Így jutottam elõbbre a boldogság megismerésében, és fogadtam el, hogy mélyebben elgondolkozzam rajta. Mert a boldogság olybá tûnt számomra, mint olyan rend megválasztásának a gyümölcse, amely boldog lelket szül, nem pedig hívságos tárgyak meddõ ajándéka. Mert nincs mód készen adni a boldogságot az embereknek. Lám, ezeknek a berber menekülteknek sem tudott atyám semmi olyat adni, ami boldoggá tehette volna õket, holott a legmostohább sivatagokban és a legkeményebb nélkülözések közepette is láttam boldogságtól sugárzó embereket.

De ne képzeld, hogy egy pillanatig is azt hihetem, hogy boldogságod a magányból, az ürességbõl és a nélkülözésbõl születik. Mert ezek ugyanúgy kétségbeesésbe is kergethetnek. Csak megkapó volta miatt említem ezt a példát, mert jól mutatja, mennyire különbözik az emberek boldogsága a nekik készen juttatott javak minõségétõl, és mert oly tökéletesen bizonyítja, hogy a boldogság születése a szertartásrendtõl függ.

És bár a tapasztalat arra tanított, hogy boldogok nagyobb arányban lelhetõk a sivatagokban, a monostorokban és az áldozatos életben, mint a termékeny oázisok vagy a boldognak mondott szigetek otthon tespedõ lakói között, ebbõl mégsem arra következtettem, ami egyébként ostobaság lett volna, hogy a táplálék minõsége ellentétben van a boldogság minõségével, hanem egyszerûen arra, hogy ahol nagyobb a javak száma, az embereknek több esélyük van örömeik természetének a félreismerésére, mivel valóban úgy érzik, hogy az örömök a dolgokból származnak, holott nem, hanem e dolgoknak egy bizonyos országban, házban vagy birtokon való jelentõségébõl. Így aztán elõfordul, hogy a jólétben élõk könnyebben tévedésbe esnek, és gyakrabban kergetnek hiú kincseket.

Ezzel szemben a sivatagban vagy a kolostorban élõk, akiknek semmijük sincsen, világosan felismerik, honnan származnak örömeik, és így könnyebben õrzik meg buzgalmuk forrását. De itt megint csak úgy van, mint az ellenség esetében, aki megöl, vagy gyarapít téged. Mert ha felismervén igazi forrását, képes volnál megõrizni lelkesedésedet a boldog szigeten vagy az oázisban is, az ebbõl megszületõ ember minden bizonnyal még nagyobb lenne, mint ahogyan a többhúros hangszerbõl is gazdagabb hangzást remélhetsz elõcsalni, mint az egyhúrosból. Ugyanúgy, mint ahogyan a faburkolatok, kárpitok, italok és étkek minõsége is csak még jobban emelte atyám palotájának a minõségét, amelyben minden lépésnek értelme volt.

De így van ez az új aranykárpitokkal is: a boltban mit sem érnek, ám azonnal értelmet nyernek, mihelyt elõszedik õket a ládákból, és felaggatják õket a lakásban, amelynek megszépítik az arculatát.

Mert eljött hozzám a szigorú tekintetû próféta, akiben éjjel-nappal szent tûz izzott, s aki ráadásul sandított is:

- Áldozatvállalásra kell õket kényszeríteni!

- Bizony, így igaz - válaszoltam neki -, mert helyes dolog, hogy kincseik egy részét elvegyük tõlük, ezzel némileg szegényítjük õket, de ugyanakkor gyarapítjuk is az így nyert értelmükkel. Mert semmit sem érnek számukra, ha nem tartoznak valamely archoz.

Õ azonban nem hallgatott rám, annyira hatalmában tartotta szent dühe:

- Az kell - mondotta -, hogy ne gondoljanak másra, csak a vezeklésre...

- Hát persze - válaszoltam neki -, mert ha a böjti napokon majd nem esznek, utána milyen öröm lesz számukra, amikor újra ehetnek, és talán még azokkal is együtt éreznek, akik kényszerûségbõl böjtölnek, sõt az is meglehet, hogy Istenhez térnek akaratuk gyakorlásával, vagy egyszerûen megmenekülnek az elhízástól.

Ezre dühbe gurult;

- Elõször is meg kell õket büntetni!

Én pedig megértettem szavaiból, hogy csak úgy fogadta el az embert, ha nyomorúságos ágyához kötötte, kenyerétõl, világosságától megfosztotta a börtön mélyén.

- Mert ki kell belõle irtani a gonoszt! - harsogta.

- Vigyázz, mert majd mindent kiirtasz belõle - válaszoltam neki -. A gonosz kiirtásánál nem helyesebb a jó gyarapítása? És olyan ünnepek kieszelése, amelyektõl nemesedik az ember? Nem helyesebb olyan ruhákba öltöztetni, amelyektõl tisztább lesz a külseje? És jobban táplálni gyermekeit, hogy megszépülhessenek az imádság tanításától, és ne legyenek kénytelenek folyton csak éhezõ gyomruk kínjaival foglalkozni?

Mert nem határokat kell szabni az embert megilletõ javaknak, hanem azokat az erõtereket kell megmenteni, amelyek egyedül szólnak szelleméhez és szívéhez.

Azokat, akik bárkákat tudnak nekem építeni, vízre küldöm, és halat fogatok velük. De azokkal, akik hajókat tudnak nekem építeni, hajót építtetek, és meghódíttatom velük a világot.

- Egyszóval meg akarod õket rothasztani a gazdagsággal!

- Engem semmi sem érdekel, ami már készen van, és te semmit sem értettél abból, amit neked mondottam - válaszoltam neki.

Mert ha csendõreidet veszed igénybe, és õket bízod meg azzal, hogy világot építsenek neked, bármily kívánatos lesz is ez a világ, mégsem születik meg sohasem, mert a csendõrnek sem nem szerepe, sem nem joga az, hogy lelkesítsen. Az õ lényege nem az, hogy megmérje az embereket, hanem hogy végrehajtassa velük pontosan megfogalmazott rendeleteidet, mint például azt, hogy adót kell fizetned, hogy nem szabad meglopnod felebarátodat, vagy hogy ilyen vagy olyan elõírásnak kell engedelmeskedned. És társadalmad szokásai egyetlen arcban sûrûsödnek össze, amely ilyen és nem másfajta emberré formál, ilyen és nem más ízt ad a családod körében elköltött vacsorádnak: ezek a szokások a téged mozgató erõtérnek a vonalai. A csendõrt nem lehet látni. A csendõr olyan, mint a fal, a keret, a szerkezet. Nem szükséges, hogy találkozz vele, bármily könyörtelen is, hiszen ugyanilyen könyörtelen szükségszerûség számodra az is, hogy éjszaka nem élvezheted a napsütést, hogy hajóra kell várnod, ha át akarsz kelni a tengeren, vagy hogy, mivel balra nem vezet ajtó, kénytelen vagy jobbra kimenni. Ez egyszerûen így van.

De ha növeled a szerepét, és azzal bízod meg, hogy õ mérje meg az embert, amit senki a világon nem tudna megtenni, és a saját esze szerint derítse fel, hol székel a bûn, nem pedig úgy, hogy csupán figyelje a hatáskörébe tartozó tevékenységeket, akkor, semmi sem lévén egyszerû, minthogy a gondolat állandóan változó, nehezen megfogalmazható valami, és mivel a valóságban nincsenek ellentétek, csak azok fognak szabadon élni és kerülnek hatalomra, akiket a legerõsebb undor sem képes kiábrándítani a te élet-karikatúrádból. Mert a csendõr rendje annak a fának a fejlõdésvágya, amelyet a nagy okosok akarnak megszerkeszteni, nem pedig a magból született fáé. Mert az igazi rend eredménye az életnek, nem pedig oka, a rend az erõs város jele, nem pedig erejének forrása. Az élet, a lelkesedés, a valami felé való törekvés együtt szüli a rendet. A rend azonban nem szül sem életet, sem lelkesedést, sem bármi felé való törekvést.

Így aztán csupán azok lesznek nagyobbak, akik alacsonylelkûségbõl elfogadják a csendõri utasítások tartalmazta szegényes eszmeegyüttest, és hajlandók lelküket a szolgálati szabályzatra elcserélni. Mert bármilyen magasztos az emberrõl alkotott képed, és bármilyen nemes is a célod, tudd meg, hogy alacsonyrendûvé és ostobává lesz, ha a csendõr szájából hangzik el. Mert a csendõrnek nem az a dolga, hogy a kultúra hordozója legyen, hanem hogy tiltson bizonyos cselekedeteket, anélkül, hogy értené, miért.

Abszolút erõtérben, a láthatatlan csendõrök abszolút kényszereitõl tökéletesen szabad ember: ez az én országom jogrendje.

Ezért hívattam a csendõröket, és mondottam nekik:

“Ti csak azokat a cselekedeteket ítéljétek meg, amelyek a szolgálati szabályzatban fel vannak sorolva. És én elfogadom az ítéleteiteket, mert valóban szörnyû lehet, ha ezen a falon, amelyik egyébként más alkalmakkor ugyanúgy visszatartja a rablókat, képtelen vagy áttörni most, amikor a megtámadott asszony a másik oldalon kiabál segítségért. A fal az fal, a törvény törvény.”

“De semmiféle ítéletet ne mondjatok az ember felett. Mert szeretetem csendjében megtanultam, hogy nem szükséges meghallgatnom az embert ahhoz, hogy megértsen. És mert lehetetlen, hogy én mérlegeljem a jót és a rosszat, és hogy a bajt kiirtva esetleg a jót is tûzbe vessem. Hogyan követelhetnéd hát magadnak ezt a jogot te, akitõl éppen azt kérem, hogy olyan vak légy, mint a fal?”

“Mert megtanított rá a halálraítélt, hogy ha elégetem, akkor azt a részét is elégetem, amelyik szép, de csak a tûzben mutatkozik meg. Ám elfogadom ezt az áldozatot, hogy megmentsem a tartószerkezetet. Mert ahhoz, hogy halálra vessem, olyan rugókat feszítek meg, amelyeket nem szabad meglazítanom.”

Ezért hát ezekkel a szavakkal kezdem intelmemet:

“Ember, aki kielégítetlen vagy vágyaidban, és szenvedsz az erõszaktól, te, akit a másik folyton akadályoz növekedésedben...”

És nem támadsz ellenem, mert való igaz, hogy kielégületlen vagy vágyaidban, szenvedsz az erõszaktól, és a másik állandóan akadályoz növekedésedben.

És vezetlek, hogy harcolj egyenlõséged nevében a fejedelem ellen.

Vagy pedig így szólok hozzád:

“Ember, aki szeretni kívánsz, és csak azon a fán keresztül létezel, amelyet a többi emberrel együtt alkotsz...”

És nem szállsz velem szembe, mert való igaz, hogy tudomásod van szeretetigényedrõl, és csak azon a mûvön keresztül létezel, amelynek szolgálsz.

És vezetlek, hogy visszaültesd trónjára a fejedelmet.

Tehát bármit mondhatok neked, mert minden igaz. És ha azt kérded tõlem, hogyan lehet elõre felismerni, melyik igazság lesz életképes, melyik csírázik ki, akkor azt mondom neked: egyedül az, amelyik problémáidnak záróköve, egyszerû megfogalmazása és leegyszerûsítése lesz. És mit számít mondataim minõsége! A fontos az, hogy itt vagy ott a helyedre állítottalak. Ha úgy adódik, hogy ez a nézõpont megvilágítja vitás kérdéseid nagy részét - olyannyira, hogy eztán már ne is létezzenek -, akkor majd te magad öntöd formába megfigyeléseidet, és lényegtelen, vajon egyik vagy másik kérdésben rosszul fejeztem-e ki magamat, vagy esetleg tévedtem. Úgy fogsz látni, ahogy én akartam, mert amit neked adtam, az nem holmi okoskodás, hanem nézõpont, amelybõl kiindulva okoskodni kezdhetsz.

Persze, lehet, hogy többféle nyelv is megmagyarázza neked a világot vagy tenmagadat. És hogy ezek egymással harcban állanak. Hogy mindegyik teljesen következetes és szilárd. Anélkül, hogy bármi igazságot tudna tenni közöttük. Ugyancsak anélkül, hogy hatalmadban állna érvelned ellenfeleddel szemben, mivel neki is épp annyira igaza van, mint neked. Mert Isten nevében harcoltok egymás ellen.

“Az ember az, aki termel és fogyaszt...”

És valóban igaz, hogy termel és fogyaszt.

“Az ember az, aki költeményeket ír, és megtanul olvasni a csillagokban...”

És valóban ír költeményeket, és tanulmányozza a csillagokat.

“Az ember az, aki egyedül Istenben leli meg boldogságát.”

És valóban igaz, hogy a kolostorok magányában tanulja meg, mi az igazi öröm.

Ám valami olyat kell mondani az emberrõl, ami mindezeket a gyûlölséget szülõ megállapításokat magában foglalja. Mert csekélyke a tudat mezeje, és az, aki valami formulát fedezett fel, azt hiszi, hogy mindenki más hazudik és téved. Holott mindnek igaza van.

Ám miután kétségtelen bizonyossággal megtanultam mindennapi életembõl, hogy termelni és fogyasztani - akárcsak palotám konyhái - nem a legfontosabb, hanem csak a legsürgõsebb, azt akarom, hogy ez elveimben is tükrözõdjék. Mert a sürgõsségnek semmi hasznát nem látom, és éppúgy ezt is mondhatnám: “Az ember az, aki csak egészségesen érdemli meg, hogy éljen...”, s ebbõl olyan kultúrát vezetnék le, amelyben erre a sürgõsségre hivatkozva az orvost tenném meg az emberi cselekedetek és gondolatok bírájává. Csakhogy mivel magamról tudom, hogy az egészség csupán eszköz és nem cél, ebben az esetben is azt akarom, hogy ez a fontossági sorrend is tükrözõdjék az én elvemben. Mert ha elved nem képtelenség, akkor minden valószínûség szerint szükségessé teszi a termelés és a fogyasztás támogatását, vagy az egészségügy megrendszabályozását. Mert ahogyan az egy és oszthatatlan mag sokfélévé válik növekedése folyamán, s ahogyan az egy és oszthatatlan kép kultúrája is más- és másféleképpen irányít aszerint, hogy milyen keretek között élsz, milyen a társadalmi helyzeted, ugyanúgy nincsen semmi, amit végeredményben ne irányítana az én princípiumom.

Tehát ezt mondom az emberrõl: “Mivel az ember az, aki csak erõtérben igazán az, mivel az ember az, aki csak azokon a maga alkotta isteneken át érintkezik a világgal, akik õt és a többi embert kormányozzák, mivel az ember az, aki csak az alkotásra való elcserélõdésben leli örömét, mivel az ember az, aki csak akkor hal meg boldogan, ha magát tovább származtatta, mivel az ember az, akit tönkretesznek a készen kapott dolgok, és lelkesít minden megnyilatkozott egész, mivel az ember az, aki ismerni akar és megmámorosodik, ha talál, mivel az ember az, aki...”

És gondom van rá oly módon megfogalmaznom, hogy ne váljanak rabszolgává, ne pusztuljanak el lényeges törekvései. Mert ha a rend megteremtéséhez tönkre kell tenni a teremtõ szellemet, akkor ez a rend engem nem érdekel. Ha ahhoz, hogy jóllakjanak az emberek, tönkre kell tennem az erõteret, akkor az ilyen jóllakás engem nem érdekel. Hasonlóképpen, ha szét kell rothasztanom a rendetlenséggel ahhoz, hogy az én teremtõ szellememben növeljem nagyobbra, ez az önmagát tönkre silányító szellem engem nem érdekel. És hasonlóképpen akkor sem, ha el kell pusztítanom ahhoz, hogy minden fölé helyezzem ezt az erõteret, mert erõterem ugyan lesz, de nem lesz hozzá ember, ezért az ilyen erõtér engem nem érdekel.

Így hát nekem, a parancsnoknak, aki vigyázok városomra, ma este az emberrõl kell beszélnem, és majd abból a szándékból születik meg az utazás nagyszerûsége, amelyet így hozok létre.

Mert mindenek felett tudom azt, hogy ha minden más princípiumot ennek rendelek alá, akkor nem valami abszolút és bebizonyítható igazsághoz fogok eljutni, amely alkalmas rá, hogy meggyõzze ellenfeleimet, hanem egy lehetséges embert magában foglaló képhez, amelyik azt segíti elõ, amit az emberben nemesnek tartok.

Márpedig nyilván nem az az én dolgom, hogy a termelõ és fogyasztó lénnyé alacsonyított embert, szerelmeinek nagyszerûségét, ismereteinek értékét, örömeinek hevületét alárendeljem pocakja növekedésének, jóllehet a lehetõ legtöbbet kívánom nyújtani neki anélkül, hogy ebben bárminõ ellentmondás vagy fortély rejlenék, mint ahogyan azok sem állítják, hogy megvetik szellemi részét, akik pocakjának a növelésével törõdnek.

Mert ha erõs az a kép, amit én az emberrõl alkotok, akkor úgy szökik majd szárba, mint a mag, következésképpen tehát fontos, hogyan döntünk. Tapasztaltál-e valaha olyan tenger felé húzó hivatásérzetet, amelyik végül is nem változik hajóvá?

Mint ahogyan az ismereteket sem tartom mindennél fontosabbnak, hiszen más az oktatás és más a nevelés. Tapasztalataimból nem azt szûrtem le, hogy az ember lelki nemessége eszméinek összességén nyugszik, hanem hogy annak az eszköznek a minõségétõl függ, amelyik lehetõvé teszi megszerzésüket.

Mert alkotó anyagaid mindig ugyanazok, egyiket sem szabad elhanyagolnod, mert ugyanazokból az anyagokból minden arcot felépíthetsz.

Azoknak, akik a választott arc ellen azt a kifogást emelik, hogy véletlen mûve, hogy megfosztja az embereket önállóságuktól - például azzal az ürüggyel, hogy milyen szép a hódítás, arra biztatja õket, haljanak meg valami haszontalan oázis miatt - azt felelem: minden bizonyítás lehetetlen, az én arcom együtt létezhet minden más, ugyanennyire igaz arccal; végeredményben az isteneinkért - ugyanazon tárgyak segítségével megvalósított struktúrákért - harcolunk.

És csak kinyilatkoztatás, arkangyalok megjelenése tehetne közöttünk igazságot. Ez pedig amolyan rossz paprikajancsi-színház lenne, mert ha Isten hozzám hasonlóvá lesz, hogy megmutatkozzék nekem, akkor nem Isten, ha pedig Isten, akkor lelkem, nem pedig érzékeim tudják õt olvasni. Ha lelkem képessége az, hogy olvasni tudjam, akkor csupán bennem keltett visszhangjáról fogom felismerni, ahogyan a templom szépségét. Mint a vak, aki tenyerével tájékozódik a tûz felé, mert a tüzet nem ismerheti másként, csupán a meleg jólesõ érzésén keresztül, én is így fogom õt keresni és megtalálni. (Ha azt mondom, hogy Isten önmagából alkotott, akkor a feléje húzó nehézkedés vezet vissza hozzá.) És ha fejlõdik, szépül a cédrus, az azért van, mert napban fürdik-edzõdik; jóllehet a napnak nincsen semmi jelentése a cédrus számára.

Mert barátomnak, az egyetlen igazi mértantudósnak a szavai szerint úgy érzem, struktúráink hasonlítanak valamihez, mivel nem létezik olyan megmagyarázható cselekvéssor, amely el tudna vezetni ezek felé az ismeretlen kutak felé. És ha istennek nevezem azt az ismeretlen napot, amelyik cselekedeteim gravitálását kormányozza, akkor igazságát abból olvasom ki, milyen eredményesen szól hozzám.

Én, aki uralkodom a város felett, ma este olyan vagyok, mint a tengeren utazó hajó kapitánya. Mert te azt hiszed, hogy az érdek, a boldogság és a józan ész kormányozza az embereket. Én azonban megtagadtam tõled az érdekedet, józan eszedet és boldogságodat, mert úgy láttam, egyszerûen azt nevezed érdeknek vagy boldogságnak, ami felé az emberek törekszenek, már pedig én nem tudok mit kezdeni gerinctelen medúzákkal; ami az észt illeti, amelyik oda megy, ahová akarjuk, rájöttem, valami olyannak a nyoma a homokban, ami felette áll.

Mert az én barátomat, az egyetlen igazi mértantudóst sohasem az ész vezette. Az ész kommentárokat ír, törvényeket hoz, parancsokat fogalmaz, a fát nõtteti ki a magjából, következtetésrõl következtetésre haladva egészen addig a napig, amikor a fa halálával hatástalanná válik, és neked másik magot kell keresned.

Én azonban, aki felette állok a városnak, és olyan vagyok, mint a tengeren vitorlázó hajó kapitánya, tudom, hogy egyedül a lélek kormányozza az embereket, még pedig abszolút módon kormányozza õket. Mert ha az ember megsejtett valami struktúrát, megírta költeményét, és elvetette a magot embertársai szívébe, akkor egyszerre szolgájává válik a boldogság, az érdek meg a logika, és magod fává változásának kifejezésévé lesz szívedben vagy árnyékává a valóságok falán.

A lélek ellen nem tudsz védekezni. Mert ha erre és nem arra a hegyre állítlak, hogyan tagadhatnád, hogy a városok és a folyók így és nem másként rendezõdnek, hiszen egyszerûen ez van adva számodra?

Ezért kényszerítlek rá, hogy légy. És bár alszik a városom, ha az emberek cselekedeteiben akarsz olvasni, akkor nem lelsz benne egyebet, csak érdeket, boldogságot vagy okoskodást: ezért vagyok felelõs helyes irányításáért a csillagok alatt.

Mert az emberek nem ismerik a választott irányt; azt hiszik, érdektõl vagy logikus gondolkodásuktól vezettetve cselekszenek, és nem tudják, hogy a logika, a boldogság keresése vagy az érdek országonként változik formában és irányban egyaránt.

És hogy abban, amit elébük tûzök, érdekük az, hogy lelkesen cselekedjenek, mint ahogyan a gyermek érdeke is az, hogy a leglelkesítõbb játékot játszhassa. A boldogság az, hogy elcseréljék magukat alkotásuk tárgyára, és benne éljenek tovább. A logika az, hogy egységesen, összefüggõ módon alkossuk törvényeinket. A hadsereg logikája a katonai szabályzat, amely így és nem másként viszonyítja egymáshoz a dolgokat, a hajó logikája a hajó szabályzata, - országom logikája törvényeim, a szokások, a dogmák és a törvények összessége, amelyeknek a segítségével a dolgokat így következetesen tudom összemûködésre bírni.

De ennek az egymásra hatásnak a visszhangja az enyém, egy, oszthatatlan és bizonyíthatatlan.

De talán megkérdezed tõlem: “Mire való az, hogy kényszert gyakorolsz felettünk?”

Ha arcot alkottam, akkor ennek az arcnak maradandónak kell lennie. Miután arcot gyúrtam az agyagból, kiégetem a kemencében, hogy elégséges ideig tartson. Mert ahhoz, hogy igazságom termékeny legyen, idõállónak kell lennie. Kit szeretsz, ha mindennap változik szerelmed, és hol lesznek nagy tetteid? Csupán a folytonosság teszi termékennyé erõfeszítésedet. Mert az alkotás ritka dolog, de ha néha sürgõsen szükséged van is rá, hogy megmentsen, nem lenne jó, ha minden nap részed lenne benne. Mert ahhoz, hogy embert adhassak a világnak, több emberöltõre van szükségem. És nemesítés ürügyével nem vágom ki minden nap a fát, és helyettesítem új maggal.

És valóban, én csak olyan élõlényeket ismerek, amelyek születnek, élnek és meghalnak. Kecskéket, birkákat, házakat és hegyeket gyûjtöttél magad köré, és ma ebbõl az összegyûjtött heterogén anyagból új lény támad, amelyik megváltoztatja az emberek viselkedését. És továbbél, majd lassan elfogy az ereje, és meghal, miután felélte a maga életadományát.

A születés mindenkor tiszta teremtés, égbõl leszállott, lelket adó tûz. Az élet nem állandó görbe mentén halad. Mert például itt van ez a tojás. Fokozatosan fejlõdni kezd, mert a tojásnak is van saját logikája. Ám elkövetkezik egy olyan pillanat, amikor kibújik belõle a kobra, és egy csapásra minden probléma megváltozik.

Mert vannak munkások a munkahelyen, és van ott sok összehordott kõ. És a kövek rakásának is van logikája. De aztán eljön az az óra, amelyben kitárul a templom, s a templom átszellemíti az embert. És egy csapásra minden probléma megváltozott az ember számára.

Ha társadalmam magvát vetettem el benned, akkor emberöltõnél hosszabb idõre van szükségem ahhoz, hogy ez a mag szárat, ágakat, leveleket hajtson, meghozza gyümölcseit. És én nem vagyok hajlandó minden nap megváltoztatni az arcomat, mert akkor semmi sem születik.

A nagy tévedésed abban áll, hogy hiszel az emberi élet tartamában. Mert a lényeges: kinek vagy minek adja magát tovább az ember, amikor meghal? Nekem istenre van szükségem, aki magához fogadjon.

És arra, hogy a létezõ dolgok egyszerûségében haljak meg. A rákövetkezõ esztendõ olajfái gyermekeimnek hozzák majd bogyóikat. Ezért várom nyugodtan halálom óráját.

Így vált elõttem egyre világosabbá, hogy nem kell hallgatni az embereket ahhoz, hogy megértsük õket. Mert odalenn, a szemem elõtt elterülõ városban, nem nagyon él bennük a város tudata. Építésznek, kõmûvesnek, csendõrnek, papnak, lenszövõnek hiszik magukat, azt képzelik, érdekeiknek vagy a boldogságuknak élnek, és nem érzik szerelmüket, mint ahogyan az az ember sem érzi szerelmét, aki napi gondjaiba merülve tesz-vesz a házában. A nappal a házi gondoké. De éjszaka újra megleli a szerelmet az, aki nappal perlekedett, mert a szerelem erõsebb, mint a levegõben elröppenõ szavak. Ilyenkor a férfi kikönyököl ablakán a csillagos éjszakában, ismét felelõsnek érzi magát az alvókért, a készülõ kenyérért, az ágyában alvó hitvesért, aki oly törékeny, oly gyengéd és veszendõ. A szerelmen nem gondolkozik az ember. A szerelem van.

De ez a hang csak a csendben szólal meg. Házadban ugyanúgy, mint a városban. És a városban ugyanúgy, mint az országban. Támadjon csak valami rendkívüli csend, és meglátod isteneidet.

A mindennapi életben senki sem tudja, hogy készen áll a halálra. Olcsón fellengzõsnek érzi azokat a szavakat, amelyek a városról másként szólnak hozzá, mint érdeke vagy boldogsága képén át, mert nem tudja, hogy érdek és boldogság mind a város következménye. Gyengék a szavak ilyen roppant jelentõs dolog kifejezésére.

De ha ott állasz a város felett, és visszanyúlsz az elmúlt idõkbe, hogy lásd, milyenek voltak, akkor az emberek zûrzavaros cselekedetein, önzésén és sürgés-forgásán át fel fogod fedezni a hajó lassú, nyugodt haladását. Mert ha aztán néhány évszázad múlva megint visszajössz megnézni, milyen barázdát hagytak maguk után a költeményekben, a kõszobrokban, a megismerés szabályaiban meg a homokkal még mindig dacoló templomokban találod meg. A csip-csup használati tárgyak akkorra már mind eltûnnek, megsemmisülnek. És meg fogod érteni, hogy amit érdeknek, boldogságvágynak neveztek, az csupán valami sokkal nagyobb dolog szegényes visszfénye volt.

Az az ember járt arra, akirõl én beszéltem.

Akárcsak táborozó seregem. Holnap reggel a homokvihar forró katlanában megrohamoztatom vele az ellenséget. És az ellenség olvasztó tégellyé lesz számára, amely megolvasztja. És folyni fog a vére, egyetlen kardcsapástól ezer meg ezer örökre megsemmisült egyéni boldogság, örökre kielégítetlennek maradt ezernyi érdek szûnik meg a vakító napsütésben. Seregem mégsem lázad fel ellenem, mert amit csinál, nem egy ember tette, hanem magának az embernek a cselekedete.

És bár tudom, hogy holnap ez a sereg vállalni fogja a halált, mégis, amikor este szeretetem csendjében lassú léptekkel végigmegyek a sátrak és a tábortüzek között, és hallgatom, mirõl beszélgetnek katonáim, nem annak a hangját fogom hallani, aki halálra szánja magát.

Hanem az egyik sátor elõtt a társukat ugratják ferde orra miatt. A másik elõtt egy szelet húson veszekednek. Abból a guggoló csoportból éles szavak szállnak feléd, sértõnek érzed õket a sereg vezérével szemben. És ha azt mondom az egyiknek, hogy megmámorosodott az önfeláldozás vágyától, arcodba nevet, mert fellengzõsnek talál, mert kevésre tartod õt, aki oly fontosnak tartja magát, mert egyáltalán nem szándéka, esze ágában sincs, és nem is tartja magához méltónak meghalnia a káplárjáért, aki különben sem várhat el tõle ilyen ajándékot. De aztán másnap mégis csak meghal a káplárjáért.

Sehol sem látod azt a felmagasztosult arcot, amelyik szembeszáll a halállal, és ajándékul dobja oda magát a szerelemnek. Ha adsz erre a sok össze-vissza beszédre, akkor bizony ajkadon a vereség elõízével ballagsz vissza sátradhoz. Mert ezek a katonák tréfálkoztak, bírálták a háborút, gyalázták a vezéreiket. Csakhogy te a hajóhidat súroló, vitorlákat kibontó tengerészeket meg a szegkovácsokat láttad, mivel azonban rövidlátó voltál, nem láttál tovább az orrod hegyénél, mit sem vettél észre a hajó nagyszerûségébõl.

Én azonban ma este meglátogattam a börtöneimet. És arra döbbentem rá, hogy a csendõr szükségképpen helytelenül válogatta ki a rabokat, csak azokat vetette fogságba, akik állhatatosak voltak, nem alkudtak, nem voltak hajlandók megtagadni tévedhetetlennek érzett igazságukat.

És azokat hagyta szabadlábon, akik hajlandók voltak megtagadni igazságukat, és csaltak. Mert emlékezz szavaimra: bármilyen legyen a csendõr kultúrája, és bármilyen legyen a tiéd, ha a csendõrnek van joga megítélnie téged, akkor csak az áll meg elõtte, aki hitvány. Mert minden igazság, legyen az akármilyen, bûn és tévedés a csendõr szemében, ha ember és nem begyepesedett fejû okoskodó igazsága. Mert a csendõr azt akarja, hogy egy könyvnek, egy embernek, egy formulának higgy. Mert ha neki kellene a hajót építenie, a csendõr azzal kezdené, hogy megpróbálná megszüntetni a tengert.

Mert belefáradtam a szavakba, amelyek a nyelvüket öltögetik egymásra, és egyáltalán nem tartom képtelenségnek, hogy kényszereim minõségében keressem a szabadságom minõségét.

Mint ahogyan a férfiember háború idején tanúsított bátorságának a minõségében a szerelmét.

Mint ahogyan nélkülözéseinek a minõségében a fényûzését. Mint ahogyan halálra szántságának a minõségében az életben élvezett örömét.

Mint ahogyan hierarchiájának a minõségében egyenlõségének - amit én szövetségnek nevezek - a minõségét.

Mint ahogyan a földi javak visszautasításának a módjában annak a minõségét, ahogyan ugyanezekkel a javakkal él.

Mint ahogyan az országnak való tökéletes alávetettségének a minõségében emberméltóságának a minõségét.

Mert ha az egyént akarod segíteni, mondd meg nekem, mi az egyén? Én tudom, én láttam leprásaim esetében.

És ha a gazdag és szabad közösséget óhajtod pártfogolni, mondd meg nekem, mi az a közösség? Én tudom, mert láttam berbereim esetében.

Mert azoknak, akik nem értették meg kényszereimet, így válaszoltam:

“Hasonlók vagytok a gyermekhez, aki világéletében csak egyfajta kõedényt látott, s ezért azt hiszi, másféle nem is létezik. Amikor aztán más házba kerül, nem érti, miért torzították, csúfították el szülõháza egyedül igazi kõedényét? Ugyanígy, amikor azt látod, hogy a szomszéd országban másfajta embert kovácsolnak, mint amilyen te vagy, aki másként érez és gondolkozik, másként szeret, sír és gyûlöl, azt kérdezed, miért torzítják el azok ott az embert. Ez a te gyengeséged oka, mert nem fogod megmenteni templomod architektúráját, ha nem tudod, hogy ez az architektúra roppant érzékeny alkotás, az ember gyõzelme a természet felett. És hogy itt is, ott is bordázatok, oszlopok, boltozatok és támfalak rejlenek benne, azok védik az összedõléstõl.”

“És nem fogod fel, milyen veszély fenyeget, mert a másik ember mûvében csupán pillanatnyi eltévelyedést látsz, és nem érted meg, hogy esetleg örökre elveszhet egy ember, aki soha többé nem születik újra.”

“Azt hitted, szabad vagy, és méltatlankodtál, amikor kényszereimrõl szóltam neked. Holott ezek tulajdonképpen nem valami látható csendõrtõl származtak, hanem éppen attól voltak kényszerítõbbek, hogy észre sem vetted õket, mint ahogyan nem érzed a falba vágott ajtó kényszerét sem, és nem tekinted szabadságodon esett sérelemnek, hogy kerülõt kell csinálnod, ha ki akarsz menni.”

“De ha látni akarod azt az erõteret, amely embert csinál belõled, és amelyik bizonyos viselkedésre kényszerít, arra, hogy így érezz, gondolkozz, szeress, sírj és gyûlölj, ne pedig másként, akkor nézd meg, milyen hatása van a szomszédodra, s azonnal érzékelhetõvé válik számodra.”

“Máskülönben sohasem fogod felismerni. Mert a leesõ kõ nem érzi a lefelé húzó erõt. A kõ csak nyugalmi állapotban nyom.”

“Csak akkor ismered meg, mi mozgat, amikor ellenállsz. A szél sodorta levél számára már nincsen többé szél, ahogyan a szabadon esõ kõ számára sincs többé nehézkedés.”

“És ezért nem veszed észre a rád nehezedõ roppant kényszert, amely, mint a fal, csak akkor mutatkozna meg, ha például az jutna eszedbe, hogy felgyújtsd a várost.”

“Ahogyan a szavaid egyszerûbb kényszerét sem veszed észre.”

“Minden törvénykönyv kényszer, de láthatatlan kényszer.”

Áttanulmányoztam hát az uralkodók törvénykönyveit, az országokban kiadott rendeleteket, a különbözõ vallások rítusait, a temetési, esküvõi és születési szertartásokat, népem és más népek szertartásait, a mostaniakat és a múltbelieket, és egyszerû kapcsolatokat igyekeztem kiolvasni belõlük az emberek között, azokat a törvényeket próbáltam felfedezni, amelyeket azért hoztak, hogy emberré emeljék, irányítsák õket, biztosítsák a fennmaradásukat, de nem tudtam ilyeneket találni.

Ám amikor olyanokkal akadt dolgom, akik a szomszéd országból jöttek, ahol másféle rendje van az áldozatoknak, azonnal megéreztem ennek a rendnek az ízét, a zamatát, azt a módot, ahogyan a szerinte élõk szeretnek vagy gyûlölnek, mert nincs két szerelem vagy két gyûlölet, amelyik hasonlítana egymásra. Okkal gondolkoztam el ezen a fejlõdésen, és tettem fel magamnak a kérdést: “Miképpen lehetséges, hogy valamely rítus, bár látszólag semmiféle kapcsolatban nincsen vele, látszólag hatástalan, eredménytelen, hiszen egészen másra vonatkozik, mint a szerelemre, mégis ilyen és nem másféle szerelmet eredményez? Hol van hát a kapcsolat a cselekedet, a cselekedetet irányító falak és a között a mosoly között, amely ezé az emberé, és nem a szomszédjáé?”

Nem folytattam tovább a hiú vizsgálódást, mert jól megtanultam életem folyamán, hogy az emberek különböznek egymástól, bár elsõ szempillantásra láthatatlan maradnak a különbségek, szóban megfogalmazhatatlanok, hiszen tolmácsot használsz, akinek az a feladata, hogy a másik szavait lefordítsa számodra, vagyis megkeresse szavaid közül azokat, amelyek a legjobban hasonlítanak arra, amit abban a másik nyelven mondtak. És mivel szerelem, igazságosság vagy féltékenység féltékenységnek, igazságosságnak és szerelemnek lett lefordítva, fellelkesülsz attól, hogy mennyire hasonlítotok egymásra, holott ezeknek a szavaknak nem ugyanaz az értelme. És ha tovább folytatod a szó elemzését, fordításról fordításra haladva csak hasonlóságokat fogsz keresni és találni, s ezért mint az analízis során mindig, éppen az fog kisiklani a kezedbõl, amit meg szerettél volna ragadni.

Mert ha meg akarod érteni az embereket, akkor nem kell meghallgatnod, amit mondanak.

Ám a különbségek teljesek. Mert sem a szerelem, sem az igazságosság, sem a féltékenység, sem a halál, sem a himnusz, sem a gyermekekre vagy a fejedelemre, a kedvesre vagy az alkotásra való elcserélõdés, sem a boldogság arca, sem az érdek formája nem hasonlít egymásra. Én ismertem olyanokat, akik azt hitték magukról, hogy tökéletesen boldogok, és ajkukat összeszorítva szemlesütve adták a szerényet, ha elég hosszúra nõtt a körmük, meg olyanokat is, akik ugyanezt a játékot játszották, ha kérges tenyerüket mutogathatták. És ismertem olyanokat, akik a pincéikben õrzött arany súlyával mérték magukat, amit te piszkos zsugoriságnak vélsz mindaddig, amíg nem találtál másokra, akik ugyanilyen büszkék, ugyanilyen önelégült gyönyörûséggel ítélik meg önmagukat, ha sikerült haszontalan köveket felgörgetniük a hegyre.

De világosan megértettem, hogy hiába kísérletezek, következtetéssel nem lehet eljutni az egyik emeletrõl a másikra, eljárásom éppoly képtelenség, mint a fecsegõ viselkedése, aki veled együtt megcsodálja a szobrot, s azután az orr vonalával vagy a fül arányaival akarja megmagyarázni neked, mit fejez ki ez a szobor, ami lehet például egy véget ért ünnep melankóliája, de itt, a szobor arcán csupán egy szerencsés pillanat rögzítése, ez pedig sohasem magyarázható az anyagok természetébõl.

És arra is rájöttem, honnan származik a tévedésem. Onnan, hogy a fát a felszívott ásványi anyagokkal, a csendet a kövekkel, a melankóliát a vonalakkal, a lélek nemességét pedig a szertartásrenddel próbáltam megmagyarázni, visszájára fordítván ily módon az alkotás természetes rendjét, az ásványi anyagok felszívódását ugyanis a fa keletkezésével, a kövek rendjét a csend szeretetével, a vonalak struktúráját a melankólia felettük gyakorolt uralmával, a szertartásrendet pedig az egy és oszthatatlan, szavakkal meg nem határozható lelki nemességgel kellett volna magyaráznom, hiszen éppen ennek a megragadása, irányítása és megörökítése miatt állítottam azt a csapdát, ami egy bizonyos - ilyen és nem más - szertartásrend.

Ifjúkoromban én is vadásztam jaguárra. És állítottam jaguárcsapdákat, a verem mélyén báránnyal, meredezõ hegyes karókkal; felül fûvel fedtem be az egészet. S amikor hajnalban kimentem megnézni a csapdát, ott találtam benne a jaguár testét. Ha ismered a jaguár szokásait, akkor magad is kitalálhatod a jaguárcsapdát, karóstól, bárányostól és füvestõl. De ha akkor kérem tõled, hogy tervezz nekem jaguárvermet, ha fogalmad sincs a jaguárról, sohasem fogod kitalálni.

Ezért mondtam barátomról, az igazi mértantudósról, hogy õ az, aki érzi a jaguárt, és ki is találja hozzá a csapdát. Holott sohasem látott jaguárt. A mértantudós magyarázói ezt meg is értették, hiszen meg is mutatták neki a csapdába esett jaguárt, csakhogy õk a világot ezekkel a karókkal, bárányokkal, füvekkel és a csapda felépítéséhez szükséges egyéb elemekkel vizsgálják, és így próbálják logikájukkal kihámozni a lényegét. De ezt a lényeget nem találják meg. És mindaddig meddõ marad minden erõfeszítésük, amíg nem jelentkezik az, aki érzi a jaguárt anélkül, hogy valaha láthatta volna, és mivel érzi, el is fogja, megmutatja neked; pedig titokzatos módon olyan utat választott a hozzá való eljutáshoz, amely látszólag ellenkezõ irányba vezetett.

Atyám is mértantudós volt, amikor megalkotta az emberfogás szertartásrendjét. És vele együtt mindazok, akik másutt vagy régebben, másfajta szertartásrendeket alkottak, és másfajta embereket fogtak be csapdájukba. De aztán eljöttek a logikus elmék, a történészek és a kritikusok ostobaságának a napjai. Bámulják rendtartásodat, de nem következtetik ki belõle az ember arcát, mivel nem is lehet belõle kikövetkeztetni, s aztán mindenféle üres locsogás nevében, amelyet õk logikának neveznek, az emberi jogokra hivatkozva szétszedik a csapda alkotó elemeit, tönkreteszik szertartásodat, amivel azt érik el, hogy kicsúszik kezedbõl a zsákmány.

Én azonban idegen tájon sétáltam, és meg tudtam találni azokat a gátakat, amelyek embert teremtenek számomra. Lassúra fogtam lovam lépteit, és rátértem egy útra, amelyik két falut kötött össze. Az út egyenesen is átszelhette volna a síkságot, de ehelyett megkerült egy szántóföldet, úgy hogy néhány percet elvesztegettem ezzel a kitérõvel; bosszantott ez a nagy zabtábla, mert ha ösztönömre bízom magamat, az egyenesen vezetett volna, a mezõ súlya azonban erõsebb volt nálam. Életembõl rabolt el valamicskét az, hogy itt volt az a zabtábla: olyan perceket áldoztam rá, amelyeket másra is felhasználhattam volna. Szolgájává tett ez a mezõ, mert belenyugodtam a kerülõbe, és bár lovamat belehajthattam volna a zabba, oly tisztelettel bántam vele, mintha templom lett volna. Majd falakkal bekerített birtok mentén vezetett tovább az utam. A birtokra is tekintettel volt, lassan kerülgette a kõfalak ki-beszögelléseit. A kõkerítés mögött fákat pillantottam meg, amelyek szorosabban voltak ültetve, mint a mi oázisainkban szokás, az ágak mögött édesvizû tó csillogott. Olyan csend volt, hogy szinte hallani lehetett. Aztán egy lombok borította kapu elõtt haladtam el. Utam itt kettévált, egyik ága a birtokra vezetett. És így e lassú vándorlás alatt, miközben lovam meg-megbotlott a kerékcsapásban, vagy valami fûcsomó, letépve a fal tövébõl, rántott egyet a kantárszáron, szinte észrevétlenül az az érzésem támadt, hogy körülményes kanyargása közben mindenre tekintettel van, bõven bánik idejével, úgy vesztegeti, mintha valami szertartásrendnek engedelmeskedne, vagy a királynál elõszobázna, utam egy fejedelem arcát rajzolja ki elõttem, és hogy mindazok, akik ezen az úton járnak, kordéjukon zötyögve, lassan poroszkáló szamaruk hátán himbálózva, tudtukon kívül a szeretetben gyakorolják magukat.

Atyám így beszélt hozzám:

“Azt hiszik, gazdagabbak, ha gyarapítják a szókészletüket. Igaz persze, hogy egy szóval többet is használhatok, ha például egy másféle nappal szemben ez a szó számomra az “októberi napot” jelenti. De nem látom, mit nyerek vele. Ellenkezõleg, arra jövök rá, hogy elveszítem vele annak a függésnek a kifejezését, amely számomra októbert, az októberben érõ gyümölcsöket és az októberi friss idõt ahhoz a naphoz fûzi, amelyik már alig-alig futja be útját, annyira elfáradt. Ritkák azok a szavak, amelyeknek a révén nyerek valamit, mert közvetlenül fejeznek ki egy olyan összefüggésrendszert, amelyet másutt fogok majd használni, s amilyen például ez a szó: “féltékenység”. Mert a féltékenység szó segítségével, anélkül, hogy az egész összefüggésrendszert ki kellene bogoznom, utalok arra is, aki féltékeny, és arra is, akire, amire féltékeny. Ilyen értelemben a szomjúság is a víz kiváltotta féltékenység érzése. Mert akiket szomjhaláltól elpusztulni láttam, nem valamiféle betegség kínjait szenvedték, amely önmagában nem is szörnyûségesebb, mint a pestis, hiszen az az ember csak elkábul tõle, és halkan nyögdécsel. A víz azonban üvöltést vált ki belõled, annyira vágyol rá. Álmodban látod a többieket, amint isznak. És pontosan az az érzésed, hogy másutt a csörgedezõ víz árulást követ el ellened. Akárcsak asszonyod, aki rámosolyog ellenségedre. És szenvedésed nem olyan, mint a betegség, hanem mint a vallás, a szerelem, mint az arcok, amelyek sokkalta erõsebben hatnak rád. Mert olyan ország törvényei szerint élsz, amelyik nem a dolgok, hanem a dolgok értelmének az országa.”

“Az »októberi napot« kifejezõ új szó azonban nem sokat segít rajtam, mert túlságosan egyedi.”

“Ezzel szemben valóban gazdagítlak, ha olyan eljárásokra tanítlak meg, amelyeknek a segítségével ugyanazokkal a szavakkal különbözõ csapdákat állíthatsz, olyanokat, amelyekkel minden vadat foglyul ejthetsz. Ahogyan a kötél csomói között is válogathatsz: az egyik hurok jó lesz rókafogásra, a másik vitorláidat tartja majd szilárdan a szél irányában. De közbevetett mondataim játéka, igéim ragozása, körmondataim sodró ereje, a kiegészítõk elevenítõ ereje, a visszhangok és a visszatérések, ez az egész tánc, amelyet eljársz, s amely, ha egyszer eljártad, azt hömpölygeti át az olvasódba, amit át akartál neki adni, vagy azt ragadja meg könyvedben, amit meg akartál ragadni...”

“Eszmélni - mondotta másutt atyám - azt jelenti, hogy stílust alkotunk magunknak.”

“Eszmélni - bizonygatta - nem azt jelenti, hogy be kell fogadnunk mindenféle gondolatlimlomot, ami aztán tovább alszik bennünk. Nem sokat érnek ismereteid, semmi hasznukat nem látod, ha nem úgy használod õket, mint egyszerû tárgyakat, mesterséged eszközeit, legyen az a mesterség hídépítés, aranyásás vagy híradás számomra arról, hogy milyen messze esik városomtól egyik vagy másik fõváros. De a kifejezés-gyûjtemény még nem az ember. Eszmélni ugyancsak nem jelenti szótárad bõvítését sem. Mert szókészleted gyarapodásának csupán az a célja, hogy tovább juss azáltal, hogy egymással összehasonlítod féltékenységeidet; de csupán stílusod minõsége kezeskedhet eljárásaid minõségérõl. Különben nem tudok mit kezdeni gondolataid száraz összefoglalásaival. Szívesebben hallom ezt a szót: “októberi nap”, mert számomra többet mond, mint az általad kitalált új szó, mert a szememhez; a szívemhez szól. Köveid csak kövek, de ha összeraktad õket, akkor oszlopok, s ha az oszlopokat is összeraktad, katedrálisok lesznek belõlük. Ám ezeket az egyre nagyobb és nagyobb együtteseket csak építészeim géniuszának a segítségével voltam képes összehozni, õ válogatta ki õket stílusa egyre nagyobb szabású mûveleteihez, vagyis ahhoz, hogy kibontakoztathassa erõvonalait a kövekben. Nos, a mondatban te is ilyen mûveletet végzel el. És ez az, ami mindennél fontosabb.”

“Nézd csak ezt a vadembert - mondotta atyám. - Hiába gyarapítod a szókészletét, legfeljebb kifogyhatatlan fecsegõ lesz belõle. Agyát megtöltheted ismereteid egész tárával, legfeljebb fecsegõ alakból üres, beképzelt alakká lesz. Képtelen leszel megállítani. Megrészegül kongó locsogásától. Te pedig értetlenül állsz, és így gondolkodsz: »Miképpen lehetséges, hogy kultúrám nem felemelte, hanem még jobban lealacsonyította ezt a vadembert, nem a remélt bölcset bontakoztatta ki belõle, hanem valami olyan rothadékot, amivel nem tudok mit kezdeni? És mennyire rájöttem, hogy milyen nagy, nemes és tiszta volt tudatlanságában!«”

“Mert csupán egyetlen ajándékot kellett volna adnod neki, azt, amit egyre jobban elfelejtesz és elhanyagolsz: a stílus használatát. Mert akkor ahelyett, hogy úgy játszana ismeretei tárgyával, mint színes léggömbökkel, abban lelve kedvét, hogy felpukkassza õket, megrészegülve zsonglõrködésétõl, egyszerre csak, talán kevesebb eszközzel, azok felé a szellemi tevékenységek felé fordulna, amelyek az ember igazi felemelkedését jelentik. És akkor egyszeriben olyan tartózkodó és hallgatag lesz, mint a gyermek, aki játékot kapott tõled. Elõször zajt csap vele. De aztán megtanítod rá, hogyan rakhatja össze. És akkor elgondolkozik és elhallgat. Aztán bevonul a szoba sarkába, összeráncolja a homlokát, és lassan megszületik az emberi állapotra.”

“Tanítsd hát mindenek elõtt nyelvtanra és az igék használatára oktalan embertársadat. Meg a mondat bõvítményeinek a használatára. Tanítsd meg cselekvésre, mielõtt rábíznád, mit cselekedjen. És azt fogod látni, hogy akik most akkora zajt csapnak, és - hadd éljek a te szavaiddal - túl sok gondolatot vetnek fel, és kifárasztanak vele, rájönnek a hallgatás ízére.”

“Mert ez a lélek emelkedettségének egyedüli jele.”

Akárcsak az igazság, amikor hasznomra válik.

Te csodálkozol rajta. De ha nem tévedek, nem csodálkozol, amikor a kenyér, amelyet eszel, a víz, amelyet iszol, szemek csillogásává változik, sem amikor a napfény lombbá, gyümölccsé és magvakká lesz. Természetesen semmi olyat nem fedezel majd fel a gyümölcsben, ami a napra hasonlít, vagy akár a cédrusban, ami a cédrusmaghoz hasonlítana.

Mert valamibõl születni nem jelent hozzá való hasonlóságot.

Vagy inkább valami olyat nevezek “hasonlóságnak”, ami nem a szemedre vagy az értelmedre, hanem kizárólag a lelkedre vonatkozik. Ezt jelzem, amikor azt fejezem ki, hogy a teremtés hasonlatos Istenhez, a gyümölcs a naphoz, a költemény a költemény tárgyához, és az ember, akit belõled teremtettem, az ország szertartásrendjéhez.

És ez rendkívül fontos, mert ha nem ismered fel szemeddel azt a leszármazást, amelynek csak a lélek számára van értelme, akkor elveted nagyságod feltételeit. Hasonlatos vagy a fához, amelyik nem fedezvén fel a nap jeleit a gyümölcsben, elveti a napot. Vagy inkább, mint a tanár: mivel nem találja meg a mûben azt a megfogalmazhatatlan indítékot, amelybõl keletkezett, hozzálát, tanulmányozza, megállapítja a szerkezetét, kiértékeli, vajon vannak-e belsõ szabályai, s aztán olyan mûvet fabrikál, amelyben mindezek megvannak. Te pedig menekülsz elõle, hogy ne kelljen meghallgatnod.

Ez az a pont, amelyen a pásztorlányban, az asztalosmesterben vagy a koldusban is több a lángész, mint birodalmam összes filozófusában, történészében és kritikusában együttvéve. Mert nem szeretik, ha kitaposott útjuk elveszíti körvonalait. Miért - kérdezed tõlük? Mert õk úgy szeretik. És ez a fajta szeretet az a titokzatos út, amelyen át életük táplálékot kap. Mivel szeretik, kell tõle valamit kapniuk. És nem fontos, meg tudod-e fogalmazni, mit. Csak a logikus elmék, a történészek meg a kritikusok azok, akik csupán azt fogadják el a világból, amirõl locsogni lehet. Mert én úgy vélem, hogy te, emberpalántám, még csak most kezdesz beszélni tanulni, tapogatózol, próbálkozol, és egyelõre a világnak csupán egy kicsike hártyáját ragadod még meg. Mert a világot nehéz kifejezni.

Az okosok azonban csak nyomorúságos gondolatlimlomuk soványka tartalmában tudnak hinni.

Ha elveted templomomat, szertartásrendemet és szerény mezei utamat, mivel sem tárgyát, sem értelmét nem tudod kifejezni annak, amit közölni akarsz, akkor majd beleverem orrodat a saját piszkodba. Mert vannak esetek, amikor nem találsz szavakat, amelyeknek a zsongásával elkábíthatsz, vagy olyan képeket, amelyeket tapintható bizonyítékokként lobogtathatnál elõttem, de mégis hajlandó vagy fogadni olyan látogatót, amelyiknek még a nevét sem tudod kimondani. Hallgattál valaha zenét? Miért hallgatod?

Általában szépnek fogadod el a tenger felett lenyugvó nap szertartását. Meg tudnád mondani, miért?

Én azt mondom neked, hogy ha végigporoszkáltál szamaraddal azon a mezei úton, amelyrõl az imént beszéltem neked, akkor változás ment benned végbe. És nem törõdöm vele, meg tudod-e nekem magyarázni, miért.

Ezért nem egyformán jó minden rítus, minden áldozat, minden szertartás és minden út. Vannak rosszak, amint van alacsonyrendû zene is. De eszemmel nem tudom eldönteni, melyik milyen. Ehhez jelre van szükségem, és ez a jel te vagy.

Ha meg akarom ítélni, milyen az út, a szertartás vagy a költemény, megnézem azt az embert, aki onnan jön. Vagy meghallgatom, hogyan dobog a szíve.

Olyan ez, mintha arra hivatkozva, hogy a hajó szegekkel egyberótt deszkaalkotmány, a szegkovácsok vagy a deszkát fûrészelõ munkások maguk akarnák irányítani a hajó építését, és õk akarnák kormányozni a tengeren.

Mert a tévedés mindig ugyanaz: tévedés a dolgok sorrendjében. Nem a hajó születik a szegkovácsolásból és a deszkafûrészelésbõl. Hanem a szegkovácsolás és a deszkafûrészelés születik a tengerre való vágyódásból, a hajó növekedésébõl. A hajó rajtuk keresztül valósul meg, úgy szívja õket magába, mint a cédrus a sziklás talaj nedveit.

A deszkafûrészelõ munkásoknak és a szegkovácsoknak a deszkákra és a szegekre legyen gondjuk. Nekik a deszkákat meg a szegeket kell ismerniük. A hajó szeretetének az õ nyelvükön a deszka és a szeg szeretetévé kell válnia. De a hajóról nem tõlük fogok tanácsot kérni.

Ugyanígy van azokkal is, akiket azzal bíztam meg, hogy hajtsák be az adókat. Nem tõlük érdeklõdöm a kultúra útjairól. Õk engedelmeskedjenek csak nekem szép csendesen.

Mert ha gyorsabb vitorlást találok ki, ha megváltoztatom a deszkák alakját, a szegek hosszát, szakembereim azonnal morgolódnak és lázadoznak. Szerintük ugyanis a hajó lényegét rombolom le, amely lényeg kizárólag az õ deszkáikon és szegeiken nyugodott.

Pedig dehogy! Az én kívánságomon.

Amazok pedig, ha változtatok valamit a pénzügyeken, és így az adóbehajtás módján is, azonnal zúgolódni és lázadozni kezdenek, mert az országot teszem tönkre, amely az õ gyakorlatukon nyugodott.

Jobb, ha mindnyájan elhallgatnak.

Ennek fejében azonban tisztelni fogom õket. Ha egyszer leszállt hozzájuk az õ istenségük, nem fogok nekik tanácsokat osztogatni, hogyan kovácsolják a szeget, hogyan fûrészeljék a deszkát. Ezzel én nem kívánok foglalkozni. A katedrális építésze, ahogy halad a munka, egyre buzdítja a szobrászt, megpróbálja szívébe önteni a saját lelkesedését. De odáig nem megy el, hogy tanácsokat osztogasson neki, milyen legyen az a bizonyos mosoly. Mert ez utópia lenne, fordított világépítés. Szegekkel foglalkozni annyi, mint jövendõ világot kitalálni. Ez pedig képtelenség. Vagy fegyelmet bevezetni abba, ami nem a fegyelem hatáskörébe tartozik. Ilyenkor mutatkozik meg az a bizonyos tanáros rend, ami nem az élet rendje. A maga idejében majd eljön a deszkák és a szegek órája is. De ha elõbb foglalkozom velük, soha meg nem születõ világra vesztegetem fáradságomat. Mert a szegek és a deszkák formája az élet realitásával való érintkezésben alakul ki, s ezeket csak a szegkovácsok és a deszkafûrészelõk tudják felismerni.

És minél erõsebb lesz az általam gyakorolt kényszer - ami az embereknek adatott vágy a tengerre szállásra -, annál kevésbé lesz látható az én zsarnokságom. Mert a fában nincs zsarnokság. A zsarnokság akkor jelentkezik, ha a nedvekkel akarod felépíteni a fát. Nem pedig akkor, ha a fa szívja fel a nedveket.

Mindig mondtam neked: a jövõ megalapozása lényegében és kizárólag a jelen megtervezése. Mint ahogyan a hajó megalkotása is kizárólag azt jelenti, hogy felkelted az emberben a tengerre szállás vágyát.

Mert nincsen - soha sincsen - olyan logikus nyelv, amelyik az anyagoktól elvezetne téged ahhoz, ami fontos számodra, ami felette áll az anyagoknak, és például megmagyarázza az országot a fákból, hegyekbõl, városokból, folyókból, emberekbõl, a szobrod arcán honoló szomorkás hangulatot az orr, az áll, a fülek vonalaiból és tömegeibõl, katedrálisod áhítatos légkörét a kövekbõl, a birtokot a birtok elemeibõl, vagy egész egyszerûen a fát az ásványi sókat tartalmazó nedvekbõl. (Zsarnokságod onnan származik, hogy valami lehetetlen mûveleteket akarván megvalósítani, felbosszantanak sikertelenségeid, másoknak teszel miattuk szemrehányást, és végül kegyetlenkedni kezdesz.)

Nincsen logikus nyelv, mert nincsen logikus, szerves összefüggés sem. A fát nem az ásványi nedvekbõl, hanem a magból kelted ki.

Az egyetlen út, amelynek értelme van, de amelyik nem fejezhetõ ki szavakkal, mert tiszta alkotás vagy visszhang, az, amely Istentõl az értelmüket, színüket és mozgásukat tõle nyert tárgyakhoz vezet el. Mert az ország tölt meg titokzatos erõvel téged, a fákat, a hegyeket, a folyókat, a nyájakat, a vízmosásokat és az otthonokat. A szobrász lelkesedése önt titokzatos erõt az agyagba vagy a márványba, a katedrális adja meg értelmét a köveknek, csinál belõlük csendtárolókat, és a fa szívja fel az ásványi nedveket, hogy kibontakoztassa õket a fényben.

És én kétféle embert ismerek, akik új ország alapítását tanácsolják nekem. Az egyik logikus elme, aki az értelmével épít. Én azonban utópiának nevezem, amit csinál. És semmi sem fog belõle születni, mert semmi sincs benne. Akárcsak a szobrászat tanára által készített szobor. Mert az alkotó lehet valóban értelmes, ám az alkotás nem az értelem mûve. Ez az ember szükségszerûen meddõ zsarnokká fog válni.

A másikat valami erõs bizonyosság ûzi-hajtja, amelynek nem tudna nevet adni. Ez a fajta ember olyan lehet, mint az értelmetlen pásztor vagy ácsmester, mert az alkotás nem értelem dolga. Az agyagot gyúrva nem igen tudja a szobrász, mit hoz ki belõle. Nincs megelégedve: balról még igazit rajta valamit. Aztán alul. És az arc egyre jobban megfelel valami olyannak, aminek nincsen neve, de belül feszíti õt. Egyre jobban hasonlít valamire, ami nem is arc. Tulajdonképpen nem is tudom, mit jelent ebben az esetben az, hogy “hasonlít”. De lám, ez az agyagból gyúrt arc, amely valami megfogalmazhatatlan, szavakba nem önthetõ hasonlatosságot nyert, azzal a képességgel rendelkezik, hogy átvigye beléd, közölje veled azt, ami a szobrászt mozgatta. És ugyanúgy megköt téged is, ahogyan õt megkötötte.

Mert az az ember nem az értelmével, hanem a szellemével, a lelkével dolgozott. Ezért mondom neked, hogy a világot a lélek kormányozza, nem az értelem.

Tehát ezt mondottam neked: “Hacsak nem vak rabszolgák az emberek, minden vélemény megtalálható mindegyikben. Nem mintha állhatatlanok volnának, hanem azért, mert belsõ igazságuk olyan igazság, amelyik nem talál magának testére szabott öltönyt a szavakban. Ezért kell neki egy kicsike ebbõl is, abból is...”

Mert te leegyszerûsítetted a dolgokat a szabadsággal és a kényszerrel. Aztán habozol a kettõ között, mivel az igazság nincs sem az egyikben, sem a kettõ között, hanem a kettõn kívül van. De hát micsoda véletlen révén tudhatnád egyetlen szóba belesûríteni a te belsõ igazságodat? A szavak nyomorúságos kis skatulyák. És vajon az, amire szükséged van, hogy nagyobb lehess, kinek, minek a nevében férne el egy ilyen nyomorúságos skatulyában?

De vajon ahhoz, hogy szabad légy, mint a húros hangszerén improvizáló zenész, nem az kell-e, hogy elõbb ujjgyakorlatokat végeztessek veled, megtanítsalak a mûvészetére? Már pedig ez küzdelem, kényszer és kitartás kérdése.

És ahhoz, hogy olyan szabad légy, mint a hegyek lakója, nem az kell-e vajon, hogy elõbb gyakorold az izmaidat, ami megint csak küzdelem, kényszer és kitartás?

És ahhoz, hogy olyan szabad légy, mint a költõ, nem az kell-e, hogy elõbb gyakorold az agyadat, kidolgozd a stílusodat, ami megint csak küzdelem, kényszer és kitartás?

Nem jut eszedbe, hogy a boldogság feltétele sohasem a boldogság keresése? Különben leülnél, nem tudva, hová fuss. A boldogság jutalomként adatik meg neked az alkotó munka után. És a boldogság feltétele a küzdelem, a kényszer és a kitartás.

Nem jut eszedbe, hogy a szépség feltétele sohasem a szépség keresése? Különben leülnél, nem tudva, hová, merre fuss. Ha mûved elkészült, a szépség jutalmadként adatik meg neki. És a szépség feltétele a harc, a kényszer és a kitartás.

Ugyanígy szabadságod feltételei is. Nem a szabadságod ajándékai. Különben leülnél, nem tudva, hová fuss. Amikor végül embert faragtak belõled, a szabadság ennek az embernek a jutalma: immár egy egész ország felett rendelkezik, amelyben szabadon cselekedhet. És szabadságod feltétele a küzdelem, a kényszer és a kitartás.

Vállalom azt a kockázatot, hogy megbotránkoztatlak, és kimondom, hogy testvériséged feltétele sem az egyenlõséged, mert a testvériség jutalom, és az egyenlõség Istenben teremtõdik meg. Mint a fa, amely hierarchia. Ám láttad-e valaha, hogy egyik része elnyomja a másikat? Vagy a templom, amely szintén hierarchia. Az alapzatán nyugszik, de a zárókõben fejezõdik be. Ám hogyan tudhatnád, melyik fontosabb a másiknál a kettõ közül? Mit ér a vezér sereg nélkül? Mit ér a sereg vezér nélkül? Az egyenlõség egyenlõség az országban, a testvériség jutalomként adatik meg nekik. Mert a testvériség nem a tegezõdés vagy a gyalázkodás joga. Én mondom neked, testvériséged a hierarchiád jutalma, azé a templomé, amelyet egymás segítségével építetek. Mert én a testvériséget azokban az otthonokban fedeztem fel, ahol tisztelet övezte az atyát, és ahol az idõsebb testvér védelmezte a fiatalabbat. Ahol a kisebb testvér rábízta magát a bátyjára. És melegek voltak esti együttléteik, ünnepeik és hazatéréseik. Mert ha olyanok, mint az ömlesztett anyag, ha egyik sem függ már a másiktól, ha egyszerûen csak elmennek egymás mellett, és úgy keverednek össze, mint a golyók, hol fedezel fel közöttük testvériséget? Meghal az egyik? Lesz helyette másik, hiszen személy szerint nem volt rá szükség. Ahhoz, hogy szerethesselek, azt akarom tudni, hol vagy, ki vagy.

És ha kimentettelek a tenger habjaiból, ettõl még jobban foglak szeretni, mert felelõs vagyok az életedért. Vagy ha virrasztottam ágyad felett, és meggyógyítottalak, amikor beteg voltál - vagy ha öreg szolgálóm vagy, aki lámpaként világítottál nekem, vagy nyájam õrzõje voltál. Majd elmegyek hozzád, és iszom kecskéd tejébõl. Én kapok tõled, te pedig adsz nekem. És te is kapsz tõlem, és én is adok neked. Annak azonban nincs mit mondanom, aki sértõdötten velem egyenlõnek jelenti ki magát, és nem akar tõlem függni, de azt sem akarja, hogy én függjek tõle. Csak azt szeretem, akinek a halála fájdalmas lenne számomra.

Ezen az éjszakán szeretetem csendjében fel akartam hágni a hegyre, hogy ismét megfigyelhessem a várost, miután fáradságos felkapaszkodásommal szépen elhelyeztem a csendben és a mozdulatlanságban - de aztán félúton megálltam, megállított a szánalom, mert panaszokat hallottam felém szállni a síkság felõl, és szerettem volna megérteni õket.

A panaszhangok az istállókba terelt jószágtól származtak. Meg a mezõk, az ég és a vízpartok állataitól. Mert csak az állatok tanúskodnak az élet karavánjában, a növényeknek nincs nyelvük, az ember pedig félig szellemi életet élve már kezd élni a csend ajándékával. Mert akit rákbetegség kínoz, összeharapja az ajkát és hallgat, szenvedése a test belsõ küzdelme felett lélekfává változik, amelyik olyan országba bocsátja szét ágait és gyökereit, amely nem a dolgoké, hanem a dolgok értelméé. Ezért szorongatóbb a hallgató szenvedés, mint az, amelyik hangosan kiált. Az a szenvedés, amelyik hallgat, betölti a szobát. Betölti a várost. És nincs távolság, amely elég volna, hogy menekülhess elõle. Ha kedvesed tõled távol szenved, és te igazán szereted õt, bárhol légy is, mindenütt hatalmában tart a szenvedése.

Szóval hallgattam az élet panaszait. Mert az élet tovább folytatódott az istállókban, a mezõkön és a vizek partján. Mert bõgtek az istállóban az ellõ üszõk. Mert hallottam a békáiktól mámoros mocsarakból felém szálló szerelem szavait is. És a gyilkolás sikolyait is, mert sírt a fajdkakas a róka fogai között, és mekegett a kecske, amelyet étkezésedhez áldoztál fel. Egy-egy vadállat idõnként egyetlen ordításával elhallgattatta, egy csapásra a csend birodalmává változtatva a tájat, amelyben minden élet félelmet verejtékezett. Mert a ragadozó vadak a félelem keserû szagán tájékozódnak, amelytõl terhes lesz a szél. Alig üvöltötte el magát a vad, máris úgy világított elõtte minden áldozata, mint megannyi lámpás.

De aztán felengedett a föld, az ég és a vízpartok állatainak a rettenete, és újra rázendített az ellõ üszõ, a szerelem és a vérontás panaszkórusa.

“Ó - gondoltam magamban -, íme a nagy karaván hangjai mert az élet nemzedékrõl nemzedékre száll, és az idõkön át való vonulása olyan, mint a megrakott kocsi, amelynek sír a tengelye...”

Ekkor adatott megértenem végre valamit az emberek szorongásából, mert az emberek is tovább származtatják magukat, önmagukból kivándorolva nemzedékrõl nemzedékre. És a városokban meg a vidéken éjjel-nappal kérlelhetetlenül követik egymást ezek az osztódások, mintha a test szövete szakadna szét, forradna újra össze, és magamban éreztem, mintha seb lett volna, valami lassú és örök vedlés és átalakulás gyötrelmeit.

“De ezek az emberek - gondoltam magamban - nem a dolgokból élnek, hanem a dolgok értelmébõl, lehetetlen, hogy ne adnák egymásnak tovább a jelszavakat.”

“Ezért látom, hogy jóformán alig született meg a gyermekük, máris igyekszenek megtanítani nyelvük használatára, mint valami titkosíráséra, mert ez az õ kincstáruk kulcsa. Hogy át tudják belé vinni ezt a csodaosztályrészt, nagy fáradsággal nyitogatják elõtte a menet útját. Mert nehéz szavakba önteni, és súlyosak és törékenyek azok az összegyûjtött kincsek, amelyeket nemzedékrõl nemzedékre tovább kell származtatni.”

“Kétségtelen, hogy ez a falu ragyogó. Kétségtelen, hogy szívet-lelket gyönyörködtet a falunak ez a háza. De mit csinál az új nemzedék ebben a sivatagban, ha olyan házakban fog lakni, amelyekbõl csak a használatuk módját ismeri? Mert amiképpen meg kell tanítanod örököseidet a zene mûvészetére, ha azt akarod, hogy kedvüket tudják lelni valamely húros hangszerben, ugyanúgy meg kell õket tanítanod kiolvasni a dolgok sokféleségébõl házad, birtokod és országod arcát, ha azt akarod, hogy emberi érzelmeket átélõ emberekké legyenek.”

“Mert ha ezt nem cselekszed, akkor az új nemzedék barbár módján üt majd tábort abban a városban, amelyet tõled vett át. Ám miféle örömöt lelnének a barbárok a te kincseidben? Nem tudnak velük élni, mert nem bírják nyelved kulcsát.”

“Azok számára, akik elvándoroltak a halálba, falainak, fáinak, kútjainak és házainak a jelentésével olyan volt a falu, mint a hárfa. Minden fa más volt a maga történetével. És minden ház más volt a maga szokásaival. És minden fal más volt a maga õrzötte titkok miatt. Mert úgy komponáltad meg a sétádat, mint valami zenét, a kívánt hangot csalva ki minden egyes lépésedbõl. Ám a barbár, aki csak táborozik, nem tudja dalra fakasztani a faludat. Unatkozik benne, és mivel képtelen bármit megérteni belõle, ledönti falaidat, elherdálja tárgyaidat. Bosszút akarva állni a hangszeren, amelyet nem tud megszólaltatni, felgyújtja, mert a tûz legalább annyi haszonnal jár, hogy világít neki. Utána azonban elkedvetlenedik és ásítozik. Mert ahhoz, hogy a fény szép legyen, ismerni kell, mit gyújt meg az ember. Például gyertyádat istened elõtt. De a barbárnak még a házad lángja sem mond semmit, mert nem áldozat lángja.”

Egyszóval nem hagyott nyugodni ennek a nemzedéknek a képe, amely betolakodik, betelepszik a másik vackába. És éreztem, milyen lényegesek azok a szokások, amelyek országomban arra kényszerítik az embert, hogy továbbadja vagy átvegye örökségét. Nekem lakókra, nem táborozó barbárokra van szükségem a házamban, akik a sehonnanból jönnek.

Ezért kényszerítem rád, mert lényegesek, azokat a hosszadalmas ceremóniákat, amelyekkel befoltozom népem szakadásait, hogy semmi se menjen veszendõbe örökségébõl. Mert a fa valóban nem törõdik magvaival. Úgy jó, ahogyan a szél letépi és elsodorja õket. Mert a rovar sem törõdik a petéivel. Majd felneveli õket a nap. Amijük van, mind elfér a testükben, és a test révén származik tovább.

De mivé leszel te, ha senki sem fogott kézen, és nem mutatta meg neked azt az összegyûjtött mézet, amelyik nem a dolgok, hanem a dolgok értelmének a körébe tartozik? Semmi kétség, a könyv betûit mindenki láthatja. Téged azonban kénytelen vagyok gyötörni, hogy megajándékozhassalak a költemény e kulcsaival.

Például itt van a temetési szertartás, amelyet ünnepélyessé kívánok tenni. Mert nem arról van egyszerûen szó, hogy elkaparunk egy emberi testet. Hanem arról, hogy semmit sem hagyva veszendõbe menni, mint az összetört urna darabkáit, gondosan összegyûjtjük örökségedet, amelynek letéteményese volt a halottad. Nehéz mindent megmenteni. A halottak összegyûjtése hosszadalmas. Sokáig kell még siratnod õket, elmélkedned az életükön, megünnepelned a születésnapjukat. Számtalanszor vissza kell még fordulnod, hogy meggyõzõdj róla, nem felejtesz-e el valamit.

Vagy például a házasságok, amelyek elõkészítik a születés megrendítõ kettészakadását. Mert a ház, amelyben laksz, éléskamra, csûr és raktár lesz. Ki mondhatja meg, mi minden van benne? Azt a kifinomult mûvészetet, ahogyan szeretsz, nevetsz, élvezed a költeményt, ahogyan cizellálod az ezüstöt, ahogyan sírsz és töprengsz, mind gondosan össze kell gyûjtened, hogy te is tovább add. Azt akarom, hogy szerelmed megrakott hajó legyen, amelynek át kell kelnie a nemzedékeket elválasztó feneketlen mélységen, ne pedig ágyasság, hívságos tartalékok felett való hívságos osztozkodás.

Vagy például a születést övezõ szokások: mert ilyenkor arról a szakadásról van szó, amelyet be kell foltozni.

Ezért kívánok én szertartásokat, amikor házasodol, amikor gyermeket szülsz, amikor meghalsz, amikor eltávozol, amikor visszajössz, amikor építkezésbe kezdesz, amikor beköltözöl, amikor betakarítod a termést, amikor megkezded a szüretet, amikor háború vagy béke korszaka kezdõdik.

És ezért kívánom, hogy neveld gyermekeidet, hogy hasonlítsanak hozzád. Mert nem õrmesteri feladat átszármaztatni rájuk az örökséget, hiszen az örökség nem fér bele az õrmester szolgálati utasításaiba. Ha mások is átadhatják neki a te tudásbatyudat meg a te szegényes gondolatlimlomodat, mihelyt elszakad tõled, mindent el fog belõle veszíteni, ami nem fejezhetõ ki szóval, és nem fér bele a kiskönyvbe.

Gyúrd õket a magad hasonlatosságára, nehogy késõbb örömtelenül bolyongjanak egy olyan hazában, amely üres tábor lesz számukra, s amelynek a kincseit veszendõbe hagyják majd menni, mivel nem ismerik az ajtajukat nyitó kulcsokat.

Elszörnyedtem országom hivatalnokai miatt, annyira derûlátónak bizonyultak:

“Jó ez így - mondották -. A tökéletesség elérhetetlen.”

Persze, hogy elérhetetlen a tökéletesség. Nincs más értelme, mint hogy csillag legyen, amely felé haladnod kell. A tökéletesség irány és valami felé való törekvés. De egyedül csak a menetelés számít, és nincs olyan készen kapott helyzet, amelybe nyugodtan belecsücsülhetsz. Mert akkor megszûnik az az erõtér, amely egyedüli mozgatód, és olyan leszel, mint a holttest.

És ha valaki mégsem törõdik a csillaggal, az azt jelenti, hogy le akar ülni, aludni akar. De hová ülsz le? És hol alszol? Nem ismerek pihenõhelyet. Ha valami hely lázba ejt, az azért van, mert gyõzelmed tárgya. Ám más a harcmezõ, ahol élvezed az új gyõzelmet, és más a gyaloghintó, amellyé gyõzelmedet silányítod, amikor belõle akarsz élni.

Milyen ellenõrzõ mûhöz hasonlítod a mûvedet, hogy meg légy vele elégedve?

Mert csodálkozol szertartásaim vagy mezei utam erején. És mivel csodálkozol, vak vagy.

Nézd csak a szobrászt: valami ki nem mondhatót hordoz magában. Mert sohasem fejezheted ki szóval azt, ami élõ ember, nem pedig rég megholt ember csontváza. A szobrász az agyagból formál arcot, hogy továbbadhassa üzenetét.

Nos, mentedben elhaladtál mûve elõtt, megnézted ezt a talán dölyfös, talán mélabús arcot, s aztán tovább folytattad utadat. De ekkor már nem voltál ugyanaz. Mássá lettél, hacsak kis mértékben is, de mégis más, vagyis új irány felé fordultál, hajoltál, talán csak egészen rövid idõre, de mégis egy idõre.

Mi történt? Valaki szóban megfogalmazhatatlan indíttatást érzett, és erre gyúrni kezdte az agyagot. Aztán utadba tette. Téged pedig, ha erre az útra lépsz, ugyanaz a megfogalmazhatatlan érzés tölt el, mint õt.

Mindez akkor is így van, ha a szobrász mozdulatai és a te arra jártod között százezer esztendõ telt el.

Homokvihar támadt, távoli oázis limlomait zúdította ránk, s a tábort ellepték a madarak. Bemerészkedtek minden sátor alá, megosztották velünk az életünket, egy cseppet sem voltak vadak, készségesen letelepedtek a vállunkra. De élelem híján napról napra ezrével pusztultak, s nemsokára olyan szárazak, ropogósak lettek, mint a holt fa kérge. Mivel dögletessé vált tõlük a levegõ, összeszedettem õket. Kosárszámra öntöttük õket a tengerbe.

Mikor elsõ ízben lepett meg bennünket a szomjúság, a rekkenõ hõségben délibáb keletkezésének voltunk a tanúi. Nyugodt vizek felett mértani pontossággal kirajzolódó város tiszta vonalai tükrözõdtek. Egyik katonám eszét vesztve elüvöltötte magát, és elkezdett rohanni a város felé. Mint ahogyan a költözõ vadkacsa kiáltása visszhangzik a többi vadkacsában, úgy rendítette meg társait ennek az embernek a kiáltása. Hajlandók lettek volna a megszállott nyomán õk is a délibáb felé a semmibe rohanni. Egy jól célzó karabély, és az eszelõs katona már fel is fordult. Immár csupán holttetem volt, s ettõl végre megnyugodtunk.

Egyik katonám sírt.

- Mi bajod van? - kérdeztem tõle.

Azt hittem, a halottat siratja.

De nem. A lábai elõtt megpillantott egyet a ropogó kéreggé aszalódott madarak közül, s õ a madaraitól megfosztott eget siratta.

- Amikor az ég elveszíti pelyheit - mondotta -, veszély fenyegeti az ember testét.

Felhúztuk a kút gyomrából a munkást. Elájult, de annyit még értésünkre tudott adni, hogy a kút ki van száradva. Mert vannak föld alatt áramló édesvizek. És a víz néhány éven át az északi kutak felé folydogál. A kutak ettõl vért tápláló forrásokká lesznek. De ez a kút most úgy ide ragasztott bennünket, mint a szárnya szegett madarat.

Mindenkinek a száraz kéregmadarakkal teli kosarak jártak az eszében.

Másnap estére azonban mégis elvergõdtünk az El Bahri-kúthoz.

Az éjszaka leszálltával összehívtam vezetõimet:

- Becsaptatok a kutak állapotára vonatkozólag. El Bahr kútja üres. Mitévõ legyek veletek?

Csodálatos csillagok ragyogtak a keserû, de mégis pompás éjszaka mélyén. Gyémántjaik voltak táplálék helyett.

- Mitévõ legyek veletek? - kérdeztem a vezetõktõl.

Ám hívságos az emberi igazságszolgáltatás. Nem változtunk-e mindnyájan tövisbokrokká?

Elõbukkant a nap. A homokfátyol háromszögletûre torzította. Olyan volt, mint a testünkbe égetett billog. A napszúrástól egymás után estek össze az emberek. Egyre többen veszítették el az eszüket. De már nem voltak többé délibábok, hogy csalogassák õket áttetszõ városaikkal. Nem volt többé sem délibáb, sem tiszta láthatár, sem biztos vonalak. A homok a téglaégetõ kemencék torlódó lángjaiéhoz hasonló fénybe burkolt bennünket.

Felemeltem a fejemet, s a kígyózó lángvonalakon át megpillantottam az égen azt a sápadt parazsat, amelyik ezt a tûzvészt táplálta. “Isten megtüzesített vasa - gondoltam magamban -, amely most billogot süt ránk, mint az oktalan baromra.”

- Mi bajod van? - kérdeztem az egyik tántorgó katonámat.

- Megvakultam.

Leölettem a tevék kétharmadát, és megittuk a belsejükben talált vizet. Az életben hagyott állatokra raktuk át az összes üres tömlõt, aztán a karaván élére álltam, és embereket küldtem elõre az El Ksour-i kút felé, amelyrõl az a hír járta, hogy bizonytalan, van-e benne víz.

- Ha El Ksour kiszáradt - mondottam nekik -, ott is ugyanúgy haltok meg, mint itt.

De két eseménytelen nap után, amely azonban embereim egyharmadába került, visszaérkeztek a felderítõk.

- Az El Ksour-i kút - bizonygatták - ablak az életre.

Ittunk, aztán elmentünk El Ksour-ba, hogy még igyunk, és megtöltsük kiürült tömlõinket.

A homokvihar elült, mi pedig még az éjszaka folyamán elérkeztünk El Ksour-ba. A kút körül néhány tüskés bokor tengõdött. De lombtalan bokorvázak helyett elõbb tintafekete gömböket pillantottunk meg. Mintha vékony botokra lettek volna felszúrva. Eleinte nem értettük meg a látomást, de amikor a fák közelébe értünk, egymás után mérges pukkanásokkal robbantak fel a gömbök. A vándor hollósereg, amely ezeket a fákat szemelte ki pihenõre, egy szempillantás alatt úgy vált le az ágakról, mint a csontról leszakadó hús. Oly sûrû volt a felröppent hollósereg, hogy a ragyogó telihold ellenére is árnyékot terített fölénk. Mert a hollók egyáltalán nem távoztak el, hanem még sokáig ott kavarogtak fejünk felett hamufekete forgatagban.

Megöltünk belõlük háromezret, mert nem volt más ennivalónk.

Csodálatos ünnep volt. A legénység homokkemencéket épített, megtöltötték õket kiszáradt teveganéjjal, amely úgy ragyogott, mintha széna lett volna. Hollózsír illata terjengett a levegõben. A kút köré állított õrcsapat megállás nélkül járatta a százhúsz méteres kötelet, és nyomán életre szült bennünket a föld. Egy másik csoport táborszerte úgy osztotta a vizet, ahogyan szárazság idején locsolják a narancsfákat.

Én pedig lassú léptekkel elindultam, és figyeltem, hogyan élednek fel a katonáim. Aztán visszavonultam magányomba, és így imádkoztam Istenhez:

“Láttam, Uram, egyetlen nap folyamán elszáradni és újraéledni seregem testét. Már hasonlatos volt a holt fa kérgéhez, és, íme, most újra jó erõben van, ütõképes. Újult izmaink oda visznek bennünket, ahová menni akarunk. Pedig már csak egy órai napsütés hiányzott hozzá, hogy eltûnjünk a földrõl, lépteink nyomával együtt.”

“Hallottam, hogyan nevetgélnek és énekelnek. A sereg, amelyet viszek magammal, emlékrakomány. Távoli életek kulcsa. Remények, szenvedések, kétségbeesések és örömek nyugszanak rajta. Nem önálló, ezerszeresen meg van kötve. És lám, mégis csupán egyetlen órányi napsütés hiányzott hozzá, hogy letöröltessünk a föld színérõl, és velünk együtt eltöröltessék lépteink nyoma.”

“A meghódítandó oázis felé vezetem katonáimat. Mag lesznek a barbár föld számára. El fogják vinni szokásainkat olyan népekhez, amelyek nem ismerik õket. És mihelyt feltûnnek a termékeny mezõkön ezek az emberek, akik ma este esznek és isznak, és csupán kezdetleges életet élnek, egy csapásra minden meg fog változni, nemcsak a szokások meg a nyelv, hanem a bástyafalak architektúrája és a templomok stílusa is. Olyan hatalom hordozói õk, amelyik századokon át fog hatni. És, lám, csupán egyetlen órai napsütés hiányzott hozzá, hogy letöröltessünk a föld színérõl, lábaink nyomával együtt.”

“De õk minderrõl semmit sem tudnak. Szomjasak voltak, és most kielégült a gyomruk. Ám El Ksour kútjának vize költeményeket és városokat, hatalmas függõkerteket ment meg - mert elhatároztam volt, hogy ilyeneket fogok építeni. El Ksour kútjának vize megváltoztatja a világot. És, lám, mindössze egyetlen órányi napsütés elég lett volna hozzá, hogy kiszárítson és lábunk nyomával együtt letöröljön bennünket a föld színérõl.”

“Akik elsõnek jöttek vissza a kúttól, így szóltak hozzánk: El Ksour kútja az életre nyíló ablak.” Angyalaid készen álltak, hogy begyûjtsék neked seregemet nagy kosaraikba, és lábad elé öntsék örökkévalóságodban, mint halott fa száraz kérgét. Ezen a tûfokon át menekültünk meg elõlük. Immár képtelen vagyok kiismerni magamat ebben az egészben. Ezentúl, ha egyszerû árpamezõt látok a nap alatt, egyensúlyban sár és fény között, amely képes embert táplálni, szállítóeszközt vagy titkos átjárót látok majd benne, jóllehet nem fogom tudni, minek a szállítója, vagy minek az útja. Láttam, hogyan támadnak városok, templomok, bástyafalak és nagy függõkertek El Ksour kútjából.”

“Embereim isznak, és a hasukkal törõdnek. Nincs bennük egyéb, csak a hasuk öröme. Ott tolonganak a tû foka körül. És a tû fokának mélyén mi van? Csupán a fekete víz csobbanása, mikor beléhull a veder. De öntsük csak a száraz magra, amelyik nem ismer magából egyebet, csupán a víz gyönyörét, és ismeretlen, hatalmas erõt ébreszt fel, városok, templomok, bástyafalak és függõkertek erejét.”

“Immár képtelen vagyok kiismerni magamat mindebben, ha nem Te vagy záróköve, közös mértéke és jelentése mindeneknek. Az árpaföldön, El Ksour kútjában és seregemben csupán ömlesztett építõanyagot lelek, ha nincs mögöttük a Te jelenléted, amelyen keresztül, amelyen túl meg tudok pillantani egy csillagok alatt épülõ, lõrésekkel csipkézett falú várost.”

Nemsokára feltûnt elõttünk a város. De mindössze szokatlanul magas, dísztelen, sima, lõrések nélküli, visszájukat szinte megvetõn a sivatag felé fordító vörös bástyafalait láthattuk, amelyeket minden bizonnyal azért építettek így, hogy kívülrõl ne áruljanak el semmit a megfigyelõnek.

Amikor egy várost nézel, a város is néz téged. Fenyegetõn meredezteti veled szemben tornyait. Figyel lõrései mögül. Bezárja vagy megnyitja elõtted kapuit. Vagy azt kívánja, hogy szeresd és rád mosolyoghasson, és akkor feléd fordítja arcának ékeit. Valahányszor várost vettünk be, mindig úgy tetszett, hogy maguktól kínálkoznak fel, annyira a látogató számára építették õket. Légy vándor vagy hódító, hatalmas kapui és királyi útjai mindig fejedelmi fogadást rendeznek számodra.

De rossz közérzet uralkodott el katonáimon, amikor a közeledtünkre egyre nagyobbodó bástyák félreismerhetetlenül úgy fordították felénk hátukat meredek sziklafal-nyugalmukkal, mintha semmi sem léteznék a városon kívül.

Az elsõ napot arra használtuk fel, hogy körbejárjuk, lassan, keresve valami rést, valami hiányosságot, vagy legalább valami befalazott kijáratot. Sehol semmire nem bukkantunk. Puskalövésnyire jártunk a falaktól, de semmiféle válasz sem törte meg a csendet, jóllehet megtörtént, hogy egyik-másik katonám, akinek a közérzete egyre rosszabbodott, maga sütötte el fenyegetõn a puskáját. De olyan volt bástyái mögött ez a város, mint páncélja alatt a kajmán, amely még csak arra sem méltat, hogy felébredjen miattad szendergésébõl.

Egy távoli magaslatról, amely ugyan nem emelkedett a bástyák fölé, de ferdén mégis némi rápillantást engedett a városra, sûrûn egymás mellett sorakozó zsázsaágyásokra emlékeztetõ zöld felületet láttunk. Pedig a bástyafalakon kívül egyetlen árva fûszálat sem tudtunk felfedezni. Végtelenbe veszõ homokpusztaság és napszítta kövek mindenütt, oly gondosan elvezették az oázis minden forrásának vízét a város belsõ használatára. A bástyákon belül volt összezsúfolva az egész növényzet, mint a sisak alá szorított dús hajzat. Ostobán poroszkáltunk néhány lépésnyire e túlságosan sûrû paradicsomtól, ettõl a fa-, madár- és virágpörsenéstõl, amelyet oly szorosan öleltek körül a bástyák, mint krátert a bazalt.

Miután alaposan meggyõzõdtünk róla, hogy a falon nincsen semmi rés, embereim egy részét félelem szállta meg. Mert ez a város emberemlékezet óta nem bocsátott ki falai közül, nem fogadott be falai közé karavánt. Egyetlen utas sem vitte be málháival távoli szokások fertõzõ csíráit. Soha kereskedõ még nem honosított meg benne másutt jól ismert tárgyakat. Idegenben elrabolt lány még soha nem keverte el vérével a városlakók faját. Katonáim úgy érezték, mintha valami szóval meg sem nevezhetõ szörnyeteg kérges bõrét tapintanák, amelynek semmi kapcsolata sincsen a földi emberekkel. Hiszen a legtávolabbi szigetek lakóinak a vére is átment már valami vérkeveredésen a hajótörések következtében, mindig lehet találni náluk valamit, aminek segítségével emberi rokonságot fedez fel náluk az odavetõdött hajós, ami mosolyt vált ki az arcán. De ez a szörny hiába mutatkoznék meg, nem lenne arca.

Voltak aztán olyanok is katonáim között, akiket, éppen ellenkezõleg, kimondhatatlan és különös vonzalom kerített hatalmába. Mert csak az hoz igazán izgalomba, aki teljes és tökéletes a maga nemében, aki nem keveredett fajból származik, akinek vallását vagy szokásait nem rontották meg üres szavak, aki nem olyan népzagyvalék eredménye, amelyben minden összekeveredett, amelyik olyan, mint a pocsolyává szétolvadt jégmezõ. Milyen szép is az ilyen, illatos kenõcsei, kertjei és szokásai között féltékeny szeretettel ápolgatott szerelmes asszony!

De most a sivatagi menetelés után mindnyájan - magamat is beleértve - a kifürkészhetetlenbe, az áthatolhatatlanba ütköztünk. Mert aki ellenáll, az megnyitja az utat a szíve felé, odatárja testét a kardodnak. Tõle mindent remélhetsz: gyõzelmet, szerelmet vagy halált. De mit tehetsz az ellen, aki tudomást sem vesz rólam? És éppen miközben e felett gyötrõdtem, döbbentünk rá, hogy a süket és vak fal körül a homok a szokottnál is fehérebb volt: csontok hevertek mindenütt, bizonnyal távolból érkezett vándorok sorsának tanúiként; s ez a fehér övezet olyan volt, mint az a tajtékszegély, amelyben a sziklákat ostromló tengerár egymásra torlódó hullámai foszlanak szét a part mentén.

De ahogy az est leszálltával sátorom küszöbérõl néztem ezt a bevehetetlen alkotást, amely ott meredezett közöttünk, elgondolkoztam és megértettem, hogy nem a megvívandó város, hanem sokkal inkább mi magunk voltunk az ostromlottak. Ha kemény és zárt magot ültetsz a termékeny földbe, nem a föld ostromolja a magodat, jóllehet a föld veszi körül. Mert pattanjon csak fel a kemény héj, és a magod egy csapásra uralma alá hajtja földedet. “Ha például létezik e falak mögött valamiféle számunkra ismeretlen zeneszerszám - töprengtem magamban -, amelyen zord vagy mélabús, általunk soha nem élvezett dalokat játszanak, akkor tapasztalatom szerint elég, hogy feltörjük a titokzatos zárat, és katonáim elszéledjenek kincseit kutatva, késõbb a táborozások estéin azt fogom látni, hogy õk is megpróbálkoznak ugyanilyen, szívük számára új dallamokat kicsalni e szokatlan hangszerekbõl. És a szívük meg fog tõlük változni.”

“Gyõzõk és legyõzöttek - folytattam magamban -, hogyan tudnálak megkülönböztetni benneteket egymástól! Elnézed ezt a néma embert a tömegben. A tömeg körülfolyja, sürgeti, kényszeríti. Ha üres táj, akkor eltapossa. De ha léleklakta ember, aki belül jól meg van építve, mint a táncosnõ, akinek megengedtem, hogy táncoljon, olyan, aki ha megszólal, már gyökeret is eresztett a tömegben, felállította csapdáit, megalapozta hatalmát: induljon csak el, a tömeg is elindul utána, és megsokszorozza az erejét.”

“Elégséges, ha él valahol ezen a tájon egyetlen, hallgatása által védett bölcs, aki emberré lett elmélkedései közepette, ellensúlyozni fogja fegyvereid súlyát, mert õ olyan, mint a mag. És hogyan ismernéd fel, hogy leüttesd a fejét? Csupán az ereje által mutatja meg magát, és csupán akkor, ha már megvalósult a mûve. Mert ilyen az élet, mindig egyensúlyban van a világgal. Te csak a bolond ellen harcolhatsz, aki utópiákat kínál, de az ellen nem, aki gondolkozik, és a jelent építi, hiszen a jelen olyan, amilyennek õ mutatja. Így van ez minden alkotással, mert az alkotó nem mutatkozik meg benne. Ha a hegycsúcsról, amelyre felvezettelek, azt látod, hogy problémáid így és nem másként vannak megoldva, hogyan védekezhetnél ellenem? Hiszen lenned kell valahol.”

“Például ez a barbár, aki, miután rést ütött a bástyákon, és elfoglalta a királyi palotát, betört a királynõhöz. Nos, a királynõnek már nem volt semmi hatalma, mert minden fegyveres szolgája meghalt.”

“Ha hibázol a játékban, amelyet magának a játéknak a kedvéért játszottál, elvörösödsz, megalázottnak érzed magadat, és igyekszel helyrehozni a hibádat. Pedig nincs is bíró, aki megbélyegezzen, csak az a valaki, akit felszabadított benned ez a hibás játék, és aki most tiltakozik. Igyekszel elkerülni a hibás lépést a táncban, jóllehet sem a másik táncos, sem senki más nem illetékes rá, hogy szemrehányást tegyen neked miatta. Ezért tehát, ha foglyul akarlak ejteni, nem a hatalmamat fitogtatom elõtted, hanem kedvet ébresztek benned a táncomhoz. És oda jössz velem, ahová akarom.”

“Ezért amikor a barbár király betörte az ajtót, és rettentõ harciasan, harci bárddal a kezében, minden pórusából árasztva hatalmát, mindenáron döbbenetet akart kelteni, mert hiú és hetvenkedõ volt, a királynõ feléje fordult, szomorúan elmosolyodott, mint aki csalódott a szíve mélyén, de egyúttal némi bágyadt megbocsátást is érez. Mert ezt a királynõt csak a hallgatás tökéletessége ejtette csodálatba. Ezt a nagy csinnadrattát azonban nem tartotta magához méltónak észrevenni, mint ahogyan te sem figyelsz oda a csatornatisztítók durva munkájára, jóllehet elfogadod õket, mert szükségesek.”

“Az állatidomítás azt jelenti, hogy az állatot megtanítod rá, hogy a számára egyedül eredményes irányban fejtse ki tevékenységét. Amikor távozni akarsz hazulról, oda sem figyelve az ajtó felé kerülsz. Amikor a kutyád meg akarja kapni a neki járó csontot, elvégzi a tõle kívánt cselekedeteket, mert lassacskán megfigyelte, hogy ezek vezetnek el a legrövidebb úton a jutalomhoz. Jóllehet látszólag semmi közük sincsen a csonthoz. Mindez az ösztönön és nem a logikus gondolkodáson alapszik. Így például a táncos a táncosnõt olyan játékszabályok szerint vezeti, amelyeket egyikük sem ismer. Ezek a szabályok éppúgy rejtett nyelven szólnak hozzád, mint te a lovadhoz. És nem is tudnád nekem pontosan megmondani, milyen mozdulatokkal bírod engedelmességre a lovadat.”

“Nos, mivel a barbár gyengesége abban állott, hogy mindenek elõtt döbbent csodálatot akart kelteni a királynõben, ösztöne hamarosan megsúgta neki, hogy csak egyetlen út létezik, a többi összes út csak még jobban eltávolítja tõle, megbocsátóbbá és csalódottabbá teszi a királynõt. Ezért elkezdte megjátszani a hallgatást. A királynõ pedig ezzel kezdte megváltoztatni õt a maga módján, rábírva, hogy a harci bárd suhogtatása helyett inkább a szótlan tiszteletadás fegyverével éljen.”

Így világosodott meg elõttem, hogy ha tovább is körülzárva tartjuk ezt a mágnespólust, amelyik ellenállhatatlanul vonta maga felé a tekintetünket, jóllehet szándékosan behunyta a szemét, akkor veszedelmes játékba kezdünk vele, mert állandó figyelmünktõl olyan lenyûgözõ erõre tesz szert, mint valami kolostor.

Összehívtam hát a vezéreimet, és így szóltam hozzájuk:

“Elcsodálkoztatom, és úgy veszem be ezt a várost. Most az a legfontosabb, hogy a városbeliek kérdezzenek tõlünk valamit.”

A tapasztalattól megokosodott tábornokaim ugyan egy árva szót sem értettek abból, amit mondottam nekik, de azért zajosan helyeseltek.

Eszembe jutott az a válasz is, amelyet atyám adott valakiknek, akik azt vetették ellene, hogy az emberek a nagy dolgokban csak a nagy erõknek engednek.

“Bizony, így igaz - válaszolta nekik. - De nem kell attól tartanotok, hogy önmagatokkal juttok ellentétbe, mert szerintetek az erõ akkor nagy, ha meghátrálásra kényszeríti az erõseket. Nos, itt van például egy erõteljes, dölyfös és kapzsi kalmár. Vagyonnyi gyémántot szállít a tüszõjébe bevarrva. De aztán jön egy vézna, szegény és óvatos púpos, akit a kereskedõ nem is ismer, más nyelvet beszél, nem az övét; nos, ez a púpos mégis meg akarja kaparintani a drágaköveket. Nem látod, hol fészkel az ereje?

- Nem látjuk - válaszolták a vezérek.

Atyám így folytatta:

- A nyápic idegen odamegy az óriáshoz, és mivel meleg van, meghívja, hogy ossza meg vele a teáját. Ha a köveid jól be vannak varrva a tüszõdbe, semmi kockázat sincsen abban, hogy elfogyasztasz egy csésze teát egy vézna púpos társaságában.

- Persze, hogy nincsen - válaszolták a többiek.

- Ám a válás pillanatában mégis a púpos viszi el a köveket, a kereskedõ pedig megpukkad a méregtõl, mert valósággal gúzsba kötötte az a tánc, amelyet a másik járt el neki.

- Miféle táncot? - kérdezték a többiek.

- A három csontkocka táncát - válaszolta atyám.

Aztán megmagyarázta nekik:

- Az a helyzet, hogy a játék erõsebb, mint a játék tárgya. Vezér vagy, tízezer katonának parancsolsz. A fegyverek a katonák kezében vannak. Mind szolidárisak egymással. Mégis meg tudod parancsolni nekik, hogy vessék egymást börtönbe. Mert nem a dolgokból élsz, hanem a dolgok értelmébõl. Mihelyt az lett a gyémántok értelme, hogy a játékkockák biztosítékául szolgáljanak, szépen átvándoroltak a púpos zsebébe.

Körém sereglett vezéreim azonban nekibátorodtak:

- De hogyan jutsz a városlakók közelébe, ha egyszer nem hajlandók meghallgatni téged?

- Na lám, a szószátyárság kedvelése már megint oktalan fecsegésre indít. Ha néha meg tudják is tagadni az emberek, hogy odahallgassanak, mibõl gondolod, hogy képesek arra is, hogy ne halljanak semmit?

- Ha elég szilárd a szívében az, akit igyekszem megnyerni ügyemnek, akkor süketnek tettetheti magát ígéreteim kísértésével szemben.

- Hát persze, mert felfeded a szándékodat. De ha kedvel valamilyen zenét, s te ilyet játszol neki, akkor nem téged hallgat, hanem a zenét. És ha olyan problémával foglalkozik amely teljesen elfoglalja, és te rávezeted a megoldásra, akkor kénytelen elfogadni. Hogyan kívánhatod, hogy csak azért, mert gyûlöl vagy megvet téged, azt színlelje önmagának, hogy tovább nem próbálkozik a megoldással? Ha megmutatod a kockajátékosnak azt a dobást, amelyik kihúzza a csávából, s amelyet addig hiába keresett, akkor a markodban van, mert engedelmeskedni fog neked, hiába nem vesz rólad színleg tudomást. Ha a kezedbe adják, amit keresel, elveszed. Ez a nõ keresi elveszett gyûrûjét vagy valami talány kulcsát. Odanyújtom neki a gyûrût, mert én találtam meg. Vagy fülébe súgom a talány megoldását. Persze, mindegyiket visszautasíthatja, mert túlságosan gyûlöl. De ennek ellenére a kezemben volt, mert sikerült asztalhoz ültetnem. Nagyon ostobának kellene lennie, ha ezek után még tovább keresne...

Elképzelhetetlen, hogy ennek a városnak a lakói ne kívánjanak, keressenek, vágyjanak, óvjanak, ápoljanak szeretettel valamit. Különben mi köré építenének bástyákat? Ha kevés vizet adó kút köré építed õket, én pedig tavat ások a falakon kívül, falaid maguktól leomlanak, mert nevetségessé váltak. Ha valami titok köré építed õket, de katonáim a falakon kívülrõl torkuk szakadtából kiabálják feléd a titkot, bástyáid ugyancsak leomlanak, mert tárgytalanokká váltak. És ha gyémánt köré építed, de én falaidon kívül úgy hintem a gyémántot, mint a kavicsot, leomlanak a bástyáid, hiszen csak a szegénységedet védelmezik. És ha tökéletes tánc köré építed, de én ugyanezt a táncot jobban járom, mint te, magad fogod ledönteni bástyáidat, hogy megtanulj tõlem táncolni...

Én elõször egyszerûen csak azt akarom, hogy a városbeliek hallják a szavakat. Aztán késõbb majd hallgatnak is rám. De, persze, ha trombitálok a falaik alatt, akkor békében nyugszanak bástyáikon, oda se hederítenek nevetséges erõlködésemre. Mert csak azt hallod meg, ami neked szól. És amitõl gyarapszol. Vagy ami megoldást hoz belsõ viaskodásaidra.

- Tehát hiába színlelik, hogy tudomást sem vesznek rólam, mégis hatni fogok rájuk, mert a nagy igazság az, hogy az ember egymagában nem létezik. Nem maradhatsz változatlanul önmagad olyan világban, amelyik folyton változik körülötted. Hathatok rád anélkül, hogy hozzád nyúlnék, mert akarod, vagy nem akarod, az értelmedet változtatom meg, és te ezt képtelen vagy elviselni. Titok tudója voltál, de már nincs többé titok, s ezzel megváltozott az értelmed. Titokban csúfondáros hallgatókkal veszem körül azt, aki egyedül táncol és szaval, s aztán fellebbentem a függönyt: azonnal félbeszakíttatom vele a táncát.

S ha mégis tovább táncol, akkor bolond.

- Értelmed a többi ember értelmébõl van, akár akarod, akár nem akarod. Ízlésed a többi ember ízlésébõl van, akár akarod, akár nem akarod. Cselekedeted valamely játék egyik mozdulata. Tánclépés. Megváltoztatom a játékot vagy a táncot, és ezzel megváltoztattam a cselekedetedet is.

Játék kedvéért építed a bástyáidat, magad fogod lerombolni õket egy másik játék miatt.

Mert nem a dolgokból, hanem a dolgok értelmébõl élsz.

- A városbelieket elbizakodottságukban fogom megbüntetni, mert a bástyáikban bíznak.

- Holott egyetlen védõbástyád van csupán: annak a struktúrának a hatalmas ereje, amely alakít téged, és amelyet szolgálsz. Mert a cédrus védõbástyája maga a magjában rejlõ erõ, amely lehetõvé teszi számára, hogy megálljon a vihar, a szárazság és a köves talaj ellenére is. Aztán majd magyarázhatod a kérgébõl kiindulva, de a kéreg elõbb szintén a mag gyümölcse volt. Gyökerek, kéreg és lombozat: a kifejezõdött mag. De az árpa csírájának nagyon csekély az ereje, ezért az árpa gyenge védõbástyát állít szembe az idõ támadásaival.

Aki állandó, aki megvalósult, az közel van hozzá, hogy eleinte láthatatlan, saját erõvonalai mentén kibontakozzék valami erõtérben. Az ilyent nevezem én csodálatos védõbástyának, mert az idõ nemhogy lerombolja, hanem inkább tovább építi. Az idõ azért van, hogy õt szolgálja. És nem számít, hogy védtelennek látszik.

A kajmán bõre nem véd semmit, ha az állat meghalt.

Így elmélkedtem gyengeségén vagy erején, miközben a cementköpenyébe beágyazott várost szemléltem. “Kettõnk közül vajon melyikünk vezeti majd a táncot?” Veszedelmes dolog búzaföldbe akár egyetlen konkolymagot is elvetni, mert a konkoly léte erõsebb, mint a búzáé, és mit sem számít a látszat és a szám. A te számodat a mag hordozza magában. Ha meg akarod számlálni, elõbb le kell pergetned az idõt.

Így töprengtem sokáig a bástyán. Az igazi bástya benned van. Tudják ezt jól a katonák, akik a kardjukat suhogtatják elõtted. De te nem lépsz. Az oroszlánnak nincs páncélja, lábával azonban olyan gyorsan üt, mint a villám. És ha ráugrik barmodra, úgy tépi ketté, mint te a kétajtós szekrényt.

Persze - válaszolod erre -, gyarló lény a kisgyerek, és azt, aki késõbb majd megváltoztatja a világot, élete elsõ napjaiban oly könnyen el lehetett volna fújni, mint a gyertyát. De én láttam, hogyan halt meg Ibrahim gyermeke. Akinek egészséges korában olyan volt a mosolya, mint az ajándék. “Gyere ide” - hívták az emberek Ibrahim gyermekét. Õ pedig odament az aggastyánhoz. És rámosolygott. Az aggastyán arca ettõl felragyogott. Megpaskolta a gyermek arcocskáját, de nem nagyon tudott mit mondani neki, mert a gyermek tükör volt, s ha belenézett, szinte szédület fogta el. Vagy olyan, mint az ablak. Mert a gyermek mindig elbátortalanít, mintha ismeretek tudója volna. És ebben tulajdonképpen nem is nagyon tévedsz, mert a gyermek szelleme roppant erõs mindaddig, amíg el nem csökevényesíted. Három kavicsból egész hajóhadat épít magának. Persze, az aggastyán nem ismeri fel benne a hadiflotta parancsnokát, de megérzi ezt az erõt. Nos, Ibrahim gyermeke olyan volt, mint a méh, amelyik mindent összegyûjt maga körül, és mézet csinál belõle. Minden mézzé lett, amihez hozzáért. És rád mosolygott fehér fogaival. Te pedig csak álltál, nem tudva, mit ragadj meg ezen a mosolyon át. Mert nincs szó ennek a kifejezésére. Egyszerûen, csodálatos módon ott voltak elõtted e nem sejtett kincsek, mint mikor a tengeren hirtelen kitör a tavasz, s a felhõk hasadékán átragyog a nap. És a tengerész hirtelen úgy érzi, egész lényével imádsággá lett. A hajó öt percen át dicsfényben úszik. Karodat összefonod a melleden, és kapsz. Így volt ez Ibrahim gyermekével is, a mosolya úgy suhant át rajtad, mint valami csodálatos alkalom, nem tudtad miben, hogyan ragadd meg. Túlságosan rövid ideig tartó királyság napsütötte tájak és kincsek felett, amelyeket még csak idõd sem volt számbavenni. Amelyekrõl nem is tudnál mondani semmit. De ez a gyerek ablakként nyitotta és zárta a szemét valami más felett. És bár nem volt beszédes, mégis tanított. Mert az igazi tanítás nem az, ha beszélnek hozzád, hanem ha vezetnek. És, öreg jószág, úgy vezetett tégedet, mint fiatal juhász a láthatatlan réteken, amelyekrõl nemigen tudtál volna egyebet mondani, hacsak azt nem, hogy egy pillanatig úgy érezted, megszoptattak, jóllakattak, etettek, itattak. Nos, errõl a gyerekrõl, aki ismeretlen nap jele volt számodra, tudtad meg, hogy haldoklik. Az egész város virrasztó mécsessé, kotlós-meleg aggodalommá lett. Minden öregasszony összesereglett, hogy kipróbálja rajta orvosságait és énekeit. Az emberek ott ültek a kapu elõtt, ügyelve, hogy senki zajt ne csapjon az utcán. Takargatták, babusgatták, legyezgették. És így épült a halál és a gyermek között a bástya, amelyet bevehetetlennek vélhettél volna, hiszen egész város vette körül katonákkal, hogy megvédje a halál ostroma ellen. Ne mondd nekem, hogy a gyermekbetegség gyenge test küzdelme gyenge hüvelyében. Ha volt valahol messze orvosság, lovas küldöncöt szalasztottak érte. A te betegséged is a sivatagba küldött lovasok vágtatásán fordul meg. És a váltások okozta késedelmeken. Meg a nagy vályúkon, ahol megitatják a lovakat, meg a hasukba mélyesztett sarkantyúkon, mert versenyfutásban kell legyõzni a halált. Persze, nem látsz egyebet, csak egy érzéketlen, verejtéktõl fényes arcot. Pedig amiért itt a harc folyik, az is megsarkantyúzott lovakkal folyik.

Vézna gyermek? Mibõl gondolod, hogy az? Úgy vézna, mint a vezér, aki egész sereget vezet.

És én megértettem, miközben elmerengtem rajta, és néztem az öregasszonyokat és férfiakat, meg a fiatalabbakat, az egész méhrajt a királynõ körül, az összes bányászt az aranybarázdában, az összes katonát a vezér körül, én megértettem, hogy azért alkották most itt egyetlen embert, és ilyen erõset, mert ugyanúgy, mint ahogyan a mag a sokféle anyagot, amelybõl aztán fák, tornyok és bástyák lesznek, õket is valami csendes, titkos, bánatos mosoly szívta ide, hívta össze harcra. Nem volt semmi törékenység ebben az oly sebezhetõ gyermektestben, mert egészen természetesen, anélkül, hogy tudomása lett volna róla, megnõtt a többiek erejétõl, ennek a hívásnak a hatására, amely magad köré rendel minden külsõ tartalékot. És egy egész város lesz a gyermek szolgálója. Ahogyan a mag által mozgósított, a mag által odaparancsolt ásványi nedvek lesznek a kemény kéreg alatt a cédrus védõbástyájává. Ugyan mit jelent a csíra törékenysége, ha megvan az a hatalma, hogy összegyûjtse barátait, és megalázza ellenségeit? Hiszel az óriás külsejének, öklének és rémítõ hangjának? Az elsõ pillanatban igen. De megfeledkezel az idõrõl. Az idõ gyökereket épít neked. És nem veszed észre, hogy az óriás szinte már meg van kötözve egy láthatatlan struktúra szorításában. És nem veszed észre, hogy az a gyenge gyermek egész hadsereg élén jár. Az óriás egy szempillantás alatt eltaposná. De nem fogja mégse eltaposni. Mert a gyermek nem fenyegetés. De aztán lábát az óriás fejére helyezi, és sarkának egyetlen mozdulatával elpusztítja.

Mindig azt tapasztalhattad, hogy az erõset eltapossa a gyenge. Persze, elsõ pillantásra ez hamis, és ebbõl származnak szavaid tévedései. Mert megfeledkezel az idõrõl. Igaz, ha kihívja maga ellen, a vézna gyermekeket eltapossa az óriás haragja. De nem a vézna gyermek játékából vagy értelmébõl származik az óriás haragja. Hanem abból, hogy a gyermek nem is hederít rá. Vagy abból, hogy szereti õt. És serdülõ korában talán abból, hogy segíti, mert azt akarja, hogy az óriásnak szüksége legyen rá. Aztán elkövetkezik az ötletek ideje, és a felnõtt gyermek fegyvert kovácsol magának. Vagy pedig egészen egyszerûen magasságban, súlyban kerekedik fölébe. Vagy még egyszerûbben, a gyermek beszélni kezd, és ezreket állít maga mellé, aztán az óriás ellen vezeti õket, és õk ezren lesznek a védõpáncélja. És ezen keresztül próbáld most már megsebezni.

Ha egyetlen konkolyszemet fedezek fel a búzatáblában, már tudom, hogy a búza lesz a vesztes. És vesztes lesz a zsarnok is, katonástól, csendõröstõl, ha a népe között valahol csak egyetlenegy olyan gyermek is akad, mint Ibrahim fia, aki szép lassan felcseperedik, és érlelgeti azt az új arcot, amely majdan úgy rendezi a maga képére a világot, mint a vasfûzõ (mert már látom, hogy készen vannak az erõvonalak), vége a zsarnok világának, le van rombolva, mint azok a templomok, amelyeket egyetlen mag is le tudott gyõzni, mert óriási fa terebélyesedett belõle, miközben türelmesen terítette széjjel gyökereit, mint az ébredezõ ember, aki nyújtózkodik, és lassan megfeszíti karján az izmokat. De aztán az egyik gyökér ledöntött egy támaszfalat, a másik egy boltozatbordát. A törzs a kupolát ütötte át, ott, ahol a zárókõ van, mire a zárókõ leomlott. S immár a fa uralkodik a leomlott, darabokra széthullott anyagok felett, s belõlük szívja nedvét, amellyel táplálkozik.

Ám az óriás fát is le tudom dönteni, ha sor kerül rá. Mert a templom fává lett. A fa azonban liánfajzattá silányul. Elég hozzá egyetlen szárnyas, szélhordta mag.

Mit mutatsz, ha az idõ végleg legombolyít? Persze, látszólag láthatatlan ez a cementburkába bezárt város. Én azonban tudok olvasni. Azáltal, hogy készleteibe zárta be magát a város, elfogadta a halált. Én félek azoktól a törzsektõl, amelyek mezítelenül, erõdök nélkül vándorolnak fel észak felé a pusztájukból. Szinte fegyvertelenül vonulnak ide-oda. Ám olyanok, mint a még ki nem csírázott mag, amelyik nincs tudatában a saját erejének. Seregem El Ksour kútjának mély vizébõl támadt életre. Isten által megmentett vetés vagyunk. Ki fog útjába állni a mi haladásunknak? De elég lesz meglelnem a rést a cementvázon, hogy összeroppantsam a templomot a magvába zárt fa felébresztésével. Elég lesz megtudnom, milyen táncot járnak, hogy hímnek engedelmeskedõ nõsténnyé legyél, megszelídített város, olyan, mint az otthon maradt asszony. Már az enyém is vagy, mint a lépes méz, erõdben túlságosan bízó város! Csak aludjanak õrzõid. Mert meg vagy romolva szívedben.

“Így tehát - gondoltam magamban - nincs bástya. Amelyeket én emeltettem, csak azért szolgálják hatalmamat, mert hatalmam teremtményei. Csak azért szolgálják állandóságomat, mert az én állandóságom eredményei. De nem nevezzük bástyának a kajmán pikkelyhüvelyét, ha már meghalt a kajmán.”

“És ha azt hallod, hogy valamely vallás panaszkodik az emberekre, mert nem hagyják magukat megtéríteni, nevesd ki. A vallás dolga felszívni magába az embereket, nem pedig az embereké, hogy elfogadják. Nem vetheted szemére a földnek, hogy nem nevel cédrust.”

“Azt hiszed, hogy akik mennek, és új vallást hirdetnek, handabandázásukkal, ravasz halandzsájukkal vagy szószátyárságukkal terjesztik el a világban, és térítik meg az embereket? Én már túlságosan sokat hallottam az embereket ahhoz, hogy ne értsem a szavak értelmét. Tudom, hogy a beszéd értelme: olyan erõt eljuttatni hozzád a másik emberbõl, ami új szempont, ami önmagából igyekszik táplálkozni. Vannak szavak, amelyeket úgy vetsz el, mint a magvakat, amelyek képesek magukba szívni a földet, és cédrussá szervezni. Persze, vethettél volna olajfamagot is, és szervezhetted volna olajfává. Mindegyik fel fog virágozni, önmagát szaporítva. Persze a növekvõ cédrusban a szél egyre erõsebben fog dalolni. Ha a hiénafajzat szaporodik, akkor azt hallod, hogy egyre több és több hiénavonítás tölti be az éjszakát. De állítod-e majd, hogy a cédrusfa lombjában susogó szél vonja magához a föld nedveit, vagy a hiénavonítás mágikus ereje változtatja hiénává a vadgazella húsát? A hiénák húsa a gazellák húsából származik, a cédrus húsa a köves talaj nedveibõl. Új vallásod hívei hitetlenek soraiból toborzódnak. De soha senkit nem határozott meg a beszéd, ha ennek a beszédnek nincsen magába szívó ereje.”

“Mert amikor kifejezel, magadhoz szívsz. És ha kifejezlek, az enyém vagy. Szükségszerûen bennem valósulsz meg. Mert ezentúl én vagyok a nyelved. Ezért mondom a cédrusról, hogy a köves föld nyelve, mert rajta keresztül lesz ez a föld szélzúgássá.”

“De rajtam kívül ki kínál neked fát, hogy benne valósulj meg?”

Tehát valahányszor ember cselekedetének voltam tanúja, sohasem igyekeztem a hangoskodásából - amelyet éppúgy gyûlölhetsz, mint ahogy elvethetsz - vagy csendõrei munkájából megmagyarázni, mert a csendõrök életben tarthatják ugyan a halódó népet, de népet építeni képtelenek. Már beszéltem neked errõl az erõs országok kapcsán, amelyek leüttetik az elbóbiskolt strázsák fejét, amibõl te tévesen azt a következtetést vonod le, hogy szigorúkból származik az erejük. Mert a fejeket leüttetõ gyenge ország, amelyikben mindenki alszik, nem egyéb, mint véres kezû komédiás, ezzel szemben az erõs ország a saját erejével tölti meg tagjait, és nem tûri az álmot. Az ember hatékonyságát nem is a kimondott szavakkal vagy észbeli indítékokkal és érvekkel igyekeztem megmagyarázni, hanem az új és termékeny struktúrák szóval ki nem fejezhetõ erejével, amilyen arról a kõbe vésett arcról sugárzik feléd, amelyet megnéztél, s amelyik más emberré tesz téged.

Leszállt az éjszaka, én pedig felhágtam a környék legmagasabb kanyarulatára, hogy figyeljem, hogyan alszik a város, hogyan hunynak ki körös-körül a mindenre rátelepedõ sötétségben sivatagi táborom fekete foltjai. Azért csináltam, hogy behatoljak a dolgokba, mert tudtam, hogy seregem menetelõ erõ, a város meg zárt erõ, mint a lõportorony, és hogy a vonzási pontja köré tömörülõ sereg képén át egy másik kép is születõben volt, szervezõdött, és gyökerei, amelyekrõl egyelõre még mit sem tudtam, különbözõképpen kötözték össze ugyanazokat az anyagokat; ennek a titokzatos vajúdásnak a jeleit igyekeztem kiolvasni az éjszakában, nem azzal a céllal, hogy elõre lássam, hanem hogy irányítsam, mert az õrszemeket kivéve most mindenki aludni tért. Nyugszanak hát a fegyverek. De te hajó vagy az idõ folyamán. És átment rajtad a reggeli, a déli és esti világosság, mint a lappangó készülõdés órája, és valamivel elõbbre vitte a dolgokat. Meg az éjszaka hallgatag fellángolása, miután erõt merített a nappali fénybõl. Jól olajozott, álmok hatalmába került éjszaka, mert csak azok a mûvek maradnak fenn, amelyek maguktól készülnek, mint az újra sarjadó hús, a készülõ nedvek, az õrök megszokott léptei, a szolgálólányok kezébe letett éjszaka, hiszen az úr aludni tért. Éjszaka, amikor ki lehet javítani a hibákat, mert hatásuk másnapra halasztódik. Amikor gyõztes vagyok, éjszaka másnapra teszem el a gyõzelmemet.

Szüretelésre váró, az éjszaka által ideiglenesen megkímélt szõlõfürtök, felfüggesztett aratások éjszakája. A bekerített ellenségek éjszakája, akiket csak másnap fogok el. A megtett tétek éjszakája - a játékos egyelõre aludni ment. A kalmár is aludni ment, de utasításait közölte a felette õrködõ éjjeliõrrel. A tábornok is aludni ment, de parancsait kiadta az õrszemeknek. A fedélzetmester is aludni ment, de utasítást adott a kormányosnak, a kormányos pedig az Orion csillagkép után igazodik; amelyet pontosan befogott a vitorlázat megfelelõ résébe. A jól kiadott parancsok és a felfüggesztett alkotótevékenység éjszakája.

De egyúttal olyan éjszaka is, amelyen csalni lehet. Amelyen a martalócok elrabolják a termést. A tûzvész elpusztítja a csûröket. Az áruló elfoglalja a citadellákat. A felharsanó kiáltások éjszakája. A hajóra leselkedõ zátony éjszakája. A látogatások és a csodák éjszakája. Isten ébredéseinek az éjszakája - a tolvaj -, mert akit szerettél, hiába várod, amikor felébredsz!

Éjszaka, amelyen hallani lehet, hogyan roppannak a csigolyák. Éjszaka, amelynek mindig hallottam ropogni a csigolyáit, mint az ismeretlen angyalét, akirõl sejtem, hogy ott van népem között, és egy napon ki kell szabadítanom...

A befogadott magvak éjszakája.

Isten türelmének éjszakája.

És újra rád leltem illúzióiddal együtt, amikor azokról beszéltél nekem, akik alázatosan élnek, mit sem kívánva, családi erényeiket gyakorolva, egyszerûségben megülve ünnepeiket, jámboran nevelve gyermekeiket.

- Hát igen - válaszoltam neked -. De mondd csak, milyenek az erkölcseik? És melyek az ünnepeik? És kik az isteneik? Elég különösek, mint a fa, amelyik a maga módján dolgozza magába a homokot, nem pedig a másik fa módján. Különben hol találnád õket?

Csupán annyi a kívánságuk - mondod -, hogy békében éljenek... hát persze. De azért mégis hadban állnak. Éppen állandóságuk nevében, hiszen azt kívánják, hogy fennmaradjanak minden lehetségessel szemben, mindennel szemben, amibe esetleg beolvadhatnának. A fa is harc, a magjában...

- De ha egyszer megvan; a lelkük fennmaradhat. Ha egyszer kialakult az erkölcsiségük...

- Az igaz! Ha végre befejezõdött valamely nép történelme, akkor fennmaradhat. Jegyesed, akit valaha ismertél, fiatalon meghalt. Akkor még mosolygott. Ez a jegyesed már soha nem öregedhet meg, szép és mosolygós marad mindörökké... De a néped vagy meghódítja a világot, hogy magába olvassza ellenségeit, vagy a saját pusztulásának erjesztõanyagai lepik el. Attól halandó, hogy él.

Te azonban azt kívántad, hogy tovább éljen a kép, tovább éljen kedvesed emléke.

De újra kezded az ellenkezést:

- Ha a forma, amelyik irányítja, immár hagyománnyá, vallássá és bevett szokásokká változott, akkor tovább fog élni azáltal, hogy nemzedékeken át továbbszármaztatja a kódját. És te már mindig csak boldognak fogod ismerni, fiai szemében ezzel a csillogó fénnyel...

- Persze - mondottam neki -, ha sikerült készleteket gyûjteni, egy darabig élhetsz a mézedbõl. Aki felhágott a hegycsúcsra, egy ideig élvezheti a tájat, amely számára a sikerrel kiállott hegymászás. Visszaemlékszik a megmászott sziklákra. Ám az emlék nemsokára kihuny. S akkor a táj is kiürül vele.

Ünnepeid bizonnyal újra átéltetik veled falud felépítését vagy a vallásának megteremtését, mert az ünnepek állomások, erõfeszítések és áldozatok emlékei. Ám erejük elhalványul, mert lassacskán ódon vagy egyáltalán haszontalan ízt érzel rajtuk. Ilyennek hiszed magadat szükségszerûen. Boldog néped otthonülõvé válik, és megszûnik élni. Ha hiszel a tájban, akkor ott maradsz, ám elunod magad, és megszûnsz lenni.

Vallásod lényege megszerzésének aktusa volt. Azt hitted, hogy ajándék. De az ajándékkal hamarosan nem tudsz mit kezdeni, felviszed a padlásra, mert elkoptattad igazi erejét, ami a kapott ajándék felett érzett öröm, nem pedig a birtoklása volt.

- Nincs hát reményem megpihenésre?

- De van, ott, ahol majd hasznát veszed annak, amit gyûjtöttél. Egyedül a halál békéjében, amikor Isten majd begyûjt a csûrébe.

Mert vannak olyan szakaszai az életnek, amelyek minden ember számára visszatérnek.

Barátaid szükségszerûen rád unnak. Más házakba mennek, ott panaszkodnak rád. De aztán, amikor kipanaszkodták magukat, visszajönnek, mert megbocsátottak neked, és megint szeretnek újból készen rá, hogy akár az életüket is kockáztassák a te életedért.

Ám ha egy harmadiktól tudod meg (aki váratlanul visszamondja neked, ami nem neked volt szánva) azt, hogy már elég volt belõled, ami tehát független tõled, az azt eredményezi, hogy eldobod magadtól azokat, akik szeretnek, s akik most visszajönnek hozzád; mert újra szeretnek.

Mármost ha korábban nem szeretted volna õket, akkor boldog lennél hozzád való megtérésük miatt, sõt kívántad volna is, és most örömmel ünnepelnéd õket.

Miért nem akarod, hogy több szakasz is legyen az ember életében, holott ugyanabban a napban is különbözõ szakaszok játszódnak le benned legmegszokottabb táplálékaiddal szemben, amelyek hol kívánatosak, hol közömbösek, hol meg valósággal undor tárgyai számodra étvágyad szerint?

Ugyanígy nincs meg bennem az a képesség sem, hogy mindig ugyanazt a tájat élvezzem.

Valóban itt az ideje, hogy felvilágosítsalak, milyen az ember.

Az északi tengereken vannak olyan úszó jégtömbök, amelyek hegyvastagságúak, de tömegükbõl csak vékony taréj látszik ki a ragyogó napban. A többi szunnyad. Így van ez az emberrel is, akinek csupán nyomorúságos kis részét világítottad meg nyelved mágiájával. Mert a századok bölcsessége kovácsolt kulcsokat megragadására. És fogalmakat megvilágítására. De aztán idõnként olyannal találkozol, aki egy még meg nem fogalmazott részt tár tudatod elé, új kulcs segítségével, amely egyetlen szó, mint például az, hogy: “féltékenység”, amelyrõl már szóltam neked, s amelyik egyszerre fejez ki egy bizonyos kapcsolathálózatot, s ha az asszony utáni vágyra vezeted vissza, egyúttal megvilágítja elõtted a szomjhalált is, meg még sok minden mást. És megérted gondolatmenetemet, holott nem tudtad volna megmagyarázni nekem, miért kínosabb számomra a szomjúság, mint a pestis. De a szó, amely hatást képes elérni, nem az, amelyik a megvilágított gyenge részhez szól, hanem amelyik a homályban maradt részt fejezi ki, és amelyiknek még nincs nyelve. Ezért mennek oda a népek, ahol az emberek nyelve gazdagítja a kifejezhetõ részt. Mert sejtelmed sincsen roppant táplálékszükségleted tárgyáról. Én azonban elhozom neked; és te megeszed. A logikusan gondolkodó pedig õrületet emleget, mert tegnapi logikája nem engedi, hogy megértsen.

Az én bástyám az az erõ, amely ezeket a rejtett készleteket szervezi és hozza fel a tudatba. Mert homályosak, logikátlanok és ellentmondásosak a szükségleteid. A békét és a háborút keresed, a játékszabályokat, hogy élvezhesd a játékot, és a szabadságot, hogy élvezhesd önmagadat. A bõséget, hogy kielégülj vele, és az áldozatot, hogy magadra lelj benne. A készletek megszerzését a megszerzésért, és a készletek élvezését a készletekért. A szentséget szellemed világosságáért, és a test gyõzelmeit értelmed és érzékeid luxusáért. Otthonod forró áhítatát és a forró áhítatot a mindennapokból való menekülésben. A könyörületességet a sebek iránt, és az egyén sebzettségét az emberekkel szemben. A szervezett szerelmet a kényszerû hûségben, és a szerelem felfedezését a hûségen kívül. Az egyenlõséget az igazságosságban, és az egyenlõtlenséget a felemelkedésben. De mindezeknek a szétzúzott kõhöz hasonló rendetlen szükségleteknek milyen fát fogsz támasztani, amelyik felszívja, elrendezze õket, és embert csináljon belõled? Miféle katedrálist építesz, amelyik ezekbõl a kövekbõl valósul meg?

Az én bástyám mindenekelõtt a mag, amelyet neked kínálok. Meg a törzs és az ágak alakja. A fa annál állandóbb lesz, minél jobban szervezi rendbe a föld nedveit. Országod annál állandóbb lesz, minél jobban magába szívja mindazt, ami belõled kínálkozik a számára. Semmit érõk a kõbástyák, ha immár nem egyebek, mint a halott pikkelypáncélja.