Mert az az általad annyit hangoztatott egyenlõség tönkretesz. Szerinted: “Fel kell osztani ezt a gyöngyöt mindnyájunk között. Hiszen akármelyik gyöngyhalász rábukkanhatott volna.”

És a tenger ettõl kezdve már nem csoda, öröm forrása, a sors csodálatos ajándéka. És egyik vagy másik halászod alábukása sem csoda ünnepi szertartása már, bámulatos valami, akárcsak a mondai hõstettek, hiszen tavaly is talált valaki más egy hasonló fekete gyöngyöt.

Mert amiképpen azt kívánom, hogy takarékoskodj esztendõn át, mérd kevesebbre igényeidet, vond meg szádtól a falatot, és tedd félre az egyetlen ünnepre, amelynek az értelme nem az ünnep tényében van, hiszen az ünnep csupán egyetlen másodperc, kibontakozás, gyõzelem, a fejedelem látogatása, amelynek azonban az az értelme, hogy egész esztendõdet megszépíti a jutalom kívánásával és emlékével, mert csak akkor szép az út, ha a tengerhez vezet - a fészket azért rakod, mert várod, hogy kikeljen a tojás, pedig nem ez a fészek lényege, a csatában azért izzadsz, mert gyõzelmet remélsz, pedig nem ez a csata lényege, és esztendõn át készíted elõ házadat a fejedelem fogadására: hasonlóképpen azt kívánom tõled, hogy az embereket se tedd egymással egyenlõvé valamiféle hiú igazságosság nevében, mert úgysem fogod egyenlõvé tenni az öreget a fiatallal, a te egyenlõségesdid úgyis mindenkor sántítani fog. Hiába osztod szét a gyöngyöt, semmi sem jut belõle az egyesnek, inkább azt kívánom, foszd meg magadat nyomorúságos osztályrészedtõl azért, hogy aki az egész gyöngyöt megtalálja, mosolytól ragyogó arccal térjen meg otthonába, s amikor felesége kíváncsiskodni fog, ezt mondja neki: “Találd ki, mit hozok!” - s aztán még mindig nem nyitja ki a tenyerét, mert fel akarja csigázni kíváncsiságát, és örülni lelkében a miatt a boldogság miatt, amelyet maga körül áraszthat, elég ha szétnyitja az ujjait...

És mindenki gazdagabb lesz. Mert, íme, itt a bizonyíték, hogy a tengerben való kutatás más, mint egyszerû, nyomorúságos küszködés. Így tanítanak a szerelem ízére mesemondóim elbeszélései. És az általuk magasztalt szépségtõl minden asszony szebb lesz. Mert van egy asszony, aki megéri, hogy a férfiember meghaljon a zsákmányul ejtés édes érzéséért, rajta keresztül a szerelem az, ami megéri, hogy meghaljon érte az ember, és ettõl minden asszony varázsosabb lesz, megszépül, mert talán mindegyik ott rejtegeti magában, titkos rejtekében, a csodálatos gyöngy páratlan kincsét, akárcsak a tenger.

És ettõl fogva nem tudsz úgy közeledni bármelyikhez, hogy ne dobbanjon meg egy kissé a szíved, akárcsak a Koráll-öböl gyöngyhalászaié, amikor belevetik magukat a tengerbe.

Igazságtalan vagy a hétköznapokkal, amikor ünnepre készülsz, de az eljövendõ ünnep balzsamossá teszi a hétköznapokat, és te gazdagabb vagy attól, hogy létezik ünnep. Igazságtalanságot követsz el magaddal szemben, ha nem osztozol szomszédod gyöngyében, ám a neki jutó gyöngy ragyogást kölcsönöz késõbbi alámerüléseidnek, akárcsak az a már említett forrás is az egész sivatagot teszi szebbé, amelyik a távoli oázis szívében csobog.

Persze, a te igazságosságod azt követeli, hogy az egyik nap olyan legyen, mint a másik, az egyik ember hasonlítson a másikhoz. Ha asszonyod zsörtölõdik, elzavarhatod házadtól, és választhatsz helyette másikat, aki nem házsártos. Mert szekrény vagy az ajándékok befogadására, és nem kaptad meg, amit vártál. Én azonban állandóvá akarom tenni a szerelmet. Csak ott van szerelem, ahol a választás visszavonhatatlan, mert korlát kell ahhoz, hogy megvalósulhass. És a rajtaütés, a vadászat és a vad foglyul ejtése okozta öröm más, mint amit a szerelem nyújt. Mert az elõbbinek a jelentése az, hogy vadász vagy. S az asszonyé, hogy zsákmányul ejted. Ezért, mihelyt foglyul ejtetted, már nem is ér semmit, hiszen megtette, amire való. Jelent-e valamit a költõnek a már megírt költemény?

Az õ jelentése az, hogy tovább alkosson. Ám ha rázártam az ajtót az otthonod rejtette párra, akkor ennél tovább kell menned. Mert a jelentésed az, hogy hitvestárs vagy. S az asszonyé, hogy a feleséged. A szónak súlyosabb értelmet adtam, s ezt a szót: “feleségem...” szíved minden komolyságával mondod ki. De más örömöket fedezel fel. És persze más szenvedéseket is. Ezek azonban örömeid elõfeltételei. Meghalhatsz érte, mert õ belõled egy rész, amint te is része vagy neki. Nem a zsákmányodért halsz meg. Hûséged a hivõ, nem pedig a fáradt vadász hûsége. Ez az utóbbi egészen más, unalom származik belõle, nem fakaszt fényt.

Persze, vannak olyan gyöngyhalászok is, akik nem lelnek gyöngyre. Vannak emberek, akik csak keserû csalódásra lelnek választott ágyukban. Ám az elõbbiek nyomorúsága a tenger ragyogásának a feltétele. Ez pedig mindenkié, még azoké is, akik semmit sem találtak benne. Az utóbbiak nyomorúsága pedig a szerelem sugárzó boldogságának a feltétele, és ez is mindenkié, még azoké is, akik boldogtalanok. Mert a szerelem vágya, a miatta érzett bánkódás és sóvárgás többet ér, mint az állat nyugalma, amelyik számára idegen dolog a szerelem. Mint ahogyan a sivatagban is, ahol szomjúság gyötör, tövisek szúrásától szenvedsz, többet ér a fájón vágyott forrás az elfeledettnél.

Mert ez az a titok, amelyet megadatott megértenem. Ahogyan formát adsz annak, amivel foglalkozol, akár ellene, akár érte harcolsz - éppen ezért harcolsz rosszul, ha csupán azért teszed, mert gyûlölöd ellenséged istenét, hiszen a halált mindenekelõtt a te istened iránti szeretetedbõl kell vállalnod -, éppúgy fénnyel áraszt el, táplál és gyarapít az, ha bánkódsz, sóvárogsz vagy sírsz, mint ha foglyot ejtenél. A ráncos arcú anya, akiben a gyász meglelvén értelmét, mosollyá lett, halott gyermeke emlékébõl él.

Ha lerombolom benned a szeretet feltételeit, hogy ne kelljen szenvedned, mit adtam neked helyette? Kedvesebb a forrás nélküli sivatag az utat tévesztett, szomjúságtól halódó utasnak?

És én azt mondom neked, hogy ha jól ünnepelted, ha jól beépítetted a szívedbe, amikor eggyé lettél a homokkal, készen rá, hogy levetkezd földi valódat, a forrásból olyan csendes víz buzog feléd, amely nem a dolgok, hanem a dolgok értelmének a körébe tartozik, és még mindig mosolyt tudok deríteni arcodra, ha felidézem elõtted a források csobogásának édes zenéjét.

Hogyan is ne követnél engem? Én vagyok a te jelentésed. Egy kis nosztalgiával megszépítem a homoksivatagodat. Megnyitom számodra a szeretetet. Egy illatból országot varázsolok neked.

Ki akarom nyitni a szemedet, mert rosszul fogod fel a szertartást. Azt hiszed, amolyan szeszély szülte intézkedés, pótszépítgetés. Mert úgy véled, a szerelmest gyötrik a szabályok, amelyeket csak azért hozott valami kissé szeszélyes isten, hogy - a legjobbat feltételezve róla - itt segítsen, amott megrövidítsen, mint az olyan örökélet, amelynek a feltétele az lenne, hogy megnyirbáljuk érzelmeinket. Tévedsz, mert a szabályok tesznek olyanná, amilyen vagy; miközben gyötörnek, egyúttal meg is alapoznak, mert akkor találkozol ilyen korlátokkal, amikor vagy, s a fát is a magjaiba írott erõvonalak alakítják. De már beszéltem neked arról, hogy mikor szép a kép. Nézõpont és ízlés dolga. Aszerint, hogy honnan nézed, másként ítélsz az étkezésrõl, a pihenésrõl, az imádságról, a játékról vagy a szerelemrõl. Nem fogadok el semmiféle beskatulyázást, mert az ember nem egyes darabok összege, hanem oszthatatlan valami, uralkodó egység. És ha a szobrászom kifaragta arcon megváltoztatom az orrot, akkor meg kell változtatnom a fület is, vagy pontosabban a változtatással a fülnek az egész hatását, rád gyakorolt benyomását is megváltoztattam. Tehát ha évente egyszer arra kényszerítlek, hogy fordulj a sivatag felé, borulj le a földre, és add meg a tiszteletet a homokredõk mögött rejtõzõ daloló oázisnak, akkor misztériumára az asszonyban, a munkában vagy a házban is rálelsz majd. Így azzal, hogy csillagos éggel ajándékoztalak meg, megváltoztattalak a rabszolgával, a királlyal vagy a halállal való viszonyodban is. Fõgyökere vagy a lombos fának, és ha megváltoztatlak gyökérvoltodban, megváltozik veled a lomb is. És soha sem tapasztaltam, hogy az embereket átalakították volna a nagyokosok érvei, sohasem láttam, hogy a sanda próféta fellengzõs prédikációja lelkük mélyén megtérítette volna õket. Ezzel szemben, amikor a lényegükhöz fordultam valamely szertartás segítségével, megnyitottam õket világosságomnak.

A szerelemre hivatkozol a tiltó szabályokkal szemben. De éppen ezek a szabályok alapozták meg a szerelmet. És afelett érzett bánatod, hogy nem érzel szerelmet - s ez a búbánat a szabályok eredménye - éppen maga a szerelem.

A szerelemvágy szerelem. Mert nem vágyhatsz arra, ami még nem fogamzott meg benned. És ahol a testvérek nem szeretik egymást, ott hiányzik az a struktúra vagy szokás, amelyik értelmet kölcsönöz a testvérszerepnek (de hogyan is szerethetnél csak azért, mert egymás mellett ültök egy asztalnál?). Még sohasem tapasztaltam, hogy bárki is amiatt panaszkodott volna, hogy nem szereti jobban a testvérét. Sajnálod a benned megfogamzott szerelmet és az asszonyt, aki elhagy, de egyetlen, véletlenül utadba kerülõ közömbös asszony sem indít arra, hogy keserûn kijelentsd: “Boldog lennék, ha szeretném...”

Amikor siratod a szerelmet, az azért van, mert megszületett benned a szerelem. Persze, a szabályok, ha õk alapozzák meg a szerelmet, azt mutatják neked, hogy a szerelmet siratod, és te azt hiszed, hogy a szerelem szabályok nélkül is lázba tudna hozni, holott egyszerûen azáltal, hogy megalapozzák a szerelmet, megajándékoznak örömeivel és gyötrelmeivel, ugyanúgy mint a pálmaliget kútjának a létezése is kegyetlennek érezteti veled a sívó homokot, s ahogyan a forrás nem léte is kétségtelenül testvére számodra a források létezésének. Mert nem sírsz amiatt, amit nem tudsz felfogni. Amikor forrásokat létesítek, a hiányukat is megteremtem. És amikor gyémántokkal ajándékozlak meg, gyémántszûkét teremtek. A tengerek évente egyszer meglelt fekete gyöngye szüli meg hiábavaló alámerüléseidet. A fekete gyöngy adományát rajtad esett erõszaknak, rablásnak és jogtalanságnak tartod, ezért szétzúzod, hogy szétosszad erejét. Holott mindössze az kellett volna, hogy megértsd, mirõl van szó, mert létezésétõl még akkor is gazdagabb vagy, bár más számára létezik, mint ha mindenütt egyformán üres lenne a tenger.

Nyomorúságukat teremtették meg azzal, hogy az istállóban élõ barom jászol elõtti egyenlõségét követelték maguknak. Meg azt, hogy kiszolgálják õket. És ha a tömeget tiszteled bennük, akkor a tömeget teremted meg bennük. De ha mindegyikben az embert tiszteled, akkor az embert teremted meg, s már mennek is mind az istenek útján.

Gyötör az a gondolat, hogy felborították igazságukat, mert szemeik vakká lettek a nyilvánvaló igazság meglátására, hogy ti a hajó megszületésének az elõfeltétele - vagyis a tenger - gyötri a hajót, hogy a szerelem elõfeltétele gyötrelem a szerelem számára, és hogy magasba törésed elõfeltétele gyötrelem magasba törésed számára. Mert nincsen felemelkedés nehézkedés nélkül.

Amazok azonban így gondolkoznak: “Akadályokba ütközik a felemelkedésünk!...” Elpusztítják hát az akadályait, de ezzel vége is terük hajlatának. És vásári tolongó tömeggé lesznek, miután lerombolták atyám palotáját, amelyben minden lépésnek értelme volt.

Ezért hallhatod õket, amint azon töprengnek, milyen szellemi táplálékot kell nyújtani az embereknek avégbõl, hogy lendületet adjunk szellemüknek, és nemesítsük szívüket. Vaktában, terv nélkül dobálták szét az embereket, jászolnál etették, istállóban lakó jószággá változtatták õket, és mivel emberszeretetbõl cselekedtek, az embert a maga nemes szívével, világos szellemével és nagyságával akarván felszabadítani, most már kénytelenek megdöbbenéssel tudomásul venni, hogy, íme, tompul a szelleme és a szíve. De ebbõl a rendetlen tömegbõl mit fognak csinálni? Gályarabok énekeivel próbálják õket megindítani, gyatra kísérteteket ébresztgetnek bennük, amelyek ugyan a gályákat már elfeledték, de egy kicsit még behúzzák a vállukat rettegve a korbácsütésektõl. Egy picikét el is ülteted bennük a költemény szavait. De hatásuk egyre halványul. A gályarabok éneke nemsokára már nem idézi fel bennük az elfeledett ütéseket, és többé már nem zavarja az istálló nyugalmát, mert megfosztottad hatalmától a tengert. A takarmányon kérõdzõk láttán aztán szorongás fog el az élet értelme és a szellem fellángolásainak a misztériuma felett, ami már a halál lesz. És úgy keresed törekvésed tárgyát, mintha az is tárgy lenne a többi között. Valami nótát költesz az ennivalóról, amelyik unos-untalan csak ezt fogja ismételni: “Eszem”..., de semmit sem ad hozzá a kenyér ízéhez. Mert nem érted meg, hogy nem tárgyról van szó amelyet a többi között kell felismerned, a többi között kell magasztalnod, hiszen a fa lényege sem valahol a fában rejlik, és aki csupán a lényeget akarja lefesteni, az nem fog semmit se festeni.

Egyáltalán nem meglepõ, hogy hiába keresed-kutatod a végleg megpihent társadalom kultúráját, mert ilyen kultúra nincs.

“Kultúrát ajándékozni - mondotta atyám - azt jelenti, hogy szomjúságot ajándékozol. A többi magától jön.” Te azonban kotyvasztott italokkal halmozod el a jóllakottakat.

A szeretet hívás a szerelemre. Így van ez a kultúrával is. A kultúra maga a kultúra szomjazása. Igen, de hogyan kultiváljuk a szomjúságot?

Te csak állandóságod elõfeltételeit követeled. Akit az alkohol valósított meg, alkoholt követel. Nem mintha hasznára válna az alkohol, hiszen meghal tõle. Akit kultúrád tett azzá, ami, az a kultúrádat követeli. Nincs ösztön az állandóság ösztönén kívül. Ez uralkodik az életösztön felett.

Mert már sok olyan embert láttam, aki inkább szívesen meghalna, semhogy falujától távol kelljen élnie. És ugyanezt tapasztaltad a gazelláknál meg a madaraknál is: ha egyszer foglyul ejted õket, inkább lassan meghalnak.

És ha elszakítanak asszonyodtól, gyermekeidtõl, szokásaidtól, vagy kioltják a világban azt a fényt, amely éltetett - mert ez a fény még a kolostor mélyérõl is fennen ragyog -, akkor lehet, hogy belehalsz.

Ha meg akarlak menteni a haláltól, elég kitalálnom számodra valami szellemi birodalmat, amelyben asszonyod mindig készen áll rá, hogy magához fogadjon. Így tovább élsz, mert végtelen a türelmed. Jóllehet távol van tõled a ház, amelybõl vagy, még a sivatagodban is a tiéd. A kedves asszony is a tiéd, bár távol van, és most éppen szendereg.

De azt nem tudod elviselni, hogy a csomó szétbomoljon, és szertehulljanak a tárgyak, amelyeket összefogott. És ha meghalnak isteneid, meghalsz te is. Mert belõlük élsz. És csak az éltet, amiért képes vagy meghalni.

Ha valami felemelõ érzelmet ébresztek benned, tovább fogod adni nemzedékrõl nemzedékre. Megtanítod a gyermekeidet, hogy meglássák a dolgokon túl, mint a birtokot a birtok anyagain túl, azt az arcot, amelyet egyedül érdemes szeretni.

Mert senki sem halna meg az anyagokért. Az anyagok tartoznak szolgálni - nem téged, hiszen te csupán út és híd vagy, hanem - a birtokot. Te pedig szolgálatára rendeled õket. De ha a birtok létrejött, akkor már hajlandó vagy meghalni, hogy védd a sértetlenségét.

Hajlandó lesz meghalni a könyv értelméért, de a nyomdafestékért vagy a papírért nem.

Mert kapcsolatok csomója vagy, és önmagaddal való azonosságod nem az arcodon, a testeden, a tulajdonodon, a mosolyodon fordul meg, hanem azon a bizonyos épületen, amely rajtad keresztül emeltetett, azon a bizonyos arcon, amelyik belõled valósul meg, és azzá tesz, ami vagy. Egysége rajtad keresztül teremtõdik meg, de cserében te õbelõle vagy.

Ritkán szólhatsz róla: mert nincsen szó, amely közölni tudná mással. Így van ez a szeretett asszonnyal is. Hiába mondod ki elõttem a nevét, az elhangzott szótagok nem képesek közölni velem a szerelmet. Azt meg kell mutatnod. S ez már a tettek körébe tartozik. Nem pedig a szavakéba.

De ismered a cédrust. És ha azt mondom: “cédrus”, akkor közöltem veled nagyszerûségét is. Mert már ráeszméltettek a cédrus valóságára, amely túl van a törzsön, az ágakon, a gyökereken és a lombozaton.

Nem ismerek más módot a szerelem megalapozására, mint azt, hogy feláldoztassalak a szerelemnek. De miféle isteneik vannak azoknak, akik az almon készen kapják a táplálékukat?

Azt állítod, hogy gyarapítod õket, ha ajándékokkal hizlalod õket, pedig csak elpusztulnak tõlük. Csupán abból vagy képes élni, amit átalakítasz, és amitõl napról napra meghalsz egy kicsit, miközben elcseréled rá magadat.

Jól tudják ezt az én öregasszonyaim, akik vakulásig forgatják a varrótût. Arra biztatod õket, hogy kíméljék a látásukat. De aztán már semmire sem lesz jó nekik a szemük. Mert tönkretetted elcserélõdésüket.

De mire cserélik el magukat azok, akiket te jól akarsz lakatni?

Létrehozhatod bennük a birtoklás szomjúzását. Csakhogy a birtoklás nem csere. Létrehozhatod az aranybrokátok felhalmozását. Ám ezzel csupán raktár-lelket hozol létre. Hogyan teremted meg azt a szomjúságot, amely arra késztet, hogy tönkretedd a varrással a szemedet? Mert egyedül ez igazi élet szomjúhozása.

Szeretetem csendjében jól megfigyeltem kertészeimet és gyapjúfonó asszonyaimat. Megállapítottam, hogy nagyon kevés adatott nekik, de annál több az, amit tõlük kívánnak.

Mintha rajtuk, a kertészeken és a fonóasszonyokon, nyugodnék a világ sorsa.

Azt akarom, hogy minden õrt álló katonám felelõsnek érezze magát az egész országért. Ugyanígy a kertész is, a hernyók ellen, a kert bejáratánál. És az a másik is, aki az arany papi köntöst hímezi: talán csupán gyengécske fényt áraszt maga körül, de közben Istenét ékesíti, és egy ma már ékesebb isten ragyogja be a fényével, mint tegnap.

Nem tudom, mit jelent nevelni az embert, ha nem azt, hogy megtanítjuk arcokat kibetûzni a dolgokon túl. Én az isteneket örökítem át. Így van ez a sakkjáték okozta örömmel is. Én azzal védem, hogy védem a szabályokat, te azonban rabszolgákat adnál az embereknek, hogy azok nyerjék meg helyettük sakkjátszmáikat.

Szerelmes leveleket akarsz ajándékozni, mert megfigyelted, hogy egyesek örömkönnyeket sírtak, amikor ilyet kaptak, s aztán csodálkozol, hogy nem sikerül könnyet csalnod a szemükbõl.

Nem elég, hogy csak adj. Elõbb azt kellett volna megteremtened, aki kap. Ahhoz, hogy a sakk örömöt okozzon, elõbb a sakkjátékost kellett volna megteremtened. A szerelemhez elõbb a szerelem szomjúhozását. Ugyanígy elõbb az oltárt, hogy befogadja az istent. Én országomat építettem fel az õrállók szívében, amikor arra kényszerítettem õket, hogy fel és alá járkálva õrködjenek a bástyán.

Tökéletes költemény, amely a cselekedeteidben élne, és mindenedet igénybe venné, még izmaid erejét is. Ez az én szertartásrendem.

Gyenge visszhangok, alig megkezdett mozdulatok, amelyeket megkötök benned a hatékony szavakkal. Kitalálom számodra a gályák játékát. Szívesen belemész, és behúzod egy kissé a válladat.

De a szabályok, a rítusok, a kötelezettségek és a templom építése meg egymást elõre megszabott rendben követõ napok: mindez, semmi kétség, másfajta mûvelet.

Mindezt azért írtam, hogy ezt elfogadtassam veled, miközben gyengéden rávezettelek, hogy megismerd magadat ebben a megvalósult állapotodban, és remélj.

És, természetesen, ahogyan szórakozottan és mit sem érezve olvashatod írásomat, ugyanúgy a szertartást is végigcsinálhatod anélkül, hogy nagyobb lennél tõle. Fösvénységed kényelmesen elfér a szertartás nagyszerûségében.

De nem kívánlak minden percben irányítani, ahogyan a strázsámtól sem kívánom, hogy minden pillanatban lelkesen csak az ország járjon az eszében. Elég nekem, ha a sok közül az egyik mindenestõl az országé. Sõt ettõl az egytõl sem kívánom, hogy minden pillanatban csupa buzgóság legyen, csupán annyit, hogy amikor szokás szerint a vacsorán jár az esze, hasítson bele villámként õrvoltának a tudata, mert nagyon jól tudom, hogy a lélek alszik, képtelen állandóan nyitva tartani a szemét, különben megvakítaná ez a lelkesedés, de azt is nagyon jól tudom, hogy a tenger értelme a valaha kihalászott fekete gyöngy, az év értelme az egyetlen igazi ünnep, és az életé a halálban való beteljesülés.

Nem törõdöm azzal, hogy az én szertartásrendem értelme elkorcsosul a korcs szívekben. Hódításaim során azt tapasztaltam a fekete néptörzseknél, hogy a varázsló aljas kincssóvárgásból rávette õket, hogy ajándékaikkal halmozzanak el valami zöldre mázolt faragott fát.

Mit törõdöm én vele, ha a varázsló rosszul értelmezi a szerepét! A szobrász hüvelykujja teremti az életet.

Aztán itt van ez a másik, hálát követel: ezt meg ezt tette értük... csakhogy nincsen begyûjtött ajándék, sem végleges készlet. Az ajándék az emberek közötti közlekedés: “Ha többé már nem adsz; akkor akár semmit sem adtál volna.” Erre te ezt válaszolod: “Tegnap érdemet szereztem, és ma is õrzöm az elõnyét.” Én azonban erre így válaszolok: “Nem! Tegnap még ezzel az érdemmel haltál volna meg, ez nem kétséges, csakhogy nem haltál ám meg tegnap. Csupán az számít, amivé halálod órájára lettél. Tegnapi nemes énedbõl csináltad a mai zsugorit. Ezért ha ma halsz meg, zsugori voltodban fogsz meghalni.”

Annak a fának a gyökere vagy, amelyik belõled él. Kötve vagy ahhoz a fához. Kötelességeddé lett. A gyökér azonban ezt mondja: “Már túl sok nedvet szállítottam neki!” De így a fa elhal. Kecsegtetheti magát a gyökér azzal, hogy hála jár neki a halottól?

Ha az õrálló belefárad a láthatár kémlelésébe, és elszundít, meghal a város. Nincs raktár, tele elvégzett õrjáratokkal. Nincs sehol szíved által elraktározott dobogás. Még a csûröd sem jelent készletet, csupán útba ejtett kikötõ. Egyszerre mûveled és rabolod ki a földedet. Te azonban mindenben tévedsz. Azt képzeled, megpihenhetsz az alkotás után, ha az alkotott tárgyakat múzeumban halmozod fel. Magát a népedet is múzeumba zsúfolod. Csakhogy nincsenek ám tárgyak! Ugyanannak a tárgynak más ember nyelvében más az értelme. A fekete gyöngy nem ugyanaz a gyöngyhalász, a kurtizán vagy a kereskedõ számára. A gyémántnak akkor van értéke, amikor kibányászod, eladod, elajándékozod, elveszted, megtalálod, amikor ünnep alkalmával valakinek a homlokán ékeskedik. Nem ismerek hétköznapi használatra szánt gyémántot. A hétköznapi gyémánt csupán értéktelen kavics. Jól tudják ezt azok, akinek a birtokában van. Legtitkosabb ládájukba zárják, hadd aludjon benne. Csak a király születésnapjára veszik elõ. És akkor a gyémánt büszkeséget sugároz. Az asszonyok esküvõjük estéjén kapták ajándékba. A gyémánt szerelem fellobbanása volt. Annak a számára pedig, aki elõkaparta a kõzetbõl, valamikor csoda volt.

A virágok a szemet gyönyörködtetik. De a legszebbek mégis azok, amelyeket a tengerbe szórtam, hogy velük áldozzak halottaim emlékének. Ezeket nem fogja többé látni senki sem.

Ez az ember itt a múltjával hozakodik elõ. Azt mondja: “Én vagyok az, aki...” Hajlandó vagyok hát tisztelettel övezni, feltéve, ha már meghalt. De barátom, az egyetlen igazi mértantudós sohasem dicsekedett a háromszögeivel. Õ a háromszögek szolgája, mértani jelek kertjének a gondozója volt. Egy éjszaka, amikor azt mondtam neki: “Büszke lehetsz a munkádra, mert sokat adtál az embereknek...”, elõbb elhallgatott, majd így felelt:

“Nem az adás a lényeges. Megvetem azt, aki ad, vagy elfogad. Hogyan tisztelhetném annak a fejedelemnek a telhetetlen étvágyát, aki ajándékokat követel magának! Vagy azokét, akik hagyják magukat felfalni? Ily módon a fejedelem nagysága az õ nagyságuk tagadása. Választani kell, vagy az egyiket, vagy a másikat. Ám azt a fejedelmet, aki engem lealacsonyít, én megvetem. Én is a házához tartozom, neki tehát kötelessége, hogy szolgálja az én nagyságomat. Mert ha nagyobb vagyok, nagyobb lesz tõlem a fejedelmem is.”

“Mit adtam az embereknek? Egy vagyok közülük. Lényüknek a háromszögeken töprengõ része vagyok. Rajtam keresztül töprengtek a háromszögeken. Rajtuk keresztül ettem mindennapi kenyeremet. És ittam kecskéit tejét. És hordtam ökreik bõrébõl készült lábbelit.”

Adok az embereknek, de mindent tõlük kapok. Hol van itt az egyik elsõbbsége a másikkal szemben? Ha többet adok, többet is kapok. S akkor szebb ország része leszek. Jól láthatod ezt még legközönségesebb bankáraid esetében is. Képtelenek magukból élni. Smaragdkincsüket kurtizánjukra aggatják. Az pedig ragyog a büszkeségtõl. Ebbõl a ragyogásból õk is részesülnek. És boldogok, hogy milyen csillogók. Pedig szegények: hiszen csupán a kurtizán ragyogása kölcsönöz nekik létet. A másik azonban mindenét a királyának adta. “Kitõl vagy? - A királytól!” Ez az ember igazán ragyog.

Ismertem azt az embert is, aki csupán önmagából volt, mert még a kurtizánokat is megvetette. Már beszéltem neked arról a nagy hasú, félig lehunyt szemû miniszteremrõl, aki, miután elárult, a kivégzés órájában visszavonta esküjét, ünnepélyesen megtagadta elveit, önmagát is elárulva ily módon. De hogyan is ne árult volna el mind a kettõnket? Ha része vagy valamely háznak, birtoknak, istennek, országnak, akkor önmagad feláldozása árán is megvéded azt, amibõl vagy. Nézd csak a zsugorit, aki kincsének a teremtménye. Ritka gyémántból csinált magának istent. Meghal a rablókkal való harcban. Nem így a nagy hasú. Bálványnak képzeli önmagát. Gyémántjai tõle, belõle valók, megbecsülést szereznek neki, õ azonban nem belõlük van. Korlát és fal, nem pedig út. És ha most fölébe kerekedsz, és fenyegeted, miféle isten nevében vállalja a halált? Hiszen nincs benne más, csak a pocakja.

A magát kiteregetõ szerelem közönséges szerelem. Aki szeret, csendben szemléli istenét, és csendben érintkezik vele. Az ág meglelte gyökerét. Az ajak meglelte emlõjét. A szív imádságban buzog. Mit érdekel engem másnak a véleménye! Hiszen még a zsugori is elrejti mások elõl a kincsét.

A szerelem hallgat. A gazdagság viszont dobra veri magát. Mit ér a vagyon, ha nem parádézhat? Mi a bálvány imádók nélkül? Semmit sem ér a festett fakép, ha kacat alatt alszik a pajtában.

Szóval a nagy hasú, lustán pislogó miniszterem így szokott beszélni: “A birtokom, a nyájaim, a palotáim, az arany kandelábereim, az asszonyaim!” Valahogyan csak kellett léteznie. Bõkezûségével halmozta el az elõtte leboruló bámulót. Mint ahogy a szél is, amelynek nincsen se súlya, se szaga, abból tudja, hogy létezik, hogy hajladozásra kényszeríti a búzavetést.” Vagyok - gondolja magában -, mert meghajlásra kényszerítek.”

Így az én miniszterem nemcsak azt élvezte, hogy csodálják, hanem ugyanígy élvezte a gyûlöletet is. Úgy lélegezte be, mint önmaga bizonyítékát. “Vagyok, mert jajgatnak miattam!” Ezért úgy gázolt át a nép hasán, mintha szekér lett volna.

Így nem is volt benne más, csupán hólyagot dagasztó üres szavak. Mert ahhoz, hogy légy, az kell, hogy növekedjen a fa, amelybõl vagy. Te csak karaván, út és híd vagy. Hogy hinni tudjak benned, látni akarom istenedet. Az én miniszterem azonban mi volt? Anyagok felhalmozására szolgáló gödör.

Ezért intéztem hozzá e szavakat:

“Mivel már oly régóta hallom, hogy azt ismételgeted: “Én... én... én...”, jóságomban hírverõ dobosaid felé fordultam, és jól megnéztelek. De nem láttam egyebet, csupán áruraktárt. Mire jó neked, hogy annyi mindened van? Raktár vagy, szekrény, de semmivel sem hasznosabb, semmivel sem valóságosabb, mint bármely szekrény vagy raktár. Neked tetszik, ha az emberek azt mondják: »A szekrény tele van!« De hát ki ez a szekrény?”

“Ha leüttetem a fejedet, hogy végre megszabaduljak torz képedtõl, vajon mi változik meg ettõl országomban? Ládáid a helyükön maradnak. Mit tettél hozzá kincseidhez, ami hiányozhatnék belõlük?”

A nagy hasú nem értette a kérdésemet, de nyugtalanság fogta el, valósággal fuldoklott. Hát folytattam:

“Ne hidd, hogy valami nehezen meghatározható igazságosság nevében nyugtalankodom. A pincédben nyugvó kincs valóban szép, és nem is ez botránkoztat meg engem. Kétségtelen, hogy megloptad az országot. De hát a mag is kirabolja a földet, hogy fát tudjon építeni belõle. Nos, mutasd hát meg nekem, milyen fát építettél?”

Engem egy cseppet sem feszélyez, hogy a gyapjúruhát vagy a búzakenyeret a juhász és a szántóvetõ verejtékébõl veszik el azért, hogy legyen mibe öltöznie, mit ennie a szobrásznak. Bár nem is sejtik, hogy verejtékük kõbe faragott arccá lesz. A költõ kirabolja a magtárakat, mert a magtárban tárolt gabonából él, jóllehet õ maga nem vesz részt az aratásban. De költeményt szolgál. Országom fiainak a vérét arra használom fel, hogy gyõzelmet kovácsoljak belõle. Közben azonban országot építek, amelynek õk a gyermekei. Szobor, fa, költemény, ország? Mutasd meg, melyiket szolgálod! Mert te csupán kocsi, út és karaván vagy...”

“Ha ezer évig ismételgeted is, hogy »én... én... én...«, vajon mit tudok meg ebbõl a tetteidrõl? Mivé lettek a birtokok, drágakövek, aranyrudak rajtad keresztül? Ne hidd, hogy a pocsolyák nevében tiltakozom a gleccserek ellen. Nem fogom szemére vetni a magnak telhetetlen étvágyát. A mag csupán élesztõ, amelyik elragadtatja magát, meg különben is a fa, amelyet világra hoz, õt rabolja ki. Te is raboltál, de ki rabol ki téged olyan, akibõl vagy?”

“Szép volt annak a távoli országnak a királynõje. A népe verejtékébõl lett gyémántok királyi gyémántokká változtak. És a birodalmából kirajzó utazók, világjárók, ha idegenben partra szálltak, így csúfolták a többi utazót, világjárót: »A ti királynõtökön még csak gyémánt sincs! A miénk olyan, mint a hold és a csillagok...« A te gyöngyeid, gyémántjaid és birtokaid csak azért találnak benned gazdára, hogy elhájasodott hasad dicsõségét hirdessék. Ezekbõl a különbözõ anyagokból közönséges dísztelen templomot építesz, de az anyagok nem lesznek tõle értékesebbek. Te vagy a sokféleségüket összekötõ cement, de ez a cement csak árt nekik. Az ujjadat ékesítõ gyöngy már korántsem olyan szép, mint amikor még a tenger egyszerû ígérete volt. Én összetöröm ezt a kötést, mert megbotránkoztat, épületedbõl trágyát csinálok más fák számára. De belõled mit csináljak? Mitévõ legyek azzal a maggal, amelyiktõl oly rúttá lesz a föld, akárcsak a test a keléstõl?”

De azt kívántam, hogy ne tévesszék össze az általam szolgált magas igazságszolgáltatást holmi nyomorúságos igazságszolgáltatással. “Egy alantas cselekedetsor véletlene - gondoltam magamban - olyan kincset hozott össze, amely, ha szétosztanám semmit sem érne. Gyarapítja ugyan azt, aki a birtokosa, de ehhez az is kell, hogy a birtokos is gyarapítsa õt. Szétoszthatnám, kenyérre változtathatnám népem számára, ám népem gyermekei sokan vannak, és nem sokat nyernek vele, ha egy napra való élelemmel több jut nekik. Szép a már felépült fa, ezért árbocot akarok belõle csinálni a vitorláshoz, nem pedig egy órai tûzhöz elégséges hasábonként szétosztani a nép között. Mert egy órai tûz nem sokat fog nekik jelenteni. Ezzel szemben mindnyájan megszépülnek, ha vitorlást bocsátok vízre.”

“Ebbõl a kincsbõl én olyan képet akarok elõvarázsolni, amelytõl minden szív vidámabbá lesz. Vissza akarom adni az embereknek a csoda ízét, mert jó dolog az, ha a szegénységben élõ gyöngyhalászok - oly keserves munka felismerni a tenger mélyén a keresett kincset! - hisznek a csodás gyöngyben. Gazdagabbak az évente egyszer valamelyiküktõl megtalált egyetlen egy gyöngytõl, mint attól a nyomorúságos élelemtöbblettõl, amelyet a tenger összes gyöngyének igazságos megosztásából nyerhetnek. Mert ez az egyetlen gyöngy ékesíti mindnyájuk számára a tengerek mélyét.”

Így hát élet és halál feletti jogomnál fogva azon igyekeztem, hogy méltóképpen használjuk fel az elkobzott vagyonokat, mert én nem állok a kövek pártján a templommal szemben. Eszembe sem jutott, hogy pocsolyává olvasszam szét a gleccsert, különbözõ anyagaira bontsam szét a templomot, és engedjem széthurcolni a kincset. Mert az egyetlen rablás, amelyet értelmesnek tartok, a föld kirablása a mag által, amely aztán önmagát is kirabolja, hiszen bele is hal a fa nevében. Eszem ágában sem volt valamicskével gazdagabbá tenni kit-kit, társadalmi helyzete szerint, egy darab ékszert ajándékozva a kurtizánnak, egy véka búzát a földmívesnek, egy kecskét a pásztornak, egy aranyat a zsugorinak. Mert nyomorúságos az ilyen gazdagodás. Számomra az volt a fontos, hogy megõrizzem a kincs egységét, hadd ragyogjon mindenkire, mint a szétoszthatatlan gyöngy. Mert úgy áll a dolog, hogy ha istent csinálsz, akkor mindenkinek a maga teljességében adod át, anélkül, hogy bármit elvennél belõle.

De lám, igazságszomjad máris felháborodik:

“Nyomorult a földmíves és a pásztor - mondod -. Milyen jogon fosztanád meg attól, ami megilleti õket, olyan elõny nevében, amelyet nem kívánnak, vagy olyan isten nevében, amelyrõl eddig sejtelmük sem volt? Én rendelkezni kívánok munkám gyümölcsével. Aztán, ha úgy szottyan kedvem, énekeseket tartok el vele. Vagy ha úgy tetszik, félreteszem az ünnepre. De mi jogon akarod az én verejtékembõl felépíteni a bazilikádat, ha nekem az nem kell?”

Amire én azt válaszolom, hogy hívságos a te röpke érvényû igazságod, amely csak egy emeletre érvényes. És választani kell. Az anyagok jelentése megváltozik, miközben az egyik szintrõl fellépnek a másikra. A földtõl sem kérdezed meg, akar-e búzát teremni. Mert a föld nem fogja fel, mi a búza. A föld egész egyszerûen föld. Amit még nem fogtál fel, azt nem is kívánod. Némelyik asszony közömbös számodra. Nem kívánod szeretni, jóllehet talán a boldogságodat jelentené, ha megperzselne a szerelme.

Senki sem sajnálja, hogy nem kíván mértantudós lenni. Senki sem panaszkodik amiatt, hogy nem sajnálja, az ilyesmi képtelenség lenne. A búza feladata, hogy megteremtse a föld jelentését. És a föld tõle lesz búzafölddé. Ugyanígy nem kívánod azt sem, hogy a búza emberi tudattá és szemek csillogásává akarjon lenni. Mert a búza fel sem tudja fogni, mi az, hogy szemek csillogása, mi az, hogy tudat. A búza egész egyszerûen búza. Az ember dolga, hogy táplálkozzék vele, és buzgalommá, esti imádsággá változtassa át a búzakenyeret. Ugyanígy ne kérdezd a földmívesemtõl sem, akar-e költeménnyé, geometriává vagy építészetté válni verejtéke árán, mert az én földmívesem ilyesmire nem is gondol. Inkább azzal törõdnék, hogy az ekéjén javítson a munkájával, hiszen õ egész egyszerûen földmíves.

Én azonban nem voltam hajlandó a kövek pártjára állni a templommal, a föld pártjára a fával, az eke pártjára a megismeréssel szemben. Tisztelek minden alkotást, jóllehet látszólag mind igazságtalanságon alapul, mert megtagadod a követ, hogy templomot építhess belõle. Ám ha egyszer kész az alkotás, nem azt mondom-e majd a templomról, hogy benne jut kifejezésre a kõ értelme, és hogy igazság tétetett? Nem azt mondom-e a fáról, hogy a föld ég felé törekvése? Nem azt mondom-e a mértanról, hogy megnemesíti a szántóvetõt, aki ember, jóllehet õ ezt nem tudja?

Én az ember tiszteletét nem a hívságos készletek gyûlöletet szülõ, az egyenlõsdiség nevében történõ hívságos szétosztására alapozom. Közlegény és kapitány egyforma az én országomban. Sõt azt állítom, hogy a rossz szobrászok is egyenlõk a jó szobrásszal ez utóbbi remekmûvében, mert õk szolgátak neki termõtalajul a felemelkedéséhez. Õk voltak elhivatottságának az elõfeltétele. Azt állítom, hogy a földmíves és a pásztor is ér annyit, mint a jó szobrász az õ remekmûvében, mert õk voltak alkotásának az elõfeltétele.

Ám még mindig az birizgál téged, hogy kifosztom ezt a földmívest, aki mindezért semmit sem kap cserébe. És olyan országról álmodozol, amelyikben az utakon követ törõ munkások, a kikötõi teherhordók meg a hajófenék munkásai is megmámorosodhassanak a költészettõl, a geometriától meg a szobrászattól, és maguktól, szabad elhatározásukból vállaljanak többletmunkát azért, hogy eltarthassák a költõidet, mértantudósaidat és szobrászaidat.

Ám ha így gondolkozol, összetéveszted az utat a céllal, mert persze, hogy én is igyekszem felemelni földmívesemet. Valóban szép is lenne az olyan földmíves, aki lelkesen foglalkozna mértannal. Csakhogy mivel rövidlátó vagy, mivel nem látsz tovább az orrod hegyénél, egyetlen emberélet keretében akarod megvalósítani tervedet, és nem vagy hajlandó semmi olyanba belefogni, ami túllép az egyénen és a nemzedékeken. Ebben hazudsz önmagadnak is.

Mert dicsõíted azokat, akik életüket vesztették a tenger elleni küzdelemben törékeny vitorlásaikon, miközben a szigetek birodalmának kapuit nyitották fel gyermekeik elõtt. Dicsõíted azokat, akik meghaltak találmányaikért anélkül, hogy bármi hasznuk származott volna belõle, csak azért, hogy mások megvalósíthassák õket. Dicsõíted a bástyákon életüket feláldozó katonákat, akik semmit sem kaptak kiontott vérük fejében. Dicsõíted azt is, aki cédrust ültet, jóllehet már vén, és mit sem remélhet az oly reménytelenül távoli árnyéktól.

Vannak más földmívesek és más pásztorok, akiket majd megjutalmaz mindezért a költemény. Mert a költemény lassan fejti ki hatását, s a fa árnyéka a gyermeknek nyújt majd enyhet. Jó, ha az áldozat a lehetõ leghamarabb meghozza jutalmát, de azért én mégsem szeretném, ha túlságosan hamar válna szükségtelenné. Mert az áldozat a felemelkedés elõfeltétele, jele és útja. Három esztendõn át szegezem, szerelem a hajómat. Nem jutalmaz érte sem a deszkák illata, sem a szegverés zaja. Az ünnep napja várat magára. Nos, vannak hajók, amelyeknek a felszerelése hosszú idõt kíván. Ha nem kívánsz többé áldozatokat, az azt jelenti, hogy elégnek ítéled a már megépített hajókat, a már megszerzett ismereteket, az elültetett fákat, az elkészült szobrokat, és elérkezettnek véled az idõt ahhoz, hogy végleg megtelepedj, s aztán a készletekbõl, mások csigaházába telepedve élj.

De akkor én felmegyek a legmagasabb torony tetejére, és figyelem a láthatárt. Mert közeleg a barbár hadak órája.

Mondottam már: nincs egyszer s mindenkorra szolgáló készlet. Csak irány, felfelé haladás, valami felé való törekvés van. A földmívesek akkor érik majd utol a mértantudósokat - hogy izzadságuk fejében örömöt leljenek -, amikor azok már nem alkotnak többé. Ha ugyanolyan gyorsan haladsz, mint a barátod, aki elõtted jár valamivel, és azt akarja, hogy utolérd, akkor neki meg kell állnia. Már mondottam neked: az egyenlõséget akkor leled meg, amikor már hasztalan lesz a járás, és csak ott, ahol a készletek valóban használnak, a halál óráján, amikor Isten begyûjt a csûrébe.

Így hát azt találtam igazságosnak, ha nem osztom szét a kincset.

Mert csak egyfajta igazságosság van: ha azt mentem meg, amibõl vagy. Igazságosság az istenek számára? Igazságosság az emberek számára? Ám az isten belõled van, és megmentenélek, ha lehetséges, ha megmentésedtõl nagyobb lesz istened. De isteneid ellen nem mentlek meg. Mert belõlük vagy.

Megmentem a gyermeket, ha szükség van rá, az anyja ellen, mert belõle lett. De most már az anyja van belõle. És megmentem az ország dicsõségét a földmíves és a búzát a föld ellenében. Megmentem a fekete gyöngyöt, amelybõl leszel, még ha nem neked jut is osztályrészül, mert teveled ékesíti az egész tengert, az ellen a nevetséges gyöngyrészecske ellen, amelyik neked jutna, de semmivel sem tenne gazdagabbá. Megmentem a szerelem értelmét, hogy belõle lehess, a szerelem ellen, amely belõled lenne, szerzeményed vagy jogod, mert különben nem lenne részed igaz szerelemben.

Megmentem a forrást, amely enyhet ad, még szomjúságod ellenében is, különben meghalsz, lelkedben vagy testedben.

És mit sem törõdök azzal, hogy a szavak dühödten öltögetik egymásra a nyelvüket, és azt hiszed, úgy akarok neked szerelmet adni, hogy ugyanakkor megtagadom tõled, és úgy akarlak életre buzdítani, hogy halálba kényszerítlek, mert az ellentéteket az a nyelv találta ki amelyik összezavarja azt, amirõl azt hiszi, hogy megragadja. (És elkövetkezik a nagy igazságtalanságok kora: azt kívánod az embertõl, hogy halálbüntetés terhe mellett foglaljon állást az egyik vagy a másik oldal mellett.)

Tehát úgy találtam igazságosnak, hogy ne adjam vissza a kincset apró darabokra széttördelve, ily módon kártalanítva azokat, akiktõl elrabolták - ékszerét a kurtizánnak, kecskéjét a pásztornak, véka búzáját a földmívesnek és aranytallérját a fösvénynek -, hanem a léleknek fizessem vissza azt, amit a testtõl vettek kölcsön. Így cselekszel, amikor izmaidat arra használod fel, hogy köveket faragj; aztán, miután gyõztél, összeütögeted a tenyeredet, hogy leverd róla a port, összehúzott szemmel hátrább lépsz, hogy jobban láss, egy kissé félrehajtod a fejedet, s úgy fogadod az Isten mosolyát, mintha megperzseltek volna.

Persze, némi fénnyel színesebbé tehettem volna az egyszerû visszaadást. Mert más az, ha van ékszered, kecskéd, véka búzád, aranypénzed, amibõl semmi örömöd nem származik, és más az, ha ünnepnap és szertartás betetõzéseként adják. Mert ilyenkor az egyszerû ajándékok is olyanok, mintha a király adta volna õket: a szeretet ajándékai. Ismertem egy embert, számtalan rózsaföldje volt, de õ inkább lemondott volna mindrõl, mintsem hogy elveszítse azt az egyetlen elhervadt, egyszerû vászonzacskóba bevarrt rózsát, amelyet állandóan a szíve felett hordott. Ám egyik-másik alattvalóm tévedésbe eshetett volna, azt hívén ostobaságában, hogy öröme a búzából, a kecskébõl, az aranyból vagy a vászonzacskóba bevarrt hervadt rózsából származik. Én azonban fel akartam õket világosítani. Igaz, hogy kincsemet jutalommá is változtathattam volna. Például az egész ország szeme láttára nemesi rangra emelhettem volna a gyõztes hadvezért, egy új virág kitenyésztõjét, valami új orvosság feltalálóját, hajó szerkesztõjét. De ez csak amolyan önmagában jogos, logikus, igazságos üzlet lett volna, amelyik kielégíti ugyan az értelmedet, de semmi hatása sincs az emberek szívére. Ha a hónap végén megfizetem a béredet, hol látsz benne bármi szívet-lelket melengetõt? Tehát úgy véltem, nem sokra megyek vele, ha jóváteszek valami igazságtalanságot, felmagasztalok valami önfeláldozó cselekedetet, megbecsülésemet fejezem ki a lángész elõtt. Mert ha ilyet látsz, akkor így szólsz: “Helyes.” Egyszerûen minden rendben van, hazamész, és mással törõdsz. Senki sem kapta meg a maga részét a fénybõl, hiszen a jóvátételnek természetszerûleg kell követnie az igazságtalanságot, a felmagasztalásnak az önfeláldozást, a megbecsülésnek a magasrendû szellemi alkotást. És ha feleséged azt kérdezi tõled, amikor belépsz az ajtón: “Mi újság a városban?” - azt válaszolod, már el is feledve a történteket, hogy nincs semmi, amit érdemes lenne elmesélni. Mert azt sem jutna eszedbe elmesélni, hogy napsütésben fürdenek a házak, vagy hogy a folyó a tenger felé folyik.

Elhárítottam hát igazságügyminiszterem javaslatát, aki mindenáron az erényt szerette volna velem felmagasztaltatni és megjutalmaztatni, holott egyrészt éppen a jutalommal rombolod le azt, amit dicsõíteni akarsz, másrészt az a sanda gyanúm támadt, hogy úgy érdekelte miniszteremet az erkölcs, mint a finom gyümölcs becsomagolásának a módja. Nem mintha túlzottan erkölcstelen lett volna, hanem mert finnyásan volt az, és mindennél többre értékelte a minõséget.

- Az erkölcsöt is megbüntetem - válaszoltam neki.

És mivel valósággal elképedt, így folytattam:

- Már beszéltem neked sivatagi seregem parancsnokairól. A homoksivatagban hozott áldozatukért a homoksivatag iránt szívükben ébredt szeretettel jutalmazom meg õket. Meg azzal, hogy nyomorúságukba zárva õket, pompássá teszem számukra ezt a nyomorúságot.

Ha a te kitüntetett erkölcsös nõszemélyeid élvezik az aranyozott papírkoronát, a bámulók tetszését és a nekik jutó vagyont, akkor hol van az erkölcsük? A bordélynegyed lányai olcsóbban adják kevésbé fukar ajándékukat.

Végül elutasítottam az építészek javaslatait is. “Lásd - mondották -, ezt a meddõ kincset elcserélheted egyetlen templomra: dicsõségére válnék birodalmadnak, és századokon át fáradságot nem kímélve igyekeznének majd feléje a karavánok.”

És ami igaz, az igaz, valóban gyûlölöm a semmit sem hozó használati tárgyakat. Ezzel szemben tisztelem az embereknek adatott végtelenséget és csendet. Újabb csûr birtokánál hasznosabbnak tartom az ég csillagainak a birtoklását - meg a tengerét is -, jóllehet nem tudnád nekem megmondani, mivel teszik nemesebbé a szívedet. De a nyomornegyedbõl, amelyben fuldokolsz, feléjük szállnak vágyaid. Minden csillag megannyi hívás csodálatos utazás felé. És nem számít semmit, ha ez az utazás lehetetlen. A szerelem fájó sóvárgása maga a szerelem. És már meg is vagy mentve, amikor a szerelem hazájába igyekszel költözni.

Mindazonáltal nem hittem az ügyködésben. Nem vásárolhatod meg az örömöt, sem az egészséget, sem az igazi szerelmet. Nem vásárolhatod meg a csillagokat. Nem vásárolhatsz templomot sem. Én hiszek abban a templomban, amelyik kifosztja az embert. Én hiszek az épülõ templomokban, amelyek verejtéket facsarnak ki az emberekbõl. Elküldik messze az apostolaikat, és õk megsarcolnak istenük nevében. Én hiszek a kegyetlen király templomában, aki gõgjét kõben alapozza meg. Országa férfiait az építkezéshez irányítja. Korbácsos õrmesterei kõszállításra kényszerítik õket. Én hiszek a templomban, amely kizsákmányol és felemészt. És viszonzásul megtérít. Mert csak az ilyen templom fizet meg téged. Mert a kegyetlen király követ cipelõ munkása viszonzásul jogot nyer rá, hogy õ is büszke lehessen. Nézd csak: mellén összefont karokkal ott áll az orrtõke elõtt, amellyel a gránithajó már fenyegeti a sivatagot az eljövendõ századok lassú folyásában. A templom fensége az övé is, akárcsak a többieké, mert ha egyszer megszületett egy isten, akkor az mindnyájuké lesz mindenestõl. Hiszek a gyõzelem lelkesedésébõl született templomban. Hajót csarnakolsz fel, indítasz útra az örökkévalóság felé. És mindenki énekel, amikor a templomot építi. És a templom visszazengi éneküket.

Én hiszek a templommá változó szeretetben. Én hiszek a templommá változó gõgben. És ha feltudnád nekem építeni õket, hinnék a harag templomaiban is. Mert azt látom, hogy a fa gyökereit lebocsátja a szeretetbe vagy a gõgbe vagy a gyõzelem mámorába, vagy a haragba. Kiszívja minden nedvedet, hogy belõle éljen. De íme, gyökerei becsvágyának csupán nyomorúságos pincét kínálsz, még ha tele van is arannyal. A te pincéd csak áruraktárt táplálhat. Egy évszázad szélviharai, esõi és homokviharai elegendõk lesznek hozzá, hogy beomlasszák.

Tehát miután elutasítottam magamtól azt a gondolatot, hogy az összehordott kincs gazdagodást jelent, hogy jutalom lehet, hogy kõhajóvá változhat át, és mivel nem találtam kielégülést annak a ragyogó arcnak a keresésében, amelyik szebbé teszi az emberek szívét, elvonultam, és csendben elmélkedtem.

“Nincs itt egyéb, csak moslék és trágya - gondoltam magamban -. Tévedek, amikor más jelentést keresek benne.”

Imádkoztam hát Istenhez, világítson meg. Ó pedig jóságában eszembe juttatta a szent város felé vonuló karavánokat, jóllehet eleinte nem értettem, hogyan oszlathatná el kétségeimet a tevehajcsárok és a tûzõ nap látványának a felidézése.

Láttalak, népem, amint parancsomra felkészültél zarándokutadra. Mindig páratlan mézíze volt számomra az utolsó este szorgoskodásának. Mert olyan az általad szervezett expedíció is, mint a hajó útra indítása: miután befejezted építését, most ellátod vitorlákkal, kötelekkel, és amelynek eddig szobor- vagy templomértelme volt - tudjuk, a szobrokhoz és a templomokhoz kalapácsra van szükség, találékonyságodra, számításaidra és karod erejére apellálnak -, most egyszerre utánzásértelme lesz, mert a szélre készíted fel. Akárcsak lányodat: tápláltad és oktattad, eddig folyton büntetted, mert kedvelte a cicomázkodást, ám egyszer csak elérkezik annak a napnak a hajnala, amelyen várja a võlegény, s ezen a reggelen nem találod elég szépnek, tönkreteszed magadat lenvásznak és arany karkötõk vásárlásával, mert olyan ez most a számodra, mintha hajót bocsátanál vízre.

Tehát miután végeztél az úti készletek felhalmozásával, beszegezted ládáidat, bekötötted zsákjaid száját, királyi büszkeséggel sétáltál végig állataid között, megsimogattad az egyiket, ráförmedtél a másikra, térdeddel segítettél egy kicsit még szorosabbra húzni egy-egy bõrhevedert, s aztán a málhák felrakása után elégedetten megállapítottad, hogy lám, a teher nem csúszik se jobbra, se balra, jól tudván, hogy miközben állataid keményen dobálnak ide-oda ringó járásuk közben, vagy a kövek között botorkálva, vagy a pihenõk alkalmával letérdelve, mégis rugalmas egyensúlyban tartják majd, akárcsak a narancsfa, amelyik ring ugyan a szélben, de közben nem fenyegeti veszély narancsterhét.

Élvezem ilyenkor a hevületedet, népem, aki most készülsz negyven napos sivatagi bábállapotodra, és oda se hederítek az üres fecsegésekre, sohasem csalatkoztam benned. Mert miközben szeretetem csendjében az indulás elõtti estéken a szíjak recsegése, az állatok böffentései között sétálgattam, hallgatva a követendõ út, a vezetõk kiszemelése, a kinek-kinek kiosztandó feladatok feletti éles vitákat, egyáltalán nem csodálkoztam, ha azt hallottam, hogy az út dicsérete helyett, éppen ellenkezõleg, sötét színekkel ecsetelték a tavalyi utazás szenvedéseit, a kiapadt kutakat, a szikkasztó szeleket, a homokban idegszálakként kúszó kígyók csípését, a lesben álló fosztogatókat, a betegséget és a halált, mert mindig tudtam, hogy nem egyéb ez, mint szemérmes, meg nem vallott szeretet.

És úgy helyes, ha azt színleled, hogy egyáltalán nem is istened lelkesít, hanem inkább a szent város aranyozott kupoláit magasztalod, mert istened nem készen kapott ajándék, nem valahol rád váró készlet, hanem ünnep és nyomorúságaid megkoronázása.

Így elsõsorban emelkedésük anyagi része érdekelte õket: és valóban, ha a vitorlás hajó építõi túl korán kezdenek beszélni vitorlákról, szélrõl és tengerrõl, akkor én nem bízom bennük, attól félek, hogy megfeledkeznek a deszkákról meg a szegekrõl, mint az az atya, aki túlságosan korán biztatná lányát, hogy szépítse ki magát. Én szeretem a szegkovácsok és a deszkafûrészelõk énekeit, mert õk nem a készet dicsõítik, aminek nincs tartalma, hanem a hajó felé való emelkedést. Amikor pedig már fel van húzva minden vitorla, és a hajó elnyerte utazásértelmét, azt akarom hallani, hogyan éneklik tengerészeim - ó, nem a sziget csodáit, hanem - az ostromló tengerár veszélyeit, mert akkor vagyok biztos a gyõzelmükben.

Szenvedésükbõl õk maguk utat, szekeret, karavánt olvasnak ki. De rövidlátó és hiszékeny vagy, ha nyugtalanság fog el panaszaik vagy káromkodásaik hallatán, amelyekkel szívüket nyugtatgatják, és elküldöd hozzájuk szirupos énekeseidet, hogy eltagadják elõttük a szomjhalál veszélyét, és a sivatagi alkonyatok szépségét magasztalják. Mert nem igen vonz engem az olyan boldogság, amelyiknek nincs formája. Hanem a szerelem felfedezése szab irányt életemnek.

Tehát elindul a karaván. És elkezdõdik a báb titkos emésztése, hallgatása és vak éjszakája, a csömör, a kétség és a fájdalom, mert minden vedlés fájdalmas. Már nem kívánsz lelkesedni, csak hûséges szeretnél maradni anélkül, hogy tudnád miért és mihez, mert semmit sem remélhetsz magadtól, hiszen tegnapi magadnak meg kell halnia.

És nem leszel immár egyéb, csak fel-fellobbanó sóvárgás házad üde levegõje és az ezüst kancsó után, amely a teázás óráját jelenti számodra kedvesed mellett, az ölelkezés órája elõtt. Kegyetlenül kínoz még az ablakod alatt ringó ágnak meg az udvarodban felharsanó kakaskukorékolásnak az emléke is. És ilyeneket gondolsz: “Az otthonom része voltam!” - mert most már sehová sem tartozol. Vissza-visszatér emlékeidben titokzatos természetû szamarad, amelyet hajnalban szoktál felébreszteni. Mert lovadról-kutyádról tudsz egyet s mást, hiszen válaszolnak neked, ha szólsz hozzájuk. Ám szinte önmagába befalazott szamaradról nem tudod, szereti-e vagy sem a maga módján a rétet, az istállóját, vagy szeret-e téged. És számkivetettséged mélységeibõl rád tör az ellenállhatatlan kívánság, hogy legalább még egyszer nyaka köré fonhasd a karodat, vagy megveregethesd a pofáját, hogy talán örömöt szerezz neki éjszakája mélyén, mintha vak lenne. Aztán, amikor elkövetkezik az a nap is, amikor a kiszáradt kút csupán némi bûzös sarat izzad ki számodra, szívedbe markol otthoni kutad meghitt csacsogása.

Így zárul rád sivatagi bábállapotod börtöne. A harmadik naptól kezdve lépteid egyre jobban beleragadnak a végtelen tér szurokjába. Ami ellenáll, az lázba hoz, a küzdõ ellenfél csapásai maguk hívják ki a te csapásaidat. A sivatag azonban úgy fogadja egymás után a lépteket, mint roppant meghallgatás, amely elnyeli szavaidat, s téged a csendbe taszít. Hajnal óta gyötröd magadat, és a krétatepsi, amelyik bal kezed felõl jelzi a láthatárt, szinte semmit sem fordult az est leszálltáig. Oly kimerült vagy, mint a gyermek, aki lapátjával akarja elhordani a hegyet. De fogalma sincsen munkájáról. Valósággal elveszel roppant szabadságodban, buzgalmad egyre jobban fulladozik. Népem, utazásaid során így tápláltalak kopár kövekkel, és itattalak tövisbokrokkal. Vacogtattalak hideg éjszakai fagyokkal. Olyan forró homokviharoknak tettelek ki, hogy fejedet köntösödbe burkolva a földre kellett kuporodnod, fogad alatt homok csikorgott, és meddõn izzadtad nedveidet a nap felé. És megtanított rá a tapasztalat, hogy hiábavaló ilyenkor minden vigasztaló szó.

“Eljön majd az az este is - mondottam -, amelyik hasonló lesz a tengerfenékhez. Ahol nyugodt rakásokban alszik a leülepedett homok. Te pedig friss levegõn, rugalmas és szilárd talajon fogsz majd lépegetni...” De miközben így beszéltem hozzád, éreztem ajkamon a hazugság ízét, hiszen azt kívántam tõled, hogy képzeletedben más légy, mint ami vagy. Ezért szeretetem csendjében nem is botránkoztam meg szidalmaidon:

“Lehetséges, Uram, hogy igazad van! Isten talán már holnap jámbor tömeggé változtatja a túlélõket. De mit számítanak nekünk ezek az idegen lények! Pillanatnyilag csupán parázskörbe zárt maroknyi skorpió vagyunk!”

És ilyennek kellett lenniük, Uram, a Te dicsõségedre.

Vagy pedig, szinte egyetlen kardcsapással megtisztogatva az eget, feltámadt éjszakai kegyetlenségében az északi szél. A põre föld kiadta minden melegét, és az emberek úgy vacogtak, mintha odaszegezték volna õket a csillagok. Mit mondhattam nekik?

“Vissza fog térni a hajnal és a fény. A nap melege, mintha vér lenne, lassan elárad tagjaitokban. Behunyt szemmel is érezni fogjátok, hogy bennetek lakozik...”

De õk erre így válaszoltak:

“Helyükbe Isten talán már holnap kertet ültet, teli boldog növényekkel, és jóságában dúsra növeli õket. De mi ma éjszaka szél gyötörte rozstábla vagyunk.”

És ilyennek kellett lenniük, Uram, a Te dicsõségedre.

Ekkor elfordulván nyomorúságuktól, így imádkoztam Istenhez:

“Uram, megérdemlem, hogy elutasítsák hamis orvosságomat. Egyébként nem sokat számítanak panaszaik: hasonló vagyok a seborvoshoz, aki fájdalmas kilátást fakaszt a testbõl, miközben meggyógyítja. Ismerem a bennük befalazott örömtartalékot, jóllehet nem ismerem a varázsigét, amely meg tudná nyitni a zárját. Bizonnyal nem e pillanat feladata ez. A fontos az, hogy érjen a gyümölcs, mielõtt odaadja mézét. Most érésének keserû óráját éljük. Nincs bennünk egyéb, csak keserûség és savanyúság. A múló idõ dolga, hogy meggyógyítson, és örvendezéssé változtasson bennünket a Te dicsõségedre.”

És folytatva utunkat, továbbra is csak kõvel etettem és tövisbokrokkal itattam népemet.

De ha olyan volt is, mint a többi, jóllehet elsõ pillantásra semmi különbség sem volt közte és a végtelen pusztaságon otthagyott számtalan lábnyomunk között, mégis megtettük a csodalépést. Amely a menetelés szertartását megkoronázó ünnep. Az az áldott pillanat a pillanatok között, amelyik felnyitja a bábot, és a fénybe bocsátja szárnyas kincsét.

Így vezettem gyõzelemre embereimet a háború kényelmetlenségén keresztül. A világosságba az éjszakán, a templom csendjébe a kõhordás szenvedésein, a költemény visszhangjához a nyelvtan kétségbeejtõ sivárságán, a hegytetõrõl kitárulkozó látványhoz a szakadékokon és a hatalmas kõomladékokon át. Menet közben semmit sem számít reménytelen kényelmetlenséged, mert kételkedem a hernyó lírai hevületében, amelyik azt hiszi magáról, hogy a szárnyalás szerelmese. Elég, ha a vedlés emésztése közben felfalja önmagát. És elég, ha átkel a sivatagodon.

Nem rendelkezel a beléd pecsételt örömkincsekkel addig, amíg nem engedtetik meg, hogy feltörd zárukat. Persze, valóban eleven az az öröm, amelyet a sakkjáték szerez, amikor gyõzelem koronázza találékonyságodat, ám a játék szertartásán kívül nem áll hatalmamban ajándékul adni neked ezt az örömöt.

Ezért akarom, hogy a deszkák és a szegek szintjén a szegkovácsok és a deszkafûrészelõk, ne pedig a hajó himnuszát énekeld. Mert a gyalult deszka és a jól kikalapált szeg szerény gyõzelmeit kínálom fel neked, boldoggá fogják tenni szívedet, ha feléjük indultál. Szép a munkába vett fatörzs, miközben küszködve igyekszel sima deszkát fûrészelni belõle. Szép a simára gyalult deszkád, miközben fáradságosan törekszel a hajó felé.

Ismertem olyan embert, aki ugyan alávetette magát a sakkjáték szertartásrendjének, de titokban ásítozott, és valami olyan, oda sem figyelõ elnézéssel válaszolgatott húzásaidra, mint a szívében elcsenevészedett ember, aki méltóztatik szórakoztatni a gyermekeket.

- Nézd csak a hajóhadamat! - mondja neki a hétesztendõs kapitány, aki egymás mellé rakott három kavicsot.

- Szép hajóhad, meg kell adni - válaszol az elcsenevészedett szívû, és hülyén bámulja a kavicsokat.

Aki hiúságból nem hajlandó fontosnak tartani a sakkjáték szertartásrendjét, nem fogja érezni a gyõzelem ízét. Aki hiúságból nem hajlandó istenének tekinteni a deszkákat és a szegeket, nem fog hajót építeni.

A tintanyaló, aki egész életében semmit sem fog építeni, többre tartja a hajó himnuszát a szegkovácsok és a deszkafûrészelõk himnuszánál, mert õ olyan finom lelkû, és aztán, mihelyt fel van szerelve, szélben dagadozó vitorláival vízre bocsátva a hajó, ahelyett, hogy a tengerrel való állandó küszködésétõl tartana szóval, máris a daloló szigetért lelkesedik, amelyik valóban a deszkák és a szegek s a tengerrel való küzdelem értelme, de csak akkor, ha nem hagytál ki semmit sem azokból az egymást követõ átváltozásokból, amelybõl ez a sziget meg fog születni. Csakhogy ez a tintanyaló alig pillantja meg az elsõ szigetet, máris nyakig belemerül rothasztó álmodozásába, zengi a tarka tollú madarak és a korallszigetekre leszálló alkonyatok szépségét. Amitõl felfordul a gyomrom, mert kedvesebb nekem a száraz kenyér az ilyenfajta édességeknél, amelyeket ráadásul még gyanúsnak is érzek, hiszen vannak olyan szigetek is, ahol folyton esik az esõ, és szürkék a madarak; az ilyen szigeten kikötvén azt kívántam, bárcsak szeretet ébredne iránta bennem, és azt a himnusz hallanám, amelytõl a szürke tollú madaraktól egyhangú ég visszhangozik a szívemen.

Én azonban, aki nem kövek nélkül akarom felépíteni a katedrálisomat, és a lényeghez csak mint a különbözõség megkoronázáshoz jutok el, én, aki nem értenék meg semmit sem a virágból, ha nem volna egészen más virág is, ennyi, se több, se kevesebb szirommal, ilyen és nem más színváltozatban, én, aki kovácsoltam a szegeket, fûrészeltem a deszkákat, és sorban kiálltam a tenger félelmetes megrázkódásait: én csakugyan dalolhatok arról a küzdelmesen kiformált, igazi szigetrõl, amelyet a saját kezemmel gyúrtam a tengerbõl.

Így van ez a szerelemmel is. Ha az én tintanyalóm ünnepli lelkesen a maga egyetemes teljességében, mit ismerek meg belõle? Egy bizonyos asszony azonban, aki olyan, mint senki más a világon, utat nyit számomra a szerelemhez. Egy olyan asszony, aki így beszél, és nem másként. Akinek a mosolya ilyen, és nem más. Akihez senki sem hasonlít. Ha van ilyen, akkor ha este kikönyökölök az ablakomon, korántsem ütközöm a különlegesség falába, mert úgy érzem, Istent találom meg. Mert valóságos ösvényekre van szüksége az embernek, ilyen és ilyen kanyarokkal, ilyen színû talajjal, és ilyen és ilyen csipkebokrokkal a szegélyén. Csak így haladhatsz valami felé. Aki a szomjhalál szélén áll, álmában források felé igyekszik. De meghal.

Így van ez a szánalommal is. Arról szónokolsz, hogy kínozzák a gyermekeket, aztán egyszerre rajtakapsz, hogy ásítozom. De te sehová se vezettél el engem. Ilyeneket mondasz: “Egy hajótörés alkalmával tíz gyerek fulladt a tengerbe...” Csakhogy én nem értek az aritmetikához, és nem fogok kétszer annyi könnyet ejteni, ha kétszer annyi az áldozatok száma. Egyébként idõnként te is élvezed az életed, és boldognak érzed magadat, jóllehet százezrével haltak meg gyermekek az ország fennállása óta.

Ezzel szemben van olyan ember, akit megsiratnék, ha el tudsz vezetni hozzá valami különleges ösvényen; ugyanúgy, ahogyan egy bizonyos virágon keresztül eljutok a virágokhoz, az õ révén rátalálok minden gyermekre, és könnyet ejtek nemcsak minden gyermekért, hanem minden emberért.

Egy ízben meséltél nekem egy sánta gyerekrõl, akit megaláztak és gyûlöltek a falu lakói, mert mindenkitõl elhagyatva, valahonnan, Isten tudja honnan, hozzájuk vetõdött egy este, és azóta rajtuk élõsködött.

Ilyeneket kiabáltak neki:

- A mi szép falunk tetve vagy! Gomba a gyökerünkön!

De ha találkoztál vele, és megszólítottad:

- Te ragyás, neked nincs apád?

Nem válaszolt.

Vagy pedig, mivel csak az állatok és a fák voltak a barátai:

- Miért nem játszol a veled egyívású gyerekekkel? - kérdezted tõle.

De õ csak vállat vont, és nem válaszolt. Mert a vele egyívású gyerekek kövekkel dobálták, hiszen sántított, és messzirõl jött, ahol minden rossz.

Ha játék közben közéjük merészkedett, a sudár termetû, szép, arcú gyermekek elébe álltak:

- Úgy mászol, mint a rák, a falud is kihányt magából. Elrondítod a miénket! Pedig a miénk szép falu volt, egyenes járású!

Ilyenkor egyszerûen megfordult és elsántikált.

Ha utadba került, megkérdezted tõle:

- Te ragyás! Hát nincs neked anyád?

De õ nem válaszolt. Csak nézett egy röpke pillanatig, és elvörösödött.

Mivel azonban azt képzelted, hogy el van keseredve, hogy szomorú, nem értetted meg nyugodt szelídségét. Ilyen volt, és nem más.

Aztán egy este az történt, hogy a falusiak ki akarták verni bottal a faluból:

- Ez a sánta ördög pedig takarodjon innen, de tüstént!

Te megvédelmezted, és így szóltál hozzá:

- Hé, ragyás, hát nincs neked testvéred?

Erre felderült az arca, és egyenesen a szemedbe nézett:

- De igen, van testvérem!

És büszkeségtõl kipirulva mesélni kezdett a bátyjáról, arról a bizonyosról, és nem másról.

Kapitány volt valahol az országban. Ilyen és ilyen színû lovon járt, és egyszer gyõzelem után maga mögé ültette õt, a sántát, igen, õt, a ragyást. Ekkor és ekkor, nem máskor. És egyszer majd újra visszajön a testvére. És akkor megint maga mögé fogja ültetni, õt, a ragyást, igen, õt, a sántát, az egész falu szeme láttára. “Csakhogy - mondotta a gyermek - akkor majd megkérem, hogy ültessen maga elé, a ló nyakára, és õ meg is fogja tenni! Akkor aztán én figyelem az utat. És én dirigálok: balra, jobbra, szaporábban!... Miért tagadná ezt meg tõlem a testvérem? Hiszen boldog, ha azt látja, hogy nevetek. Akkor majd ketten leszünk!”

Mert ez a gyerek más, mint holmi szeplõtõl elcsúfított sántikáló tárgy. Más, mint önmaga és a rútsága. Egy a testvérével. Hiszen lovagolt is harci ménen, a gyõzelem napján a testvére mögött!

És aztán elkövetkezik a visszatérés hajnala. Ott látod a gyermeket, az alacsony falon ül, lábát lógatja. A többiek kõvel dobálják:

- Hé, hiszen te még futni se tudsz, kacskalábú!

A gyerek azonban csak néz téged, és mosolyog. Szerzõdés köt hozzá. Te vagy a tanúja azok nyomorékságának, akik csak a szeplõst, a sántát látják benne, õbenne, akinek harci ménen pompázó testvére van.

De ma a testvére lemossa róla a köpéseket, és dicsõségével bástyául szolgál neki a kövek ellen. Õ pedig, a kis hitványka, megtisztul a sebesen vágtató ló felkavarta szélben. És akkor már nem is látszik majd a rútsága, hiszen a testvére olyan szép. Kimosdik a megaláztatásból, mert a testvére csupa öröm és dicsõség. A szeplõs megfürdik a napsugarakban. S ettõl kezdve a többiek alig pillantják meg, máris hívogatják, bármit játszanak is: “Te, aki a testvéreddel vagy egy, gyere, fuss velünk... Olyan szép vagy a testvéredben.” Õ pedig megkéri majd a testvérét, hogy ültesse fel õket is sorjában a harci mén nyakába, hadd részegüljenek meg õk is a széltõl. Hogyan is lenne képes neheztelni erre a gyerekhadra tudatlansága miatt! Szeretni fogja õket, és így szól majd hozzájuk: “Valahányszor hazajön a testvérem, összehívlak benneteket, õ pedig mesél nekünk a csatáról...” Egyszóval odasimul hozzád, mert te tudod. És tebenned õ már nem is olyan nyomorék, hiszen rajta keresztül te a testvérét látod.

Te azonban azért jöttél, hogy megmondd neki: felejtse el, hogy létezik paradicsom, hogy létezik megváltás és nap. Azért jöttél, hogy megfoszd attól a páncéltól, amelyik olyan bátorrá tette a kõzáporban. Azért jöttél, hogy elfogadtasd vele a sarat, amelyben él. Azért jöttél, hogy megmondd: “Kis fiam, igyekezz más módon élni, mert reménytelen dolog az a lovaglás a harci mén nyakán.” És hogyan is közölhetnéd vele, hogy a testvérét kidobták a hadseregbõl, és most megszégyenülten ballag a faluja felé, és annyira sántít õ is az úton, hogy megdobálják kõvel?

És ha most elmondod nekem:

“Én húztam ki a mocsárból, amelybe beleölte magát, mert képtelen volt nap nélkül tovább élni...”

Igen, akkor majd könnyeket ejtek az emberi nyomorúság felett. És egy bizonyos szeplõs arc és nem másik miatt, egy bizonyos harci mén és nem másik miatt, egy bizonyos gyõzelmi napon történt lovaglás és nem másik miatt, a falu szélén történt egy bizonyos meggyaláztatás és nem másik miatt, és egy bizonyos libaúsztató miatt, amelynek leírtad a libáit meg a partján száradó kiteregetett ruhákat, egyszerre csak Istennel találkozom, annyira erõs az én szánalmam az embereken keresztül, mert te az igazi ösvényre térítettél engem, amikor errõl a gyermekrõl és nem egy másik gyerekrõl meséltél nekem.

Ne keress hát mindenáron olyan világosságot, amely tárgy a tárgyak között, mert a templom világossága koronázza meg a köveket.

Puskádat a fegyvernek és a fegyverzsírnak egyaránt kijáró tisztelettel zsírozgatva, lépteid õrjárat közben számolgatva, káplárodnak a káplárnak és a tisztelgésnek egyaránt kijáró tisztelettel tisztelegve készítgeted magadban az õr belsõ megvilágosodását - a sakkjáték szabályainak teljes komolyságával, vagy ha ellenfeled áthágja a szabályt, dühtõl nekivörösödve tologatva figuráidat készíted elõ magadban a játszmagyõztes megvilágosodását. Állataidat felszíjazva, szomjúság ellen zúgolódva, homokviharokat átkozva, köveken botladozva, dideregve, naptól perzselve - feltéve, hogy hûségesen kitartasz, ó, nem a szárnyalás magasztos érzése mellett, ami csupán hamis költészet a hernyó szintjén - pályázhatsz csak a zarándok belsõ megvilágosodására, aki késõbb érzi majd, amikor szíve hirtelen megdobban, hogy megtette a csodalépést.

Megtagadtatott tõlem az a képesség, hogy felszabadítsam a benned tartalékolt örömöket, bármilyen költõi módon beszéljek is róla. De segítségedre lehettem az anyagok szintjén. Már beszéltem neked a kutak karbantartásáról, a feltört tenyerek meggyógyításáról, a csillagok törvényeirõl, meg a kötelek megcsomózásáról is, amikor egy-egy ládád megbillent a teve hátán. Hogy himnuszukat zengje elõtted, odahívtam hozzád azt az embert, aki, mielõtt tevehajcsárrá lett, tizenöt esztendõn át hajózott a tengeren, de nem lelt volna sem a virágcsokrok készítésében, sem a táncosnõk ékszereiben náluk lelkesítõbb költõi ihletet. Vannak csomók, amelyek parthoz erõsítenek egy hajót, s mégis a gyermekujj is ki tudja oldani õket, jóformán hozzá sem kell érnie. Vannak olyanok, amelyek egyszerûbbnek látszanak, mint a hattyúnyak hullámzása, de mégis nyugodtan fogadhatsz a pajtásoddal, nosza, oldja ki. És ha tartja a fogadást, akkor nincs más dolgod, csak hogy leülj, és nevess kedvedre, mert az ilyen csomóktól gurulnak dühbe a fogadók. Az én nagy tudományú tanárom, jóllehet fél szemére vak volt, az orra ferde, õ maga csúnyán lõcslábú, sohasem feledkezett meg azokról a finom csokorkötésekrõl, amelyekkel díszítened illik a kedvesednek adott ajándékot. A siker csak akkor tökéletes, ha a szeretett lány ugyanolyan mozdulattal tudja megoldani õket, amilyenekkel a virágot szedi. “Ilyenkor - mondotta - ajándékod tökéletesen elkápráztatja, és felsikolt örömében!” Te pedig behunytad a szemedet, olyan rút volt szegény, amikor a szerelmes lány kiáltását utánozta.

Miért is bosszantottak volna a tévesen haszontalannak ítélt részletek? A tengerész az elõtt a mûvészet elõtt hajtott fejet, amelyrõl tapasztalatból tudta, hogy vontató- vagy mentõkötéllé lehet vele átváltoztatni az egyszerû kötelet. És mivel a játék felemelkedésünk feltétele, imádságértékkel ruháztam fel.

Csakhogy, persze, ahogy teltek a napok, s elfáradt a karavánod, lassacskán már képtelen vagy hatni rá, hiányzik azoknak az egyszerû imádságoknak a bûvös ereje, amelyek csomók a köteleken, bõrhevederek, kiszáradt kutak tisztogatása, vagy a csillagok törvényei. A karaván minden egyes tagja köré vastag csendpáncél rakódott, mindenki nyersen válaszolgatott, gyanakodva figyelt, megkeményítette a szívét.

De ne nyugtalankodj. Már hasad a báb burka.

Megkerültél valami akadályt, megmásztál egy halmot. Még semmi sem különbözteti meg a sivatag köveit és tövisbokrait, amelyek között ma vergõdsz, a tegnapi kövektõl és tövisbokroktól, de aztán hirtelen felkiáltasz: “Ott van!” s bolondul dobolni kezd a szíved. Útitársaid sápadtan sereglenek köréd. Minden hirtelen megváltozott a szívetekben, akárcsak hajnalban. Minden szomjúság, minden feltört tenyér és kimarjult láb, minden kimerültség a forró déli nap alatt, minden éjszakai fagyoskodás, minden vihar, amikor homok csikorog a fogad alatt, és szinte megvakulsz, minden sorsára hagyott hátasállat, minden beteg, sõt még a kedves társak is, akiket eltemettél, egyszerre minden százszorosan megtérül számodra, nem az áldomás mámorától, nem a lombok hûs ölén, nem a kék vízben ruhát mosó lányok csillogó színeitõl, sõt még csak nem is a szent várost koronázó kupolák ragyogásától, hanem egy alig kivehetõ jeltõl, attól az egyszerû csillagtól, amellyel a nap adja áldását a kupolák legmagasabbikára, amelyik maga még láthatatlan és rendkívül távol van, amelyiktõl lehet, hogy még el-elválasztanak a földkéreg repedései, amerre a lábad alatt omladozó karavánút kanyarogva visz lefelé feneketlen mélységekbe, meg a megmászandó sziklafalak, amelyeken ellenállhatatlanul húz lefelé a saját súlyod, meg a homok, és újra a homok, és a nap utolsó lakomája kiszáradt tömlõid, betegeid és haldoklóid között. A bennetek elfalazott örömtartalékokat semmiféle rábeszélés sem tudta felszabadítani, s lám, egyszerre csak a kövek és tövisek között, ott, ahol a homok izmait kígyók helyettesítik, egy láthatatlan, még a számos éjszakákon megfigyelt Siriusnál is sápadtabb csillag, oly távoli, hogy akinek közületek nincs sasszeme, semmit sem lát belõle, oly bizonytalan, hogy elég, ha a nap csak egy kicsikét is közelebb fordul, s máris elhalványul, nem is csillag, csak csillaghunyorítás, nem is csillaghunyorítás, hanem azok számára, akiknek nincsen sasszemük, csupán csillaghunyorítás visszaverõdése annak a szemében, aki látja, visszavert csillagfény visszaverõdése: lám, egy csapásra átalakít benneteket. Minden ígéret megtartatott, minden jutalom megadatott, minden nyomorúság százszorosan megfizettetett, mert közületek egyetlen egy valaki, akinek a tekintete oly éles, mint a sasé, hirtelen meghõkölt, és ujjával valahová a térbe bökve, elkiáltotta magát: “Ott van!”

Minden elvégeztetett. Látszólag semmit sem kaptál. És mégis mindent megkaptál. Jóllaktál, enyhülést nyertél, elverted szomjúságodat. És így szólsz: “Most már meghalhatok, mert láttam a várost, isten áldásával halok meg!” Nem holmi erõtlen ellentétrõl van itt szó, amilyet akkor érzel, ha nagy szomjazás után elvered szomjadat. Már elmondtam, milyen nyomorúságosak ezek. És mibõl gondolod, hogy a sivatag máris lazított szoros ölelésén? Nem sorsváltozásról van szó, mert még a halál közeledte sem rabolja el tõle örömödet, ha vized ugyan nincs, de emberré váltál a sivatag szertartásában, és azáltal, hogy végig álltad a küzdelmet, eljutsz az ünnepre, amelyet egy arany méhecske megpillantása hozott meg számodra.

Ne hidd, hogy bármiben túloznék. Emlékszem arra a napra, amikor emberláb soha nem taposta fennsíkokon tévelyegve úgy éreztem, jó dolog meghalni az enyéim között, amikor egyszerre emberek nyomait fedeztem fel. Holott semmi sem különböztette meg az egyik tájat a másiktól, azokon az alig kivehetõ nyomokon kívül, amelyeket a szél már félig eltörölt a homokban. De mégis minden teljesen átváltozott.

És én, aki szánlak téged, népem, mit láttam szeretetem csendjében? Láttalak, amint felszíjaztad hátasállataidat, teljesen kimerülten vánszorogtál, kiköpted szádból a homokot, néha-néha szidtad-csepülted a szomszédodat, ha ugyan nem inkább hallgattál, fáradhatatlanul és egyformán lépegetve. Nem adtam neked egyebet, csak szûkös eledelt, állandó szomjazást, égetõ napot és felhólyagzott tenyeret. Kövekkel etettelek, tüskékkel itattalak. Aztán, amikor eljött az órája, megmutattam egy méhecske csillogásának a visszfényét. Te pedig hangos kiáltással juttattad kifejezésre háládat és szeretetedet.

Ó, az én ajándékaim látszatra könnyûek. De mit számít a súly, és mit a szám? Elég kinyitnom a tenyeremet, és egész cédruserdõt szabadítok el, amelyik a tetejükig meghódítja a hegyeket. Elég hozzá egyetlen szem mag!

Ha kész vagyont ajándékoznék neked, úgy, ahogyan a váratlan örökség érkezik, vajon mennyivel tennélek vele nagyobbá? Ha megajándékoználak a tengerfenék fekete gyöngyével, de magadnak nem kellene részt venned a víz alá merülés szertartásrendjében, vajon mennyivel tennélek vele nagyobbá? Csak attól növekszel, amit átalakítasz, mert te vetõmag vagy. Nincs számodra ajándék. Ezért akarlak megnyugtatni, amikor kétségbeesel azon, hogy alkalmakat szalasztottál el. Nincsenek elszalasztott alkalmak. Az egyik ember elefántcsontot farag, és olyan istennõ- vagy királynõarcot formál belõle, amely szíven üti azt, aki látja. A másik színaranyat cizellálgat, de az eredmény, amelyet ezzel ér el, esetleg mégsem lesz olyan nagy hatású. Egyikük sem ajándékba kapta a színaranyat vagy az egyszerû elefántcsontot. Az egyik is, a másik is csupán út, ösvény és híd volt. Számodra csak anyagok léteznek, amelyekbõl bazilikát kell építened. És a kõ nem hiányzik. Ahogy a cédrusnak sem hiányzik a föld. A földnek azonban hiányozhat a cédrus, és köves-bokros pusztaság marad örökre. Miért panaszkodol? Nincsen elvesztett alkalom, mert a te szereped az, hogy mag legyél. Ha nincsen aranyad, véss elefántcsontot. Ha nincsen elefántcsontod, faragj fát. És ha nincsen fád, szedj köveket.

A nagy hasú, elnehezült szemhéjú miniszter, akit lenyestem népem testérõl, birtokában, arannyal rakott szekereiben és pincéi gyémántjaiban egyetlen alkalmat sem talált, amellyel élni tudott volna. Ám némelyik ember kavicsba botlik, és mégis a csodálatos alkalomba botlik.

Aki amiatt siránkozik, hogy nem segített neki a világ, az maga sem segített a világnak. Aki azon siránkozik, hogy a szerelem nem kényeztette el, az téved a szerelmet illetõen: a szerelem nem olyan ajándék, amelyet csak úgy kap az ember.

A szerelem alkalma nem hiányzik senkinek. Királynõ katonája lehetsz. A királynõnek nem kell ismernie téged ahhoz, hogy ettõl te még tökéletesen boldognak érezhesd magadat. Én láttam a csillagokba szerelmes mértantudósomat. Az emberi szellem számára törvénnyé változtatott egy árva fénysugarat. Mert õ kocsi, út és híd volt. Virágzó csillagon gyûjtögetõ méhecske volt, belõle készítette a mézét. És láttam, milyen boldog halálában a miatt a néhány jel és ábra miatt, amelyekre elcserélte magát. Akárcsak kertem gondozója, aki új rózsát fakasztott. A mértantudós hiányozhat a csillagoknak. A kertész hiányozhat a kertnek. De neked nem hiányozhatnak sem a csillagok, sem a kert, sem a gömbölyû kavicsok ott, ahol a tenger nyaldossa a homokpartot. Ne mondd, hogy szegény vagy.

Így értettem meg õreim pihenõjét, amikor eljött a vacsora ideje. Vannak emberek, akik táplálkoznak. És tréfálkoznak. Egymást hátba ütögetik. És haragszanak az õrszolgálatra meg az õrség órájára. A soros feladat elvégzése után örvendeznek. Ellenségüknek tekintik. Ez így is van. Csakhogy ugyanakkor, amikor ellenségük, ez a feladat egyúttal elõfeltételük is. Akárcsak a háború vagy a szerelem. Már beszéltem neked a harcosról, aki megszépíti a szerelmest. És a háborúba vonult szerelmesrõl, akitõl vitézebb lesz a katona. Aki ilyenkor meghal a sivatagban, más, mint egyszerû, rideg automata. Így szól hozzád: “Viseld gondját kedvesemnek, a házamnak, a gyermekeimnek...” Aztán dalokban dicsõíted önfeláldozását.

Nos, jól megfigyeltem a berber menekülteket: nem tudtak egymással tréfálkozni, és nem veregették egymást hátba. Ne hidd, hogy amirõl beszélek, az olyan egyszerû ellentét, mint például az odvas fog kihúzása után rajtad eláradó boldog érzés. Gyatrák, hatástalanok az ellentétek. Persze növelheted a víz boldogító hatását azzal, hogy nem iszol minden kis szomjúságra, hanem rákényszeríted magad, hogy napjában csak egyszer igyál. Megnõ tõle az ivás okozta gyönyör. De mégis csak a hasad öröme marad, jelentéktelen valami. Akárcsak az én õreim vacsorája is a pihenõ alkalmával, ha csupán fárasztó feladat utáni felengedést jelentene. Akkor nem lelnél benne többet az étkezõk felcsigázott étvágyánál. De túlságosan könnyû dolog lenne azzal felcsigáznom berbereim életérzését, hogy csak ünnepnapokon engedném õket jóllakni...

Õreimbõl azonban embert faragtam az õrszolgálat alatt. Ezért most itt valaki eszik. Vacsorájuk egészen más, mint a jószágnak nyújtott gondoskodás, aminek a célja a hasuk növelése. Ez az étkezés az õrök eggyéválása az este elfogyasztott kenyérben. Persze, ezt egyikük sem tudja. Ám ahogyan a búza, amelybõl a kenyér készült, éberséggé, a város vigyázásává válik rajtuk keresztül, az éberség és a várost figyelõ tekintet is a kenyér vallásává lesz rajtuk keresztül. Nem ugyanazt a kenyeret eszi mindenki. Ha olvasni akarsz életük titkában, amelyet maguk sem ismernek, menj, és figyeld meg õket titokban a bordélynegyedben, amikor a nõkkel cicáznak. Így beszélnek: “Ott voltam a bástyán, és egyszerre csak hallottam, hogy három golyó süvít el a fülem mellett. De meg se mozdultam, mert egy cseppet se féltem.” Büszkén harapnak bele a kenyérbe. Te azonban, amilyen ostoba vagy, és csak a szavakra figyelsz, durva katonahõsködésnek véled a szerelem szemérmességét. Mert ha a katona így beszél az õrjáratról, nem hetvenkedésbõl teszi, hanem azért, hogy olyan érzésben találjon kielégülést, amelyet képtelen kifejezni. Nem tudja bevallani magának, mennyire szereti a várost. Olyan istenért fog meghalni, akinek a nevét sem ismeri. Már neki ajándékozta magát, de azt követeli tõled, hogy ne tudj róla. És önmagától is ugyanezt követeli. Megalázónak érzi, hogy azt higgyék róla, hagyta magát beugratni nagy szavakkal. Mivel képtelen kifejezni magát, ösztönösen irtózik attól, hogy gúnyolódásod martalékául vesse oda alig-alig megfogalmazott istenét. Ugyanígy a saját gúnyolódásának se. Ezért láthatod, hogyan hetvenkednek, kérkednek durvaságukkal katonáim - és ámítják magukat azzal, hogy félrevezetnek téged -, hogy aztán valahol, énjük legmélyén, szinte önmagukat is becsapva élvezzék a szerelmi ajándék csodálatos ízét.

És ha az örömlány azt mondja nekik: “Közületek - szomorú dolog! - sokan meghalnak a háborúban...”, akkor hallhatod, milyen zajosan helyeselnek neki. De artikulálatlan szavakkal és káromkodással helyeselnek. Ám ez a lány azt a titkolt örömet ébreszti fel bennük, amelyet afelett éreznek, hogy felismerték õket. Hogy õk azok, akik szerelembõl fognak meghalni.

De ha szerelemrõl ejtesz elõttük szót, akkor a szemedbe röhögnek. Baleknak nézed õket, akiknek kiontathatod a vérét néhány dagályos frázissal! Bátrak? Hát persze, de hiúságból! A szerelem szemérmessége készteti õket rá, hogy hõsködjenek. Helyesen is cselekszenek, mert néha szeretnéd, ha hagynák magukat beugratni. Mert a város szeretetére apellálva hívod õket segítségül, hogy mentsék meg a magtáraidat. Törõdnek is õk a te vacak raktáraiddal! Irántad érzett megvetésbõl elhitetik veled, hogy hiúságból néznek szembe a halállal. Te nem érzel igazán szeretetet a város iránt. Õk meg tudják ezt jól rólad, te telehasú. Megmentik majd a várost, szeretetbõl, de errõl neked semmit sem szólnak, aztán, mivel a te magtáraid is a városban vannak, káromkodva vetik oda neked a megmentett magtárakat, mint a kutyának a csontot.

Nekem dolgozol, amikor elítélsz. Persze, igaz, amikor leírtam a csak félig-meddig meglátott országot, tévedtem. Rosszul helyeztem el benne egyik-másik folyóját, kifelejtettem ezt vagy amazt a falut. Erre te jössz, nagyhangon, diadalmaskodva, és fejemre olvasod tévedéseimet. Én pedig helyeselek neked. Van nekem idõm mindent felmérni, mindent megszámlálni? Számomra az volt a lényeges, hogy az általam választott hegyrõl ítéld meg a világot. Mivel téged szenvedélyesen érdekel ez a munka, tovább haladsz nálam az én irányomban. Ott nyújtasz támogatást, ahol gyenge voltam. És ez engem kielégít.

Mert tévesen ítéled meg eljárásomat, amikor azt hiszed, hogy megcáfolsz. Te a nagyokosok, a történetírók és a kritikusok fajtájához tartozol, akik a szobor arcának az anyagairól vitatkoznak, miközben fogalmuk sincsen magáról az arcról. Mit számítanak nekem a törvényszövegek és az egyes rendeletek? A te dolgod a kitalálásuk. Ha én hajlandóságot akarok benned ébreszteni a tenger iránt, akkor a tovasikló hajót írom le elõtted, a csillagos éjszakákat és azt a birodalmat, amelyet a sziget teremt maga körül a tengeren illatai csodájával. “Eljön a reggel - mondom neked -, amikor anélkül, hogy bármi megváltozna tekinteted számára, lakott világba lépsz be. A még láthatatlan sziget mint valami fûszerrel teli kosár rakodik ki elõtted a tengerre. Észreveszed, hogy tengerészeid immár nem oly torzonborzak, gorombák, hanem szinte, bár maguk sem tudják miért, gyengéd, sóvárgó vágyaktól lobognak. Mert még meg sem kondult, de már a harang jár az eszükben, az eldurvult lelkiismeretnek sok zajra van szüksége, holott a fülek már rég hallanak. És én boldognak érzem magamat, amikor a rózsaillat ösvényén kertem felé közeledem... Ezért érzed a tengeren, aszerint, honnan fúj a szél, a szerelem vagy a pihenés vagy a halál ízeit.”

Te azonban kijavítasz engem. A hajó, melyet leírtam elõtted, nem bírja ki a vihart, ilyen vagy amolyan részét meg kell változtatni. Én helyeslek. Változtasd hát meg! Nekem nem kell értenem sem a deszkákhoz, sem a szegekhez. Aztán kétségbe vonod az ígért fûszerek létezését. Tudományod bebizonyítja, hogy másfélék lesznek. Amire én újból csak helyeslek. Nekem semmi közöm a te botanikai problémáidhoz. Számomra kizárólag az a lényeges, hogy hajót építs, és távoli szigeteket szerezz a messze tengereken. Tehát azért szállsz majd tengerre, hogy bebizonyítsd a tévedésemet. És be is fogod bizonyítani. Én pedig nem fogom kétségbe vonni a diadalodat. De aztán majd késõbb, lassacskán, szeretetem csendjében, amikor már visszatértél, megyek, és megnézem a kikötõi kis utcácskákat.

Emberré válva tértél vissza a vitorlák felvonásának, a csillagokban való olvasásnak és a bõséges vízzel súrolt hajófedél szertartásrendjének a segítségével, és félrevonulva hallgatni fogom, hogyan zenged fiaid elõtt, hogy õk is hajlandók legyenek majd hajóra szállni, a sziget himnuszát, amelyik kirakja áruját a tengerre. És boldogan térek haza.

Nem remélheted sem azt, hogy tévedésen kapj rajta, sem azt, hogy meghazudtolj lényeges kérdésben. Én forrás vagyok és nem következmény. Azt akarod bebizonyítani a szobrásznak, hogy inkább ilyen nõi arcot, nem pedig amolyan katonamellszobrot kellett volna gyúrnia? A nõ vagy a katona szobra ott áll elõtted. Szemben veled, egyszerûen. Ha a csillagok felé fordulok, nem sajnálom a tengert. Hanem a csillagokra gondolok. Amikor alkotok, nem nagyon lep meg a te ellenállásod, mert tõled vettem el az anyagokat, hogy más arcot szerkesszek belõlük. Te persze rögtön tiltakozol. “Ez a kõ itt egy homlok része, nem pedig vállé. - Lehetséges - fogom erre válaszolni. Valóban az volt. - Ez a kõ orr volt, nem pedig fül. - Lehetséges - fogom erre válaszolni. - Az volt. - Ezek a szemek...” folytatod, de addig-addig cáfolsz, és lépsz elõbbre lépsz hátrább, hajolsz balra, aztán jobbra, hogy megbírálhasd munkámat, míg egyszer elkövetkezik az a pillanat, amikor teljes világosságában mutatkozik majd meg alkotásom egysége, egy bizonyos és nem másféle arc. Akkor majd elcsendesedsz.

Mit törõdöm én a tévedésekkel, amelyeket a szememre vetsz. Az igazság túl van rajtuk. A szavak rosszul öltöztetik fel, és egytõl-egyig vitathatók. Nyelvem gyatrasága gyakran vont fejemre ellenvetést. De nem tévedtem. Nem kevertem össze a csapdát a foglyul ejtett vaddal. A zsákmány a tõr alkatrészeinek közös mértéke. Nem a logika köti össze az anyagokat, hanem az anyagok szolgálta egy isten. Szavaim ügyefogyottak, és látszólag logikátlanok: én azonban nem, aki a középpontjukban állok. Én egyszerûen vagyok. Ha igazi testet öltöztettem fel, nem kell törõdnöm a ruha redõinek az igazságával. Ha szép az asszony, járás közben szétesnek, majd újra összerendezõdnek a redõk, de szükségszerûen kiegyensúlyozzák egymást.

Nem ismerek ruharedõ-logikát. De vannak mégis olyanok - nem mások -, amelyektõl megdobban a szívem, és vágyat ébresztenek bennem.

Ajándékom az lesz például, hogy a városról szólva a felette ragyogó Tejúttal ajándékozlak meg. Mert egyszerûek az én ajándékaim. Így szóltam hozzád: “Nézd, mily szép rendben sorakoznak az emberek otthonai a csillagok alatt.” És ez igaz is. Csakugyan, ha ott, ahol élsz, balra indulsz, az istállót találod a szamaraddal. Jobbra a házadat és a feleségedet. Elõtted az olajfák kertjét. Mögötte a szomszédok házát. Íme, foglalatosságaid különbözõ irányai a nyugodt napok alázatos egyszerûségében. Ha más valakinek a sorsát óhajtod megismerni, hogy gazdagítsd vele a magadét - mert ettõl értelmet nyer -, menj, és kopogtass a barátod ajtaján. Gyermeke gyógyulása a te gyermeked gyógyulásának mutat irányt. És éjszaka ellopott gereblyéje a bársonyos léptû tolvajok éjszakáját gyarapítja. Virrasztásod éberséggé lesz tõle. Barátod halálától halandóvá leszel. De ha a szerelem élvezésére támad kedved, akkor saját házadba térsz vissza, és mosolyogsz, mert ajándékot hozol, az arannyal szövött ruhát, az új ezüstkancsót, az illatszert vagy bármi mást, amit úgy váltunk kacagásra, mint ahogyan a téli tûz vidámságát tápláljuk azzal, hogy néma fadarabokat dobálunk rá. És ha a hajnal megjõvén dolgoznod kell, amikor egy kissé még nehézkesen kimész, felébreszted az istállóban az állva alvó szamarat, megveregeted a nyakát, és kihajtod magad elõtt az útra.

Ha most egyszerûen csak lélegzel, nem szorulva rá senkire, nem igyekezve senkihez, mégis szinte megfürdesz a delejes tájban, amelyik csupa hajlat, hívás, sürgetés és elutasítás. És úgy érzed, mintha lépteid különbözõ hangulatokat ébresztenének benned. Arrafelé, ahová nem látsz el, erdõ borította országod van, sivatagaid, kertjeid, és jóllehet a jelen pillanatban eszedbe sem jut, egy bizonyos - és nem valami más - szertartásrendben élsz.

Ha most még irányt is adok országodnak, mert elõre, hátra, jobbra, balra tekintgettél, ha feltárom elõtte ezt a katedrális-boltozatot, amely nyomorult lakodban, ahol talán már fulladozol, a hajós lelkét ébreszti fel benned, ha lassúbb idõt pergetek számodra, mint az, amelyik az árpádat érleli, és így ezer évvel megöregítlek, vagy egy órával megfiatalítlak, akkor, ember-rozsvetésem, a csillagok alatt új irány társul a többihez. Ha a szerelem felé fordulsz, elõbb megmosdatod szívedet az ablakodnál. A fojtogató nyomorvilágból így szólsz asszonyodhoz: “Nézd, egyedül vagyunk, te meg én, a csillagok alatt.” És amíg csak lélegzel, tiszta maradsz. És életjel leszel, mint a fiatal növény, amelyik a sivatagi fennsíkon kel ki a gránit és a csillagok között, mintha most ébredne, törékenyen, veszélyektõl körülvéve, de olyan erõt hordozva magában, amely századokon át fogja magát osztogatni. Egyik szeme leszel a láncnak, és tudni fogod a szerepedet. Vagy ha a szomszédodnál a tûz mellé telepedsz, hogy hallgasd a világ híreit (ó, oly szerények ezek a hírek, hiszen szomszédod hangja a szomszéd házról mesél majd, vagy valamelyik katona hazatértérõl, valamelyik lány esküvõjérõl), akkor olyan lelket formáltam benned, amelyik alkalmasabb lett e bizalmas közlések befogadására. A házasság, az éjszaka, a csillagok, a hazatérõ katona, a csend új zene lesz számodra.

Azt mondod, csúnya ez a kõbõl kifaragott kéz, durva és bütykös. Nem tudok egyetérteni veled. Én elõbb a szobrot akarom megismerni, nem a kezet. Síró lányról van szó? Akkor igazad van. Bütykös kezû kovácsról? Akkor viszont szép ez a kéz. Így van ez akkor is, ha olyan emberrõl van szó, akit nem ismerek. Jössz és bizonygatod, milyen becstelen: “Hazudott, eltaszította magától a feleségét, fosztogatott, árulóvá lett...”

De a csendõr dolga, hogy a cselekedetek alapján döntsön, mert az õ utasításaiban a cselekedetek fehérek vagy feketék. Különben is nem azt kéred tõle, hogy ítéljen, hanem hogy tartsa fenn a rendet. Ugyanígy az õrmestered is, aki abból ítéli meg katonai erényeidet, hogyan csinálod a hátraarcot. Persze, én is támaszkodom a csendõrre, mert a szertartásrend kultusza felette áll az igazságszolgáltatás kultuszának, lévén, hogy ez formálja azt az embert, akit az igazságszolgáltatás véd. Ha lerombolom a szertartásrendet az igazságszolgáltatás nevében, az embert rombolom le, s akkor nem lesz többé tárgya igazságszolgáltatásomnak. Mindenekfelett azokhoz az istenekhez vagyok igazságos, akiktõl vagy. De te most arra kérsz, ne azt döntsem el, megbüntessek-e valakit, vagy megkegyelmezzek valakinek, akit nem is ismerek - mert akkor a csendõrömre bíznám ennek a gondját, forgassa õ a szolgálati szabályzatot -, hanem hogy megvessem vagy becsüljem, ami egészen más. Mert elõfordul velem, hogy tisztelem azt, akit elítélek, vagy elítélem azt, akit tisztelek. Nem vezettem-e számtalan esetben katonáimat valóban szeretett ellenségem ellen?

Nos, amint ismerek boldog embereket, de sejtelmem sincsen róla, mi a boldogság, ugyanígy mit sem tudok rablásodról, gyilkosságodról, feleséged eltaszításáról, árulásodról, ha nem egy meghatározott ember meghatározott cselekedete. És az embert a maga lényegével éppúgy nem a levegõben elröppenõ szavak hordozzák, mint ahogyan a szobrot sem értetik meg azzal, aki nem látta.

Az az ember tehát kihívja ellenséges érzületedet vagy felháborodásodat, undorodat (talán homályos indítékokkal, mint például azok, amelyek miatt nem tudsz meghallgatni valamilyen zenét). És azért hozakodsz elõ bizonyítékként ilyen vagy olyan cselekedetével, hogy abba sûrítsd rosszallásodat, és így plántáld át másnak a szívébe. Az én költõm is, amikor elszomorodik egy még dicsõség fényében ragyogó, de már halálra szánt emberi sors felett, azt mondja: “októberi nap.” Világos, hogy nincs ilyenkor szó sem a napról, sem az évnek valamelyik hónapjáról. És ha azt akarom veled érzékeltetni, hogyan zajlott le az éjszakai öldöklés, amikor csendben rajtaütve ellenségemen a léptek zaját elnyelõ homokon, álmában végeztem vele, akkor új szókapcsolatokkal fogok élni, például azt mondom: “hószín-kardok” s így igyekszem megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, jóllehet nincs szó se kardról, se hóról. Te is ugyanúgy az embernek valamelyik olyan cselekedetét választod ki, amelyiknek képi értéke van a költeményben.

Neheztelésednek végül is panaszban kell kifejezõdnie. Elõbb-utóbb arcot kell öltenie magára. Senki sem viseli el, hogy agyrémek gyötörjék. Mit kíván ma este a feleséged? Összegyûlt sérelmeit akarja közölni bizalmas barátnõjével. Terjeszteni maga körül a neheztelés légkörét. Mert úgy van teremtve az ember, hogy képtelen egyedül élni. Szüksége van rá, hogy kitalálásaival rátelepedjen a környezetére. Ezért tehát szaporán elõszámlálja minden komiszságodat. És ha történetesen a barátnõje erre csupán vállat von, mert szemrehányásai nyilvánvalóan nem helytállók, attól õ egyáltalán nem enyhül meg. Tehát vannak neki más sérelmei is. Egyszerûen csak elhibázta a közlés módját. Rosszul választotta meg a képeit. Afelõl nem kételkedhetik, hogy amit érez, az van, különben nem mondaná.

Ugyanígy van az orvos is amikor beteg vagy. Ilyen vagy olyan okra gyanakszol. Errõl te meg vagy gyõzõdve. De õ bebizonyítja, hogy tévedsz. Lehetséges. Hogy egyáltalán nem is vagy beteg. De te erre tiltakozol. Hogy talán tévesen ecsetelted a bajodat, de semmi esetre sem vonhatod kétségbe. A doktorod a szamár. És addig-addig folytatod bajod ecsetelését, amíg egészen világos nem lesz. És a doktor hiába próbálja sorban cáfolni az érveidet, képtelen nem létezõvé tenni a bajodat, hiszen valóban beteg vagy. Feleséged bemocskol múltadban, véleményeidben. Hiába küzdesz panaszkodásai ellen. Ajándékozd neki végre azt a smaragd karkötõt. Vagy korbácsold meg.

De sajnállak haragjaidban és kibéküléseidben, mert más szinten vannak, nem a szeretetén.

A szeretet mindenekelõtt a csendben való figyelem. Szeretni azt jelenti, hogy figyelsz. Eljön a pillanat, amikor õrt álló katonám magáévá teszi a várost. Eljön a pillanat, amikor azt érted meg a szeretett asszonyból, ami nem ilyen vagy olyan mozdulat, az arcnak ilyen vagy olyan részlete, ez vagy az a szó, amit kiejt, hanem Õt magát.

Eljön az a pillanat, amikor neve egymaga elég imádságnak, mert már semmit sem tudsz hozzátenni. Eljön az a pillanat, amikor semmit sem kívánsz. Sem az ajkait, sem a mosolyát, sem a gyengéd karját, sem a jelenlétét jelzõ pihegését. Mert megelégszel azzal, hogy Õ legyen.

Eljön az a pillanat, amikor nem kell többé törnöd a fejedet ezen a lépésén, ezen a szaván, ezen az elhatározásán, ezen az elutasításán, ezen a hallgatásán, hogy megértsd õket, hiszen Õ van.

Van azonban olyan asszony is, aki azt kívánja, hogy igazold magadat. Perbe fogja tetteidet. Összetéveszti a szerelmet a birtoklással. Mit ér, ha válaszolsz az ilyennek? Mit jelent, ha meghallgat? Te azt kívántad, hogy zárjon be hallgatásába, nem ilyen vagy olyan mozdulatodért, ilyen vagy olyan erényedért, egyik vagy másik szavadért, hanem olyanként, amilyen vagy, a magad gyarló mivoltában.

Egyszer aztán megbántam, hogy nem éltem mértékletesen a felkínált ajándékokkal, amelyek sohasem egyebek, csupán jelentés és út, és mivel önmagukért kívántam õket, nem leltem bennük egyebet, csupán sivatagot. Mert összetévesztettem a mértéket a testi vagy szívbéli zsugorisággal, nem kívántam gyakorolni magamat benne. Örömöt szerez, ha felgyújtom az erdõt, hogy egy órácskát melegedhessek mellette, mert az egész erdõ tüzét királyibbnak érzem. És nem érzem fontosnak, mikor lovam hátáról hallom, hogyan süvítenek fülem mellett a lövedékek, hogy kíméljem napjaimat. Annyit érek, amennyi vagyok minden pillanatban, és nem születik meg az a gyümölcs, amelyik kihagyott fejlõdésébõl egy szakaszt.

Ezért érzem nevetségesnek azt a tintanyalót, aki a város ostroma alatt nem volt hajlandó felmenni a bástyákra, kijelentvén, hogy megveti a testi bátorságot. Mintha akkor állapotról, nem pedig átmenetrõl lett volna szó. Célról, nem pedig a város megvédésének egyszerû feltételérõl.

Mert én ugyanígy megvetem az alantas étvágyat. Nem azért éltem, hogy hatalmas húsdarabokat emésszek meg. Ám ezeket a hatalmas húsdarabokat arra használtam fel, hogy növeljék kardcsapásom villanását, kardom csapását pedig országom fennmaradásának rendeltem alá.

Persze az is igaz, hogy bár a csatában nem vagyok hajlandó izmaimmal zsugori módon takarékoskodva vagy egyszerûen félelemtõl sírva fakadva fösvényen méricskélni csapásaimat, mégsem szeretném, hogy birodalmam történetírói vagdalkozó gépnek állítsanak be, mert nem a kardomban lakozik a valóm. És ha óvakodom a finomkodóktól, akik úgy veszik magukhoz az ételt, mintha orvosság lenne, még az orrukat is befogják közben, azt sem szeretném, ha történetíróim húsfalónak állítanának oda az utókor elé, mert nem a hasamban lakozik az igazi valóm. Gyökerein szilárdan megálló fa vagyok, és nem vetem meg egy cseppet sem azt a masszát, amelyet a földbõl gyúrnak. Abból növelem ágaimat.

De rájöttem, hogy tévedtem az asszonyokat illetõen.

Eljött megbánásom éjszakája, és ráébredtem, hogy nem tudtam élni velük. Hasonlatos voltam ahhoz a szertartásrendet nem ismerõ mohó játékoshoz, aki meddõ sietséggel tologatja a sakkfigurákat, és mivel nem leli örömét az így keletkezett rendetlenségben, szétdobálja õket.

Ma éjszaka, Uram, haragosan keltem ki ágyukból, mert megértettem, hogy állat voltam az istállóban. Nem vagyok, Uram, asszonyok szolgálója.

Más dolog sikerrel felhágni a hegyre, vagy pedig gyaloghintóban hordoztatva, tájról tájra keresni a tökéletességet. Mert alig mérted fel a kék síkság körvonalait, máris unalmasnak találod, és ezt kéred vezetõidtõl, vigyenek máshová.

Én az asszonyban azt az ajándékot kerestem, amit adhat. Az egyiket úgy vágytam, mint a harang szavát, amely után oly gyönyörrel sóvárogtam. De mit csináljon az ember ugyanazzal a harangszóval éjjel és nappal? Gyorsan padlásra viszed a harangot, és nem is érzed többé szükségét. A másikat hangja lejtéséért kívántam, amikor azt mondta: “Te, Uram és parancsolóm...” de aztán gyorsan megunod a szót, és más dalról álmodozol.

És mégis, mivel mindig úgy véltem, hogy soha senki nem juthat el akár csak egyetlen emberi lélek ismeretére sem, és hogy minden emberben van belsõ táj, a maga emberláb nem tiporta síkságaival, csendes szándékaival, nyomasztó hegységeivel, titokzatos kertjeivel, és hogy errõl-arról egész életen át beszélhetek neked anélkül, hogy untatnálak vele, nem értettem, miért olyan nyomorúságos az a készlet, amelyet némely feleségem hozott magával, hogy alig-alig volt elégséges egyetlen vacsorára.

Ó, Uram, nem szántóföldnek tekintettem õket, ahová egész esztendõn át ki kell járnom napkelte elõtt, nehézkes, sáros csizmámban, ekémmel, lovammal, boronámmal, maggal teli tarisznyámmal, számolva közelgõ széllel és esõvel, minden gazok ismeretével és, mindenek felett, hûségemmel, hogy megkapjam tõlük azt, ami az enyém - de azoknak a felköszöntõ lánykáknak a szerepére alacsonyítottam le õket, akiket az egyszerû falu vezetõi tuszkolnak elédbe, amikor országjárásod során útba ejted õket, és akik elrecitálják üdvözlõ szavaikat, vagy pedig megtisztelnek egy kosár náluk termett gyümölccsel. Persze, kapsz is ilyenkor valamit, hiszen tiszta vonalú a mosoly, daloló a gyümölcsöket felkínáló mozdulat, és együgyû szándékában az üdvözlõ beszéd, de miután megpaskoltad üde arcocskájukat, szemed élvezte zavarodottságuk bársonyát, már ki is merítetted ajándékaikat, és egy csapásra megfosztottad õket mézüktõl. Persze ezek is tág horizontú szántóföldek, amelyeken talán örökre bolyonghatnál, ha tudnád, hogyan hatolj beléjük.

De én kész mézet igyekeztem szedni kaptárról kaptárra, nem pedig behatolni ebbe a végtelen térségbe, amely eleinte nem nyújt semmit sem, hanem azt követeli tõled, hogy fáradhatatlanul gyalogolj, mert ha hazára akarsz benne lelni, akkor fontos, hogy sokáig csendben kísérd a birtokok urát.

Én, aki ismertem az egyetlen igazi mértantudóst, barátomat, aki éjjel-nappal képes volt oktatni engem, és elébe tártam kétségeimet, nem azért, hogy megvilágítsa, megoldja õket, hanem hogy másként, úgy lássam õket, ahogyan õ, mert olyan lévén, amilyen, nem más valaki, nem úgy hallotta ugyanazt a hangot, mint én, nem ugyanúgy látta ugyanazt a napot, nem ugyanúgy élvezte ugyanazt a lakomát, mint te, mert az elébe tárt anyagokból sajátos ízû, nem másféle eredményt hozott ki - amelyik egész egyszerûen sem megmérhetõ, sem felmérhetõ nem volt, hanem egy bizonyos, minden mástól különbözõ minõségnek egy bizonyos és nem más irányban ható ereje - én, aki õbenne ismertem meg a teret, és úgy járultam hozzá, ahogyan a tenger éles szelét vagy a magányt keressük: mit kaptam volna tõle, ha nem az emberhez, hanem a készleteihez, nem a fához, hanem a gyümölcseihez fordultam volna, azzal a szándékkal, hogy néhány geometriai szabállyal elégítse ki lelkemet és szívemet?

Uram, azt az asszonyt, akit házamba fogadok, azért adod nekem, hogy felszántsam, társául szegõdjek és felfedezzem.

“Uram, - gondoltam magamban -, csak annak a számára üt az átváltozások órája, amelyeknek nem tudna örülni, ha kenyerét a kereskedõnél vásárolná, aki maga túrja a földet, ülteti az olajfát, és veti el az árpát. Üt az aratás ünnepének órája. Üt a csûrbe hordás ünnepének az órája, õ pedig lassan rányitja vállával a csikorgó ajtót arra, amit begyûjtött a napból. Mert az a vetõmag-halom, amelyet csûrödbe zártál, s amelyik felett ott lebeg a fényes, még mindig szállongó pelyvafelhõ, hatalmas erõt jelent, s ha eljön az órája, lángra tudja lobbantani nagy fekete szántóföldjeidet.

“Ó, Uram - töprengtem magamban -, utat tévesztettem. Úgy siettem az asszonyok között, mint céltalan utazáson.”

“Úgy kínlódtam mellettük, mint a sivatag végtelenében, keresvén az oázist, amely nem szerelem, hanem valami, ami túl van a szerelmen.”

“Kerestem a kincset, amelyet úgy rejtettek ott el, mint valami tárgyak között megtalálható tárgyat. Úgy figyeltem kapkodó lélegzetüket, mint az evezõs. És nem mentem sehová. Szememmel mértem tökéletességüket, megismertem csuklójuk báját, könyökük hajlatát, amelybõl inni szeretne az ember. Olyan szorongásban éltem, amelynek volt iránya. Olyan szomjúságot szenvedtem, amelynek volt orvossága. De mivel utat tévesztettem, csak néztem az igazságodat, de nem értettem belõle semmit.”

“Hasonlatos voltam ahhoz a balgához, aki lapáttal, csákánnyal, vésõvel felszerelkezve éjnek idején felbukkan a romok között. És szétveri a falakat. Felforgatja a köveket, fülét rátapasztja a súlyos kõlapokra. Valami sötét izgalom megszállottjaként sürög-forog, mert téved, Uram, olyan kincset keres, amelyik már készen van, évszázadok óta letétbe helyezve nyugszik valamelyik üreg titkos rejtekében, mint gyöngy a kagylójában, amelyik ifjúság titka az aggastyán, gazdagság záloga a zsugori, szerelem záloga a szerelmes, kevélység záloga a dölyfös és dicsõség záloga a fennhéjázó számára - de mégis hamu és hívság, mert nincs gyümölcs, amelyik nem fától lett, és nincs öröm, amelyet nem magad építettél. Meddõ dolog a kövek között a többinél lelkesítõbb követ keresni. A romok között végzett izgatott kutatásából nem származik rá sem dicsõség, sem vagyon, sem szerelem.”

“Hasonlóan ehhez a balgához, aki éjnek idején túrja-bányássza a sivár köveket, én sem leltem semmi olyat a gyönyörben, ami különbözött volna a fösvény csodálatosan haszontalan örömétõl. Nem leltem benne egyebet, csak önmagamat. Nem tudok mit kezdeni magammal, Uram, és csömört okoz a magamból nyert öröm.”

“Meg akarom alkotni a szerelem szertartásrendjét, hogy az ünnep máshová vezessen. Mert amit keresek, amire szomjúhozom, és amire az emberek szomjúhoznak, nem azoknak az anyagoknak a szintjén van, amelyekkel rendelkeznek. És helytelenül cselekszik az, aki azt keresi a kövek között, ami nem a lényegük, holott arra használhatná fel õket, hogy felépítse belõlük a bazilikáját, mert örömét nem a sok kõ valamelyikében kell keresnie, hanem a kövek bizonyos szertartásrendjében, miután felépült a katedrális. Hasonlóképpen az asszony is csak egy lesz a sok közül, ha nem olvasom el azt, ami rajta túl van.”

“Uram, amikor elnézem mezítelen hitvesemet szendergése közben, édes érzés látnom, milyen szép és finom testének a rajza, lágy a keble; miért ne keresném hát benne kielégülésemet?”

De megértettem igazságodat. Az a lényeges, hogy aki most alszik s akit nemsokára fel fogok ébreszteni - ehhez elég lesz, hogy rávetõdjék az árnyékom -, ne legyen fal, amelybe ütközöm, hanem ajtó, amely máshová vezet. Az tehát a lényeges, hogy ne dobáljam szét különbözõ anyagokra a lehetetlen kincset keresve, hanem hogy a maga egyedülvalóságában szeretetem csendjébe zárjam.

És akkor hogyan csalódhatnék? Igaz, csalódik az az asszony, aki ékszert kap. Mert van az opálodnál szebb smaragd. És létezik a smaragdnál is szebb gyémánt. A király gyémántja meg szebb mindegyiknél. Nem tudok mit kezdeni egy önmagában értékes tárggyal, ha nincs tökéletesség-értelme. Mert nem a dolgokkal élek, hanem a dolgok értelmével.

Ez az ügyetlenül vésett gyûrû, vagy ez a vászondarabba bevarrott hervadt rózsa, vagy, bárha csupán ónból van is, ez a kanna, amelybõl a teát isszuk szerelemre várva, viszont minden bizonnyal nem helyettesíthetõ mással, mert ezek kultusz tárgyai. Egyedül Istentõl kívántam, hogy tökéletes legyen, és a durva fatárgy, ha az õ kultuszát szolgálja, máris részesül tökéletességébõl.

Akárcsak a szendergõ hitves. Ha csupán önmagáért merengek el rajta, hamarosan ráunok, és máshol fogom keresni a még nála is szebbet. Mert nem olyan szép, mint az a másik, vagy kellemetlen a természete, és még ha tökéletes is látszólag, akkor is egészen más zengésû a hangja, mint amire annyira vágyódom, és még azt is rosszul mondja, hogy “Uram és parancsolóm!”, pedig másik asszony ajkán muzsika lenne ez a két szó a szív számára.

De aludj csak nyugodtan tökéletlenségedben, tökéletlen hitves. Nem ütközöm falba. Nem vagy cél, jutalom, önmagáért megbecsült ékszer: út, kocsi, karaván vagy. És soha sem fáradok bele abba, hogy benned legyek egyre tökéletesebb.

Így világosodott meg elõttem az ünnep értelme, az ünnepé, amely az a pillanat, amelyben egyik állapotból a másikba lépsz, amikor a szertartás megtartása újjászült téged. Már beszéltem neked a hajóról. Miután hosszú ideig olyan volt, mint a ház, amelyik a deszkák és a szögek szintjén épült, felvitorlázva, kötelekkel ellátva a tenger menyasszonyává lett. Most férjhez adod. Itt az ünnep pillanata. Csakhogy egész életedre nem rendezkedsz be hajók vízre bocsátására.

Elmondtam már ezt neked a gyermekeddel kapcsolatban. Születése ünnep. Ám esztendõkön át nem dörzsölgetheted a tenyeredet, hogy, íme, megszületett. Hanem vársz egy másik ünnepre, valami változásra, mint például az a nap, amelyen fád gyümölcsébõl új fa sarjad, és tovább származtatja dinasztiádat. Elmondtam már a termés begyûjtésével kapcsolatban is. Elkövetkezik a csûrbe hordás ünnepe. Aztán a vetésé. Aztán a tavasz ünnepe, amelyik az elvetett magot sarjadó búzatáblává változtatja, amelyik oly lágyan ring, mint a frissen töltött medence vize. Aztán vársz még egy kicsit, s már itt van az aratás, és megint a csûrbe hordás. És ez így megy tovább, ünneprõl ünnepre, egészen a halálig, mert nincs végleges készlet. És nem ismerek olyan ünnepet, amelyre nem valahonnan érkezel, és amelyrõl ne mennél tovább. Sokáig gyalogoltál. Kitárul az ajtó. Itt az ünnep pillanata. De ebben az ünnepi teremben sem élsz tovább, mint a többiben. Ám mégis azt akarom, hogy örvendj, amikor átléped a küszöböt, amely valahová vezet, és mindaddig õrzi örömödet, amíg majd széttöröd a gubódat. Mert gyenge fókusz vagy, és nem minden pillanatban következik be az õr megvilágosodása. Elteszem, ha lehet, a trombitaszótól, dobpergéstõl hangos gyõzelmi napokra. Mert új erõt kell gyûjtenie benned valaminek, ami olyan, mint a vágy, és gyakran szükséged van a pihentetõ alvásra.

Lassan sétálgatok, lassan lépegetek aranyszínû kõlapról fekete kõlapra palotám mélyén. Délben a falai között foglyul ejtett hûvösség miatt úgy érzem, mintha ciszterna lenne. És elringatnak lépteim: célom felé igyekvõ fáradhatatlan evezõs vagyok. Mert többé már nem ebbõl az országból való vagyok.

Lassan vonulnak el elõttem az elõcsarnok falai, és amikor a boltozat felé fordítom tekintetemet, úgy érzem, lassan hintázik, mint a hajófedél íve. Egy lassú lépés az arany kõlapon, egy lassú lépés a fekete kõlapon, lassan végzem a munkámat, mint a kútfúrócsapat, mikor felszállítja a törmeléket. Laza izmokkal húzzák ütemre a kötelet. Tudom, hová megyek, nem vagyok már ebbõl az országból való.

Csarnokból csarnokba folytatom utazásomat. Ilyenek a falak. Ilyenek a falra függesztett díszek. Megkerülöm a nagy ezüstasztalt, amelyen a kandeláberek állnak. Kezemmel gyengén megérintek egy-egy márványoszlopot. Hideg. Még mindig. De aztán a lakott területekre hatolok be. Úgy érkeznek hozzám neszei, mintha álomban, hiszen már nem ebbõl az országból való vagyok.

De kedvesek számomra a házi zajok. Mindig kedves az embernek a szív meghitt éneke. Semmi sem alszik egészen. Még a kutyáddal is megtörténik, ha elnyomja az álom, hogy aprókat vakkant, és meg-megmozdul valami emlékre. Akárcsak a palotám, jóllehet delem elaltatta. A csendben most becsapódik egy ajtó, nem lehet tudni, hol. És a szolgálólányok, az asszonyok munkája jut az eszedbe. Mert bizonyára ez itt az õ birodalmuk. Összehajtogatták frissen mosott fehérnemûdet a kosaraikban. Kettesével vitték imbolyogva, mint a hajó. És miután mindent elraktak, most zárják be a magas szekrényeket. Arra, valahol, megtörtént egy mozdulat. Végrehajtottak egy kötelességet. Valami teljesült. Mert bizonnyal pihennek, de mit tudok én? Már nem ebbõl az országból való vagyok.

Csarnokról csarnokra, fekete padlókockáról aranyszínû padlókockára lépegetve lassan körbejárom a konyhákat. Felismerem a porcelánok csengését. Aztán egy megkoccantott ezüstkancsóét. Aztán egy nagy szárnyú ajtó gyenge sóhajtását. Aztán a csendet. Aztán sietõ léptek neszét. Valamirõl megfeledkeztek, ami hirtelen megköveteli, hogy ott legyenek, például a kifutó tej, vagy a felsikoltó gyerek, vagy egyszerûbben valami ismerõs zúgás váratlan megszûnése. A vízpumpában, a nyársban vagy a lisztmalomban elakadt valamelyik alkatrész. Szaladnak, hogy továbbfolytassa alázatosan mormolt imáját...

De a léptek zaja elhallgatott, mert sikerült lekapni a tejet a tûzrõl, a gyermeket elcsitították, a pumpa, a nyárs vagy a malom újra rákezdte litániáját. Elhárítottak valami bajt. Meggyógyítottak egy sebet. Helyrehoztak valami feledékenységet. Mifélét? Fogalmam sincs róla. Már nem ebbõl az országból való vagyok.

Most az illatok birodalmába hatolok be. Palotám olyan, mint a gyümölcsei mézét, borai aromáját lassan érlelõ présház. És én mintha mozdulatlan tartományokon át hajóznék. Itt érett birsalmák. Behunyom a szememet, messzirõl is érezem õket. Amott faládák árasztanak szantálillatot. Emitt meg egyszerûen frissen mosott kõpadló szagát érzem. Minden szag nemzedékek óta kialakította a maga birodalmát, még a vak is kiismerné magát bennük. Bizonyára már atyám is uralkodott e provinciák felett. De én erre nem is igen gondolok, csak megyek. Már nem ebbõl az országból való vagyok.

A találkozásra érvényes rituálénak megfelelõen a rabszolga félreállt, és a falhoz húzódott, ahogy elhaladtam mellette. De én így szóltam hozzá jóságomban: “Mutasd meg a kosaradat” - hadd érezze, milyen fontos õ a világon. Õ pedig fénylõ karját behajlítva óvatosan leemelte a fejérõl. És lesütött szemmel mutatta be datolyáit, fügéit és mandarinjait. Beleheltem illatukat. Aztán elmosolyodtam. Erre õ is széles mosolyt derített rám, és egyenesen a szemembe nézett, hiába parancsol mást a találkozások rituáléja. Aztán behajlított karjával újra felemelte a kosarát, még mindig egyenesen a szemembe nézve: “Mi ez a felgyulladt lámpa? - tûnõdtem magamban -. Mert úgy támadnak a lázadások meg a szerelem is, mint a tûzvész! Miféle titokzatos tûz lángol palotám mélyén, e falak mögött? És úgy néztem a rabszolgára, mintha feneketlen tenger lett volna. “Ó, - gondoltam magamban -, hatalmas az ember misztériuma!” És tovább folytattam utamat, anélkül, hogy megoldottam volna a talányt, mert én már nem ebbõl az országból való voltam.

Áthaladtam a pihenõtermen. Átmentem a Tanácstermen, ahol megsokszorozódtak lépteim. Aztán lépésrõl lépésre lementem az utolsó csarnokba vezetõ lépcsõn. És amikor föl és alá kezdtem benne sétálgatni, hatalmas tompa zajt és fegyvercsörgést hallottam. Elmosolyodtam elnézõ jóságomban: valószínûleg aludtak az õreim, mert délidõn olyan volt palotám, mint alvó méhkas, meglassulva, alig-alig megremegve az elpihenni nem tudó szeszélyes méhek rövid rebbenéseitõl, az elmulasztottat helyrehozni igyekvõ feledékenyek szaladgálásától, vagy az örök hebehurgya kapkodásától, amelyik soha nem szûnik meg valamit rendbe tenni, megigazítani vagy összezavarni. A kecskenyájban is akad egy, amelyik mekeg, az alsó városból is mindig felhangzik valami érthetetlen hívás, sõt a legholtabb holtak városában is van legalább egy éjjeli õr, aki lassan bandukol. Lassú léptekkel tovább folytattam hát az utamat, fejemet lehajtottam, hogy ne lássam, amint õreim kapkodva rendbeszedik magukat, mert mindez nem fontos: immár nem ebbõl az országból való vagyok.

Ezért hát magukat jól kihúzva tisztelegnek, kitárják elõttem a kétszárnyú ajtót, én meg hunyorgok az éles napsütésben, és egy pillanatra megállok a küszöbön. Mert ott vannak a földjeim. A kerek dombok, amelyek a napon melengetik szõlõtõkéimet. Rendekbe rakott aratásom. A földek krétaillata. És egy másfajta zene, a méheké, a szöcskéké és a tücsköké. És az egyik kultúrából egy másikba lépek át. Mert most készültem magamba szívni a dél illatát országom felett.

És most születtem meg.

Így történt látogatásom barátomnál, az egyetlen igazi mértantudósnál.

Mert megindító volt látnom, mennyire ügyel a teára, a parázsra és a forralásra meg a víz sustorgására, aztán az elsõ kóstolás ízére... milyen figyelmesen vár, mert a tea lassan adja ki aromáját. És tetszett, hogy e rövid meditáció közben jobban elfoglalta a tea, mint bármely geometriai probléma:

- Te, aki annyit tudsz, nem veted meg az egyszerû munkát...

De nem válaszolt. Ám miután megelégedetten megtöltötte csészéinket megszólalt:

- Én, aki annyit tudok... mit értesz ezen? A gitáros miért nézné le a teázás szertartását csak azért, mert ért valamit a hangok összefüggéseibõl? Tudok valamit a háromszög oldalainak a viszonyairól. De azért szeretem a víz sustorgását és azt a szertartást is, amellyel tiszteletemet fejezem ki barátom, a király iránt...

Elgondolkozott, majd így folytatta:

- Mit tudok én... nem hiszem, hogy háromszögeim sokat mondanának nekem a teázás örömérõl. Az ellenben lehetséges, hogy a teázás öröme mond valamit a háromszögekrõl...

- Mit nem hallok, tudósom!

- Ha valamit érzek, akkor azt le kell írnom. Ha szeretek egy asszonyt, akkor beszélnem kell a hajáról, a szemöldökérõl, az ajkáról és minden mozdulatáról, amely zene a szívnek. Beszélnék a mozdulatokról, ajkakról, szempillákról, hajról, ha nem rejtõznék mögöttük egy bizonyos nõi arc? Megmagyarázom, mitõl oly édes a mosolya. De elõbb volt a mosoly...

Nem fogok egész halom követ megmozgatni azért, hogy megleljem benne az elmélkedések titkát. Mert az elmélkedés nem jelent semmit a kövek szintjén. Ahhoz templomnak kell lenni. Akkor megváltozok szívemben. És akkor elgondolkozom a kövek közötti kapcsolatok erejérõl...

Nem fogom a föld savaiban keresni a narancsfa titkát. Mert a narancsfának nincs jelentése a föld savainak a szintjén. De mivel meg tudtam figyelni a narancsfa növekedését, rajta keresztül meg tudom magyarázni a föld savainak felfelé törekvését is.

Elõbb legyek szerelmes. Lássam az egységet. Majd azután gondolkozom az anyagokról, és arról, hogyan állnak össze. De nem vizsgálom az anyagokat, ha nincs, ami uralkodik felettük, ami felé törekszem. Elõbb a háromszöget figyelgettem. Csak azután kutattam azokat a kényszerítõ törvényeket, amelyek a háromszögnek a vonalait határozzák meg. Te is elõbb megszerettél egy bizonyos emberképet, egy bizonyos belsõ buzgalmat. És levontad belõle a te szertartásrendedet, oly módon, hogy benne legyen ez a kép, mint az elfogott vad a csapdában, és így továbbéljen országodban. De miféle szobrász az, akit önmagáért érdekel az orr, a szem és a szakáll? És a szertartásrendnek melyik rítusát követelnéd meg csupán önmagáért? És mit következtessek ki a vonalakra vonatkozólag, ha nem tartoznak háromszöghöz?

Azzal kezdem, hogy elmerülök a szemlélõdésben. Aztán elmondom az eredményét, ha el tudom mondani. Tehát sohasem utasítottam el magamtól a szerelmet: a szerelem visszautasítása nem egyéb beképzeltségnél. Egészen természetes, hogy szerettem olyant is, akinek fogalma sem volt a háromszögekrõl. De annál többet tudott nálam a mosolygás mûvészetérõl. Láttál már asszonyt mosolyogni?

- Hogyne, mértantudósom...

- Némelyik asszony arca apró izmaival, szempilláival és ajkával, amelyek külön-külön még csupán jelentés nélküli anyagok, minden nehézség nélkül utánozhatatlan remekmûvet formál, és ha tanúja voltál egy ilyen mosolynak, a dolgok békéjének és a szerelem öröklétének lakójává lettél tõle. Aztán annyi idõ alatt, amennyire egy gyors mozdulathoz van szükséged, már szét is bontotta ezt a remekmûvet, és másik hazába zárt, amelyben ellenállhatatlan vágy ébredt benne arra, hogy tûzvészt támassz és kimentsd belõle, megváltója lehess, oly elragadónak, oly lelkesítõnek találtad. De vajon miért néztem volna le azért, mert alkotása nem hagyott maga után múzeumokat gazdagító nyomokat? Én képes vagyok megfogalmazni valami szabályt a már felépített katedrálisokról, ez az asszony azonban maga emelt nekem katedrálisokat...

- De mire tanított téged a vonalak egymás közötti kapcsolatairól?

- Nem fontosak az egymáshoz kapcsolt tárgyak. A fontos nekem az, hogy magukat a kapcsolatokat betûzzem ki. Megöregedtem. Tehát láttam meghalni vagy meggyógyulni azt, akit szerettem. Eljön az este, amikor a kedves asszony kissé félrehajtott fejjel elhárítja a felkínált pohár tejet olyanformán, mint a világtól már elszakadt csecsemõ, aki visszautasítja az emlõt, mert keserû lett számára a tej. Bocsánatkérõn elmosolyodik, mert bánatot okoz neked azzal, hogy nem táplálkozik többé belõled. Már nincs többé szüksége rád. Te pedig elfordulsz, az ablakhoz mész, hogy elrejtsd könnyeidet. Odakint megpillantod a mezõt. És akkor mint valamiféle köldökzsinórt érzed a dolgokkal való kapcsolatodat. Az árpamezõkkel, a búzatáblákkal, a virágzó narancsfával, amelyik tested táplálékát érleli, meg a források malmát az idõk kezdete óta forgató nappal. És zaj üti meg füledet, az épülõ vízvezetéktõl jön, amelyik a város szomját fogja majd enyhíteni a másik helyett, mert azt már elkoptatta az idõ; vagy egyszerûen csak a kordé vagy a teherhordó számár lépteinek a visszhangja jut el hozzád. És érzed a dolgokat éltetõ egyetemes nedv keringését. Lassú léptekkel visszamész az ágyhoz. Letörlöd a verejtéktõl fénylõ arcot. Még ott van, melletted, de figyelmét már csupán a halál köti le. A mezõk már nem dalolnak neki sem az épülõ vízvezetékrõl, sem a kordéról, sem a szaporán lépegetõ szamárról. Narancsfák illata, szerelmed, mindez már nem tartozik õrá.

És akkor eszedbe jut az a két barátod, akik annyira szerették egymást.

Eljártak egymáshoz sötét éjszaka is, egyszerûen azért, mert szükségük volt egymás tréfálkozására, tanácsára, vagy még egyszerûbben csak a jelenlétére. És ha valamelyik elutazott, hiányoztak egymásnak. De aztán valami képtelen félreértés összeveszítette õket. És azóta, ha találkoznak egymással, úgy tesznek, mintha észre sem vennék egymást. És ebben az a csodálatos, hogy semmit sem sajnálnak. A szerelem okozta bánat maga a szerelem. Pedig amit egymástól kaptak, soha többé senki mástól e világon nem fogják megkapni. Mert mindenki a maga módján és nem másképpen tréfálkozik, osztogat tanácsokat, vagy egyszerûen lélegzik. Tehát meg vannak csonkítva, nyomorékká lettek, de õk képtelenek ezt felismerni. Sõt még büszkék is rá, és úgy érzik, felszabadult idejükkel gazdagabbak lettek. Ott sétálgatnak egyedül a kirakatok elõtt. Nem pazarolják többé idejüket a barátjukra! Nem vállalnak semmiféle erõfeszítést, amely újra ahhoz a csûrhöz kötné õket, amelybõl táplálékukat merítették. Mert meghalt énjüknek az a része, amelyik belõle élt, és hogyan követelõzhetne ez a rész, ha már nem létezik.

De te úgy lépsz közbe, mint a kertész. És látod, mi hiányzik a fának. Nem a fa szempontjából tekintve, mert a maga szempontjából neki semmije sem hiányzik: õ tökéletes. Hanem a te szempontodból, aki a fa istene vagy, és oltasz, ahol kell. Újra összekötöd az elszakadt háncsot és a köldökzsinórt. Békítesz, egyeztetsz. És lám, a régi lelkesedéssel kezdik újra az életet.

Én is békítettem, és megismertem azt az üde reggelt, amelyen a szeretett asszony újra kecsketejet és lágy kenyeret kér tõled. Te pedig fölébe hajolsz, egyik kezeddel megtámasztod a fejét, a másikkal sápadt ajkához emeled a bögrét, és figyeled, hogyan iszik. Út, kocsi és karaván vagy. Úgy érzed, nem is táplálod, sõt nem is egyszerûen gyógyítgatod, hanem visszavarrod ahhoz, amibõl volt, ezekhez a mezõkhöz, aratásokhoz, kutakhoz, naphoz. És ettõl kedve a nap egy kicsikét õérte forgatja a források daloló malmát. Egy kicsit õérette épül a vízvezeték. Egy kicsit érette nyikorog a taliga. És mivel ma reggel gyermekdednek találod, nem kíván tõled mély bölcsességeket, hanem inkább arra kíváncsi, mi történt a házban, a játékokkal meg a barátokkal, így beszélsz hozz: “Figyelj csak ide...” Õ pedig felismeri a szaporán lépegetõ szamarat. Aztán elneveti magát, és sugárzó napja feléd fordul, mert szerelemre szomjazik.

És én, az öreg mértantudós, ilyen módon egész életemben iskolában voltam, mert csak olyan kapcsolatok léteznek, amelyekre gondoltál. Így szólsz: “ez is úgy van, mint...”És ezzel vége egy kérdésnek. Az egyikben újra felélesztettem a barátja utáni vágyat: kibékítettem. Annak az asszonynak visszaadtam a tej meg a szerelem szomját. És azt mondtam: “Ez is úgy van, mint...” És amikor megállapítottam bizonyos kapcsolatot a vonalak között, azt mondtam: “A háromszögben ez vagy az ugyanígy van...” És így, megszûnõ kérdésekrõl megszûnõ kérdésekre haladva, lassan közeledek Isten felé, akiben többé nem lesz kérdés...

Elbúcsúztam barátomtól, és lassú léptekkel távoztam tõle, kigyógyulva haragjaimból, mert amikor felhágok a hegyre, olyan igazi béke száll rám, amely nem megalkuvás, nem lemondás, nem keveredés, nem osztozkodás. Mert ahol az emberek vitára látnak okot, én ott feltételt találok. Mint a kényszerem esetében is, ami szabadságom feltétele, vagy a szerelem ellen hozott törvényeim esetében, amelyek a szerelem feltételei, vagy szívbõl szeretett ellenségem esetében, aki önmagam feltétele, mert nem volna formája a hajónak, ha nem volna tenger.

Megbékélt ellenségrõl megbékélt ellenségre - de új ellenségrõl új ellenségre - haladok én is felfelé a hegyoldalon az Istenben való megpihenés felé - tudván, hogy a hajónak nem az a feladata, hogy elnézõ legyen a tenger ostromával szemben, sem a tengernek nem az a feladata, hogy szelíden bánjon a hajóval, mert a vad hullámveréstõl elsüllyed a hajó, a hullámok simogatásától mosoda-hajóvá korcsosul -, hanem mert tudom, hogy nem szabad engedni, megalkudni hamis szeretetbõl a kíméletlen háborúban, amely a béke feltétele, hogy hallottakat kell magunk után hagyni az úton, mert õk az élet feltételei, vállalni kell rengeteg lemondást, mert a lemondás az ünnep feltétele, a bábállapot bénultságát, mert ez a szárnyak feltétele, mert te, Uram, a te akaratod szerint gyúrsz önmagamnál nagyobbra, és mert nem fogok sem békét, sem szeretetet ismerni rajtad kívül, mert csak Tebenned békülök ki - miután mindketten elnyertük tökéletes valónkat -, azzal, aki országomtól északra uralkodott, és akit szerettem, mert csak Tebenned békülök össze azzal, akit kénytelen voltam minden megbecsülésem ellenére is megbüntetni, mert úgy van az, hogy egyedül Tebenned lesznek egyek megbékélt egységben, Uram, a szeretet és a szeretet feltételei.

Semmi kétség, igazságtalan az a hierarchia, amely elnyom téged, és megakadályoz tehetséged kibontakoztatásában. Ám ha ez ellen az igazságtalanság ellen küzdesz, épületet épület után fogsz lerombolni, míg végül abba a pocsolyába érkezel el, amelyben elvegyültek egymással a gleccserek vizei.

Azt akarod, hogy mindnyájan egyformák, egymáshoz hasonlók legyenek, összekevered egyenlõségedet az azonossággal. Én azonban akkor mondom õket egyenlõnek, ha egyformán szolgálják az országot, nem pedig, ha teljesen hasonlítanak egymásra.

Akárcsak a sakkjátékban is: van gyõztes, és van vesztes. És elõfordul, hogy a gyõztes csúfondáros mosolyt ölt arcára, hogy megalázza a vesztest. Mert ilyenek az emberek. Erre te jössz, és igazságérzeted nevében eltiltod a sakkban a gyõzelmet.

Ilyenképpen: “Mi érdeme van a nyertesnek? Értelmesebb volt, vagy jobban ismerte a játék fortélyait. Gyõzelme csupán valamilyen állapot kifejezõje. Miért dicsõíteném hát csak azért, mert rózsásabb az arca, vagy mert finomabb, dúsabb a hajzata, vagy nem olyan torzonborz...?”

Én azonban láttam olyan állandó vesztest, aki éveken át sakkozott abban a reményben, hogy egyszer majd eljön a nyerés ünnepe. Mert még akkor is gazdagabb vagy azzal, hogy ez az ünnep létezik, ha nem te ülöd. Akárcsak a tengerfenéken rejtezõ gyöngy esetében.

Mert ne ess tévedésbe az irigységet illetõen: a megkívánás erõvonal jele. Alapítottam valami kitüntetést. És most mellükön az én kavicsommal a kiválasztottak büszkén feszelegnek. Irigykedsz hát a kitüntetettre. És jössz a te igazságérzeted nevében, amely nem egyéb, mint kiegyenlítõsdi. És elhatározod: “Ezentúl mindenki ilyen kavicsot hordjon a mellén.” Csakhogy ettõl fogva ki lesz hajlandó ilyen ékszert hordani? Nem a kavicsért, hanem azért éltél, amit a “kavics” jelent.

Na tessék! - válaszolod erre. Enyhítettem az emberek nyomorúságát. Kigyógyítottam õket a kavicsok szomjából, mert a többség nem pályázhatott rájuk. Mert te az irigység nevében ítélsz, az irigység pedig fájdalmas. Az irigység tárgya tehát valami rossz. Ezért te semmi olyant nem engedsz létezni, ami elérhetetlen. A gyermek kinyújtott kézzel követeli a csillagot. Igazságérzeted tehát arra kötelez téged, hogy oltsd ki a csillagot.

Így van ez az ékkövek birtokával is. Múzeumba rakod õket. És így beszélsz: “Ezentúl mindenkié.” Jó, néped valóban ott sétálgat majd vitrinjeid elõtt az esõs napokon. És ásítozik a smaragdgyûjtemények láttán, mert nincs többé olyan szertartásrend, amelyik jelentéssel szépítené meg õket. Mennyivel ragyogóbbak most, mint a hamis drágakövek?

Még a gyémántot is megtisztítottad sajátos természetétõl. Mert a tiéd lehetett volna. Kiherélted belõle ragyogását, amely abból származott, hogy kívánatos volt. Ugyanígy az asszonyok esetében is, ha eltiltod õket. Bármilyen szépek, viaszbábbá lesznek. Én még sohasem tapasztaltam, hogy bárki meghalt volna olyan asszonyért, akinek az emlékét valamely szarkofág dombormûve örökítette meg, hozta el hozzá, hiába volt csodálatosan szép az õt ábrázoló szobor. Már a múltnak vagy a múlt fájdalmas emlékének a szépségét árasztja, nem kínzó vágyat.

Ezért nem lesz ugyanaz a gyémánt, ha nem lehet megszerezni. Mert éppen ettõl nyerte minõségét. Mert akkor felmagasztalt, tiszteletet parancsolt irántad, megnõttél a ragyogásától. Te azonban vitrindísszé változtattad a gyémántot. Ezentúl tehát a vitrinnek szerez majd megbecsülést. Mivel azonban te nem kívánsz vitrinné lenni, a gyémántot sem kívánod.

És ha most elégetsz egyet-egyet, hogy ezzel emeld az ünnepi áldozat fényét, így sokszorozd meg szívedre és lelkedre árasztott ragyogását, semmit sem fogsz elégetni. Nem te áldozod fel a gyémántot. Hanem vitrined ajándéka lesz. A vitrin azonban fütyül rá. Többé már nem játszhatsz a gyémánttal, mert ezentúl semmi hasznát sem veszed. És ha az isteneknek akarván ajándékot adni, befalazod a templom valamelyik oszlopának örök éjszakájába, semmit sem adsz. Oszlopod alig-alig titkosabb raktár lesz számára, mint a vitrin, amely szintén titkos, ha a nap heve arra biztatja népedet, hogy kerülje a várost. Gyémántodnak nincs ajándékértéke, mert nem ajándéktárgy. Hanem olyan tárgy, amelyet elraktároznak. Itt vagy ott. Nem lesz delejes ereje. Elvesztette isteni erõvonalait. Mit nyertél vele?

Én viszont megtiltom, hogy vörösbe öltözzenek azok, akik nem a próféta leszármazottai. És vajon mivel rövidítettem meg ezzel a többieket? Hiszen eddig senki se öltözködött vörösbe. A vörösnek nem volt jelentése. Ezentúl azonban mindenki arról ábrándozik, hogy vörösbe öltözhessen. Megalapoztam a vörös erejét, és te gazdagabb lettél attól, hogy létezik, jóllehet számodra nem elérhetõ. Az irigység pedig, amely így ébred benned, új erõvonal jelévé lesz.

De te az országot akkor tartod tökéletesnek, ha az, aki a város közepén leül törökülésben, ott is hal meg étlen, szomjan. Mert semmi sem húzza inkább jobbra vagy inkább balra, elõre vagy hátra. Senki sem parancsol neki, õ sem parancsol senkinek. És nem él benne vágy, amely a bírhatatlan gyémánt, a mellen viselt kavics, a vörös ruha felé vonzza. És órákon át elücsörög ásítozva a színes posztót áruló kereskedõnél, várva hogy jelentést adjak vágyai irányának.

Ám ha eltiltottam a vörös színt, azonnal a lila felé kacsingat... vagy ha ellenzéki, ha ellensége minden kitüntetésnek, ha felette áll a konvencióknak, és fittyet hány az én önkényes elhatározásomból született színek értelmére, leszedet veled mindent a polcokról, kotorászik a raktárban, hogy megtalálja a pirostól legélesebben elütõ szint, például a vad zöldet, és addig-addig fintorog, fitymál, míg csak nem találta meg a tökéletesség tökéletességét. Aztán megy, és a büszkeségtõl magánkívül páváskodik a vad zöldjével a városban, így mutatva ki megvetését az én színrangsorom iránt.

Pedig az az igazság, hogy én mozgattam õt egész nap. Máskülönben veresbe öltözve ásítozott volna valamelyik múzeumban, mert esik az esõ.

“Én ünnepet alapítok - mondogatta atyám -. Tulajdonképpen nem is ünnepet, hanem bizonyos kapcsolatot. Hallom, hogyan kacagnak az ellenkezõk, akik erre rögtön megalapítják az ellenünnepet. A kapcsolat azonban ugyanaz, õk is csak azt erõsítik és állandósítják. Lecsukatom hát õket egy rövid idõre, hadd örüljenek neki, mert ragaszkodnak az õ szertartásrendjük komolyságához. És én is.”

Felkelt hát a nap. És én ott álltam, mint a tengerész, mellén összefont karral, mélyen tüdejébe szíva a tengeri levegõt. Egy bizonyos tengerét, nem másikét. Úgy álltam ott, mint a szobrász az agyag elõtt. Egy bizonyos gyúrni való agyagcsomó, nem másik elõtt. Ott álltam a dombtetõn, és így fohászkodtam Istenhez:

“Uram, felkél az országom felett a nap. Úgy adatott meg nékem ez a reggel, játékra készen, mint a hárfa. Uram, egymás után lépnek ki a fényre városok, pálmaligetek, szántóföldek, olajfaültetvények. Itt, a jobb kezem felõl, a tengeröböl a hajók számára. Emitt, a bal kezem felõl, gyapjúbirkákkal áldott lejtõivel a kék hegy, utolsó szikláinak karmaival a sivatagba kapaszkodva. Amott a skarlátszín homok, ahol már csak a nap virágzik.”

Országom arculata ilyen és nem más. Persze, hatalmamban áll más irányt szabni egyik-másik folyónak, hogy vizével megöntözzem a homokot, de nem most rögtön. Hatalmamban áll ide új várost építeni, de nem most rögtön. Hatalmamban áll gyõzelmes cédruserdõt fakasztani, elég hozzá, hogy szélbe szórjam a magvát, de nem most rögtön. Mert a jelen pillanatban a tovaszállt múlt örököse vagyok, amely ilyen és nem más. Ilyen hárfa, dalra készen.”

“Miért panaszkodnék, Uram, én, aki patriarkális bölcsességemben szemlélem most ezt az országot, ahol minden a helyén van, mint a sokszínû gyümölcsök a kosárban? Miért éreznék haragot, keserûséget, gyûlöletet vagy bosszúszomjat? Ez az én munkám alapszövete. Ez a mezõm, amelyen szántok. Ez a hárfám, amellyel énekemet kísérem.”

“A birtok ura, mikor hajnalban végigjárja földjeit, ha kõre bukkan, felszedi, ha tövisre, kitépi. Nem bosszankodik sem a tövis, sem a kõ miatt. Szépíti a földjét, és nem érez egyebet, csak szeretetet.”

“Amikor napkeltekor kinyitja háza ajtaját, látod, hogyan sepri el a port az asszony. Nem bosszankodik a por miatt. Szépíti a házát, és nem érez egyebet, csak szeretetet.”

“Panaszkodjam amiatt, hogy ez a hegy a határnak ezt a szakaszát védi, és nem a másikat? A tenyér higgadt, magabiztos mozdulatával tartja távol a sivatagból támadó törzseket. Így van ez rendjén. Citadelláimat majd távolabb építem fel, ott, ahol védtelen az ország.”

“És miért panaszkodnék az emberek miatt? Ezen a hajnalon olyannak fogadom el õket, amilyenek. Igaz, hogy vannak köztük, akik most készülnek bûnre, forralnak árulást, eszelnek ki hazugságot, de vannak mások is, akik viszont munkára, szánalomra vagy igazságtételre készülnek. Igaz, persze, hogy szebbé akarván tenni szántóföldemet, én is kidobálom a követ, kitépem a tövist, de anélkül, hogy gyûlölném a követ vagy a tövist, mert nem érzek egyebet, csak szeretetet.”

“Mert megleltem a békét, Uram, imádságom közben. Tõled jövök. Kertésznek érzem magamat, aki lassú léptekkel ballag fái felé.”

Igaz, persze, életem folyamán én is éreztem haragot, keserûséget, gyûlöletet, hosszúszomjat. Valahányszor rádöbbentem a vesztett csaták meg a lázadások alkonyán, hogy tehetetlen vagyok, és szinte magamba zárva képtelen vagyok akaratom szerint hatni szétszórt seregemre, mert katonáimon már nem fogott a szavam, lázadó vezéreimre, mert császárnak képzelték magukat, az eszelõs prófétákra, mert vak ököllé kovácsolták híveik csoportjait, én is megismertem a harag kísértését.

De te a múltat akarod kijavítani. Túlságosan késõn találod ki a helyes elhatározást. Újra kezded azt a lépést, amelyik meg tudott volna menteni, de mivel elmúlt már az órája, erõidet rothasztó ábránddá lett. Igaz, egyik vezéred számításai alapján azt a tanácsot adta, hogy nyugat felé támadj. Erre te újra kitalálod a történelmet. Eltünteted belõle a tanácsadót. És északi irányban támadsz. Ami annyit ér, mintha úgy akarnál magadnak utat nyitni, hogy ráfújsz a gránithegyre. “Ó - gondolod nyomorult álmodozásod közben -, ha ez nem lépett volna közbe, ha az a másik nem beszélt volna, ha a harmadik éppen nem aludt volna, a negyedik nem hitt volna, vagy nem lett volna hajlandó hinni, ha az ötödik ott lett volna, ha a hatodik másutt lett volna, akkor most én lennék a gyõztes!

Csakhogy a szemed közé nevetnek, mert nem lehet õket eltörölni, olyanok, mint a lelkiismeretedet kínzó vérfolt. Kedved lenne kegyetlen kínhalállal elemészteni õket, hogy megszabadulj az emléküktõl. De rájuk rakhatod az ország minden malomkövét, akkor sem tudod meg nem történtté tenni, hogy voltak.

Gyenge és gyáva vagy, ha egész életedben így kergeted-hajszolod a felelõsöket, megtörtént múltat találva ki rothasztó álmodozásod közben. Ráadásul tisztogatásról tisztogatásra haladva végül egész népedet sírba döntöd.

Talán valóban ezek voltak vereséged okozói, de miért nem diadalmaskodtak felettük amazok, akik a gyõzelmet hozhatták volna? Mert a nép nem támogatta õket? De hát miért a rossz pásztorokat választotta a néped? Mert hazudtak? Ám hazugságok mindig vannak, mert mindig mindent kimondanak, az igazságot csak úgy, mint a hazugságot. Mert vesztegettek? De hiszen pénzt mindig kínálnak, hiszen vesztegetõk mindig vannak.

Ha valamely ország polgárai öntudatos emberek, akkor az ilyen vesztegetõ csak mosolyt kelt. A kínált betegség nem kell senkinek. Ha viszont valamely ország polgárainak már gyenge a szívük, akkor a kínálkozó betegség behatol közéjük néhányuk útján, akik elsõként pusztulnak el benne. És a ragály emberrõl emberre terjedve mindenkit elpusztít ebben az országban, mert ez a betegség nekik való volt. Azok felelõsek az ország megromlásáért, akik elsõnek kapták meg? Nem állíthatod, hogy a legegészségesebb országban is ne lennének fekélyesek! Ott vannak, jelen vannak, csak mintegy tartalékban a hanyatlás óráira. Majd csak akkor tör ki a ragály, amelynek nem is volt rájuk szüksége. Talált volna helyettük másokat. Ha a betegség gyökérrõl gyökérre haladva megrohasztja a szõlõtövet, nem vádolom miatta az elsõ gyökeret. Hiába égettem volna el az elõzõ esztendõben, helyette másik gyökér nyitott volna utat a betegségnek.

Ha megromlik az ország, akkor minden polgára részt vett a megrontásában. Ha a többség eltûri, akkor miért ne lenne felelõs? Szerintem gyilkos vagy, ha nem sietsz segítségére a kacsaúsztatódban fuldokló gyermeknek.

Meddõ leszek tehát, ha a sorvasztó álmok mocsarában utólag igyekszem újjá gyúrni a már befejezett múltat, lefejezve a megrontókat meg a megrontás cinkosait, a gyávákat meg a gyávaság cinkosait, az árulókat meg az árulás cinkosait, mert következményrõl következményre haladva még a legjobbakat is el fogom pusztítani, hiszen õk is tétlenek maradtak, és kénytelen leszek szemükre vetni lustaságukat, elnézõ voltukat vagy ostobaságukat. Ha így cselekszem, végeredményben azt akarom megsemmisíteni az emberben, ami hajlamos a betegségre, és termõtalajt kínál a baj csíráinak, ám mindenkit betegnek találhatok. Mindenki termõtalaj minden csírának. Tehát mindenkit el kell pusztítanom. Csak akkor lesz majd tökéletes a világ, mivel végképp megtisztul a bajtól. Én azonban azt mondom, hogy a tökéletesség a halottak erénye. A felemelkedéshez rossz szobrászokra és rossz ízlésre is szükség van. Nem szolgálom az igazságot, ha kivégzem azt, aki téved, mert az igazság tévedések sorozatán át épül. Nem szolgálom az alkotást, ha kivégzem azt, aki elrontja a sajátját, mert a mû egymást követõ balsikereken át épül. Nem fogadtatom el az igazságot, ha kivégzem azt, aki más igazságot szolgál, mert az én igazságom úgy nõ, mint a fa. Én csak szántóföldet ismerek, amely még nem táplálja az én fámat. Jövök, jelen vagyok. Országom múltját örökségül kapom. A földjére induló kertész vagyok. Nem fogom szemére vetni a földnek, hogy kaktuszokat és tüskebokrokat nevel. Fütyülök a kaktuszokra meg a tüskebokrokra, ha cédrusmag vagyok.

Megvetem a gyûlöletet, nem azért, mert elnézõ vagyok, hanem mert Tõled jövén, Uram, akikben minden jelen, az ország az én számomra minden pillanatban a jelen. És minden pillanatban kezdek.

Emlékszem atyám tanítására: “Nevetséges az a mag, amelyik amiatt panaszkodik, hogy a föld cédrus helyett salátává lesz rajta keresztül. Ha egyszer salátamag!”

Ugyancsak õ mondotta: “A sanda rámosolygott a lányra. Az meg azok felé fordult, akik egyenesen néztek a szemébe. A sanda erre fûnek-fának azt mesélte, hogy akik egyenesen a szemükbe néznek, megrontják a lányokat.”

Hívságosak az igazságosak, akik azt képzelik, semmit sem köszönhetnek a tapogatózásoknak, az igazságtalanságoknak, a tévedéseknek, az õket meghaladó szégyeneknek. Nevetséges az a gyümölcs, amelyik lenézi a fát!

Akárcsak az, aki azt hiszi, tárgyak felhalmozásában leli örömét, s mivel képtelen megtalálni bennük ezt az örömöt, hiszen nem a tárgyakban van, halmozza a vagyont, piramist emel a legkülönfélébb tárgyakból, s aztán folyton ott ügyködik közöttük a pincéiben, mint azok a vadak, akik darabokra szedik szét a dobot, hogy foglyul ejtsék a zajt.

Akárcsak azok, akik miután rájöttek, hogy a kényszerítõ szókapcsolatok költeményem hatalmába ejtenek, hogy a kényszerítõ struktúrák szobrászom szobrának a hatalmába ejtenek, hogy a gitár hangjainak kényszerítõ kapcsolatai a gitáros érzelmeinek a hatalmába ejtenek, azt hiszik, hogy ez az erõ a költemény szavaiban, a szobor anyagában, a gitár hangjaiban rejlik, s ezért kibogozhatatlan rendetlenségben árasztanak el szavakkal, anyaggal, hangokkal, és mivel nem sikerül meglelniük bennük a keresett erõt, hiszen nem bennük rejlik, még veszettebbül handabandáznak, hogy megértessék magukat, s ezzel legfeljebb olyanféle érzelmet ébresztenek benned, amilyet akkor élsz át, ha felborul és összetörik a rengeteg egymásra rakott tányér, olyan érzelmet, amely vitatható minõségû, másodszor pedig sokkalta hatásosabb volna, sokkalta erõsebben hatna rád, indítana meg, ha a lábujjadra taposó csendõröm súlyából származnék.

És ha azzal akarok rád hatni, hogy azt mondom: “októberi napsütés” vagy “hókardok”, akkor olyan csapdát kell készítenem, amelyik képes legyen vele nem azonos természetû foglyot ejteni. De ha a csapda elemeivel akarlak megindítani, s mivel nem merek melankóliával, alkonyattal, kedvessel és egyéb hasonló, bazárban készen vásárolható szavakkal elõhozakodni, amelyektõl hányingert kapsz, mégis csak az utánzás gyenge hatásosságához fordulok segítségért amelynek következtében a “holttest” szótól kevésbé lesz vidám, örvendõ, mint ha azt mondom: “egy kosár rózsa”, bár sem az egyik, sem a másik nem kavarja fel éned mélységeit, és kerülöm a mindennapi témát, s helyette inkább a lehetõ legrafináltabb kínhalált ecsetelem. És mivel így is képtelen vagy elérni a keresett hatást - hiszen hatástalanok -, mert gyenge az ereje a szavaknak, alig keseredik meg tõlük a nyálad, ha elindítom az emlékezés mechanizmusát, frenetikus handabandázásba kezdesz, valósággal halmozod a kínzást és részletes leírását, ecseteled lefolyásának iszonyatos légkörét, hogy aztán a végén mégse nehezedj rám nagyobb súllyal, mint a csendõröm széles talpa.

Ha így akarlak meglepni, a szokatlanság megrázó erejével - kétségtelen, hogy ha háttal megyek be a terembe, ahol kihallgatáson fogadlak, vagy általában, bármi egyéb érthetetlen, váratlan fogáshoz folyamodok -, ha így mozgatok meg mindent, akkor csupán plagizátor vagyok, feltûnést csak a szokások felrúgásával szerzek magamnak, mert a második kihallgatás alkalmával egyáltalán nem fogsz megdöbbenni attól, hogy háttal lépek be a terembe, és mivel már hozzászoktál nemcsak ehhez a képtelen viselkedéshez, hanem a képtelenség váratlanságához is, többé már semmi sem lesz képes megdöbbenteni. Így aztán hamarosan komoran, szótlanul gunnyasztasz egy fakó világ közönyében. Csakhogy az egyetlen költészet, amely még sírásra tudna indítani, most már a csendõröm hatalmas szöges bakancsa lesz.

Mert nincs olyan ember, aki mindennek ellenáll. Nincs elszigetelt egyén. Nincs olyan ember, aki igazán elsáncolja magát mindentõl. Naivabbak még a fûzfapoétáknál is azok, akik költészet ürügyén hetet-havat, szerelmet, holdvilágot, õszt, sóhajt, esti szellõt összehordanak.

“Árnyék vagyok, mondja az árnyékod, megvetem a fényt.” Pedig belõle él.

Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Lehetséges, hogy valósággal belebetegszel, csakhogy bezsebeld a szemed elé került arany csecsebecséket, és hogy egyébként költõ vagy. Elfogadlak hát a költészet kedvéért. És mivel kedvelem arany csecsebecséimet, is, jól elzárom õket.

Lehetséges, hogy asszony módra úgy tekinted a rád bízott titkokat, mint mutogatni való ékességeket. Az asszony elmegy az ünnepre. És a ritka tárgytól, amelyet fitogtatva hord, csupa gõg, csupa fontoskodás. Lehet, hogy egyébként táncos vagy. Tehát elfogadlak a tánc iránti tiszteletbõl, ám a titkok iránti tiszteletbõl elhallgatom elõtted titkaimat.

De az is lehetséges, hogy egész egyszerûen a barátom vagy. Elfogadlak hát irántad való szeretetembõl olyannak, amilyen vagy. Ha sántítasz, nem kívánom tõled, hogy táncolj. Ha gyûlölsz valakit, nem kényszerítlek rá, hogy egy asztalhoz ülj vele. Ha táplálékra van szükséged, adok neked.

Nem darabollak szét részeidre, hogy megismerjelek. Nem vagy sem egyik, sem másik cselekedeted, sem cselekedeteid summája. Sem egyik, sem másik szavad, sem szavaid summája. Nem egyik-másik szavad vagy cselekedeted alapján ítéllek meg. Hanem rajtad keresztül ítélem meg a szavaidat vagy a cselekedeteidet.

Viszonzásul azt kívánom tõled, hogy figyelj rám. Nem tudok mit kezdeni az olyan baráttal, aki nem ismer, és magyarázatokat követel tõlem. Nem áll hatalmamban a szavak gyenge erejére bízni magamat. Én hegy vagyok. A hegyet lehet nézni. De egy talicska nem hozza eléd.

Hogyan magyarázzam meg neked azt, amit már elõbb nem értettél meg a szeretet révén? És sok esetben hogyan szóljak hozzád? Vannak illetlen szavak. Már mondtam ezt neked a sivatagban táborozó katonáimmal kapcsolatban. Csendben figyelem õket a csaták elõestéjén. Az ország az õ vállukon nyugszik. Az országért fognak meghalni. És haláluk ebben a cserében nyeri el az árát. Ismerem hát igazi lelkesedésüket. Mit tudnának errõl többet mondani nekem az üres szavak? Azon kívül, hogy panaszkodnak a sok tövis miatt, hogy gyûlölik a káplárjukat, hogy kevéske az ennivaló, meg hogy milyen keserves az áldozat, amit hoznak?... így kell nekik beszélniük! Nem bízom a líraian ömlengõ katonában. Ha egyetlen kívánsága az, hogy meghalhasson a káplárjáért, akkor valószínû, hogy sohasem fog meghalni, mert túlságosan fontos neki, hogy elzengje neked errõl szóló költeményét. Nem bízom a szárnyakba szerelmes hernyóban. Az ilyen hernyó sohasem fog meghalni önmagának a gubóban. De oda sem figyelve az ilyen üres fecsegésre, katonámon túl azt látom, aki, nem pedig azt, akinek mondja magát. Az ilyen a csatában a testével fogja fedezni a káplárját. A barátom számomra nézõpont. Hallanom kell, honnan beszél, mert ebben õ külön ország, kimeríthetetlen készlet. Akkor is tökéletesen kielégíthet, ha egyetlen szót sem ejt ki. Én ilyenkor az õ szemével figyelek, és másként látom a világot. Ugyanígy azt kívánom a barátomtól is, hogy tudja, honnan beszélek. Csak akkor fog megérteni. Mert a szavak mindig csak a nyelvüket öltögetik egymásra.

Megint meglátogatott az a konok tekintetû próféta, aki éjjel-nappal szent dühtõl fortyogott, és ráadásul még sanda is volt.

“Meg kell menteni az igazakat - magyarázta.

- Hát persze - válaszoltam neki -, hiszen semmi nyilvánvaló ok nincs, ami azt indokolná, hogy megbüntessük õket.

- Éles különbséget kell tennünk köztük és a bûnösök között.

- Hát persze - válaszoltam neki -. A legtökéletesebbet például kell állítanunk az emberek elé. A talapzatra a legjobb szobrász legjobb szobrát választod. A gyermekeknek a legjobb költõi mûveket olvasod fel. Királynõdnek a legszebbet kívánod. Mert a tökéletesség olyan irány, amelyet meg kell mutatnunk az embereknek, bár magadnak nem áll módodban elérni.

De a prófétám csak tovább tüzelt:

“És miután kiválogattuk az igazak csoportját, csak ezt kell megmenteni a romlottságot pedig egyszer s mindenkorra el kell tüntetni!

- Nono - válaszoltam neki -, ebben már túlzol egy kicsikét. Mert el akarod választani a virágot a fától. Azzal akarod még szebbé tenni az aratást, hogy megszünteted a trágyát. Megmenteni a nagy szobrászokat azzal, hogy leütteted a rossz szobrászok fejét. Én azonban csak többé-kevésbé tökéletlen embereket ismerek és a televénybõl a virág felé lassan emelkedõ fát. Sõt azt állítom, hogy az ország erkölcsi tökéletessége a szemérmetleneken nyugszik.

- Tiszteled a szemérmetlenséget!!

- Ugyanúgy tisztelem a te ostobaságodat is, mert helyes dolog, hogy az erényt úgy lobogtassuk, mint tökéletesen kívánatos és megvalósítható tökéletes állapotot. És hogy megfogalmazzuk, mi az erkölcsös ember, még ha ilyen nem létezhet is, már csak azért sem, mert az ember gyarló, meg azért sem, mert ahol létezik a tökéletesség, halált von maga után. De helyes, hogy az irányt célnak képzeljük. Másként elérhetetlen cél után botladoznál. Én kegyetlenül szenvedtem a sivatagban. A sivatag eleinte legyõzhetetlennek látszik. De az egyik messzi homokdombról kijelentem, hogy ez lesz a boldogságot jelentõ pihenõ. Aztán, amikor odaérek, szertefoszlik az ígéret. Erre a látóhatár valamelyik kis csipkézetét nevezem ki révnek. Aztán amikor odaérek, ez az ígéret is szertefoszlik. Most megint másik célpontot választok magamnak. És így célpontról célpontra haladva végül kivergõdöm a homokból.

Az erkölcstelenség vagy az egyszerûség és ártatlanság jele, mint a gazelláknál, és ha rászánod magadat, hogy felvilágosítsd, akkor erkölcsös együgyûséggé változtatod, vagy pedig az erkölcs nyílt támadásából nyeri ürömeit. Vagyis az erkölcsön alapszik. Belõle él, azt erõsíti. Amikor részegen vonulnak a katonák, látod, hogyan szaladnak az anyák, és tiltják meg a lányaiknak, hogy mutatkozzanak elõttük. Ezzel szemben ha a te utópikus országod katonáinak az lenne a szokásuk, hogy szûziesen lesütött szemmel járjanak-keljenek, akkor olyanok lennének, mintha nem is volnának, és így semmi akadályát nem látnád annak, hogy lányaid mezítelenül fürödjenek. Az én országom erkölcse azonban másvalami, nem erkölcstelenséghiány (mert ebben az esetben a legerkölcsösebbek a halottak). Titkos buzgalom, tartózkodás, önmaguk tisztelete és bátorság. Az érett méz védelme a szerelemre várva. És ha valahol részeg katona halad el, akkor õ az én országomban az erkölcs minõségét erõsíti.

- Egy szóval te azt kívánod, hogy berúgott katonáid ocsmányságokat ordítozzanak...

- A valóság az, hogy, éppen ellenkezõleg, megbüntetem õket, így kívánom megalapozni az õ erkölcsüket. De ugyanígy valóság az is, hogy minél jobban erõsítem, annál vonzóbbá válik az agresszivitás. Nagyobb örömet jelent megmászni a meredek szirtet, mint a kerek hátú dombot. Olyan ellenséget gyõzni le, aki ellenáll, mint a védekezésre nem is gondoló együgyût. Csak ott égsz a vágytól, hogy kiolvashasd arcukat, ahol a nõk fátylat viselnek. Ezért én az ország erõvonalainak feszültségét az étvágyakat féken tartó büntetés könyörtelenségével mérem. Ha folyót zárok el gáttal a hegyek között, akkor kedvtelve méregetem a fal vastagságát. Mert hatalmam jele. Hiszen semmi kétség, a gyér vizû libaúsztató vizét akár a papírfal is visszatartja. Különben is, miért kívánnék magamnak herélt katonákat? Azt akarom, hogy teljes súllyal nehezkedjenek a falra, mert csak akkor lesznek nagyok a bûnben vagy a bûnön túllépõ alkotásban.

- Azt kívánod hát, hogy a bujálkodás vágya feszítse õket...

- Dehogyis. Egy árva szót sem értettél abból, amit mondtam - válaszoltam.

Mérhetetlen ostobaságukban zsandáraim megpróbáltak megkörnyékezni:

- Rájöttünk, mi az oka az ország hanyatlásának. Van egy szekta, azt kell kiirtani.

- Ugyan! - válaszoltam -. Mirõl tudod, hogy azok az emberek egymáshoz tartoznak?

Erre elsorolták, miben egyeznek tetteik, ilyen meg olyan jelekrõl felismerhetõ összetartozásukat, összejöveteleik helyét.

- És mirõl ismeritek fel, hogy fenyegetést jelentenek az országra?

Erre leírták bûneiket, egyesek sikkasztásait, mások erõszakoskodásait, számos másnak az árulásait vagy ocsmányságát.

- Eh! - válaszoltam - ismerek én ennél még veszedelmesebb szektát is, mert azt még senkinek sem jutott eszébe üldözni!

- Melyik az a szekta? - kérdezték mohón zsandáraim. Mert a csendõr arra született, hogy üssön, és elsorvad, ha nem kapja meg az ütnivalóját.

- Azoknak a szektája - válaszoltam -, akiknek lencse van a bal halántékukon.

Mivel egy szót sem értettek belõle, zsandáraim helyeslõ mormogást hallattak. Mert a zsandár akkor is tud ütni, ha nem ért egy kukkot sem. Az öklével üt, annak pedig nincs agyveleje.

Az egyikük azonban aki valaha ács volt, köhintett néhány néhányszor, s megszólalt:

- Nem mutatják az együvé tartozás semmi jelét. Találkozó helyük sincs.

- Hát persze, hogy nincs - válaszoltam -. Éppen ebben rejlik a veszély. Mert észrevétlenek maradnak. De majd meglátod, mihelyt kiadom a rendeletet, amely kiszolgáltatja õket a közfelháborodásnak, azonnal keresik egymást, összefognak, együtt élnek, és a nép igazságszolgáltatása ellen fordulva azonnal tudatosítják, hogy egy kasztba tartoznak.

- De mennyire igaz! - helyeseltek a csendõreim.

Ám az egykori ács megint csak köszörülgette a torkát:

- Én ismerek egy ilyent. Szelíd ember. Jószívû. Tisztességes. Ráadásul háromszor sebesült meg az ország védelmében...

- Persze, igen - válaszoltam. - Abból, hogy az asszonyok kelekótyák, azt következteted, nincs itt vagy ott közöttük olyan is, aki ésszerûen viselkedik? Mivel tábornokaim a háborúban állandóan harsognak, azt következteted, hogy nincs közöttük egy se, aki fél? Ne akadj fenn a kivételeken. Ha egyszer hordják a jelet, kutass a múltjukban. Kútfeje voltak minden bûnnek, rablásnak, erõszakoskodásnak, közpénzek elherdálásának, árulásnak, telhetetlenségnek és erkölcstelenségnek. Állítod, hogy mentek mindezen bûnöktõl?

- Hogyisne! - kiáltották kórusban a zsandáraim, mert öklükben már ott bizsergett a megjött étvágy.

- Már most, ha a fa rothadt gyümölcsöt terem, a gyümölcsnek vagy a fának tulajdonítod a rothadást?

- A fának - kiáltottak fel csendõreim.

- És az az egypár gyümölcs, amelyik mégis egészséges, bûnbocsánatot biztosít-e a számára?

- Dehogyis! Dehogyis! - zengték kórusban csendõreim, akik szerencsére szeretik a mesterségüket, ami pedig nem a megbocsátás.

- Szóval ti is úgy vélitek, igazságos lenne hogy megtisztítsam országomat ezektõl az emberektõl, akiknek lencse van a bal halántékukon!

Ám az egykori ács megint csak köhécselni kezdett:

- Mondd hát ki az ellenvetésedet - mondtam neki, miközben szimatjukra hallgatva társai gyanúsításokkal terhes pillantásokat vetettek halántéka irányába.

Az egyikük jól végigmérte a gyanúsítottat, aztán nekibátorodott:

- Aki azt állítja, hogy õ ismert egy... még ha az apja... vagy a testvére... vagy valami más hozzátartozója volt is...

Erre mind egyetértõn morogtak.

Most aztán már kitört belõlem az indulat:

“Még ennél is veszedelmesebb azoknak a szektája, akiknek a jobb homlokukon van a lencse! Mert ez eddig még nem jutott az eszünkbe! Más szóval ez még jobb takaródzó. De még ennél is veszedelmesebb azoknak a szektája, akik egyáltalán nem hordanak lencsét, mert ezek aztán tökéletesen álcázzák magukat, láthatatlanok, mint az összeesküvõk. És, végelemzésben, szektáról szektára a maga egészében elítéltem az emberek szektáját, mert nyilvánvaló, hogy ez a kútfeje mindenféle bûnnek, rablásnak, erõszakosságnak, közpénzek elherdálásának, telhetetlenségnek és erkölcstelenségnek. És mivel az a helyzet, hogy a csendõrök, azon túl, hogy csendõrök, még emberek is, rajtuk fogom kezdeni a szükségessé vált tisztogatást, mert így a legkényelmesebb. Ezért parancsot adok a bennetek rejlõ zsandárnak, hogy vessétek a bennetek rejlõ embert citadelláim tömlöceinek a szemétdombjára.

És azzal távoztak csendõreim, zavartan szipogva, minden nagyobb eredmény nélkül törve a fejüket, mert az az igazság, hogy gondolkodni is az öklükkel szoktak.

Én azonban visszatartottam az ácsot, aki lesütötte a szemét, és megjátszotta a szerényet.

- Téged pedig elcsaplak! - mondtam neki -. Az ácsnak való igazság, amelyik ismeri az árnyalatokat és ellentmondásokkal terhes, mert számolnia kell a fa ellenállásával, nem zsandárigazság. Ha a szolgálati utasítás fekete báránynak minõsíti a bal halántékukon lencsét viselõket, akkor én azt akarom, hogy a zsandárjaimnak elég legyen a nevüket hallani, és máris ökölbe szoruljon a kezük. Ugyanígy nekem az tetszik, hogy õrmestered aszerint ítéljen meg téged, hogyan hajtod végre a hátraarcot. Mert ha joga van ítélnie az õrmesternek, akkor megbocsátja ügyetlenségedet, mivel egyébként kitûnõ versfaragó vagy. Ugyanígy megbocsát majd a szomszédodnak is, mert az meg jámbor ember. Meg a szomszédod szomszédjának is, mert az meg valóságos példája a tiszta életnek. Így aztán az igazság fog uralkodni. Csakhogy sikerüljön rosszul a háborúban a hátraarc, katonáim azonnal egymásba ütköznek, óriási zûrzavar keletkezik, és könnyen vérfürdõ lehet a dolog vége. Aztán majd vigasztalhatják magukat azzal, hogy mennyire megbecsüli õket az õrmesterük! Visszaküldlek tehát az ácsokhoz, mert félek, hogy olyan esetekben, amelyekben semmi keresnivalója sincs, igazságszereteted egy napon felesleges vérontást fog elõidézni.

De eljött hozzám az is, aki igazságszolgáltatásom felõl érdeklõdött.

- Ó - mondtam neki -, valóban ismerek igazságos cselekedeteket, de magáról az igazságosságról fogalmam sincs. Méltányos dolog, hogy munkád szerint ehess. Méltányos, hogy ápoljanak, ha beteg vagy. Méltányos az is, hogy szabad légy, ha bûntelen vagy. De az effajta magától értetõdõ bizonyosság nem jut messzire... Méltányos az, ami megfelel a szertartás rendjének.

Azt kívánom az orvostól, hogy akkor is vergõdjön át a sivatagon, ha közben térdig elkopik is a lába, és kötözze be a sebesültet. Még ha istentelen ember is az a sebesült. Mert így alapozom én meg az ember tiszteletét. Ám ha úgy fordul a dolog, hogy az ország hadban áll a hitetlen országával, akkor azt követelem katonáimtól, hogy menjenek át ugyanazon a sivatagon, és döntsék ki a belét ugyanannak a hitetlennek. Mert így alapozom én meg az országot.

- Uram... nem értlek.

- Én azt akarom, hogy a szegkovácsok, akik a szegkovácsok himnuszait zengik, hajlamosak legyenek ellopni a deszkafûrészelõk szerszámait, hogy ezzel is jobban szolgálják a szegek ügyét. Az akarom, hogy a deszkafûrészelõk hajlandók legyenek munkájuk abbahagyására biztatni a szegkovácsokat, hogy ezzel is szolgálják a deszkák ügyét. Én azt akarom, hogy a nekik parancsoló építõmester gyötörje halálra a deszkafûrészelõket a szegek védelmében, és a szegkovácsokat a deszkákéban. Mert az erõvonalaknak ebbõl a feszültségébõl születik majd meg a hajó, és én semmit sem várok a szenvtelen deszkafûrészelõktõl, akik tisztelik a szegeket, és a szenvtelen szegkovácsoktól, akik tisztelik a deszkákat.

- Egyszóval te tiszteled a gyûlöletet?

- Én lenyelem a gyûlöletet, legyõzöm, és csak a szeretetet tartom tiszteletben. De elõfordul, hogy a szeretet csak a deszkák és a szegek felett, a hajóban kötõdik meg.

És visszavonulva így fohászkodtam Istenhez:

“Ideiglenesnek, jóllehet nem az én feladatom megtalálni a zárókövüket, elfogadom a katona igazságát, aki sebet akar osztogatni, meg az ellenkezõjét, az orvosét is, aki viszont sebet akar gyógyítani. Nem kotyvasztok össze langyos itallá üdítõ és forró italokat. Nem kívánom, hogy mértéktartón osztogassák és ápolgassák a sebeket. Megbüntetem az orvost, ha nem hajlandó gyógyítani, és megbüntetem a katonát, aki nem hajlandó sebet osztogatni. És nem érdekel, hogy a szavak a nyelvüket öltögetik egymásra. Mert úgy van az, hogy csak a különbözõ anyagokból készült csapda ragadja meg zsákmányomat teljes egészében, aki egy bizonyos, ilyen fajta és nem másféle ember.

“Sötétben tapogatózva keresem isteni erõvonalaidat, és mivel nincsenek teljes bizonyosságaim - a teljes bizonyosság nem az én szintemen található -, azt mondom hogy igazam van a szertartás rítusainak a megválasztásában, ha úgy fordul, hogy általuk felszabadulok és fellélegzek. Akárcsak a szobrászom, Uram, akit boldoggá tesz egy kis igazítás a hüvelykujjával balra, jóllehet nem tudná megmondani, miért. Mert csak így érzi, hogy erõt lehel az agyagba.”

“Úgy megyek Hozzád, mint a fa, amelyik magjának erõvonalai szerint fejlõdik. A vak, Uram, mit sem tud a tûzrõl. De a tûznek vannak olyan erõvonalai, amelyeket érez a tenyér. És töviseken át halad, mert minden változás fájdalmas. Uram, a meredeken át megyek Hozzád, kegyelmed szerint, amely segít megvalósulnom.

“Te nem szállsz le teremtményed felé, nekem pedig nincs mástól okulást remélnem, csak a tûz melegétõl vagy a mag megszületésétõl. Akárcsak a hernyó, amelynek sejtelme sincs a szárnyakról. Nem remélem azt, hogy okulást nyerjek az arkangyalok megjelenésének a komédiájából mert semmi olyant nem mondana nekem, ami megérné a fáradságot. Felesleges szárnyakról beszélni a hernyónak vagy hajóról a szegkovácsnak. Elégséges, hogy az építõmester alkotóheve következtében legyenek erõvonalai a hajónak. A lepketojás révén erõvonalai a szárnyaknak. A mag révén erõvonalai a fának. És hogy Te egyszerûen légy, Uram.”

“Uram, vacogtató néha a magányom. És jelet kívánok elhagyatottságom sivatagában. De te felvilágosítottál engem álmomban. Megértettem, hogy minden jel hiábavaló, mert ha Te is ugyanoda tartozol, ahová én, akkor nem kényszerítesz rá, hogy növekedjem. Mi közöm nekem, Uram, ahhoz, ami most vagyok?”

“Ezért megyek, Uram, miközben nem érkezik válasz imádságaimra, oly vakon, hogy nincs más kalauzom, csupán némi gyengécske melegség ráncos tenyeremen, és mégis dicsérvén Téged, Uram, azért mert nem válaszolsz nekem, hiszen ha megtaláltam, amit keresek, Uram, akkor már be is fejeztem megvalósulásomat.”

“Ha ellenszolgáltatás nélkül megtennéd az arkangyallépést az ember felé, akkor tökéletes lenne az ember. Többé nem fûrészelne, kovácsolna, harcolna, ápolna. Nem seperné ki többé a szobáját, nem szeretné-becézgetné többé kedvesét. Uram, miért vesztegetné még az idejét azzal, hogy a szeretet cselekedeteivel az embereken keresztül tiszteljen, ha közelrõl látna Téged? Hiszen amikor a templom már felépült, a templomot látom, nem a köveket.”

“Uram, lásd, megvénültem, és olyan gyenge vagyok, mint a fák a süvítõ téli szelek idején. Ellenségeimbe és barátaimba egyaránt belefáradtam. Nem boldogít az a gondolat, hogy egyszerre vagyok kénytelen ölni és gyógyítani, mert Te kényszerítesz rá, hogy uralkodjak minden ellentéten, és ez a kényszer kegyetlenül nehézzé teszi sorsomat. De mégis éppen ezzel kényszerítesz rá, hogy megszûnt kérdésekrõl megszûnt kérdésekre haladva emelkedjek a Te hallgatásod felé.

“Uram, abból, aki országom északi határán nyugszik, és egykor szívbõl szeretet ellenségem volt, meg az egyetlen igazi mértantudósból, barátomból, és magamból, aki, sajnos, már túlhaladtam a hegygerincen, és magam mögött hagyom nemzedékemet, mint valami már megjárt hegyoldalt, méltóztass megteremteni az egységet a Te dicsõségedre, elszenderítvén engem e homoksivatagban, amelyben jól végeztem dolgomat.”

Meglep a trágyaföld iránti megvetésed. Te csak a mûtárgyakat tiszteled:

“Miért jársz ezekhez az oly tökéletlen barátokhoz? Hogyan viseled el ezt, akinek ilyen és ilyen hibája, vagy a másikat, akinek ilyen és ilyen szaga van? Ismerek másokat, akik méltók hozzád.”

Mintha így szólnál a fához: “Ugyan minek ereszted gyökereidet a trágyaföldbe? Én csak a gyümölcsöt meg a virágot tisztelem.”

Én azonban csak abból élek, amit magam alakítok át. Kocsi vagyok, út és karaván. Te pedig oly meddõ vagy, mint a halott.

Mozdulatlanok vagytok, mert akárcsak a hajó, amelyik partot érvén kirakja terhét, harsány színekkel élénkítve a rakpartokat - valóban, csupa aranyszálból szõtt szövet, piros és zöld fûszer, elefántcsont! -, a nap, mint valami mézáradat a homokon, meghozza a világosságot, és ti mozdulatlanul álltok ott, lenyûgöz benneteket a hajnal szépsége a kutak körül emelkedõ halom lejtõin. A hosszú árnyékot vetõ állatok is mozdulatlanok. Egyikük sem moccan: tudják már hogy egymás után odamehetnek az itatóhoz. Ám egy apró mozzanat még késlelteti menetüket. Még mindig nem húztak vizet. Még nincsenek ott a nagy vályúk, nem hozták ki õket. Te pedig ott állsz, csípõre tett kézzel kutatón nézel a távolba, és kérdezed: “Mit csinálnak?” A homoktól megtisztított kút mélyérõl felhúzott embereid lerakták szerszámaikat, és most összefonják mellükön a karjukat. Mosolyuk már mindent elmondott. Megvan a víz. Mert a sivatagban olyan az ember, mint az ügyetlen állat, amelyik bizonytalan mozdulatokkal keresi szájával az emlõt. Megnyugodtál, most már te is mosolyogsz. Látván, hogy mosolyogsz, a tevehajcsárok szintén mosolyra derülnek. És egy szempillantás alatt csupa mosolygás körülötted minden. A fényben úszó homok, az arcod embereid arca és talán még az állatok kérges bõre alatt is valami, mert az állatok tudják, hogy mindjárt ihatnak, és örömükben megnyugodva mozdulatlanul állnak ott. Olyan ez a pillanat, mint mikor a tengeren a megszakadt felhõk mögül elõbukkan a nap. És hirtelen megérzed Isten jelenlétét anélkül, hogy tudnád, miért, talán a jutalom szétáradó íze miatt (mert olyan az eleven kút a sivatagban, mint az ajándék, elõre sohasem számíthatsz rá biztosan, sohasem biztos ígéret), meg a közelgõ vízben való egyesülés várása miatt is, amelytõl mindig mozdulatlanságba mered az ember. Mert amazok mellükön összefont karral meg sem moccantak. Mert a domb tetején, csípõre tett kézzel még mindig a horizontnak ugyanazt a pontját nézed merõn. Mert a homokdomb lejtõin menetbe verõdve még mindig nem indultak el a hosszú árnyakat vetõ állatok. Hiszen a nagy itatóvályúkat hozó emberek még mindig nem tûntek fel, és te szüntelenül azon töprengsz: “Ugyan mit csinálhatnak?” Még minden függõben van, de már minden csupa ígéret.

Mosolyba öltöztetitek a nyugalmatokat. Persze, nemsokára élvezhetitek az ivás gyönyörét, de most már nemcsak gyönyörûségrõl van szó, hanem szeretetrõl is. Mert most emberek, homok, állatok, nap szinte egybekötõdnek jelentésükben egy egyszerû, kövek között tátongó lyuk révén, és sokféleségükben csupán kultusz tárgyai körülötted, szertartás részei, ugyanannak a himnusznak a szavai.

Te pedig, a szertartást vezetõ fõpap, a parancsosztogató vezér, a szertartásmester, mozdulatlanul állsz, csípõre tett kézzel, egyelõre még halogatva döntésedet, és kémleled a láthatárt, ahonnan a nagy itatóvályúkat hozzák. Mert még hiányzik egy tárgy a kultuszhoz, egy szó a költeményhez, egy paraszt a sakkparti megnyeréséhez, egy fûszer a lakomához, egy díszvendég a ceremóniához, egy kõ a bazilikához, hogy teljes fényében pompázzon mindenki szeme elõtt. Azok pedig, akik mint zárókövek hozzák a nagy vályúkat, és akiknek majd odakiáltod, mihelyt feltûnnek: “Hé, emberek, siessetek már!”, közelednek valahol. De nem fognak válaszolni kiáltásodra. Csak felhágnak a halomra. Letérdelnek, hogy lerakják szerszámaikat. Te pedig csupán intesz egyet. Erre megcsikordul a kötél, amelyiktõl szülni fog a föld, s az állatok lassan, hosszú sorban megindulnak. Az emberek az elõre elhatározott rendben fütykösökkel, recsegõ harsány parancsszavakkal igazgatják, irányítják õket. Így kezd zajlani a rituálé szerint a vízadás, miközben a nap lassan emelkedik az égen.

Egyszóval felkerestek a nagyokosaim, a történészeim meg a kritikusaim, hogy következményrõl következményre haladva megvédjék, bebizonyítsák és levezessék rendszereiket. És fejtegetéseikben minden a lehetõ legpontosabb volt. És egymással versengve építettek fel elõttem társadalmakat, civilizációkat és birodalmakat, amelyek csodálatos módon pártfogolták, felszabadították, táplálták és gazdagították az embereket.

Miután jól kibeszélték magukat, egyszerûen megkérdeztem tõlük:

- Ahhoz, hogy valami értelme is legyen annak, amit itt összehordotok az emberrõl, elõbb azt kellene megmondanotok, mi a lényeges az emberben és az ember számára...

Erre újból nekiveselkedtek, és nagy gyönyörûséggel ecsetelgették újfajta elképzeléseiket, mert ha felkínálod az ilyeneknek a beszéd lehetõségét, azonnal üstökön ragadják, és úgy vetik magukat az óvatlanul nyitott résbe, mint a rohamozó lovasság, iszonyú fegyvercsörgéssel, arany porfelhõt kavarva, viharos robogással. Csak éppen sehová se érkeznek el.

- Egyszóval - mondottam nekik, miután elcsendesedve várták, hogy megdicsérjem õket (mert az ilyenek nem azért futnak, hogy szolgáljanak vele, hanem azért, hogy fitogtassák, hallattassák és csodáltassák magukat mutatványaik közben, s aztán szédítõ bukfenceik végeztével szerénykedõ arckifejezéssel állnak eléd) -, egyszóval, ha jól értettem, azt kívánjátok támogatni, ami az emberben és az ember számára a leglényegesebb. Én azonban jól megértettem, hogy rendszereitek a pocakját támogatják - ami persze hasznos dolog, csakhogy eszköz és nem cél, hiszen a testük olyan nekik, mint a kocsinak a szilárdsága - vagy az egészségi állapotát, ami szintén eszköz és nem cél, hiszen ez meg a szerveik karbantartása, akárcsak a kocsi karbantartása, vagy a számukat, ami megint csak eszköz és nem cél. Mert ebben az esetben is csupán a kocsik számáról van szó. Persze, én is azt kívánom, hogy az országnak legyen sok egészséges, megfelelõen táplált alattvalója. De amikor mindezeket a vitathatatlan igazságokat felsoroltam, még mindig nem mondtam semmit a lényegrõl, legfeljebb azt, hogy ez a lényeg valami felhasználható anyag. De mit kezdek majd vele, merre vezetem, mit kell adnom neki, hogy növekedjen? Mert az ember csak kocsi, út és karaván...

Úgy értekeztek az emberrõl, ahogyan a salátákról értekeztek volna. És el nem mulasztották minden érdemlegesre kiterjedni, amit érdemes elmondani, felsorolták a veteményes kertemben egymást követõ salátanemzedékek egész sorát.

Válaszolni azonban képtelenek voltak. Mert rövidlátók lévén, akik csupán az orruk hegyéig látnak, nem érdekelte õket más, csak a tinta vagy a papír minõsége, nem pedig a költemény értelme.

Hát így folytattam:

“Én számolok a tényekkel, és megvetem a rothasztó álmodozást. És csak konkrét alkotásként ismerem a muzsikáló szigetet. Én, akárcsak a bankárok, nem részegülök meg az álmodozástól - tisztelem a tapasztalatot, s ezért egészen természetesen többre tartom a táncmûvészetet a megvesztegetésnél, a harácsolásnál, a hivatalos hatalommal ûzött visszaélésnél, mert a tánc több örömöt nyújt, és mert világosabb az értelme -, hiszen összeharácsolt vagyonodnak végül is valami alkalmazást kell találnod, s mivel a tánc szíven ragadja az embert, megvásárolsz magadnak egypár táncosnõt, de nem értvén a tánchoz, nem a legtehetségesebbeket választod ki, és így nem lesz semmid. Én nézek és értek - mert szeretetem csendjében nem a szavakra figyelek -, s ezért megállapítottam, hogy semmi sem ér annyit az ember számára, mint az év egyik estéjén egy kis gyertyaillat, egy hajnalon egy aranyszínû méhecske, egy senki tulajdonát nem képezõ fekete gyöngy a tengerek fenekén. És még a bankároknál is megállapítottam, hogy idõnként õk is elcserélik kemény küzdelemben megvesztegetéssel, hatalommal való visszaélés, harácsolás, rabszolgák kizsákmányolása, periratok szerkesztésében, idegeket emésztõ mérlegkészítésben átkínlódott éjszakák árán szerzett vagyonukat egy-egy alig körömnyi, látszólag csiszolt üveghez hasonló golyócskáért, amelyik, mivel gyémánt nevet visel, és fáradságos munkával kutatták fel a föld belsejében, olyan értékes a számukra, mint az a bizonyos viaszillat vagy a méhecske szárnyának a csillogása, méltó rá, hogy akár életük árán is megvédelmezzék a tolvajok ellen...”

“És így megvilágosodott elõttem, hogy az igazi ajándék annak az útnak az ajándékul adása, amelyen az ünnephez jut el az ember. És hogy civilizációd megítéléséhez azt akarom, mondd el elõbb, milyenek az ünnepeid - és mit jelentenek a szívednek, mivel az útnak egy pillanatát jelentik, átlépett küszöbök, az átváltozás utáni kitárulkozások a bábállapotból kilépve -, honnan jössz és hová mész. Csak így ismerem meg, milyen ember vagy, és vajon megéri-e a fáradságot, hogy boldogulj egészségben, kikerekedett hasaddal és nagyszámú házadnépével.”

“És mivel ahhoz, hogy valamely út felé törekedj, az szükséges, hogy feléje irányuljon a szomjúságod, ne pedig valami más felé, és mivel ez elég is lesz a felemelkedésedhez, mert vezetni fogja lépteidet, megtermékenyíti a szellemedet (akárcsak a tenger felé húzó vonzalom, amelyet elég felébresztenem benned ahhoz, hogy hajókat kapjak tõled), azt kívánom, világosíts fel, miféle szomjúságot ébresztesz országodban az emberekben. Mert úgy van az, hogy a szerelem lényegében a szerelem szomjúhozása, a kultúra a kultúrának, a fekete gyöngy megszerzésének az öröme pedig a tengerfenéken rejtõzõ fekete gyöngynek a szomjúhozása.

Ne a végösszeg alapján ítélj. “Ezektõl az emberektõl - kezded magyarázni nekem - nincs mit várnunk. Mind merõ otrombaság, kapzsiság, önzés, gyávaság, ocsmányság. “Csakhogy ugyanígy szólhatsz nekem a kövekrõl is, mert minden kõ csupa érdesség, keménység, konok nehézkedés és áthatolhatatlan sûrûség, ám amit belõlük nyerhetsz, a szobor vagy a templom, egészen más valami. Hányszor láttam, hogy az élõlények szinte sohasem úgy viselkednek, ahogyan a részeikbõl lehetne rá következtetni - bizony, ha külön-külön tekinted a szomszéd népek gyermekeit, azt tapasztalhatod, hogy mindegyik gyûlöli a háborút, nem kívánja otthagyni otthonát, hiszen szereti gyermekeit, hitvesét meg a születésnapi lakomát - dehogyis akar vért ontani, hiszen jó ember õ, enni ad a kutyájának, megsimogatja a szamarát is, nem akar mást kirabolni, magad láthatod, hogy csak a saját házát szereti, fényesíti a bútorait, újrafesti a falait, illatozó virágokkal ülteti tele a kertjét - s erre te így szólsz: “A béke szeretetét testesíti meg a világban...” De lám, országuk mégsem egyéb, mint a nagy fazék, amelyikben a háború levese fortyog. A jóságuk meg a szelídségük, a sebesült állaton való megkönyörülésük, a virágok láttán való megindulásuk csupán egy mágia kellékei, amelyik a fegyvercsörgést készíti elõ, mint ahogy elég hozzá egy kevés hó, egy feldíszített fenyõfa meg egy kis gyertyaillat, s máris megdobban a szíved, jóllehet akárcsak máskor, a foglyul ejtett vad ebben az esetben sem azonos lényegû a csapdával.

Anyagairól ítéled meg a fát? Azzal akarod magyarázni a narancsfát, hogy kritikát mondasz a gyökerérõl vagy a rostjairól, kérgének ragacsosságáról vagy érdességérõl, ágainak szabásáról? Ne tartsd fontosnak az anyagokat. A narancsfát a narancsáról ítéld meg.

Ugyanígy azokat is, akiket üldözöl. Holott külön-külön mindegyik más és más. De mit törõdöm én ezzel. Fájuk idõnként olyan kardéles lelkeket terem, amelyek készek a kínhalált is elviselni a gyáva többséggel ellentétben, és olyan világosan látó tekinteteket, amelyek, mint a burkától a gyümölcsöt, megtisztítják hiú külsõ jeleitõl az igazságot, és a többség alacsony vágyaival ellentétben a csillagokat figyelik padlásszobájuk ablakából, egész életük egyetlen fénysugáron csügg - s ilyenkor boldog vagyok. Mert én feltételt látok ott, ahol te ellentmondásokat. A fa a gyümölcs, a kõ a templom, az emberek pedig a törzset beragyogó lélek feltétele. Ahogyan az egyik fajtának a jóságába, édes álmodozásába és otthonszeretetébe minden további nélkül beletaposok, mert a látszat ellenére mindez csupán a levesük hozzávalója, pestis, bûn és éhség, meg fogom bocsátani a másik fajtának azt, hogy nincs bennük semmi jóság, vagy hogy nem hajlandók édes álmodozásra, vagy nem szeretik igazán a házukat (hiszen megeshet, hogy túl sokáig éltek nomád életet), ha az derül ki, hogy ugyanezek az alkatelemek viszont egyesek emelkedett lelkiségének a feltételei. De mindebbõl semmit sem láthatok meg elõre azzal, hogy szót szóba öltök, mert nincs olyan logika, amelyiknek a segítségével fel lehetne hágni az egyik szintrõl a másikra.

Mert ájuldoznak, és el akarnák veled hitetni, hogy éjjel-nappal csak lobognak. Pedig hazudnak.

Hazudik a bástyákon strázsáló õrszem, aki éjjel-nappal arról zeng, mennyire szereti a várost. Mert a vacsoráját még jobban szereti.

Hazudik a költõ, aki éjjel-nappal a költészet mámoráról dalol. De fájjon csak egy kicsit a hasa, máris fütyül minden költeményre.

Hazudik a szerelmes, aki azt állítja, hogy éjjel-nappal más sem lebeg elõtte, mint kedvese ábrázata. Egy bolha elég, hogy elûzze a képet, elég ha megcsípi. Vagy jöjjön rá az unalom, s rögtön ásítani kezd.

Hazudik az utas, aki azt állítja, hogy éjjel-nappal mámoros örömben él felfedezései miatt, mert ha csak egy kicsit erõsebb a hullámzás, azonnal ökrendezik.

Hazudik a szent, aki azt állítja, hogy éjjel-nappal elmerül Isten szemléletében. Isten néha éppúgy visszavonul elõle, mint a tenger. És a szent szárazabbra jut, mint a kavicsos tengerpart.

Hazudnak azok, akik éjjel-nappal siratják halottjukat. Miért is siratnák éjjel-nappal, hiszen nem szerették éjjel-nappal? Ismerték a veszekedések, a megunás és a szerelemtõl független szórakozások perceit is. Persze attól, hogy immár megszûnt vele minden ellentét, hogy lemeztelenedett, a halott jelenlévõbb, mint az élõ, Te azonban hûtlen vagy még halottaidhoz is.

Hazudnak azok akik megtagadják a lelki aszály pillanatait, semmit sem értve belõlük. És kételyt támasztanak benned magad iránt, amikor azt hallod, hogyan bizonygatják lelkes buzgalmukat, hiszel állandó készenlétükben, elszégyelled magad lelked szárazsága miatt, és ha észreveszed, hogy figyelnek gyászodban, elváltoztatod a hangodat és az arckifejezésedet.

Én azonban nem ismerek benned egyebet, ami állandó lehetne, csak az unalmat, a kellemetlenséget. És ez szellemed gyarlóságából fakad, mert képtelen felfedezni valami arcot az anyagokon túl. Mint aki a sakkjáték figuráit és tábláját figyeli csupán, és nem veszi észre, hogy problémát rejtenek magukban. Ám ha idõrõl idõre, bábállapotod hûségének fejében megadatik neked az õrtálló katona, a költõ, a hívõ, a szeretõ vagy az utas megvilágosodásának a röpke pillanata, akkor ne panaszkodj, hogy nem merülhetsz el állandóan a téged lelkesítõ arc szemléletében. Mert vannak olyan perzselõ arcok, amelyek elpusztítják azt, aki hosszan nézi õket. Az ünnep nem való minden napra.

Tehát tévedsz, amikor megszokott reakcióik alapján ítéled meg az embereket, mint a sanda prófétám, aki éjjel-nappal szent dühtõl fortyogott. Mert nagyon is jól tudom, hogy a szertartás unalommá és megszokássá silányul a mindennapi életben. Mert nagyon is jól tudom, hogy az erények gyakorlása csendõröknek adott engedményekké silányul a mindennapi megszokásban. Mert nagyon is jól tudom, hogy az igazságosság magasztos szabályai mocskos játékok leplezõjévé silányulnak a mindennapi megszokásba. Ám mit törõdöm én mindezzel? Én azt is jól tudom, hogy néha napján alszik is az ember. Akkor hát siránkozzam tétlenségén? Hiszen azt is tudom, hogy a fa nem virág, hanem a virág elõfeltétele.

A testvéred iránti szeretetet kívántam megalapozni benned. De ugyanakkor a testvéredtõl való elszakítottság okozta szomorúságot is megalapoztam. Feleséged iránti szeretetedet kívántam megalapozni benned. De ugyanakkor a feleségedtõl való elszakadás okozta szomorúságot is megalapoztam. A barátod iránti szeretetet kívántam megalapozni benned. De ugyanakkor a barátodtól való elszakadás szomorúságát is megalapoztam, mint ahogyan az, aki kutakat ás, más helyek kúthiányát is megalapozza ugyanakkor.

Mivel azonban rájöttem, hogy minden betegségnél jobban gyötör az elválás, ki akartalak belõle gyógyítani, megtanítani a jelenlétre. Mert a messzi kút még mindig édesebb a szomjhalál szélén állónak, mint a kút nélküli világ. És még ha örökre számûztek is belõle, megsiratod leégett házadat.

Ismerek adakozó jelenléteket, olyanokat, mint azok a fák, amelyek messzire kinyújtják ágaikat, hogy árnyékot adjanak. Mert én az vagyok, aki lakik, és megmutatom neked a lakásodat.

Jusson eszedbe annak a szerelmes pillanatnak az íze, amikor átöleled a feleségedet, mert a hajnal visszaadta színeiket kerted terményeinek, amelyeket kissé ingatag rakományban szamarad hátára tornyozol, hogy elindulj velük a piacra. Feleséged tehát rád mosolyog. Ott áll a küszöbön, készen, akárcsak te, a munkájára, mert távolléted alatt ki fogja seperni a házat, kifényesíti az edényeket, szorgoskodva megfõzi az ebédet, és folyton rajtad jár az esze, mert nagy titokban valami finomat készít számodra, s közben ilyeneket gondol: “Csak ne érkezzen túl korán haza, mert elrontja nekem a meglepetés örömét...” Tehát semmi sem választja el tõled, jóllehet látszólag messze mész, sõt inkább azt kívánja, bár késnél egy kicsit. És te is ugyanígy érzel, mert távolléted a ház ügyét szolgálja, amelyet ki kell tataroznod, vidámabbá kell tenned. Már tervbe is vetted, hogy a keresményedbõl veszel néhány színgyapjú szõnyeget és megvásárolod ezt a bizonyos ezüst nyakláncot is a feleségednek. Ezért dúdolgatsz útközben, és lakozol a szerelem békéjében, jóllehet látszólag most távolodsz tõle. Varázsvesszõd apró ütéseivel építgeted a házadat, miközben szamaradat vezeted, igazgatod a kosarakat, és dörzsölgeted a szemedet, mert még nagyon korán van. Jobban együtt érzel a feleségeddel, mint a tétlenség óráiban, amikor házad küszöbérõl a láthatárt bámulod, s még csak eszedbe sem jut hátrafordulni, hogy élvezd királyságodat, mert ilyenkor távoli lakodalomról álmodozol, oda szeretnél elmenni, vagy pedig munkád, barátod jár az eszedben.

De most, hogy már kiment szemetekbõl az álom, valahányszor szamarad megpróbál egy kicsikét szorgalmasabban haladni, figyeled rövid ideig tartó ügetését, amely olyan, mint a kavicsok éneke, és gondolkozol a mai délelõttön. És elmosolyodsz. Mert már ki is választottad azt a boltot, ahol alkudni fogsz az ezüst karkötõre. Ismered az öreg boltost. Bizonnyal örül majd a látogatásodnak, hiszen a legjobb barátjának tekint. Érdeklõdni fog a feleséged után. Kifaggat egészségi állapotáról, mert a feleséged finom, törékeny teremtés. Annyi, de annyi jót mond róla és olyan meggyõzõ hangon, hogy a kevésbé éles elméjû betérõ vásárló e dicséretek hallatára már nem is ezüst, hanem arany karkötõre méltónak találná. Te azonban csak sóhajtasz egy jó mélyet. Mert ilyen az élet. Nem vagy király. Csak konyhakertész vagy. A kereskedõ is sóhajt egyet. És amikor már jól kisóhajtoztátok magatokat az elérhetetlen arany karkötõn, bevallja, hogy õ tulajdonképpen jobban is szereti az ezüst karkötõket. “A karkötõ - magyarázza - mindenekelõtt legyen súlyos. Az arany karkötõk meg mindig könnyûek. A karkötõnek titokzatos értelme van. Ez az elsõ szeme annak a láncnak, amelyik egymáshoz kötöz benneteket. Oly kellemes dolog szerelem közben érezni a lánc súlyát. Amikor az ujjak megigazítják a fátylat, a szép mozdulattal felemelt karon súlya legyen az ékszernek, ezzel ad hírt a szívnek.” Aztán a legsúlyosabb karkötõjével tér vissza a hátsó helyiségbõl, és megkér, becsukott szemmel emelgetve próbáld ki súlyát, s közben gondolkozz el rajta érzett örömed minõségén. Te végrehajtod a kísérletet. Igazat adsz neki. És még egyet sóhajtasz. Mert ilyen az élet. Nem vagy gazdag karaván vezetõje. Hanem csak egy csacsi hajcsárja. És azzal felülsz az ajtó elõtt várakozó állatra; szegényke nem valami virgonc! És így szólsz: “Vagyonom oly csekély, hogy ma reggel még ügetett is a terhe alatt.” A kereskedõ erre megint csak sóhajt egyet. És amikor újra jól kisóhajtoztátok magatokat ez elérhetetlen súlyos karkötõ dolgában, bevallja neked, hogy vannak ám könnyû karkötõk is, amelyek végeredményben többet is érnek a sokkal finomabb kidolgozás minõsége miatt. És megmutatja azt, amelyikre áhítozol. Mert már napokkal elõbb döntöttél bölcsességedben, mint valami államfõ. A havi keresmény egy részét félre kell tenni a tisztagyapjú szõnyegre, másikát az új gereblyére, és végül harmadikát a mindennapi eledelre...

De most kezdõdik ám az igazi tánc, mert a kereskedõ ismeri az embereit. Ha egyszer érzi, hogy a horga jól beakadt, nem engedi utána a zsinórt. Te azonban azt mondod neki, hogy a karkötõ túlságosan sokba kerül, és búcsúzkodni kezdesz. Visszahív. A barátod. Feleséged szépségért hajlandó áldozatot hozni. Hiszen oly szomorú lenne, ha holmi csúf teremtés kedvéért kellene megválnia kincsétõl. Hát visszajössz, de ímmel-ámmal. Úgy intézed, mintha csak úgy ténferegnél. Képeket vágsz. Meg-megemeled, méregeted a karkötõt. Nem sokat ér, ha nem nehéz. Meg aztán az ezüstje sem valami ragyogó. Habozol hát, vajon ne inkább azt a másik boltban megpillantott szép színes szövetet vedd-e meg egy ilyen hitványka ékszer helyett. De nem szabad túlságosan visszakoznod sem, mert a kereskedõ még elveszti a reményét, hogy bármit eladjon neked, és hagy elmenni. Akkor aztán szégyenkezhetsz majd az ügyefogyott ürügy miatt, amellyel zavartan próbálsz kimagyarázkodni, amikor újra visszajössz. Persze az, aki nem ismerné az embereket, azt vélné, a zsugoriság járja elõtte a táncát, holott a szerelem tánca ez; hallva, hogyan beszélsz szamárról meg zöldségrõl, mondasz bölcseket aranyról, ezüstrõl, minõségrõl és finomságról, késlelteted visszatérésedet hosszadalmas körülményeskedéssel, azt hinné, hogy nagyon messze jársz otthonodtól, pedig ebben a pillanatban is otthon vagy. Mert nem jelent távollétet sem otthonodtól, sem szerelmedtõl, ha a szerelem vagy az otthon szertartásos lépteit végzed. Távolléted nem elválaszt, hanem odaköt, nem elszakít, hanem eggyé olvaszt. Meg tudnád-e nekem mondani, hol van a határ, amelyen túl a távollét már elszakadást jelent? És ha a szertartást jól végzed, ha valóban látod azt az istent, amelyben eggyé lettetek, ha ez az isten elég perzselõ, akkor ki választ el házadtól vagy barátodtól? Ismertem olyan gyermekeket, akik így beszéltek: “Apám úgy halt meg, hogy már nem tudta befejezni a ház bal szárnyát. Én építem fel helyette. Nem tudta már elültetni a fákat. Most én ültetem el õket. Apám úgy halt meg, hogy ránk hagyta munkája folytatásának a gondját. Most én folytatom. Vagy a királyhoz való hûség gondját. Most én vagyok helyette hûséges.” Az ilyen házakban sohasem volt az az érzésem, hogy az apa már halott.

Ha másutt és nem magadban, vagy másutt és nem barátodban keresed a közös gyökeret, ha létezik az anyagok zavaros tömegén túl kivehetõn mindkettõtök számára olyan isteni csomó, amelyik összeköti a dolgokat, akkor nincs a barátod és te közötted sem távolság, sem idõ, amely elválaszthatna benneteket, mert azok az istenek, amelyekben egységetek gyökerezik, fittyet hánynak minden falra, minden tengerre.

Ismertem egy öreg kertészt, aki mesélgetett nekem a barátjáról. Sokáig úgy éltek, mint két testvér, mielõtt elválasztotta volna õket egymástól az élet; esténként együtt itták a teát, ugyanazokat az ünnepeket ülték, és egymáshoz fordultak tanácsért, vagy egyszerûen azért, hogy kiöntsék a szívüket. Persze nem volt sok mondanivalójuk egymás számára, ezért amikor munkájuk végeztével sétálgattak, inkább szótlanul nézegették a virágokat, kerteket, az eget meg a fákat. De ha az egyik fejcsóválva megérintett ujjával valami növényt, a másik is odahajolt, és hernyónyomokat fedezve fel szintén csóválta a fejét. A szépen kinyílt virágok pedig mind a kettõt egyformán megörvendeztették.

Nos, egyszer az történt, hogy egy kereskedõ szolgálatába fogadta egyiküket, és néhány hétre beállította a karavánjába. De a sivatagi rablók meg az élet véletlenei, az országok között folyó háborúk, viharok, hajótörések, pusztulás és gyász meg a mindenféle kenyérkeresõ munka esztendõkön át ide-oda vetették-hányták ezt a barátot, mint üres hordót a tenger, kertrõl kertre, a világ végég.

Aztán egy napon, miután csendben megvénült, az én kertészem levelet kapott a barátjától. Isten tudja, hány éven át járta hajóval a világot. Isten tudja, milyen delizsánszok, lovasok, hajók, karavánok hozták magukkal a tenger ezernyi hullámának egyforma csökönyösségével egészen a kertjéig ezt a levelet. És azon a reggelen, örömtõl ragyogva s valakivel meg akarva osztani örömét, arra kért, olvassam fel neki ezt a levelet, ahogyan arra kérik az embert, hogy olvasson fel neki egy költeményt. Közben kutatón figyelte arcomon a levél okozta megindulásomat. Persze csupán néhány szó volt az egész, mert a két kertész ügyesebben bánt az ásóval, mint a tollal. Hát olvastam: “Ma reggel megnyestem a rózsafáimat...”, aztán elgondolkozva a lényegen, amit szavakban meg nem fogalmazhatónak éreztem, én is fejemet csóváltam, ahogyan õk tették volna.

Ettõl kezdve az én kertészemnek nem volt többé nyugta. Hallanod kellett volna, hogy próbált adatokat szerezni földrajzról, hajózásról, postaszolgálatról, karavánokról, országok között dúló háborúkról. Három évvel késõbb egy napon valami követséget küldtem a föld másik végére. Magamhoz hívattam hát a kertészemet: “Itt az alkalom, írhatsz a barátodnak.” A fáim meg a veteményes kertem növényei ugyan megszenvedték egy kicsikét, a hernyók valósággal ünnepet ültek, mert napokat töltött odahaza, körmölt, kapart, újra nekiveselkedett, kidugta a nyelvét, mint a gyerek az irkája felett, mert tudta, hogy valamit sürgõsen el kell mondania, a maga teljes valóságában eljuttatnia a barátjához. Meg kellett szerkesztenie a maga kis hídját a szakadék felett, téren és idõn keresztül eljutnia énje másik részéhez. El kellett mondania a szeretetét. Végül a haja tövéig vörösen jött, és mutatta a válaszát, hogy megint lássa arcomon azt az örömsugarat, amely majd elárasztja a címzettet is, és így rajtam próbálja ki bizalmas közlésének hatását. És (mivel igazából nem volt semmi fontosabb elmondanivalója, hiszen mindenekelõtt arról akart beszélni, amire elcserélte magát, akárcsak azok az öregasszonyok, akik szinte vakulásig öltögetnek, hogy felékesítsék istenüket) olvastam, mit közöl barátjával ügyetlen és szorgalmas írásával, mintha valami teljes meggyõzõdésbõl fakadó, de egyszerû szavakba foglalt imádság lett volna: “Ma reggel én is megnyestem a rózsatõimet...” Én pedig elhallgattam, abbahagytam az olvasást, és elgondolkoztam a lényegen, amely egyre jobban megvilágosodott elõttem, mert ez a két ember Téged magasztalt, Uram, Tebenned találkozott össze rózsabokrai felett, anélkül, hogy tudomása lett volna róla.

Ó, Uram, most magamért imádkozom hozzád, miután a tõlem telhetõ legjobban tanítottam a népemet. Mert túlságosan sok munkát kaptam Tõled ahhoz, hogy külön-külön találkozhassam egyesekkel, akiket szerethettem volna, és mert meg kellett magamat fosztanom az emberekkel való érintkezéstõl, amely pedig egyedül szerez örömöt a szívnek, mert édesek a visszatérések ide és nem máshová, és édesek annak az asszonynak csak rá jellemzõ szavai és gyermekdeden bizalmas közlései, aki azt hiszi, hogy elvesztett ékszerét siratja, holott már a halál miatt sír, amely minden ékszertõl elválaszt. Te azonban hallgatásra ítéltél engem avégbõl, hogy a könnyen kimondott szavakon túl meghalljam és megértsem a jelentésüket is, hiszen az én szerepem az, hogy foglalkozzam az emberek szorongásával, amelybõl elhatároztam, hogy kigyógyítom õket.

Igaz, te meg akartad számomra takarítani azt az idõt, amelyet elfecséreltem volna üres fecsegéssel, elvesztett ékszer miatt elsírt panaszokkal (az ilyen véget nem érõ belsõ viaskodásokból soha senki nem evickél ki, mert ilyenkor nem ékszerrõl, hanem a halálról van szó), barátságról vagy szerelemrõl folytatott beszélgetésekkel. Mert szerelem, barátság egyedül Tebenned kötõdik igazán, és Te úgy döntöttél, hogy csupán a Te hallgatásodon keresztül lehessen eljutni hozzájuk.

Mit kapok, tudván, hogy nem méltó hozzád, és nem is a te dolgod meglátogatni engem az én szintemen, és hogy nem várok semmit az arkangyaljelenések paprikajancsi-komédiájától? Mert nekem, aki nem ehhez vagy amahhoz, hanem a szántóvetõhöz, a pásztorhoz fordulok, sok az adnivalóm, de semmi a kapnivalóm. És ha egy mosolyom boldoggá teszi az õrködõ katonát, mivel én vagyok a király, és bennem kötõdik össze a vérükbõl megteremtett ország, az ország viszont énrajtam keresztül, az én mosolyommal fizet meg nekik a vérükért, mit várjak én, Uram, az õrálló katonám mosolyától? Senkitõl sem kívánok magam iránt szeretetet, és nem érdekel, hogy tudomásul se vesznek, hogy gyûlölnek, feltéve, ha tisztelnek mint Feléd vezetõ utat, mert a szeretetet egyedül a Te számodra sürgetem, követelem, akitõl vannak - és akitõl vagyok én -, és kévébe kötvén hódolatuk érzelmeit Neked adom át a hódolat kévéjét, mint ahogy szintén nem magamnak tartom meg, hanem az országnak továbbítom a katonám térdhajtását, mert nem fal vagyok, hanem csírázó mag, amelyik lombokat varázsol elõ a földbõl a nap számára.

Elõfordul hát velem néha, mivel nincs számomra olyan király, aki meg tudna fizetni mosolyával, mivel nekem így kell haladnom mindaddig, amikor majd fogadni méltóztatol, és egyesítesz azokkal, akiket szeretek, elõfordul hát idõnként, hogy belefáradok a magányba, és szükségét érzem, hogy találkozzam népem gyermekeivel, mert bizonyára nem vagyok még elég tiszta.

Mivel boldognak tartom a kertészt, aki üzenetet váltott a barátjával, néha elfog engem is a vágy, hogy én is így kössem magamat, az õ istenünk szerint, országom kertészeihez. És megesik velem, hogy pirkadat elõtt lassú léptekkel lemegyek palotám lépcsõin, és elindulok a kert felé. Ballagok a rózsakert irányába. Jobbra-balra nézegetek, és figyelmesen egy-egy rózsaszál fölé hajlok én, aki, midõn majd delet üt az óra, dönteni fogok életrõl és halálról, békérõl és háborúról. Országok megmaradásáról vagy elpusztításáról. Aztán nehezen felemelkedvén munkámból, mert már vénülök, egyszerûen így szólok a szívemben, hogy az egyetlen hatásos úton jussak el hozzájuk, minden élõ és halott kertészekhez: “Ma reggel én is megmetszettem a rózsáimat.” És nem fontos, hogy az üzenetem évekig utazik-e vagy sem, eljut-e vagy sem az egyikhez vagy a másikhoz. Nem ebben rejlik az üzenet célja. Hogy eljuthassak kertészeimhez, egyszerûen az istenüket köszöntöttem, aki hajnalban ébredõ rózsatõ.

Uram, így van ez szívbõl szeretett ellenségemmel is, akivel már csak önmagamon túl fogok találkozni. És ugyanígy van õ is, mert hasonlít rám. Tehát bölcsességem szerint teszek igazságot. Õ is az õ bölcsessége szerint tesz igazságot. Ellentmondásosnak látszanak, és ha összecsapnak egymással, belõlük táplálkoznak a háborúink. De ellentétes utakon õ is, én is ugyanannak a tûznek az erõvonalait tapogatjuk ki a tenyerünkkel. Amelyek egyedül Tebenned találkoznak össze egymással, Uram.

Véghezvivén munkámat szebbé tettem hát népem lelkét. Munkáját véghezvivén õ is szebbé tette az õ népe lelkét. És én, aki rágondolok, és õ, aki rám gondol, jóllehet nem adatott számunkra nyelv, amely találkozásainkat szolgálhatta volna, miután ítélkeztünk vagy szertartást rendeltünk, büntettünk vagy kegyelmeztünk, elmondhatjuk egymásnak, õ nekem, én neki: “Ma reggel megmetszettem a rózsáimat...”

Mert te vagy, Uram, mindenkinek a közös mértéke. Te vagy a különbözõ cselekedetek lényegi csomója.

-oOo-