10.

Amikor Ryo felébredt, és kissé rendbe szedte meglehetősen viharvert külsejét, azonnal a tárgyalóterembe sietett, ahol a sok tudós és magas rangú katonatiszt már várta. Mindenki egyszerre akarta feltenni a kérdéseit, ezért addig nem jutottak előbbre, míg az egész megbeszélést formailag nem sikerült szabályozniuk. A terem tele volt különféle mikrofonokkal, videokamerákkal és egyéb technikai kacatokkal. Ryo végignézett a jelenlévőkön, és mindössze két fiatal thranxot látott. A többiek valamennyien igen nagy élettapasztalattal rendelkező bölcsek benyomását igyekeztek kelteni.

Wuu elkísérte fiatal barátját a tárgyalóterembe, miközben megígérte, hogy mindenben a segítségére lesz.

– Köszönöm Wuu, de azt hiszem, egyedül is boldogulni fogok.

– Nem vagyok benne biztos – jegyezte meg az idős költő. – Ezek a nagyfejűek már régen összeültek, hogy kifaggassanak mindenről. Csak én nem engedtem, hogy felébresszenek.

De most kicsavarnák, mint egy citromot, majd meglátod. Megpróbálnak megfélemlíteni, kiforgatják a szavaidat, és olyan véleményt is a szádba adnak, amit sohasem mondtál.

– Nem baj, én készen állok – mondta Ryo, majd határozott léptekkel a terem közepén álló székhez ment.

A beszélgetés kötetlen társalgásként indult. Nyilván fel akarták oldani a feszültséget. Ryo őszintén válaszolt a kérdésekre, amelyek egyre komolyabbá és lényegre törőbbé váltak. Eleinte főleg az idegenek és a thranxok közötti kommunikáció lehetőségéről érdeklődtek.

– A hangadó szerveik teljesen eltérőek – válaszolta Ryo. – Testük belsejéből levegőt préselnek a szájuk belsejébe, és ezáltal képezik a hangokat.

Megpróbálta bemutatni, de csak néhány mély búgó hangot sikerült kiszorítania magából. Az előadás nem sikerült valami fényesen, néhány kutató mégis láthatóan izgalomba jött.

– Ismételje meg – kérte az egyikük.

Ryo elismételte azokat a kifejezéseket, amelyek megragadtak benne a hosszú vándorlások és táborozások során.

– Ezeknek a hangoknak a képzése meglehetősen nehéz a thranxok számára, de mégsem lehetetlen. Azt hiszem, csupán sok gyakorlást igényel. Ók viszont rendkívül gyorsan elsajátították a mi nyelvünket.

– Hadd próbáljam meg én is – mondta váratlanul az egyik idős tudós. Többször elismételte a mély hangú szavakat, amelyek szinte felismerhetetlenek voltak. Az artikuláció és a hangfrekvencia azonban egészen közel állt az idegenek beszédéhez, ami határozott előrelépést jelentett. Közben a többiek is próbálkoztak, és a megbeszélés néhány percig nyelvórára hasonlított.

De a többiek hamar véget vetettek a nyelvészek lelkes próbálkozásainak.

– Rettenetesen sajnálom, hogy az első találkozásunk ilyen csúfosan alakult – mondta az egyik magas rangú tiszt. – A körülmények szerencsétlen összejátszása az oka mindennek... és persze mi is elég ostobák voltunk.

– Az idegen lények emlősök – jegyezte meg Repleangel, az egyik fiatal tudós. – Ezt sikerült megállapítanunk. Érdekes, hogy emlős létükre a testük szinte teljesen szőrtelen. Eleinte arra gondoltunk, hogy csak bizonyos évszakokban növesztenek bundát.

– Nem – szólt közbe Ryo –, hiszen a kinti hidegben is mindvégig csupasz maradt a testük. Ennek ellenére rendkívül jól viselik a hideget. Sokszor megfigyeltem őket, amikor melegebb napokon levették ruhájukat, és a folyóban tisztálkodtak. De azt is láttam, hogy néha rettenetesen fáztak. Szervezetük komfortzónája néhány fokkal a miénk alatt lehet, mégis sokkal jobban elviselik a szélsőséges viszonyokat. A levegő magas páratartalmát azonban nem igénylik. Inkább a száraz levegőn érzik jól magukat.

– Biztos ebben? – kérdezte az egyik idős szakértő.

– Igen. A levegő alacsony páratartalma rendkívül fontos a számukra. Szerintem a sarkvidéki hideget is csak azért tudták elviselni, mert a levegő száraz volt. Azt hiszem, még az AAnnok bolygóin is képesek lennének életben maradni, ahol a meleg ellenére alacsony a páratartalom. És ebből a szempontból szintén hasznos szövetségeseink lehetnének.

Azután folytatódott, véget nem érően, a kérdések sora.

– Hányféle nemmel rendelkezik a faj?

– Kettővel, akárcsak mi.

– Hím és nőstény?

– Igen.

– Tojást raknak, vagy elevenen hozzák világra utódaikat?

– Fogalmam sincs róla. Erről sohasem beszéltünk.

– Korábban azt mondta, hogy az elejtett állatok húsát nyílt tűzön sütötték meg. Igaz ez?

– Igen, uram, mivel odakinn nem volt más lehetőségünk. Mindamellett én is ezt a félig megsült húst fogyasztottam.

– A szemük meglehetősen különös... Mindössze egyetlen lencse alkotja. Milyennek tartja a látásukat?

– Messzebbre sokkal jobban látnak, mint mi, és a távolságérzékelésük is biztosabb. De a közeli teret nem tapasztalják annyira tökéletesen, mint a thranxok.

Ezután fenyegető hangon megszólalt a katonai főparancsnok.

– Elvették az őrök sugárfegyverét!

– Valóban – felelte szomorú hangon Ryo. – Már korábban is akartam kérdezni, hogy megsérült-e valaki a szökésük közben.

– Igen megsérült, de szerencsére nem halt meg senki. Ezek a lények fizikailag sokkal erősebbek, mint mi vagyunk. És az egyensúlyérzékük is bámulatra méltó.

– Ezt magam is tapasztaltam – bólintott Ryo. – A robbanás okozta légnyomással szemben kevésbé érzékenyek, de a bőrüket könnyen felsértik az éles tárgyak. Belső vázszerkezetük rendkívül erős, és a hozzá tapadó izmok rugalmassá, hajlékonnyá teszik testüket. Amellett jól ellenállnak a külső hatásoknak. Csupán a bőrük finom és sérülékeny. De ezt a fogyatékosságukat jól kompenzálja a bőr hihetetlenül gyors regenerálódóképessége, amely összehasonlíthatatlan a kitinváz gyógyulásával.

– A szökésüket mesteri módon hajtották végre. A két robbantással elterelték a figyelmünket, azután villámgyorsan lefegyverezték az őröket. Tökéletes akció volt.

– Elvették az őrök fegyverét, de mégsem használták azokat... – vetette közbe Ryo.

– Talán nem ismerték a működésüket – vélte az egyik katonatiszt.

– Ezt nem tartom valószínűnek – folytatta a parancsnok, majd ismét Ryóhoz fordult.

– Maga azt állítja, értettek a fegyverhez...

– Igen, uram – felelte Ryo. – Annak ellenére, hogy csak két felső végtaggal rendelkeznek, bámulatosán kezelték a sugárvetőt, amelynek működtetése köztudottan három végtagot igényel.

– Ez persze nem is lehet kétséges, hiszen vadakat ejtettek el vele odakinn.

Egy másik magas rangú tiszt kért szót.

– Beszéltek önnek az otthoni világukról és az űrhajóikról?

– Nem sokat. Csupán annyit tudtam meg, hogy a szülőbolygójuk valamivel hidegebb klímával rendelkezik, mint Hivehom, és a népessége is nagyjából Hivehomhoz hasonló.

– Nem beszéltek fegyverekről, katonai szervezetekről, háborúkról, ellenségekről?

Ryo már várta ezt a kérdést, mégis meglepődött, amikor ilyen váratlanul nekiszegezték.

– Nem – felelte határozott hangon. – Ezek a lények felfedezők voltak, nem katonák. Azért indultok útra, hogy lakható bolygókat keressenek népük számára. Értelmetlennek tartottam, hogy a hadihajóik műszaki adatairól faggassam őket.

A tiszt nem erre a válaszra várt, de becsületes volt, és megerősítette Ryo állítását.

– Az idegen hajó alapos átvizsgálása után mi is arra a következtetésre jutottunk, hogy ez nem hadihajó. Mégis veszélyesnek tartjuk ezt a fajt a harciassága és az AAnnokhoz hasonló testfelépítésük miatt.

– Nem értem önt, uram – mondta bizonytalan hangon Ryo. – Már elmondtam legalább ezerszer, hogy ők azt hitték, mi támadtuk meg őket. Gondoljon bele, milyen erős szövetségesre lelhetnénk bennük az AAnnok ellen! Ha a két faj tudása egyesülhetne, nem csupán a közös ellenséget győzhetnénk le, hanem egész fejlődésünket ezer évvel előrelendíthetnénk!

– Nehéz ezt elképzelni, fiam – mondta az idős tábornok, de látszott rajta, hogy maga is azt szeretné, bárcsak Ryo jóslata beteljesülne.

– Miért tartod megvalósíthatatlannak, Din? – kérdezte a másik magas rangú tiszt.

– Annyira távol állunk egymástól... Ók emlősök, mint a dzsungel thranxevő szörnyei... Rosszul vagyok a puszta látványuktól!

– De uram, kiáltotta elkeseredetten Ryo –, ezek a lények nem szörnyetegek. Eltérő testfelépítésük ellenére ugyanúgy gondolkodnak és viselkednek, mint mi. És miután ezt megértettem, már nem találtam visszataszítónak őket. Elmondták, hogy a bolygójukon hozzánk hasonló parányi lények élnek, és ők sohasem akarták kiirtani a szerencsétleneket, csupán mert “más a testfelépítésük”. Miért ne fogadhatnánk el ezt a kínálkozó lehetőséget, amely millióévenként talán egyszer adódik egy faj történelmében. Miért ne fogadhatnánk el őket szövetségeseinknek...? Azért, mert néhányan visszataszítónak találják a külsejüket?!

– A probléma nem ennyire egyszerű, fiam – mondta szomorúan az idős tábornok.

– Mire gondol, uram...? – nézett rá értetlenül Ryo. – Hiszen ezek a lények a barátaink, és hamarosan szövetséget kötünk velük...

A teremben kínos csend állt be. A legtöbben zavartan elfordultak, vagy komoran néztek maguk elé.

– Nem engedhetjük, hogy ezek a lények hazatérjenek... – jelentette ki végül az idős tábornok. – Ezt bizonyára ön is megérti.

– Nem, egyáltalán nem értem! Ez ostobaság. Hogyan kezdhetünk velük tárgyalásokat, ha nem engedjük, hogy hazatérjenek, és otthon elmondjanak mindent?

– Nem akarjuk, hogy beszéljenek rólunk – jegyezte meg az egyik kutató. – Legalábbis egyelőre nem.

– De hát azt önök is belátják, hogy ez a faj fejlett technikai civilizációt alakított ki. A két tudás egyesítésé ugrást jelentene a tudomány terén. Soha többé nem kellene tartanunk az AAnn támadásoktól.

– Ez egy pillanatig sem kétséges – mondta a tábornok. – Valami más viszont aggaszt minket.

– El kell engedniük őket! – vetette ellen Ryo, oda sem figyelve a tábornok szavaira. – Én rengeteget beszéltem ezzel a két idegennel; heteket töltöttem velük egymásra utalva, borzalmas körülmények között. Ismerem őket. Készek arra, hogy a barátaink legyenek.

– Ezt biztosan ők mondták magának – jegyezte meg az egyik idős tudós. – Ón nyilván elismert xenopszichológus, aki tökéletesen tisztában van az idegen lények motivációival.

– Az igazat mondták nekem! – Ryo igyekezett uralkodni magán. Nem értette, mi lehet ezzel a sok idős tudóssal és katonatiszttel. – Semmi okuk sem volt arra, hogy hazudjanak nekem.

– Ön szerint nem, de talán az ő érdekük azt kívánta.

– Több mint egy hónapot töltöttem velük, iszonyatos körülmények között, hóban, fagyban, az éhhalál küszöbén. Amikor sikerült kialakítanunk az egymás közötti kommunikációt, elmúlt kezdeti gyanakvásuk velem szemben. Sohasem viselkedtek ellenségesen, de nemegyszer megmentették az életem. Ezek a lények igaz barátaink... Nem akartak visszajönni a támaszpontra, úgy döntöttek, hogy inkább odakinn pusztulnak el a fagyban, szabad emberként, mint itt a jó meleg börtönben. Meg akartam győzni őket, hogy jöjjenek vissza, és próbáljunk békét teremteni népeink között, de ők nem bíztak ennek a sikerében...

Azután nagyon legyengültem, majdnem megfagytam, és ők visszahoztak ide. Azért jöttek vissza, hogy megmentsék az életem, nem pedig alantas célok miatt.

– Ezzel mindannyian tisztában vagyunk – mondta Drin tábornok. – És szeretnék köszönetet mondani önnek a bátorságáért, valamint a helytállásáért. Borzasztó helyzetet teremtett volna, ha megpróbálja délre vinni az idegeneket, hogy az ottani barátai elrejtsék őket. Gondolja el, mekkora pánikot keltett volna, ha valaki meglátja őket.

– Még mindig nem értem, mitől félnek ennyire.

– Alkalmunk nyílt arra, hogy tanulmányozzuk az idegenek viselkedését a bázison belül.

– És?

– Elzárkóztak mindenféle kommunikáció elől, és alapvetően ellenséges magatartást tanúsítottak.

– Mit vártak tőlük, miután azt hitték, hogy mi lőttük szét a hajójukat! Azután elhurcolták, és azóta is fogságban tartják a túlélőket?

A tiszt figyelembe sem vette a megjegyzést.

– Megpróbáltunk barátságosan közeledni feléjük. Akkor már tudtuk, hogy nem az AAnnok szövetségesei. Erre meglepő módon reagáltak. Különböző vélemények alakultak ki a csoporton belül velünk kapcsolatban, és egyre többet vitatkoztak..., sőt később össze is verekedtek. Ez hihetetlennek tűnt a számunkra.

Itt van tizenkét idegen lény, akiknek a bajban össze kellene tartaniuk, és nem velünk fordulnak szembe, hanem egymással.

– Az egyikük annyira megverte a társát, hogy orvosi ellátásban kellett részesítenünk – folytatta a tiszt. – Ez szemmel láthatóan feloldotta a velünk szembeni félelmüket. De a csoporton belüli ellenségeskedés továbbra sem szűnt meg. Nem értjük a viselkedésüket, és félelmetesnek tartjuk az idegenek agresszivitását. Hogyan merjünk kapcsolatot kezdeményezni egy fajjal, melynek tagjai még a bajban is egymást bántják?

– A két társam sohasem mutatott ilyen agresszivitást – jelentette ki leverten Ryo.

– Ez a magatartás jellemző az emlősökre – mondta Drin. – Amikor nehéz körülmények közé kerülnek, segítik egymást. De amikor bezárják őket egy szűk helyre, nehezen viselik el egymás közelségét, növekszik agresszivitásuk, végül megölik saját fajtársaikat. Gondolják el, mi történik, amikor valamelyik bolygójuk túlnépesedik...! A xenopszichológusok véleménye szerint ez a faj még önmagára nézve is rendkívül veszélyes.

– Talán akadhat más magyarázat is a történtekre – próbálta védeni új barátait Ryo. – A föld alatti börtön, a bezártság, a helyzetük kilátástalansága...

– Figyelembe vettük a helyzetet – felelte Drin –, de ezek sem változtatnak a tényeken.

– Nézze, itt egy komoly problémával állunk szemben – kezdte a fiatal tiszt. – A véletlen összehozott minket néhány idegen lénnyel. Az eddigi ismereteink alapján ez a faj a szövetségesünk lehetne... De mi történik majd, ha mégis ellenséges szándékkal közelednek felénk? Ártatlan thranxok millió fognak elpusztulni. Ekkora kockázatot senki sem mer vállalni. A fogva tartott idegenek pontosan ismerik Hivehom helyzetét a galaxisban. Tehát ezért nem engedhetjük haza őket.

Egyébként az idegenek is ugyanerre a megállapításra jutottak, ugyanis a támadás után azonnal megsemmisítettek a hajón minden információt, amely a lakott rendszereik helyére utalna.

– Én mégis azt állítom, uram, hogy ismerem ezeket a lényeket – mondta elkeseredetten Ryo.

– Ismer közülük kettőt – felelte Drin tábornok. – Ebből nem lehet megítélni egy fajt.

– Talán nem. Nem vagyok statisztikus. De ettől a két idegentől több segítséget és jóindulatot kaptam, mint az egész thranx hadseregtől. Megértem az önök álláspontját, hiszen milliók, sőt talán milliárdok élete forog kockán. Csak azt kérem, hogy továbbra is találkozhassam a két idegennel, és kapcsolatba léphessek a társaikkal is.

– Reméltük, hogy ezt fogja mondani, Ryozenzuzex. Minden támogatást meg is kap.

A barátja, Wuu, elmesélte nekünk, hogy ön milyen sokat tett ennek az ügynek az érdekében.

– Amikor már hetek óta kerestünk, és végül halottnak hittünk, elmondtam mindent kalandos utunkról – szabadkozott a költő.

– Azóta természetesen tájékoztattuk a menyasszonyát és a klánját, hogy ön a kormány megbízásából igen veszélyes és rendkívül fontos feladatot teljesített. Azt is közöltük velük, hogy teljes titoktartást követeltünk öntől, így nem avathatta be őket a részletekbe, és ezért kellett ilyen körülmények között távoznia.

– Köszönöm – mondta Ryo. – Nagyon szeretnék továbbra is segíteni. Ez a kötelességem. Az idős tábornok az órájára pillantott.

– Gondolom, még nem pihente ki magát teljesen. Nem akarjuk túlságosan kifárasztani a kérdéseinkkel.

– Jól vagyok – felelte Ryo. – Nyugodtan kérdezzenek!

– Nem, azt hiszem, ennyi elég lesz mára. Majd holnap folytatjuk.

– Szeretnék találkozni a többi szörnyeteggel – jelentette ki Ryo.

– Természetesen, amikor óhajtja – nyugtatta meg Drin. – Mint mondtam, minden segítséget megkap. Kicsit irigylem is magát, fiatal barátom... Én is szeretnék közvetlenül beszélgetni ezekkel a lényekkel. Csodálatos érzés lehet. De egyelőre mi csak az ön tolmácsolására szorítkozhatunk.

“De nem csupán azért, mert csak én tudok kommunikálni velük, hanem azért is, mert egyedül bennem bíznak meg az idegenek” – gondolta Ryo.

*

Aznap este Ryo az ágyán feküdt, és a tévét nézte, Wuu pedig a költeményén dolgozott. Nagyon megszerette fiatal barátját, és boldog volt, hogy épségben visszatért.

– Jó éjszakát, Wuu – mondta Ryo. – Hogy haladsz a munkáddal?

– Nagyszerűen! De aggódom érted, fiam. Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül megbirkóznod ezzel a feladattal.

– Egyelőre minden remekül halad. Bár a kapcsolatteremtés olyan volt, mintha egy csapat lárvával kellett volna beszélgetnem.

Wuu átült egy kényelmes fotelbe, majd fiatal barátjára pillantott.

– Szeretnék itt maradni veled, de úgy érzem, ezek a katonai nagyfejűek nem nézik jó szemmel a jelenlétem.

– Azt akarom, hogy maradj... Itt csak idegenek vesznek körül. Szükségem van valakire, akit ismerek, aki közel áll hozzám.

– Megértelek. Ezek a tudóskodók még a bürokratáknál is rosszabbak.

– Pontosan ezért kérem a segítséged. Be kell bizonyítanunk, hogy ezek a lények a szövetségeseink lehetnének, és haza kell engednünk őket! Megértesz...

– Nem – felelte komoran Wuu. – Ideje lenne, hogy felfogd, mi a különbség a bizalom és a felelősségtudat között. Ez az egész nem olyan egyszerű, mint ahogy te gondolod. És pontosan ezért aggódom miattad.

– De hát ezek a lények a barátaink, a szövetségeseink lehetnének az AAmiokkal szemben.

– Nem emlékszel, mit mondott az a fiatal tiszt? Ha elengedjük őket, elmondják otthon, hogy hol van Hivehom. És akkor egész népünk veszélybe kerül. Ezek erős és veszedelmes lények.

– Az AAnnok is azok...!

– Értsd meg, nem lehetünk biztosak a szándékukban. Nem bízhatjuk milliók sorsát egy hajó legénységének néhány tagjára.

– Valamennyi kockázatot mindig vállalni kell – mondta Ryo. – És egyébként sem rejtőzködhetünk el örökre előlük. Nyilván újabb expedíciókat indítanak, majd hadihajókat, hogy megkeressék gyanús körülmények között eltűnt társaikat.

– Évszázadokba, évezredekbe telhet, mire megtalálnak minket.

– Addig pedig talán elpusztítanak valamennyiünket az AAnnok. Azok ráadásul mesterei a diplomáciának. Mi lesz, ha közben sikerül szövetséget kötniük az idegenekkel?!

– Ez nem valószínű, de mindenesetre a távoli jövő kérdése. Nekünk pedig a mában kell gondolkodnunk. A galaxisban több mint százmilliárd csillag létezik. Annak a valószínűsége, hogy ezek az idegen lények megtalálnak minket, gyakorlatilag a nullával egyenlő.

– Ez nem egészen igaz. A tudósaink szerint a napjuk hasonló a miénkhez. Ez azonnal leszűkíti a kört. Azonkívül ők is tudták, milyen irányba indult az expedíció. Ha figyelembe veszik az eltűnésük időpontját, a következő expedíció már Hivehom közelében fog katni. Talán évekbe fog kerülni, mire megtalálnak minket, de előbb vagy utóbb biztosan ideérnek.

– Ez nagyon félelmetesen hangzik – jelentette ki Wuu. – A saját szememmel láttam, ahogy ezek a lények küzdöttek egymással. Olyanok, akár a thranxevő fenevadak. Hihetetlen volt... El sem tudom képzelni, hogyan lehetnének a szövetségeseink. Semmiben sem hasonlítunk egymásra!

– Mindenki az idegenek külsejével és viselkedésével foglalkozik, de senki sem hajlandó belátni, hogy mennyit nyerhetünk a szövetség révén! Mi sem vagyunk tökéletesek.

– De legalább nem öljük meg egymást – vetette közbe Wuu. – Fajuk néhány tagja természetesen , de amint egy csoportjukat vizsgáljuk, már épp az ellenkezőjét tapasztaljuk.

– Talán igazad van..., de vegyük azt is figyelembe, hogy ez a szövetség számukra is rendkívül sokat jelentene.

– Sajnálom, fiam, de ezekkel a lényekkel kapcsolatban mindössze két dolog ragadott meg: a brutalitásuk és a kellemetlen testszaguk. Csodálkozom, hogy te ezt nem vetted észre.

– Tudod, amikor odakinn voltunk a hóviharban, egymásra utalva, és az életben maradásunkért küzdöttünk, az ilyen apróságok semmit sem jelentettek.

– Nem kell mentegetőznöd, fiam – mondta megértőén Wuu. – Azt hiszem, igazad van, de az összes szakértő mégsem tévedhet. Persze ők másképp ítélik meg idebentről ezt a helyzetet...

Mekkora utat tettél meg Paszexből, hogy találkozz az idegen lényekkel – folytatta elgondolkodva. – Mert már akkor érezted, hogy ők nem szörnyetegek, hanem éppolyan egyszerű teremtmények, mint mi vagyunk... Azután nagy nehezen eljutottunk idáig, és végül bebizonyosodott, hogy neked volt igazad. Őszintén csodálom a lelkesedésed és a kitartásod, fiam.

Én mindenben a segítségedre leszek – folytatta –, de rendkívül körültekintően viselkedj a hatóságokkal szemben. Ma azt mondják, hogy teremts kapcsolatot az idegen lényekkel, mert ez fontos a thranxok számára. Holnap esetleg változik a politikai helyzet: a tábornokot leváltják, és egy vén marha kerül a helyére, akinek púp a hátán az idegenek kérdése. Téged pedig egy pillanat alatt lapátra tesznek.

Itt maradok melletted – fejezte be gondolatait Wuu. – Legalább legyen egy igazi barátod a sok hivatalos személy között. És azt kívánom, hogy az idegenek csoportjában is lelj igaz barátokra.

– Bízom benne, hogy sikerülni fog – mondta jóleső érzéssel Ryo. – Hiszen ezért adtam fel mindent.