hagyva rá, hogy az álmosság ragacsos szövedéke lassan szétfoszladozzék. Ez volt a zéró óra. Még megtehette, hogy lefújja az egészet, hogy kilenc órakor kisétál az ajtón, üdvözli a szomszédait – és tovább él az asszonnyal életfogytiglan...

Elfojtotta a nyöszörgést, amit e gondolat kiváltott belőle. Nem, a tervet végre kell hajtania! Különben elviselhetetlen lesz az élete!

Csöndesen hátrahajtotta a takarót, kidugta a lábát az ágy szélén, felült, belebújt a papucsába. Az asszony ágya csak egy lépéssel volt odébb a sötétben. A férfi egy pillanatig ülve maradt, betájolta magát, és igyekezett úrrá lenni a belső remegésén, majd két kézzel felemelte a párnát az ágyáról, felállt, és megtette azt a lépést.

A párna gyorsan leereszkedett oda, ahol a férfi az asszony fejének a helyét tudta, s az ágynemű, melyet a férfi szétvetett térde feszesen szorított le a vékony test két oldalán, kényszerzubbonyként állt ellen a kapálódzásnak.

Úgy tetszett, mintha órák teltek volna el, pedig nem lehetett több három vagy négy percnél. Aztán bekövetkezett az izmok végső, görcsös vonaglása, majd az általános elernyedés.

Halsey visszatette a párnát az ágyára, öklével kellőképpen megütögette, hogy látsszék, aludtak rajta, majd felkattintotta a kis éjjelilámpát, és az órájára pillantott. Hét óra tizenöt perc.

Nem nézett rá a felesége hason fekvő alakjára az ágyon, amikor elment mellette az oxigéntartályokhoz. A gáz a következő pillanatban lármás sziszegéssel szökött ki a nyitott szelepekből, mire Halsey egyszeriben úgy tántorgott körbe a szobában, mint aki részeg.

– Oxigénmámor – mondta hangosan, és gyorsan visszabotladozott a szelepek felé. Tétova ujjakkal zárta el őket. Odébbpördült, rábukott a kis asztalra, szvetterestül és kötőtűstül földre döntötte, majd nagy nehezen elérte a szellőzésvezérlőt.

Amikor a kis ventilátor már egyre gyorsabb ütemben zümmögött, visszament a gázcsapokhoz, jól kinyitotta őket, majd leült, és aprókat lélegzett.

Észrevette, hogy egész testében remeg. Vagy egy tucatszor is megnézte az óráját, nézte, hogy tényleg jól jár-e, majd némán megrótta magát ezért a türelmetlenségért. Úgy becsülte, hogy pár órába vagy többe is beletelik, míg a nagy tartályok szétoszlatják a levegőben a tartalmukat, nincs hát más tennivalója, mint várni.

Amikor végül abbamaradt a sziszegő zaj, a csend valósággal mellbe vágta, s a szobában most nem hallatszott más nesz, csak tulajdon szívének kalapálása.

Az utolsó, az egyetlen, még működő tartály mércéje azt mutatta, hogy a tartály a negyedéig van tele. Ismét az órájára nézett. Még tizennyolc perc volt kilenc óráig.

Erősebben kinyitotta a szelepet, s figyelmesen nézte a mércét meg az óráját, miközben a teste még mindig remegett. Ha elszámítja magát, az most könnyen végzetesnek bizonyulhat. Pár percen át szabályozta a szelepet, úgyhogy az utolsó adag gáz végül pontosan kilenc óra előtt öt perccel sistergett ki a tartályból. Most már csak az óvóhely levegőjében lévő oxigén maradt.

Halsey a ventilátorhoz sietett, és visszaállította normálisra. Azután felszakította pizsamája nyakát, és lefeküdt a földre, az ajtó mellé. Minden pontosan a terv szerint alakult. Az időzített zár nem egészen öt perc múlva kattan egyet, az ajtó félig felpattan, a szomszédok pedig berohannak – hogy felfedezzék a padlón fekvő, félig öntudatlan, levegő után kapkodó Halseyt, és az ágyban megfulladt feleségét. Mindezt azért, mert valami hiba történt az oxigéntartályokkal.

Az idő megint végtelen lassúsággal vonszolta magát. Mi lesz, ha az időzített zár nem nyílik ki? Mi lesz, ha...

Nem! Nem ! Nem engedheti meg magának, hogy ilyesmire gondoljon! Az időzített zár igenis kinyílik! Újból és újból kipróbálta! Tulajdonképpen a felesége ragaszkodott hozzá, hogy egész sor próbát elvégezzen, mielőtt beleegyezett volna a kísérletbe.

De mi történik, ha túlságosan hamar engedte ki az oxigént? Mi történik, ha az időzítőmechanizmus lelassult? A szomszédok odakint tolonganak majd, és várakoznak. Meddig várnak majd, mire arra a következtetésre jutnak, hogy valami alighanem elromlott? Mennyi idejükbe telik majd, mire feltörik az acélajtót? Vagy mert azt hiszik, hogy van még valamennyi külön oxigénforrása, várnak egy-két napig, mielőtt bármit tennének?

Ideges remegése fokozódott. A levegő kezdett nehézzé és fojtogatóvá válni. Pizsamája tetőtől talpig lucskos volt az izzadságtól.

Szeme most már egy pillanatra sem szakadt el az óra számlapjától. Három perc. Két perc. És végül már csak egy perc volt kilenc óráig. Mindössze hatvan másodperc.

Akadozó, mély lélegzeteket vett, hogy megpróbáljon úrrá lenni remegő idegein, majd szinte egy csapásra abbahagyta, mert ráébredt, hogy a mély lélegzés hamarosan el fogja fogyasztani az oxigént. Szíve egyre hangosabban dörömbölt, s dobhártyáján erősödni kezdett a nyomás.

Negyven másodperc...

Bizonyos volt benne, hogy az órája megállt, s hogy lassan és tehetetlenül megfullad. Pánik fogta el, s hirtelen átérezte, micsoda iszonyatos rémület gyötörhette a feleségét eszméletének utolsó másodperceiben. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot – nem mintha megszánta volna az asszonyt, hanem hogy megszabaduljon a félelemtől, hogy talán neki is ugyanazt a rettenetes kínt kell átélnie.

Húsz másodperc...

Tíz másodperc...

Kiabálni akart, talpra állni, ordítani. Ám a torka összeszorult, teste nem engedelmeskedett félelem hajszolta agyának.

Nulla másodperc...

A padlón feküdt, a saját verejtékében, s némán és rázkódva zokogott.

Aztán eljött! A nagy pörölycsapás az acélon. Először azt hitte, a szomszédok próbálják betörni az ajtót. Majd váratlan ujjongással fedezte fel, hogy csupán az időzített zárszerkezet fémes kattanása zúzta szét a csendet. Az acélajtó kinyílt! Egy szűk félhüvelykkel befelé billent!

Most be kell rontaniuk a szomszédoknak. Ez része volt a tervnek. Be kell rontaniuk, épp időben ahhoz, hogy szemtanúi legyenek a rémisztő jelenetnek.

Az ajtó mögül azonban semmiféle zsivaj nem hallatszott, egyetlen láb csosszanása sem a kőlépcsőkön, egyetlen hang sem.

Halsey ujjhegyeivel megragadta az ajtó peremét, és húzta.

A súlyos ajtó meg sem moccant. Körmei beszakadtak és letörtek. Lihegve kapaszkodott a perembe mindkét kezével. Az ajtó egy hüvelyknyire elmozdult. A nyíláson napfény és friss levegő áramlott be. Noha tüdeje mohón habzsolta a levegőt, a szeme csakhamar észlelte, hogy a lépcsőlejárat üres.

Zavarodottan kászálódott fel, feltépte az ajtót, és az erős napfényben pislogva feltámolygott a rövid lépcsősoron.

Ekkor meghallotta a sziréna hangját. Halk nyüszítéssel kezdődött, majd mind magasabbra hágott, hogy végül már az egeket hasogatta, és figyelmeztető vibrálással nyújtózott el a vidék felett. Halsey arrafelé fordult, amerről a szirénát hallotta, és megpillantotta a Midville-t beborító füsttakarót, alig egy mérföldnyire, a tavon túl. S miközben éppen figyelte, nagy lángoszlop tört fel közvetlenül a város végében, melynek hamuszínű taraja gyorsan terjedt széjjel.

Halseyt agya figyelmeztette, hogy az atomgombafelhőkből származó szélroham mindent elsöpör, ami csak útjába akad a földön, s noha nem a maga jószántából, cikázva rohant lefelé a lépcsőn, be az óvóhely viszonylagosan sötét menedékébe.

A félhomályban valami megakasztotta a lábát, és szorosan fogta körül holmi sűrű szövedékkel. Valami mélyen a bokájába mart. Amikor lehajolt, hogy kiszabadítsa magát, a kötött háló úgy szorult össze, mintha láthatatlan kezek húzták volna meg, és Halsey hátrabukott, neki az acélajtónak.

Az időzített zár fülsiketítő lármát csapott a kis szobában, amikor bekattant – és visszhangzott és visszhangzott és visszhangzott.

Odakint a sziréna továbbra is kétségbeesetten sikoltozott, miközben Midville lakosai nézték, mint kúsznak a lángok egyre közelebb a második nagy benzintartályhoz. A városlakók több mint harminc éve nem láttak ekkora tűzvészt.