Antoine de Saint-Exupéry (1900-1944) életműve eléggé későn vált ismertté Magyarországon. A Vol de Nuit (Éjszakai repülés) ugyan már 1940-ben megjelent magyar fordításban, a Le Petit Prince (A kis herceg) 1947. évi első megjelenése után mégis 1966-ig kellett várni egyéb regényeire, amikor hazájában már némileg halványodóban is volt e hősi halált halt pilóta-író dicsőségének fénye, aki jó két évtizeden át szerepelt a francia szellemi élet vezetőinek sorában, többek között Camus és Sartre oldalán. Mind a mai napig ismeretlen maradt azonban nálunk művének nem regényes része, a halála után kiadott esszék, jegyzetek és elsősorban a Citadella.

Itt most nem foglalkozhatunk a regényíró Saint-Exupéryvel - s így A kis herceg írójával sem -, művének e részéből csupán arra hívjuk fel a figyelmet, ami a Citadella szempontjából érdekel bennünket. Mindenekelőtt arra, hogy bár csak 1948-ban jelent meg, tehát az író halála után négy évvel, amikor regényeit nemcsak hazájában olvasták, hanem úgyszólván a világ minden jelentős nyelvén, a Citadella korábban keletkezett, mint írói munkásságának a dandárja. Valóban, ha a mű megírásának a kezdetét tekintjük (kb. 1936!), akkor azt láthatjuk, hogy időrendben csupán a Courrier du Sud (Déli futárgép, 1928) és a Vol de Nuit (Éjszakai repülés, 1931) előzte meg. S ezt fontos tudnunk, mert megvilágítja Saint-Exupéry regényírói arcának egyik igen fontos, a kritika által már nagyon korán kiemelt vonását, az író moralizáló hajlamát.

Kritikusai általában erősen hangsúlyozzák azt az állhatatos, szinte megszakítatlan fejlődést, amely a Déli futárgép regényformájától egyenes vonalban vezet el a Citadellához. Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem - hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk - Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. A Citadella csupán megjelenésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt - legalább részleteiben - bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának. [...]

A Citadella, mely egy biblikus stílusban írt óriási parabola, nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – Pascal Gondolataihoz hasonlóan – feljegyzések, gondolatok formájában. Alapkérdése, az Isten keresése, a megtalálás lehetetlenségének tragikus tudata is egyezik náluk. A cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben. A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyönyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó népe boldogságára. Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a Citadellának, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is. Arra kérjük tehát az olvasót, hogy a Citadellát ne tekintse kész műnek, s főleg ne folyamatos olvasmánynak. Lásson benne gondolatgyűjteményt, s ha részletekben, breviárium-szerűnek olvassa, rengeteg szépséget fog benne felfedezni, és eltörölhetetlen, megragadó költőiségű képekbe sűrítve maradnak meg benne a moralista író elmélkedései életről, halálról, a dolgok értelméről.