HAL ELLSON
Régiség

Azt mondják: „Aki megkívánja a másét, megérdemli, hogy elveszítse a sajátját.” Hogy az efféle katasztrófa hogyan kerülhető el, arra álljon itt e csattanós példa.

Poros és az öregségtől foszladozó függönyök sötétítették el a ház komor szobáit. A klíma jeges volt. Egyedül a konyhában érződött csak egy kis meleg. Ebben a magányos zugban üldögélt Lena. Az évek vizenyőssé tették a szemét, és megfakították ragyogását, orcái megereszkedtek, s egész teste átengedte magát ennek a gyászos ernyedtségnek. Tisztára törölt tányérján csak néhány csirkecsont hevert. Mellettük egy pohár whisky állt. Holnap a levesesfazéknak lesz szüksége a csontokra, most a whisky feladata volt, hogy felmelegítse Lénát.

Nézegette, fölemelte a poharat, gyorsan felhajtotta, és fülelt a lépcsőn közeledő léptek zajára. Ray, elhunyt nővérének a férje jött lefelé. Lena gyorsan a szekrénybe dugta a whiskyspoharat, és visszaült, mire az ajtó kinyílt. Lépéseket hallott maga mögött a hallban.

Már nem is kopog, gondolta a nő, s bosszankodott a férfi bizalmasságán. Amaz belépett a konyhába, üdvözölte őt. A nő felnézett és biccentett; örült a férfi társaságának. A férfi leült egy székre az asztal túlsó végén, és fürkészően pillantott az asszonyra. Megint ivott, ezek szerint neki nem jut whisky. Bólintott, látván a csontokat a tányéron, s felfigyelvén rá, milyen tisztára csupaszította őket az asszony, majd egy árnyalatnyi dorgálással a hangjában megjegyezte, milyen későn ebédel.

– Nem gondoltam, hogy lejössz – mondta a nő.

– Ó, nem szeretnélek kiábrándítani, de odafönt mindig arra gondolok, hogy magamnak is csak nyűg vagyok.

– De én élvezem a társaságodat – mondta Lena. – Ó, ha eszembe jut, milyen volt valaha ez a ház, az a sok vendég, a partik, azok a csodálatos idők. Minden megváltozott, mióta Philip meghalt.

– Igaz – ismerte el Ray, és az asszony férjére gondolt. Tíz év telt el, amióta a férfi meghalt, és Lena ijesztően megöregedett, de az még riasztóbb volt, ahogyan a pénzzel bánt. Csoda, hogy a sört nem spórolja el, mondta magában, és elkapta az asszony pillantását.

– Egy pennyt a gondolataidért – mondta az asszony.

A férfi vállvonogatással intézte el a kérdést, panaszkodott, hogy a ház egy jégverem, és hogy nem érti, hogyan bírja az asszony. A kályhában kialudt a tűz, mert a szén nem ér semmit, mondta az asszony, mint általában minden, ami új. Amikor a férfi megpróbálta megmagyarázni, hogy minden szén régi, az asszony elengedte a füle mellett, és hevesen ostorozta a jelent. Ez az olcsó és hitvány áruk kora.

A férfi elmosolyodott. Ez az asszony semmit sem ért. Még egyszer megpróbálta elmagyarázni a szén genezisét és természetét. Hiábavaló kísérlet volt. Az asszony félbeszakította, a férfi pedig kénytelen volt kapitulálni a nő tudatlansága és szenilitása előtt. – Jól van. Erről nem vitatkozom – mondta. – De hát most itt fogsz ülni és fagyoskodni?

A nő a kályhára pillantott, és úgy döntött, hogy túl fáradságos volna tűzgyújtással bajlódni. Az ebédlőben is leülhetnek.

– Az egy másik jégverem – kontrázott a férfi.

Az asszony beleegyezett, hogy begyújtsák az olajkályhát, és az ebédlőbe vezette a férfit. Ray körülnézett a szobában, amely valóságos múzeum volt, sok értékes régiséggel telezsúfolva. Még több volt belőlük a társalgóban, és a pincében elraktározva. Csupa porfogó, gondolta a férfi, és bólogatott.

Lena észrevette, és megkérdezte, mi a baj. – Semmi – hazudta Ray. – Csak a régiségeidet néztem.

– Olyan sok van belőlük. Nem tudok minddel törődni. Nincs hozzá már erőm. Ó, szégyen elhanyagolni ilyen gyönyörű dolgokat, olyan szomorú ez. De hát, mit tehetnék?

– Nem tudnád eladni őket? Csak könnyebbség volna – javasolta a férfi, a nő pedig döbbenten meredt rá. Minden, ami a házhoz tartozott, itt is marad. Ami a pénzt illeti, ő nem szenved benne hiányt.

Ami igaz volt. A férfi az asszony ujjain fénylő nagy gyémántokra pillantott. Amaz elkapta a férfi pillantását, és pontosította előző kijelentését. Nem szenved hiányt, de nem is gazdag. Ez régi kifogás volt.

A vén satrafa! Őt akarja lóvá tenni? És a fenébe, hol van már az a sör? Ingerelte a várakozás, de a nőt nem lehetett sürgetni. Már benyakalta a whiskyjét, és a vér melegen futkározott az ereiben, ha az agya már nem is volt olyan éber, mint azelőtt. A whisky és a szenilitás rossz keverék. A nő észrevette, hogy a férfi megint fürkészően néz rá.

Meghívta a férfit egy üveg sörre, nevetett, hogy amaz milyen gyorsan elfogadta a meghívást, és felállt a székéből, kissé bizonytalanul imbolyogva vékony, legyengült lábán. Ez nem kerülte el a férfi figyelmét. Lehet, hogy jó párszor meghúzta az üveget a délelőtt során. Követte szemével a konyhába, majd felállt, és átment a szoba egy árnyékos sarkába. Egy állványon csomó apró szobrocska állt Nem volt idő válogatni. Megfogta a legközelebbit, és zsebébe pottyantotta.

Léptekre neszelt fel, de a szék, ahol előzőleg ült, túl messze volt tőle. A pohárszékhez lépett, ahol üvegek csillogtak, két magas, gyönyörű ívű palack: az egyik borostyánsárga, a másik mélytüzű sötétvörös.

Lena egy üveggel és két pohárral a kezében belépett a szobába. A poharakat az asztalra tette, megtöltötte őket, és Rayre nézett. – A palackjaidat csodáltam – mondta a férfi.

A nő leült és bólintott. – Gyönyörűek. Ma már nem lát az ember hozzájuk hasonlót, ugye?

– Aligha. – Visszaült a székébe, a nő pedig a pohara után nyúlt. – Philiptől kaptam őket, amikor összeházasodtunk – sóhajtotta. – Annak idején mindig tele voltak a legjobb sherryvel, a legfinomabb portóival.

– Nincs már többé, aki értsen az italokhoz, a sherryhez vagy a portóihoz – mondta Ray, és Lenára emelte söröspoharát. Pohárköszöntőt mondott az elmúlt idők dicséretére, azután ittak. Később az asszony felemelte a ruháját, kivett egy kulcsot az alsószoknyája egyik zsebéből, és megkérdezte a férfit, akar-e még egy üveggel inni. A férfinak egy cseppet sem volt ellenére, így hát a nő odaadta neki a pinceajtó kulcsát. – A pince végében találod meg a sört. Az utóbbi időben nem járok valami biztosan a lépcsőn – mondta.

A férfi megígérte, hogy egy szempillantás alatt visszajön, és elindult a pinceajtó felé, miközben nem győzött csodálkozni, hogy az asszony odaadta neki a kulcsot. Ez is csak azt bizonyítja, hogy kezd ütődötté válni. A férfi elmosolyodott magában, megállt a pincébe vezető lépcső alján, előhúzta a zsebéből a szobrocskát, és szemügyre vette. Azután szemrevételezte a pincét. Két lelakatolt faláda őrzött a jó ég tudja, mit. Az egyik fal mentén fél tucat utazóláda sorakozott, s régi bútorok, olajlámpások, edények, szobrok, mindenféle fajta tárgyak zsúfolódtak minden talpalatnyi helyen.

A pince végében egy félig nyitott ajtó. Belépett egy rekeszes tárolóhelyiségbe, és poros üvegek hosszú sora tűnt a szemébe. Kivett kettőt, és felment a lépcsőn. – Már azt hittem, eltévedtél – jegyezte meg Lena, amikor belépett az ebédlőbe.

– Majdnem el is tévedtem. Hogyan ismered ki magad odalent a között a sok kacat között?

– Lehet, hogy poros, de aligha kacat. A legjobb dolgaim vannak odalenn.

– Ha ott vannak, el is rohadnak.

– Csak úgy, mint én – nevetett fel Lena. – De ne beszéljünk erről többet. Tölts nekem egy pohárral.

A férfi engedelmeskedett. Hamarosan kiürítették az üveget, kinyitották a másodikat, és azzal is végeztek. A szoba időközben bemelegedett, Ray pedig úgy érezte, hogy jóllakott. Felállt, és közölte, hogy elmegy. Lena csak bólintott, ám amikor a férfi az ajtó felé indult, egyszerre a kulcsát kérte. Akár szenilis, akár nem, szögezte le magában a férfi, az biztos, hogy nem enged neki szabad bejárást a pincébe.

Mégis sikerült kijátszania, mert a szobrocska még mindig a zsebében volt. Az üzletbe érve letette a szobrocskát a pultra, és kért egy árat. O’Mara megvizsgálta a szobrocskát, és tíz dollárt ajánlott.

– Megőrült maga, ember? Sokkal többet ér! – méltatlankodott Ray, de csak blöffölt. Fogalma sem volt a szobrocska értékéről.

O’Mara elismerte, hogy szép darab, és tizenötre emelte az árajánlatát. Ray húszat kért, de azért engedett, amikor O’Mara a pultra dobta a három ropogós ötöst.

Kiment, kezében szorongatva a pénzt. Nem volt sok, de pillanatnyilag munka nélkül volt. A munkát egyébként is kerülte, amikor csak tehette, úgyhogy ez afféle „talált pénz” volt, és tekintetbe véve a tömérdek régiséget Lena házában, többre is számíthatott.

Két nap múlva megint beállított az asszonyhoz. Az a konyhában evett, és nem kínálta meg semmivel. Amikor befejezte, átmentek az ebédlőbe. A férfi nem volt a szokásos formájában, pimaszsága elpárolgott, s idegesen várta, hogy a nő szóba hozza a szobrocskát. Amikor a nő mégsem hozta szóba, rájött, hogy az nem is tudja, mi mindene van, s ettől egyszeriben megkönnyebbült. Az asszony odaadta neki a kulcsot, hogy sört hozzon fel a pincéből.

Néhány órával később távozott, egy újabb szobrocskával a zsebében. Nyílegyenest O’Mara boltjába ment, ám ezúttal csalódás érte. O’Mara ötöt ajánlott neki a szobrocskáért, majd tízre emelte, és véget vetett az alkudozásnak. – Egy centtel sem ér többet – magyarázta. – Íígy is túlfizetem.

– Az biztos – dünnyögte Ray, de azért elfogadta a pénzt, és az ajtó felé lépdelt.

Másnap minden lelkifurdalás nélkül toppant be Lénához. Az asszony szokás szerint megint a konyhában volt, és morózus képet vágott. Ez egy cseppet sem zavarta a férfit. – Kialudt a tűz? – kérdezte, amikor a nő felnézett vizenyős, szürke szemével. – Az isten szerelmére, ne félj egy kicsit a fűtésre költeni! Nem csoda, hogy olyan nyomorúságosan nézel ki.

– A fűtés a legkisebb gondom – felelte a nő, és összehúzta magán a sálját.

– Gond? Mindened megvolt, és meg is van. Mit akarsz még?

Az asszony úgy meredt rá, mintha nem is hallotta volna, felállt az asztaltól, bement az ebédlőbe, és leült egy öreg hintaszékbe.

– Nem gyújtod be a kályhát? – kérdezte a férfi.

– Gyújtsd be nekem. Nem érzem jól magam.

A férfi engedelmeskedett, és vigyorgó, alkoholtól kipirult arccal pillantott fel. Lena arca hamuszürke volt. – Mi a baj? – kérdezte. – Ki vele, mondd csak! Ittam, az igaz.

– Az a te dolgod, és nem árt meg neked. Nem is ettől fáj a fejem. Két szobrocskám eltűnt – közölte, és a szoba túlsó végébe mutatott.

Italos állapotban lévén ez egy cseppet sem dúlta fel a férfit. – Valaki elvitte őket? Ugyan, Lena! Biztosan elraktad őket valahová. Olyan tömérdek holmi van ebben a házban, hogy csoda, ha tudod, mit hol találsz meg.

– De én igenis tudom. Évek óta semmit sem mozdítottam el a helyéről, és pontosan tudom, mi hol van.

Ray komoly arccal bólintott, egy kicsit idegesen, de még mindig arcátlanul. – Nos, én vagyok a leggyakoribb látogatód. Talán én vittem el őket.

Az asszony a fejét rázta. – Nem te, Ray. Remélem, nem gondolod, hogy rád akarom kenni?

– Hát persze hogy nem – mondta a férfi, és ismét elvigyorodott. – De van egy jó elgondolásom arról, hogy mi történt.

Lena értetlenül ráncolta a homlokát, és kérte, magyarázza meg. A férfi először egy sört javasolt. Az asszonynak nem volt hozzá kedve, de ez része volt a szertartásnak. Átadta a férfinak a pince kulcsát, az pedig lement egy üvegért. Visszatérve telitöltött két poharat, és azt mondta: – Talán jobb lenne, ha mégsem mondanám. Nem fogod tőlem szívesen venni, úgyhogy inkább befogom a számat.

Ez a játék csak még jobban felcsigázta a nő kíváncsiságát. – Ha mondani akarsz valamit, hát mondd! – követelte.

A férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Jól van. Talán a javadra lesz. Öregszel. A múlt hónapban töltötted be a nyolcvanat, és az agyad nem valami tiszta. Először az apróságokat felejted el. Később majd a fontosabb dolgokat.

Az asszony orrlyukai kitágultak. – Ha arra gondolsz, hogy kezdek agyalágyulttá válni, hát nagyon tévedsz – csattant fel.

A férfi elmosolyodott, és azt mondta, ne mérgelődjön, hiszen ha az ember sokáig él, megesik az ilyesmi. Csakhogy nem ővele, felelte az asszony, de valami különös kifejezés költözött a tekintetébe. Megijedt.

A férfi észrevette, és azt mondta: – Nem akarod elismerni, de látod, elfelejtetted, hová tetted azokat a szobrocskákat. – Megveregette az asszony vállát – Azért ne aggódj. Valahol itt vannak a házban, nem igaz?

Az asszony félelemmel és zavarral vegyes tekintettel nézett rá, végül bólintott.

– Azt hiszem, elraktam őket valahová – mondta a suttogásnál alig hangosabban.

– Na látod. Nem kell belőle gondot csinálni. Majd a kezedbe akadnak valami szekrényben vagy utazóládában.

– És ha mégsem? – A nő tehetetlensége mosolyra késztette. Minden a kezére játszott. – Ne nyugtalankodj. Inkább igyunk még egy kis sört – unszolta. – Jót fog tenni.

Amikor az asszony beleegyezett, a férfi lement a pincébe, körülnézett, és felfedezett egy hatalmas lakattal lezárt utazóládát. A szíve hevesen vert. Itt tartja a valódi értékeket, szögezte le magában, és megvizsgálta a lakatot. Erős volt, s ettől meggyőződése csak még jobban megszilárdult. Mosolyogva vitt fel négy üveg sört, s az ebédlőbe lépve Lenát lehorgasztott fejjel találta. – Na, ettől mindjárt összeszeded magad – mondta, és kinyitotta az első üveget.

Egy órába telt, mire végeztek a négy üveggel. Ekkorra, beleszámítva az előzőleg felhajtott szeszt is, Ray ittas volt már, ám ahhoz épp elég éber, hogy tudja, mit csinál. Ami Lenát illeti, nem volt olyan állapotban, hogy felkeljen a hintaszékéből; a szeme lecsukódott.

– Jobb lesz, ha alszol – javasolta a férfi, a nő pedig rábólintott. Álla a mellére esett, lélegzete súlyossá és reszelőssé vált.

– Én most elmegyek, Lena.

Semmi válasz. A férfi elvigyorodott és felállt; a pincekulcs a zsebében volt, de a láda kulcsa is kellett neki. A konyhában fel volt akasztva egy kulcscsomó. A férfi elvette és kiment, de nem egyenest a pincébe indult.

Agyafúrt módon először felment a lépcsőn, várakozott, s csak azután jött le.

A pincébe minden gond nélkül bejutott. Az utazóládával már bajosabb volt a dolog. Egyik kulcs sem illett a zárba. Újra és újra végigpróbálta őket, azután a polchoz ment, ahol a sört tartották. Mohón kiitta, eldobta a használhatatlan kulcsokat, s levert velük egy nagy köcsögöt. A zajtól összerezzent. Várt, hogy hallja-e a lépéseket. A ház néma maradt. Nekilátott, hogy átkutassa a pincét, s végül talált egy kalapácsot.

Visszaimbolygott az utazóládához, és a kezébe vette a lakatot, mert ismerte azt a régi trükköt, hogyan kell egy lakatot gyorsan leütni, majd kiugrasztani anélkül, hogy kárt tennénk benne, hogy azután újból be lehessen kattintani, és senki észre ne vegye. A kalapácsütés teljesen eredménytelen volt. Újból rácsapott; a lakat zárva maradt Hallgatózott, nem hallott semmit. Egész testében remegett. Fölemelte a kalapácsot újból ütött, és a lakat kipattant.

Gyorsan levette, felemelte a láda tetejét, és leesett az álla a csodálkozástól. A láda üres volt. Szitkozódott, majd hangot hallott, mire megfordult. Ott állt Lena, vizenyős szürke szemével, hamuszürke arcával, petyhüdt bőrével. A férfi imbolygott, rámeredt, majd azt kérdezte: – Mit akarsz, vén boszorkány?

Az asszony halkan kérte tőle a kulcsait. – Mikor adod már ide a pénzt, amit elrejtettél, meg a gyémántokat amelyeket Philip rád hagyott? – kérdezte Ray. A nő halkan megismételte a kérést, majd hirtelen meglökte a férfit mire az belezuhant a ládába úgy, hogy a lába kilógott belőle. Amikor megpróbált feltápászkodni, a nő felkapta az üres üveget, és széttörte a férfi fején. Az felnyögött és visszazuhant, miközben a lába még mindig kilógott a ládából. A nő begyömöszölte a lábakat, lezárta a láda fedelét, bekattintotta a lakatot, és fülelt.

Egy hang sem jött a ládából ; az egész ház rettenetesen üresnek és némának tűnt. Az asszony pislogott egyet vizenyős, szürke szemével, és úgy látszott, mintha kábultan állna, ám végül mégis megmozdult. A szeme felragyogott, orcái remegtek, ahogyan a láda fölé hajolt. A hangja csak suttogott ugyan, de a düh sistergett benne. – Te piszkos, hálátlan lehűtő! Te tolvaj! – mondta. – Majd kijöhetsz, ha megmondod, mit csináltál a két szobrocskámmal!

Amikor amaz nem felelt, azt motyogta: – Itt maradsz, amíg meg nem találod a nyelvedet –, azzal átment a raktárba, ahol a sörét tartotta. Kezében egy üveget szorongatva felment, töltött magának, és leült a hintaszékbe.

A piszkos függönyökön szürke fény hatolt át, a pohárban lévő sápadt, aranyszínű folyadék mintha megfakult volna. Figyelte a feltörekvő buborékokat, végül fölemelte a poharat, majd visszatette. A ház megint szörnyen üresnek és némának tűnt. Ó, nem jó egyedül inni. Hol van Ray? – tűnődött az asszony. Már itt kéne lennie.