I. FERENC VILLÁJA

A Violettes-fasortól jobbra, amely hosszú lombsátorával végighúzódik a Saint-Germain-i erdőn, terül el egy kis erdei tisztás, elég nagy távolságra az úttesttől, hogy onnan ne legyen látható, de mégsem annyira messze, hogy onnan ne lehetne kilátni az úttestre.

Az erdei tisztáson két férfi heverészett a fűben, útiköpeny rajtuk, mellettük pedig hosszú kardjuk és puskájuk hever. Messziről mintha Boccaccio Dekameronjának két szerelmes ifját látnánk, közelebbről nézve azonban - ha fenyegető fegyvereiket is látjuk - inkább azokhoz a banditákhoz hasonlítanak, amilyeneket száz évvel később Salvator Rose festett természet után tájképeire. Az egyik férfi most féltérdre támaszkodott és hallgatózva figyelt.

- Mintha a vadászat errefelé közelednék! - szólalt meg ez a férfi.

- Még vadászlegények hangját is hallom, akik a sólymot uszítják.

- Én pedig - felelte a társa, aki szemmel láthatóan nagyobb nyugalommal nézte az eseményeket - semmit sem hallok. Alighanem eltávolodtak a közelből... Mindjárt mondtam, hogy ez rossz megfigyelőhely. Igaz, hogy itt nem látnak meg bennünket, de az is igaz, hogy mi se látunk semmit.

- Dehát az ördögbe is, kedves Hannibál barátom - felelte a másik - lovainkat s a két vezetéklovat valahová csak el kellett rejteni, no meg azt a két megrakott öszvért is, amely nem is tudom, hogy bír majd az úton velük lépést tartani. Erre a célra ezeknél a százados bükk- és tölgyfáknál bizony én jobbat nem ismerek! Nem gáncsképp mondom, mint te, kedves Hannibál barátom, de nekem úgy tűnik föl, hogy de Mouy úr, az előkészületekből ítélve valóságos - összeesküvő!

- Úgy van! - szólalt meg a másik, akiben már bizonyára Coconnas barátunkra ismerhettünk. - Úgy van, most mondottad ki a helyes szót, amit már vártam is. Most rajtacsíptelek! Mi tehát összeesküvők vagyunk!

- Mi nem vagyunk összeesküvők! Mi csak a királyt és királynét szolgáljuk! - felelte La Mole.

- Akik maguk is összeesküvők, mint mi!

- Kedves Hannibál barátom! - mondotta La Mole - én igazán nem kényszerítelek arra, hogy tarts velem ebben a kalandban, amelyre olyan különös érzés késztet egem, amely érzésben velem te nem osztozol.

-      Ejh, mordi! - pattant föl Coconnas. - Ki mondja, hogy te kényszerítesz engem? Először is: én még nem ismertem olyan embert, aki Coconnas-t akarata ellenére valamire kényszeríteni tudná! Másodszor: azt hiszed, hogy én téged magadra tudnálak hagyni, főként ha bizonyosan tudom, hogy a vesztedbe rohansz?

- Hannibál! Hannibál! - mondotta La Mole. - Azt hiszem, hogy az ő fehér lovát látom!... Ah, már a puszta gondolat is, hogy őt láthatom, megdobogtatja a szívem...

- Pedig az borzasztó! - Lásd az enyém nem dobog!

- Nem ő volt! - jegyezte meg La Mole. - Mi történhetett? Úgy tudom, hogy déli időben állapodtunk meg!

- Nohát még nincs dél! Ennyi az egész! - felelte Coconnas. - Még van annyi időnk, hogy egyet alhatunk is!

És e szavak után Coconnas már el is nyújtózott a köpenyén; de alig hogy a füle a földet érte, ujjával intett La Mole-nak, hogy maradjon csöndben.

- Csitt! - szólt halkan Coconnas. - Ezúttal én hallok valami zajt. És nem tévedek!

- Én pedig semmit nem hallok!

- Oda nézz! - mondotta Coconnas fölemelkedve s kezét La Mole karjára téve. - Látod azt a szarvast?

- Látom! Nos?...

- Hát csak figyelj!

La Mole a szarvast figyelte, amely a fejét előrenyújtva, mintha legelni akart volna, de csakhamar fölemelte szép agancsos fejét s abba az irányba figyel, ahonnan a zaj hallatszott; azután, látszóan minden ok nélkül, hirtelen elfutott, mint a villám.

- Igazad van, Hannibál! A szarvas elfutott...

- Igen, mert zajt hallott! - fejezte be Coconnas.

És csakugyan, most már nagyon halk, csak a gyakorlott fül számára hallható zaj érkezett messziről, amelyben a két lovag lódobogásra ismert.

-      Itt vannak! - kiáltotta La Mole talpra ugorva. - Gyorsan! Coconnas szintén fölkelt, de nyugodtan, mert hát amíg La Mole lelkesedéssel cselekedett, Coconnas csak kedve ellenére.

Csakhamar lónyerítés hangzott föl, mire a közelben elrejtett négy ló a fülét hegyezte, a fasorban pedig, mint fehér árnyék, egy hölgy lovas alakja tűnt föl, aki feléjük fordulva, különös mozdulattal jelt adott s azután eltűnt.

- Margit királyné! - kiáltották mindketten egyszerre.

- Azt jelezte, hogy: „várjatok!"

- Én pedig a jelzést arra magyarázom, hogy: „meneküljetek!"

-      Hát jól van! - mondotta La Mole. - Ki-ki cselekedjék meggyőződése szerint. Te távozzál, én maradok... Coconnas a vállát vonogatta s visszafeküdt a földre. Ebben a pillanatban, ugyancsak a fasorban, de épp ellenkező irányból, mint amerről a királyné jött, vágtatva érkezett egy lovascsapat, amelyben coconnas és La Mole hugenotta-csapatra vélt ismerni.

- Mordi! - a dolog kezd bonyolódni! - jegyezte meg Coconnas. Menjünk, hát I. Ferenc villájába!

- Ellenkezően! Épp oda ne menjünk! - mondotta La Mole. - Ha csakugyan elárultak bennünket, akkor a király elsősorban is a villát véteti körül. Mert hiszen akkor azt is tudja, hogy ott van a találkozóhely.

- Ezúttal neked van igazad! - felelte Coconnas.

Alig hangzottak el ezek a szavak, a fák közül villámgyorsan egy lovas tűnt elő s árkon-bokron átugratva, termett hirtelen a két barát előtt. Mindkét kezében egy-egy pisztolyt tartva, lovát csak a két térdével kormányozta.

- Ah, de Mouy! - kiáltott föl Coconnas, aki most izgatottabb volt, mint maga La Mole. - Ha de Mouy menekül, akkor nekünk is menekülnünk kell!

- Gyorsan, gyorsan! - kiáltott de Mouy idegesen. - Elvesztünk! Csak azért kerültem erre, hogy önöket értesítsem! Meneküljenek!

- És a királyné? - kérdezte La Mole.

Ez azonban csak kiáltó szó volt a pusztában, mert de Mouy ekkor már messze vágtatott.

Coconnas találta föl magát leghamarább. Amíg La Mole szinte megdermedten nézett a vágtató de Mouy után, Coconnas a lovakhoz ugrott, fölpattant a magáéra, a másik ló kantárszárát La Mole kezébe nyomta s a másik pillanatban indulni akart.

- Gyorsan, gyorsan, lóra hamar! - kiáltotta oda La Mole-nak, aki még valami észrevételt akart tenni. - Csak nem akarod talán, hogy itt felakasszanak bennünket! Ne teketóriázzál, hanem fussunk! Ha egyszer de Mouy de Saint-Phale úr menekül: akkor mindenkinek menekülnie kell!

- Csakhogy de Mouy de Saint-Phale úrra nincs ám rábízva Margit királyné s de Mouy de Saint-Phale úr nem szerelmes a királynéba! - felelte La Mole.

- Mordi! - kiáltott föl Coconnas dühösen. - Márpedig neki van igaza, hogyha az a szerelem olyan ostobaságra ragadtatná, mint amilyenre te most készülsz, barátom! Hogy ötszázezer ördög vinné a pokolba azt a szerelmet, amely két derék nemes ifjúnak a fejébe kerülhet. Az áldóját! - ahogy Károly király szokta mondani - mi összeesküvők vagyunk! Hogyha pedig az összeesküvés nem sikerül: akkor menekülni kell! Nyeregbe tehát, de hamar és rajta-rajta! La Mole!...

- Menekülj egyedül kedves barátom, nem akadályozlak, sőt kérlek! - mondotta La Mole. - A te életed értékesebb az enyémnél. Mentsd meg tehát! - Ej, ej, kedves barátom, nem azt kellett volna mondanod, hogy egyedül meneküljek, hanem azt, hogy: „Jer pajtás, haljunk meg együtt!"... És csak most derül ki, milyen jól tettem én, hogy előrelátó voltam!

- Hogy értsem ezt, Coconnas?

- Hogy összebarátkoztam a hóhérral.

- Te túlságosan sötéten látsz, pajtás!

-Hát végre is, mit csináljunk most? - kérdezte Coconnas tanácstalanul nézve barátjára.

- Meg kell keresnünk a királyt és a királynét!

- Igen ám, de hol?

- Nem tudom! De meg kell találnunk és mi ketten megcsináljuk azt, amit ötven ember nem tudott vagy nem mert megcsinálni! - felelt La Mole. - Lóra tehát és - induljunk!

- No végre!

La Mole hátrafordult, hogy megfogja a nyeregkápát, de mikor a lábát a kengyelbe akarta igazítani, egy parancsoló hang megszólalt:

- Állj! Adjátok meg magatokat!

És ugyanakkor előbb egy, majd két, később pedig vagy harminc katona alakja tűnt elő a fák mögül; lovaskatonák voltak, akik azonban leszálltak a lóról és hasmánt kúsztak idáig, hogy meglepjék a két összeesküvőt.

- Nem megmondtam? - súgta halkan Coconnas.

La Mole elfojtott kiáltással felelt ezekre a szavakra. A csapat parancsnoka ekkor elrendelte, hogy emberei vegyék célba a két nemes ifjút. Coconnas még odasúgta halkan La Mole-nak:

- Gyorsan a nyeregbe! Még van időnk! - majd a parancsnok felé fordulva folytatta: - Az ördögbe is, uraim, ne lőjenek, mert bizony még két jó barátot lőhetnek agyon! - majd megint La Mole-hoz halkan: - A fák közt nem tudnak jól célozni, s ha lőnek is, szinte bizonyos, hogy elvesztik a célt.

- Lehetetlen, Hannibál! - felelte La Mole. - Margit lovát és a két öszvért nem vihetjük magunkkal, márpedig ezek jelenléte elárulná a királynét, míg én valahogy majd csak kitalálok valami mentséget. Eredj, pajtás, menekülj!

- Uraim! - szólt harsány hangon Coconnas, kihúzott kardját magasra felnyújtva. - Uraim, megadjuk magunkat!

A lovasok leeresztették a célzásra emelt puskákat.

- Csak azt szeretném tudni - folytatta Coconnas - hogy miért kell megadni magunkat!

- Kérdezzék meg a navarrai királytól! - hangzott a parancsnok válasza.

- S ugyan mi bűnt követtünk mi el?

- Azt pedig kérdezzék meg az alenconi hercegtől!

Coconnas és La Mole egymásra nézett. Ellenségük nevének hangoztatása ilyen körülmények közt - csöppet sem volt biztató és megnyugtató. Coconnas leszállt a lóról, a katonák pedig mindkettőjüket közrefogták és I. Ferenc villájához kísérték.

- Nemde, szeretted volna látni ezt a szép villát, pajtás? - szólt Coconnas barátjához, mikor ezt a szép gótikus épületet a fák között megpillantotta. - Hát mindjárt meglátod!

La Mole némán megszorította barátja kezét. Ez a csinos nyárilak még XII. Lajos idejében épült, s kiváltképpen I. Ferenc király kedvelte s jelölte meg gyülekezőhelyül vadászatok alkalmával. Ebbe a kis villába, amely a sok puska, dárda és villogó kardok közt szinte eltűnt, vezették be Coconnas-t és La Mole-t.

De lássuk, csak, hogy voltaképpen mi is történt ezt megelőzően?

Megállapodásukhoz képest, a protestáns ifjak ebben a villában rejtőztek el, amelynek kulcsát de Mouy előzetesen megszerezte. Ezután több figyelő őrszemet állítottak föl az erdőben, ezeket azonban a király könnyű lovaskatonái - Nancey zseniális ötletéhez képest fehér vállszalagjukat pirossal helyettesítvén - könnyűszerrel egymás után eldugták és ártalmatlanokká tették, mire a villát körülfogták. Mint tudjuk, de Mouy a Violettes-fasor végén várta a navarrai királyt, ahonnan megfigyelte, amint a megtévesztés végett piros vállszalagot viselő katonák hason csúszva közeledtek a fák közt, ami gyanút keltett benne. Ekkor, nehogy észrevegyék, oldalt került, s észrevette, hogy a katonák eleinte ritka gyűrűje mindjobban összevonódik a villa körül. Egyidejűen a fasor hátterében megpillantotta a fehér tollforgós és puskás királyi testőrcsapatot, később magát Károly királyt, míg messzebb, épp az ellentétes oldalon, megpillantotta a navarrai királyt. Ekkor azután de Mouy - előzetes megállapodáshoz képest - kalapjával keresztet írt le a levegőben jeléül annak, hogy - minden elveszett! Henrik navarrai király erre hirtelen megfordult és - eltűnt.

Most azután de Mouy sarkantyúba fogta a lovát és egyenesen abba az irányba vágtatott, ahol La Mole-nak és Coconnasnak kellett lennie, akiket azután mint tudjuk, figyelmeztetett is, hogy meneküljenek.

A király, aki észrevette Henrik és Margit eltűnését, az alenconi herceg kíséretében a villához lovagolt, amelyet katonáival körülkeríttetett. Az alenconi herceg a siker biztos reményében tartott a villa felé a király oldalán, aki a fájdalomtól három ízben majd hogy el nem ájult, egyszer pedig tüdővérzés fogta el.

- Siessünk! - nógatta a király az öccsét. - Minél hamarább otthon akarok lenni. Hadd lám azokat az átkozott kálvinistákat! Ma van Balázs napja, aki Szent Bertalannak rokona volt.

A király e szavaira a sok dárda és puska megmozdult s a villában és az erdőben elfogott hugenottákat arra kényszerítették, hogy egyenkint lépjenek elő. De sem Henrik, sem Margit, sem pedig de Mouy nem volt az elfogott összeesküvők közt.

- Nos, hol van Henrik és Margit? - kérdezte a király a hercegtől. - Azt ígérted, hogy elcsípjük őket s íme, sehol sincsenek. Hamar kerítsétek őket elő!

- A navarrai királyt és a királynét mi sem láttuk sehol Felség! - jelentette Nancey kapitány.

-      Hiszen ott vannak ni! - szólalt meg a nevers-i hercegné.

És csakugyan, a folyó felől vezető fasorban feltűnt Henrik és Margit lovas alakja; mindketten nyugodt társalgásba merülten, mintha mi sem történt volna, s kezükben a sólymot tartva, olyan szoros közelségben lovagoltak egymás mellett, hogy még a lovaik is mintha szerelmesen simultak volna egymáshoz.

Ekkor rendelte el az alenconi herceg, hogy az erdőt újból kutassák át, s ekkor lepték meg Coconnas-t és La Mole-t az erdei tisztás szélén. Őket is a kör közepére terelték bajtársaik közé, de mert egyikük sem volt király: nem volt módjukban olyan egykedvűséggel színlelni a közömbös szemlélőt, mint ahogy Henrik és Margit megcselekedhették. La Mole arca ijesztően sápadt, Coconnas-é pedig félelmetesen piros volt.