És ekkor világosodott meg elõttem annak az ellentmondásnak a megoldása, amelyen annyit töprengtem. Mert sértett az a kegyetlen belsõ viaskodásom, amelyet akkor éreztem, amikor én, a király, az elaludt õrszem fölé hajoltam. Gyötört az a tudat, hogy elfogok egy boldog álomba merült gyermeket, és halálba küldöm, holott jóformán még fel sem tudta fogni rövid ébrenléte alatt, miért kell szenvednie az emberektõl.

Mert felébredt elõttem, kezével végigsimította a homlokát, aztán, engem fel sem ismervén, arcát a csillagok felé fordította, és halkan felsóhajtott amiatt, hogy újra magára kell vennie fegyverei terhét. Ekkor világosodott meg elõttem, hogy ezt a lelket meg kell hódítanom.

Mellette én, a királya, a város felé fordultam, ugyanannak a városnak a levegõjét szívtam be látszólag, mint õ, de azért mégsem ugyanazét. És elgondolkoztam: “Abból a megrendítõ belsõ viaskodásból, amit én most átélek, nincs számára semmi megmutatnivalóm. Nincs más értelmes tennivalóm, mint hogy megtérítsem, és rábízzam - nem ezeket a dolgokat, hiszen, akárcsak én, õ is látja és belélegzi, felméri és birtokolja õket, hanem - azt az arcot, amely rajtuk keresztül jelenik meg, és a dolgokat összekötõ isteni csomó.” Megértettem, az a fontos, hogy mindenek elõtt megkülönböztessük a hódítást a kényszertõl. Meghódítani annyit tesz, mint megtéríteni. Kényszeríteni egyet jelent a bebörtönzéssel. Ha meghódítlak, akkor embert szabadítok fel. Ha kényszerítlek, akkor embert tiprok el. A hódítás önmagad építése benned és általad. A kényszer: sorba rakott, csupa egyforma kõ, amelyekbõl semmi sem születik.

Megértettem tehát, hogy minden embert meg kell hódítani. Azokat, akik virrasztanak, és azokat, akik alusznak, azokat, akik a bástyák tetején cirkálnak, és azokat, akiket az õ õrjáratuk védelmez. Akik örülnek az újszülöttnek, vagy akik siránkoznak a halott felett. Akik imádkoznak, és akik kételkednek. A hódítás azt jelenti, hogy megépítem a tartószerkezetedet, és felnyitom szellemedet a teli csûrökre. Mert vannak tavak, hogy elolthasd a szomjadat, ha valaki megmutatja az oda vezetõ utat. És én átplántálom beléd az én isteneimet, hogy világítsanak neked.

És nem kétséges, hogy gyermekkorban kell téged meghódítanom, különben végleges, kemény formát nyersz, és nem leszel képes új nyelvet megtanulni.

Mert egy napon megismertem, hogy nem tévedhetek. Nem azért, mintha magamat másoknál erõsebbnek vagy helyesebben gondolkodónak ítéltem volna, hanem azért, mert immár nem hívén a tételrõl tételre, a logika szabályai szerint való érvelésben, megtanulván, hogy a logikát valami nála magasabb kormányozza, és nem jelképez egyebet, csupán lábnyomot a homokban, amely mintha táncból maradt volna ott, és a táncos tehetségétõl függõen vagy elvezet vagy nem vezet el a megmentõ kút felé, és teljes bizonyossággal megértvén, hogy a lezárult történelem mindenképpen logikus, mivel egyetlen egy lépés sem hiányzik a lépések sorából, csak éppen az a szellem, amelyik a lépéseket irányítja, a jövõ irányában nem követhetõ, jól megértvén, hogy minden kultúra, akárcsak a fa, kizárólag a magban rejlõ lehetõségbõl bomlik ki, a mag pedig egy és oszthatatlan, jóllehet sokféle változatot hoz létre, különbözõ szervekbe - gyökerekbe, törzsekbe, ágakba, levelekbe, virágokba és gyümölcsökbe - válik szét, bennük fejezõdik ki, amelyek mind a kifejezõdött mag lehetõségei; miután jól megértettem, hogy minden már megvalósult kultúra valóban megszakítás nélkül követhetõ visszafelé egészen az eredetéig, ami az okoskodó elmék számára odafelé járható út, de amelyet onnan ide nem tudtak volna végigjárni, nem lévén kapcsolatuk a vezetõvel. Mert meghallgattam, hogyan vitatkoznak az emberek, anélkül hogy végül bármelyikük gyõzne, s odafigyeltem a mértantudósok magyarázóira is, akik azt hitték, hogy igazságokat értenek meg, s ezért csak kelletlenül mondtak le róluk a következõ évben, vagy pedig szentségtöréssel vádolták ellenfeleiket, annyira ragaszkodtak ingatag bálványaikhoz, de ugyanakkor megosztottam ebédemet az egyetlen igazi mértantudóssal - a barátommal -, aki tudta, hogy õ is ugyanúgy nyelvet keres az emberek számára, akárcsak a költõ, mikor szerelmét akarja eldalolni, olyan nyelvet, amely éppoly egyszerûen szóljon a kövekrõl, mint a csillagokról, és aki tökéletesen tudatában volt, hogy évrõl évre más-más nyelven kell szólnia, mert ez a jele a felfelé haladásnak. Mert ráeszméltem, hogy nincs semmi, ami téves, azon egyszerû oknál fogva, mivel nincsen semmi, ami igaz (és hogy igaz minden, ami megvalósul, ahogyan a fa igaz), mert szeretetem csendjében türelemmel meghallgattam népem dadogásait, dühödt kiáltásait, nevetését és panaszát. Mert ifjúkoromban, ha nem hatottak érveim, amelyekkel a gondolatomat igyekeztem - nem felépíteni, hanem - felöltöztetni, feladtam a küzdelmet, mivel nem voltak hathatós szavaim a nálam jobban vitatkozó ellen, de sohasem adtam fel énem folytonosságát, tudván, hogy amit amaz bebizonyít elõttem, nem jelent egyebet, csupán azt, hogy rosszul fejezem ki magamat, s aztán késõbb már én is erõteljesebb fegyvereket használtam, hiszen van belõlük végtelen sok, és kifogyhatatlanok, mint a forrás, ha te vagy mögöttük a megbízható kezes. Mert végleg lemondtam arról, hogy meghallgassam az emberek zavaros, értelmetlen beszédeit, eredményesebbnek véltem, ha egész egyszerûen õk próbálnak engem meghallgatni és megérteni, és jobb, ha hagyom, hadd bontakozzanak ki, ahogyan a fa nõ és terebélyesedik a magból, egészen addig, míg kifejlõdnek gyökerei, törzse és ágai, mert akkor immár nincs min vitatkozni, mivel a fa létezik - és e fa meg egy másik fa között sem kell többé választani, hiszen egymaga is elég lombot nyújt ahhoz, hogy meg lehessen húzódni alatta...

És bizonyossá vált elõttem, hogy stílusom homályosságai, mondataim ellentmondásai nem annak a következménye, hogy bizonytalan, ellentmondásos vagy zavaros a mögöttük álló biztosíték, hanem a szavak helytelen használatának, mert nem lehet sem zavaros, sem ellentmondásos, sem bizonytalan az olyan belsõ magatartás, az olyan irányulás, vonzódás vagy hajlam, amelynek nincsen szüksége önigazolásra, mivel egész egyszerûen van, ahogyan az agyagot gyúró szobrászban is van bizonyos szükségérzet, amely ugyan még nem talált magának formát, de amely arccá lesz, ahogy az agyagot gyúrja.

Például a hiúság születése, amikor az ember nincs alávetve a hierarchiának. (Példa rá a tábornok, a kormányzó.) Mihelyt azonban van olyan valaki, aki az egyiket a másik alá rendeli, máris megszûnik a hiúság. Mert a hiúság abból származik, hogy olyanok vagytok, mint az összekevert golyók, és senki sem áll felettetek, akinek ti vagytok az értelme, ezért gyanakodva, féltékenyen ügyeltek az általatok elfoglalt helyre.

Meg a tárgyak elleni nagy küzdelem: itt az ideje, hogy szóljak neked nagy tévedésedrõl. Mert úgy találtam, hogy akiknek azzal telik az életük, hogy évente egyszer kibányásznak egy tiszta gyémántot, azok lelkesen, boldogan forgatják, túrják a kietlen, köves földeket, naptól összeégetve, mint a túlérett gyümölcs, kövektõl véresre sebezve, magukat egyre mélyebbre ásva az agyagba, hogy aztán feljõve mezítelenül aludjanak sátraikban. Ezzel szemben azt láttam, hogy boldogtalanok, szívükben megkeseredettek és meghasonlottak azok, akik fényûzésben élnek: hiába kapnak gyémántokat, haszontalan üvegcsecsebecséknek érzik õket. Mert az embernek nem tárgyra, hanem istenségre van szüksége.

Mert a tárgy birtoklása valóban állandó, de a táplálék, amelyet számodra jelent, nem az. A tárgynak ugyanis csak akkor van értelme, ha nagyobbá tesz, márpedig nem attól növekszel, hogy birtokolod, hanem hogy megszerzed. Ezért tisztelem én azt, akit nehéz meghódítani, és arra kényszerít, hogy fáradságosan hágj fel a hegyre, hogy ráneveld magad a költemény megértésére, hogy meghódítsd a megközelíthetetlen lelket, és így közben emberré válj. Megvetem viszont a másikat, aki olyan, mint az összegyûjtött készlet, mert ettõl semmit sem kaphatsz már. És ha végre kibányásztad a gyémántot, mit kezdesz vele?

Mert én az ünnep ízét és értelmét hozom számodra, amirõl megfeledkeztél. Az ünnep az ünnepi elõkészületek megkoronázása, az ünnep az elért hegycsúcs a fáradságos út után, az ünnep a gyémánt megszerzése, amikor végre lehetõséged nyílik rá, hogy kiszabadítsd a földbõl, az ünnep háborút megkoronázó gyõzelem, az ünnep a beteg elsõ étkezése gyógyulása elsõ napján, az ünnep a szerelem ígérete, amikor kedvesed lesüti szemét, ha szólsz hozzá...

Ezért találtam ki okulásodra ezt a képet:

Ha úgy akarnám, teremthetnék számodra egy olyan buzgó, lelkes társadalmat, amelyik a közös munka örömében élne, visszhangzana a munkából megtérõ dolgozók csengõ kacagásától, forrón vágyakozna a holnap és a csillagok visszhangját elhozó költészet csodáira, de ahol minden dolgod csupán abból állna, hogy elõkaparod a földbõl a gyémántokat, amelyek végre fénnyé válhatnának a földgolyó mélyén végbement csendes átalakulásuk után. (Mert napból születve, aztán páfránnyá, majd átlátszatlan éjszakává változva, végre fénnyé lettek.) Egyszóval izgalmas életet biztosítok számodra, ha ilyen bányászatra ítéllek. Aztán az év egyik napján meghívlak a nagy ünnepre, a gyémántok felajánlásának szertartására, amikor az egész verejtékezõ nép szeme láttára elégetjük e drágaköveket, és visszaváltoztatjuk õket fénnyé. Mert érzéseidet nem a meghódított tárgyak élvezete kormányozza, lelkedet a dolgok értelme, nem pedig maguk a dolgok táplálják.

Persze, kedvtelésedre felékesíthetnék egy hercegnõt is ezzel a gyémánttal, ahelyett, hogy elégetném. Vagy pedig ládikóba zárva a templom mélyén még dicsõbben ragyogtathatnám, nem a szemek, hanem a lélek számára (mert a lélek a falakon keresztül is táplálkozik vele.) Egy dolog azonban bizonyos: semmi lényegeset nem cselekszem érted, ha neked adom.

Mert én megértettem az áldozat mélységes értelmét: nem azt jelenti, hogy bármit elvegyek tõled, hanem azt, hogy gazdagítsalak. Mert emlõt tévesztesz, ha karodat a tárgy felé tárod, holott az értelmét kerested. Mert ha országot találok fel számodra, ahol minden este másutt talált gyémántokat osztogatnak neked, olyan, mintha kavicsokkal gazdagítanálak, mert semmit sem fogsz bennük lelni, amire áhítoztál. Gazdagabb az, aki esztendõn át kínlódik a sziklás talajjal keservesen harcolva, s aztán évente egyszer tûzbe veti munkája gyümölcsét, hogy fényt csiholjon belõle, mint az, aki napról napra olyan, máshonnan származó gyümölcsöket kap, amelyek semmit sem kívántak tõle.

(Mint a tekebábu: örömöd abból áll, hogy feldöntöd. Valóságos ünnep. De mi örömöt várhatsz még a bábutól, ha már feldöntötted?)

Ezért keveredik össze egymással áldozat és ünnep. Mert a cselekvésed értelmét bizonyítod velük. De hogyan állíthatnád, hogy az ünnep más valami, mint örömtûz rõzseszedés után, a hegy megmászása után boldogan nyújtózkodó izmok, a kibányászott gyémánt elsõ megcsillanása a fényben, a szõlõ beérése után a szüret? Mibõl gondolod, hogy úgy élhetnénk az ünneppel is, mint valami állandó készlettel? Az ünnep megérkezésed a gyaloglás után, vagyis gyaloglásod megkoronázása, de ha otthonülõvé válsz, attól mit sem remélhetsz. Ezért ne telepedj be a zenébe vagy a költészetbe, sem a meghódított asszonyba, sem a hegytetõrõl megpillantott tájba. Mert elveszítlek, ha szétosztalak egyforma napjaim között. Ha nem úgy szervezem napjaimat, mint célja felé haladó hajót. Mert még a költemény is ünnep, ha fáradságosan jutsz el értelméig. Mert a templom hétköznapi gondjaidtól való megszabadulásod ünnepe. Nap mint nap szenvedtél a várostól, amely összetört robotjával. Nap mint nap gyötört a sürgetõ munka, a kenyérkereset, a gyógyításra váró betegségek, a megoldandó problémák láza, ide-oda rohantál, hol sírtál, hol nevettél. Aztán végül elérkezik a csend és a boldog szemlélõdés órája. És felmész a lépcsõkön, kinyitod az ajtót, s aztán már nincs számodra egyéb, csak a tenger tükre, a Tejút látványa, mérhetetlen csend, a mindennapi gondok feletti gyõzelem, amire olyan szükséged volt, mint a táplálékra, mert szenvedtél a mások tulajdonát képezõ tárgyaktól és dolgoktól. És itt kellett megtalálnod magadat, hogy arcuk szülessen számodra a dolgoknak, struktúrájuk, amely értelmet adjon nekik a nap zûrzavaros képein keresztül. De mit keresnél templomomban, ha nem éltél a városban, ha nem küzdöttél, nem hágtál hegyre, nem szenvedtél, ha nem hozod magaddal azokat a köveket, amelyeket magadban kell felépítened. Már elmondtam ezt neked katonáimmal és a szerelemmel kapcsolatban. Ha csak szeretõ vagy, nincs senki, aki szeressen, és ásítozik melletted az asszony. Egyedül a harcos tud szeretni. Ha csak katona vagy, nincs, aki meghaljon, csupán acélpáncélos rovar. Egyedül az olyan ember tud emberként meghalni, aki szeretett. És nincs ebben semmiféle ellentmondás, csak a szavakban. Mert még a gyökereknek és a gyümölcsöknek is van közös mértékük, a fa.

Mert nem értünk egyet a valóság kérdésében. Én nem azt nevezem valóságnak, ami mérlegen mérhetõ (az ilyen valóságra én fittyet hányok, én nem vagyok mérleg, nem érdekelnek a mérlegvalóságok), hanem azt, ami rám nehezedik. Nos, rám ez a bánatos arc vagy ez a kantáta vagy az országban lobogó lelkesedés, az embereken való szánakozás, a munka minõsége, az élet szeretete, a sértés, a megbánás, az elválás nehezedik, a szüretelõk közös munkája (sokkal jobban, mint maguk a leszüretelt fürtök, mert akkor is enyém lett a lényegük, ha egyébként máshová viszik õket eladni. Például itt van az az ember, akinek kitüntetést adományozott a király, s részt vett az ünnepségen, fürdött a dicsõségben, fogadta barátai jókívánságait, s ily módon végig élvezte diadala büszkeségét, de a király egyszerre csak lefordult a lováról, és szörnyethalt, még mielõtt a mellére akaszthatta volna azt a fémtárgyat. Állítod-e, hogy ez az ember semmit sem kapott?)

Kutyádnak a csont a valóság. Mérlegednek az öntöttvas súly a valóság. De a te számodra egészen más természetû a valóság,

Ezért mondom, hogy sekélyes, felületes gondolkodású emberek a bankárok, ellenben okosak a táncosnõk. Nem mintha lenézném az elõbbiek munkáját, hanem azért, mert megvetem a gõgjüket, magabiztonságukat és önelégültségüket, mert azt hiszik, hogy õk a cél, a rendeltetés és a lényeg, holott nem egyebek, mint szolgák, és tulajdonképpen szolgái a táncosnõknek.

Mert ne értsd félre a munka értelmét. Vannak sürgõs munkák. Például amelyek palotám konyháiban folynak. Nincs ember táplálék nélkül. És szükséges, hogy az emberek öltözködjenek, táplálkozzanak, fedelet találjanak. És egész egyszerûen szükséges, hogy legyenek. Az ilyen szolgáltatások tehát elsõrendû fontosságúak. A lényegük azonban nem ebben rejlik, hanem kizárólag a minõségükben. És csupán a táncok és a költemények, meg a legmagasabb szinten dolgozó ötvösök, a mértantudósom meg a csillagászom, tehát az, amit tulajdonképpen a konyhákban folyó munka tesz lehetõvé, válik díszére az embernek, és jelenti az értelmét.

Tehát ha elém áll valaki, aki csak a konyhákat ismeri, amelyekbõl mérlegen mérhetõ valóságok meg kutyáknak való csontok kerülnek elv, én megtiltom neki, hogy az emberrõl beszéljen, mert mellõzi a lényeget, akárcsak az az õrmester, aki az emberben semmi egyebet nem becsül, csak fegyverforgatásra való alkalmasságát.

És miért táncolnának a palotádban, hiszen ha konyhai munkára fognád a táncosnõidet, még több lenne az élelmed? És miért vésnének ötvöseid díszeket arany kancsóidra, ha az ónkancsókat elõállító mûhelyekben dolgoztatva õket, még több lenne a kancsó? És miért csiszolnának mások gyémántot, írnának költeményeket, és figyelnék a csillagokat, mikor nem kellene egyebet tenned, mint cséplésre fognod õket, és mindjárt több lenne a kenyered?

De mivel városodban hamarosan hiányzik majd valami, ami a léleknek, nem pedig a szemnek meg az érzékeknek való, elõbb-utóbb kénytelen leszel hamisított táplálékokat kitalálni lakói számára, amelyek azonban semmit sem fognak érni. Oly városokat keresni, hogy költeményeket, automatákat, hogy táncokat gyártsanak, csalókat, hogy metszett üvegbõl gyémántot hamisítsanak számukra. Szegények azzal fogják áltatni magukat, hogy élnek. Holott nem lesz bennük egyéb, csak torz élet. Mert az ilyen ember a tánc, a gyémánt és a költemény valódi értelmét (amelyek csak akkor táplálnak téged láthatatlan részükkel, ha fáradságos munkával alkottad meg õket) jászolrácsba való takarmánnyal téveszti össze. A tánc háború, csábítás, gyilkosság és megbánás. A költemény a hegycsúcs megmászása. A gyémánt csillaggá változott, egész esztendei munka. A lényeg fog belõlük hiányozni.

Akárcsak a tekejátékban: mivel az okoz neked örömet, hogy leütöd ellenfeled bábuit, megpróbálhatnál úgy szórakozni, hogy gépet szerkesztesz, aztán százával sorba állíttatod a bábukat, és úgy döntögetnéd õket...

De ne hidd, hogy semmire sem becsülöm szükségleteidet. És azt se képzelem, hogy ellentét van köztük és valódi jelentésed között. Hogy bebizonyítsam, mennyire igazam van, hajlandó vagyok olyan szavakra lefordítani mondandómat, amelyek valósággal perben állnak egymással: szükséges és felesleges, ok és okozat, konyha és táncterem. Ám én nem hiszek e felosztások bûvöletében, mert nem egyebek, mint dadogás, rosszul megválasztott hegycsúcs ahhoz, hogy róla tudj olvasni az emberi indulatokban.

Mert ahogyan az én vigyázó katonám is csak akkor fogja fel a város értelmét, ha Isten megadja neki az õrzõk világos látását és finom hallását - s ekkor az újszülött sikoltása nem lesz többé idegen a halott körül felhangzó fájdalmas panasztól, a vásári zsivaj a templomtól, a prostituáltak negyede a távoli kedves iránti hûségtõl, hanem éppen ebbõl a sokféleségbõl születik meg a város, amely magába olvaszt, alkalmazkodik és egységesít, mint ahogyan a fa is egynek születik meg különbözõ elemeibõl, és a templom is uralkodik csendjével a szobrok, oszlopok, oltárok és csúcsívek sokfélesége felett -, én is csak azon a szinten találok rá az emberre, ahol immár nem látom másnak azt, aki énekel és aki gabonát csépel, aki táncol és aki magot vet a barázdába, vagy aki a csillagokat vizsgálja és aki szeget kovácsol, mert ha részekre bontalak, akkor nem értettelek meg és elveszítlek.

Szeretetem csendjébe zárkózva ezért mentem ki figyelni, hogyan élnek városomban az emberek. Mert meg akartam érteni a várost.

(Megjegyzés késõbbre: Nem hiszem, hogy elõre kialakított vélemény alapján választjuk meg az emberi tevékenységek egymáshoz való viszonyát. Az észnek ehhez semmi köze. Mert nem a végösszegbõl építed fel a testet. Hanem elülteted a magot, s aztán kijön valami végeredmény. Mert kizárólag a szeretet minõségébõl születik meg az arány, amely azonban elõre nem látható, kivéve az okosak, a történészek és a kritikusok ostoba beszédeiben, akik elõszámlálják alkotórészeidet, megmagyarázzák, hogy melyiket mennyire növelhetted volna a többi rovására, könnyen bebizonyítva, hogy inkább ezt és nem amazt kellett volna növelned, holott éppolyan jól az ellenkezõjét is megállapíthatták volna, mert ha képzeletben alkotod meg konyháid és tánctermed képét, nincs mérleg, amely lemérje, melyik a fontosabb. Szavaid azonnal értelmüket veszítik, mihelyt a jövõt jósolod meg. A jövõt építeni egyet jelent a jelen építésével. Azt jelenti, hogy mának szóló kívánságod fogan meg benned. A mának szól, de a holnap felé fordul. Nem pedig olyan cselekedetek valósága, amelyeknek csak a holnap számára van értelmük. Mert ha szervezeted elszakad a jelentõl, meghal. Az élet, amely a jelenhez való alkalmazkodás és a jelenben való folytonosság, számtalan olyan kapcsolaton nyugszik, amelyet a nyelv képtelen megragadni. Az egyensúly ezernyi egyensúly eredménye. És ha akár csak egyet is elveszel belõle valamely elvont bizonyítás eredményeként, úgy jársz vele, mint az elefánttal, amely roppant építmény, ám elég egyetlen ütõerét elvágnod, és el fog pusztulni. Nem azt kívánom én, hogy ne változtass semmit. Mindent megváltoztathatsz. Zord síkságból cédrusültetvényt varázsolhatsz. De nem az a fontos, hogy cédrust konstruálj, hanem hogy magot ültess. És a mag, vagy ami majd belõle születik, minden pillanatban egyensúlyban lesz a jelenben.)

A dolgokat azonban több szempontból is lehetséges szemlélni. Ha például a hegyet, amely elválasztja egymástól az embereket, az élelemhez való joguk szerint választom meg, valószínûleg az én törvényem szerint ítélem meg tetteiket. De az is valószínû, hogy más lenne az én törvényem, ha más hegy másféle módon vonna határt az emberek között. Én azonban azt szeretném, hogy teljes igazság tétessék. Ezért figyeltettem az embereket.

(Mert nem egy igazság van, hanem végtelen sok. Például ha jutalmazni akarom vezéreimet, különbséget tehetek közöttük koruk szerint kitüntetésekkel vagy újabb megbízatásokkal. De ugyanúgy pihenést is biztosíthatok nekik, amelynek tartama éveik számával növekszik, és közben egyre kevesebb terhet rakok a vállaikra, ifjabb vállakat terhelve meg velük. Vagy ítélhetek az ország érdekeinek a nevében. De ítélhetek az egyén jogai szerint is, vagy aszerint, milyen az illetõ, rajta keresztül, vagy ellene is.)

Ha a hadseregemben érvényes ranglétra méltányos voltát akarom megítélni, leküzdhetetlen ellentmondásba bonyolódom. Mert szemben találom magamat a végzett szolgálatokkal, a képességekkel meg az ország érdekével. És akárhogyan csinálom, mindig lesz olyan vitathatatlan minõségi sorrend, amelyik azt bizonyítja, hogy hogyan tévedtem egy másik nevében. Ezért tehát nem nagyon zavar, ha bebizonyítják elõttem, hogy létezik olyan, napnál is világosabb szabály, amely szerint hajmeresztõk a döntéseim, mert elõre tudom, hogy bármit cselekszem, mindig így lesz; ha az igazságot nem szavakban, hanem súlya szerint keressük, akkor nagyon fontos, hogy mérlegeljünk egy kicsikét, hagyjuk érni a dolgokat.

(Itt lehet szólni az erõvonalakról.)

Egyszóval hiú próbálkozásnak tartottam, hogy városomat haszonélvezõinek a szempontjából tanulmányozzam. Mert mind bírálhatók. De nem is ez foglalkoztatott engem. Vagy pontosabban: ez a kérdés csak másodsorban vetõdött fel. Mert valóban azt kívánom, hogy az élvezett haszon nemesítse, ne pedig lealjasítsa a haszonélvezõket. De nekem mindennél fontosabb városom arculata.

Tehát elindultam sétálni hadnagyom kíséretében, aki kérdéseket tett fel a járókelõknek.

- Mi a foglalkozásod? - kérdezte válogatás nélkül az útjába kerülõktõl?

- Ács vagyok - válaszolta a kérdezett.

- Földmíves vagyok - felelt a másik.

- Kovács vagyok mesterségem szerint - így a harmadik.

- Birkapásztor vagyok - mondta a negyedik.

Vagy: kútásással foglalkozom. Vagy: betegeket ápolok. Vagy: írok azok helyett, akik nem tudnak írni. Vagy: hentes vagyok, húst árusítok. Vagy: teáskészleteket készítek. Vagy: vásznat szövök. Vagy: ruhát varrok. Vagy...

És úgy láttam, ezek az emberek mindenki számára dolgoztak. Mert hiszen mindenki fogyaszt húst, vizet, orvosságot, használ deszkát, teát, ruhát. És külön-külön egyikük sem fogyaszt túlzottan sokat, hiszen az ember egyszer eszik, egyszer ápol, egyszer öltözködik, egyszer iszik teát, egyszer írja meg a leveleit, egy ház egy ágyában alszik.

De az is elõfordult, hogy valamelyikük így válaszolt:

“Palotákat építek, gyémántot csiszolok, kõszobrokat faragok...”

Ezek bizonyára nem mindenkinek, hanem csak egy-két embernek dolgoztak, tevékenységük eredménye ugyanis nem darabolható fel.

És valóban, ha valaki egész esztendõn át egyetlen váza kifestésével van elfoglalva, hogyan oszthatnád el mindenki között a vázáit? Mert egy ember több helyett dolgozik a városban. Vannak asszonyok, betegek, bénák, gyermekek, öregek meg olyanok is, akik ma éppen pihennek. Aztán ott vannak országom szolgái, akik egyáltalán nem foglalkoznak tárgyak készítésével: a katonák, a csendõrök, a költõk, a táncosok, a kormányzók. Ám ezek is éppúgy öltözködnek, hordanak lábbelit, esznek, isznak és alusznak egy ház egyik ágyában, mint a többi. És mivel nem cserélnek tárgyakat olyan más tárgyakra, amelyeket õk fogyasztanak, valahol el kell lopnod ezeket a tárgyakat készítõiktõl, hogy azoknak is tudj belõlük adni, akik ilyeneket nem gyártanak. Így tehát egyetlen mûhelyében dolgozó ember sem tarthat igényt rá, hogy maga fogyassza el mindazt, amit termel. Tehát vannak olyan tárgyak, amelyekbõl nem tudhatsz mindenkinek juttatni, mert nem lenne, aki elkészítse õket.

Ám mindazonáltal nem fontos-e, hogy ilyeneket is tervezzenek és készítsenek, hiszen ezek jelentik kultúránk fényûzését, ékességét és értelmét? Mikor éppen az a tárgy ér valamit és méltó az emberhez, amelyiknek az elkészítéséhez sok idõ kell. Mikor éppen ez az értelme a gyémántnak, amely körömnyi cseppet eredményezõ egész esztendei munka. Vagy a kocsirakomány virágból kivont illatszercsepp. És mit számít nekem a könny- és az illatszercsepp sorsa, hiszen eleve tudom, hogy nem osztható szét mindenki között, és azt is jól tudom, hogy valamely kultúra sohasem a tárgy sorsán, hanem a megszületésén nyugszik?

Én az ország ura, kenyeret és ruhát lopok el a dolgozóktól, hogy adhassak belõlük katonáimnak, asszonyaimnak és aggastyánjaimnak.

Miért éreznék lelkiismeretfurdalást azért, mert kenyeret és ruhákat lopok, hogy odaadhassam a szobrászaimnak, a gyémántcsiszolóimnak meg a költõimnek, akik ugyan versírással foglalkoznak, de enniük azért mégiscsak kell?

Különben nincs se gyémánt, se palota, se semmi, ami kívánatos.

Ami pedig alig gazdagítja népemet: népem csupán attól gazdagszik, hogy más foglalkozási ágakba ömleszti kulturális tevékenységét, olyanokba, amelyek kétségkívül sok idõt igényelnek végzõiktõl, de amelyekhez kevés emberre van szükség a városban, amint errõl meggyõztek találkozásaink.

Egyébként elgondolkoztam rajta, hogy ha a tárgy leendõ gazdája nem fontos, mivel nem juthat belõle mindenkinek, és következésképpen nem kívánhatom, hogy az egyik ellopja a másiktól, világosan megértettem, milyen kényes dolog megbolygatni a részesülõk hálózatát: csak nagyon óvatosan lehet hozzányúlni, mert egy egész kultúra alapszövetét jelenti. És nem fontos a kedvezményezettek jogosultsága vagy erkölcsi igazolása.

Nem kétséges, erkölcsi problémával állunk itt szemben. De van egy másik, pontosan ellenkezõ probléma is. És ha olyan szavakban gondolkozom, amelyek kizárják az ellentmondásokat, akkor kioltok magamban minden világosságot.

[Jegyzetek késõbbre: a berber menekültek, akik nem akarnak dolgozni, lefekszenek. Lehetetlen cselekvés.

Én azonban nem cselekedeteket, hanem struktúrákat kényszerítek rá az emberekre. És különbséget teszek a napok között. Rangsorba állítom az embereket, többé-kevésbé szép lakásokat készítettetek, hogy felélesszem a versengés szellemét. És többé-kevésbé igazságos rendszabályokat hozok, hogy különbözõ indulatokat ébresszek. És nem törõdhetek az igazságossággal, mert itt ez azt jelentené, hogy hagynám bûzleni ezt a tökéletesen mozdulatlan pocsolyát. És kényszerítem õket, hogy az én nyelvemen beszéljenek, mert az én nyelvemnek van értelme számukra. De ez az egész csupán konvenciók rendszere, amelyeknek a segítségével, mint a süketnéma vakon keresztül el akarok jutni a bennük teljesen álomba süllyedt emberhez. Mert a süketnéma vakot megégeted, és azt mondod neki: tûz. És valahányszor megégeted, elismétled: tûz. Persze, igazságtalan vagy az egyénhez, hiszen megégeted. De igazságos vagy az emberhez, mert azzal, hogy azt mondtad neki: tûz, megvilágítottad az elméjét. És elkövetkezik az a nap, amikor, ha azt adod tudtára: tûz, de már nem égeted meg, azonnal visszahúzza a kezét. S ez azt jelzi, hogy megszületett.

Így tehát akaratuk ellenére meg vannak kötve egy háló tökéletes kényszerében, amelyet nem bírálhatnak, mivel egész egyszerûen van. A házak: különbözõk. Az étkezések: különbözõk. (És rendszeresítek ünnepet is, ami egy nap várása, tehát létezés, “és én kínoknak, feszültségeknek és jelképeknek fogom õket alávetni. Persze, minden feszültség igazságtalanság, mert nem igazságos dolog, hogy az egyik nap különbözzék a többitõl”.) És az ünnep közelíti õket valamihez, vagy távolítja õket valamitõl. A szebb vagy csúnyább házak nyereséget vagy veszteséget jelentenek számukra. Meg azt, hogy ki-be kell járniuk. És fehér vonalakat festetek a táborban, hogy legyenek veszélyes és biztonságos körzetek. Tiltott helyet rendelek el, ahol a belépõt halálbüntetés várja, hogy tájékozódni tanuljanak a térben. Így nõ gerince a medúzának. Ettõl kezd majd járni tudni, s ez csodálatos dolog.

Az embernek csak üres szavai voltak. De a nyelv újból olyanná lesz rajta, mint lovon a zabla. És lesznek kegyetlen szavak, amelyek könnyre fakasztják. És lesznek daloló szavak, amelyek világosságot támasztanak a szívében.

“Megkönnyítem számotokra dolgokat...” - ezzel már el is veszett minden. Nem a gazdagság, a kincsek miatt, hanem azért, mert a gazdagság nem ugródeszka bármi számára, hanem megszerzett készlet. Nem azért hibáztál, mert többet adtál, hanem mert kevesebbet kívántál. Ha többet adsz, többet is követelhetsz.

Az igazságosság és az egyenlõség. És már itt is a halál. A testvériség azonban csak a fában lelhetõ meg. Mert nem szabad összetévesztened a szövetséget a közösséggel, amely nem egyéb mint promiszkuitás, uralkodó isten, öntözés, izomzat nélkül, tehát rothadás.

Mert szétbomlottak, mivel tökéletes egyenlõségben, igazságosságban és közösségben éltek. Ami az összekevert golyók nyugalmi állapota.

Vess nekik magot, amely a fa igazságtalanságába szívja fel õket.]

Ami tehát a szomszédomat illeti, rájöttem, hogy nem termékeny dolog országának történelmét, állapotát, intézményeit és tárgyait vizsgálnom, elég, ha az ott megnyilatkozó hajlamokat figyelem. Mert ha országomat vizsgálod, akkor meglátogatod a kovácsokat, és azt fogod látni, hogy szeget kovácsolnak, lelkesednek a szegekért, és dicshimnuszokat zengenek a szegkovácsmesterségrõl. Aztán elmész a favágókhoz, s ott azt látod, hogy döntik a fákat, lelkesednek a favágásért, és örömujjongásban törnek ki, amikor elkövetkezik a favágók ünnepi pillanata, elsõt reccsen a fa, és lassan porba hull fensége. És ha elmész a csillagvizsgálókhoz, azt fogod látni, hogy lelkesednek a csillagokért, egyébre se figyelnek, csak hallgatásukra. És ez így igaz: mindenki valaminek képzeli magát. Ha most aztán megkérdezem tõled: “Mi történik országomban, mi lesz nálam holnap?” - így válaszolsz: “Szeget kovácsolnak, fákat döntögetnek, csillagokat vizsgálnak, tehát lesz elég szeg, elég fa, elég csillagászati megfigyelés.” Mert rövidlátó vagy, nem látsz túl az orrod hegyénél, és nem ismerted fel, hogy ezek együtt hajót építenek.

Persze, igaz, a megfigyeltek egyike sem mondhatta volna neked: “Holnap már kint leszünk a tengeren.” Mindegyik azt hitte, a saját istenét szolgálja, ügyetlenek voltak a szavai ahhoz, hogy a hajónak, az istenek istenének a dicséretét zengje. Mert a hajó megtermékenyítõ ereje abban áll, hogy a szegkovács számára a szegek szeretetévé válik.

Ami a jövendõ elõrelátását illeti, erre vonatkozólag sokkal többet tudtál volna meg, ha képes lettél volna felmérni ezt a látszólag összefüggéstelen sokféleséget, és tudatosítottad volna, mivel gyarapítottam népemet: azzal, hogy a tenger felé irányítottam. És akkor megláttad volna a vitorlás hajót, e csillagok kormányozta szeg-, deszka- és gerendaegyüttest, amint lassan alakul a csendben, és úgy áll össze, mint a cédrus, amelyik kiszívja a köves talaj nedveit és sóit, hogy kiteljesítse õket a fényben. És akkor majd felismered azt a holnap felé irányuló haladást feltartozhatatlan eredményein. Mert itt aztán nem tévedhetsz: ahol csak megmutatkozhat, mindenütt megmutatkozik. A föld felé hajló lejtõt arról ismerem fel, hogy egy röpke pillanatra sem engedhetem el a kezemben tartott követ anélkül, hogy azonnal le ne guruljon.

Ha olyan embert látok, aki szép lassan kelet felé halad, nem látom elõre a jövõjét. Mert lehetséges, hogy csak fel- s alá sétál, és amikor azt képzelem, hogy már javában nekiindult, kizökkent meggyõzõdésembõl, mert visszafordul. Ám ha csak egy kicsit lazítok is kutyám pórázán, s erre õ azonnal kelet felé húz, és arrafelé kényszerít engem is, tudom, mi fog vele történni, mert kelet az õ számára a vad szagát jelent., és bizonyos lehetek benne, hogy ha elengedem, arra fog rohanni. Egy hüvelyknyi lazítás a kötélen többet mondott nekem, mint ezer lépés.

Figyelem ezt a rabot, úgy ül vagy hever, mintha feladott, levetkezett volna minden vágyat. De minden a szabadság felé vonja. És arról ismerem fel ezt a hajlandóságát, hogy elég egy lyukat mutatnom neki a falban, máris megremeg, és csupa izomfeszültség és figyelem lesz. És ha a rés a mezõkre nyílik, mutass nekem olyan rabot, amelyik nem vette észre!

Ha sokat okoskodsz, megfeledkezel errõl vagy arról a lyukról, vagy pedig, mivel közben másra gondolsz, nem is veszed észre, hiába nézed. Vagy ha meglátod is, miközben szillogizmusokba bonyolódsz afelett, vajon ügyes dolog-e élned az alkalommal, elkésel a döntéssel, mert közben jönnek a kõmûvesek és befalazzák. De mutass nekem olyan repedést, amelyrõl megfeledkezik a medence falára nehezedõ víz.

Ezért mondom neked, hogy a hajlam, ami ugyanaz az embernek, mint a lejtõ a dolgoknak, hatalmasabb, mint az ész, és egyedül õ kormányoz, még ha szavak híján nem fogalmazható is meg. És ezért mondom neked, hogy az ész csupán szolgája a léleknek, csak átalakítja a “lejtõt”, bizonyításokat, aranyigazságokat csinál belõle, s ettõl te azt hiheted, hogy zavaros ötleteid vezettek. Holott mondom neked: egyedül az istenek vezettek, akik a te templomod, birtokod, országod, tenger felé hajló lejtõd vagy szabadságigényed.

Ezért nem fogom vizsgálgatni a hegy másik oldalán uralkodó szomszédom cselekedeteit. Mert a levegõt hasító galamb repülésébõl nem tudom megállapítani, vajon a galambdúc felé veszi-e útját, vagy csak szárnyait próbálgatja a szélben, és az otthona felé igyekvõ ember lépéseibõl sem tudom kitalálni, vajon a hitves utáni vágynak vagy a már unalmassá vált kötelességnek engedelmeskedik-e, s vajon léptei válást vagy szerelmet építenek-e. De ha a börtönömben õrzött rab nem szalasztja el az alkalmat, és titokban rálép a véletlenül földre ejtett kulcsomra, vagy igyekszik megállapítani, nem mozog-e az ablakrostély valamelyik rúdja, és szeme sarkából vizsgálgatja foglárait, azonnal kitalálom, hogy képzeletében már szabadon járja a mezõket.

Tehát nem azt akarom tudni a szomszédomról, mit csinál, hanem hogy mit nem mulaszt el soha megtenni. Mert ebbõl azonnal tudom, miféle isten mozgatja, még ha õ maga nem sejti is, azonnal kitalálom jövõje irányát.

Emlékszem a konok tekintetû prófétára, aki ráadásul bandzsalított is. Felkeresett, csak úgy forrt benne a harag. A baljós harag:

- Ki kell õket irtani - dörögte.

És én megértettem, hogy eszménye a tökéletesség. Mert csak a halál tökéletes.

- Vétkeznek - folytatta.

Hallgattam. Szemeim jól látták pallosnak is beillõ lelkét. De elgondolkoztam:

“A bûn ellen és a bûn által létezik. Mi lenne, ha a bûn nem létezne?”

- Mit kívánsz, hogy boldog lehess? - kérdeztem tõle.

- A jó gyõzelmét.

De megértettem, hogy hazudik. Mert boldogságnak nevezte pallosának veszteglését és rozsdásodását.

És lassacskán megvilágosodott elõttem az a különben szembeszökõ igazság, hogy aki szereti a jót, az meg tudja bocsátani a bûnt. Hogy aki szereti az erõt, elnézõ a gyengeséggel szemben. Mert ha a szavak egymásra öltögetik is a nyelvüket, a jó és a rossz mégis összekeveredik; a rossz szobrászok jelentik azt a humuszt, amelyen a jó szobrászok sarjadnak, a zsarnokság kovácsolja önmaga ellen a büszke lelkeket, és az éhség ösztönöz kenyered megosztására, ami még a kenyérnél is édesebb. Azokat, akik összeesküvéseket szõttek ellenem, és csendõreim által tõrbe ejtve most sötét pincebörtönökben senyvednek, már beletörõdve a közeli halál gondolatába, másoknak, nem önmaguknak az áldozataiként, miután a szabadság és az igazságosság szeretetétõl vezérelve õk vállalták értük a kockázatot, a nyomort és az igazságtalanságot, én mindig ragyogó szépségben láttam, amely mint a tûzvész lobogott bennük a vesztõhelyen. Ezért soha nem is fosztottam meg õket a haláluktól. Mit ér a gyémánt, ha nem kell érte kemény küzdelmet vívni az õt elrejtõ meddõ kõzettel? Mit ér a kard, ha nincsen ellenség? Mit ér a hazatérés, ha nincs távollét? Mit ér a hûség, ha nincs kísértés? A jó diadala az engedelmes jószág diadala a jászol elõtt. Én nekem nem kellenek az egy helyben ülõk meg a jóllakottak.

- Te a bûn ellen harcolsz - mondottam neki -, de minden küzdelem tánc. Te a tánc okozta örömben keresed örömödet, egyszóval a bûnben. Jobb szeretném, ha szeretetbõl táncolnál.

Mert ha országot alapítok neked, amelyikben költeményekért lelkesednek az emberek, hamarosan elkövetkezik az okosak órája, akik szõrszálhasogatásba kezdenek, és kimutatják, milyen veszélyek fenyegetik a költeményeket a költemény ellentétében, mintha léteznék ellentéte bárminek e világon. Aztán elõállnak a rendõrök is, akik összezavarva a költemény szeretetét a költemény ellentétének a gyûlöletével, nem a szeretettel, hanem a gyûlölettel foglalkoznak majd. Mintha a cédrus szeretete egyenlõ volna az olajfa elpusztításával. És börtönbe vetik a zenészt, a szobrászt vagy a csillagászt, okoskodásaik véletlene szerint, holott minden okoskodásuk ostoba fecsegés, üres levegõ lesz. Országom pedig sorvadni kezd, mert nem azzal erõsítjük a cédrust, ha elpusztítjuk az olajfát, vagy elutasítjuk magunktól a rózsaillatot. Ültesd el a nép szívében a vitorlás hajó szeretetét, s a nép országod minden lelkesedését vitorlává fogja változtatni. De te úgy akarod irányítani a vitorlák születését, hogy eretnekeket üldözöl, leplezel le és irtasz ki. Márpedig úgy áll a dolog, hogy ami nem vitorlás hajó, a vitorlás hajó ellentétének is felfogható, a logika ugyanis oda vezet, ahová akarod. És tisztogatásról tisztogatásra haladva ki fogod irtani népedet, mert az az igazság, hogy mindenki szeret valami mást is. Sõt, mi több, magát a vitorlást is el fogod pusztítani, hiszen a vitorlás himnusza a szegkovácsban a szegkovácsmesterség himnuszává lett. Tehát õt is börtönbe veted. Aztán majd nem lesz több szeged a hajódhoz.

Így cselekszik az is, aki azzal véli támogatni a nagy szobrászokat, hogy kiirtja a rosszakat, mert a maga ostoba, semmit sem kifejezõ nyelvén a jó szobrászok ellentétének nevezi õket. Szerintem akkor az lesz a legjobb, ha megtiltod fiadnak, hogy az életben maradásra ilyen kevés lehetõséget nyújtó mesterséget válasszon magának.

- Ha jól értem szavaidat - borzolódott fel az én sanda profétám -, nekem el kellene tûrnöm a titkos bûnöket!

- Egyáltalán nem. Egy árva szót sem értettél meg abból, amit mondtam - válaszoltam neki.

Mert ha nem akarok hadba szállni, és ha csúz szaggatja a lábamat, talán éppen ez a csúz lesz oka az én háborúellenességemnek, holott ha valóban kedvem lenne hadakozni, arra gondolnék, majd csak segít rajta a hadakozás. Mert semmi más, csak az én békevágyam öltözött csúzba, vagy esetleg az otthon szeretetébe, ellenségem iránti megbecsülésembe vagy valami másba. És ha meg akarod érteni az embereket, sohase azzal kezd, hogy meghallgatod õket. Mert a szegkovács a szegeirõl fog neked beszélni. A csillagász meg a csillagairól. És mindegyik megfeledkezik a tengerrõl.

Mert nagyon fontosnak találtam, hogy nem elég néznünk ahhoz, hogy lássunk. Mert teraszom tetejérõl megmutattam nekik a birtokomat, leírtam körvonalait, de õk csak a fejüket csóválták: “Igen, igen...” Vagy megnyittattam elõttük monostoraim kapuit, és elmagyaráztam nekik a szabályokat, õk pedig titokban ásítoztak. Vagy elmagyaráztam nekik az új templom architektúráját, megmutattam egy-egy szobrász vagy festõ mûvét, akik valami egészen szokatlant alkottak. Ám õk azonnal elfordultak tõlük. Minden, ami bárki mást szíven ütött volna, közönyös maradt számukra.

Én pedig elgondolkoztam:

“Akik a dolgokon át el tudnak jutni ahhoz az isteni csomóhoz, amely megköti õket, erre nem mindenkor képesek. A lélek tele van álommal. A gyakorlatlan lélek még inkább. Hogyan remélhetném ezektõl itt, hogy úgy érje õket a kinyilatkoztatás, mint a villámcsapás? Mert csak azok találkoznak a mennykõvel, akik benne találják a megoldásukat, mivel már régóta várták azt az arcot, mivel már eleve arra születtek, hogy felgyújtsa õket. Mint az, akit azzal szabadítottam fel a szerelemre, hogy megtanítottam imádkozni. És oly jól felkészítettem rá, hogy vannak mosolyok, amelyek éles kardként fognak belehasítani. A többiek azonban csak a testi vágyat ismerik meg. Ha elringattam õket Észak legendáival, ahol vonuló hattyúk, vadkacsák szürke csapatai töltik be hívásukkal a tereket, mert a fagyba dermedt Északot egyetlen kiáltás úgy tölti be, mint a feketemárvány-templomot, akkor ezek az emberek készen várják a szürke szemeket és a hóba süllyedt titokzatos vendégfogadóban pislákoló mosolyt. És látni fogom, hogyan üti õket szíven. De azok, akik forró sivatagokból bukkannak elõ, meg se rezdülnek az ilyen mosolyra.”

“Ha tehát én tégedet a többihez hasonlóra formáltalak gyermekkorodban, akkor majd ugyanazokat az arcokat fedezed fel, ugyanazokat a szerelmeket éled át, mint néped fiai, és akkor meg fogjátok érteni egymást. Mert nem közvetlenül érintkeztek egymással, hanem a dolgokat megkötõ isteni csomók révén, és ezért fontos, hogy ezek a csomók mindenki számára hasonlók legyenek.”

“De amikor azt mondom: hasonlók, nem azt akarom vele mondani, hogy olyan rendet kell teremteni, amely nem egyéb, mint részvétlenség és halál, amelyik olyan, mint a sorba rakott köveké vagy az egyforma lépésben menetelõ katonáké. Hanem azt, hogy arra tanítottalak benneteket, hogy ugyanazokat az arcokat ismerjétek fel, és így ugyanazokat a szerelmeket éljétek át.”

“Mert már tudom, hogy szeretni annyit jelent, mint felismerni, annyi, mint ismerni a dolgokon át kiolvasott arcot. A szerelem nem egyéb, mint az istenek megismerése.”

“Amikor a birtokot, a szobrot, a költeményt, az országot, az asszonyt vagy - az emberek szánalmán keresztül - Istent egy pillanatra megadatik neked megragadni a maguk egységében, szerelemnek nevezem a tebenned ilyenkor megnyílt ablakot. De halálnak nevezem a szerelmedet, ha immár nem egyéb számodra, mint a dolgok összege. Pedig az érzékeid által közvetített dolgok továbbra is ugyanazok.”

“Ezért mondom azt is, hogy akik már lemondtak az istenekrõl, csak úgy tudnak érintkezni egymással, mint az istállóba megtért barmok, amelyeket csupán a napi élelem érdekel.”

Ezért fontos, hogy megtérítsem mindazokat, akik felkeresnek, és néznek, de nem látnak. Mert csak így fognak megvilágosodni és tágulni emberségükben. És csak így vetkõznek le mezítelenre. Mert hasad kívánságainak kielégítésén kívül mit kívánnál, hová mennél, és mibõl születne meg örömöd tüze?

Megtéríteni annyit jelent, mint az istenek felé fordítani azért, hogy lássák õket.

De nekem nincsen olyan hidam, amelyen eljuthatnék hozzád, hogy megértessem magamat. Ha nézed a vidéket, és én elõre nyújtott botommal kirajzolom rajta a birtokomat, ezzel a semmitmondó mozdulatommal nem tudhatom átplántálni beléd a szeretetemet is, mert akkor túlságosan egyszerû lenne átérezned azt, amit én érzek. Hiszen akkor az unalom napjain te is kimehetnél a hegyekre, hogy a botod körbesétáltatásától te is átforrósodj.

Én csak kipróbálhatom rajtad a birtokomat. Ezért hiszek én a cselekedetekben. Mert mindig gyermekdednek vagy vaknak éreztem azokat, akik különbséget tesznek gondolat és cselekvés között. A cselekvéstõl csak az olyan gondolatok különböznek, amelyek bazári áruvá változtak.

Tehát ekét, ökröket, cséphadarót adok a kezedbe. Vagy kútásóim felügyeletét bízom rád. Vagy az olajbogyók leszüretelését. A házasulandók összeesketését. A halottak eltemetését. Vagy valami - akármi - mást, ami beépít téged a láthatatlan építménybe, alávet erõvonalainak, hogy aztán ezek az erõvonalak tegyék számodra könnyûvé az egyik és nehézzé a másik mozdulatot.

Egyszóval kötelezettségekkel és tilalmakkal találod majd szemben magadat. Mert az egyik szántóföld alkalmatlan a megmûvelésre, a másik viszont nem. Az egyik kút megmenti a falut, a másik megbetegíti. A lány megérett a házasságra, és ettõl egyetlen himnusszá lesz a faluja. A másik falu azonban halott fiát siratja. De amikor felemeled a lehúzókép szélét, egyszerre elõtted áll az egész rajz. Mert a földmûves iszik. A kútásó férjhez adja a lányát. A menyecske eszi a földmíves kenyerét, issza a kútásó vizét, és mind ugyanazokat az ünnepeket ülik, ugyanazokhoz az istenekhez imádkoznak, ugyanazokat a halottakat siratják. És azzá leszel, amivé ebben a faluban lesz az ember. Aztán majd elmondod nekem, ki született meg benned. És csak akkor tagadd meg az én falumat, ha nem fog tetszeni.

Mert nincsen olyan tétlen sétáló, akinek megadatik, hogy lásson. A dolgok összerakása semmi, pedig csak ez látható, és hogyan lennél képes elsõ pillantásra megragadni az istent, ha ezt az istent csak szíved gyakorlásával foghatod fel?

Mert én csak azt nevezem igazságnak, ami lázba ejt. Mert nincs semmi, ami bizonyítható, sem pro, sem kontra. De ha egy bizonyos arc visszhangot kelt benned, akkor nem kételkedhetsz a szépségben. Akkor azt fogod mondani, hogy valóban szép. Akárcsak a birtok vagy az ország: ha elfogadtatja veled, hogy meghalj érte, miután megtaláltad magadnak. Hogyhogy - válaszolod erre -, hát a kövek, nem pedig a templom az igaz?

És ha a monostor homályában a legnagyobb arc látványával lobbantom lángra szívedet, miután olyanná gyúrtalak, hogy megmutatkozzék neked, hogyan utasíthatnád el magadtól? Hogyan állíthatod, hogy igaz az arcban a szépség, de nem igaz Isten a világban?

Mert azt hiszed, hogy természetes dolog számodra az arc szépsége? Én erre azt válaszolom, hogy a szépség kizárólag annak a gyümölcse, amire az élet tanított. Mert én még nem láttam olyan látni kezdõ született vakot, akit elsõ pillanatra megragadott egy mosoly. A mosolyt is meg kell elõbb tanulnia. Te azonban már gyermekkorod óta tudod, hogy egy bizonyos mosoly közeli örömöt jelent számodra, mert valami elõtted még titkolt meglepetés a szülõje. Vagy hogy az összevont szemöldök mindenféle kellemetlenséget jelez, a megremegõ ajak könnyek elõjele, a szemben megcsillanó fény magával ragadó szándékot ígér, és egyfajta testtartás békét és bizalmat jelent az õ karjaiban.

És százezernyi élményedbõl alkotod meg magadnak a képét, amely olyan, mint a tökéletes haza, mindenestõl befogad, elhalmoz és éltet. A tömegben is felismered, és inkább meghalsz, semhogy elveszítsed.

Villám csapott a szívedbe, szíved azonban már készen állott a villámcsapásra.

Ezért nem szerelem az, amelyik lassan születik, mert a szerelem annak a kenyérnek a felfedezése, amelynek az éhségére megtanítottalak. Így készítettem elõ benned azokat a visszhangokat, amelyek majd a költeményre felelnek. És az a költemény, amelyiktõl a másik semmit sem érez, téged világossággal áraszt el. Olyan éhséget készítettem számodra, amelyik nem tud önmagáról, és olyan vágyat, amelynek még nincsen számodra neve. A szerelem utak együttese, struktúra és architektúra. Istene egyszerre, mindenestõl ébreszti majd fel, s akkor minden út megvilágosodik. Persze, te errõl semmit sem tudsz, hiszen ha ismernéd és keresnéd, akkor már neve lenne. Más szóval már meglelted volna.

(Megjegyzés késõbbre: hamis számvetés eredményeként ezek a gyengeelméjûek azt hitték, hogy léteznek ellentétek. És hogy a demagógia ellentéte a kegyetlenség. Holott az életben a kapcsolatok hálózata olyan, hogy ha megsemmisíted lényed két ellenkezõ része közül az egyiket, meghalsz.

Mert mondom neked, bárminek az ellentéte a halál, és csak a halál.

Itt van például ez az ember, aki a tökéletesség ellentétét üldözi. Ezért addig-addig törölget, javítgat, míg végül tönkreteszi az egész szöveget. Mert semmi sem tökéletes. De aki a tökéletességet szereti, az egyre szebbet alkot.

Vagy az, aki a lelki nemesség ellentétét üldözi. A végén mindenkit máglyára küld, mert senki sem tökéletes.

Vagy az, aki megsemmisíti az ellenségét. Holott belõle élt. Ezért aztán maga is belehal. A hajó ellentéte a tenger. Csakhogy a tenger formálta ki, finomította a tõkéjét és a testét. A tûz ellentéte a hamu, de a hamu õrzi meg a tüzet.

Vagy az, aki a rabszolgaság ellen küzd, és a gyûlöletet hívja ellene segítségül, ahelyett, hogy a szabadságért küzdene, a szeretet segítségével, s mivel mindenütt, minden hierarchiában fellelheted a rabszolgaság nyomait, és mivel rabszolgaságnak nevezheted a templom fundámentomának a szerepét is, mert neki kell tartania azokat a finoman kidolgozott köveket, amelyek egyedül törhetnek a magasba, következményrõl következményre haladva, kénytelen vagy végül megsemmisíteni magát a templomot.

Mert a cédrus nem elutasítása, nem gyûlölete mindannak, ami nem cédrus, hanem a cédrus által magába szívott, fává lett köves talaj.

Bármi ellen harcolsz, az egész világ válik gyanússá számodra, mert ellenséged számára minden menedék, tartalék és eleség lehet. Bármi ellen harcolsz, kénytelen vagy önmagadat megsemmisíteni, mert ha mégoly csekély mértékben, de benned is van belõle valami.

Mert én csupán egyetlen igazságtalanságot ismerek, az alkotás igazságtalanságát. Mert nem pusztítottad ugyan el azokat a nedveket, amelyek a tövisbokrot táplálhatták volna, de cédrust építettél, az pedig elszívta e nedveket, s ezért a tövisbokor nem tud megszületni.

Ha valamilyen fává lettél, akkor nem leszel másféle fává. Így tehát igazságtalan voltál a többivel szemben.)

Amikor ellankad a buzgalmad, csendõreiddel tartod fenn országodat. Ám ha csak a csendõrök tudják megmenteni, az azt jelenti, hogy az az ország már halott. Mert az általam alkalmazott kényszer olyan, mint a cédrus ereje, amelyik görcseibe köti a föld nedveit, nem mint a tövisbokrok és nedvek meddõ irtogatása, mert igaz ugyan, hogy a nedvek felkínálkoztak a bokroknak, de ugyanúgy odakínálták magukat a cédrusnak is.

Hol látsz olyat, hogy a harc valami ellen folyik? A szépen gyarapodó és közben cserjéket pusztító cédrus fütyül a cserjére. Tudomása sincsen a létezésérõl. Õ a cédrusért harcol, és cédrussá alakítja át a cserjét.

Halálba küldöd az embereket valaki vagy valami ellen? Kinek lesz kedve meghalni? Ülni igen, de meghalni nem. Márpedig a háború elfogadása a halál elfogadása. A halált pedig csak úgy lehet elfogadni, ha valami másra cseréled el magadat. Tehát a szeretetben.

Ezek az emberek gyûlölik a másféléket. És ha vannak tömlöceik, oda zsúfolják be a foglyaikat. Ám így csak az ellenségedet építed, mert a börtön lelkesítõbb, mint a kolostor.

Aki börtönbe zár vagy kivégez, azért teszi, mert kételkedik önmagában. Kiirtja a tanúkat és a bírákat. De ahhoz, hogy nagyobb lehess, nem elég kiirtanod azokat, akik kicsinynek láttak.

Aki börtönbe zár és kivégez, azért is teszi, mert másra hárítja a hibákat. Vagyis gyenge. Mert minél erõsebb vagy, annál inkább vállalod a hibákat. A hibák tanulságul szolgálnak, s ebbõl a tanulságból születik a gyõzelem. Mikor egyik csatát vesztett vezére mentegetõzött elõtte, atyám így szakította félbe: “Ne légy beképzelt, ne ringasd magadat abban a csalóka hitben, hogy te hibáztál. Ha szamárra ülök, s az eltéved, sohasem a szamár téved. Hanem én.”

“Az árulók legfõbb mentsége az - mondotta másutt atyám -, hogy alkalmuk nyílt árulást elkövetni.”

Amikor nyilvánvalók és tökéletesen ellentmondók az igazságok, nem tehetsz egyebet, mint hogy változtass a megfogalmazás módján.

A logika nem nyújt semmi segítséget ahhoz, hogy feljuthass az egyik emeletrõl a másikra. A kövekbõl nem látod elõre az áhítatot. És ha a kövek nyelvén szólsz az áhítatról, zátonyra futsz. Az új szót kell kitalálnod ahhoz, hogy számot tudj adni köveid új architektúrájáról. Mert új, oszthatatlan és megmagyarázhatatlan lény született, megmagyarázhatatlan, mert megmagyarázni annyit jelent, mint szétbontani. Tehát nevet adsz neki.

Hogyan magyarázhatnád az áhítatot? Hogyan magyarázhatnád a szerelmet? Hogyan magyarázhatnád a birtokot? Ezek nem tárgyak, hanem istenségek.

Én ismertem azt az embert, aki meg akart halni, mert hallott énekelni egy északi országról szóló balladát, és homályosan tudta, hogy odafenn az év bizonyos éjszakáján az emberek a ropogó hóban a csillagok világánál kivilágított faházak felé indulnak. És ha utad végén fénykörükbe érsz, és arcodat az ablak üvegéhez tapasztod, azt látod, hogy ez a világosság egy fáról árad feléd. És elmondjuk neked, hogy ennek az éjszakának olyan az illata, mint a fényezett fából készült játékoké és a viaszgyertyáké. És elmondjuk, hogy ezen az éjszakán csodálatosak az arcok. Mert csodára várnak. És látod, amint az öregek visszafojtott lélegzettel figyelik a gyermekek szemét, szívdobogtató boldog pillanatra várnak. Mert a gyermekek szemében mindjárt valami megfoghatatlant, kimondhatatlant látnak majd felcsillanni, ami drágább mindennél. Mert egész évben készültek rá mesékkel, ígéretekkel és fõleg cinkos pillantásokkal, titokzatos célzásokkal és végtelen szeretetükkel. Aztán odamennek a fához, leemelnek róla valami fényezett fából készült szerény tárgyat, és a hagyományos szertartás szerint odaadják a gyermeknek. Ez a nagy pillanat. Mindenki visszafojtja a lélegzetét. A gyermek csak hunyorog, mert éppen most ébresztették fel álmából. Ott ül a térdeden, az álmából felébresztett gyermek üde illata árad belõle, s amikor karját a nyakad köré fonja, ölelése olyan a szívnek, mint a forrásvíz, amire szomjazol. (A gyermekek nagy szomorúsága éppen az, hogy megfosztják õket a bennük buzgó forrástól, amelyet nem ismerhetnek meg, és amelyhez megifjodás végett járulnak mindazok, akik megvénültek szívükben.) De a csókokra még várni kell. A gyermek a fát, te a gyermeket nézed. Mert úgy kell leszakítani ezt a csodálatos meglepetést, mint valami ritka virágot, amely esztendõben egyszer bújik ki a hó alól.

És végtelenül boldoggá tesz az elsötétedõ gyermekszemek különös színe. Mert a gyermek szinte rátekeredik kincsére, hogy belül ragyogjon fel tõle, egyszerre, mihelyt megérintette az ajándék, ahogyan a tengeri rózsák. És elszaladna, messze, ha engednéd, hogy elszaladjon. Most lehetetlen megközelítened. Ne szólj hát hozzá, se lát, se hall.

És ne mondd nekem, hogy mit sem nyom a latban ez az alig változott szín, amely könnyebb, mint a felhõ árnyéka a réten. Mert ha csupán ez lenne egész esztendei fáradozásod, munkában ontott verejtéked, háborúban elvesztett lábad, töprengésekben eltöltött éjszakáid, elszenvedett sérelmeid és gyötrelmeid egyetlen jutalma, akkor is bõségesen megfizetne mindenért, és elkápráztatna. Mert ezen a csereüzleten csak nyersz.

Mert nincs értelme fejedet törni, mi is a birtok iránt érzett szeretet, a templom csendje, vagy ez a páratlan pillanat.

Az én katonám tehát - aki addig csak napot és homokot látott, nem ismert kivilágított fát, sõt még azt is alig tudta, merre van észak -, azért akart meghalni, mivel azt mondták neki, hogy valahol, valami hódító ellenség meg akarja fosztani attól a bizonyos viaszillattól, attól a csodálatos színû gyermekszemtõl, amelyeket úgy hoztak el hozzá a költemény szavai, mint a szél a szigetek illatát. És én nem ismerek ennél igazibb okot a halál vállalására.

Mert tudd meg: egyedül az az isteni csomó nyújt táplálékot életednek, amelyik a dolgokat összeköti. Amelyik fittyet hány tengerekre és falakra. Amelyik miatt tökéletes boldogságot érzel a sivatagban attól a tudattól, hogy valahol, valamerre, azt sem sejted, milyen irányban, olyan országban, amelyrõl fogalmad sincsen, ismeretlen emberek között, most egy fényezett fából készült tárgyat várnak, amelynek a képe úgy hatol be a gyermek szemébe, mint kavics az alvó vizek tükrébe.

És tudd meg: az a táplálék, amit ebbõl nyersz, megéri, hogy meghalj érte. És hogy hadseregeket tudnék talpra állítani, ha akarnék, hogy valahol a világban megmentsek egy kis viaszillatot.

De azért nem fogok hadakat támasztani, hogy készleteket védjek meg. Mert a készletek készek, és immár semmi egyebet nem várhatsz tõlük, hacsak azt nem, hogy egykedvû barommá változtassanak.

Ezért nem fogod vállalni többé a halált, ha egyszer elmúlnak isteneid. De élni sem fogsz tovább. Mert az ellentétek nem léteznek. Igaz, hogy halál és élet olyan két szó, amelyik állandóan ellenségeskedik egymással, mégsem tudsz másból élni, mint abból, ami elvállaltathatja veled a halált. Mert aki elutasítja magától a halált, az életet utasítja el.

Ha nincsen feletted semmi, semmit sem kaphatsz. Legfeljebb önmagadtól. De mit várhatsz üres tükörtõl?

Most hozzád szólok, asszony, aki egyedül vagy. Mert az a kívánságom, hogy felgyújtsam benned ezt a világosságot.

Mert rájöttem, hogy hallgatásodban és magányodban táplálékot nyújthatok neked. Az istenek semmibe sem veszik a falakat és a tengereket. És te is attól leszel gazdagabb, hogy létezik valahol az a bizonyos gyertyaillat. Még ha nincs is rá reményed, hogy valaha belélegezhesd.

A neked hozott táplálék minõségét azonban nem tudom másként megítélni, csak úgy, hogy téged magadat ítéllek meg. Mivé leszel, miután megkaptad? Azt akarom, hogy csendben összekulcsold kezedet, miközben szemed elsötétül, mint a gyermeké, aki, miután odaadtam neki a kincset, szinte felfalja a szemével. Mert a gyermeknek adott ajándékom sem tárgy volt. A gyermek három kavicsból is képes hajóhadat építeni, a hajóhadat viharral fenyegetni; ha fakatonákat ajándékozok neki, hadsereget, vezéreket teremt belõlük, hazához való hûséget, kemény kitartást a fegyelemben és halált a sivatagi szomjúhozásban. Mert ugyanígy van a zeneszerszámmal is: egészen más, mint a közönséges szerszám, anyag vadat ejtõ tõreid számára. Amit tõrbe ejtesz, az sohasem egylényegû magával a tõrrel. És téged is meg foglak világosítani, avégbõl, hogy kis padlásszobád ragyogjon, és legyen lakója a szívednek. Mert nem ugyanazt az alvó várost nézed ablakodból, ha elmondtam neked, hogyan õrzi a hamu a tüzet. És nem ugyanaz lesz vigyázó katonám számára az õrjárat, ha õrködése országot védõ bástyát jelent.

Amikor magadat adod, többet kapsz, mint amit odaajándékozol. Mert semmi voltál, és valamivé leszel. És mit számít nekem, ha a szavak dühödten öltögetik egymásra a nyelvüket!

Hozzád szólok most, asszony, aki egyedül vagy, mert az a kívánságom, hogy benned lakozzam. Talán nehezedre esik - mert kificamítottad a válladat, vagy gyenge a szemed - házadba fogadnod férjedet. De vannak erõsebb jelenlétek is, és megfigyeltem, hogy nyomorult fekhelyén a rákos beteg sem ugyanaz a gyõzelem reggelén, és hogy hiába nem hatol be hozzá a trombiták harsogása a vastag falak miatt, szobája mégis mintha tele lett volna.

Pedig hát mi hatolt be hozzá kívülrõl a dolgoknak azon a csomóján kívül, amelynek a neve gyõzelem, s amelyik fittyet hány falaknak és tengereknek? És miért ne léteznék még ennél is forróbb istenség? Amelyik átforrósítja szívedet, hûségessé és csodálatossá gyúr téged.

Mert az igazi szerelem nem pazarlódik el. Minél többet adsz, annál több marad belõle neked. Ha igazi forrásra mész vízért, minél többet merítesz, annál bõvebben buzog. A viaszgyertya illata is igaz mindenki számára. És ha az a másik is kedvét leli benne, a te számodra is gazdagabb lesz ez az illat.

De ha házadban lakozó hitestársad másutt leli örömét, akkor téged foszt meg tõle, és meggyûlölteti veled a szerelmet.

Ezért foglak meglátogatni. Semmi szükségem nincs rá, hogy megismertessem magamat. Az országot összefûzõ kapocs vagyok, és imádságot találtam ki számodra. A dolgok iránt való egyfajta érdeklõdésnek a záróköve vagyok. Megkötözlek téged. És vége magányodnak.

Hogyan is ne követnél hát engem? Immár nem is különbözök tõled. Olyan vagyok, mint a zene, amelyik bizonyos struktúrát épít fel benned, és átforrósít. Pedig a zene sem nem igaz, sem nem hamis. Csak te lettél egyszerre más.

Nem azt akarom elérni nálad, hogy pusztasággá változz tökéletességedben. Hogy pusztává és megkeseredetté légy. Felébresztem benned a buzgó odaadást, amelyik ad, de sohasem rabol, mert az odaadás nem igényel sem tulajdonjogot, sem jelenlétet.

A költemény azonban olyan okokból kifolyólag szép, amelyek nem logikai természetûek, a költemény más szinten van. És annál felemelõbb, minél jobban révbe juttat a földi tereken. Mert megszólaltatásra vár benned egy hang, amelyet hallathatsz is, de nem mindig ugyanolyan minõségben. Van rossz zene is, amely érdektelen utakat nyitogat a szívedben. És gyarló istenség az, amelyik ilyenkor jelenik meg neked.

De vannak olyan látogatások, amelyek fel se ébresztenek, mivel annyira szerettél.

Ezért költöttem ezt az imádságot neked, aki egyedül vagy.

Imádság egyedüllét idején:

“Könyörülj rajtam, Uram, mert nyomaszt magányosságom. Nincs semmim, amire várjak. Itt vagyok ebben a szobában, ahol semmi sem szól hozzám. Pedig nem emberi jelenlétet kívánok, hiszen ha tömegbe kerülök, még magányosabbnak érzem magamat. De hány olyan más asszony van, aki hasonlít hozzám, ugyancsak egyedül vagy egy hasonló szobában, és mégis határtalanul boldognak érzi magát, ha szerettei másutt foglalatoskodnak a házban. Nem hallja, nem látja õket. Pillanatnyilag semmit sem kap tõlük. De a boldogsághoz elég neki az a tudat, hogy mások is laknak a házban.”

“Uram, semmi olyat sem követelek, amit látni vagy hallani lehet. Csodáid nem érzékszerveink számára vannak. De add, hogy lelkem világoljon a házamban, és meggyógyítasz engem.”

“Uram, ha a pusztában járó utas lakott házból indult el, akkor is örömmel gondol rá, ha tudja, hogy az a ház a világ végén van. Semmiféle távolság nem akadályozza meg abban, hogy ez a ház táplálja õt, és ha meghal, szeretetben hal meg... Tehát még csak azt se kérem tõled, Uram hogy közel legyen hozzám a lakásom.”

“Ha valamely arc megragadta a tömegben, a sétáló egyszerre átszellemül akkor is, ha az az arc nem az õ számára van. Mint a királynõjébe szerelmes katona, aki királynõ katonájává lesz. Tehát még csak azt se kérem tõled, Uram, hogy megígértessék nekem ez a lakás.”

“A nyílt tengereken járnak olyan lelkes emberek, akik nem létezõ sziget keresésre áldozták életüket. Az ilyen hajón utazók hangosan zengik a sziget himnuszát, és boldognak érzik magukat tõle. Nem a sziget, hanem a himnusz teszi õket tökéletesen boldoggá. Tehát még csak azt se kérem tõled, Uram, hogy legyen valahol ez a lakás...”

“A magányosság, Uram, csak a lélek gyümölcse, ha ez a lélek gyarló. A léleknek csak egy hazája van, s ez a haza a dolgok értelme. Például a templom, amikor a templom a kövek értelme. A léleknek csak ehhez a kiterjedéshez van szárnya. Nem a tárgyak szereznek neki örömöt, hanem az az egyetlen arc, amelyet rajtuk keresztül olvas ki, és amelyik megköti õket. Csupán annyit tégy, Uram, hogy megtanuljak olvasni.”

“És akkor, Uram, vége lesz az én magányomnak.”

Mert ahogyan a katedrális egymáshoz teljesen hasonló kövek bizonyos módon való elrendezése, de olyan erõvonalak mentén, amelyeknek a struktúrája a lélekhez szól, pontosan ugyanúgy az én köveimnek is van bizonyos szertartásrendjük. A katedrális ettõl függõen szebb vagy kevésbé szép.

Ahogyan esztendõm liturgiája eredetileg egymáshoz teljesen hasonló napok bizonyos módon való elrendezése, de olyan erõvonalak mentén elosztva, amelyeknek a struktúrája a lélekhez szól (és most már vannak napok, amelyeken böjtölnöd kell, mások, amelyeken arra hívnak fel benneteket, hogy örvendezzetek, mások, amelyeken nem szabad dolgoznod, és ilyenkor az én erõvonalaimat követed), pontosan ugyanígy napjaimnak is van szertartásrendjük. És ettõl elevenebb vagy kevésbé eleven az esztendõ.

Ahogyan van szertartásrendje az arcvonásoknak is. És ettõl szebb vagy kevésbé szép az arc. Meg a hadseregemnek is: ez meg van engedve, az tilos neked, mert erõvonalaimba ütközik. Te a hadsereg katonája vagy. És a sereg erõsebb vagy kevésbé erõs.

És van szertartásrendje a falumnak is, mert váltakozva követik egymást az ünnepek, a lélekharang megszólaltatása, a szüret kezdete, a közös házépítés, a közös éhezés, a víz kiporciózása szárazság idején, mert a teli tömlõ nem egyedül a tiéd. Hazád van. És a haza hol meleg, hol kevésbé meleg.

És nem ismerek semmi olyat a világon, ami lényegében nem szertartás. Mert ne várj semmit se az architektúra nélküli katedrálistól, az ünnepek nélküli évtõl, az arányok nélküli arctól, a szabályzat nélküli hadseregtõl, a szokások nélküli hazától. Nem tudnál mit kezdeni össze-vissza dobált építõanyagaiddal.

Miért állítanád az összevissza hányt anyagokról, hogy az a valóság, és a szertartásról, hogy az az illúzió? Hiszen a tárgy maga is részeinek a rendje. Miért lenne szerinted kevésbé valóságos a hadsereg, mint a kõ? Én azonban kövön annak a pornak bizonyos fajta rendjét értem, amelybõl áll. És éven a napok szertartásrendjét. Miért lenne kevésbé igaz az év, mint a kõ?

Vannak emberek, akik csak az egyes embereket ismerték fel. Persze, helyes, hogy az egyének boldoguljanak, táplálkozzanak, öltözködjenek, és ne szenvedjenek túlságosan. De lényegükben halnak meg, nem lesznek egyebek, mint összehányt kövek, ha nem alapozod meg országodban az emberek szertartásrendjét.

Különben az ember semmi. És nem siratod meg jobban a testvéredet, ha meghal, mint a kutya azt a másikat, amelyiket vele együtt ellett az anyja. De örömöt sem fogsz érezni, ha hazatér testvéred. Mert a testvér hazatérésének olyannak kell lennie, mint a megszépülõ templom, és a testvér halálának, mint az egyik templomhajónak a leomlása.

A berber menekülteknél sohasem tapasztaltam, hogy megsiratták volna halottaikat.

Hogyan tudnám megmutatni neked, mit is akarok? Immár nem holmi tárgyról van szó, amelyik az érzékszerveinkhez, hanem a lelkünkhöz szól. Ne kívánd, hogy igazoljam rátok kényszerített szertartásrendemet. A logika a dolgok szintjén helyezkedik el, nem pedig a dolgokat megkötõ csomóén. Erre már nincsenek szavaim!

Láttad, hogyan másznak a fény felé, haladnak felfelé a fán a vak hernyók. Te pedig, aki ember módra figyeled õket, megfogalmazod magadban, hogy mi felé törekszenek. És kijelented: “Fény”, vagy “Csúcs”. Csakhogy a hernyók ezt nem tudják. Terád is áll ugyanez: kapsz valamit a katedrálisomtól, az esztendõmtõl, az arcomtól, a hazámtól. Ez a te igazságod, és cseppet sem törõdöm a fecsegéseddel, mert az csak a tárgyakra érvényes. Te hernyó vagy. És nem fogod fel, hogy mire törekszel.

Ha tehát a katedrálisomból, az esztendõmbõl, az országomból megszépülve, megszentelve vagy láthatatlan táplálékkal töltekezve lépsz ki, magamban így gondolkozom: “Milyen szép, embereknek való katedrális. Milyen szép esztendõ. Milyen szép ország.” Még ha nem tudom is, honnan tekintsem, hogy megtudjam az okát.

Akárcsak a hernyó, egyszerûen találtam valamit, ami nekem való. Mint a vak, aki télen a tenyerével keresi a kandallót. És megtalálja. Leteszi a botját, és keresztbe tett lábbal a tûz mellé telepszik. Jóllehet semmit sem tud a tûzrõl úgy, ahogyan te tudsz róla valamit, aki látsz. De megtalálta teste igazságát, mert megfigyelheted, eztán már nem mozdul el a helyérõl.

És ha azt veted igazságomnak a szemére, hogy nem is igazság, akkor elmondom neked az egyetlen igazi mértantudósnak, barátomnak a halálát, aki halni készülvén megkért, hogy legyek mellette végóráján.

Elballagtam hát hozzá, mert nagyon szerettem.

- Mértantudósom, barátom, imádkozni fogok érted Istenhez.

De fáradt volt, mert sokat szenvedett.

- Ne törõdj a testemmel. Karom, lábam már elhalt, olyan vagyok, mint az elöregedett fa. Ne zavard hát munkájában a favágót...

- Nem sajnálsz semmit, mértantudós?

- Mit sajnálnék? Emlékszem erõs karomra, erõs lábamra. De az egész élet születés. És olyannak fogadjuk el magunkat, amilyenek vagyunk. Sajnáltad-e valaha kora gyermekségedet, tizenöt esztendõdet vagy érett férfikorodat? Az ilyen bánatok rossz költõnek valók. Nem sajnálkozás az, amit ilyenkor érez az ember, hanem mélabú okozta kellemes érzés, nem szenvedés, hanem az elpárolgott édes bor illata a kancsóban. Persze, amikor elveszíted a szemedet, siránkozol, hiszen minden vedlés fájdalmas. De nem olyan tragikus dolog félszemmel sétálni a világban. Láttam én már nevetõ vakokat is.

- Az embernek eszébe juthat a boldogsága...

- Honnan veszed, hogy ez szenvedést jelent? Jó, láttam már olyan embert, aki szenvedett annak a távozása miatt, akit szeretett, és aki a napok, az órák és a dolgok értelme volt számára. Mert a temploma omlott össze. De nem láttam szenvedni azt, aki, miután megismerte a szerelem elragadtatását, megszûnt szeretni, s ezzel elvesztette örömei tûzhelyét. És azt sem, akit elõbb felkavart a költemény, de most már untatja. Mibõl gondolod, hogy szenved? A lélek alszik, és az ember nincs többé. Mert az unalom nem azonos a nosztalgiával. A szerelmi bánat még mindig szerelem... és ha nincs többé szerelem, akkor szerelmi bánat sincsen. Ilyenkor már csak az az unalom nyomaszt, amelynek a helye a dolgok szintjén van, mert a dolgoknak már nincs mit adniuk számodra. Életem építõelemei abban a pillanatban összeomlanak, amikor kihull a zárókõ, olyan ez, mint a vedlés okozta szenvedés, és én ezt hogyan ismerhetném? Hiszen csak most kezdem megismerni az igazi zárókövet, az igazi jelentést, és azt, hogy életem építõelemeinek sohasem volt több értelmük, mint amennyi most van. Hogyan ismerhetnék hát lelki gyötrelmet, hiszen szemem számára immár van felépült és befejezett és végre kivilágított bazilika.

- Tudós, miket beszélsz te itt! Az anya siránkozhat meghalt gyermeke emléke felett.

- Igen, akkor, amikor távozik. Mert a dolgok elveszítik értelmüket. Az anya teje nem szûnik tovább gyûlni, de gyermek nincs többé. Nyomaszt a kedvesnek szánt bizalmas mondanivalód, de kedves nincs többé. És ha eladtad vagy elherdáltad birtokodat, mit fogsz kezdeni a birtok szeretetével? Mindig a vedlés pillanata a fájdalmas. De tévedsz, mert a szavak megzavarják az emberek fejét. Eljön az óra, amelyben a régi dolgok értelmet nyernek, amely az volt, hogy segítsen megvalósulásodban. Elérkezik az az óra, amelyben úgy érzed, gazdagabb lettél azáltal, hogy valamikor szerettél. És vele együtt az a mélabú, amelyik oly édes. Eljön az az óra, amelyben, megöregedvén, az anya arca megindítóbb, a szíve ragyogóbb, jóllehet nem meri bevallani, mert annyira fél õ is a szavaktól, hogy milyen édes érzés számára holt gyermekére emlékeznie. Hallottad-e akárcsak egyetlen anyától is azt, hogy bár inkább soha ne ismerte, ne szoptatta, ne babusgatta volna?

Mértantudósom sokáig hallgatott, majd így folytatta:

- Így tehát magam mögött hagyott életem most már emlékké lesz számomra...

- Ó, tudós barátom, áruld el nekem, miféle igazság teszi ilyen derûssé lelkedet...

- Ismerni valamely igazságot talán nem egyéb, mint csendben szemlélni azt. Ismerni az igazságot talán jog végre az örök hallgatásra. Azt szoktam mondani, hogy az a fa igazi, amelyik bizonyos viszony a részei között. Meg az erdõ, amely bizonyos viszony a fák között. Meg a birtok, amely bizonyos viszony a fák, a mezõk és a birtok egyéb alkotóelemei között. Meg az ország, amely bizonyos viszony a birtokok, a városok és az ország egyéb alkotó elemei között. És Isten, aki tökéletes viszony az országok meg minden között, ami van a világon. Isten épp olyan igaz, mint a fa, jóllehet nehezebben kiolvasható. De nekem már nincsen több kérdeznivalóm.

Eltûnõdött.

- Nem ismerek más igazságot. Csak struktúrákat ismerek, amelyeknek a segítségével többé-kevésbé kényelmesen tudom leírni a világot. Csakhogy...

Ezúttal sokáig hallgatott, én pedig nem merészeltem félbeszakítani.

- Csakhogy néha úgy tûnt nekem, hogy hasonlítanak valamire...

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Ha kutatok, akkor már meg is találtam, mert a lélek csak arra vágyik, ami már az övé. Megtalálni annyi, mint látni. És hogyan keresném, kutatnám azt, aminek még nincsen számomra értelme? Már mondtam neked, hogy a szerelmi bánat maga is szerelem. Senki sem szenved az után való vágyakozásában, amirõl még nincs fogalma. És mégis, mintha olyan dolgok miatt bánkódtam volna, amelyeknek még nem volt értelmük. Különben miért haladtam volna olyan igazságok felé, amelyeket képtelen voltam felfogni? Ismeretlen kutak felé választottam egyenes utakat, amelyek mintha csupa tekervény lettek volna. Ösztönösen éreztem rá struktúráimra, mint a vak hernyók a napra.

És amikor templomot építesz, s a templom szép, mire hasonlít?

És amikor szertartásokat szabsz az emberek számára, amelyek úgy hevítik õket, mint a tûz melengeti a te vak emberedet, mire hasonítatnak? Mert a példák nem mind szépek, és vannak olyan szertartások is, amelyek senkit sem hoznak tûzbe.

De a hernyók nem ismerik melegítõ napjukat, a vakok nem ismerik tüzüket, és te sem ismered azt az arcot, amelynek hasonlatosságára építed a templomot, hogy ünneppé legyen az emberek szívében.

Volt számomra egy arc, amelyik csak az egyik oldalról világított nekem, a másikról nem, mert arra kényszerített, hogy feléje forduljak. De még nem ismerem...

Isten ekkor mutatta meg magát az én tudós barátomnak.

Az aljas tettek aljas lelkeket választanak maguknak eszközül. A nemes tettek nemes lelkeket.

Az aljas tettek aljas indítékokkal fogalmazzák meg magukat. A nemes tettek nemes indítékokkal.

Ha árulást akarok elkövettetni, árulókkal követtetem el.

Ha építtetni akarok, kõmûvesekkel építtetek.

Ha békét csinálok, gyávákkal iratom alá.

Ha halált kívánok, hõsökkel üzentetem meg a háborút.

Mert nyilvánvaló, hogy amikor a különbözõ irányzatok egyike gyõzedelmeskedik, az vállalja, aki a leghangosabban képviselte ezt az irányzatot. És ha úgy adódik, hogy a szükséges irány megalázó, az vezet abba az irányba, aki akkor is azt kívánta egyszerû aljasságból, amikor egyáltalán nem volt még szükségszerû.

Épp oly nehéz a megadást a legvitézebbekkel elhatároztatni, amilyen nehéz a leggyávábbakat rávenni, hogy õk válasszák az élet feláldozását.

És ha valamely cselekedet szükségszerû, bár bizonyos szempontból megalázó, hiszen semmi sem egyszerû, azt küldöm elõre, aki a legkevésbé fog undorodni, mert õ bûzlik a legjobban. Szemeteseimet nem a kényes orrúak közül választom ki.

Ugyanígy teszek, ha gyõztes ellenségemmel kell tárgyalni. A tárgyalás folytatására az ellenség barátját választom. De ne tégy szemrehányást azért, hogy becsülöm az egyiket, se azért, hogy ellenkezés nélkül meghajlok a másik elõtt.

Mert ha megkérdezed szemeteseimet, hogy nyilatkozzanak, minden bizonnyal azt fogják mondani, azért szedik össze a szemetet, mert kedvelik a szemétillatot.

A hóhér is azt fogja válaszolni, hogy azért üti le a fejeket, mert szereti a vért.

De tévednél, ha engemet, aki alkalmazom õket, az õ beszédük alapján ítélnél meg. Mert én a szeméttõl való iszonyom és a tiszta küszöb szeretete miatt állítottam szeméthordókat. És az ártatlan vér kiontásától való iszonyodásom indított arra, hogy hóhért rendeljek.

Ne hallgasd tehát, amit az emberek mondanak, ha meg akarod õket érteni. Mert én ugyan azért döntöttem a háború és az élet feláldozása mellett, hogy megvédjem csûreinket, a legbátrabbak, akik ilyenkor elõállanak, hogy hõsi halálra buzdítsanak, csak a becsületrõl meg a hazáért való halál nagyszerûségérõl fognak beszélni. Mert senki sem hal meg a teli padlásért.

Ugyanígy van ez a hajó szeretetével is, amely a szegkovács esetében a szegek szeretetévé lesz.

És ha békére szántam el magamat, hogy megóvjam a teljes kifosztástól legalább egy részét ezeknek a padlásoknak, mielõtt még mindet elpusztítaná a tûz, hogy aztán háború és béke helyett ne maradjon más, csak a holtak álma, azok kerülvén elõtérbe az aláíráshoz, akik a legkevésbé elfogultak az ellenséggel szemben, másról sem fognak szónokolni, csak e törvények szépségérõl, meg ezeknek az elhatározásoknak az igazságos voltáról. Persze, õk hinni is fogják, amit mondanak. Holott egészen másról volt szó.

Ha elutasíttatok valamit, akkor mindig az fogja az elutasítást végrehajtani, aki egyébként is mindent elutasítana. Ha adatok valamit, akkor az fogja adni, aki egyébként is mindent megadna.

Mert az ország hatalmas és súlyos dolog, amely nem szófecsérlés közben halad elõre. Ma éjszaka magas teraszomról elnézem ezt a fekete földet, amelyen ez a rengeteg alvó és virrasztó, boldog vagy boldogtalan, elégedett vagy elégedetlen, bizakodó vagy kétségbeesett ember él. Tulajdonképpen rájöttem, hogy az országnak nincsen hangja, mert az ország néma óriás. Hogyan értethetném meg veled, mit jelent számomra az ország vágyaival, fellángolásaival, kiábrándulásaival és hívásaival, hiszen még azokat a szavakat sem tudom megtalálni, amelyek a hegyet értetnék meg veled, aki eddig csak a tengert ismerted?

Ezek az emberek mind az ország nevében, de mind más és más módon beszélnek. És okkal igyekeznek az ország nevében szólni. Mert helyes dolog, hogy kiáltásra tudjuk bírni ezt a szótlan óriást.

Már beszéltem neked a tökéletességrõl. A szép himnusz rosszul sikerült himnuszokból születik, mert ha senki sem gyakorolja magát ebben a mûvészetben, akkor sohasem születik szép ének.

Egyszóval mindnyájan mást mondanak, mert még nincs nyelv, amelyik ki tudná fejezni az országot. Ne zavard õket. Hallgasd meg mindnyájukat. Mindegyiknek igaza van. De még nem hágtak elég magasra hegyeiken, és ezért nem értik meg, hogy a másiknak is igaza van.

És ha egymásnak esnek, széthúznak, börtönbe vetik és ölik egymást, azt azért cselekszik, mert olyan szóra vágynak, amelyet még nem képesek kimondani.

Én megbocsátom nekik, ha dadognak.

Azt kérdezed tõlem: “Miért fogadja el ez a nép, hogy rabszolgasorsra vessék, és miért nem küzd az utolsó szál emberig?”

Csakhogy különbséget kell tenni a szeretetbõl való - tehát nemes - önfeláldozás és a kétségbeesésbõl elkövetett - tehát alantas vagy közönséges - öngyilkosság között. Az áldozat, akárcsak a birtok, a közösség vagy a templom, istent kíván, aki megkapja azt a részt, amelyet ráruházol, és amelyre elcseréled magadat.

Egyesek vállalkozhatnak rá, hogy meghaljanak az összesért, még ha haszontalan is a halál. De a halál sohasem haszontalan. Mert a többi ember megszépül tõle, és tisztább tekintettel, tágabb lélekkel él tovább.

Miféle atya az, aki nem szakítja ki magát karjaidból, hogy a fiát elnyeléssel fenyegetõ örvénybe vesse magát? Nem tudod visszatartani. De kívánhatod-e, hogy együtt ugorjanak bele? Ki lesz gazdagabb az õ életük árán?

A becsület nem az öngyilkosság, hanem az áldozat fénye.

Ha ítéletet mondasz mûvemrõl, azt kívánom, hogy róla szólván ne légy rám tekintettel ítéleted megalkotásában. Ha arcot faragok ki a kõbõl, elcserélem magamat erre az arcra, és szolgálok neki. Nem pedig õ szolgál nekem. És valóban, még a halál kockázatát is vállalom, csak hogy be tudjam fejezni alkotásomat.

Ne takarékoskodj hát bírálatoddal attól tartva, hogy megsértesz hiúságomban, mert nincs bennem hiúság. A hiúságnak számomra nincs semmi értelme, hiszen nem rólam van szó, hanem arról a bizonyos arcról.

Ám ha ez az arc megváltoztatott téged, mert valami újat hozott számodra, ne takarékoskodj dicséreteiddel sem, attól tartva, hogy meghántod szerénységemet. Mert nincs bennem szerénység. Olyan céllövésrõl volt itt szó, amelynek az értelme felettünk áll, de amelyben együtt kell mûködnünk. Én mint nyílvesszõ, te mint cél.

Amikor majd meghalok.

“Uram, hozzád érkezem, mert a te nevedben szántottam-vetettem. Tied tehát a vetés.”

“Én öntöttem ezt a viaszgyertyát. A te dolgod, hogy meggyújtsad.”

“Én felépítettem ezt a templomot. A te dolgod, hogy csendjében lakozzál.”

“Mert a vad elfogása nem az én feladatom: én csak a csapdát készítettem. Azért foglaltam el ezt a magatartást, hogy lelkesítsen. És embert építettem a te isteni erõvonalaid szerint, hogy járjon. A te dolgod, hogy eszközödül használd, ha ez dicsõségedet szolgálja.”

A bástyák tetejérõl mélységeset sóhajtottam: “Isten veled, népem - gondoltam magamban -. Megfogyatkoztam szeretetemben, és most aludni térek. De mégis gyõzhetetlen vagyok, ahogyan gyõzhetetlen a mag. Nem mondtam el arcom minden tulajdonságát. De alkotni nem egyenlõ az elmondással. Tökéletesen kifejeztem magamat, ha ilyen hangot hallattam, és nem másfélét. Ha ilyen kifejezést örökítettem meg az arcon, és nem mást. Ha ilyen élesztõt kevertem a tésztába, és nem mást. Ti mind énbelõlem születtetek, mert amikor választanotok kell egyet a számtalan lehetséges cselekvés közül, rákerültök arra a láthatatlan lejtõre, amelyiken kénytelenek vagytok az én fámat növelni, és így énszerintem lenni.”

“Persze, ha meghalok, szabadnak érzitek majd magatokat. De csak úgy, ahogyan szabad a folyónak a tenger felé hömpölyögnie, az elhajított kõnek legurulnia.”

“Hozzatok ágakat. Hozzatok virágokat és gyümölcsöket. Szüretkor majd megmérettek.”

“Szeretett népem, ha sikerült gyarapítanom atyai örökségedet, légy hûséges nemzedékrõl nemzedékre.”

És miközben imádkoztam, a strázsa fel-alá járt. Én pedig elmélkedtem.

“Országom õrállókat ad nekem, akik vigyáznak. Így tehát meggyújtottam azt a tüzet, amely az éberség lángjává lesz a vigyázókban.”

“Szép a katonám, mikor figyel...”

Mert átszellemítem számotokra a világot, mint a gyermek a három kavicsát, ha a játékban más szereppel, különbözõ értékekkel ruházom fel õket. A gyermek számára a valóság nem a kavicsokban, sem a szabályokban van - a szabályok nem egyebek, mint amolyan kedvezõ csapda -, hanem egyedül a játékból származó lelkesedésbõl. A kavicsok ettõl lényegülnek át.

És mit kezdenél tárgyaiddal, házaddal, szerelmeiddel, a füledbe jutó zajokkal, a szemed elé kerülõ képekkel, ha nem válnak téged átlényegítõ láthatatlan palotám építõanyagaivá?

Azok azonban, akik semmi örömet nem lelnek tárgyaikban, mert nincsen számukra ország, amely lelkesítse õket, a tárgyak ellen jönnek indulatba. “Miért van az, hogy a gazdagság nem tesz gazdagabbá?” - siránkoznak, és megállapítják, hogy nincs mást tenni, tovább kell gyarapítani, mivel eddig nem bizonyult elégnek. És újabb vagyonokat harácsolnak össze, s ezek még nagyobb terheket rónak rájuk. És gyógyíthatatlan csömörükben kegyetlenekké válnak. Mert nem tudják, hogy mást keresnek, mivel eddig nem leltek rá. Találkoztak azzal, aki végtelenül boldognak látszott, mert szerelmes levelet kapott. Erre a válla fölé hajolnak, és figyelik, hogyan örül a fehér papíron sorakozó fekete betûknek, aztán megparancsolják rabszolgáiknak, hogy éjt nappallá téve írjanak tele ezernyi fekete betûvel fehér lapokat. És megkorbácsolják õket, mert nem sikerül megalkotniuk az õket boldoggá tevõ talizmánt.

Mert nincsen számukra semmi, amitõl a tárgyak visszhangot keltenének egymáson. Halomba hányt köveik sivatagában élnek.

Én azonban eljövök, és rajtuk keresztül építem fel a templomot. És ugyanazok a kövek boldogságot árasztanak majd rájuk.

Mert fogékonnyá tettem õket a halálra. Anélkül egyébként, hogy ezt megbántam volna. Mert így fogékonyak voltak az életre is. De ha bevezetném nálatok az elsõszülöttségi jogot, akkor ugyan több okod lenne rá, hogy gyûlöld a testvéredet, de egyúttal arra is, hogy szeresd és megsirasd. Még azt is, amelyik törvényem értelmében kisemmiz. Mert így már a bátyád hal meg, aminek van értelme: a törzs felelõse, vezetõje, mágnespólusa. Ha pedig te halsz meg, õ a bárányát siratja, akinek segített, akit szeretett szeretni, akinek tanácsokat adott este a lámpa világánál.

De ha egymással egyenlõvé, egyformán szabaddá teszlek benneteket, akkor semmi sem változik a halállal, nem fogtok majd sírni. Jól megfigyeltem én ezt harcosaimon a csatában. Bajtársad meghalt, de tulajdonképpen semmi jelentõs változás nem történt. Azonnal más áll a helyére. Te pedig katona méltóságának, önként vállalt áldozatnak, férfias nemességnek nevezed a halállal szemben tanúsított érzéketlenségedet. Hogy nem vagy hajlandó könnyet ejteni. De hiába botránkoztatlak meg, mégis elmondom neked: azért nem sírsz, mert nincs, ami sírásra bírjon. Mert nem is tudod, hogy az a bajtársad valóban meghalt. Igazán meghalni talán majd késõbb fog, amikor elkövetkezik a béke. Mert állandóan ott van melletted egy másik jobbról, egy másik balról, vállhoz emelt fegyverrel. Nincs idõd megkérdezni tõle, mit tudott adni egyedül. Ahogyan a bátyád tudott neked védelmet nyújtani. Mert amit az egyik adott, ezentúl majd a másik adja meg helyette. A zacskóban nem ejtenek könnyet a golyók, ha hiányzik valamelyik, mert a zacskó dugig tele van más, hasonló golyókkal. A halottakról csupán annyit mondasz: “Most nincs rá idõm... majd késõbb hal meg.” De nem, mert a háború befejeztével az élõk is szétszóródnak. Így bomlik szét az a kép, amelyet együtt alkottatok. Elevenek és halottak, mind hasonlítani fogtok egymásra. A távollevõk hasonlatosak lesznek a halottakhoz, a halottak a távollévõkhöz.

De ha egy fa részei vagytok, akkor mindegyikõtök függ az összestõl, az összes mindegyikõtöktõl. És ha az egyik eltávozik közületek, megsiratjátok.

Mert ha valami alakzathoz tartoztok, akkor hierarchia uralkodik köztetek. Ilyenkor kiderül egymás számára való fontosságotok. Mert ha nincsen hierarchia, testvérek sincsenek. És mindig azt hallottam, amikor valamiféle függés volt, hogy “a testvérem”.

De mindezt nem azért mondom, hogy megkeményítsem szíveteket a halállal szemben. Mert ez nem azt jelentené, hogy valamely megalázó gyengeséggel szemben keményítlek meg benneteket, amilyen például a vértõl való iszonyodás, vagy az ütésektõl való félelem - a kemény szív ilyen esetben nagyobbá tesz benneteket -, hanem azt, hogy könnyebben viseljétek el a halált, mert valami kevesebb hal meg. És csakugyan, minél szegényebb tartalékot jelent szívetek számára testvéretek, annál kevésbé siratjátok a halálát.

Én gazdagítani akarlak benneteket. Azt akarom, hogy visszhangozzék bennetek a testvéretek. És azt, hogy szerelmetek, ha szerettek, egy ország felfedezése legyen számotokra, ne pedig üzekedés, mint ahogy a bak csinálja. Mert a bak valóban nem sír. De haljon csak meg a szeretett asszony, számkivetettnek érzitek magatokat. És aki ilyenkor azt mondja, hogy férfiként viseli el a halálát, azért beszél így, mert állattá alacsonyította szerelmesét. És ha fordítva történik, akkor majd az asszony is úgy fogadja az õ halálát, mint az állat, és azt mondja: “Helyes, hogy a férfiak meghaljanak a háborúban...” Mármost én is azt akarom, hogy háborúban haljatok meg. Mert ki fog szeretni igazán, ha nem a harcoló katona? De nem akarom, hogy hitvány módon leszóljátok, megvessétek kincseiteket, csak azért, hogy kevésbé kelljen sajnálnotok õket, mert akkor ki más hal meg, mint egy közönyös robot, amelyik semmi áldozatot sem hoz az országért!

Én azt kívánom, hogy a legjobb részeteket adjátok nekem. Mert csak akkor lesztek nagyok.

Tehát nem az élet megvetésére ösztönözlek benneteket, hanem, ellenkezõleg, az élet szeretetére.

És arra, hogy még a halált is szeressétek, ha a halál az országra való elcserélõdés.

Mert semmi sem ellentéte valaminek. Isten szeretete a haza szeretetét gyarapítja bennetek. A haza szeretete a birtokét. A birtoké a hitvesét. És a hitves szeretete annak az egyszerû ezüsttálcának a szeretetét, amely az ölelkezés után a vele együtt elfogyasztott tea szeretete.

Mivel azonban gyötrelmesen nehézzé teszem számotokra a halált, egyúttal vigasztalást is akarok nektek nyújtani. Ezért költöttem ezt az imádságot azoknak, akik sírnak: Imádság a halál ellen.

“Megírtam a költeményemet. De még hátravan a kijavítása.”

Atyám indulatba jött:

“Megírod a költeményedet, aztán nekilátsz kijavítani! Mi más az írás, mint javítás! Mi más szobrot gyúrni, mint javítgatni! Láttál már agyagot gyúrni? Javításról javításra bukkan elõ az arc, már maga az elsõ hüvelyknyom is javítást jelentett az agyagtömbön. Amikor megalapítom a városomat, a homokot javítom ki. Aztán a városomat. És javítgatásról javítgatásra haladok Isten felé.”

Mert valóban úgy van, hogy viszonyulásokkal fejezed ki magadat. Egymáson visszhangoztatod a harangokat. De az egymáson visszhangoztatott tárgyaknak nincs jelentõségük. Nem egyebek, mint annak a csapdának az anyaga, amellyel elfogod a vadat, a vad pedig sohasem azonos természetû a csapdával. És már mondtam neked: egymáshoz kapcsolódó tárgyak kellenek.

A táncban meg a zenében azonban olyan idõbeliség van, amely miatt nem tévedhetek mondanivalódat illetõen. Itt lassítasz, ott gyorsítasz, amott felviszed a dallamot, aztán lefelé hajlítod. És önmagadnak válaszolgatsz, mint a visszhang.

Ahol azonban egyszerre tárod elém az egészet, kódra van szükségem. Mert ha nincs se orr, se száj, se fül, se áll, hogyan tudjam, mi az, amit megnyújtasz vagy megrövidítesz, sûrítesz vagy könnyítesz, kiegyenesítesz vagy elferdítesz, elmélyítesz vagy kidomborítasz? Hogyan ismerjem fel tételeidet, különböztessem meg ismétléseidet és visszhangjaidat? És hogyan olvassam ki belõle mondanivalódat? Ám az arc kóddá lesz számomra, mert ismerek olyat, amelyik tökéletes, és olyat is, amelyik köznapi.

Persze semmit sem fejezel ki számomra, ha tökéletesen banális arcot társz elém, legfeljebb egyszerûen kódot, vonatkozási tárgyat, aktmodellt szolgáltatsz. Nem azért van rá szükségem, hogy megragadjon, hanem hogy el tudjam olvasni, mit igyekszel közölni velem. Márpedig ha magát a mûtermi modellt mutatod fel, valóban semmit sem közölsz. Ezért fogadom el, hogy eltávolodj a modelltõl, eltorzítsd és összekuszáld, de csak annyira, hogy azért a kulcsa a kezemben maradjon. Akkor sem teszek neked szemrehányást, ha úgy találod helyesnek, hogy a szemet a homlok közepére helyezd.

Jóllehet ekkor ügyetlennek tartlak, ugyanúgy, mint azt, aki zenemûvészetét azzal akarná bemutatni, hogy nagy zajt csap, vagy aki költeményében túlságosan feltûnõvé sikerít egy-egy képet, ily módon akarva felhívni rá a figyelmemet.

Mert mondom neked, illõ dolog lebontani az állványzatot, miután befejezted templomodat. Nincs rá szükségem, hogy tudjam, milyen eszközökkel dolgoztál. És mûved éppen akkor tökéletes, ha már észre sem veszem õket.

Mert, hogy pontosan fejezzem ki magamat, engem nem az orr érdekel, semmi szükség sincs a mutogatására azzal, hogy a mûvész a szobor homlokára helyezze, sem arra, hogy a szót a költõ túlságosan erõteljesre sikerítse, mert akkor elfedi a költõi képet. S a képet se erõltesse, különben tönkreteszi a stílust.

Amit tõled várok, az más természetû, mint a csapdád anyaga. Például a csend a kõbõl épített katedrálisban. Mármost az történik, hogy bár azt állítottad, megveted az anyagot, és mindenkor csak a lényeget keresed, és e nemes törekvésed nevében megfejthetetlen költõi mondanivalót ömlesztesz rám, éppen te készítesz számomra rikító színekre festett roppant csapdát, amely egyszerûen agyonnyom, és közben elrejti elõlem a halva született egeret, amelyet megfogtál vele.

Mert mindaddig, amíg színesnek, csillogónak vagy paradoxnak talállak, semmit sem kaptam tõled Egyszerûen csak mutogatod magadat, mintha vásárban lennél. Ám tévedtél az alkotás tárgyát illetõen. Mert az nem önmagad mutogatása, hanem az én megvalósulásom elõsegítése. Nos, ha túl sokat hadonászol elõttem madárijesztõddel, máshová szállok.

Ezzel szemben az, aki oda vezetett, ahová akart, s aztán visszavonult, el tudja hitetni velem, hogy a világot fedezem fel, és eléri, amire vágyott: segített megvalósulásomban.

De azt se hidd, hogy ez az alkotói szerénység azt jelenti, hogy olyan gömböt csiszolgatsz számomra, amelyiken homályosan valami orr, száj és áll lebeg, mintha viaszt felejtettél volna a tûzben, mert ha ennyire lenézed eszközeidet, akkor vesd el magát a márványt, az agyagot vagy a bronzot is, hiszen ezek sokkal anyagszerûbbek, mint akár a legegyszerûbbre formált ajak.

Az alkotó mûvész szerénysége abban mutatkozik meg, hogy nem hangsúlyozza túlságosan azt, amit meg akar mutatni. Mivel naphosszat éppen elég arcot látok, én amúgy is elsõ pillanatra észre fogom venni, hogy szándékod az orr halványabb megrajzolása; ugyanúgy azt sem nevezem szerénységnek, ha szobrodat elsötétített szobában helyezed el.

Az igazán láthatatlan arc, amelytõl valóban semmit Sem kapok, a köznapi arc.

De ostoba fajankók lettetek, ezért kell kiabálnotok, hogy halljanak benneteket.

Valóban tervezhetsz nekem tarka szõnyeget is, de a szõnyegnek mindig csak két dimenziója van, és hiába szól érzékeimhez az ilyen szõnyeg, nem szól a lelkemhez vagy a szívemhez.

Hadd ábrándítsalak ki a sziget illúziójából. Mert azt hiszed, hogy a fák, a mezõk, a nyájak szabadságában, a nagy terek magányának felemelõ nagyszerûségében, a féktelen szerelem hevületében te is majd oly egyenesen szökkensz a magasba, mint a fa. Csakhogy a legegyenesebbre nõtt fák, amelyeket láttam, nem azok, amelyek szabadon nõnek. Mert a szabadban nõtt fák nem sietnek nõni, növekedés közben el-elhagyják magukat, girbegurbán fejlõdnek. Az õserdõ fája viszont, amelyet minden oldalról szorongat a napot elõle elrabló ellenség, meredeken tör fel az ég felé, mintha sürgetõ hívásra felelne.

És ha hosszú idõre mész el a sivatagba (mert más dolog az, ha csupán a város zaját akarod ott kipihenni), csak egy módot ismerek arra, hogy életet önts bele, hogy megõrizd munkakedvedet, és lelkesedést termõ humusszá alakítsd át. Ez az egyetlen mód az, ha erõvonalak hálóját feszíted föléje. Akár a természet, akár az ország erõvonalaiét.

Én pedig olyan kúthálózatot telepítek a sivatagban, amely elég szegényes lesz ahhoz, hogy utadnak minden egyes kút szerencsés vége, ne csupán átmenõ állomása legyen. Mert a hetedik nap táján már takarékoskodni kell a tömlõk vizével. És minden erõt megfeszítve kell haladni a következõ kút felé. Önmagunk legyõzése árán eljutni hozzá. Minden bizonnyal el kell veszíteni még a hátas állatokat is, hogy le tudjuk gyõzni a teret, a magányt, mert ez a kút megéri az érte hozott áldozatokat. Homokba fulladt karavánok, amelyek nem találták meg, hirdetik a dicsõségét. Az õ dicsõsége ragyog a tûzõ napon fehérlõ csontjaik felett.

Ezért az indulás óráján, amikor ellenõrzöd a rakományt, húzol még egyet a hevedereken, hogy lásd, vajon nem csúszik-e meg a teher, megvizsgálod a vízkészletet, önmagad legjobb részét mozgósítod. Aztán elindulsz a távoli vidék felé, amelyet messze, a homokon túl, áldásukkal öntöznek a vizek, úgy járod végig a kutat kúttól elválasztó távolságot, mint megannyi lépcsõfokot, a sivatag szertartásrendjének foglyaként, mert el kell járnod a táncot, le kell gyõznöd az ellenséget. És miközben izmaidat erõsítem, lelket építek fel benned.

De ha még jobban gazdagítani akarlak, ha azt akarom, hogy a kutak mint megannyi mágnessarok vonzzanak, vagy még erõsebben taszítsanak, és ily módon építõmunkává legyen lelked és szíved számára a sivatag, ellenségekkel népesítem be. Õk birtokolják a kutakat, és hogy ihass, ravaszkodnod, harcolnod, gyõznöd kell. És aszerint, hogy az ott táborozó törzsek kegyetlenebbek vagy kevésbé kegyetlenek, lelkükben rokonabbak vagy megfejthetetlen nyelven beszélnek, fel vannak fegyverkezve vagy fegyvertelenek - lépteid hol gyorsulnak, hol lassúdnak, hol halkabbak, hol zajosabbak lesznek, és naponta megjárt távolságaid is változnak, jóllehet szemre ugyanazt a síkságot járod. És így telik meg mágnesességgel, válik változatossá és színezõdik mindig másként az a végtelen tér, amelyik eleinte sárga és egyhangú volt, de aztán elméd és szíved számára változatosabbá lesz, mint azok a boldog országok, amelyek tele vannak üde völgyekkel, kék hegyekkel, édesvizû tavakkal és rétekkel.

Mert lépted itt a halálraítélté, amott a börtönébõl szabadult fogolyé, itt tele leskelõdõ veszedelemmel, amott szerencsés kifejlettel. Egyszer üldözött emberé, másszor figyelmes tapintaté, akárcsak a kedves szobájában, akit nem akarsz felébreszteni.

És valószínûleg többnyire semmi sem fog történni utazásod alatt, mert ahhoz, hogy értékesebbé tegyék táncodat, elégséges, hogy számítsanak neked ezek a különbségek, és indokolt, szükséges és tökéletes legyen a belõlük származó szertartás. A csoda ebben az esetben az lesz, hogy ha az a másik ember, akit beosztok karavánodba, nem érti a nyelvedet, s ezért nem is veszi ki részét félelmeidbõl, reményeidbõl és örömeidbõl, s egyszerûen csak azt a munkát végzi, mint hátasállataid gondozói, semmi mást nem fog látni az egészbõl, csak egy üres sivatagot, és ásítozva halad át a véget érni nem akaró térségen, csak az unalmát érzi, akkor sivatagomban semmi sem változtatja meg ezt az utast. A kút az õ számára nem lesz egyéb, mint közepes nagyságú lyuk, amelybõl elõbb ki kellett takarítani a homokot. És ugyan mit vett volna észre az ellenségbõl, hiszen az ellenség lényege éppen az, hogy láthatatlan: csupán szélsodorta maréknyi porszem, jóllehet ezek a porszemek elegendõk ahhoz, hogy mindent átalakítsanak annak a számára, aki érintkezik vele, ahogyan a só alakítja át az ünnepi lakomát. De elég megértetnem veled játékszabályait, és sivatagom egy csapásra olyan hatalmassá, olyan ellenállhatatlanná válik, hogy nyugodtan választhatom a külváros vagy a pocsolyaszerûen mozdulatlan oázis közönséges, önzõ, közönyös és szkeptikus lakóját, kényszeríthetem egyetlen sivatagi átkelésre, hogy máris kipattantsam belõle az embert, ahogyan a mag pattan ki burkából, és kivirágoztassam szívét-lelkét. Te pedig régi bõrödet levetve pompás szépségben, megedzõdve térsz vissza, hogy ezután te is az erõsek életét éld. És ha arra szorítkoztam, hogy megismertesselek a mondanivalójával, mert a lényeg nem magukban a dolgokban, hanem a dolgok értelmében van, a sivatag akkor is úgy kicsíráztat, úgy megnõttet, mint a nap.

Úgy haladsz majd át rajta, mint valami csodálatos fürdõmedencén. És amikor kilépsz a túlsó szélén, kacagón, férfiasan és megragadón, rád ismernek majd az asszonyok, akit téged kerestek, és elég lesz közönyösen mutatnod magadat, hogy megkaphasd õket.

Milyen esztelen az, aki az emberek boldogságát vágyaik kielégítésében véli megtalálni, azt hívén, hogy mivel látta õket menni, az embernek mindenekfelett a cél elérése a fontos. Mintha valaha is létezne, létezett volna cél.

Ezért mondom neked: az ember számára mindenekelõtt azoknak az erõvonalaknak a feszültsége számit, amelyekben mozog, meg a belõlük származó saját, belsõ sûrûsége, lépteinek a visszhangja, a kutak vonzása és a megmászandó emelkedõ meredeksége. És ha meg tudta mászni, ha csuklója erejével, véresre horzsolt térdével sikerült legyõznie a sziklaszirtet, nem állíthatod azt, hogy öröme ugyanolyan közepes minõségû, mint azé a városlakóé, aki lottyadt testét felvonszolja valami kerek dombocska könnyen elérhetõ tetejére, s aztán leheveredik a fûbe. De te mindent megfosztottál mágneses erejétõl azzal, hogy kioldottad a dolgokat megkötõ isteni csomót. Mivel láttad, hogyan törekszenek az emberek a kutak felé, azt hitted, kutak kellenek, tehát kutakat ástál nekik. Mivel láttad, hogyan törekszenek az emberek a hetedik napi pihenés felé, megnövelted pihenõnapjaik számát. Mivel láttad, hogyan vágyakoznak az emberek a gyémántra, ömlesztve osztogattad nekik a gyémántot. Mivel láttad, mennyire félnek az emberek az ellenségtõl, megsemmisítetted ellenségeiket. Mivel láttad, hogy az emberek szerelemre vágynak, fõváros nagyságú bordélynegyedeket rendeztél be nekik, ahol minden asszony megvásárolható. És ezzel ostobábbnak bizonyultál, mint az a régi tekejátékos, akirõl már beszéltem neked, aki - sikertelenül - úgy próbálta megtalálni örömét, hogy rabszolgáival sorra döntögettette a bábukat.

Ne hidd azonban, hogy ezzel azt mondtam, vágyaidnak élj. Mert ha semmi sem mozdul, akkor nincsen erõvonal. Mikor közel van hozzád a kút, akkor, ha szomjhalál fenyeget, valóban vágyakozol feléje. De ha valami oknál fogva megközelíthetetlen marad, ha nem kaphatsz tõle és nem adhatsz neki semmit, ez a kút olyan, mintha nem is léteznék. Akárcsak az utadba akadt asszony, aki mellett elhaladsz, és nem lehet számodra semmi. Mert a csekély távolság ellenére messzebb van tõled, mintha másik városban élne, másutt lenne férjnél. De egészen mássá változtatom számodra, ha egy feszes struktúra alkotórészévé teszem, és például arról ábrándozhatsz, hogy éjnek idején ablakához támasztott létrádon feljuthatsz hozzá, hogy elrabold, lovad hátára dobd, s aztán élvezhesd szerelmét rablótanyádon. Vagy ha katona vagy, õ meg királynõ, azt remélheted, hogy meghalhatsz érte.

Gyarló és nyomorúságos az olyan öröm, amelyet nem létezõ, játékból kitalált struktúrákból nyersz. Mert ha szereted a gyémántot, elég lenne apró léptekkel közeledni feléje, egyre lassabban és lassabban, hogy eközben valami csodálatosan felfokozott életet élj. De ha a gyémánt felé való lassú közeledésed olyan rítusnak a része, amelynek foglya vagy, és nem engedi, hogy meggyorsítsd lépteidet, ha teljes erõddel törekedve feléje az én korlátaim tartanak féken, tiltják meg, hogy gyorsabban haladj, ha a gyémánthoz való eljutás nincsen számodra sem tökéletesen lehetetlenné téve - ami megfosztaná jelentésétõl, súlytalan látvánnyá változtatná -, sem nem könnyû - ami nem kívánna tõled erõfeszítést -, sem nem nehéz valamely ostoba fortély következtében - ami az élet karikatúrája lenne -, hanem egyszerûen erõs struktúra és számos tulajdonság kérdése, akkor gazdagabb lettél. Az ellenségeden kívül nem ismerek mást, aki ezt számodra megalapozhatná, és nem látok benne semmit, ami meglepõ lehetne számodra, mert egyszerûen csak azt állapítom meg, hogy a háborúhoz két hadakozó kell.

Mert a te gazdagságod az, hogy kutat áss, élvezz egy-egy pihenõ napot, gyémántot bányássz, szerelmet nyerj.

Nem pedig az, hogy legyenek kútjaid, pihenõnapjaid, gyémántod, korlátlan szabadságod a szerelemben. Mint ahogyan az sem igazi vágy, ha nem igyekszel megszerezni õket.

Ha pedig a vágyakozást és a birtoklást egymásra dühödten nyelvet öltögetõ szavakként állítod szembe, akkor semmit sem értesz az életbõl. Mert emberi valóságod fölötte áll a szavaknak, és nincs itt szó semmiféle ellentmondásról. Mert a vágy tökéletes kifejezése kell, az, hogy ne holmi képtelen akadályokba ütközzél, hanem magába az élet-akadályba, a másik táncosba, a vetélytársadba - akkor aztán kezdõdhet a tánc. Különben te is olyan ostoba vagy, mint az, ami önmaga ellen játssza meg magát fej vagy írásra.

Ha sivatagom túl gazdag lenne kutakban, isteni parancsolat kell, amely eltiltson belõlük egypárat.

Mert a megteremtett erõvonalaknak magasról kell irányítaniuk téged, hogy megtaláld bennük hajlamaidat, feszültségeidet és lépéseidet, mivel azonban nem mind egyformán jók, hasonlítaniuk kell valamiben, amit nem a te dolgod megérteni. Ezért mondom, hogy létezik szertartásrendje a sivatagi kutaknak is.

Ne remélj tehát semmit a boldog szigettõl, amely örökre összehordott készlet számodra, akárcsak a rabszolgák által sorba döntögetett tekebábuk. Mert komor barommá válnál szigeteden. De ha azt akarom, hogy szigeted kincsei, amelyekrõl azt képzelted, visszhangot keltenek benned, aztán, mikor megszerezted õket, csak untatnak, valóban visszhangra leljenek benned, akkor majd kitalálok én neked egy sivatagot, és a kincseket olyan arc vonalai szerint osztom szét végtelen terein, amelyik egészen más természetû lesz, mint a dolgok.

És ha meg akarom menteni számodra a szigetedet, akkor megajándékozlak a sziget kincseinek a szertartásrendjével.

Ha halálfenyegette napról akarsz szólni, mondd ezt: “októberi nap”. Mert az októberi nap már gyengül, vénséget sodor feléd. De a novemberi vagy decemberi nap a halálra irányítja figyelmedet, és látom, hogy integetsz. De te nem érdekelsz engem. Mert amit ekkor kapok tõled, nem a halál, hanem a halálra kijelöltség vágya. Már pedig nem ez volt a keresett cél.

Ha a szó felüti fejét mondatod közepén, nyakazd le. Mert nem szót kell nekem mutatnod. Mondatod csapda a vad elfogására. Én nem vagyok kíváncsi a csapdára.

Mert tévedsz a mondandó tárgyát illetõen, ha azt hiszed, hogy szóval kifejezhetõ. Különben, ha ezt mondanád: “mélabú”, mélabús lennék tõle. Ez pedig túlságosan könnyû lenne. Tagadhatatlan, hogy mûködik benned valami gyenge utánzó hajlam, amitõl hasonlítani kezdesz arra, amit mondok. Ha például azt mondom: “dühöngõ hullámverés”, akkor valahol belül mintha ide-oda dobálnának a habok. És ha azt mondom: “a katonára halál leselkedik”, valahol, homályosan, aggodalom fog el katonámért. Megszokásból. De ez a mûvelet felületi. Csak az ér valamit, ha oda tudlak elvezetni, ahonnan úgy látod a világot, ahogyan én akartam.

Mert nem ismerek olyan költeményt, sem olyan képet a költeményben, amely más lenne, mint rád való hatás. Nem ezt vagy azt kell neked megmagyarázni vagy sugallni, ahogyan a legagyafúrtabbak hiszik - hiszen nincs szó sem errõl, sem arról -, hanem ilyenné vagy olyanná válásodat kell elõsegíteni. Ugyanúgy, ahogyan, ha szobrot csinálok, orra, szájra, állra van szükségem, hogy egymásra való hatásukat érzékeltetve ejtselek hálómba, a neked sugallt vagy mondott ezt vagy azt használom fel arra, hogy segítségével mássá tegyelek.

Mert ha azt mondom: holdvilág, ne képzeld, hogy csak a holdvilágban van rólad szó. Hiszen a napban, a házban vagy a szerelemben is ugyanígy rólad van szó. A lényeg: hogy egyszerûen rólad van szó. De azért választottam éppen a holdvilágot, mert kellett valami jel, amellyel megértetem magamat. Nem választhattam egyszerre mindet. Aztán az a csoda történik, hogy hatásom egyre terebélyesedik, akárcsak a fa, amely kezdetben egészen egyszerû volt: mag; ez a mag azonban, amely még nem valamiféle miniatûr fa volt, gyökeret eresztett, ágakat hajtott, ahogy egyre jobban kitárulkozott az idõben. Ugyanígy van az emberrel is. Ha hozzáadok valami egyszerût, amit talán egyetlen mondatom hordoz magában, hatásom egyre több módon nyilvánul meg, és lényegében változtatom meg ezt az embert, aki ezentúl másként fog viselkedni holdvilágnál, a házában vagy a szerelemben.

Ezért mondom a képrõl, ha valóban az, hogy kultúra, amelybe bezárlak. És ettõl kezdve képtelen vagy határok közé szorítani azt, amit õ irányít.

De az is lehet, hogy gyenge számodra erõvonalaimnak az a hálója. És hatása elhalványul az oldal végén. Ugyanígy vannak magvak is, amelyeknek az ereje azonnal megszûnik, és emberek, akikben nincsen lendület. De ez nem változtat azon, hogy kibontakoztathattad volna õket, hogy világot építs velük.

Így amikor azt mondom: “a királynõ katonája”, való igaz, hogy nem seregrõl, nem hatalomról van szó, hanem szerelemrõl. Mégpedig egy bizonyos szerelemrõl, amely mit sem remél a maga számára, de önmagánál nagyobbnak ajándékozza oda magát. És nemesít, gazdagít. Mert ez a katona erõsebb, mint a másik. És ha megfigyeled õt, azt fogod látni, hogy megbecsüli magát a királynõ miatt. És bizonyos vagy benne, hogy nem válik árulóvá, mert védelmezi a szerelem, hiszen szívével a királynõben lakozik. És látod, milyen büszkén tér meg a falujába, ám amikor a királynõrõl faggatják, szemérmesen hallgat és pirul. És tudod, hogyan hagyja ott feleségét, ha hadba szólítják, és hogy érzelmei nem olyanok, mint a király katonájáé, aki haragtól ittasan indul az ellenség ellen, és királya nevében öli meg. Hanem megy, hogy megtérítse ellenségeit a királynõ hûségére, és bár látszólag azonos a harc, amelyet ellenük vív, õket is szerelme szolgálatában állítsa. Vagy pedig...

De ha tovább folytatom, akkor kimerítem a képet, mert a képnek csekély a hatalma. És nem tudnám egykönnyen megmondani, hogy amikor mind a ketten a kenyerüket eszik, mi különbözteti meg a királynõ katonáját a királyétól. Mert a kép itt már csak pislogó lámpás: mint minden lámpa, az egész világnak küldi ugyan sugarait, de csak keveset világít meg a te szemed számára.

De minden erõs bizonyosság mag, amelybõl világot tudnál teremteni.

Ezért mondtam hát, hogy miután elvetetted a magot, szükségtelen volt magadnak magyarázgatnod, magadnak felépítened a dogmát, és magadnak kitalálnod cselekvési lehetõségeidet. A mag megfogan az emberek termõtalaján, és ezrével születnek szolgáid.

Így ha sikerült elültetned az emberbe azt a hitet, hogy a királynõ katonája, eredménye az lesz, hogy megszületik belõle a te kultúrád. Utána aztán már elfelejtheted a királynõt.

Ne feledd, hogy a mondatod cselekedet. Nem kell érvelned, ha cselekvésre akarsz rábírni. Azt hiszed, érvek alapján határozom el magamat? Jobb érvet találnék a tieiddel szemben.

Láttál-e valaha olyat, hogy az elhagyott asszony peres úton szerzi vissza a férjét, miután a bíró elõtt bebizonyította, hogy igaza van? A per indulatokat szül. Azzal sem tudja visszaszerezni férjét, ha annak mutatja magát, akit az szeretett, mert azt a nõt már nem szereti a férje. Láttam én olyan szerencsétlen asszonyt, akit szomorú éneke eldalolása után vettek feleségül, s aztán a válás elõtt újra rákezdett a szomorú dalra. Csakhogy ettõl a bús énektõl a férfi most már dühbe gurult.

Talán sikerülne visszaszereznie, ha újra azt a férfit ébresztené fel benne, aki akkor volt, amikor szerette õt. De ehhez teremtõ géniuszra van szüksége, mert ebben az esetben valami elhivatottsággal kellene megajándékoznia a férfit, úgy ahogyan én ébresztem fel benne a tenger iránti vonzódást, amitõl hajóépítõvé lesz. Akkor valóban nõni kezd majd a fa, és minden irányba bontogatja ágait. És újra kérlelni fogja az asszonyt, hogy énekelje el neki ugyanazt a szomorú dalt.

Ha szerelmet akarok ébreszteni magam iránt, olyan valakit keltek benned életre, aki énérettem van. Nem az én kínlódásaimról fogok neked beszélni, ezzel csak megunatnám magamat. Nem foglak szemrehányásokkal zaklatni, a szemrehányások joggal haragra gerjesztenének. Nem sorolom elõ mindazokat az okokat, amelyek miatt szeretned kellene, hiszen ilyen okaid nincsenek. A szerelem oka maga a szerelem. Olyannak sem fogom magamat mutatni, amilyennek annak idején kívántál. Mert azt az embert már nem kívánod. Máskülönben még mindig szeretnél. Hanem magamnak nevellek, magamhoz emellek. És ha elég erõs vagyok, akkor majd olyan tájat mutatok neked, amelytõl barátommá leszel.

Az az asszony, akit már elfeledtem, mintha nyilat lõtt volna szívembe, mikor azt mondotta: “Hallja elveszett harangja szavát?”

Mert végül is mit mondjak neked? Gyakran felmentem a hegyre, és ott leültem. És elnéztem városomat. Vagy szeretetem csendjében sétálgatván hallgattam, hogyan beszélgetnek az emberek. És valóban hallottam olyan szavakat, amelyekre úgy következtek a cselekedetek, mint mikor az apa így szól fiához: “Eredj a kútra, és töltsd meg ezt az urnát”, vagy amikor a káplár így szól a katonához: “Éjfélkor átveszed az õrséget...” De mindig kiderült, hogy ezek a szavak semmiféle titkot nem hordoztak, és a nyelvüket nem ismerõ utas, rájõve, hogyan kapcsolódnak a gyakorlathoz, semmivel sem talált volna bennük több meglepõt, mint a hangyaboly lakóinak a viselkedésében, amelyet sohasem tartunk érthetetlennek. És miközben figyeltem a szekérsorokat, az építkezéseket, a betegek ápolását, városom ipari és kereskedelmi tevékenységét, semmi olyat nem láttam, amit valamely merészebb, találékonyabb és értelmesebb állat nem végezhetett volna el; de ugyanolyan világosan az is kiderült, hogy miközben mindennapi, gyakorlati foglalatosságaik közepette szemléltem õket, magát az embert még mindig nem figyeltem meg.

Mert az emberek akkor látszottak és maradtak számomra megmagyarázhatatlanok a hangyaboly törvényei szerint, akkor tûntek számomra felfoghatatlannak, amikor a piactéren körben ülve hallgatták a mesemondót: ha lett volna a mesélõben isteni szikra, meséje végeztével csak fel kellett volna kerekednie, hogy nyomában e rengeteg emberrel lángba borítsa az egész várost.

Mert igen, láttam, hogy felzendültek ezek a békés tömegek a próféta szavára, és nyomába eredve hogyan olvadtak eggyé a harc izzó kemencéjében. Milyen ellenállhatatlannak kellett lennie a szavak hordozta hívásnak, hogy a tömeg, amely meghallotta, egyszerre meghazudtolja hangyaboly-viselkedését, és tûzvésszé változzon, önszántából vállalva a halált.

Mert akik végül hazatértek közülük, mások voltak. És úgy éreztem, ahhoz, hogy higgyünk a varázslat erejében, nincs szükségünk a mágusok értelmetlen fecsegésében keresnünk a varázserõt, hiszen léteztek füleim számára olyan csodatevõ szavak, amelyek képesek kiragadni a házamból, elszakítani a munkámtól, szokásaimtól, és megkívántatni velem a halált.

Ezért hallgattam mindig figyelmesen az embereket, és tettem különbséget a hatékony beszéd és a között, amelyik semmit sem alkot, hogy megtanuljam, hogyan ismerhetem fel, mit hömpölygetnek magukkal a szavak. Mert minden bizonnyal nem a szöveg a lényeges. Máskülönben mindenki nagy költõ lenne. És mindenki megmozgathatná a tömegeket, csak azt kellene mondania: “Kövessetek a harcba, a puskapor szagára...” Próbáld csak meg, és meglátod, hogy kinevetnek. Akárcsak azokat, akik erkölcsöt prédikálnak.

De miután hallottam, hogyan sikerült egyeseknek megváltoztatniuk az embereket, és miután Istenhez imádkoztam, kérve õt, világosítsa meg elmémet, megadatott nekem, hogy megtanuljam felismerni a szélbe kiáltott sok szó között a ritka vetõmagot.