- Én egyedül az ön szép szeméért jöttem ide, asszonyom!

- Ugyan!... Maga szájhős!

- Ventre-saint-gris! - kiáltotta Henrik. - Kedvesem, higyje el, hogy az igazat mondottam! De hagyjuk az emlékeket!... Még két vagy három órányi időm van, azután következik az elválás, talán - örökre!

- Ah, Sire! - felelte Charlotte - de az én szerelmem is örökké az öné...

Amint Henrik említette is, de Mouy és két társa csakugyan a ház közelében foglalt figyelő állást. Abban állapodtak meg, hogy az éjjel Henrik nem három, hanem már tizenkét órakor távozik a kis házból; ekkor Charlotte-ot hazakísérik a Louvre-ig, onnan pedig egyenesen a Cerisaic utcába mennek, ahol - Maurevel lakik.

Immár egy óra óta várakoztak de Mouy és társai rejtekhelyükön, mikor észrevették, hogy egy férfi - akit néhány lépésnyi távolságban még öt társa követett - a kis ház ajtajához sompolyog s azt tolvajkulcsok segítségével próbálgatja kinyitni.

Mikor de Mouy ezt a férfit megpillantotta, abból a közeli kapumélyedésből, ahol két társával elrejtőzött, szinte egyetlen ugrással az idegen férfi előtt termett s megragadta a karját.

- Megálljon! Ide ugyan be nem teszi a lábát! - kiáltott föl dühösen de Mouy.

Az idegen férfi e nem várt támadásra hirtelen hátraugrott, miközben kalapja fejéről a földre esett.

- De Mouy de Saint-Phale! - kiáltotta rémülten az idegen férfi.

- Maurevel! - ordította dühösen de Mouy, kirántva kardját, de még ekkor sem felejtkezett meg Henrikről, akit hogy figyelmeztessen, ujjával füttyentett egyet. - Na, te jómadár, hiszen éppen téged kereslek, te pedig váratlanul elém kerülsz! Köszönöm! De most megkeserülöd, te gyilkos. Védd magad!

S ezzel Maurevel felé rohant, akinek azonban még volt annyi ideje, hogy övéből előránthassa pisztolyát.

- Ah, de most, remélem, hogy te kapod meg a magadét! Meghalsz te kutya! - kiáltozta Maurevel, elsütve pisztolyát.

De Mouy azonban hirtelen jobbra ugrott, s így a golyó célt tévesztett.

- De most rajtam a sor, gazember! - ordította de Mouy, s egyidejűen oly iszonyatos erővel szúrt Maurevel felé, hogy - noha a kard hegye a bőrövet találta, azon keresztül belefúródott a húsba, Maurevel fájdalmában fölkiáltott, mire bérgyilkos társai, akik azt hitték, hogy vezérük halálra sebesült, hanyatt-homlok elmenekültek a Saint-Honoré irányában.

Maurevel alapjában véve gyáva volt; mikor látta, hogy társai cserbenhagyták, ellenben olyan ellenféllel áll szemközt, mint amilyen de Mouy, ő maga is menekülésre fogta a dolgot és társai után futva, torkaszakadtából ordítozta: „Segítség!"

De Mouy, Saucourt és Barthélmy hevületükben utána vetették magukat.

Mikor befordultak a Grenelle utcába, hogy Maurevel elébe vágva, annak útját állják, egy ablak nyílt ki s az első emeleti ablakból egy férfi ugrott le az esőtől nedvessé vált utcára.

Henrik navarrai király volt.

De Mouy füttyentése figyelmessé tette őt, a pisztolylövés pedig már jelezte, hogy komolyabb veszedelemről van szó, miért is barátai segítségére sietett. Hévvel, tűzzel rohant utánuk karddal kezében. A hang után igazodott, amely most a Segents-sorompó felől hangzott föl. Maurevel segítségkiáltása volt, aki - érezvén, hogy de Mouy és társai immár a sarkában vannak - ijedtükben elfutott bérgyilkosait hívta segítségül. Vagy megáll és szembeszáll ellenfeleivel, vagy hátulról éri a kardszúrás. Megállott tehát s még idejében kivédte de Mouy szúrását s nyomban olyan ügyesen vágott vissza, hogy de Mouy vállszalagját átszúrta. Ámde de Mouy is újból támadt! Kardja ismét elevenre talált s Maurevel most már két sebből vérzett bőségesen.

- Fogd meg! - kiáltotta Henrik, aki ezalatt szintén odaért. - Üsd, vágd, rajta, de Mouy!

Dehogyis kellett de Mouy-nak kétszer mondani, s újból megsebezte Maurevelt, aki most bal kezét sebére szorítva, ismét futásnak eredt.

- Öld meg gyorsan! - kiáltotta Henrik. - Nicsak, a katonái is megállottak. Igaz ugyan, hogy a gyávák kétségbeesése nem ér föl a bátrak bátorságával!

Maurevel, kinek tüdeje már úgy zihált, akár a fújtató, homlokáról pedig csak úgy csurgott a verejték, most kimerülten a földre roskadt; a másik pillanatban azonban ismét föltápászkodott s féltérdre rogyva kardja hegyét tartotta de Mouy felé, miközben kétségbeesetten kiáltozott menekülő társai után:

- Ide!... Ide, barátaim! Hiszen csak ketten vannak! Tűz!... Tüzeljetek reájuk!

Csakugyan, Saucourt és Barthélmy a két bérgyilkos után vetette magát, miközben mindketten eltévedtek, így hát a négy emberrel csak de Mouy és Henrik állott szemben.

- Tűz! - ordítozta még mindig Maurevel, s az egyik katona csakugyan fölemelte a fegyverét.

- Jól van, jól, de előbb megdöglesz te kutya, te áruló, te gyilkos! - kiáltotta de Mouy, s egyik kezével megragadva Maurevel éles kardját, a másikat felülről oly erővel taszította gyűlölt ellenfele mellébe, hogy azt a szó szoros értelmében a földhöz szögezte.

-      Vigyázz!... Vigyázz! - hangzott most föl Henrik kiáltása.

De Mouy hirtelen hátraugrott, kardját ellenfele mellében hagyva, mert az egyik bérgyilkos közvetlen közelről ráfogta fegyverét. Ámde ugyanebben a pillanatban Henrik kardja már átjárta a katona testét, aki egy rémes ordítással odazuhant Maurevel teste mellé. A másik két katona most azután végképp elmenekült.

- Gyere, kedves barátom, gyere, siessünk, de Mouy! - kiáltotta Henrik. - Egy pillanat sincs vesztenivalónk! Ha fölismernek: végünk van!

- Csak egy pillanatra, Sire! - felelte de Mouy. - A kardomat csak nem hagyom e gazember dögtestében! - És ezzel de Mouy odament a mozdulatlanul fekvő Maurevel-hez, de abban a pillanatban, mikor de Mouy a kezét a kard markolatába tette, Maurevel hirtelen fölült és fölkapva a mellette fekvő holt katona fegyverét, közvetlenül közelről de Mouy-ra lőtt, akit éppen melle közepén talált el. De Mouy egy jajszó nélkül elvágódott s nyomban meghalt. Henrik Maurevel-hez rohant, de mire odaért, ez már ismét hanyatt feküdt, s Henrik kardja már csak a holttestét járta át.

De most már azután igazán menekülni kellett ám! A zajra igen sok ember verődött össze, s az éjjeli őrjárat is minden pillanatban megérkezhetett. Henrik a kíváncsi emberek közt ismerős arcot keresett, s alighanem talált is köztük, mert most hirtelen fölkiáltott örömében: La Huriére vendégfogadóst pillantotta meg. A föntebb leírt jelenet ugyanis az Arbre-Sec utcával szemközt, tehát La Huriére fogadója közelében játszódott le; a fogadós, aki két kitűnő vendége: La Mole és Coconnas halála óta mintha kivetkőzött volna eredeti, humoros természetéből, éppen Henrik és társai részére készítette a vacsorát, mikor az utcai zajra figyelmessé lett; otthagyva lábasait, serpenyőit, rohant ki az utcára.

-      Kedves, La Huriére mester! - szólította meg Henrik. - Figyelmébe ajánlom de Mouy barátomat, noha, azt hiszem, nem lesz már többé gondja vele! Szállítsa haza és tegyen meg érte minden lehetőt; íme, itt az erszényem! A többieket azonban hagyja ott ahol vannak, hadd rothadjanak el, mint a kutyák!

- És hová megy, felséged?

- Még egy búcsúlátogatást kell tennem! De tíz perc múlva én is önnél leszek. A lovaimat nyergelje föl, s várjanak indulásra készen!

És Henrik csakugyan futva igyekezett elérni a Croix-des-petits-Champs kis házát, de amikor a Grenelle utcába befordult, a rémülettől szinte gyökeret vert a lába.

Sűrű néptömeg állotta el a kis ház bejáratát.

- Mi történt itt? - kérdezte Henrik balsejtelmektől reszkető hangon.