A PELLENGÉR
Leszállt az est a város fölé, amely még mindig izgatottan tárgyalta a kettős kivégzés részleteit, megszomorítva minden házban a meghitt családi vacsora boldog idejét.
De ellentétben a várossal, amely csöndes, szinte komor volt, bezzeg zajos vigasságtól visszhangoztak a fényárban úszó Louvre ódon falai! Nagy esti ünnepség volt a kastélyban. Károly király rendeztette azon a napon, melynek reggelén a kivégzést végrehajtatta. Margit még a megelőző este kézhez vette a király parancsát, hogy az ünnepségen megjelenni tartozik, s minthogy Margit biztosan remélte, hogy az intézkedések pontos végrehajtása után La Mole és Coconnas megszöktetése sikerülni fog; nyomban meg is üzente bátyjának, hogy az ünnepségen megjelenik. De amióta ama bizonyos kápolnabeli jelenet után minden reménye szétfoszlott, s másnap reggel - utolsó jeleként annak a nagy és mély szerelemnek, amelyhez hasonlót életében még soha nem érzett - kegyeletből megjelent a kivégzés színhelyén - föltette magában, hogy sem kérés sem fenyegetés nem fogja őt rábírni arra, hogy részt vegyen a Louvre zajos mulatozásában aznap este, melynek reggelén a Gréve téren végignézte azt a gyászos ünnepséget.
Károly király e napon is új bizonyítékát adta rendkívüli akaraterejének: noha immár két hét óta ágybanfekvő beteg, a lélek is csak hálni jár belé, s az arca halálsápadt, - délután öt óra tájban fölkelt ágyából s legszebb ruháját öltötte magára. Igaz ugyan, hogy öltözködés közben háromszor elájult.
Este nyolc óra felé a király Margit húga iránt érdeklődött; látták-e őt, mit csinál? Senki sem tudott választ adni neki ezekre a kérdésekre. Margit ugyanis délelőtt tizenegy óra tájban érkezett haza, bezárkózott a szobájába és megparancsolta, hogy senkit hozzá be ne bocsássanak. Csakhogy a király elől mégsem tudott elzárkózni. Nancey kapitány karjára támaszkodva, Károly a titkos folyosón át Margit lakosztálya felé tartott. Noha el volt készülve a szomorú jelenetre, amelyhez már előre hozzáedzette a szívét, az, amit látott, képzeletét is fölülmúlta.
A pamlagon elterülve, beásta Margit a fejét a párnák közé; nem sírt, nem jajgatott s nem imádkozott, csak hörgött, mint a haldokló. A szoba másik sarkában a nevers-i hercegné, ez a vígkedvű, erőslelkű asszony, ájultan feküdt, hosszan elterülve a szőnyegen. Mikor a Gréve térről a kivégzés után visszatért, őt is cserben hagyta minden ereje, s a szegény megrémült Gillone komorna azt sem tudta, melyik segítségére siessen; csak járt-kelt köztük szótlanul.
Nancey-t künn hagyva a folyosón, haloványan s reszkető léptekkel nyitott be a király Margit szobájába. Egyedül Gillone figyelt föl, aki e pillanatban a hercegné körül szorgoskodott, s ijedten nézett a király arcára, aki egy kézmozdulattal kiparancsolta őt a szobából. Károly ekkor egyenesen a húga felé közeledett, s egy darabig némán nézett le reá, majd oly gyöngéd hangon, amilyenre a királyt senki sem hitte képesnek, megszólalt:
- Margit, édes húgom!
Margit megremegett és fölült.
- Bátorság, bátorság, édes húgom! Oh, én tudom, hogy fáj, nagyon fáj, de hallgass csak meg engem!
Margit fölfigyelt, mire a király folytatta:
- Megígérted, hogy eljössz a bálba, húgom! Ígéretedre számítva, már várnak is téged, s így nagy föltűnést keltene, ha nem jönnél el.
- Bocsáss meg bátyám, de látod, mennyire szenvedek! - felelte Margit.
- Iparkodjál legyőzni gyöngeségedet, s légy erős, húgom!
Margit egy pillanatra megkísérelte, hogy erőt vesz önmagán, de a másik pillanatban ismét erőtlenül hanyatlott vissza párnái közé.
- Nem... nem bírom! Nem mehetek...
Károly megragadta Margit kezét s a pamlag szélére ülve, így szólt:
- Egyik jó hívedet vesztetted el, húgom, oh, én azt jól tudom. De tekints csak reám: hát én nem elvesztettem valamennyi jó barátomat, sőt az - édesanyámat is! Te mindig kisírhattad magadat kedvedre, mint ahogy e pillanatban is teszed; nekem pedig, még legnagyobb fájdalmaim közepette is mosolyt kell erőszakolnom ajkamra. Te szenvedsz, húgom, én pedig - nézz meg jól - haldoklom. Bátorság tehát, édes húgom! Kérlek, könyörgök hozzád családunk dicsősége nevében! Súlyos keresztként hordozzuk családunk jó hírnevét, hordozzuk, mint Krisztus a keresztet a kálvárián, és hogyha útközben, épp úgy, mint Krisztus, el-elbukunk néha, emelkedjünk föl újra és cipeljük tovább terhünket mi is megadással!
- Oh, istenem, istenem! - sóhajtozott Margit.
- Tudom - folytatta tovább Károly - tudom, hogy nagy áldozatot kérek tőled, húgom, de hiszen mindenkinek föl kell áldoznia valamit: egyik a becsületét, másik az életét! Azt hiszed talán, hogy huszonöt éves koromban, a világ legszebb koronájával fejemen, nem sajnálom itthagyni e földi tereket? Nézz reám, húgom... a szemem, az arcom, az ajkam, oh, az már a haldokló emberére vall, de a mosolyom... nézd húgom, a mosolyom nem azt mutatja-e, hogy még mindig remélek. Pedig nyolc nap, legföljebb egy hónap múlva engem is el fogsz siratni, mint ahogy siratod őt e percben...
- Bátyám!... Édes bátyám! - kiáltott föl Margit, karjával átölelve Károly nyakát.
- Menj hát, édes húgom, öltözzél föl, kendőzd el halványságod és gyere el a bálba! Én pedig megyek és megparancsolom, hogy új ékszereket hozzanak ide és olyan díszt, amely teljesen méltó lesz szépségedhez!
- Oh, bátyám, a gyémánt s a fényes öltözet nem érdekel ma engem!
- Az élet hosszú, húgom, legalábbis a te számodra! - felelte Károly. - És emlékezzél csak valamire: a legjobban s a legméltóbban úgy tiszteljük az elhunytak emlékét, ha elfojtjuk vagy inkább eltitkoljuk a miattuk érzett fájdalmunkat!
- Hát jól van bátyám, elmegyek a bálba - felelte megtörten Margit.
Károly szemében e pillanatban egy könny csillogott, de amelyet mohón fölszívott száraz szemhéja: meghajolt húga előtt, homlokon csókolta, s egy pillanatra megállva a még mindig aléltan fekvő hercegné előtt, csak ennyit mondott:
- Szegény, szegény asszony! Azután halk léptekkel távozott.
Nemsokára apródok léptek Margit szobájába, ládákat és ékszereket cipelve; Margit intett nekik, hogy tegyék le a földre, mire azok távoztak és csak Gillone maradt a szobában.
- Készítsd elő számomra a szükséges öltözéket, Gillone! - mondotta Margit.
Gillone csodálkozva nézett úrnője arcára.
- Igen, Gillone! - mondotta Margit keserűen. - Igen, felöltözöm és elmegyek a bálba! Várnak. Siess, siess Gillone! A nap hadd legyen teljes: ünnepség a Gréve téren, ünnepség este a Louvre-ban!
- És a hercegné?...
- Oh, ő szerencsésebb nálam! Ő kedvére kisírhatja magát. Ő nem királyi hercegnő, nem királyné, nem a király húga! Segíts Gillone, add rám a legszebb ruhám!
Csakugyan: az ékszerek gyönyörűek, a ruha festőien pompás! Soha Margit ilyen szép nem volt! Kedvtelve nézegette magát a tükörben.
- Bátyámnak igaza van: nincs gyatrább teremtés az embernél!
E pillanatban Gillone jött vissza a szobába és jelentette:
- Egy férfi van itt, aki beszélni óhajt Felségeddel!
- Ki az az ember?
- Nem tudom, de oly félelmetes a külseje, hogy még most is borzadok tőle.
- Eredj, kérdezd meg tőle a nevét és hogy mi járatban van! Gillone távozott, de csakhamar visszatért.
- A nevét vonakodik megmondani -jelentette a komorna - de ezt küldi Felségednek.
Gillone egy médaillont adott át Margitnak, amelyben az a magáéra ismert; ezt az ereklyét adta ő emlékül La Mole-nak tegnap éjjel.
- Oh, bocsásd be Gillon azt az embert! - mondotta Margit, aki most még jobban elsápadt.
Súlyos léptek alatt ropogott a padló; egy férfi állott meg a küszöbön.
- Ah, ön az?... - szólalt meg a királyné.
- Igen, én vagyok, felség - mondotta a férfi - aki annak idején Montfaucon-ból kordémban szállítottam be a Louvre-ba két sebesült nemes ifjút.
- Igen, igen, emlékszem önre! Ön Caboche mester, nemde?
- Párizsi törvényszéki bakó, Felség!
Ezek voltak az első szavak, amelyeket a nevers-i hercegné egy óra leforgása óta egyáltalán megértett és hallott. Halovány arcát fölemelte a két tenyeréből és rábámult a bakóra azzal a szép smaragdzöld szemével, amely most szinte lángolt.
- És miért jött ide? - kérdezte Margit.
- Hogy emlékeztessem felségedet arra az ígéretére, melyet az egyik ifjúnak tett, kitől ezt az ereklyét kaptam azzal a megbízással, hogy adjam át felségednek. Emlékszik-e még, asszonyom?
- Oh, hogyne! -- kiáltott föl Margit. - De hol van az a bizonyos...
- Otthon van nálam, a testtel együtt.
- És miért nem hozta el most magával.
- Attól féltem, hogy a Louvre kapuőrsége megállít és követeli, hogy hajtsam föl a köpenyem. Bezzeg elbámultak volna, hogyha a köpenyem alatt megpillantottak volna egy - emberfejet!
- Hát jól van, őrizze magánál, holnap érte megyek.
- Holnap már késő lesz, asszonyom! - felelte Caboche.
- Ugyan miért?
- Mert Katalin királyné őfelsége megparancsolta, hogy adjam át neki a legközelebb kivégzendő két bűnös fejét, kabalisztikus kísérletei céljából.
- Ah, mily megszentségtelenítése lenne az a mi drága halottainknak! - kiáltott föl Margit a hercegnéhez rohanva, aki most hirtelen talpra ugrott, mintha rugón rángatták volna. - Henriette, édesem, hallottad, mint mondott ez az ember?
- Igen, hallottam! De hát mit kell tennünk? - kérdezte a hercegné.
- Ezzel az emberrel együtt kell a lakására menni! - felelte Margit, bársonyköpenyt terítve a vállára. - Gyere, Henriette, gyere velem, menjünk és nézzük meg őket még egyszer s utoljára!
Margit lezáratta lakosztályának valamennyi ajtaját, a gyaloghintót a titkos ajtó elé rendelte, azután Henriette karját átölelve, intett Caboche-nek, hogy kövesse őket. A mondott helyen már ott várakozott a gyaloghintó, a Louvre kapuja előtt pedig Caboche mester egyik pribékje kézilámpással.
Mikor Caboche háza elé érkeztek, Caboche kinyitotta a gyaloghintó ajtaját, míg pribékje előreszaladt a házba. Margit kiszállt a hintóból és lesegítette a hercegnét is. A pellengér tornya, mint valami alaktalan óriás alkotmány, meredt az égnek komoran, vöröses fényt sugározva ki a tetején levő két lőrésszerű nyíláson keresztül.
A pribék megjelent a kapu előtt.
- Mehetünk, hölgyeim! - szólalt meg Caboche. - A pellengér-toronyban mindenki alszik már.
Ebben a pillanatban a két lőrés fénye is kialudt.
Margit és Henriette egymáshoz simulva lépte át a csúcsíves ajtó küszöbét és tűnt el a nedves, göröngyös kövekkel kirakott folyosó sötét mélyén, melynek végén halvány világosságot vett észre. Caboche viaszfáklyával világított előttük s bevezette őket egy alacsony, füstös terembe, melynek közepén állott egy asztal, rajta három teríték és vacsoramaradványok. A három teríték alighanem a hóhér, a felesége és első segédje számára volt odakészítve. A terem egyik falán, könnyen észrevehető helyen lógott le egy szögről a király pecsétjével ellátott hóhéri kinevezés pergamenlapon. Az egyik szögletbe volt támasztva a hosszúnyelű pallos. Ez volt a megtorló igazság fényes pallosa.
Mikor ebbe a terembe érkeztek, Caboche mélyen meghajolt és így szólt:
- Felség, bocsásson meg, hogy bátor voltam a Louvre-ban fölkeresni és önt idekalauzolni, de ez határozott kívánsága volt annak a nemes ifjúnak, úgy hogy...
- Jól tette, mester! - felelte Margit. - És íme, hálám jeléül fogadja ezt az erszényt!
Caboche szomorúan nézett a tömött erszényre, amelyet Margit az asztalára tett.
- Arany! Mindig csak arany! - mormogta magában a bakó. - Bár megvásárolhatnám ezen az aranyom azt a két életet, amelyet ma kioltottam!
- Mester! - mondotta Margit, tétovázva tekintve szét a teremben. - Még máshová is mennünk kell, nem látom...
- Nem kell, felség, már helyben vagyunk! - felelte a bakó. - De szeretném önöket megkímélni a szomorú látványtól, s ha megengedik, én majd a köpenyembe betakarva elhozom azt, amiért idejöttek!
Margit és Henriette tekintete most hirtelen összevillant.
- Ne, ne mester! - felelte Margit, aki barátnője szeméből kiolvasta ugyanazt a szándékot, amely az övé is volt. - Mutassa meg az utat, mi majd követjük önt!
Caboche kezébe fogta a fáklyát, kinyitotta azt a tölgyfaajtót, amely egy pincehelyiségbe nyílt, ahová néhány lépcsőfokon lehetett lejutni. Hirtelen szélroham lobogtatta meg a fáklya lángját, melynek fénye megvilágította a két hölgy szomorú arcát; dohos vérszag áradt ki a pincehelyiség mélyéből.
Henriette, haloványan, mint valami alabástromszobor, támolygott Margit karjára támaszkodva, kinek léptei mégis szilárdabbak voltak; de mindjárt az első lépcsőfokon megtántorodott.
- Nem... nem... mégsem bírom... - súgta halkan a hercegné.
- Ha valakit szeretünk, még a halálában is szeretnünk kell, Henriette! - jegyezte meg halkan Margit.
Hát bizony csakugyan ijesztő, de egyúttal megható volt az a látvány, amely most eléje tárult ennek a ragyogó szépségű, két ifjú asszonynak, amint az alacsony, piszkos boltívek alatt meghajolva, a gyöngébb az erősebb, az erősebb pedig a - bakó karjára támaszkodva vánszorgott beljebb és beljebb.
Most az utolsó lépcsőfokra léptek.
A pince hátterében, fekete cserge-takaróval letakarva feküdt a földön két emberi alak; Caboche fölemelte a takaró egyik csücskét s a fáklyával rávilágítva, így szólt:
- Íme, itt van, Felség!
Fekete ruhájukban, a halál félelmetes szimmetriájával feküdt egymás mellett a két ifjú holtteste: fejük, amely vissza volt illesztve a törzsre, mintha csak a nyak körül végighúzódó vékony vörös csíkkal volna elválasztva a testtől. Még a halál sem tudta őket egymástól elválasztani, mert - lehet, hogy puszta véletlenségből, de lehet, hogy a bakó kegyeletes figyelmességéből - La Mole jobb keze ott pihent Coconnas bal kezében.
La Mole lecsukott szemhéja alól mintha a szerelem, Coconnas-é alól a megvetés büszke tekintete villant volna elő.
Margit letérdelt szerelmese holtteste mellé s drágakövektől ragyogó kezeivel megfogta és gyöngéden fölemelte azt a szép fejet, amelyet annyira csodált és szeretett.
A hercegné a falhoz támaszkodva, tekintetét egy pillanatra sem tudta levenni arról a halovány arcról, amelyről annyiszor látta visszatükrözni a szerelmet, a gyönyört...
- La Mole! Drága La Mole! - mormogta halkan Margit.
- Hannibál! - kiáltozta a hercegné. - Hát te, aki olyan szép, olyan büszke és bátor voltál, nem felelsz többé hívó szavaimra?
És a könny özöne omlott szeméből.
Margit gyöngyökkel kivarrt, a legfinomabb illatszerekkel illatosított női tarsolyba tette La Mole fejét amelyet az abban a korban dívott eljárás szerint balzsamoztak be, tökéletes épségben tartva az arc minden vonását.
A nevers-i hercegné azonban, aki sohasem gondolt a halálra, nem volt ellátva hasonló tarsollyal; ő is lehajolt Coconnas holtteste mellé s annak fejét a köpenye szélébe takarva magához vette.
Ekkor azután mindketten, talán inkább a fájdalom, semmint terhük alatt meggörnyedve, fölhaladtak a lépcsőn, még egy utolsó pillantást vetve a bakó gondjaira visszahagyott porhüvelyekre.
- Ne aggódjék, Felség! - szólalt meg mögöttük a bakó, aki elértette ezt a pillantást. - Ne aggódjék, mert ezt a két nemes ifjút a legkegyeletesebb módon hantoljuk el, erre esküszöm!
- És ezért pedig mondass lelkük üdvéért szent misét! - mondotta a hercegné, letépve nyakáról és a bakónak nyújtva át gyönyörű rubin nyakékét.
*
Azon az úton, amelyen idejöttek, tértek vissza a Louvre-ba. Mikor Margit a titkos ajtón át szobájába benyitott, a kezében tartott drága ereklyét hálószobájának fülkéjében rejtette el, amelyet mától kezdve kápolnává avatott, s míg Henriette-t szobája őrzése végett magára hagyta, ő maga - haloványan, de szebb arccal, mint valaha - tíz óra tájban belépett a nagy bálterembe; ugyanabba, amelynek ajtaját idestova immár harmadfél esztendeje, láttunk először megnyílni történetünk legelején.
Minden tekintet feléje fordult, ő pedig büszke szinte derűs arccal állotta ki a mohó pillantások kereszttüzét, abban a tudatban, hogy kegyeletesen teljesítette hű barátjának utolsó kívánságát.
Károly király, mikor észrevette húgát, ingadozó léptekkel törte keresztül magát a ragyogó sorfalon, mely őt körülvette.
- Kedves húgom! - mondotta hangosan a király. - Hálásan köszönöm!
Majd halkan odasúgta neki:
- Vigyázz, Margit, a karodon egy kis vérfolt látszik!
- Ah, Sire, nem tesz semmit! - felelte Margit. - Csak az ajkam legyen mindig mosolyra kész!...
A VÉRES VEREJTÉK
Néhány nappal a föntebb elmondott események után, pontosan: 1574. május 30-án, a vincennes-i kastélyban, ahol az udvar most időzött, hirtelen nagy sürgés-forgás támadt a király szobájában, aki azon a báli estén, amelyet La Mole és Coconnas kivégzésének napján adott, rosszul lett; az orvosok levegőváltozást ajánlottak neki; azért jött tehát az udvar Vincennes-be.
Reggel nyolc óra volt. Az udvaroncok egy kis csoportja csevegett hévvel-tűzzel az előszobában, mikor a király szobájából ijedt kiáltások hangzottak föl, s az előszoba küszöbén kisírt szemmel jelent meg a király dajkája, aki kétségbeesetten kiáltozta:
- Segítség!... Segítség, a király mindjárt meghal!
- Őfelsége, a király rosszabbul van? - kérdezte Nancey kapitány, akit a király, mint tudjuk, feloldott Katalin királyné iránt való engedelmesség alól és kizáróan a saját szolgálatára utasított.
- Oh, mennyi vér!... Mennyi vér!... Hamar az orvosokat! - kiáltozott a dajka.
Mazille és Ambroise Paré orvosok fölváltva őrködtek a király betegágyánál, s Ambroise Paré, akin ezúttal az őrködés sora volt - látva, hogy a király elszunnyadt - egy kis időre távozott. Távolléte alatt bőséges izzadás fogta el a királyt, minthogy pedig a király hajszálerei is kitágultak és elernyedtek, minek következtében a bőr erei túlságosan megteltek vérrel, a verejtékkel együtt vér is serkent ki a pórusokon, tehát valósággal vért izzadott. Ez a véres verejték ijesztette meg a dajkát, aki ilyet még sohasem látott, s aki - hugenotta létére - azt hitte, hogy a Bertalan-éji mészárlás alkalmával kiontott vér követeli a király vérét.
Az előszoba egyszeriben kiürült, mert az udvaroncok valamennyien - ki erre, ki arra - az orvosért futottak, aki nem lehetett távol a lakosztálytól. Ekkor egy ajtó nyílt ki, s Katalin lépett az előszobába, onnan pedig a király szobájába.
Károly hanyatt feküdt az ágyban megtört szemmel, ziháló mellel, s egész testéből szivárgott a véres verejték; kinyújtott keze lelógott az ágyról, s mindenik ujja hegyén, mintha rubinkő ragyogna.
Borzalmas látvány volt!
Anyjának lépteit a király mintha megismerte volna, mert nyomban föltekintett, majd fölült az ágyban.
- Bocsánat, anyám, nyugodtan szeretnék meghalni! - mondotta Károly fátyolozott hangon.
- Meghalni, fiam? - felelte Katalin. - Hiszen ezek csak múló jelensége a betegségednek! Hát érdemes ezért kétségbeesni?
- Érzem anyám, hogy meghalok! Én tudom, én érzem a bajom s tudom, hogy elérkezett a vég!
- Fiam, a képzelődés a legnagyobb betegséged! - mondotta Katalin. - Annak a két varázslónak, annak a két gyilkosnak, kiknek La Mole és Coconnas volt a nevük, kivégzése után testi fájdalmaidnak okvetlenül csökkennie kellett volna. De te még mindig képzelődöl, pedig csak a lelked beteg, és hogyha én csak tíz percig tudnék veled bizalmasan beszélni, bebizonyítanám neked...
- Dajka! - kiáltott Károly - menj kérlek, állj az ajtó elé, hogy senki ide be ne jöhessen! Medici Katalin királyné óhajt beszélni imádott fiával, IX. Károly francia királlyal!
A dajka távozott.
- Csakugyan, ennek a bizalmas beszélgetésnek úgyis meg kell már egyszer történnie, jobb tehát ma, mint holnap! - folytatta a király. - Mert holnap - esetleg késő lehet!... De szeretném, hogyha egy harmadik személy is jelen lenne!
- És miért, fiam!
- Azért, anyám - felelte a király - mert, ismétlem, a halál útban van s minden pillanatban beléphet ide, mint ön, anyám, halványan, némán, hívatlanul... Ideje tehát, hogy most már az ország dolgát is elintézzem, mert a magamét már az éjszaka elintéztem...
- És ki az a harmadik személy, kinek jelenlétét óhajtod?
- A testvérem! Hívasd ide, anyám!
- Dajka!... Dajka! - kiáltotta Katalin. - Fiam, a francia király parancsára utasítsa Nancey kapitányt, hogy az alenconi herceget tüstént kerítse elő és hívja ide!
Károly egy intésére azonban a dajka visszafordult.
- Én azt mondtam, hogy a testvéremet! - jegyezte meg a király nyomatékkal.
Katalin szeme kitágult, mint az ugrásra kész tigrisé; de Károly parancsolóan emelte föl a kezét.
- Én Henrik testvéremmel akarok beszélni! - mondotta a király. - Egyedül Henrik az én testvérem! Nem az a Henrik, aki ott messze, Lengyelországban király, hanem az a Henrik, aki itt fogoly! Ez a Henrik hallja meg az én utolsó akaratomat!
- Én pedig azt mondom - felelte Katalin eddig soha nem tapasztalt vakmerőséggel a királlyal szemben, amire csak Henrik navarrai király iránt érzett olthatatlan gyűlölete ragadhatta, hogy még alakoskodni is elfelejtett - én pedig azt mondom: azt hiszed-e fiam, hogy amikor a sír szélén állsz mint ahogy magad mondod - úgyis, mint királyné, úgy is mint, anya - átengedném valakinek és főként egy idegennek azt a jogot, hogy ebben a magasztos pillanatban melletted lehessek?
- Anyám, ma még király vagyok! - felelte Károly. - Ma még én parancsolok! Azt mondottam, hogy Henrik testvéremmel akarok beszélni! Ördög és pokol, vegye végre tudomásul anyám, hogy ha ide nem hivatja tüstént Henriket, akkor - van még annyi erőm - majd én magam megyek érte!
És ezzel a király olyan mozdulatot tett, mintha csakugyan föl akarna ugrani az ágyból.
- Fiam! - kiáltott föl Katalin, visszatartva a királyt. - Te igazságtalan vagy mindnyájunkkal szemben! Elfelejted a családunk iránt intézett támadásokat s megtagadod a saját véredet: csak egy vérbeli francia királyi herceg térdelhet le a francia király halálos ágyánál! Nekem pedig a természet törvénye és az illem szerint itt a helyem, az ágyad mellett! Hát itt is maradok!
- És mily címen marad itt, asszonyom? - kérdezte Károly.
- Mint anya!
- Ön nem anya többé, asszonyom! Amint hogy az alenconi herceg sem testvérem többé!
- Te félrebeszélsz, fiam! - mondotta Katalin. - Hát aki életet adott neked, nem az anyád?
- Attól a perctől kezdve, amelyben megfoszt engem az élettől, amelyet adott: nem anyám többé! - felelte Károly, letörölve a véres habot, amely e szavak után az ajkára tolult.
- Mit akarsz ezzel mondani, fiam? Nem értelek? - kérdezte Katalin bámulatában szemét meresztve.
- Majd mindjárt megért engem asszonyom! - felelte Károly, vánkosa alól egy kis ezüst kulcsot véve elő. - Ezzel a kulccsal - mondotta Károly - nyissa ki asszonyom az útitáskámat. Talál ott iratokat, amelyek beszélnek helyettem.
Katalin, ama fölény hatása alatt, amelyet a fia nyert fölötte, engedelmesen ment a megjelölt irányba; kinyitotta az útitáskát, és beletekintett, de már a másik pillanatban borzadva tántorodott hátra, mintha kígyót látott volna benne.
- Nos, mitől ijedt meg annyira, asszonyom? - kérdezte Károly, aki anyjának minden mozdulatát figyelte.
- Semmi... semmi!
- Ha semmi - felelte Károly - akkor hát nyúljon bele bátran és vegye ki onnan a könyvet!... Igen, azt a vadászati könyvet, és hozza ide!
Katalin elsápadt és egész testében megremegett; majd kezét a könyv után kinyújtva, így szólt magában:
- A végzet akarta így!
- Hát ez az a könyv! - mondotta Károly. - Oh, én ostoba!... De mikor annyira szeretem a vadászatot... és én sokat, nagyon sokat olvasgattam és lapozgattam ebben a könyvben... Hát most már megértette, asszonyom?
Katalin tompán felhördült.
- Tudom, gyöngeség volt tőlem! - folytatta Károly. - Égesse el, asszonyom! Ne tudja meg a világ, hogy a királyoknak is vannak gyöngéik!
Katalin a kandalló elé lépett s az izzó zsarátnok közé ejtette a könyvet; mozdulatlanul, némán állott ott s fénytelen szemmel bámult a kékes lángok közé, amelyek a könyv mérgezett lapjait lassankint elemésztették. Az égés után a szobában átható fokhagymaszag terjedt el.
- Most pedig - mondotta Károly, miután megvárta, amíg a tűzben a könyv teljesen elhamvad - hívassa ide testvéremet!
Katalin, a döbbenet hatása alatt és az idegizgalomtól lesújtva, amelyet a szinte emberfölötti lelkiereje sem bírt legyőzni, egy lépést tett a fia felé, mintha beszélni akarna. Mint anya: lelkifurdalásfélét érzett; mint királyné: megrémült; mint méregkeverő: ismét gyűlöletet érzett.
És ez az utóbbi érzés kerekedett fölül benne!
- Legyen átkozott! - kiáltott föl Katalin, kirohanva a szobából. - Diadalmaskodik... célhoz ér! Oh, igen! Átkozott! Legyen átkozott!
- Értse meg asszonyom, a testvéremet, Henrik testvéremet akarom látni! - kiáltozta Károly anyja hangját túlharsogva. - Henrik testvéremmel akarok beszélni, mégpedig tüstént, a régensség dolgában!
Abban a pillanatban, amelyben Katalin távozott, a szoba ellentétes oldalán levő ajtón Ainbroise Paré orvos nyitott be sietve, de a küszöbön hirtelen megállott, mert megérezte a fokhagymaszagot.
- Micsoda szag ez itt? - kérdezte az orvos. - Itt valaki arzént égetett!
- Én voltam! - felelte a király.
A VINCENNES-I ŐRTORONY ERKÉLYÉN
Henrik navarrai király ezalatt egyedül s álmodozva sétált fel s alá az őrtorony erkélyén. Tudta, hogy az udvar a kastélyban tartózkodik, amely alig száz lépésnyire volt tőle, s a falakon keresztül lelki szemeivel szinte látni vélte a haldokló királyt.
Ragyogó, napsugaras idő volt; aranyos napsugár ömlött el a messzi síkon és csillogott csúcsain az erdei fáknak, amelyek büszkén emelgették lombkoronájukat az égnek. Mintha az őrtorony ódon, szürke kövei is mohón szívnák magukba a sugárzó, enyhe meleget, s a violák, amelyeket a keleti szél hordott ide a kövek hasadékai közé, szerelmesen nyújtogatják vörös és sárga bársonyos kelyhüket a langyos alkonyi szél csókjára.
Henrik tekintete azonban nem a napsugárban fürdő virágos réten, sem pedig a fák lombkoronáján révedezett, hanem átölelve a messze térséget, megpihent Párizs látképén.
- Oh, Párizs! - mormogta magában Henrik. - Párizs, az örömök, a dicsőség s a boldogság hazája! Párizs, hol a Louvre van; a Louvre, ahol a királyi trón áll!... És mi választ el engem ettől az imádott, hőn óhajtott Párizstól? Ez a kőhalom ott a lábam alatt, amely magába zár engem ellenségemmel együtt.
Amikor tekintetét Párizs felől visszafordította Vincennes felé, baloldalt, virágbaborult mandulafáktól takart völgyben, egy lovas alakot pillantott meg, kinek mellvértjén makacsul játszadozott a napfény, s mint lebegő tüzes pont közeledett egyre jobban. Még egy lovat vezetett maga mellett kantárszáron, amely épp olyan türelmetlennek látszott, mint maga a lovas.
Henrik merően figyelte a lovas minden mozdulatát, s ekkor látta, amint kihúzza a kardját, rászúrja a zsebkendőjét s magasan meglobogtatja. Ugyanabban a pillanatban a szemközt emelkedő dombon hasonló jeladást vett észre és kisvártatva már az egész kastélyt ilyen jeladásra fölemelt lobogó zsebkendők vették körül. Henrik most ismét azt a lovagot kereste föl tekintetével, akit elsőnek pillantott meg s kihajolva az erkély korlátján, kezével szemellenzőt formált, hogy a napsugarak vakító fényét enyhítse, s ekkor fölismerte a vágtató lovast.
- De Mouy! - kiáltott föl a navarrai király, mintha az bizony meghallhatta volna a szavát.
Abbeli örömében, hogy barátaitól látta magát körülvéve, Henrik szintén lekapta a kalapját és meglengette vállszalagját, mire sok fehér lobogó még gyorsabban lengett, jeléül barátai repeső örömének.
- Ah, ők várnak engem, és én nem tudok közéjük menni! - sóhajtott föl Henrik. - Miért nem mentem akkor, amikor még megtehettem volna?... De most már késő...
És ezzel Henrik testmozdulatával jelezte, hogy nem tehet semmit, mire de Mouy visszaintette, hogy: „Várunk!"
Ebben a pillanatban léptek hangzottak föl az őrtorony lépcsője felől, mire Henrik hirtelen visszahúzódott az erkélyről; barátai megértették az okát s a zsebkendők abban a pillanatban eltűntek, a kardok pedig visszacsúsztak hüvelyükbe.
Henrik a lépcső feljáratánál egy nőt pillantott meg, kinek ziháló lélegzete elárulta, hogy rohanva jött, s akiben - mint mindig, valahányszor látta - most is borzadállyal ismert - Medici Katalinra.
- Valami nagyon komoly ügy lehet, valami rendkívüli hír, hogy Katalin személyesen keres föl engem a vincennes-i őrtorony cellájában! - mormogta magában Henrik.
Katalin leült az egyik lőrés alatt levő kőpadra, hogy lélegzetet vegyen. Henrik édeskés mosollyal ajkán közeledett feléje s megszólalt:
- Engem keres talán, jó anyám? ,
- Igen téged, fiam - felelte Katalin - hogy irántad való ragaszkodásomnak újabb tanújelét adjam! Sorsdöntő pillanathoz érkeztünk: a király halálán van s veled óhajt beszélni.
- Velem? - kiáltott föl Henrik mohó örömtől reszketve.
- Igen, veled! - azt mondották neki, hogy nemcsak, hogy kicsinyled a navarrai trónt, hanem hogy egyenesen a francia trónra vágyol!
- Ah! - pattant föl haragosan Henrik.
- Tudom, hogy nem igaz, de a király azt hiszi, s kétségkívül azért hívat most maga elé, hogy csapdába csaljon téged!
- Engem?
- Úgy van, fiam! - Károly, mielőtt meghalna, tudni akarja, hogy hányadán van veled. Féljen-e avagy reméljen-e tőled? Jól vigyázz tehát, hogy milyen választ adsz a kérdéseire, mert ettől függ, hogy milyen parancsot adjon ki ellened! Jól vigyázz tehát, mert - élet vagy halálról van szó!
- De hát micsoda ajánlatot akar tenni nekem?
- Azt nem tudom, fiam, de bizonyára valami lehetetlen dolgot. Sejtek ugyan valamit, például, hogy...
Katalin elhallgatott.
- Nos, mit anyám? - kérdezte Henrik.
- Hát például azt, hogy - elhitetvén vele, hogy neked magasratörő terveid vannak - a saját ajkadról akarja hallani meggyőző bizonyítékát nagyravágyásodnak. Képzeld úgy, hogy megkísérli - mint valaha a bűnösökkel tették - szépszerével, kínzás nélkül vallomásra bírni téged; képzeld el, hogy - és itt Katalin merően Henrik szeme közé nézett - fölajánlja néked a - régensséget!
Leírhatatlan öröm töltötte el Henrik szívét, de elértette Katalin célját s rögtön tudta, hogy honnan fúj a szél; erős és hajlékony lelkéről visszapattant a támadás.
- Énnekem ajánlaná föl a régensséget, énnekem? - kiáltott föl meglepetést színlelve Henrik. - Mikor itt van jó anyám... itt van a testvérem, az alenconi herceg... Oh, ez a csapda nagyon is ügyetlen lenne!
Katalin az ajkába harapott, hogy eltitkolja örömét.
- Azért tehát - folytatta Henrik - okvetlenül beszélnem kell a királlyal, mert amit most anyám mondott el itt nekem, az puszta föltevés csupán!
- Kétségtelenül! - felelte Katalin - de szándékaidért jótállhatsz!
- Ejh! - felelte Henrik ártatlan arccal. - Miután nincsenek magasratörö terveim, hát szándékaim sincsenek!
- Ez nem felelet! - mondotta Katalin haragosan, mert érezte, hogy az időt eredménytelenül fecsérli. - Nyilatkozzál érthetően, így vagy úgy, de ne kertelj!
- Föltevésekre nem nyilatkozhatom! - felelte Henrik. - Végleges elhatározásomat, mielőtt tökéletesen nem ismerem az ügyet, nem nyilváníthatom, anyám!
- Figyelj reám, Henrik, nincs vesztenivaló időnk! Ez az üres szófecsérlés semmit sem ér! Álljunk hát szembe egymással, te mint király, én mint királyné! Ha elfogadod a régensséget: a halál fia vagy!
- Sire! - felelte Henrik. - Az Isten kezében tartja az emberek és a királyok életét: ő majd sugallmazza nekem elhatározásomat. Jelentsék őfelségének, hogy kész vagyok eléje járulni!
- Gondold meg még egyszer!
- Két év óta, amióta száműzött vagyok s egy hónap óta, amióta fogoly vagyok, volt időm gondolkozni, Sire! - felelte komolyan Henrik. - Én tüstént ott leszek. Az a két derék katona, aki odakünn áll, majd ügyel reám, hogy meg ne szökhessek. Különben sincs szándékomban!
Annyi komoly elhatározás és annyi szilárdság volt Henrik szavaiban, hogy Katalin belátta, hogy minden kísérlete, bármily alattomos formába öltöztesse is azokat, hiábavaló lenne. Sietve távozott tehát. De alig tette ki a lábát Katalin, Henrik legott az erkély korlátjához rohant és intett de Mouy-nak, mintha ezt akarná mondani: „Légy a közelben és légy készen minden eshetőségre!"
De Mouy, aki eközben leszállott lováról, most ismét nyeregbe ült s vezetéklovával, mintegy két puskalövésnyire az őrtoronytól állást foglalt. Henrik kezével üdvözölte társát s ő is lesietett a lépcsőn. Az első kanyarulatnál ott találta a két testőrt, akik már reá várakoztak.
Egy svájci katona és egy huszár őrizte a kastély udvarainak bejáratát s az alabárdos katonák kettős sorfalán kellett áthaladnia annak, aki a kastélyba akart bejutni, vagy onnan távozni. Itt várta meg Henriket Katalin, aki mikor a közelébe ért, intett a két katonának, hogy távozzanak, kezét pedig Henrik karjára téve, így szólt:
- Ennek az udvarnak két kijárata van: ennél az ajtónál, amely a király lakosztálya mögött van, egy fölnyergelt ló vár téged és a szabadság - ha visszautasítod a régensséget; a másik ajtónál, amelyen ide bejöttél, ha nagyravágyásod szavára hallgatsz... Nos, Henrik, mit szólsz hozzá?
- Csak azt - felelte Henrik - hogy ha a király engem nevez ki régenssé, akkor én parancsolok a katonáknak és nem ön! És hogyha éjjel távozok a kastélyból, valamennyi lándzsa, valamennyi alabárd és puska földig hajol előttem!
- Őrült! - súgta oda neki Katalin fékezhetetlen haragjában. - Higgy nekem, s ne játsszál könnyelműen az életeddel, Henrik!
- Miért ne? - felelte Henrik vakmerően Katalin szeme közé nézve. - Miért ne játszanék önnel asszonyom épp úgy, mint akárki mással, hiszen eddig én vagyok a győztes!
- Eredj tehát és keresd föl a királyt, ha az okos szóra nem akarsz hallgatni! - mondotta Katalin egyik kezével a lépcsőre mutatva, míg a másik keze ama két mérgezett tőr egyikén játszadozott, amelyet abban az immár történelmi nevezetességre vergődött fekete chagrinbőrtokban az övén viselt.
- Parancsoljon előremenni, asszonyom! - mondotta Henrik. - Amíg régens nem leszek, az elsőbbség joga önt illeti meg!
Katalin érezvén, hogy túljártak az eszén, megadta magát. Elsőnek haladt föl a lépcsőn.
A RÉGENS
A király már türelmetlenkedett; már éppen magához hívatta Nancey kapitányt s megparancsolta neki, hogy keresse föl Henriket, mikor ez belépett. Mikor a király Henriket megpillantotta, örömében hangosan fölkiáltott. Henrik azonban szinte megborzadt a látványtól, mert mintha holt embert látott volna maga előtt.
A két orvos, aki a király mellett őrködött, nyomban távozott, nemkülönben a pap is, aki a vallás vigaszában részesítette a haldoklót.
Károly királyt általában nem nagyon szerették, mégis sokan sírtak az előszobájában. Királyok halálakor, bármilyenek lettek légyen is azok életükben, mindig vannak, akik vesztenek valamit, s akik attól félnek, hogy ezt a valamit nem nyerik el újból az utódtól.
A gyász, a zokogás, Katalin szavai s azok a szomorú hozzákészülődések, amiket a király halála tesz szükségessé, s végül maga a király külseje, kinek betegségével szemben az orvosi tudomány teljesen tehetetlenül állott: Henriknek még fiatal és fogékony lelkületére olyan mély hatással volt, hogy - noha mindenáron erős akart lenni - nem bírta leküzdeni rémületét, amely arcáról visszatükröződött megpillantásakor ennek a véres verejtéket izzadó haldokló embernek.
Károly ajkán szomorú mosoly vonaglott végig. A haldokló tisztán tud olvasni a körülötte állók arcáról.
- Gyere ide Henrik! - mondotta a király, kezét Henrik felé nyújtva ki olyan lágy, behízelgő hangon, amilyet eddig még senki sem hallott tőle. - Hiszen annyira vártalak és úgy fájt, hogy eddig nem láttalak. Sokszor meggyötörtelek én téged életemben, szegény Henrik, s bizony nem egyszer - csak most sajnálom igazán! - segédkezet nyújtottam azoknak, akik életed ellen törtek. De vedd figyelembe, hogy a király nem ura az eseményeknek, s anyámon és a két öcsémén kívül szemem előtt kellett még lebegni egyéb feszélyező oknak is: az állam érdekének! No, de mindezek a feszélyező okok megszűnnek abban a pillanatban, mikor a halál mesgyéjére lépek...
- Sire! - felelte Henrik meghatott hangon. - Én már csak arra a szeretetre emlékszem, amelyet testvérem iránt éreztem és arra az őszinte hódolatra, amellyel királyom iránt viseltettem!
- Úgy van, úgy van, Henrik, - igazad van! És hálásan köszönöm neked e szavakat, mert bizony tagadhatatlan tény, hogy sokat szenvedtél az én uralkodásom alatt, eltekintve attól, hogy szegény édesanyádat is az én uralkodásom alatt vesztetted el... de hiszen magadnak is észre kellett venned, hogy nem a magam akaratából cselekedtem mindig, hanem mások vettek rá. Néha ellenállottam, de sokszor belefáradtam és engedtem. Te mondottad, hogy ne beszéljünk a múltról! Most azonban a jelen aggaszt, s a jövő nyugtalanít...
E szavak után a boldogtalan király sovány, kiaszott kezeibe temette az arcát: majd rövid szünet után - megrázva homlokát, mintha a komor gondolatokat akarná onnan száműzni, miközben piros verejtéket hullatott szét maga körül - így folytatta:
- Az országot meg kell menteni! Nehogy fanatikus emberek vagy asszonyok hatalmába kerüljön!
Noha Károly e szavakat halkan, szinte súgva mondotta Henrik füléhez hajolva, mégis úgy vette észre Henrik, mintha az ágy kárpitfüggönye mögül valami elfojtott dühkiáltás hangzott volna föl; talán a falba alkalmazott titkos nyílás tette lehetővé Katalinnak, hogy ezt a fontos beszélgetést kihallgathassa?
- Az asszonyok hatalmába? - ismételte Henrik, szándékosan, hogy a királytól bővebb magyarázatot csaljon ki.
- Igen, Henrik - felelte Károly - anyám akar uralkodni addig, amíg Henrik öcsém Lengyelországból visszaérkezik. De mondok én neked valamit: öcsém - nem fog megérkezni Lengyelországból!
- Hogyan?... Nem fog visszaérkezni? - kérdezte Henrik, kinek szíve repesett örömében.
- Nem, ő nem fog visszaérkezni! A lengyelek nem eresztik őt!
-Hát nem gondoltál arra, hogy az anyakirályné már előre értesítette Henriket?
- Hát persze, hogy gondoltam! - felelte a király. - Csakis így történhetett azután, hogy Nancey elcsípte a futárt Chateau-Thierry-ben és elhozta nekem a levelet. Ebben a levélben azt írja az anyám, hogy már meghaltam. De én is írtam ám Varsóba, s az a levél oda meg is érkezett, s abban is bizonyos vagyok, hogy öcsémet szigorúan őrzik. Így tehát minden valószínűség szerint, a trón megürül!
Ekkor az előbbinél is tisztábban hallható sóhajtás hangzott föl.
- Most már egészen bizonyos, hogy Katalin hallgatózik! - mormogta magában Henrik.
Károly azonban semmit sem vett észre.
- Én tehát - folytatta Károly - férfiutód nélkül halok meg!
Ekkor elhallgatott a király: egy rejtett, édes gondolat villant át az agyán s tükröződött vissza az arcán s kezét Henrik vállára téve, meghatott hangon így szólt:
- Emlékszel-e Henrik arra a szegény kis gyermekre, akit egy éjszaka mutattam meg neked selyempárnái közt édesdeden szunnyadozva, s aki fölött egy angyal őrködött?... Nos, Henrik, ezt a gyermeket meg fogják gyilkolni...
- Oh, Sire! - mondotta Henrik ünnepélyes hangon, miközben szemei megteltek könnyel. - Esküszöm az élő istenre, hogy én éjjel-nappal őrködöm fölötte!
- Köszönöm, Henrik, köszönöm! - felelte a király áradozó hangon, ami éppen nem volt természete. - Elfogadom az ajánlatodat!... Ne csinálj belőle királyt... szerencséjére nem királynak született, hanem boldog embernek! Vagyonáról gondoskodtam, csak örökölné anyja nemes lelkét és szívét! Talán jobb is lenne, ha az egyház szolgálatába állítanák; akkor talán nem félnének tőle annyira... Oh, úgy érzem, hogy - ha nem is boldogan, de legalább nyugodtan halnék meg, ha utolsó perceimben a gyermek cirógatását érezném s az anyja édes arcát láthatnám...
- Sire, nem lehetne őket idehozatni?
- Ah, még csak az kéne! - Élve innen nem távoznának! Lásd Henrik, ez a királyok sorsa: sem élni, sem halni nem tudnak a maguk kedve szerint! Ígéreted után azonban most már nyugodtabb vagyok.
Henrik most mélyen elgondolkozott.
- Igen, én jó királyom, megígértem, de nem tudom, vajon megtarthatom-e ígéretemet? - mondotta Henrik.
- Mit akarsz ezzel mondani? Henrik?
- Vajon nem vagyok-e én éppen annyira száműzött, épp olyan veszedelemnek kitéve, mint ő, sőt még inkább? Mert ő még csak gyermek!
- Tévedsz, Henrik! - felelte a király. - Halálom után te erős leszel és hatalmas! Íme, ez adja a kezedbe az erőt és a hatalmat!
És ezzel egy pergament húzott elő a király vánkosa alól. Henrik hamarosan átfutotta a pergamenre írott sorokat, melyek alatt a király pecsétje díszlett.
- A régensséget reám ruházod, Sire? - kiáltott föl Henrik el nem titkolható örömmel.
- Úgy van, Henrik, amíg Henrik öcsém Lengyelországból vissza nem érkezik. Minthogy pedig minden valószínűség szerint öcsém nem fog ide visszatérni: nemcsak a régensség, hanem a - trón is a tiéd!
- A trón!... A trón... az enyém? - mormogta Henrik.
- Igen, Henrik, a tiéd! - felelte Károly. - Mert egyedül téged tartalak képesnek és alkalmasnak arra a feladatra, hogy ráncba szedd ezt a dőzsölő úri hadat s a feslett erkölcsű nőket, akik vér és könnyre szomjúhoznak! Öcsém, az alenconi herceg elárult engem s el fog árulni téged is; hadd maradjon tehát a vincennes-i őrtorony lakója, ahova én csukattam be. Anyám az életed ellen fog törni: száműzd innen őt! Henrik öcsém, a lengyel király, három vagy négy hónap múlva, esetleg egy esztendő múlva betoppan ide s ki akarja ragadni kezedből a hatalmat: tartsd az orra alá a pápai breve-t! Én már tárgyaltam is erre vonatkozóan nagykövetem, a nevers-i herceg közvetítésével, s a pápai levél nemsokára meg is érkezik.
- Oh, én jó királyom!
- Csak valamitől őrizkedjél, Henrik: a polgárháborútól! Ha megmaradsz a katolikus hiten, akkor el tudod kerülni, mert a hugenották pártja csak akkor tartható együtt, ha te vagy a feje; Condé hercegnek nem lesz meg a kellő ereje a párt összetartására, s így nem bír veled szembeszállni. Franciaország sík föld, következésképpen katolikus; királya tehát legyen a katolikusok, nem pedig a hugenották királya! Tehát a többségé! Azt mondják, hogy a Bertalanéji események miatt lelkifurdalásokat érzek; sajnálatot és kételyt igen, lelkifurdalást - nem! Azt is mondják, hogy pórusomon át a hugenották vérét izzadom ki; én tudom, hogy az arzén, és nem vér!
- Oh, Sire, mit kell hallanom!
- Semmi, semmi, Henrik!... Halálom miatt ne állj bosszút senkin, bízd azt istenre! Erről szó se essék többé, csak éppen előre kell látni azokat az eseményeket, amelyek halálom után bekövetkeznek. Jó parlamentet és harcedzett, kipróbált hadsereget hagyok rád örökül. Erre a kettőre bízvást támaszkodhatok hogy szembeszállhass két ellenségeddel: az anyámmal és az alenconi herceggel!
Ebben a pillanatban az előcsarnok felől tompa fegyvercsörömpölés és harsány katonai vezényszavak hangzottak föl.
- Elvesztem! - mormogta magában Henrik.
- Te félsz... te tétovázol, Henrik? - kérdezte Károly izgatottan.
- Nem félek és nem tétovázom, Sire! - felelte erélyes hangon Henrik.. - Elfogadom a megbízást!
Károly megszorította a kezét. Mikor azután a dajka, aki a szomszéd szobában a szokásos főzetet elkészítette és ebben a pillanatban belépett a szobába, a király így szólt hozzá:
- Édes dajkám, hívd ide az anyámat és az alenconi herceg is jöjjön ide!