2.

Malmrep évszakában járt az idő, amely Willow-wane öt évszaka közül a harmadikat, vagyis a nyár közepét jelentette. A levegő páradús volt, és szinte elviselhetetlennek tűnt a forróság.

Ryo a műszerek adatait ellenőrizte. Felderítő útjára két asszisztense kísérte el a dzsungelbe. Az expedíció célja az volt, hogy megvizsgálják a bexamin szőlő felhasználásának lehetőségeit.

Ryo sokat vitatkozott a helybéli tanács tagjaival, akik a frissen megművelt földterületeket ji cserjével akarták betelepíteni. Ryo azt állította, hogy erre sokkal alkalmasabb a bexamin szőlő, amelynek mélyre hatoló gyökérzete megköti a talajt, ezenkívül bogyója talán élelmezési célokra is felhasználható.

De a bexamin termését semmire sem lehetett használni. Bár kipréselve, vízzel hígítva, valamint vitaminokkal dúsítva édes, szirupszerű anyag keletkezett belőle. Viszont gondozása sokkal több munkát igényelt, mint a ji cserjéké. Ennek ellenére a tanács arra szavazott, hogy folytassa a bexamin szőlővel végzett kísérleteit.

Ryo pontosan tudta, mennyire fontos ez a kísérletsorozat. Ha nem tudja bizonyítani a bexamin szőlő fontosságát, tudományos pályafutása is derékba törik. Márpedig erre a munkára tette fel az életét...

– Bor, Aen – hívta közelebb két asszisztensét. – Helyezzétek ki a műszereket!

Mindkét asszisztens pontosan tudta a feladatát. Lepakolták a műszereket, majd elhelyezték azokat a meredek hegyoldalban. Rio meggyőződött arról, hogy a műszerek vezetékeibe nem akadhatnak bele az arra haladó errilek.

Bor az utolsó műszer beállításával piszmogott, amint egy távoli robbanás légnyomása a sziklafalnak csapta. A robbanás ereje a vékonyabb fák testét is teljesen eldeformálta. A magasba kúszó szőlőindák kiszakadtak helyükről. Ryo alig tudott megkapaszkodni egy ágban, hogy a mélybe ne zuhanjon. A hirtelen beállt csendben mindhárman a robbanás helyét keresték. Azután megmozdult a dzsungel, és menekülő lények hada tűnt elő, amelyek fedezéket keresve csörtettek át a bozóton.

– Mi a fene lehetett ez? – kérdezte Bor. Mindkét asszisztens Ryótól várt magyarázatot, de ő sem tudott többet náluk.

– Úgy tűnik, mintha a főgenerátor repült volna a levegőbe...

– Vagy a teherpályaudvar – vélekedett Aen.

– Az nem valószínű – jegyezte meg Bor, aki hármuk közül a legidősebb volt. – Egy ekkora robbanást a kontinens valamennyi műszere jelezne.

– Talán egy kisebb szállítóegység robbant fel...

– Egyetértek veled – tette hozzá Ryo. – Nem tudhatjuk, mit szállítottak.

– A legjobb, ha azonnal visszamegyünk, hátha szükség lesz a segítségünkre – javasolta Aen. – Talán az egész város lángokban áll.

Ryo beindította a terepjárót, amely megindult a dzsungel tekervényes ösvényén. Útközben megeredt a trópusi eső; Bor és Aen biztonságba helyezte a felszerelést.

Amint elérték a dzsungel szélét, újabb meglepetés fogadta őket. Az országút mellett két hatalmas légi jármű vesztegelt. Leszállásuk közben letarolták a környező növényzetet.

A légikikötő Paszex déli részén helyezkedett el, ezért nem értették, mit keres itt ez a két űrhajó. Hirtelen felocsúdva meglepetéséből, Bor megragadta a kormányt, és sietve visszavezette a terepjárót a dzsungel rejtekébe. Amint biztonságba értek, megállították a járművet.

– Nem értem – mondta Ryo. – Miért nem az űrkikötőben szálltak le ezek a gépek? Talán valami katasztrófa történt...?

– Ezek nem thranx űrhajók! – szakította félbe elmélkedését Bor. – AAnn űrdeszantok.

Valahol Willow-wane közelében cirkál egy csatahajójuk, és a leszálló egységek annak fedélzetéről érkeztek.

Bor szavai félelemmel töltötték el őket. A belső vázszerkezettel rendelkező, lágy testű AAnnok ősidők óta félelmetes ellenségeik voltak. Az idegenek naprendszere a galaxis távoli részében helyezkedett el, messze a thranxok lakta világoktól. A két faj között eddig nem alakult ki komoly háború, csupán néhány apró összetűzés, melyet egy-egy AAnn kapitány “téves információk” alapján kezdeményezett.

A Hivehomban működő központi kormány ezeket az incidenseket mindig igyekezett diplomáciai úton elsimítani. De az egyre gyakoribb támadások nyugtalanították a lakosságot, így a kormány arra kényszerült, hogy hivatalosan tiltakozzon a sorozatos támadásokkal szemben. De tiltakozásuk szemmel láthatóan nem járt eredménnyel.

A kísérleti telepre két űrhajó érkezett, melyek elpusztították a féltő gonddal nevelt növénykultúrát. Az egész térséget korom és fekete füst borította.

– Tennünk kell valamit – javasolta kétségbeesetten Ryo a bokrok közt kinézve. Tudta, hogy a dzsungel közelében húzódnak a sugárágyúkkal ellátott védelmi vonalak, de odáig semmiképp sem juthatnak el.

– Jó, de mit tegyünk? – mondta türelmetlenül Bor. Hangja kissé elbizonytalanodott, majd ismét fellelkesült, amint megtalálta a megoldás kulcsát: – De hiszen vannak fegyvereink!

Ryo kivette tokjából a legnagyobb tűzerejű sugárfegyvert.

– Bor, te fogod vezetni a terepjárót! Aen pedig előremegy, és menetvonal-felderítést végez.

– Bocsáss meg – akadékoskodott Aen –, de az ilyen helyzetekben Bornak kell felderítésre mennie, én biztosítom őt, miközben te vezeted a terepjárót.

– Én vagyok a parancsnok, és a helyzetnek megfelelően döntöttem! – vágott vissza Ryo. – Azt az utasítást adtam, hogy te menj felderítésre!

Aen kelletlenül elindult, Bor pedig óvatosan követte őt a terepjáróval. Áthaladva a dzsungel peremvidékén, hamarosan újabb tisztásra értek.

A városból továbbra is lövések és robbanások zaja hallatszott. A borzalom ellenére ez még mindig megnyugtató volt: a hadsereg egyelőre képes tartani a várost. A támadók valószínűleg lebecsülték a kolónia erejét és ellenállását.

Ryo azt a parancsot adta Bornak, hogy vezesse a terepjárót a dzsungel széléhez, minél jobban megközelítve az ellenséges űrhajókat. Ryo görcsösen szorította fegyverének markolatát. A birtokukban lévő fegyverek közül ez volt az egyetlen, melynek hatóereje az űrhajókban, is kárt tudott tenni.

Óvatosan megközelítették a dzsungel peremét. Egyelőre senki sem tartóztatta fel őket. Ryónak életében először nyílt alkalma arra, hogy valódi űrsiklókat lásson. Paszex, Juquid és Zinerba nem rendelkezett komoly űrkikötővel. Ott csupán kisebb kereskedelmi hajók fordultak meg.

Aen javaslatára Bor balra kanyarodott a terepjáróval. Itt viszont sűrű aljnövényzeten kellett keresztülverekedni magukat.

Ryo közben a várost ért pusztítás súlyosságán töprengett. Bár a zajokból arra következtetett, hogy az ellenség nagy erőkkel támadt a városra, mégis bízott abban, hogy a védőknek sikerült visszavernie őket.

A jármű hirtelen megtorpant; egy magányos alak állta útjukat. Az AAnn is szemmel láthatóan meglepődött a váratlanul előbukkanó terepjáró láttán. Szájából elővillantak éles fogai, koponyájának két oldalán elhelyezkedő fekete szemei harciasán villantak. Karcsú teste hosszú farokban végződött. Egyetlen pár vastag lába oszlopként tartotta testét. Fején sisakot viselt, melyben elektronikus műszerek lehettek. A sisakot vastag kábel kötötte össze az AAnn övével, amelyen egy műszer kezdett villogni a terepjáró közeledésekor.

Ryo ösztönös mozdulattal felemelte fegyverét, és mellbe lőtte az idegent. Az AAnn merev testtel, hang nélkül hanyatt zuhant. Széttárt karokkal feküdt a földön, amint a terepjáró kikerülte, és elhajtott mellette.

Ryót megrázták a váratlan események. Magába roskadva ült a terepjáróban; megölt egy intelligens lényt! Rosszullét fogta el, egész testében remegett, és alig tudta leküzdeni hányingerét.

Azután ismét eljutottak tudatába a városból érkező borzalmas pusztítás hangjai. Paszex több ezer éves kultúrát képviselt, amelyet most egy idegen faj próbál leigázni. Felszínre tört benne az ősi ösztön: a kaptárt támadás érte, ő pedig katona, aki az élete árán is megvédi otthonát.

Már elég közel jártak a két űrhajóhoz. Ryo szemei a fémtesteket vizsgálták, olyan részeket keresve, amelyekben kézifegyvere is pusztítást okozhatott. Egy nagyobb erejű sugárvetővel megrongálhatta volna a hajót támasztó szerkezetet, vagy bezúzhatta volna az orr-részben elhelyezett parancsnoki fülke átlátszó falát. Sajnos a fegyvere erre alkalmatlan volt. Ráadásul a hadihajókon sohasem helyeztek el külső hajtóműveket. Minden létfontosságú berendezést vastag, összefüggő páncélréteg védett.

Az egyik szárny alatt néhány fegyveres AAnn álldogált. Meglepetten pillantottak fel, amint a terepjáró előtűnt a dzsungelből. Ryo leterítette az egyiket, mire meglepetésükből felocsúdhattak volna.

Azután az AAnnok fejvesztetten menekülni kezdtek a hajó oldalán lévő bejárat rámpája felé.

Ryónak sikerült még egy AAnnt leszednie, amelyik már a rámpa felénél járt. Az AAnn teste görcsösen összerándult, majd felbukott, és legurult a rámpáról. Néhány sugárnyaláb jelezte, hogy a menekülők megpróbálják fedezni visszavonulásukat. Szerencsére siettükben pontatlanul céloztak, így a vadul cikázó, rendkívül mozgékony terepjárót nem sikerült eltalálniuk.

Bor ügyesen kormányozta a járművet, amely éppen a közelebbi űrhajó mellett haladt el. Ryo beleeresztett néhány lövedéket a hajtóműbe, remélve, hogy valamelyik létfontosságú egységben sikerül kárt tennie. De a robbanások alapján nem tudott következtetni a támadás eredményére.

A fedélzeten lévők pánikba estek, mivel azt hitték, nagy erejű támadás érte őket. Ekkor a másik hajó fedélzeti fegyverei tűz alá vették a terepjárót. A sugárnyalábok becsapódásának helyén üszkös lyukak keletkeztek a talajon.

– Vissza! Vissza! – kiabálta Aen. A terepjáró éles szögben balra fordult, és menedéket keresve száguldott a dzsungel szélét alkotó facsoport felé. Az egyik sugárnyaláb közvetlenül mögöttük hasította fel a földet.

A következő sugárnyaláb csak néhány centivel maradt le a bokrok közé kavaró jármű fara mögött. Hamarosan a másik hajó sugárvetői is csatlakoztak a vadászathoz, és együttesen pásztázták végig a dzsungel peremét. Az egyik vaktában leadott lövés eltalálta a terepjáró hátsó részét, de addigra már a végsőkig hajszolt jármű biztonságba juttatta utasait.

Végül az utolsó sugárnyaláb két hatalmas fát döntött ki, melyek törzse közvetlenül a sérült jármű mellett zuhant le. Az oldalágak hatalmas erővel csapódtak rájuk; az ágakra futó szőlőindák leszakadtak, és az összezúzódott fürtök zamatos illattal töltötték be a levegőt.

– Nézzétek, mit csinálnak! – mondta izgatottan Bor. Ryo és Aen kidugta fejét az ágak közül.

– A rámpákat bezárták – jegyezte meg Ryo.

– Az erősödő zajból ítélve indulni készülnek.

– Nem hiszem, hogy a mi kis támadásunk ijesztette el őket...

– Miért ne? – vetette közbe büszkén Aen. – A támadás váratlanul érte őket. Azt is gondolhatták, hogy tucatnyian vagyunk a dzsungelben, nehézfegyverekkel felszerelve.

– Ez csak spekuláció – mondta Ryo.

– De az események mégiscsak ezt igazolják. – erősködött tovább Aen.

– A távozásuknak számtalan oka lehet... – jelentette ki Bor, miközben kivezette az útra a terepjárót. – Végül is azért jöttek ide, hogy szétrombolják a várost... – folytatta, amikor kijutottak a leszakadt ágak közül. – Ezek a kisebb egységek egy csatahajóhoz tartoznak, amelyik itt cirkál a bolygó közelében. Szerencsére elég ritkán, de rendszeresen megtámadják a településeinket.

A két űrhajó hajtóművei felbőgtek, a felkavarodó levegő ismét megtelt a vadszőlő illatával. A hajók a magasba emelkedtek, majd hamarosan kis pontként eltűntek a látóhatár mögött.

Amint a távozó űrsiklók hangja elcsendesedett, feszülten figyelték a távoli zajokat. De a város felől nem hallatszott csatazaj, vagy lövések döreje, csupán égő anyagok füstjét sodorta feléjük a szél.

A várost nem sikerült elpusztítania a támadóknak. A földben húzódó rendszer túlélte a felszíni rombolást. Az ősi thranx kultúra máig is fennmaradt, hála az építkezési szokásainak. A thranxok ugyanis valaha a föld mélyében építettek városokat, amelyek biztonságot nyújtottak bármilyen támadással szemben.

A város felszíni részei és a hozzá tartozó ültetvények viszont borzalmas képet mutattak. Az épületek romba dőltek, a fémszerkezetek eldeformálódtak, mindent üszkös romok borítottak. Ryo ekkora pusztítást még sohasem látott. Mégis úgy gondolta, hogy a rombolás csak a felszíni építményekre irányult. A támadók nem akarták elfoglalni a várost, céljuk inkább a megfélemlítés és a hadászati célpontok megsemmisítése volt.

A város kommunikációs központját és az adásokat továbbító műholdat megsemmisítették. Szerencsére csak akkor, miután a vészjelzés eljutott Zinenbába, ahonnan azonnal továbbították Ciccikalkba. A hatalmas városban azonnal riadókészültséget rendeltek el, és nagy erőket vontak össze.

A támadókat a hadiflotta csatahajói elűzték. Paszex felszíni épületei súlyos károkat szenvedtek. Szerencsére a vízvezetékek és a csatornahálózat jelentős része épen maradt. A tüzeket hamarosan eloltották, a sebesülteket pedig biztonságos helyre szállították.

A városhoz érve, Ryo azonnal menyasszonya keresésére indult. A lány a bölcsődében dolgozott, amely mélyen a föld alatt helyezkedett el. Ryo mégis aggódott miatta, mivel nem tudta, hogy Fal a támadás idején a bölcsődében teljesített-e szolgálatot, vagy a város felszíni részén tartózkodott.

A vészjelző sziréna megszólalása után a lány azonnal szolgálati helyére sietett, mely a felszín alatt öt emelet mélységben helyezkedett el. A többi gondozónővel együtt ott várták meg a támadás végét.

A föld alatt húzódó termek és folyosók levegőcseréjét hatalmas ventillátorok biztosították, a lejáratokat pedig katonák védték. A város föld alatti részét úgy tervezték, hogy ostrom esetén tartalékai évekre elegendők legyenek. A thranxok civilizációjuk kialakulása után sem feledkeztek meg őseik primitívnek tűnő, de létfontosságú szokásairól, amelyek évmilliókon át biztosították a faj fennmaradását. Ezek közül a legfontosabbnak a lárvák védelmét tekintették.

A harc helyszínére érkező thranx hadihajók heves csatában végül elűzték a betolakodó AAnnokat. Ryót, Bort és Aent hősként ünnepelték, akik a dzsungelben három ellenséges katonát elpusztítottak, és visszavonulásra kényszerítettek két AAnn űrsiklót.

A harcok során a flotta megsemmisített két AAnn űrsiklót, mielőtt azok elérhették volna az anyahajót. Az egyiket feltehetően azért sikerült utolérniük, mert Ryo kézifegyvere megrongálta a hajtóművét. Ezeket a tényeket természetesen nem lehetett bizonyítani, ezért Ryo és két társa visszautasította a kitüntetést. Ennek ellenére a kormány hivatalosan köszönetet mondott nekik, és a városban járva sokan gratuláltak a hősöknek.

Az elkövetkező hetek során Zinenbából folyamatosan érkeztek a segélyszállítmányok. Jupiq mint Paszex testvérvárosa szintén sokat segített. Eleinte főleg élelmiszert és orvosi felszerelést küldtek, később megérkeztek Ciccikalkból az építészek, mérnökök, daruk és minden egyéb, ami a város felszíni részének újjáépítéséhez kellett.

Az elüszkösödött ültetvényeket újratelepítették.

A legnagyobb pusztítás a kommunikációs központot érte. Az épületből szinte alig maradt valami. Ennek helyreállítását elsődleges fontosságúnak tartották, a városok és bolygók közötti kapcsolat biztosítása szempontjából.

Ryo érdeklődéssel figyelte a nagyszabású munkálatokat. Az egyik vastag vezetéket éppen akkor helyezték üzembe, amikor a telep mellett elhaladt. Egy csapat munkás és technikus tevékenykedett a helyszínen.

Az új kommunikációs központot sokkal nagyobbra és hatékonyabbra tervezték, mint elődje volt. Paszex lakóit ez örömmel töltötte el, mivel több lehetőséget biztosított számukra a kereskedelem és az idegenforgalom terén.

A műszaki felszerelések első szállítmányának megérkezését hatalmas ünnepléssel fogadták. Ryo mindezt nem láthatta, mert éppen akkor a dzsungelben végzett újabb kutatásokat. De visszatérve a ceremóniát végignézte felvételről. Érdeklődéssel figyelte, amint a szállító járműről leemelik a fényes, ezüstösen csillogó konténereket.

Hamarosan üzembe helyezték az új kommunikációs központot. Paszex ismét a. bolygó teljes értékű részévé vált.

A központ átadásával egy időben Ryo klánja is ünnepséget rendezett, ahol mindenki az alkalomhoz illően öltözve jelent meg. A hölgyek feltették legszebb ékszereiket, és igyekeztek előkelőbbnek mutatkozni barátnőiknél.

A vacsora után, az est fénypontjaként, Ryónak átadták a Bíbor Csillagot. Az érdemrendet egy Zinenbából érkezett kormányképviselő nyújtotta át, és maga a klánanya helyezte a hős vállára. A parányi csillag olyan anyagot tartalmazott, amely elválaszthatatlanul beleépült a test külső részét alkotó kitinvázba.

Az asszony keze kissé reszketett a meghatottságtól, annak ellenére, hogy élete során már nem egy érdemrendet helyezett el fiatal hősök vállán.

A ragasztóanyag pillanatok alatt beépült a kitinbe, így a csillag Ryo testének részévé vált. Bármerre viszi a sorsa élete során, és bárkivel találkozik, ez a kis bíborszínű csillag mindenkinek tudtára adja majd, hogy viselője hőstettet hajtott végre.

Amint a kitüntetést elhelyezték Ryo vállán, a teremben tapsvihar tört ki. Rengetegen gratuláltak neki, majd Fal is boldogan a karjaiba vetette magát. A lány halványan csíkozott ruhát viselt, melyet fekete öv fogott össze a derekán. Bíborszínű nyaklánca jól illett sötétzöld bőréhez. Bár a lány rendkívül egyszerűen öltözött, és nem viselt drága ékszereket, Ryót mégis bámulatba ejtette a szépsége.

Ryo legszívesebben azonnal megkérte volna a lány kezét, ott mindenki előtt, de azután arra gondolt, hogy ezt előbb vele is meg kéne beszélnie. Egy ilyen gyönyörű teremtésnek biztosan más udvarlói is lehetnek.

Így aztán némán állt, vállán a Bíbor Csillaggal, és fogadta a gratulációkat. Közben pedig sóvár pillantásokat vetett a szeretett lányra, aki lesütött szemmel ült a helyén.

Azután Ryo gondolatai visszatértek a dzsungel szélén lezajlott eseményekhez. A társaság tagjai közül senki sem sejthette, hogy Ryo elsősorban nem haragot érez a betolakodók iránt, hanem irigységet fejlett technikai tudásukért.