MICHAEL ZUROY
A zsugorodó feleség

Nehéz meggyőzni egy erélyes, hatalmaskodó, tökéletes egészségnek örvendő asszonyt arról, hogy lassacskán elenyészik. Nehéz, de megéri, mint a legnehezebb eredmények általában.

– Henry – mondta Thelma Elwick a férjének –, mintha ezek a székek süllyednének.

Henry felpillantott az újságjából, és a társalgón át a felesége hatalmas idomaira nézett. Ahogyan az asszony ott ült a kárpitozott székben, vaskos, robusztus lábát keményen megvetve a földön, széles arcán a szokásos, hozzáértő kifejezéssel, nem látszott sem ideges, sem pedig túlságosan nagy képzelőerővel megáldott asszonynak. Henry tudta, hogy nem is az. Thelmának a tények tények voltak.

– Süllyednek, drágám? – kérdezte Henry. – Hogy érted azt, hogy süllyednek?

– Süllyednek. Egyre alacsonyabbak lesznek. Közelebb kerülnek a padlóhoz.

Csend volt. Henry pislogott. – Mely székek, drágám? Mely székek cselekszenek így látszólag?

– Az összes székek – felelte Thelma. – A társalgó székei. Az ebédlő székei. A konyha székei. Mindet kipróbáltam. Mind süllyed.

– Nos, ez sajátságos – mondta Henry. – Most is ezt teszik? Ebben a pillanatban?

– Nem érzem, amikor történik, ha erre gondolsz. De mintegy két vagy három hete az a határozott érzésein van, hogy egyre rövidülnek.

Henry talpra ugrott. – Hozom a colstokot...

Thelma félbeszakította. – Már megtettem. Természetesen. Méretre nem látszanak rövidebbeknek. De érzem, hogy azok.

Henry szemében aggodalom villant. – Biztos, hogy jól vagy, drágám?

– Henry – mondta a felesége fahangon –, ne nézz így rám. Persze hogy jól vagyok.

– Persze. De talán túl sokat dolgoztál, drágám. Későig maradtál az irodában. Úgy értem, én nem veszek észre semmit a székeken. Semmiféle süllyedő érzést, olyan érzést, hogy rövidebbé válnának... ez nem tetszik nekem. Egy csöppet sem tetszik. Sőt, meg vagyok döbbenve.

– Henry – csattant fel a felesége –, hallgass! Elég legyen az aggódásból ! Nincs nekem semmi bajom. Ennek egész biztosan van valami tökéletesen racionális magyarázata.

– De...

– Azt mondtam, hallgass! – A férjére bámult.

Henry mindazonáltal úgy vélte, hogy van a felesége szemében némi döbbenet.

– Csak azt nem értem – töprengett Altmeyer Thogg, Henry parkbeli padtársa –, hogyan keltette benne azt az érzést, hogy a székek rövidülnek. És miért?

– Igen egyszerű. – Henry nekidörgölte a hátát a padtámla léceinek. – Thelma azért érzi úgy, hogy a székek rövidülnek, mert tényleg rövidülnek.

– Nem értem.

– Dörzspapír – magyarázta Henry. – Mindennap, mialatt Thelma az irodában van, megsmirglizem a széklábak gombjait. Épp csak egy parányit. Egy vagy két hüvelyknek talán az ezredrésze jön le. Olyasmi, amit precíziós műszerek nélkül le sem lehet mérni, mégis biztos. A székek mindennap egy hajszálnyival rövidebbek. Thelma, aki felettébb egzakt gondolkodású személy, érzékeli a változást, ámbár látni nem láthatja.

– Jól van – mondta kétkedve Altmeyer –, de minek? Én meg tudom érteni a puskát. Vagy a kést. Vagy a mérget. Mármint, ha boldogul vele. De ezzel mit fog elérni?

– Ó! – Henry lebiggyesztette az ajkát, és hosszú orcáját beszívta felső és alsó fogsora közé, miközben a kérdésen töprengett. – Elismeri, hogy egy pozitív személyiség nem élhet tovább, ha kényszerítik, hogy negatívvá váljék?

– Tessék?

– Egy professzor könyvében olvastam – mondta Henry. – De hadd magyarázzam meg. Thelma igen pozitív asszony. Magabiztos. Uralkodó hajlamú.

– Akárcsak az enyém – dünnyögte keserűen Altmeyer.

– Nincs más teendőm, mint hogy kiforgassam önmagából. Tud követni?

– Nem.

– Nos, nézze – mondta Henry –, mit gondol, mi lesz, ha egyszer csak olyan dolgok történnek vele, amelyek nem történhetnek meg? Csak negatív módon. Mint a székek zsugorodása. Ez előbb vagy utóbb fel kell, hogy dúlja őt, nem? Aggodalmat kell, hogy keltsen önmaga iránt. Az egészsége iránt. A stabilitása iránt. Mind kevésbé pozitívvá kell tenni. Most már tud követni?

– Professzorok – motyogta Altmeyer. – Az elgondolásaik néha egyáltalán nem praktikusak. Én a magam részéről jobb szeretem a mérget.

– Oké – mondta Henry. – Meglátjuk, mi sül ki belőle.

Henry felállt, és kisétált a parkból; hórihorgas, görnyedt hátú férfi, két mély árokkal az orra mellett. Elvégezte napi bevásárlását a bevásárlóközpontban, türelmesen álldogált az asszonyok hosszú sorában a pult előtt. Azután hazament, hogy némi házimunkát végezzen, és elkészítse a vacsorát.

Henry Elwick, akárcsak barátja, Altmeyer Thogg, permanensen munkanélküli férj volt.

Nem mintha nem találtak volna munkát. A dolog úgy állt, hogy nem is kerestek. Alkalmatlanná sem nyilvánították őket, s nem volt önálló vagyonuk sem. Nem, azért nem dolgoztak, mert a családban a feleségük viselte a nadrágot.

A feleségeknek volt jövedelmező állása. A feleségek voltak ambiciózusak, energikusak és agresszívek. A férjek, akár a többi hozzájuk hasonló, otthon maradtak, és a házimunkát látták el. Jó időben szabad idejük nagy részét a park padjain töltötték. Henry és Altmeyer ott találkozott össze.

Egyforma letargiával viseltettek az élet iránt. Egyformán gyűlölték a feleségüket, s vádolták őket magukban férfiúi mivoltuk tönkretételéért.

Altmeyert ennélfogva nem lepte meg Henry terve.

Amikor az étel már a tűzhelyen rotyogott, Henry bement a társalgóba, és egy székbe roskadt. Szokott undorával nézett körül a lakásban. Minden Thelma ízlését tükrözte. Semmi a sajátját. És ráadásul négyemeletnyi kutyagolás. Mit érdekelte Thelmát, hogy neki nehéz csomagokkal kell fel meg le caplatnia azokon a lépcsőkön? Thelma szerette a lakást. A világért el nem költözött volna. – Nőstény diktátor – dünnyögte Henry. – Mindennek úgy kell lennie, ahogyan ő akarja. Mindennek.

Henry természetesen a válásra is gondolt. Ám, ha elválik Thelmától, az anyagi támogatástól is elesik. Tény és való, hogy válás esetén rendszerint a férfinak kell tartásdíjat fizetnie. Ez végképp nem vonzotta Henryt.

Ha viszont történik valami Thelmával... nos, van spórolt pénze, részesedése és biztosítása, mely már csinos kis összegre rúg. Takaros kis örökség. Elegendő, hogy Henry jó ideig kényelmesen eléldegéljen belőle.

És persze igen régóta állandó társa volt Henrynek a bosszúság is. Nem akarta, hogy Thelma észrevegye, de azért ott volt. Valamit már tenni kellett.

Amikor Thelma hazajött, elismerően fogyasztotta el Henry főztjét.

– Az étel kitűnő, mint rendesen, Henry – dicsérte meg. – Jó hazajönni egy fárasztó hivatali nap után.

– Mi történt ma, drágám? – érdeklődött Henry.

– Nos, az a John Cummings – tudod, már beszéltem róla, az új reklámfőnök – azt akarja, hogy...

Henry figyelmes arcot öltött, miközben elmosta a tányérokat, bár valójában soha nem hallotta Thelma monológjait. Naponta el kellett őket szenvednie, és minél hamarabb túlesett rajtuk, annál jobb volt.

Thelma mögéje állt, és nyálas csókot adott a nyakára. Henry úgy érezte, hogy egész benseje összerándul. Thelma ellágyult, gyöngéd hangulatban volt. Henry gyűlölte Thelma gyöngéd hangulatait.

Később Henry figyelte Thelmát, amint colstokkal a kezében járja be a házat, a fejét rázza, és töprengő arccal mered a székekre.

Az ágyban, miközben felesége dörgő horkolását hallgatta, Henry arcán titkos vigyor futott át.

Egy este, úgy egy hét múlva Thelma így szólt a férjéhez: – Fogyok, Henry.

– Tessék?

– Négy fontot fogytam.

– Helyes. A nők szeretnek fogyni, nem?

– Nem érted. Évek óta nem voltam százhetvenöt font alatt. Meg sem próbáltam fogyókúrázni.

Henry szemében aggodalom csillant meg. – Ez nem hangzik nagyon egészségesen, drágám.

– Mint tudod, én nem diétázom. Nem kellene fogynom.

– Nem – mondta Henry. – Nem kellene. Kétségkívül eleget eszel. – Elgondolkodva nézte a feleségét, és óvatosan továbbment egy lépéssel. – Talán túl sokat dolgozol, drágám. Tudod, a múltkor az a süllyedő érzés. Most meg ez. Nem kéne orvoshoz menned?

– A fenébe, Henry! Kutyabajom! – recsegte Thelma. – Nem kell olyan nagy hűhót csapni. Remekül érzem magam. Egyszerűen csak nem értem, hogy lehet, hogy...

Egy hét múlva Thelma gyászosan jelentette be: – Tovább fogytam. Csaknem három fontot.

– Uramisten – mondta Henry.

– Ugyanannyit eszem, mint mindig.

– Talán még többet kéne enned, drágám – javasolta Henry. – Amúgy istenigazából bepakolni. Mindent elkészítek neked, amire csak gusztusod van.

– Azt mondja meg nekem – fordult Altmeyer Henryhez. miközben a park padján ültek –, hogyan tudja elérni, hogy a felesége fokozatosan fogyjon?

– Semmiség – felelte Henry. – Én készítem el a reggelijét és a vacsoráját, nem?

– No és?

– Kalóriakontroll. Alacsony kalóriájú ételek, anélkül hogy észrevenné. Diétás ételek. Ehet, amennyit akar, akkor is fogyni fog.

– Értem – mondta Altmeyer.

– Henry – mondta egyszer Thelma néhány hét múlva –, mintha egyre halványabb lenne a fény.

Henry a feleségére pillantott. Fogyása immár láthatóvá vált. Ráncok jelentek meg rendesen sima bőrén. Karja nem volt annyira vaskos. – A fény? – kérdezte Henry. – Halványabbá válik? Hogy érted ezt, drágám?

– A lámpák – mondta Thelma, – Egy idő óta mintha lassan és folyamatosan veszítenének a fényerejükből. Olyan érzésem van, hogy a lakás egyre sötétebbé válik. Úgy érzem, mind jobban erőltetnem kell a szememet, amikor olvasok.

– De drágám, én nem veszek észre semmit. Itt nincs sötét.

– Azt hiszem, hogy nincs. De úgy érzem, hogy egyre sötétedik. Szeretném tudni, mi az ördög megy itt végbe.

– Tényleg nem tudom – mondta Henry óvatosan. – Talán a szemeddel van baj?

– Nincs baj a szememmel. Mi van a villanykörtékkel, Henry? Lehet, hogy elöregedtek a körték. Holnap csavarj be újakat.

– Jobb az új villanykörtékkel? – tudakolta Henry egy másik este.

– Nem – mondta Thelma. – Továbbra is halványulni látszik a fény.

Egymásra néztek. A döbbenet Thelma szemében most még nyilvánvalóbb volt. Még határozottabb. – Nem lehet, hogy a látásoddal van baj, drágám? – kérdezte Henry részvevően. – Észreveszel valami hasonlót a nap folyamán is?

– Nem tudom. Napközben nehéz eldönteni. – Thelma felállt és járkálni kezdett a szobában. Majd megállt, és szembefordult a férjével. – Henry, valami baj van.

– Úgy látszik, drágám.

– Szembe kell néznünk a tényekkel – mondta az asszony komoran. – A tények tények. Ne próbáljuk elkendőzni a tényeket, Henry. Ezek tények. Fogyok. Jól eszem, jobban, mint valaha, és mégis fogyok. Süllyedő érzésem van a székekben. De csak itthon, Henry. A hivatalban nem. Nem értem, a hivatalban miért nem?

– Azt hiszem, ott túlságosan elfoglalt vagy ahhoz, hogy érezd. Túl nagy a jövés-menés.

– Hmm. Lehet. De hadd mondjam tovább. Nincs semmi baj a székekkel. Ellenőriztem őket. Tízszer. És most meg a fény látszik halványulni. Még a vadonatúj villanykörtéknél is halványulni látszik. Semmi baj nem lehet azokkal a körtékkel. Ez fizikai képtelenség.

– Úgy van – helyeselt Henry szánakozva.

– Ezeknek a tényeknek csak egyetlen magyarázatuk van – mondta Thelma. – Bármennyire nem tetszik is ez nekünk, kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy velem van valami baj. Fogyás. Süllyedő érzés. Gyengülő látás. Henry, elmegyek orvosi vizsgálatra.

– Azt hiszem, okosan teszed, drágám – mormogta Henry.

– Oké – mondta Altmeyer. – Hogyan csinálta?

– Gyerekjáték – felelte Henry. – Egy egyszerű kis masina. Az ember megrendeli. A műszaki képeslapokban hirdetik, amelyeket Thelma sohasem olvas. Az ember beköti az áramkörbe, elfordít egy gombot, s máris tetszése szerint tudja halványabbá vagy erősebbé tenni a világítást. Mindegyik áramkörbe bekötöttem a biztosítódoboz segítségével, amely az előszoba falába van beépítve. Thelma azt sem tudja, hogy egyáltalán létezik biztosítódoboz.

– Szóval mindennap egy kicsit gyengébbre veszi a fényt?

– Egy hajszálnyira. Épp csak egy hajszálnyira fordítom el a gombot. Alig észlelni valami különbséget, de Thelma érzékeli a változást.

– Oké, de mi történik? Elér valamit mindezzel?

– Azt hiszem, igen – bólintott Henry. – Thelma pozitív faktora csökkenőben van. A negatív faktora viszont növekszik. Na persze, ez időbe telik.

Az orvosi vizsgálat alapos és részletes volt. Mind az orvos, mind a szemész hozzáértő ember volt. – A szemész beszámolója és a magam megállapításai alapján – mondta nekik dr. Blackburn –, kijelenthetem, hogy semmilyen szervi bajnak nincs jele. A látás normálisnak tűnik. Az oka alighanem az idegállapotban keresendő.

– Soha életemben nem voltam ideges nő – gurult dühbe Thelma.

– Azért mindenesetre azt ajánlom, próbáljon meg többet pihenni. Lassítsa le a ritmust. Ha ez sem segít, jöjjön vissza. Elvégzünk néhány kórházi vizsgálatot. Alkalmasint elmegyógyásznak kell megvizsgálnia.

– Kórház – mondta Thelma. – Elmegyógyász.

– Addig is csak pihenjen.

– Pihenni – mondta Thelma. – Azt akarja, hogy pihenjek.

– Nem hiszem, hogy komoly baj volna – jegyezte meg Henry hazafelé menet. – Hacsak nem olyan alattomos dolog, amelyet a közönséges vizsgálat nem mutat ki. Az a fő, hogy ne aggódj.

Henry fölöttébb érdekesnek találta Thelma pihenési kísérleteit. Az asszony a rá jellemző eréllyel és elszántsággal igyekezett elérni ezt a célt. Makacsul kényszerítette magát, hogy nyugton maradjon, televíziót nézzen vagy szemét merően egy könyvre tapassza. Ám Henry gyakran azon kapta, hogy végül csak bámul a levegőbe. Henry megállás nélkül tüsténkedett körülötte, amikor az asszony otthon volt, párnákat dugdosott a feje alá, hogy még kényelmesebben helyezkedjék el, ínycsiklandozó, saját maga készítette falatokat és édességeket szolgált fel neki – csupa alacsony kalóriájú ennivalót. Thelma komoran nyeldeste a nyugtató pirulákat. Korán járt haza a hivatalból. Revükhöz, koncertekre és tekepályákra hurcolta Henryt, bár Henry olykor szelíden dünnyögte: – Azt hiszem, ez túlságosan felizgat téged, drágám.

Bajának szimptómáiról most nem esett köztük szó, de Henry tudta, hogy az asszony pontosan tisztában van velük. Tekintete borongóssá vált, valahányszor könyvvel a kezében leült a székbe. Egy kicsit közelebb emelte a könyvet, vagy átült egy másik székre. Olykor morózus és ingerlékeny lett, és parancsokat vakkantott Henrynek, amelyeket az mindig bárányszelídséggel teljesített.

Néha természetellenesen jókedélyűnek látszott, mintha az egészről elfeledkezett volna. Különös, izgatott modort vett fel. Szívből kacagott semmiségeken.

S mind gyakrabban és gyakrabban lettek rajta úrrá számára szokatlan letargikus időszakok, amikor életereje és vehemenciája elenyészett. Ezekben az időszakokban szemében leplezett félelem tükröződött, szeme fehérje mind nagyobbra nőtt. Ilyenkor furcsamód alázatos volt.

– Bárcsak érteném! – Henry hallotta, hogy ezt motyogja. – Bárcsak olyasmi volna, amivel meg tudok birkózni...! Aztán egy időre megint visszazökkent régi mivoltába.

Henry várakozott.

Az asszony végül beszélni kezdett róla. – Henry, nincs semmi változás.

– Ó – mondta Henry. – Még mindig megvan az a süllyedő érzésed?

– Igen. – Thelma hangja nem volt egészen nyugodt.

– Még mindig fogysz, azt látom. Na és a szemed?

– Nem érdekel, mit mond a szemész. Van valami baj a szememmel. Henry, van valami baj a szememmel.

– Mmmm. Lehet. De az is lehet, hogy ezek csak érzékcsalódások.

– Érzékcsalódások, Henry?

– Hallucinációk.

– Na, és a fogyás, Henry?

– A fogyás gyakran kísérő jelensége... az idegi zavaroknak. Egyébként megeshet, hogy az egész dolog teljesen fizikai eredetű... Biztos, hogy megpróbálsz pihenni?

– Nagyon keményen megpróbáltam, Henry.

Aznap éjjel Henry arra ébredt, hogy Thelma megrázza.

– Henry – nyögte a párna mélyéről. – Henry, ébredj fel!

– A hangjában félelem csengett.

– Mi az?

– Henry, én összemegyek.

– Mit csinálsz?

– Összemegyek. Az utóbbi időben, miután lefeküdtem, mindig az az érzésem támadt, hogy egyre rövidebb és rövidebb leszek. Megpróbáltam nem tudomásul venni, remélve, hogy majd elmúlik. De továbbra is úgy érzem, hogy egyre rövidülök.

– Tisztázzuk, drágám. Először a székekkel történt, most veled. De hát ez képtelenség, nem igaz, drágám?

– Megmértem a magasságomat – suttogta rekedten Thelma. – Nem változott. De az ágyban minden éjjel belém hasít ez az érzés. Rövidülök. Egyre rövidülök. Henry, mi baj van velem? – Thelma hirtelen felzokogott. Az ágy beleremegett. Henry most hallotta életében először zokogni a feleségét.

– Vissza kell menned az orvoshoz – mondta Henry. – Addig is igyekezz ne gondolni rá. Próbálj meg aludni.

– Aludni – mondta Thelma tompán.

– Hát ezt meg hogyan bulizta meg? – kérdezte Altmeyer.

– Egyszerű. Mindennap meghosszabbítottam az ágytakarókat. Egy hüvelyk tört részével. Felbontottam őket, és új szegélyt tettem rájuk. Ahogyan a takarói hosszabbodtak, ő annál rövidebbnek érezte magát.

– Értem. – Altmeyer hangjában kényszeredett csodálat volt.

– Azt hiszem, Thelma már éppen a határon van – jegyezte meg Henry. – Negatívvá vált. Na persze, a pozitív oldala még mindig ott lappang, úgyhogy résen kell lennem. A professzor könyve szerint az olyan személyiség, amelyet valami számára túlságosan erős hatás ér, összeomlik. Nagyon remélem, hogy igaza van.

Másnap Henry fütyörészve végezte háztartási teendőit. Kimosott. Kivasalt. Leporolt. Kiporszívózott ínycsiklandozó ételt készített Thelmának.

Amikor az asszony hazaért a munkából és bevacsorázott, Henry tüzetesen szemügyre vette a feleségét. Egykor vaskos alkata már csontos volt. Arcán és nyakán petyhüdt és ráncos a bőr. Ábrázata nyúzott lett. Eredetileg tökéletesen ápolt haja elhanyagoltságról tanúskodott. Szemében szorongás ült.

– Nos, Thelma – szólalt meg Henry –, szembe kell néznünk a tényekkel.

– Tények. – Thelma kapott a szón.

– Harminchárom fontot fogytál. A süllyedő érzésed meg a romló látásod változatlanul megvan.

– Most már a hallásomban is kételkedni kezdek. – Thelma hangjában volt valami vadság. – Kezdek mindenben kételkedni.

– A zsugorodás is megvan?

– Megvan.

Henry elgondolkodva paskolta meg széke peremét. – Kevernél nekem egy italt, Thelma? – kockáztatta meg.

– Ördög vigyen, ha... – megtorpant, és kezével végigsimított a szemén. – Egy italt, Henry? Jól van, Henry. Én... én nem tudom, mi ütött belém. Néha úgy érzem, mintha két ember volnék. – Néhány héttel ezelőtt még megvető dühvel dorongolta volna le a férjét egy ilyen esztelen kérés hallatán. Most engedelmesen mixelte az italt.

– Áhhh... – sóhajtott a férfi, miközben az italát szürcsölte. – Most a papucsomat! Légy jó kislány!

Az asszony odavitte a papucsát.

– Be kell menned a kórházba a vizsgálatok miatt – mondta Henry. – Szellemi és fizikai vizsgálatok. Remélem, segíteni fognak. – Henry borúlátóan ingatta a fejét. – Remélem, hogy segítenek.

– Úgy érted...

– Nem tudom. – Henry tovább ingatta a fejét. – Nem tetszik ez a dolog. Szembe kell néznünk az igazsággal, Thelma. Dr. Blackburn egyáltalán nem értette a szimptómáidat, márpedig ő igen hozzáértő orvos. Ha ezek sem tudnak segíteni... nos, akkor azt hiszem, sajnos fel kell készülnünk.

– Mire kell felkészülnünk?

– A legrosszabbra. A további romlásra. Szellemi és fizikai romlásra. Lehet, hogy valami ritka és pusztító kórban szenvedsz. Ezek a szimptómák talán csak a kezdetet jelentik.

– Jaj, ne! – kiáltott fel Thelma. – Ezt nem bírnám ki.

– Bátorság – biztatta Henry. – Bátornak kell lenned. Nem lenne bátor dolog, ha a könnyebbik utat választanád.

– A könnyebbik utat?

– Az öngyilkosságot. Próbálj meg nem gondolni rá, Thelma. Próbáld meg.

– Ó!

– Megszabadulni kínzó panaszaidtól. Pihenni. Elkerülni a sötét jövőt. Próbálj meg nem gondolni rá, Thelma!

– Majd... megpróbálom – mondta Thelma tompán.

Henry belenyúlt a zsebébe, és egy üres cigarettacsomagot húzott elő. Megtapogatta az ujjával. – Elfogyott a cigarettám. Le kell mennem, hogy vegyek egypárat. Hacsak... Thelma, megtennéd...?

Csönd volt. Thelma bámuló szeme nem tudott elszakadni a férfi arcától. Hirtelen, csaknem hevesen mondta.

– Igen, Henry, lemegyek és veszek neked egypár csomag cigarettát.

– Sétálhatsz is egy kicsit, ha már odakint vagy. – Henry hangja egyre behízelgőbb és rábeszélőbb lett. – Levegőzz egy kicsit. Jót fog neked tenni. Mért nem sétálsz el a hídig? Szép séta.

– A... hídig, Henry?

– Olyan szép a kilátás a hídról – mondta Henry. – A víz olyan... békés. Mindig olyan kellemes szellő fúj a hídon. Igen, miért nem sétálsz el a hídhoz, Thelma? Én a helyedben elsétálnék a hídhoz.

– A híd – mondta Thelma. – Igen. – Az ajtóból visszafordult, és Henryre nézett. – Isten veled, Henry – suttogta.

– Isten veled – mondta Henry.

– Nos – mondta Henry Altmeyernek másnap a park padján. – Ez minden.

– Csak nem azt akarja mondani...

– Bezony – mondta Henry önelégülten. – Vége.

A két cimbora egy darabig csöndben üldögélt, a napon sütkérezve. Végül Altmeyer azt kérdezte: – Volt valami gond?

– Semmi gond – felelte Henry. – Én tiszta vagyok. A feleségem leugrott egy hídról, miközben én otthon voltam.

Újabb hosszú csönd következett Altmeyer láthatólag gondolataiba merült. – Eszes egy pasi az a professzor – jegyezte meg végül.

– Bezony.

– Mondja csak, Henry – fordult hozzá Altmeyer –, van még abból a smirglipapírból?