AUGUST DERLETH
A Sussexi íjászok

Az íjászat, ez a középkori fegyvernem az utóbbi időkben sportként jött divatba. Pontos és tévedhetetlen szem, valamint erős kar szükségeltetik az íj meghúzásához és a nyíl becélzásához.

Egy nyári estén, az 1920-as évek vége felé Praed Street-i szállásunkra hazatérve Solar Pons barátomat karosszékében elterpeszkedve találtam, amint éppen egy kiteregetett vonalas papírlapot nézegetett.

– Á, Parker – mondta, fel sem pillantva –, épp időben jön, hogy részt vehessen egy szórakoztatónak ígérkező mulatságban.

Ezt mondván átnyújtotta nekem a papírlapot, melyet az imént tanulmányozott.

Olcsó írólap volt, abból a fajtából, amely bármelyik papírkereskedő boltjában készen megvehető. Egy megsárgult újságból kivágott betűkből ezt a szöveget ragasztották rá:

KÉSZÜLJ A BÜNTETÉSEDRE!

Ráadásként egy nyíl nyomtatott rajzát ragasztották a papírra.

– A lurgashalli Joshua Colvinnak volt címezve, Sussexbe – mondta Pons –, és Claridgéktól érkezett hozzám küldönccel, ma délután. Ezt a levelet küldték vele.

Előhalászta a levelet házikabátja zsebéből.

Kedves Mr. Pons!

Amennyiben megfelel önnek, szeretnék beugrani önhöz ma este nyolc órakor egy ügyben, amellyel kapcsolatban apám nem fog tenni semmit, annak ellenére, hogy egy efféle fenyegetést egyszer már haláleset követett. Mellékelem a fenyegető levelet, amelyet kapott. Mivel azt hiszem, ön tökéletesen tájékozott az Angliában jelenleg napirenden levő bűntényeket és rejtélyeket illetően, engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét a petwoerthi Andrew Jefferds tíz nappal ezelőtti halálára. Amennyiben látogatásom alkalmatlan volna, táviratozzék Claridgékhoz, és nem jövök.

Maradok tisztelettel:

Hewitt Colvin

– Látom a széke melletti újságokból, hogy kikereste Jefferds halálát – mondtam.

– Valóban. Jefferdset, akinek nem voltak ismert ellenségei (az ismeretlenekről pedig semmit sem olvastunk), tíz nappal ezelőtt ölték meg alkonyatkor a község szélén lévő kertjében. Egy nyílvesszőt lőttek a hátába.

– Ez aztán a szokatlan fegyver! – kiáltottam fel.

– Nem az. Viszont mélységesen jelentőségteljes, mivel a fenyegető levélen is előfordult, és kétségkívül jelentőséggel bír Mr. Colvin számára is. Fölemelte a fejét és figyelt. – Egy motor lassít odakint, gyanítom, hogy ez a kliensünk.

Mrs. Johnson néhány perc múlva bevezette a lakásunkba Hewitt Colvint. Pirospozsgás, harmincas férfi volt, átható szürke szemekkel. Bajuszt és pofaszakállt viselt, és úgy festett, mint egy vidéki földbirtokos.

– Mr. Pons – vágott bele minden kertelés nélkül –, remélem, megbocsátja levelem nyerseségét. Hatan kaptak olyan fenyegető levelet, amilyet elküldtem önnek... az egyikük már halott.

– Ó – mondta Pons –, a nyíl jelentése! – Hellyel kínálta kliensünket, Colvin azonban túlságosan feldúlt volt, hogysem elfoglalja, ezért inkább fel-alá járkált. – Mi a közös abban a hat emberben?

– Valamennyien a Sussexi íjászokhoz tartoznak.

– Aktívak?

– Nem, uram. Ez a problémám háttere. Henry Pope húsz évvel ezelőtti halála után feloszlatták a testületet. Pope volt az Íjászok hetedik tagja. Úgy halt meg, ahogyan Mr. Jefferds – nyílvesszővel a hátában, egy nyílvesszővel, amely a Sussexi íjászoké volt. A halottszemle véletlenségből okozott halált állapított meg, és mindig is úgy gondoltam, hogy helyes döntés volt.

– Kezdjük az elején, Mr. Colvin – javasolta Pons.

– Lehet, hogy az eleje... még 1907-ben volt. Szóval, azt hiszem, uram, hogy minden Trevor Pope visszatérésével kezdődik; ő annak a Henry Pope-nak az öccse, aki két évtizeddel ezelőtt halt meg. Kanadában élt, visszajött Angliába, kinyitotta az öreg Pope-házat Lurgashall mellett, és ott visszavonult magányban él.

– Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor először láttam! Blackdown környéke nagy gyalogtúraterep, mint nyilván tudja. Egy este éppen ott kint voltam, amikor egyszer csak azt hallottam, hogy valaki fut felém. Éppen időben rejtőztem el valami bozótban, hogy lássam, mint tör ki a fák közül, s vág át a kis tisztáson, ahol rejtőzködtem, egy zömök, testes férfi, hat nagy szelindekkel körülvéve; a legteljesebb csöndben futottak, leszámítva a férfi lépéseinek zaját. Hihetetlenül fenyegető külseje volt!

Ez májusban történt. Két héttel később újra láttam. Ez alkalommal nem hallottam előre; váratlanul tört rám, bőszen pedálozva egy kerékpáron, miközben szelindekei mellette futottak – mindkét oldalán három-három, s jóllehet meglátott engem, nem szólt egy szót sem, egyszerűen elhajtott mellettem, amilyen gyorsan csak tudott. Még a kutyák sem ugattak. Én mondom, Mr. Pons, hátborzongató volt. Időközben megtudtam, kicsoda ő, de ez akkoriban semmit sem jelentett nekem – csak tizenkét esztendős voltam, amikor Henry Pope meghalt, és az idő tájt másutt diákoskodtam.

– Azután június végén megérkeztek az üzenetek.

– A Sussexi íjászok minden élő tagja kapott egyet? – szakította félbe Pons.

– Igen, Mr. Pons.

– Továbbra is mind a hat Lurgashall szomszédságában él? Petworth, azt hiszem, valami három mérföldnyire van onnét.

– Mindannyian, egy kivételével. George Trewethen tíz évvel ezelőtt Arundelbe költözött.

– Mit felelt az apja a fenyegetésre?

– Egy legyintéssel elintézte, mint holmi hóbortos alak művét – egészen Jefferds haláláig. Akkor írt vagy telefonált a többi tagoknak, és így értesült arról, hogy valamennyien egyforma figyelmeztető leveleket kaptak. Ez felizgatta egy kicsit, de nem tartósan. Szerfelett nyakas ember. Mostanában, ha elmegy otthonról, magával viszi a puskáját – egy puska azonban csekély védelmet nyújt a hátba lőtt nyílvessző ellen –, így aztán az öcsémmel felváltva követjük őt, és tartjuk szemmel, valahányszor elmegy hazulról.

– Az ő beleegyezésével jött ide?

– Igen, Mr. Pons. A magánnyomozás nincs ellenére, a rendőrséget azonban határozottan távol akarja tartani.

– Nincs benne a rendőrség már így is? – kérdezte Pons.

– De igen, csakhogy nem tudnak a fenyegetésről, amelyet Jefferds kapott. Apám is csak azért tudta, mert Jefferds megemlítette, hogy eltépte, amikor apám néhány nappal a halála előtt meglátogatta őt... Mr. Pons, én holnap reggel visszamegyek Lurgashallbe. Remélhetem, hogy ön és dr. Parker elkísér?

– Mit vár tőlünk pontosan, Mr. Colvin?

– Azt remélem, kieszelnek majd valamit, hogy csapdába ejtsük Trevor Pope-ot, mielőtt még apám életére törne.

– Ezt bajosan lehet megvalósítani. Hat szelindek, ha jól emlékszem, ezt mondta. És az az ember vagy fut, vagy szélsebesen kerekezik. Mit szól ehhez, Parker?

– Mindenképpen menjünk el. Kíváncsi vagyok arra az emberre meg a kutyáira.

– Hála az égnek, Mr. Pons. A hely alig több mint egyórányira van Londontól. Holnap reggel hétkor eljövök önökért.

Kliensünk távozása után Pons néhány pillanatig tűnődve ült, és a sötét kandallóba bámult. Hirtelen felém fordult, és azt kérdezte : – Mit gondol a dologról, Parker?

– Nos, világos, mint a nap. Az idősebb Colvin nem akarja, hogy a rendőrség kiszimatoljon valamit arról a húsz évvel ezelőtti balesetről – feleltem. – Ez pedig azt engedi sejtetni, hogy alighanem több volt puszta balesetnél. Ettől a következtetéstől már csak egy lépés az a feltételezés, miszerint Trevor Pope azért jött vissza Kanadából, hogy bosszút álljon fivére meggyilkolásáért.

– Kétségkívül példás logikai levezetés – mondta Pons.

– Csupán egy-két apróság okoz gondot az ügyben, melyeket ön minden bizonnyal fel fog deríteni, ha eljön az ideje. Egyelőre nincs semmi bizonyítékunk, hogy kapcsolatba hozzuk Trevor Pope-ot a fenyegetésekkel.

– Aligha puszta véletlen, hogy Pope felbukkanását a környéken rövidesen követték a fenyegető levelek. Már a megszövegezésük is rá vall.

– De még mennyire! – helyeselt Pons. – A kijelölt áldozatoknak nem azt mondják, hogy a halálra készüljenek, hanem hogy a büntetésre. Ez nagyon is kétértelmű! Büntetés, miért?

– Hát Henry Pope meggyilkolásáért, mi másért?

– Csakhogy a halottszemle megállapította: Pope baleset áldozata lett.

– A halottszemlék korántsem tévedhetetlenek, Pons, maga tudja a legjobban.

– Igaz, de én mindig is hajlamos vagyok bizalmatlansággal fogadni a nyilvánvalót. Miért kellett egyáltalán megfenyegetni ezeket az urakat, ha bosszú az indok?

– Elemi lélektani jelenség a bosszúállók ama patologikus vágya, hogy tudassák áldozataikkal, miért büntetik meg őket E fenyegetések láthatóan elérték céljukat, mivel az első túlélő íjász már el is pusztult.

– Arra azonban egyikük sem szánta el magát, hogy elküldje a levelet a rendőrségnek. Milyen félénk, vonakodó viselkedés.

– Ha valamivel bizonyítani kell, hogy Pope halála egyáltalán nem az volt, aminek látszik, hát ez kétségtelenül bizonyítja.

– Bizonyítja? Kétlem. Ezek a vizek, attól tartok, sokkal zavarosabbak, semhogy azt e pillanatban hinnénk. Meglátjuk.

Ezután Pons egy sussexi útikalauzzal nyugovóra tért.

Egy órával azután, hogy kliensünk másnap reggel eljött értünk, már át is hajtottunk Lurgashallen, ezen a különös wealdeni községen, majd felkapaszkodtunk a blackdowni magaslatra, Sussex legmagasabb dombjára. Nem messze az emelkedőtől állt kliensünk háza: zegzugos ház a kő kapupillérek és tiszafa sövénykerítés mögött, egyik oldalán a lejtőn épült melléképületekkel.

Kliensünk táviratilag értesítette apját jövetelünkről, s ezért Joshua Colvin a reggelizőszobában várt ránk. Keménykötésű, középkorú férfi volt, harcias, tüskésen meredező bajusszal, elszánt tekintetű sötét szemmel.

Bemutatásunkat mogorva önteltséggel fogadta. – Meghívhatom önöket reggelire? – kérdezte.

– Csak egy csésze teára, uram – felelte Pons. – Szeretem tiszta aggyal intézni az ilyen apró-cseprő ügyeket.

Colvin lapos, méricskélő oldalpillantással tüntette ki.

– Foglaljanak helyet, uraim – mondta. – Nem zavarja önöket, ha eszem? Vártam az érkezésüket.

– Dehogyis, Mr. Colvin.

Leültünk a reggelizőasztalhoz, kényelembe is helyeztük volna magunkat, ha csaknem rögtön közbe nem jön valami. Egy fiatalember, aki szemlátomást akkor ugrott ki az ágyból, rontott be a szobába; érzékeny arca piros volt, és feldúlt.

– Apa! Az éjjel megint a ház körül láttam ólálkodni Pearsont... – mondta, majd megpillantva bennünket elhallgatott. – Bocsánat.

– Gyere csak be... megint elkéstél – feddte meg Colvin. Majd felénk fordulva hozzátette: – A fiam, Alasdair – Mr. Solar Pons, dr. Parker. Nos, tehát... Pearson. Egészen bizonyos vagy benne?

– Bizonyos, uram. A kapuoszlopok előtt ácsorgott Éjfélkor jöttem haza.

– Pearson – vetette közbe kliensünk – hajtó, akit apám két hónapja elbocsátott. Azóta folytonosan errefelé őgyeleg.

– Megtudhatnám, miért bocsátotta el? – érdeklődött Pons.

– Tagja volt egy vadorzó társaságnak – morogta Colvin. – Az ilyesmit nem tűröm el.

Alasdair Colvin ezalatt csupán egy csésze kávét hajtott fel. Aztán újra felállt, elnézést kért és távozott.

– A fiú egy kiadóban dolgozik – jegyezte meg kurtán Colvin. – Puhánnyá teszi ez a munka. Sokáig alszik. Én ezt szégyenteljesnek tartom.

Vendéglátónk időközben végzett kiadós reggelijével. Hátralökte magát az asztaltól, s úgy ült ott, csípőre tett kézzel, széke karfáját markolva.

– Nos, uram – fordult Ponshoz –, ha már a fiam meghívta önöket, a tárgyra térhetünk.

– Mondjon nekem valamit a Sussexi íjászokról, Mr. Colvin – kérte Pons.

– Nem sokat mondhatok, uram. 1901-ben szerveződött. 1907-ben feloszlott. Egyik tagunk, Henry Pope baleset következtében meghalt. Társaságunknak soha nem volt hétnél több tagja. Pope, Jefferds, jómagam, George Trewethen, Abel Howard, Will Ockley és David Wise. Ez az egész. Egytől egyig szenvedélyes íjászok. Azért jöttünk össze, hogy gyakoroljuk az íjászatot. Ez minden. Csupa hasonszőrű fickó. Olykor-olykor kedvünk támadt inni egy kortyot. Nem ártottunk vele senkinek. Megvoltak a magunk speciális nyilai. Ilyesmi. Időnként versenyeztünk más klubokkal. Henry halála beadott nekünk, és végzett a Sussexi íjászokkal.

– Mr. Pope halála alighanem választ ad néhány kérdésre – mondta Pons.

– Húsz évvel ezelőtt történt, Mr. Pons – felelte Colvin egyre inkább védekező hangon. – Ő azóta már csak por és csont. A halottszemle balesetet állapított meg.

– Ön kitart emellett, Mr. Colvin? – ütötte a vasat Pons.

Vendéglátónk halántékán hirtelen verejtékcsöppek ütköztek ki. Még szorosabban markolta széke karfáját. – Az ördögbe is, uram ! Ez volt a bíróság döntése.

– De nem az öné, Mr. Colvin.

– Nem az enyém.

– Úgy vélem, uram, ön a döntést fenntartással fogadta el.

– Mivel ön nem a rendőrséget képviseli, Mr. Pons, kimondhatom, hogy valóban így volt.

– Tehát nem baleset, Mr. Colvin.

– Gyilkosság! – Vendéglátónk valósággal kiköpte ezt a szót. Miután kimondta, elernyedt, keze hátracsúszott a szék karfáján. Mély lélegzetet vett, a szavak torlódva törtek elő belőle. – Nem értem, hogyan halhatott volna meg baleset folytán Pope. Viszont azt sem tudom, miért gyilkolták volna meg. Valamennyien tapasztalt íjászok voltunk, uram, tapasztaltak. Sohasem okoztunk balesetet. Amellett valamennyien közeli jó barátok voltunk. Egyetlen rossz szó sem esett köztünk soha. Továbbá egyikünk sem nyert volna semmit Henry halálával. Viszont sokat veszthettünk vele. Elvesztettük az egyetlent, mely becsben állt előttünk – az íjásztudományunkat. Azóta a nap óta hozzá sem nyúltam az íjamhoz.

– Hogyan halt meg tehát Mr. Pope?

– A wealden voltunk, Mr. Pons. Körös-körül erdő. Különváltunk egymástól, és elfoglaltuk az állásainkat a távlövészethez. Miután kilőttük nyilainkat, előreszaladtunk, hogy megnézzük, kinek a nyila szállt a legmesszebbre. Henryt hátában nyílvesszővel találtuk; már haldoklott. Az egyik speciális nyilunk volt az – de megjelöletlen.

– Megjelöletlen?

– Hiszen mondtam, Mr. Pons, aznap távlövészetben mérkőztünk meg, és ilyenkor ki-ki megjelöli a maga nyilát. Amikor később megkerestük a nyilainkat, láttuk, hogy Henry kilőtte a sajátját. – Elhallgatott, megnyalta az ajkát, majd folytatta. – Aznap valamennyiünknek a nyilai meg voltak jelölve, Mr. Pons, az a nyíl azonban, amely Henryt megölte, jelöletlen volt. Mondanom sem kell, hogy erről nem esett szó a nyomozás során. Bárki ölte is meg Henryt, magával hozott e célra egy megjelöletlen nyílvesszőt.

– Széles körben ismert volt az íjászok versenybeosztása?

– Évenként állítottuk össze, uram – bólintott vendéglátónk. – Bárki megtudhatta, akit érdekelt. Nem sok embert érdekelt.

– Mr. Pope családja még mindig a környéken él?

– Henry agglegény volt. Csöndes ember, aki korán visszavonult. Meglehetősen jómódú is. Az öccse, Trevor volt az egyetlen örököse. Emlékszem, mennyi munkánkba került, hogy megpróbáljuk elérni Trevort – valójában csak Henry temetése után sikerült vele érintkezésbe lépnünk. Éppen gyalogtúrán volt a skót felföldön. Csak annyi időre jött haza, hogy elintézze Henry ügyeit, majd lezárta a Lurgashall túlsó oldalán levő Pope-házát, és átment Kanadába. Csak múlt májusban tért vissza.

És ez, Mr. Colvin?

Pons kiteregette az asztalon a fenyegető levelet, melyet vendéglátónk kapott.

– Iszonyatos! – Colvin merően nézett Ponsra. – Engem sok mindenért meg lehetne büntetni, uram – de Henry Pope halála nem terheli a számlámat.

– A nyílvessző, amely Jefferdset megölte, a Sussexi íjászoké volt?

– Az volt. Nem kétséges. Alaposan meg is rémített.

– Nem lep meg – mondta Pons. – Most pedig kérem, mondjon valamit Pearsonról. Hány évig volt maga mellett?

– Tíz évig.

– Ön is látta errefelé őgyelegni?

– Én nem. Leginkább Alasdair. De Hewitt is látta két ízben.

– Csak a legutóbbi időben, Mr. Pons – vetette közbe kliensünk. – Úgy látszott, arra vár, hogy apa kijöjjön.

– Az az ember ismeri a szokásaimat – mormogta az idősebb Colvin. – Megtalálhatott odakint, amikor csak akart.

– Úgy hiszem, ön többször házasodott, Mr. Colvin.

– Áh, hát észrevette, hogy Alasdair egy cseppet sem hasonlít rá? – kérdezte vendéglátónk, és fejével kliensünk felé biccentett. – Igaz. Kétszer nősültem. Kétszer özvegyültem meg. Alasdair a második feleségem fia volt; örökbe fogadtam. Jó, nyugodt fiú, de egy kicsit hebehurgya. Meglehet, ez együtt jár a kiadói munkával.

– És Mr. Jefferds megölését illetően – szólalt meg Pons – nem fordult meg a fejében, hogy talán ugyanaz ölte meg Jefferdset is, aki Henry Pope-ot? Fennáll a lehetősége.

– És önnek nem fordult meg a fejében? De meg kell mondanom, uram, tökéletesen tanácstalan vagyok abban a kérdésben, ki tehette, és miért?

– Ön nem fordult a rendőrséghez – mondta Pons.

– Az ördögbe is, uram! Elhallgattuk a bizonyítékot. Nem akarjuk, hogy most előkerüljön. Mi jó származnék abból? Az íjászok által használt nyílvessző az egyetlen, ami a két gyilkosságot összekapcsolja. Az egyetlen dolog, Mr. Pons, én tudom! Henry Pope ártalmatlan ember volt, és az volt Andy Jefferds is. Kinek volt hasznára a haláluk? Trevor Pope-nak, aki sok mérfölddel odébb volt, amikor a fivére meghalt? Vagy a betegeskedő Mrs. Jefferdsnek, akinek sokkalta nagyobb szüksége volt eleven férjére, mint bármire, amit esetleg örökölhetett? Az efféle bűntények értelmetlenek, uram. De ez az ön játszmája, nem az enyém – végezte be vendéglátónk, azzal hátralökte a székét, és felállt. – A fiam gondjaira bízom önöket.

Azzal kilépdelt a szobából.

Pons is felállt. Kliensünkhöz fordult. – Ami Pearsont illeti, Mr. Colvin, mikor látta először, hogy errefelé mászkál?

– Hát, azt hiszem, a Mr. Jefferds halálát követő éjszakán.

– De már azelőtt is megfordult erre?

– Alasdair már azelőtt is látta őt, bár mindaddig nem említette, amíg én meg nem mondtam apának, hogy láttam. Akkor rukkolt ki vele. Állítása szerint nem akarta előbb szóba hozni, nehogy felizgassa apát.

Pons egy pillanatra mélyen eltöprengett. Majd apró mosoly rajzolódott ki az ajkán, és én tudtam, hogy kedvére való új nyomot talált.

– Nos – fordult kliensünkhöz. – Indulnunk kell. Nélkülözni tudna egy pónifogatot?

– Jöjjenek velem, Mr. Pons.

Aznap késő délután elhajtottunk egy vendéglőhöz, Petworth Lurgashall felőli oldalán. Az egész napot azzal töltöttük, hogy végiglátogattuk a feloszlott Sussexi íjászok három ott lakó tagját: Will Ockleyt, a félig nyomorék David Wise-ot, aki most lelkész volt, meg Abel Howardot, egy hallgatag, az ötvenes évei végén járó férfit, aki még mindig állattenyésztési kísérletekkel foglalkozott, s akiktől Pons, szerintem, együttesen nem tudhatott meg több információt, mint amennyit már addig is tudott.

A vendéglőben egyenest az ivó felé vettük utunkat, és letelepedtünk. Pons gint és gyomorkeserűt rendelt, én pedig a szokásos gyömbérsörömet. Mivel még csak alkonyatfelé jártunk, a vendéglőben alig lézengett egy-két törzsvendég, a tulajdonos pedig, egy tömzsi, csillogó szemű fickó, szalmaszerű ősz hajjal, egy cseppet sem volt beszédes kedvében.

– Idegenek errefelé? – kérdezte.

– Joshua Colvinhoz igyekszünk, üzleti ügyben – felelte Pons. – Ismeri őt?

– Igen. Jól ismerem.

– Miféle ember?

A tulajdonos vállat vont. – Van aki szereti, van aki nem. Nyers modorú, és kíméletlenül szemébe vágja mindenkinek az igazságot. Zavarba hozza az embert.

– Hát a fiai?

A tulajdonos arca felragyogott. – Azok egészen más fából vannak faragva. Mármint Alasdair – ő igazán remek fickó. Idejár nyilat célba dobálni. – Megrázta a fejét. – Bár elég sokszor veszít, nem áll rá a keze. Még mindig tartozik nekem öt fonttal. – Kuncogott. – Hewitt viszont... nos, uraim, ha üzletről van szó, hát abban ő nem ismer tréfát, nem is jár ide sokat. De azért ez ne tévessze meg... a hölgyekért igencsak odavan. Van, aki tudna magának mesélni egy-két történetet Hewittről és a nőkről! De én nem vagyok pletykás, sose voltam. Élni és élni hagyni, én ezt mondom.

– Nem lakik itt a környéken egy bizonyos Mr. Pope? – tudakolta ekkor Pons.

A tulajdonos egy csapásra elkomorult. – A hozzá hasonlók nem járnak ide – mondta sötéten. – Ő nem beszél senkivel. Van, aki azt is tudja, hogy miért.

– És Mr. David Wise?

– Ahá... az újabban valóságos szent lett. – Ám hirtelen elhallgatott, a szeme összeszűkült. A bárpultra tenyereit, s odahajolt Ponshoz, miközben fürkészően meredt rá. – Maga az íjászokról kérdezősködik. Ahá! Én ismerem magát, uram, vigyen el az ördög, ha nem így van. Mi már találkoztunk.

– Nem emlékszem – mondta Pons.

– Maga Solar Pons, a detektív – közölte, azzal elfordult tőlünk.

Ezek után nem szólt többet.

Nem sokkal ezután távoztunk; Pons egy cseppet sem bosszankodott, hogy a tulajdonos nem volt hajlandó beszélni. – Még valahová el kell mennünk – mondta. – Kukkantsunk be Trevor Pope-hoz.

A kliensünk által megadott irányt követve végighajtottunk a dűlőúton, leereszkedtünk a wealdeni mélyedésbe, és egy fél-Tudor-stílusú házhoz értünk, mely alacsony, szőlővel befuttatott fal mögött magasodott. Kihaltnak látszott.

Pons a kapuban megállította a kocsit, kimászott, és az ajtóhoz ment, ahol odaütögette a kopogtatót. Hosszasan várakozott, majd nagy sokára kinyílt az ajtó. Egy öreg cseléd állt a küszöbön.

– Mr. Trevor Pope itthon van? – érdeklődött Pons.

– Mr. Pope senkit sem óhajt fogadni – közölte a cseléd. – Elmenőben van.

Pons visszajött a kocsihoz, beszállt, s felhajtott az országútra, ahonnan is nemsokára egy dűlőútra tért, befelé egy sarjerdőbe, majd ismét kiszállt, intett nekem, hogy kövessem, póninkat pedig kikötöttük egy facsemetéhez. Hátulról közelítettük meg a házat, fától fáig, és alig értünk látótávolságba, amikor a kutyaólak felől fél tucat nagy szelindek rohant ki, középütt pedig holtversenyben futva egy alacsony, sötét férfi, magas nyakú szvetterben, feszes, testhez simuló nadrágban, gumitalpú vászoncipőben. Egy erdei ösvény felé igyekeztek, amelyen Lurgashall megkerülésével Blackdown felé juthatnak. A kutyák alig csaptak zajt; egyedül csak Pope lépései hallatszottak, s az ember agyában nem maradt meg más, csak az a feszült, eltorzult kifejezés sötét arcán, meg kétoldalt a két ökölbe szorított kéz.

– Miféle őrület hajszolhatja ezt az embert? – suttogtam, amint eltűntek.

– Csakugyan, miféle? És ez csak afféle könnyebb edzés lehet. Mindenesetre lenyűgöző látványosság. Nem csoda, hogy megdöbbentette a kliensünket. – Pons elmosolyodott. – Már napnyugta van. Biztosan nem marad el sokáig. Menjünk, hogy találkozhassunk vele.

Trevor Pope útvonala ívben vezetett el a háztól, mi pedig rövidesen magunk mögött hagytuk a házat azon a a wealdeni ösvényen, amelyen ő és a kutyák elhaladtak. Pons hirtelen megtorpant egy nyílt tisztás szélén, ahol az ösvény egy lejtőn levezetett Lurgeshall felé. Ott megállt, hogy körülnézzen.

– Azt hiszem, ez éppúgy megteszi, mint bármely másik hely – mondta. – Itt fogjuk megvárni.

A nap lement, utolsó sugarainak fénye is halványulni kezdett, eltelt egy fél óra. Aztán meghallottuk a futó léptek zaját.

– Á, jön – mondta Pons.

A szelindekek és gazdájuk csaknem abban a pillanatban kerültek meg egy fiatal fákból és bokrokból álló ligetet a lejtő alján, ahová Pons éppen rálátott.

– Mr. Trevor Pope! – kiáltott oda Pons éles hangon, és előreindult.

Pope megállt, a kutyáit vad parancskiáltással tartotta vissza. Dühödt arccal fordult felénk, karját fellendítve Ponsra mutatott, és azt kiabálta: – Álljon meg, ott ahol van! Mi az ördögöt akar?

– Néhány kérdést akarok feltenni önnek.

– Semmilyen kérdésre nem válaszolok.

– De egyre talán mégis, Mr. Pope! – Pons hangja visszhangzott a ligetben.

– Kicsoda maga?

– Csak egy kíváncsi londoni. Talán már hallotta a nevemet. Solar Pons vagyok.

Pope hallhatóan zihált. – Tehát magához fordultak.

– Nos, a kérdésem, Mr. Pope.

– Takarodjék a pokolba, uram!

– Tájékoztatni tudna, Mr. Pope, az 1907-ben a skót felvidéken tett gyalogtúrája útvonaláról?

Egy pillanatig vészterhes csend volt. Majd vad, dühödt kiáltás, káromkodás és Pope őrjöngő üvöltése: – El innen, takarodjék, mielőtt még magára eresztem a kutyákat! Maga mindenlébenkanál csősz!

– Alkalmasint nem utoljára látott, Mr. Pope.

– De maga engem utoljára látott, uram!

Pons sarkon fordult, és visszamentünk az úton, amelyen jöttünk. Nem észleltünk rögtön mozgást a hátunk mögött. Amikor utoljára láttam, a vállam felett visszapillantva, miközben lefelé ereszkedtünk a lejtőn a ház meg az azon túl lévő szekér felé, Pope mozdulatlanul állt a vérebei között, és a szó szoros értelmében majd szétvetette a düh meg a gyűlölet.

Mikor már végre a kocsiban ültünk, nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem: – Rabiátus ember.

– Valóban – helyeselt Pons.

Töprengő csendben gurultunk visszafelé, amikor, épp mielőtt elértük volna kliensünk otthonának kapupilléreit, Pons arra lett figyelmes, hogy valaki egy cédrusfa mögé bújik az út mentén.

Egy mozdulattal megállította a kocsit, odadobta nekem a gyeplőt, és kiugrott az útra. A cédrusfa mögé vetette magát.

Hallottam a hangját. – Mr. Pearson, jól sejtem?

– Az a nevem – felelte egy durva hang.

– Miben mesterkedik, Pearson?

– Jogom van itt lenni. Nem ártok senkinek. Ez itt közút.

– Valóban. Két hónappal ezelőtt idejött, hogy Mr. Colvinnal beszéljen.

– Nem, uram. Inkább két hete volt az.

– Puska van magánál, Mr. Pearson?

– Nincs íjam meg nyilam!

Hibátlan logikával vonta le a következtetést. Pons kurtán jó estét kívánt neki, és visszaült a kocsira. Egy szót sem szólt, mint továbbhajtottunk az egyre mélyülő homályban.

Kliensünk a hallban várt ránk. Túlságosan korrekt volt ahhoz, semhogy kifaggassa Ponsot, hogyan boldogult, noha nyilván megvolt a maga véleménye.

– Hozhatok valami ennivalót, uraim? – kérdezte.

– Talán hideg marhasültes szendvicset és valami száraz bort – felelte Pons. – Csak vigyék a szobánkba, jó? Most szeretnék még egyszer beszélni az apjával.

– Ahogy kívánja, Mr. Pons. Apám a dolgozószobájában tartózkodik. Éppen most tértünk vissza szokásos esti sétájáról. Ma este rajtam volt a sor, hogy őrizzem. – Felsóhajtott. – Apám nagyon megnehezíti a dolgot; feldühíti, ha meglát bennünket maga mögött. Erre, uraim.

Az idősebb Colvin a bélyeggyűjteménye előtt ült. Tekintete inkább számítgató volt, mintsem barátságos.

– Elnézést, hogy zavarom, Mr. Colvin. Megnézhetném az íját és a nyilát?

Colvin hátradőlt, arcán zavart kifejezés. – Hah! – kiáltott fel. – Ha tudnám, hol vannak! Elraktam őket, amikor Henry meghalt, azután később valahová máshová tettem. Kössenek fel, ha tudom, hol vannak most. Ez tizenkét évvel ezelőtt volt, uram. Miért akarja látni?

– Az az ötletem támadt, hogy megnézem, milyen fajta fegyver ölte meg Mr. Pope-ot és Mr. Jefferdset – és ölheti meg egy napon önt, hacsak meg nem tudom akadályozni.

– Ön nyíltan beszél, uram – mondta Colvin elvörösödve. – Az íjat nem tudom megmutatni önnek... de az egyik nyílvesszőt megtalálja odafenn. – A falra mutatott, a kandalló fölé, és felállt. – Leszedem magának.

– Szükségtelen, uram – mondta Pons. – Majd felállok erre a zsámolyra.

Elálldogált egy darabig a falra rögzített nyílvessző előtt, amelyet a magam részéről szokatlanul hosszúnak találtam, feltűnően éles heggyel.

– Úgy látom, ez a nyíl éles és halálos, Mr. Colvin. Ez a szokásos?

– Egyáltalán nem, Mr. Pons. Egy átlagos íjászklub tagjainak eszükbe sem jutna vasalt nyílvesszőket használni. Ez tette a Sussexi íjászokat egyedülállóvá. A mieink mind meg voltak vasalva. Mondtam már önnek, uram, tapasztalt íjászok voltunk. Büszkék voltunk rá. Büszkék voltunk a vasalt hegyű nyilainkra. Amíg Henry meg nem halt.

Pons leszállt a zsámolyról, visszatette a helyére, és jó éjszakát kívánt házigazdánknak. Kliensünk a küszöbön várakozott, hogy a szobánkba vezessen bennünket, ahol már készen állt szerény vacsoránk.

– Óhajt még valamit, Mr. Pons? – kérdezte kliensünk az ajtóban.

– Még egyvalamit. Apja minden este elmegy sétáim?

– Napnyugtakor rendszeresen, akár esik, akár süvít a szél. Csak egy-egy nagyobb vihar tartja vissza. Nyakas ember, Mr. Pons – nagyon nyakas.

– Rendszerint ugyanazon az úton jár?

– Nagyjából igen.

– A szomszédság általában véve ismeri ezt az utat?

– Valószínűnek tartom.

– Meg tudná nekem mutatni holnap reggel, hogy merrefelé sétált ki ma este?

– Természetesen. A hivatalom Petworthben könnyedén nélkülöz.

– Köszönöm. Jó éjszakát, uram.

Pons elmélkedő csöndben evett, egy darabig üldögélt, moseli borát dajkálva, majd felállt, s föl-alá kezdett járkálni szokásos módján, amit olyan jól ismertem; fejét a mellére ejtve, két keze hátul összekulcsolva. Tudtam, ilyenkor nem szabad kizökkenteni a gondolatmenetéből.

Miután csaknem két óra telt el így, megállt előttem. – Nos, Parker, mit szól ehhez az egészhez?

– Alig többet, mint amit már eddig is szóltam. Trevor Pope úgy száguld át a sötétségen, mint az olyan ember, aki a bűne elöl menekül.

– Valóban így tesz – intett Pons egyetértően. – Nincs kétségem afelől, hogy Mr. Pope az a személy, akinek cselekedetei fényt vetnek erre a rejtélyre.

– Ahogyan én megállapítottam, mielőtt még elindultunk volna a Praed Street-ről – jegyeztem meg.

– Emlékszem – hagyta rám Pons. – Nem találja különösnek, hogy az a Pearson, aki már jó ideje találkozni akar Joshua Colvinnal, sehogy sem képes rá, noha ismeri Colvin útvonalát, és bármikor megtalálhatná odakint?

– A fickó nyilván arra utazik, hogy felidegesítse volt munkaadóját.

– Kétségkívül így is lehet nézni a dolgot. De mondja, nem ütött szöget a fejébe, hogy valahány volt Sussexi Íjászt ma kikérdeztünk, mind pontosan ugyanazt vallotta, amit a vendéglátónk? Egyik sem szólt egy rossz szót sem a másikra, noha mindegyik meg volt győződve arról, hogy Henry Pope halála nem baleset volt.

– Alighanem van egy közös álláspontjuk: nem akarják a vizsgálatot.

– Megjegyzem, érdekes egybeesés ezenkívül az is, hogy Jefferdset alighanem alkonyatkor ölték meg, pontosan abban az órában, amikor Trevor Pope odakint nyargalászik az idomított vérebeivel.

– Hogy is lehetne másképpen? – kiáltottam fel. – Abban az órában követte el a bűntényt! Feltételezem – folytattam –, hogy a Pearson-ügyet már teljes egészében átlátja.

– Pearson nyilvánvalóan benne van a dologban, méghozzá nyakig, ha szabad így mondanom, vagy alaposan melléfogtam. Nézzük csak – folytatta az órájára nézve –, tizenegy óra múlt. Jamison felügyelő most már biztosan otthon van. Ha sikerül telefonhoz jutnom anélkül, hogy felébreszteném a háziakat, elbeszélgetek vele egy kicsit.

Ezt mondván kiosont a szobánkból, hogy lebonyolítson egy távolsági telefonhívást.

Amikor visszatért, eszében se volt, hogy bármilyen felvilágosításban részesítsen.

Másnap reggel Pons szándékosan téblábolt a ház körül egészen addig, míg tíz órakor be nem jött a távhívás, amelyet várt. Felvette a kagylót, figyelt, alig tíz szót mondott, megköszönte Jamison felügyelőnek, és letette. Kliensünk egész idő alatt ott álldogált, és várta, hogy szolgálatunkra lehessen.

– Most már készen állok, Mr. Colvin – mondta Pons –, hogy végigjárjuk apja szokásos esti sétáját.

Kliensünk kivezetett minket a házból. Egyenest bementünk a szomszédos erdőbe. Utunk lefelé vezetett a blackdowni lejtőn, a Weald felé, egyre távolabb Lurgashalltól. Pons tekintete ide-oda cikázott. Olykor-olykor megjegyzést tett a kilátásra, egy ízben pedig Trevor Pope útvonalának közelségéről érdeklődött.

– A két ösvény annál a sarjerdőnél keresztezi egymást, ott előttünk, Mr. Pons – mutatta Colvin. – Ott láttam Pope-ot és a szelindekeit.

Áthaladtunk a sarjerdőn, amelyben egy igen nagy, öreg gesztenyefát vett körül mintegy ötven vagy még több fiatalabb fa. Alig jutottunk ki belőle, amikor Pons elnézést kért, és visszafutott, integetve, hogy várjuk meg.

Amikor ismét csatlakozott hozzánk, a szeme majd kiugrott a helyéből.

– Azt hiszem, eleget láttunk, Mr. Colvin – mondta. – Leginkább arról akartam meggyőződni, hogy igenis volt egy pont, ahol az apjának és Trevor Pope-nak az útvonala keresztezte egymást. És az, úgy látszik, azt a célt szolgálta, amire szánták.

– Örülök, hogy így gondolja, Mr. Pons.

Pons az órájára nézett – Most pedig, ha megbocsátanak, a jelek szerint egyelőre mindent elvégeztünk, amit csak lehetett, és ha visszavisz bennünket Petworthbe, még elérhetjük a 12.45-ös londoni vonatot. Kérem, adja át üdvözletemet apjának, és közölje vele, hogy minden jel szerint negyvennyolc órán belül elkapom Mr. Jefferds gyilkosát.

– Tehát csapdát állított Pope-nak! – kiáltott fel kliensünk.

– Cselekvés közben kell lecsapnunk a gyilkosra – felelte Pons. – Pope kétségbeesett ember. Az este módfelett ráijesztettem. Mondja meg az öccsének, hogy legyen kivételesen óvatos, amikor ma este követi az apját.

Visszasétáltunk a házhoz, és néhány percen belül már kliensünk kocsijában igyekeztünk Petworth felé, hogy elérjük a vonatunkat.

Alighogy a kocsi elhajtott, Pons akcióba lendült. – Nos hát akkor – mondta –, adjuk be a megőrzőbe a csomagjainkat, és csavarogjunk egy kis ideig Petworthben. Meg is ebédelhetünk.

– Le fogjuk késni a vonatot, Pons.

Pons kaján mosollyal tüntetett ki. – Nem szállunk fel semmiféle vonatra, Parker. Ma este egy gyilkossal van találkánk. Okvetlenül pontos akarok lenni.

Közvetlenül napnyugta előtt elindultunk befelé abba a sarjerdőbe, ahol Joshua Colvin sétaútja keresztezte Trevor Pope-ét. Pons határozott célpontot tűzött ki: az öreg gesztenyefát, melyben vállmagasságtól lefelé a fa egyik oldalán mély odú volt; ez az alacsonyan nőtt ágaival elnyújtózkodó fa uralta a sarjerdőt.

– Itt lesz a rendevúnk – közölte. – Ha nem tévedek, ez Joshua Colvin életveszélyes éjszakája. Remélem, meg tudom akadályozni a halálát, és rá tudom bontani a gyilkosjelöltre a hálót. Most pedig fel a fára, Parker, jó magasra!

Néhány perc múlva eltűntünk szem elől az öreg gesztenyefa törzse mentén; Ponsnak gondja volt rá, hogy a túloldalon helyezkedjen el, háttal annak az iránynak, ahonnan Pope jöhetett.

– De a kutyák, Pons – aggódtam. – Azokkal mi lesz? Veszélyesek.

– Szükség esetén elbánunk velük – felelte. – Most, hogy lemegy a nap, Colvin várhatóan megkezdi körútját. Fél órájába telik, amíg ideér.

– És Pope-nak úgyszintén – dünnyögtem. – Mennyire összevág minden!

– Úgy bizony! Most pedig maradjunk csendben, és várjuk, mi történik. Bármit lát is, Parker, egy pisszenést se!

Lement a nap, az ég pedig a madarak zsolozsmájának hangjaira lassacskán elhalványult. Denevérek kezdtek nesztelenül cikázni körülöttünk. Aztán, pontosan menetrend szerint, Joshua Colvin lépett be a fák közé, puskáját hanyagul lógázva a könyökhajlatában.

Alig tűnt el, amikor Alasdair Colvin sétált be a látószögünkbe. Az ifjabb Colvin egyenest a gesztenyefához jött, és puskáját a vén fatörzsnek támasztotta. Egy pár, feszesen a bőréhez simuló kesztyűt vett elő, és fürgén belebújtatta a kezét. Aztán benyúlt a gesztenyefa odvába, és előhúzott egy íjat meg egy nyílvesszőt.

Pons e pillanatban a fáról rávetette magát.

Amikor nagy nehezen magamhoz tértem a csaknem bénító sokkból, én is Pons után ugrottam.

Alasdair Colvin úgy küzdött, mint egy vadállat, vékony testalkatához képest meglepő erővel, kettőnknek azonban sikerült mégiscsak legyűrnünk, épp akkorra, amikor az idősebb Colvin a verekedés zajára visszafutott a helyszínre. A közelben heverő íjat és nyílvesszőt látva egy csapásra megértett mindent. Felvette a puskáját, és kétszer a levegőbe lőtt, hogy segítséget hívjon.

– Kígyó! – csikorgatta a fogát. – Hálátlan kígyó! – Majd odébblökve a földre bukott fiatalembert, Ponshoz fordult. – De hát miért? Miért?

– Alasdair úszott az adósságban, Mr. Colvin. Úgy sejtem, Pearson is zsarolta. Alasdair megölte Andrew Jefferdset, és kitervelte az ön halálát, hogy feltámasszon egy régi bűntényt, és a régi gyilkos nyakába varrja.

– Egy régi bűntényt?

– Henry Pope meggyilkolását. Mert csaknem bizonyos, hogy Henry Pope-ot az öccse ölte meg. Önöknek itt perceken belül össze kellett volna találkozniuk, noha ma este érthetetlen módon Pope nem jön – ez pedig kínosan érintette volna Alasdairt, amennyiben ördögi terve sikerül.

A ház felől futó lépések dobogása hallatszott.

A Londonba tartó vonaton Pons engedett a faggatózásomnak.

– Már a kezdet kezdetén is úgy tetszett, hogy bár nem lehetetlen, mégis erősen valószínűtlen, hogy valaki húsz évvel a megtorlandó bűntény után álljon bosszút. És nyilvánvalóan a legnagyobb őrültség lett volna kilátásba helyezni a „büntetést” mindazoknak, akik Henry Pope meggyilkolásával gyanúsíthatok, mivel ez kétségtelenül Trevor Pope-ra terelné a figyelmet, az egyetlen emberre, akiről elképzelhető, hogy meg akarhatja torolni fivére halálát. Ezért kézenfekvőnek látszott, hogy az üzenetek kimondottan ezt a célt szolgálják.

E kövekeztetésből kiindulva már csak indokot kellett keresnem. Ki más húzna hasznot Joshua Colvin halálából, ha nem a fiai? Hewitt Colvin aligha vette volna igénybe a segítségemet, ha benne lett volna a dologban, így hát csak Alasdair maradt. De miféle indoka lehetett? Elég különös, de a petworthi vendéglő tulajdonosa tálalta fel az indokot, amikor megemlítette, hogy Alasdair még mindig tartozik neki egy ötfontos összeggel, mely indokot csak megerősítette Jamison felügyelő ma reggeli telefonhívása, aki kérésemnek eleget téve utánanézett, és megtudta, hogy Alasdair jókora adósságokba verte magát a lóversenypályán és különböző játékbarlangokban; ötezer font adóssága volt.

A tervet bámulatra méltó okossággal eszelte ki. Jefferdsnek sajnálatos módon meg kellett halnia – Alasdair hiúságának esett áldozatául. Mindenki ismerte az idősebb Colvin útvonalát, és Alasdair tudta, hogy Trevor Pope nem tud majd magának alibiről gondoskodni abban az órában. Mi több, a nyílvesszők és az íj, melyeket Alasdair elemelt apja raktárából, és elrejtett a fa odvában, éppúgy lehettek a megboldogult Henry Pope-éi is. Egyedül Trevor tudta, hogy nincs ok bosszút állni a Sussexi íjászokon, mivel kétségkívül ő ölte meg a fivérét; egyedül neki volt rá indoka és alkalma (az a homályos felföldi gyalogtúra lehetővé tette számára, hogy titokban visszatérjen, elkövesse a bűntényt: az íjászok versenybeosztása az idősebb Colvin közlése szerint egy évre előre megvolt), majd újból a felföldre utazzék, ahol előre kitervelt nehézségek után sikerült őt „megtalálni”.

Alasdair szerencsétlenségére közbejött két apró esemény, amelyekkel nem számolt. Pearson felkereste őt Jefferds meggyilkolásának éjszakáján – ami szintén abban az órában történt, amikor Trevor Pope odakint volt a vérebeivel –, és igen valószínű, hogy meglátta Alasdairt kezében az íjjal, mielőtt még elrejthette volna. Így aztán jóllehet, Pearson eredetileg az idősebb Colvinnel akart beszélni, később már Alasdairt kereste, mégpedig azért, hogy zsarolja. Emlékezzék az ellentmondásra Alasdair azon állítása – hogy hónapokkal ezelőtt látta Pearsont – és Pearson tulajdon kijelentése között – amit az is alátámaszt, hogy Hewitt sem látta őt előzőleg –, miszerint „inkább két hete volt az”. Tehát Pearson gyanakodott, s ennek következtében Alasdair még inkább elmerült az adósságokban.

A másik közbejött esemény természetesen az volt, hogy Hewitt felkereste szerénységemet. Csinos kis probléma, Parker. Holnap, azt hiszem, végig kell járnom Trevor Pope felföldi útját, ami ebben az időben elég nagy vállalkozás lesz.

A másik rejtély megoldása azonban nem Ponsnak jutott, mivel a reggeli lapok hírül adták, hogy Trevor Pope felakasztotta magát, aki – ámbár nem hagyott hátra semmiféle búcsúlevelet –, Pons megjelenését alávaló bűne színhelyén nyilvánvalóan egy megkésett nemezis művének tartotta.