BRYCE WALTON
Az a sok fölösleges gyilkolás

A pillangók, szerény véleményem szerint, mintha soha nem tudnák pontosan, merre tartanak. Mármost, ha én pillangó volnék, én hatékony módszerrel szállnék... – ahogyan a varjú száll. És biztos vagyok benne, hogy következésképpen a legtöbb ember hozná a puskáját, hogy velem gazdagítsa a gyűjteményét.

Leült, hogy elfogyassza szokásos reggeli narancsát, és figyelje a lenti keskeny utat, a fenyőfák foltjain át. Körülötte szürke és barna hasított kövek meredeztek és magasodtak fel, vörös zuzmóval foltozott jeges sziklatömböket formálva.

Úgy látszott, mintha bóbiskolna, de éber volt, mindent hallott és látott – különösen a rovarok hordáinak nyüzsgését és zsongását a nedves sziklán és a levelek borította humuszban, meg a finom röptü madarak suhanását a falevelek között. A tónak ezen az elhagyatott északi zugában már úgyszólván nem voltak látogatók. Hallotta volna, ha felbukkan valami hívatlan betolakodó, de nem volt egy sem. Hallotta viszont, hogy a szokott időben, kevéssel tíz után befutott a nő furgonja.

A furgon befordult a csemeteerdőbe, és a sűrűbb erdős terület felé tartott A férfi felállt, összecsücsörített száját megtörölte egy tiszta, kék selyemkendővel, és lesöpörte a port kordnadrágjáról. Azután a zsebkendőt két sarkánál összefogva addig tekerte, míg az hatékony szerszámmá nem alakult fojtogatásos halál okozásához.

A férfi külseje szelídséget sugárzott. Keskeny, sápadt arcán lágy kifejezés honolt, mozdulatai általában véve visszafogottak és kimértek voltak. Most azonban, amikor a sziklák között elindult lefelé, valami sajátos céltudatossággal haladt előre, gyors, dinamikus és mohó kis léptekkel, melyek a hegyi kecskéére emlékeztettek.

A nő kiszállt a furgonból, és nyújtózkodott; nem volt éppenséggel vonzerő híján, enyhén kövérkés vonásai fiatalabbnak mutatták a koránál, és jótékonyan simították ki a szeme és a szája körüli máskülönben kemény vonásokat. Pantallót viselt, nem túl szorosat, hegymászó bakancsot, és felgyűrt ujjú khakiblúzt. Szőkített haját lófarokban fogta össze, egy vörös szalaggal.

A faleveleken átsütő napfény árnyékokkal pettyezte alakját. Mély lélegzetet vett. Az éjszaka esett az eső. A reggel hűvösebb volt, mint máskor. Körös-körül halk, surranó állati neszek hallatszottak. Hóvirágok nyíltak és aranyfák tobzódtak sárga virágfelhőben. Csupa mámorító dolog természetbarátoknak, semmi kétség. A nő azonban nem tartotta magát természetbarátnak. Azért mégis kellemes pillanat volt. S mivel kellemes volt, eszébe jutatta a várost. Remélte, hogy hamarosan visszatér Manhattenbe. Akár így, akár úgy.

Felvette a bőrtáskát az elülső ülésről, s a táska szíját a vállára csúsztatta. Kinyitotta a furgon hátulsó részét, kivett egy pamutszövet bélésű cigarettatárcát, kivette a gyilkolóüveget, majd két szendvicset meg egy martinis termoszt, és a táskába tette. Azután elővette a lepkehálót, és könnyedén megsuhintotta a levegőben.

Ez vagy egy újabb hosszú, eredménytelen nap lesz, vagy sem. Mindenesetre enyhíteni fogja a farmerfeleség-élet hányingert keltő egyhangúságát. Kivált, ha az illető farmer új-angliai, és történetesen még módos is. Az újangliai farmerek mind egy kaptafára készültek, a nő nem volt benne egészen biztos, milyen ez a kaptafa, kivéve, hogy mind összeszorított ajkúak, merevek, szűkagyúak, és rettenetesen mogorvák. Egyszóval bárminek nevezhetőek, csak pogánynak nem. Mégis voltak pillanatok, amikor egy olyan nőnek, aki nem részesült mindig a biztonság és a szabad idő áldásában, nem volt oka panaszra.

A nő árgus szemekkel fürkészte az érett, zsongástól terhes levegőt és a nyirkos árnyékokat. Egy ragyogó sárga pillangó cikázott el mellette egy kósza fuvallaton, ő pedig utánaszökkent, s azzal a gyönyörűséggel lóbálta meg lepkehálóját, amiről az ember azt hinné, hogy a zsákmányt cserkésző vadászoknak van fenntartva.

Délután egy órakor lehevert egy öreg szilfa tövébe, szendvicseket evett, martinit kortyolt, majd kellemes fáradsággal nyúlt el, és arcát karjára hajtva behunyta a szemét.

A gyilkolóüveg volt az...

A férfi egy vadrózsabokor függönyén át figyelte a nőt. Enyhén kitágult szeme mikroszkópszerűen vastag üvegen keresztül tanulmányozta. Miután már harmadik napja figyelte a nő riasztó ugrándozását, tisztában volt azzal, hogy az nő létére rendkívüli erővel és ügyességgel rendelkezik. Kizárt dolog volt, hogy erővel kerekedjék felül, mivel meglehetősen törékeny alkatú férfi volt, amellett megvetette a fizikai erőszakot. Ha a nő ijedős természetű volna, aligha látogatná naponta ezt az úgynevezett kísértetjárta erdőt (a helybeliek szerfelett babonásak voltak), hogy egyedül vadásszék, ennélfogva a bénult félelem reakciójára nem lehetett számítani. A rajtaütésszerű támadás látszott az egyetlen alkalmas módszernek.

Addig figyelte a nőt, míg bizonyos nem lett benne, hogy az már hangosan szuszogva alszik. Nesztelenül járta körbe, a szilfa mögé kúszott, körülnézett, majd pedig le, az alant heverő alakra.

Megsodorta a kissé olajos és nyirkos selyemzsinórt két rózsaszín tenyere között. Tanulmányozta a lélegzés hullámzását, a szuszogást. Aligha ébred fel, mire ő a feje alá csúsztatja a kendőt, majd összefogja a végeit, és finoman megcsavarintja. Persze, nem túlságosan megnyomni, lassú, finom szorítással, gyengítjük az öntudatot, de nem töröljük el teljesen. Úgy fekszik majd, továbbra is lélegezve, mintha csak aludna.

A férfi a nő mellett lévő gyilkolóüvegre pillantott. Közönséges befőttesüveg méretű volt, talán valamivel nagyobb. Ott volt az üveg kupakjáig felkígyózó szörnyű vattaoszlop. Ott volt a nő halálkamrája, nagy vadászjáték-apparátusa.

A férfi ajkán halvány, ám közelről nézve nem is olyan lágy mosoly jelent meg. Volt benne egy csipetnyi kegyetlenség. Ám ha kegyetlenség volt is, nem a közönséges fajta, hanem az olyan ember visszafogott, könyörtelen ítélkezése, aki jogos haraggal tör pálcát a szent törvények megszegője felett.

Szoros, barna szarvasbőr kesztyűt húzott a kezére. A nő azután is ott fog feküdni, s még mindig lélegezni fog. Ő majd lecsavarja az üveg kupakját, a vadászó nő pedig beszívja a mandulaillatú gőzöket. Nem fog felébredni, és egy cseppet sem fogja zavarni, mivel megnyugtató és kellemes illat. Fel nem foghatta, miért okoz halált a ciánkáli. De mindig azt okozott. És egyetlen hosszú szippantás éppen elegendő belőle.

A férfi a kiálló gyökerek felett megkerülte a fát. Leguggolt. A kendőt keményen kifeszítette két keze között. Gyorsan a nő feje alá csúsztatta, megcsavarta, tartotta...

A selyemkendő félrecsúszott... az üres levegőt szorította!

A férfi, egyensúlyát vesztve a térdére esett, és egy meglepően könnyű érintést érzett a bal karja mentén, majd egy bökést a válla alatt. Azután forogni kezdett vele a világ. Minden elhomályosodott. A falevelek, az ég és az örvénylő kövek egyetlen, öntudatlan, körkörös kavargássá olvadtak össze.

Kellemetlen, fülsértő nyekkenéssel zuhant a háta felső részére. A nő a fának támaszkodva nézte, amint hunyorogva feltápászkodik. Megtapogatta a nyakát. Fejével egypárszor óvatosan, kísérletezve körözött. Tekintetében, amikor a nőre nézett, némi félelem tükröződött, ám még több szomorúsággal vegyes sértett méltóság. Föltápászkodván úgy feszítette meg a testét, mint aki elfutni készül.

– Bocsásson meg – mondta a nő melegen, ám éber figyelemmel mosolyogva –, de megijesztett. Remélem, nem esett baja.

– Nem vagyok benne biztos – motyogta a férfi, és kiköpött egy darabka falevelet. Ide-oda tekergőzött, hogy észrevegye, ha netán megsérült volna. – Nem hiszem.

Egy kis ideig merően bámultak egymásra.

– Biztos, hogy nem sérült meg? – kérdezte a nő.

A férfi idegesen elmosolyodott, és kezdte lesöpörni a leveleket ingéről és nadrágjáról. – Azt hiszem, nem.

A nő arcán széles mosoly ragyogott fel. Egy bizalmas jó ismerős baráti mosolya. – Életemben először volt rá szükségem, hogy használjam a jó öreg judót. Meg lenne lepve, ha tudná, milyen sok lány tanulja meg manapság.

– Igen, meg is lepett.

– Nos, örülök, hogy nem tettem magában kárt.

A férfi vizenyős, tétova szeme a nőre pislogott, majd körbe a bokorra, a fákra, a sziklákra, a nő háta mögé. Lehajolt, felemelte szarukeretes szemüvegét, és feltette. – Természetesen bocsánatot kell kérnem, és bocsánatot is kérek – mondta most már könnyedebben. – Az ön cselekedete tökéletesen érthető volt. Meg kell magyaráznom az enyémet. Tudja, egy... barátnőmmel kellett volna itt találkoznom. Ide ugyancsak ritkán jön valaki, így hát természetesen azt hittem, ő az.

A nő cigarettával kínálta. A férfi kecsesen meghajolt; nem dohányzott.

A nő rágyújtott egy cigarettára, és továbbra is barátságos kíváncsisággal fürkészte a férfit. A füst két szarvként meredt elő az orrlikaiból.

– Nos – mondta végül a férfi –, még egyszer bocsánatot kérek. De most jobb lesz, ha elmegyek. Nem akarom elkerülni a barátnőmet.

– Várjon – marasztalta a nő. – Kér egy korty martinit?

– Fölemelte a termoszt.

A férfi belekortyolt. Kényelmetlenül izgett-mozgott. – Nem, mégsem kérek.

– Igyon csak; szüksége lesz rá. – Figyelte a férfi arcát, amint hozzáfűzte: – Az a helyzet, hogy én tudom, kivel akart itt találkozni. Velem.

A férfi teste megint megfeszült. Szeme kitágult, háta enyhén meggörnyedt. – Micsoda?

– Szeretném, ha nem félne – mondta a nő.

– Miért... miért kéne félnem?

– Igaz, nem kéne. – Martinit töltött a termosztetőbe, és átnyújtotta a férfinak.

Amaz kábult, tűnődő mozdulattal vette el, és sietve hörpintette fel. Sápadt homloka nyirkos volt.

– Még?

– Én...

A nő teletöltötte martinival a termosztetőt. A férfi súlyosan ereszkedett le egy kőre, és két keze között szorongatta az italt.

– Nem régóta lakom Sawmill megyében – szólalt meg a nő könnyed, társalgási modorban. – Barbara vagyok. Magát hogy hívják?

– Jim – mondta a férfi alig hallhatóan.

– Nos, Jim, közvetlenül a házasságunk után költöztünk ide a férjemmel, néhány hónapja. Ez a szokás, tudja. – Elmosolyodott. A férfi gyors, kötelességtudó mosollyal viszonozta. A mosolygás láthatóan nemigen volt rendes szokása. – Kíváncsi voltam. Mindig is kíváncsi természetű voltam. Rövid idő alatt igen sokat tudtam meg. Az első dolgok egyike, amelyeket hallottam, a looni erdő volt. Hogy hányan haltak meg itt az elmúlt két nyáron.

Jim felhajtotta a martiniját, és mereven ült a kő szélén.

– Négyen. Ketten a múlt nyáron, ketten az azelőttin. Három nő, egy férfi. Imádom a rejtélyeket, és sikerült még többet megtudnom.

Cigarettára gyújtott.

– Igen – mondta a férfi halkan. – Mit tudott meg?

– Különböző életkorú emberek voltak a megye legkülönfélébb vidékeiről. Egyikük, egy nő, egy másik államból jött. A négy halott semmiféle rokonságban nem állt egymással. Semmi sem volt közös bennük, Jim, csupán az, amivel éppen foglalatoskodtak, amikor meghaltak. Lepkéket fogtak – egy kivétellel, ami véleményem szerint valójában nem kivétel. Egyikük, a férfi, bogarakat fogott.

– Ha ennyire kíváncsi volt, még többet is ki kellett volna derítenie.

– Ó, igen. De ki is találtam egypár dolgot. A két hölgyet, akik tavalyelőtt nyáron haltak meg, megmérgezve találták; a gyilkolóüvegeik mérgének gőze ölte meg őket. A rovarokat fogdosó férfit a múlt nyáron mérges kígyó marta meg. A nőt, ugyanazon a nyáron szintén a gyilkolóüvegéből származó gőzök mérgezték meg. A nő elesett, az üveg az arcától néhány hüvelyknyire eltört, a nő belélegezte a gőzöket.

– Merő véletlen – mondta Jim.

– Nyilván az volt, nem? Mindhárom nő ugyanúgy halt meg. Reed, a helyi seriffünk úgy vélte, puszta véletlen. Csakhogy ő igen ostoba és joviális fickó. Nincs nagy képzelőereje. A két nő halála tavalyelőtt nyáron – ezt még könnyen lehetett balesetnek tartani. A tavaly nyári két haláleset már kételyeket ébresztett némelyek fejében, de nem Reed seriffében.

– És maga mit gondolt? – kérdezte Jim. Végzett a második martinijével. Arca enyhén kipirult. Tiltakozni kezdett, de csak módjával, amikor a nő kitöltötte neki a harmadik martinit. – Köszönöm, nagyon köszönöm – mondta. – Úgy látom, tényleg szükségem van rá.

A nő egy csapat tarkabarka pillangót figyelt, mely a fa fénypettyes árnyékában cikázott. Az arca ellágyult. – Drága, gyönyörű, ártalmatlan jószágok – suttogta. – Milyen sok van belőlük most itt. Az embereket a félelem leszoktatta arról, hogy ide járjanak, igaz? Mintha ezek a drága, finom kis jószágok valósággal tudnák, hogy hol élveznek biztonságot és védelmet az elfogatástól és a kegyetlen kivégzéstől.

A férfi kezdett magához térni. A nő felé hajolt. Arca ellágyult, vizenyős szemében valami kimondhatatlan szomorúság könnyei csillogtak. – Igen, tudják, hogy itt menedékre találnak. És sok madár is. Ez a hely afféle szentéllyé vált.

A nő bólintott, és néhány pillanatig valami szavak nélküli nagy megértés fűzte össze őket, miközben a nap heve szinte láthatóan csapott fel az agyagos földről és a levelekről.

– Szóval – mondta végül a nő –, azt kérdi, hogy én mit gondolok? Megmondom. Egyre csak az járt az eszemben, ami a közös volt azokban az emberekben –, hogy öldösték Isten ártatlan teremtményeit. És mert olyan mélységesen átéreztem, milyen gonoszságot műveltek – egy sejtelem fogott el, Jim. Megsejtettem, hogy valójában hogyan és miért haltak meg.

Jim felhörpintette martinijét, és arca sóvárgó volt, ám egyszersmind feszülten figyelő. – Igen, értem. Én magam is gyilkosoknak tartom azokat az embereket.

– Természetesen. Csak kevesen vannak tudatában az élet szentségének, minden élet szentségének, a legparányibb serkétől a dicsőséges elefántig. Nem erre gondol maga is?

A férfi szája elnyílt! Úgy bólintott, mint aki részlegesen megbénult. – Ó, igen, igen – sóhajtotta.

– Erre gondoltam, és akkor fogott el a sejtelem. Meg aztán tények is voltak, Jim. A haláluk, mint poétikus igazságtevés. Tudtam, hogy ez nem puszta véletlen. És azután kiderítettem, hogy valaki két ízben is látott errefelé egy idegent, éppen a halálesetek után. Egy idegent. Egy idegent, mert errefelé mindenki ismer mindenkit. És ennek az idegennek a külsejét nem lehetett pontosan leírni. Sok mindenki lehetett. De senki idevalósi nem volt. Arra a következtetésre jutottam, hogy azt a négy embert megölték, Jim.

A férfi merő tekintete alig tudott elszakadni a nő arcától. Ezen az arcon valami olyasféle elragadtatás tükröződött, mintha tulajdon szavai ejtették volna eufórikus bűvöletbe.

– Érti? – mondta mámoros pillantással. – Több volt ez, mint puszta sejtelem. Megértettem, hogy meg kellett tenni azt, amit valaki megtett ezekkel az emberekkel. Egyre közelebb éreztem magam ehhez a... nem szívesen nevezném gyilkosnak, mondjuk inkább, ítélet-végrehajtóhoz. Megértettem, miért tette, hogy az igazságtevés vágya hajtotta.

– Megértette? – suttogta Jim.

– Ó, igen. Mielőtt a városból eljöttem, sokféle társaság és szervezet tagja voltam. Mindent megtettünk, hogy megállítsuk az élet esztelen lemészárlását... különösen azokét a parányi finom kis jószágokét, amelyek soha nem ártottak semminek és senkinek. Olyan keveset tudunk tenni, de nekünk, néhányunknak, akiket igazán izgat, meg kell tennünk, amit csak tudunk, nem igaz?

– Igen.

– Nemcsak szavakban. A szavak semmire sem jók, nem?

– Nem.

– A vér vérért kiált. – Ökölbe szorította a kezét. – Ó, a világon mindennél jobban gyűlölöm a kegyetlenséget!

A férfi előrehajolt. Szeme most, hogy a homályosság eltűnt belőle, fényesebb volt. – Én is. – Azután hátrahúzódott, és a gyilkolóüvegre meg a lepkehálóra meredt. – De hiszen maga is megfogta őket. Olyan iszonyúan szenvednek odabent, bezárva az üvegbe. Láttam őket, hogy cikáznak, ütődnek neki az üvegfalaknak és törik össze magukat. Láttam őket, hogyan tapadnak hozzá ahhoz a hátborzongató vattához. Hogyan erőlködnek és zihálnak egy utolsó szippantás éltető levegőért.

Az iszonyat, mely eddig éppen csak felsejlett Jim arcán, most a maga teljes leplezetlenségében ült ki rá. A kő felett elhúzódott a nőtől, még mindig a termosztetőt szorongatva.

A nő lassan megrázta a fejét. Mosolya szomorú volt és részvétteli. – Nem érti, Jim. Találkozni akartam valakivel, aki úgy érez, ahogyan én. Találkozni akartam magával. Ezért járok ide ki csaknem mindennap, egy hónapja. Sejtettem, hogy maga egyszer csak kijön majd ide, hogy őrizze a szentélyét. Most megtaláltam magát, maga pedig megtalált engem.

– Hazudik – mondta a férfi lágyan. – Hazudik. Ez valamiféle csapda, nem?

– Kérem! – Úgy látszott, hogy a nő mindjárt elsírja magát. – El kell hinnie az igazságot, Jim. Gyakran szerettem volna megtenni azt, amit megtettek azokkal a gonosz, bűnös emberekkel. De sohasem volt hozzá bátorságom. Valaki megtette valahol, ezt tudtam. Meg akartam ismerni azt az embert.

– Nem, nem! – A férfi mereven egyensúlyozva ült a kő peremén. Megint belekortyolt a martinibe, ám azután abbahagyta, mintha hirtelen elment volna tőle a gusztusa. – Maga is olyan, mint a többi. Minden szívfájdalom nélkül meggyilkolta azokat a bájos kis jószágokat, csak hogy megtaláljon engem, és csapdába ejtsen.

– Senki sincs itt. Engem soha nem követett senki, Jim, ezt maga is tudja.

A férfi nem felelt.

– És még ha gyakorlott júdós volnék is, kijönnék-e ide egyedül, hogy csapdába ejtsek valakit, akit a legtöbb ember elvetemült gyilkosnak tekintene?

– Elvetemült... ez nem igaz. Fájdalom nélkül haltak meg. Ez több, mint amit érdemeltek, miután megszámlálhatatlan tehetetlen teremtményt kínoztak és öltek meg!

– Én tudom ezt, Jim. Higgye el. Tudom, hogy maga soha nem lenne képes kegyetlenségre. Tudom, hogy maga elszántan küzd a kegyetlenség ellen, és azért, hogy bosszút álljon a világ kedves, apró teremtményeiért. Én is. Jim. Higgyen nekem, én is. Kérem, higgyen nekem! Nézzen ide!

Kinyitotta a cigarettatárcát. Lassan a férfi felé lépett, amaz pedig valami különös túlérzékenységtől remegve ült le. Vonakodva pillantott a tárcába.

– Csak néhányat fogtam meg, Jim. És azok is mind káposztalepkék, nem látja?

A férfi lassan bólintott.

– Vannak a lepkék között veszélyes kártevők, Jim. Ezt el kell ismernie. Ahogyan vannak pusztító sáskák is. Vannak moszkitók és egyéb kártevők. Igaz, hogy csak az ember öl gyönyörűségből, de azért minden fajtán belül vannak ártalmasak is. Nem igaz?

A férfi habozott, majd gyors, beleegyező bólintással válaszolt. De nem nézett többet a cigarettatárcára. – Tagadhatatlan, hogy igaza van – mondta. – Igen, igaza van abban, amit a káposztalepkéről mondott. És vannak más ártalmas rovarok is, amelyeket el kell pusztítani, ahogyan az embereket.

– Csakhogy nem sok olyan rovar van, amely ezt a sorsot érdemli, Jim. És láthatja, hogy én csak a kártékonyakat fogtam meg.

– Igen. A destruktív pikkelyszárnyú lepkék listája viszonylag jelentéktelen. – Úgy látszott, fölenged egy kissé.

A nő újabb martinit töltött neki, és a férfi megint kortyolni kezdte.

Arca hamarosan kipirult, lélegzete felgyorsult. A nő a férfi kezére tette a kezét, s egy ideig így ültek a kövön, együtt, egymás mellett, kéz a kézben, olyan bensőséges nyugalommal beszélgetve, ami tökéletesnek és kikezdhetetlennek tetszett.

Azután végeztek martiniadagjukkal, és egymás fölfedezésének lázas izgalmával beszélgettek. A férfi a lepkék és más rovarok rövid, ám dicsőséges életéről beszélt, mint élik ragyogó, de különös életciklusukat, olykor csupán néhány óráig, hogy végül a természet a maga módján fagyhalállal megölje őket. Minden a terv szerint, hogy fennmaradjon az egyensúly, az ember pedig szétdúlja ezt az egyensúlyt, és szétdúlja magát a világot is.

A nő megint arra kérte, bízzék benne. Azt mondta, másnap megint eljön. A férfi megtalálja ugyanazon a helyen. Figyelheti, megbizonyosodhat arról, hogy nem követik őt, és végre meggyőződhet arról, hogy senki sem használja fel őt csalétekül.

Másnap ugyanott találkoztak. A nő több mint egy óra hosszat várakozott a szilfa alatt, mire a férfi hirtelen felbukkant, némán lépve ki a lombok közül. A nő ezúttal két termosz martinit hozott magával, s jól érezték magukat, miközben a feszültség és a gyanakvás lassacskán mind jobban alábbhagyott.

A férfi arról beszélt, mi lesz, ha véget ér a nyár; a virágzó fák magot hullatnak, és kiröppennek a madárfiókák. A bölcs mókus már most gyűjtögeti téli gabonáját. Nemsokára tollas vándorok vonulnak majd délnek, és a tücsök búvóhelyet keres magának. A nap majd átszeli az égi egyenlítőt – mondta – és a nyárnak hivatalosan vége szakad. A mókusok, az észak-amerikai mókusok, a mormoták és a vörösbegyek azonban mit sem tudnak ezekről a pontos órákról vagy percekről. Nagyon jól elboldogulnak – mondta a férfi – mindenfajta óra vagy kalendárium nélkül. Ő maga is a vérében érzi ezt – mondta –, akárcsak az állatok. És ahogyan ő – sietett leszögezni a nő. Nem kell semmiféle ember készítette mérőeszközökkel ellenőrizniük ahhoz, hogy tudják. Valóban nem – mondta a nő. – Nem kell a nap árnyékát nézniük. Mennyire lényegtelenek a pontos pillanatok – mondta a férfi –, ezeknek csak az emberi statisztikákban van jelentőségük.

Ok és okozat, a természet kozmikus egyensúlya. Az ember mindezt szétdúlja.

– Istenem, Jim – mondta a nő csaknem vad hévvel –, bárcsak többet tehetnénk, hogy kis életek millióit mentsük meg!

Találkoztak másnap, a rákövetkező nap és azután csaknem mindennap. A férfi hamarosan várni kezdte a nőt. Magányos világ volt az övék, ebben egyetértettek. Addig üldögéltek, míg a nap le nem ment, míg halkulni nem kezdett a forró délután kabócacirpelése, s rá nem lendített a rovarok kórusa.

A nő egy halott vörösbegyre mutatott, majd egy másikra.

– Tudja, mi ölte meg őket? – kérdezte. – Ami ezrével öli a madarakat naponta, Jim.

Megcirógatta az apró, ernyedt tollcsomót, majd elfordult.

– Az ember öli őket, Jim. A környékbeli farmerek mindent megölnek mérget permetező pumpáikkal. Tudja ezt, ugye?

– Ó, igen, tudom!

– Mindennap, Jim, mérget kennek szét a földön a pumpáikkal meg az ocsmány tömlőikkel. Milliókat – akár még billiókat is – megölnek mostanában. Az az anyag megmérgezi a lárvákat meg a bábokat, és nem engedi nekik, hogy megszülessenek. És megöli a madarakat is, mert azok megeszik a rovarokat és a lárvákat. Ez gyilkolja meg ezeket a vörösbegyeket, tudja?

– Tudom. – Térdre ereszkedett, és úgy maradt egy kis ideig, lehajtott fejjel.

A nő éles, vad hangon suttogta: – Mi itt csak fecsegünk és locsogunk, Jim. Nem teszünk egyebet, tudja? Maga tett egy gesztust, az igaz, de milyen jelentéktelen ez ahhoz képest, amit ezek mindennap megtesznek. Milliókat mészárolnak le naponta. Maga visszaütött, igen, de mit értünk el, maga meg én? Négy ember! Ők nem használtak permetezőket. Megöltek egynéhányat, de hát mi ez azokhoz a billiókhoz képest, amelyeket itt nap mint nap lemészárolnak?

– Tudom, tudom – dünnyögte a férfi lágyan. Felemelte két apró öklét. – Mit tehetek én? Valaha megpróbáltam meggyőzni az embereket. Pamfleteket publikáltam. Előadásokat tartottam az egyetemen, de a végén kinevettek. Az emberek azt hiszik, abnormális vagyok, afféle... nos... afféle eszelős. Így vélekednek ők a magunkfajtáról. Én nem sokat tehetek. Ez olykor csaknem az őrületbe hajszol, mert egyedül vagyok és tehetetlen és frusztrált vagyok, és mindenki fütyül rám!

– Ide hallgasson – szólalt meg a nő, majd maga felé fordította a férfi arcát, és hosszasan nézték egymást. – Ennél sokkal többet tehet. Egyetlen cselekedettel millióit és millióit mentheti meg a szent kis életeknek.

A nő beszélt, a férfi pedig hallgatta, és szeme természetellenesen kifényesedett a vastag szemüveglencse mögött. Kissé előrehajolt, lélegzete felgyorsult. Helyeslően bólogatott, gyors, szaggatott kis mozdulatokkal biccentgetve, mint egy madár.

– Ismerem a szokásaikat – mondta a nő. – Segíthetek. Tudom, mikor dolgoznak, és hol lehet megtalálni őket. Majd én értesítem magát, mikor és hol kell lecsapni!

– Nemcsak egypárat – suttogta a férfi –, de milliókat és billiókat megmenteni! Megmenteni a madarakat!

– Igen, igen!

Most, hogy a nő átadta neki ezt a létfontosságú információt, a férfi lassacskán mind hevesebben belelovalta magát érzéseibe. Körülötte felzendült a rovarok kórusa. Eleinte csupán szélsusogás és falevélzizegés volt. Azután szétáradt a föld legnépesebb élőlényeinek hangja; parányi lények hordái ünnepelték a napsütésben a maguk idejét, életük késő délutánját.

A rovarok kórusa zúgó viharrá erősödött a fülében, a zümmögés, a cirpelés, döngicsélés hatalmasan hömpölygött, hogy szinte szétrepedt tőle a feje...

A férfi ott állt a raktárként szolgáló csűrben, kora reggel, a nedves hullámbádog tető alatt. Ott állt, éberen és tettre készen, már hajnali öt óra előtt. A feje felett egy kétszer négyes deszkákból ácsolt állványon ott sorakoztak a gabona permetezésére, szent, eleven lények millióinak szívtelen lemészárlására használt halálos parathionnal teli hordók. Mert néhány kártevőt meg kell ölni, hát uccu neki, kiirtani mindent, megölni azt az összes gyönyörű, finom kis jószágot, megölni a pillangókat és a bársonyszárnyú legyeket, megölni a szépséges fecskefarkú pillangót meg a gyöngyházas pillangót, a nagy színjátszó lepkéket meg a bájos, szivárványos, pávatollmintás pávaszemeket, megölni a kékszalagos folyosópillét, a tollasszárnyú pillét meg a pompás, aranyos szárnyú nappali pávaszemeket. És végül már semmi, de semmi nem lesz azon a helyen, ahová valaha visszajártak tavaszonként a vörösbegyek, csak néma csend.

Állt az árnyékban, és készenlétben várakozott a permetezőtartály mellett, kezében a szórófejjel. A csűr ablaknyílásain át beszüremlett a hajnalpír, egy gyöngybagoly panaszos rikácsolását hallotta, majd hirtelen becsapódott a tanyaház hátsó ajtaja.

Várt és hallgatta, mint közeledik a súlyos cipők klappogása a csűr ajtajához.

Természetesen nem számított, ki az. Az illető a gyilkosok egyike, és hamarosan meghal, hogy milliók élhessenek. A vér vérért kiált. Az igazságtevés műveletei valóban titkosak és kiszámíthatatlanok. Most ezt, aztán majd a többieket, egyiket a másik után. Emlékezett rá, mit mondott neki a nő; nagyon is igaza volt ebben, és még annyi más dologban. Egyetlen kis gyilkolóüvegben is elegendő méreg van ahhoz, hogy egy egész város lakosságát kiirtsa. De hogyan intézze? Mennyivel logikusabb kiválogatni azokat, akik közvetlenül felelősek milliók megkülönböztetés nélküli haláláért, és mindjárt a helyszínen elpusztítani őket. Fájdalommentesen persze, vagy viszonylag fájdalommentesen és poétikus igazságtevéssel, ahogyan a nő meghatározta, a tulajdon, aljas, undorító, fojtogató, mindent elárasztó mérges permetükkel!

A megvetemedett deszkák között kikukucskált egy nyíláson. Egy árnyékba borult alakot látott, a csűrtől immár csupán pár yardnyira, egy magas férfit, rongyos karimájú szalmakalapban, farmerben, fakókék pamutvászon zekében.

Jim mélyet lélegzett, és felhúzta a permetezőszivattyú kapcsolóját. A férfi egy cseppet sem volt gyűlöletének tárgya. Objektív módon, minden rosszindulat nélkül olybá volt tekinthető, mint valami, amit ki kell küszöbölni, oly célok érdekében, melyeket egyetlen épeszű ember sem kérdőjelezhet meg.

A férfi bement az ajtón. Megtorpant, döbbenten, bizonytalanul. Jim lenyomta a szivattyú kapcsolóját, s egy halvány sugár csapott sziszegve a férfi arcába. A férfi felordított, és a szeméhez kapott. Vakon rohant a csűr végébe, majd összeesett, Jim pedig hűvösen és rendületlenül szivattyúzott tovább, csalhatatlan pontossággal és céltudatossággal irányozva be a szórófejet.

Barbara sápadtan és könnytelenül ült a konyhaasztalnál, mint aki túlságosan döbbent, túlságosan kába, semhogy sírni tudjon. Reed seriff félszeg rokonszenvvel figyelte; sertésarcából kipislogó apró, fekete szeme kerülte a nő tekintetét. Egy hajtásra felszürcsölte maradék kávéját, és felállt.

– Jobb, ha a fickót a városi börtönbe visszük – mondta. – Azt hiszem, így jobb lesz.

– Még egy kis kávét? – kérdezte a nő fásultan.

– Nem, köszönöm, asszonyom. Amikor felhívott, siettem ide, ahogy csak tudtam. De azt hiszem, semmiképpen sem tudtam volna segíteni.

– Senki sem tehetett volna semmit – mondta a nő. – Néhány csepp parathion a bőrön percek alatt megölhet egy embert, ha nem jut idejében orvosi segítséghez. A... a férjemet valósággal belefojtotta az a... az az iszonyatos ember!

– Nos, elkaptuk azt az embert, asszonyom, hála önnek. Igazán ügyes lövés volt, és ami külön jó, hogy nem létfontosságú szervét találta el. Akkor túlságosan könnyen megúszta volna.

– Darrell azt hitte betörő, és kiment, hogy megnézze – mondta a nő. – Ez minden.

– Azt hiszem, tényleg betörő volt. Bár nem úgy néz ki, mint egy betörő. Az igazolványában az áll, hogy egyetemi tanár Lakeville-ben.

– Biztosan... biztosan őrült, vagy ilyesmi – mondta vékony hangon a nő.

– Azt nem mindig lehet pontosan tudni.

– Nem érdekel. Elvesztettem az én Darrellemet! – Elfordította az arcát és beharapta az alsó ajkát.

– Remek ember volt – jelentette ki Reed seriff. – Keményen tudott dolgozni, és szilárd volt, mint a kőszikla. Soha nem ártott senkinek. Meg aztán... – habozott –, jó kenyérkereső is volt, és azt hiszem, gondoskodott az ön kényelméről... mármint anyagilag.

A nő bólintott. A farm, plusz ötvenezer a biztosítótól valóban kényelmet kínált. Most majd eladja a farmot, és kibérel egy bérházat a Park Avenue-n. Nem kell többet televíziós szerepekért kilincselnie, vagy nálánál sokkal kevésbé tehetséges színésznőket a próbák alatt helyettesítenie. Ha majd annyira vágyik rá, vesz magának egy főszerepet egy brodway-i showban, és...

Fejét összefont karjára hajtotta, és sírni kezdett.

Reed seriff megveregette a vállát. – Sírja csak ki magát, asszonyom, erre van most szüksége. Én majd bekísérem azt a fickót. Az a szegény nyomorult elvérzik a végén. És igaza van, azt hiszem, félnótás. Nem szól egy szót sem. Valahányszor felemeli az ember, mindig visszaesik négykézlábra.

A nő túlságosan megtörtnek látszott, hogysem válaszolni tudna. A seriff csendben kihátrált a konyhaajtón.

Volt olyan feltételezés, hogy elmebeteg.

Azonban világosan fejezte ki magát, s minden olyan állítást cáfolt, miszerint nem volna képes megkülönböztetni a helyeset a helytelentől.

Nagyon is tudta, mi helyes, és mi helytelen, és szenvedélyesen magyarázta el, mennyire igaza volt, amikor embereket ölt...

Csuklóit a szék karfájához szíjazták. Bokáit szorítókapcsokba fogták. Acélajtók csapódtak be. A kamra üvegfalára meredt. Arcok fürkészték őt kíváncsian az üvegen át, aztán az arcok kezdtek elmosódni, mintha gőzzel telt volna meg a kamra.

Egy ideig nem fogta fel igazán, mi is történik vele. Olyan volt, mintha egy alvajárót hirtelen felriasztanának.

És most már tudta.

Érezte, amikor a ciángolyócskák egy vödör savba pottyantak a széke alatt, és a gőzök ködként gomolyogtak fel az arca előtt.

Beleszagolt a gőzökbe, látta az üveghez nyomódó arcokat, látta, hogyan figyelik őt az üvegen keresztül, és mindent megértett.

A gyilkolóüveg volt az.