Így értettem meg, hogy az emberek mindenek elõtt boldogtalanok. Az éjszaka olyanná lett, mint egy hajó, amelybe Isten bezárja vezetõ nélküli utasait. És az a gondolatom támadt, hogy különbséget teszek az emberek között. Mert mindenek elõtt a boldogságot vágytam megérteni.

Megkondíttattam a harangokat. “Álljanak ide azok, akik tökéletesen boldognak érzik magukat.” Mert a boldogságot úgy érzi magában az ember, mint valami csupa íz gyümölcsöt. És láttam egy asszonyt, két kezét a keblére szorította, elõre hajolva, mint aki tele van. És a jobb oldalamra álltak. “Jöjjenek ide, mondottam, a boldogtalanok.” És értük is megkongattattam a harangokat. “Álljatok a bal oldalamra”, mondottam nekik. És miután így jól elválasztottam õket egymástól, igyekeztem megérteni õket. És azt kérdeztem magamban: “Honnan származik a baj?”

Mert én nem hiszek a számolás tudományában. Sem az aggódást, sem az örömöt nem lehet szorozni. És ha csupán népem egyetlen tagja szenved, szenvedése éppolyan nagy, mint az egész népé. De ugyanakkor rossz dolog, ha ez az ember nem áldozza fel magát népe szolgálatában.

Ugyanígy az öröm is. Amikor férjhez megy a királykisasszony, az egész nép táncol. A fa formálja a virágát. De én a csúcsáról ítélem meg a fát.

Mérhetetlenül nagynak éreztem magányomat. Én csendet és nyugodt életritmust kívántam népemnek. A keserû cseppig kiürítettem lelkem legrejtettebb tartalékát és e gyötrõdést a hegyen. Ekkor megpillantottam alattam városom esti fényeit. Éreztem azt a végtelen hívást, amely a városból száll fel, amíg csak mindenki nem találkozik össze egymásra rátalálva, a bezárt ajtók mögött. És láttam, amint egymás után bezárkóztak az elsötétülõ ablakok mögött, és tudtam, hogy szeretik egymást szerelemmel. De azt is, hogy utána csömörük van az élettõl. Hacsak a szerelem nem cseréli el magát valami nagyobbra, mint a szerelem.

És az utolsó kivilágított ablakokon át megpillantottam a betegeket. Két vagy három rákost, akik olyanok voltak, mint az égõ gyertyák. Aztán amott annak a csillagát, aki most a mûvével küszködik, mert nem tud elaludni, amíg nem fizette meg a dézsmát. Aztán még néhány végtelenül reménykedõ, de reménytelen alakot. Mert Isten betakarította aznapi termését, és vannak, akik már sohasem térnek haza.

Egyszóval voltak még néhányan, akik úgy álltak õrt az éjszakával szemben, mintha az a tenger lett volna. “Lám, gondoltam magamban, az élet tanúi õk a megfejthetetlen tengerrel szemben. Elõõrsök. Vagyunk néhányan, akiknek virrasztanunk kell az emberek felett, akiknek felelettel tartoznak a csillagok. Néhányan még ébren vagyunk, akik Istent választottuk. A város terhével a vállunkon vagyunk még néhányan e helyhez kötöttek között, akiket kegyetlenül korbácsol a csillagokból hideg köpenyként rájuk hulló didergetõ szél.”

“Vezérek, bajtársaim, íme, milyen szigorú a leszálló éjszaka! Mert a többiek, akik alusznak, nem tudják, hogy az élet nem egyéb, mint a cédrus belsõ változásai és megroppanásai, és fájdalmas vedlés. Vagyunk itt néhányan, akiknek hordoznunk kell helyettük ezt a terhet, állunk itt néhányan a határokon, akiket éget a bûn, és akik lassan eveznek a világosság felé, várják, mint a matróz az árbockosárban, a választ kérdéseikre, és még reménykednek a hitves visszatérésében...”

De ekkor lett elõttem világos a szorongást és a buzgalmat egymástól elválasztó határ. Mert a szorongás és a buzgalom ugyanazoknak az osztályrésze. Mind a kettõ a tér és a kiterjedés megérzése.

“Tehát csak a szorongók és a buzgón tevékenykedõk virrasszanak velem, mondottam. A többi hadd nyugodjon. Akik nappal alkottak, és akiknek nem hivatásuk az, hogy elõõrsön álljanak...”

A város azonban álmatlanul töltötte ezt az éjszakát egy ember miatt, akinek hajnalban bûnhõdnie kellett valami bûnért. Az a hír járta ugyanis, hogy ártatlan. És járõrök cirkáltak, azzal a feladattal, hogy akadályozzák meg a tömeg összeverõdését, mert valami arra kényszerítette az embereket, hogy elõjöjjenek házaikból és összegyûljenek.

És én azt gondoltam magamban: “Egyetlen ember szenvedése támasztja ezt a tûzvészt. Üszökként csóválják fejük felett a börtönében sínylõdõ foglyot.”

Ellenállhatatlan kényszer támadt bennem, hogy megismerjem. És elindultam a börtön felé. Zömök tömegével feketén vált ki a csillagok hátterébõl. A fegyveres õrök kitárták elõttem a sarkaikon lassan forduló kapukat. A falak szokatlanul vastagnak tûntek, a tetõre nyíló kis ablakokat vasrácsok védték. A tornácokon és a zárt udvarokon fekete õrszemek cirkáltak, vagy mint éji madarak riadtak fel jöttömre... És mindenütt legénységi szobák sûrû szaga, és kripták visszhangjait idézõ zajok, valahányszor leejtettek egy kulcscsomót, vagy léptek hangzottak fel a köveken. És elgondolkoztam: “Veszedelmes lehet ez az ember, ha egy egész hegy kell az eltiprásához, holott oly gyenge, oly vézna, hogy akár egy szeg is képes kioltani az életét!”

És minden lépés, amelyet hallottam, a rab gyomrát döngölte. És az összes fal, várfolyosó, pillér õrá nehezedett. “Õ a börtön lelke, gondoltam magamban, folyton csak vele foglalkozva. Õ a börtön értelme, középpontja és igazsága. És mégis mit hagy látni magából? Egyetlen rongycsomót, a rácsokon keresztül, amint ott hever a priccsen talán már álomba zuhanva, ziháló lélegzettel. És lám, még ebben az állapotában is egy egész város kovásza õ. És az egyik faltól a másik felé fordulva, õ okozza ezt a földrengést.”

Kinyitották a börtönajtó kémlelõnyílását, és figyeltem. Mert jól tudtam, hogy itt valamit meg kell értenem. És láttam.

És ezt gondoltam: “Talán nem is kell hibáztatnia magát, legfeljebb csak az emberek szeretete miatt. De aki otthont épít magának, az formát ad a saját otthonának. Igaz, hogy minden forma kívánatos lehet, de nem mind együtt. Máskülönben nem lenne már otthon.”

“A kõbõl kifaragott arc az összes elutasított arcból áll. Minden arc szép lehet. De mind együtt nem. Az õ álma bizonyára szép.”

“Õ is, én is a hegy gerincén állunk. Õ és én, egyedül. Ma éjszaka a világ csúcsán állunk. Összetalálkozunk és egymáshoz csatlakozunk. Mert ebben a magasságban semmi sem választ el bennünket. Akárcsak én, õ is igazságot kíván. És mégis meg fog halni...”

Szenvedtem szívemben.

Ám ahhoz, hogy a vágy cselekedetté, a fa ereje ággá, az asszony anyává legyen, választani kell. És a választás igazságtalanságából születik az élet. Mert például ebbe a szép asszonyba is számtalan férfi volt szerelmes. De õ önmaga akart lenni, s ezért kétségbeesésbe taszította õket. Ami van, az mindig igazságtalan.

Megértettem, hogy minden alkotás legfõbb jellemzõje a kegyetlenség.

Becsuktam az ajtót, és elindultam a hosszú folyosókon. Tele voltam elismeréssel és szeretettel: “Mit ér meghagyni életét rabszolgaságban, amikor nagysága a büszkesége?” És elhaladtam a járõrök, a foglárok és a hajnali sepregetõk elõtt. Ezek mind az õ rabjukat szolgálták. És a zömök falak úgy õrizték foglyukat, mint az omladozó romok, amelyek az elásott kincstõl nyerik értelmüket.

És még egyszer visszafordultam a börtön felé. Ott állt csillagok felé hajított koronát formázó tornyával, mint terhét cipelõ hajó, minden porcikájával szolgálva, és én azt gondoltam magamban: “Ki viszi magával?” Aztán, amikor már messze jártam, fáradtan, az éjszakában, ez a tátongó lõportorony...

A városbeliekre gondoltam. “Bizonnyal megsiratják. De hát jó is, hogy sírnak.”

Eltûnõdtem népem énekein, mendemondáin és elmélkedésein. “El fogják temetni. De az ember tulajdonképpen nem temet. Amit ugyanis eltemet, az vetõmag. Nekem nincs hatalmam az életen, és a rabnak egy napon igaza lesz. Én kötélvégre köttettem õt. De hallani fogom majd egyszer, hogy megéneklik a halálát. És ezt a szózatot visszhangozza majd mindenki, aki össze akarja egyeztetni azt, ami szétválik. De mit békítek majd össze én?”

“Nekem egy bizonyos hierarchiába kell beleilleszkednem, nem pedig egyidejûleg valami másikba. Nem szabad összetévesztenem a megbékéltek boldogságát a halállal. Én boldogságra törekszem, de nem szabad elutasítanom magamtól az ellentmondásokat. El kell õket fogadnom. Ez jó, az rossz, irtózom a dolgok összekeverésétõl, ami csupán gyengéknek való szirup, és megfosztja õket férfiasságuktól, nekem azzal kell nemesednem, hogy elfogadom az ellenségemet.”

Elmerengtem ezen a táncosnõt ábrázoló maszkon. Konok, makacs, fáradt arcán. És azt gondoltam: “Lám, országa nagyságának idején még maszk volt. Ma viszont már csak egy üres doboz fedele. Kihalt a pátosz az emberbõl. Nincs számára többé igazságtalanság. Ma már senki sem szenved az ügyéért. Márpedig mit ér az olyan ügy, amelyik nem kíván tõlünk szenvedést?”

“Az ember kapni vágyott. Hát kapott. Ez most számára a boldogság? Hiszen a boldogság a kapás fáradságos kiharcolása volt. Nézzétek a virágot nevelõ növényt. Mert megalkotta virágát, most boldog? Nem, hanem vége van. És nincs immár egyéb óhaja, csak a halál. Mert én ismerem a vágyat. A munka szomjúhozását. A siker ízét. Aztán a pihenést. Csakhogy senki sem él ebbõl a pihenésbõl, mert a pihenés nem éltet. Nem szabad összetévesztenünk a táplálékot a céllal. Nézd ezt az embert: gyorsabban futott, mint a többi. És nyert. De a megnyert versenybõl nem tudhat élni. Mint ahogy az a másik, aki élt-halt a tengerért, sem élhet örökké egyetlen, sikerrel kiállt vihar emlékén. A vihar, amelyet legyõz, csupán egyetlen karcsapás az úszásban. Kell rá következnie egy másiknak is. És a virág megteremtésének, a vihar legyõzésének, a templom felépítésének az öröme nem azonos a kész virág bírásának, a legyõzött viharnak, az elkészült templomnak az örömével. Önmagát csapja be, aki azt reméli, annak a szolgálatában leli majd örömét, amit elõzõleg elítélt, és õ, a harcos, az otthonhoz ragaszkodók örömeiben találja meg a maga örömeit. Igaz, a harcos látszólag azért verekszik, hogy azt szerezze meg, ami az otthonülõt táplálja, de nincs joga kiábrándultnak éreznie magát, ha aztán maga is otthonülõvé válik: színlelt annak az elkeseredése, aki azt magyarázza neked, hogy a kielégülés örökké kisiklik a vágy karjai közül. Mert ha így van, akkor az az ember rosszul választotta meg vágya tárgyát. Azt állítod, hogy amit szüntelenül kergetsz, szüntelenül távolodik tõled… Mintha a fa így panaszkodnék: “Megtermem virágomat, és lám, maggá lesz, a mag fává, aztán a fa ismét virággá… Te is kiálltad a vihart, és viharod nyugalommá vált, de a te nyugalmad csak új vihar készülõdése. Mondom neked: nincs Istentõl adott amnesztia, amely megkímél téged attól, hogy megvalósulj. Szeretnél lenni: de csak Istenben leszel. És miután lassan megvalósultál, tetteiddé váltál, majd betakarít a csûrébe, mert ne felejtsd el, lassan születik meg az ember.”

“Így vált üressé az életük, mert azt hitték, hogy már elegük van, hogy mindent megkaptak, és mert megálltak az úton, hogy - amint mondani szokták - élvezzék a készleteiket. Mert készlet nincsen. És én ezt tudom, hiszen nagyon sokáig magam is beleestem abba a csapdába, amibe velem együtt oly sokan, tudván, hogy azt a lényt, akit valahol más tájon neveltek és illatosítottak csodálatos füvek olajával, meg tudom magamnak szerezni. És szerelemnek neveztem ezt a mámort. Úgy éreztem, meghalnék szomjan, ha az a lány nem lehet az enyém.”

Egyszóval hét országra szóló ünnepségek között zajlott le az eljegyzés, s a szerelembe vetett hit valósággal megszépítette az egész népet. Kosárszámra hintették elénk a virágot, az illatszereket, és égettek el rengeteg férfiverítékbe, vérbe és szenvedésbe került gyémántokat, amelyek úgy préselõdtek ki a tömegbõl, mint egyetlen csepp illatos olaj szekérnyi virágból, és nem is kérdezve maguktól miért, mindenki erején felül pazarolta magát a szerelemben. Õ azután, a gyenge fogoly, ott ült teraszomon, szélben lebegõ lepleibe burkolózva. Én meg, a férfi, a gyõztes harcos, azt hittem, végre elnyertem hadakozásom jutalmát. És akkor, amint ott álltam vele szemben, hirtelen nem tudtam, mivé legyek...

“Galambom, mondottam neki, gerlicém, karcsú lábú gazellám...”, mert az ajkamra toluló szavakkal igyekeztem megragadni a megragadhatatlant! Az pedig úgy olvadt el, mint a hó. Mert az ajándék, amit tõle vártam, nem volt semmi. És kiáltva szólítottam: “Hol vagy?” Mert nem leltem sehol. “Hol van hát a határ?” És sánc és bástya lettem. Városomban örömtüzek égtek a szerelmet ünnepelve. Én pedig egyedül szörnyû pusztaságomban néztem õt, amint ott aludt ruhátlanul. “Nem jó zsákmányt választottam, rossz irányba futottam. Nagyon gyorsan menekült elõlem, mire én megállítottam, hogy foglyul ejtsem... Ám alig fogtam el, már nem is volt többé...” De megértettem a tévedésemet is. Én a futásért futottam, és oly balgán viselkedtem, mint az az ember, aki korsaját megmerítve a szekrénybe zárta azt, mert szerette hallgatni a források csobogását...”

“De ha nem érlek utol, akkor úgy építlek fel, mint a templomot. Építlek a fényben. És hallgatásod magába zárja a mezõket. És szeretni tudlak túl magamon és túl rajtad. Dicsõítõ énekeket költök, hogy magasztaljam szépséged hatalmát. És melyekbõl a világ néz rám, szemeid lecsukódnak. Bágyadtan pihensz karjaim között, mint egy város. Nem vagy egyéb, mint Istenhez való emelkedésem egyik lépcsõfoka. Arra teremtettek, hogy elégettessél, konszumáltassál, nem pedig hogy visszatartassál... És nemsokára már sír is a palota népe, az egész város hamuba öltözik, mert magam mellé vettem ezer fegyverest, kiléptem a város kapuján, és elindultam a sivatag felé, mert nem leltem meg a boldogságot.”

Már mondottam neked: “Egyetlen ember fájdalma felér az egész világ fájdalmával. És egyetlen asszony szerelme, mégoly ostoba legyen is ez az asszony, nyom annyit, mint a Tejút és összes csillaga. Úgy szorítlak karjaimba, mint hajómat a bordái. Ezért sík tengerre szállásom: a szerelem félelmetes hajója...”

Így ismertem meg hatalmam korlátait. De ezekben a korlátokban egyúttal kifejezésre is jut az én hatalmam, mert én csak azt szeretem, ami ellenáll nekem. A fának vagy az embernek a lényege az, hogy ellenáll, hogy kitart. Ezért hasonlítottam üres ládák fedeléhez a konok táncosnõarcokat ábrázoló dombormûveket, amelyek maszkok voltak, amikor még a konokságot, a belsõ küzdelmet és a költészetet - a vívódások lányát - takarták. Szeretem azt, aki ellenállásában, kitartásában mutatja meg magát, aki bezárkózik és hallgat, aki keményen és összeszorított ajakkal tart ki a kínok között, akit nem tör meg se kínhalál, se szerelem. Aki igazságtalan, de inkább nem szeret. Tégedet, aki félelmetes, örökre bevehetetlen bástya vagy...

Mert gyûlölöm a könnyen elérhetõt. És nem ember, aki nem áll ellen. Legfeljebb hangyaboly, amelyben már nincsen Isten. Kovásztalan ember. És ez a csoda jelent meg elõttem börtönömben. A csoda, mely erõsebb, mint te, mint én, mint mi mindnyájan, mint a börtönõreim, felvonó hídjaim és bástyáim. Ez az a talány, amely gyötört, ugyanaz, mint a szerelemé, amikor mezítelenül tartottam õt karjaim fogságában. Nagysága, de ugyanakkor kicsinysége is az embernek, mert az embert én hitében, nem pedig lázadása kevélységében tudom nagynak.

Így értettem meg, hogy az ember nemcsak akkor nem érdemel figyelmet, ha képtelen az áldozatra, a kísértésekkel szemben való ellenállásra és a halál elfogadására - az ilyen ember formátlan -, hanem akkor is, ha a tömegbe beleolvadva, általa irányítva engedelmeskedik a tömeg törvényeinek. Mert egyformán érvényes ez a vadkanra vagy a magányos elefántra meg a hegycsúcsra felhágott emberre; és a tömegnek az a kötelessége, hogy mindenkinek módot adjon a hallgatásra, ne zavarja meg csendjében azért, mert gyûlöli azt, ami hasonlít a hegy fölé magasodó és felette uralkodó cédrusra.

Aki elém áll, és szavaival akarja megragadni, logikus elõadásban próbálja kifejezni az embert, az én szememben ahhoz a gyermekhez hasonló, aki az Atlas lábához telepedve vedrével, lapátjával akarja elhordani a hegyet. Az ember az, ami, nem pedig az, amit a szavak fejeznek ki. Persze, igaz, minden emberi tudat célja kifejezni azt, ami van, ám a kifejezés nehéz, lassú, kacskaringós mûvelet - és a tévedés éppen abban áll, hogy azt hisszük, amit nem lehet szavakkal kimondani, az nincs is. Mert számunkra kimondani és felfogni egyet jelent. Csakhogy csekély az embernek az a része, amit mind a mai napig fel tudtam fogni belõle. Nos, amit az egyik napon felfogtam, létezett már elõzõ nap is, és magamat csapom be, ha azt képzelem, hogy amit nem vagyok képes kifejezni az emberbõl, nem is érdemli meg a vele való foglalkozást. Mert a hegyet sem fejezem ki, hanem csak jelzem. De összetévesztem a jelzést és a megragadást. Én annak jelzek, aki már ismer valamit, ám ha ugyanez az ember nem ismerné, hogyan tudnám közölni vele a hegyet omladozó kövekkel szegett szakadékaival, levendulás lejtõivel, csillagok közt elveszõ csipkés ormával?

Én tudom, mikor nem lerombolt erõd ez a lány, mikor nem tehetetlen bárka, amelynek a kötelét kedvére oldhatja le az ember vasgyûrûjérõl, s vezetheti, ahová neki tetszik, hanem csodálatos élet a maga belsõ gravitációs törvényeivel és az olajozottan forgó csillagvilág csendjénél is fenségesebb csendjével.

Így kezdõdött el bennem a fõ vita: csodálni az engedelmes és ugyanakkor megalkuvást nem ismerõ embert, aki bizonyságot tesz magáról. Mert meg tudtam ugyan érteni a problémát, de képtelen voltam megfogalmazni. Mert akiket a legszigorúbb fegyelem irányít, és egyetlen intésemre vállalják a halált, akiket valósággal megdelejez a hitem, de úgy megedzõdtek már fegyelmezettségükben, hogy szemtõl szemben szidalmazhatom és meghunyászkodásra kényszeríthetem õket, akár a gyermeket, ha eljõ a nagy kaland és ellenségbe ütköznek, acélos edzettségrõl, nagyszerû harci szenvedélyrõl, halált kihívó bátorságról tesznek bizonyságot...

Megértettem, hogy ez nem egyéb, mint ugyanannak az embernek a két oldala. És hogy az a férfi, akit úgy csodálunk, mint a megfékezhetetlen fergeteget, vagy az az asszony, akit nem lehet megadásra kényszeríteni, és karjaim között is oly távoli, mint a nyílt tengeren sikló hajó, az a férfi, aki méltó erre a névre, mert nem alkuszik, nem paktál, nem egyezkedik, és sem ügyeskedésbõl, sem kincssóvárgásból, sem kimerültség miatt nem ad fel magából semmit, akit összezúzhatok a malomkõ alatt, de akibõl képtelen vagyok akár egy cseppjét is kipréselni a titoknak, akinek a szíve legbelül oly kemény, mint az olajbogyó magja, akirõl még csak fel sem tételezem, hogy akár a tömeg, akár a zsarnok meghajlásra tudná kényszeríteni, mert gyémánttá lett a szívében: mindig rejt magában egy másik arcot is. És egyszerre tud lenni meghunyászkodó, fegyelmezett és tisztelettudó, hivõ és lemondó, egy mély lelkiségû fajta higgadt, jámbor gyermeke, erényeinek letéteményese...

Azok viszont, akiket szabadnak neveztem, akik mindig a fejük után mennek, és kérlelhetetlenül egyedül vannak, nem urai önmaguknak: hajók a szélcsendben, és minden ellenállásuk át nem gondolt, szeszélyes cselekedet.

Ezért én, aki gyûlölöm a nyájembert, a lényegétõl kiürült, lelki haza nélküli embert, és sem mint vezér, sem mint tanítómester nem szeretem férfiúi erényeitõl megfosztani, vak, engedelmes hangyákká változtatni népemet, megértettem, hogy ha kényszert alkalmazok, azzal életet tudok, életet kell öntenem bele, nem pedig romlásba döntenem. És hogy szelíd viselkedése a templomomban, engedelmessége és másoknak nyújtott segítsége nem elkorcsosultság jele, mert egyedül az ilyen ember képes sarokköve lenni országom határainak. Mert semmit sem kell magunktól várnunk, hanem egyedül csak az embernek emberrel való együttmûködésétõl...

Így tévesen ítélném meg azt az embert, akire most bástyáim súlya nehezedett, strázsáim vigyáztak, és akit akár keresztre feszíttethettem anélkül, hogy hitét megtagadná, mert hóhéraim fogói is csupán megvetõ mosolyt préselnének ki belõle, ha viselkedésébõl csak mindenáron való ellenszegülést olvasnék ki. Mert ereje másféle hitbõl származik, van neki egy érzelmeket rejtõ másik arca is. Egy másik képe, az olyan emberé, aki leül, és kezét gyermekin bizakodó mosollyal a térdén nyugtatva hallgat, és vannak emlõk, amelyek érte adták tejüket. Ilyen az az asszony is, aki tornyomba zárva fel-alá járkál a láthatár kalitkájában, akit nem lehet sem megerõszakolni, sem megérteni, és aki soha sem fogja kimondani a tõle kért szerelmes szót. Mert egyszerûen más vidék, más tûzvész, távoli néptörzs gyermeke, csordultig tele a maga hitével. És ha nem térítem meg, nem lesz mód elérnem hozzá.

Mindennél jobban azokat gyûlölöm, akik nincsenek. Ebfajzat, szabadnak képzeli magát, mert szabadon változtatja véleményét, árulja el hitét (és hogyan is tudnák az ilyenek, hogy árulást követnek el, hiszen önmaguk bírái?). Mert szabadon csalnak, szabadon szegnek meg esküt és tagadnak meg hitet, de elég megmutatnom nekik a vályút, ha éhesek, hogy egyszerre véleményt változtassanak.

Ilyen volt eljegyzésemnek és a halálraítéltnek az éjszakája. És így értettem meg a létet. Õrizzétek meg emberségteket, legyetek állandók, mint a hajótõke, s amit a külvilágból vesztek, változtassátok magatokká, ahogyan azt a cédrus teszi. Én vagyok a keret, a vasszerkezet és a teremtõ aktus, amelybõl születtek, és most, mint ahogyan az óriásra nõtt fa a maga lombsátrát növeli, nem pedig másik fáét, formálja tû- vagy lombleveleit, a magáét és nem másikét, nektek is növekednetek és szervezõdnötök kell...

De mindazokat csõcseléknek nevezem, akik más tetteibõl élõsködnek, kaméleonként máshoz alkalmazkodnak, szeretik azt, akitõl ajándékot kapnak, élvezik a tapsot, és a tömegek tükrében ítélik meg magukat: mert az ilyeneket nem lehet megtalálni, nem zárulnak kincseikre, mint a citadella, nemzedékrõl nemzedékre nem adják tovább egymásnak a jelszót, hanem úgy hagyják felnõni gyermekeiket, hogy nem gyúrják õket emberré. Azok pedig úgy tenyésznek a világon, mint gomba a fán.

Eljöttek hozzám, hogy a kényelmes életrõl beszélgessenek velem. Nekem pedig a hadseregem jutott eszembe. Mert tudtam, mennyi erõfeszítést tesz az ember az élet egyensúlyáért, jóllehet, ha beáll az egyensúly, nincs is élet.

Ezért szerettem mindig a békére törekvõ háborút. Langyos és háborítatlan, viperákat rejtegetõ homokjával, emberláb nem taposta tájaival és búvóhelyeivel. És sokszor gondoltam azokra a gyermekekre, akik játék közben képzeletükkel élõvé változtatják a fehér kavicsokat: “Tessék, mondogatják, menetelõ hadsereg, amott meg nyájak”, az arra járó azonban, aki nem lát egyebet, mint köveket, nem is sejti, milyen gazdag a szívük. Vagy azt, aki hajnalban kel, a fagyos reggel hideg vizében végzi el a tisztálkodó öblítést, aztán a nap elsõ óráinak fényében sütkérezik. Vagy egyszerûen azt, aki, ha megszomjazik, kútra megy, és maga húzza a nyikorgó láncot, emeli ki a nehéz vedret a kútkávára, élvezi a víz dalolását és lármás zenéjét. Szomjúsága tehát értelemmel töltötte meg odamenetelét, karját és szemét, olyan ennek a szomjúhozónak a kút felé vezetõ sétája, mint valami költemény, míg mások intenek a rabszolgának, a rabszolga szájukhoz viszi a vizet, és ezért soha nem ismerik meg a víz dalolását. Kényelmességük nem egyéb, mint részvétlenség: õk nem hittek a szenvedésben, az öröm pedig nem kért õbelõlük.

Ugyanezt tapasztaltam annál is, aki hallgatja a muzsikát, de nem érzi szükségét, hogy beleélje magát. Aki mint valami gyaloghintón, hordoztatja magát a zenével, és nem akar közelebb jutni hozzá, aki lemond a gyümölcsrõl, mert keserû a héja. Én azonban azt mondom: nincs is gyümölcs, ha nincsen héja. Ti összetévesztitek a boldogságot részvétlenségetekkel. Mert aki gazdag, már nem is érzi, nem is élvezi: értelmetlen dolog az ilyen gazdagság. Mert nincsen hegytetõrõl feltáruló kilátás, ha senki sem mászott fel a hegy meredekén, mert a feltáruló táj nem látvány, hanem uralom, birtokbavétel. És ha gyaloghintón cipeltek fel a csúcsra, nem látsz mást, mint többé-kevésbé érdektelen dolgok rendjét, tehát hogyan töltenéd meg õket lényegeddel? Mert annak a számára, aki elégedetten fonja keresztbe karját a mellén, a táj az erõfeszítés után vett lélegzet, meg a pihenõ izmok és a rásötétedõ este együttese, a megteremtett rend felett érzett elégedettség, hiszen minden egyes lépése változtatott valamicskét a folyók rendjén, helyükre tette a csúcsokat, hátrább vitte a falu kõhalmazát. Az ilyen táj õbelõle született, és az arcára kiülõ öröm ugyanaz, mint azé a gyermeké, aki kavicsait addig rakosgatta, míg végül várost épített magának, és most elkáprázva szemléli, megtölti önmagával. De melyik gyermek bámulna boldogan egy olyan rakás követ, amelyik erõfeszítést nem kívánó látvány csupán?

Én láttam embereket, akik szenvedtek a szomjúságtól, a betegségnél is kegyetlenebb szomjúságtól, a víz elvesztésétõl való félelemtõl, mert a test ismeri orvosságát, éppúgy megköveteli, mint ahogy megkívánná az asszonyt is, és arról álmodik, hogyan isznak a többiek. Mert a féltékeny ember észreveszi, ha az asszony másokra mosolyog. Semminek sincsen értelme, ha nem adtam hozzá testemet és lelkemet. Nincsen kaland, ha nem kötelezem el benne magamat. Miközben a Tejutat figyelik, csillagjósaim éjszakákon át tartó vizsgálódások eredményeképpen felfedezik benne a nagy könyvet, amelynek lapjai oly pompásan ropognak lapozgatás közben, és imádják Istent, hogy ilyen szívbemarkoló lényeggel töltötte meg a világot.

Mondom nektek: csak egy másik erõfeszítés nevében van jogotok elhárítani magatoktól az erõfeszítést, mert nagyobbá kell lennetek.

Abban az esztendõben halt meg az a férfiú, aki országomtól keletre uralkodott. Aki ellen kemény harcokat vívtam, és annyi küzdelmes esztendõ után értettem meg, hogy úgy támaszkodtam rá, ahogyan a falnak támaszkodnak. Még emlékszem találkozásainkra. Bíbor sátrat verettünk fel a sivatagban, majd mikor a szolgák eltávoztak, mindketten a sátorba léptünk, miközben seregeink távolabb vonultak, mert nem helyes, ha összekeverednek az emberek. A tömeg csak a hasának él. És minden aranyozás lepattogzik egyszer. Így figyeltek bennünket féltékenyen, egyedül fegyvereikben bízva, nem engedve át magukat holmi olcsó elérzékenyülésnek. Mert igaza volt atyámnak, aki azt mondotta: “Ne kívül keresd az embert, hanem lelke, szíve és szelleme hetedik emeletén. Máskülönben addig keresitek egymást leghétköznapibb indulataitokban, míg végül is haszontalan vérontásra kerül köztetek a sor.”

Így tehát megértettem õt, és dísztelenül, magányom hármas tornyába zárkózva találkoztam ellenségemmel. Helyet foglaltunk egymással szemben a homokon. Nem tudom, kettõnk közül akkor melyikünk volt a hatalmasabb. De ebben a megszentelt magányban a hatalom mértékké lett. Mert mi ugyan világrengetõ tetteket vittünk véghez, de most számokra váltottuk õket. Legelõkrõl tárgyaltunk. “Nekem huszonötezer számos állatom van, mondatta, és most elpusztulnak. Nálad viszont esett az esõ.” Én azonban nem tûrhettem, hogy magukkal hozzák idegen szokásaikat, és elhintsék köztünk a kétkedést, amelytõl minden megromlik. Hogyan fogadjam be földjeimre ezeket a más világból jött pásztorokat? És azt válaszoltam neki: “Nekem meg huszonötezer kis emberpalántám van, akiknek a saját imádságaikat kell megtanulniuk, nem pedig másokét, különben nem fognak magukra formázni...” Így aztán a fegyverek döntöttek népeink között. Olyanok voltunk, mint az egymást váltó dagály-apály. És azért nem haladt elõre egyikünk sem, jóllehet teljes erõvel szorongattuk egymást, mert a tetõpontra értünk, vereségével keményítve meg ellenségünket. “Legyõztél, tehát még erõsebb lettem.”

Nem mintha lebecsültem volna nagyságát. Vagy fõvárosa függõkertjeit. Kereskedõinek illatszereit. Aranymíveseinek finom ötvösremekeit. Hatalmas völgyzáró gátjait. A lebecsülés az alacsonyabbrendû ember agyában születik meg, mert az õ igazsága kizár minden más igazságot. Mi azonban tudtuk, hogy az igazságok megférnek egymással, ezért eszükbe sem jutott, hogy lealacsonyítjuk magunkat, ha elismerjük a másik igazságát, jóllehet az minálunk tévedés. Az almafa tudtommal nem nézi le a szõlõtövet, sem a pálma a cédrust. Csak éppen a lehetõ legnagyobb mértékben megkeményítik magukat, és nem keverik össze gyökereiket a másikéival. És megvédik alakjukat, lényegüket, mert ebben olyan felbecsülhetetlen tõke rejlik, amelyet nem engedhetnek elkorcsosulni.

“Az az igazi csere, mondotta nekem, az az illatszeres ládikó, az a mag vagy az az ajándékba adott sárga cédrus, amelyik házadat az én házam illatával tölti be. Vagy a hegyeimbõl hozzád elhangzó csatakiáltásom. Vagy amit esetleg a követem vitt el hozzád, ha sokáig hangzott, formálódott és keményedett, és amely ugyanakkor, amikor megtagad, el is fogad téged. Mert alsó szintjeiden tagad meg. Viszont rád talál ott, ahol gyûlöletünk felett becsüljük egymást. Az egyetlen megbecsülés, amely ér számunkra valamit, az ellenségé. Míg a barátoké csak akkor ér valamit, ha képesek felülemelkedni hálájukon, köszönetükön és minden egyéb hétköznapi érzelmükön. Ha a barátodért halsz meg, megtiltom neked, hogy elérzékenyülj...”

Ezért hazudnék, ha azt állítanám, hogy barátra leltem benne. De mégis mélységes örömet szerzett nekünk az egymással való találkozás, csakhogy éppen ezen a ponton veszítik el biztonságukat a szavak, az emberek otrombasága miatt. Az örömöt nem õmiatta, hanem Isten miatt éreztem. Istenhez vezetõ út volt számomra õ. Találkozásaink: megannyi boltozatzárókõ. Pedig nem volt mondanivalónk egymás számára.

Bocsássa meg nekem Isten, hogy sírtam, amikor meghalt.

Jól ismertem nyomorúságom tökéletlenségét. “Ha sírok, gondoltam magamban, az azért van, mert még nem vagyok elég tiszta.” És magam elé képzeltem, hogy õ értesül halálomról: mintha egy egész országra borulna sötétség. És õ ugyanolyan szemmel figyelné a világ e sötétbe fordulását, mint az est leszálltát. Vagy könnybelábadó szemmel, mint amikor a világ megváltozik a vizek alvó tükre alatt. “Uram, mondotta volna Istenének, akaratod szerint csinálsz éjszakát és nappalt. De mi veszett el ebbõl a megkötött kévébõl, ebbõl a letûnt korszakból? Voltam, de már nem vagyok”. És bezárt volna szavakkal ki nem mondható nyugalmába. Én azonban még nem voltam eléggé tiszta, még nem éreztem eléggé az örökkévalóság ízét. És akárcsak az asszonyokat, engem is elfogott az a könnyed mélabú, amelyet akkor érzünk, mikor az esti szellõ lehervasztja üde kertjeim rózsáit. Mert rózsáimban engem hervaszt el. És magamat érzem meghalni bennük.

Életem során eltemettem sok hadvezéremet, menesztettem minisztereket, elvesztettem asszonyaimat. Mint bõreit a vedlõ kígyó, száz meg száz képet hagytam magamról a hátam mögött. Mégis, ahogyan visszatér a nap, a világosság mértéke és órája, vagy a nyár, az évszakok váltakozásának mérõje, találkozásról találkozásra, békeszerzõdésrõl békeszerzõdésre, fegyvereseim újra meg újra felverték a sivatagban az üres sátrat. Mi meg beléptünk. És velünk együtt az ünnepélyes szokás, a pergamenszerû mosoly, a halál közelében érzett nyugalom. Meg a csend, amely nem embertõl, hanem Istentõl van.

Most azonban magamra maradtam, egyedül felelõs egész múltamért, a tanú nélkül, aki látott élni. Egyedül felelõs minden cselekedetemért, amelyeket nem tartottam érdemesnek megmagyarázni népemnek, de amelyeket õ, a keleti szomszédom, annak idején megértett, mindazokért a belsõ indulatokért és csömörökért, amelyeket nem mutattam ki, de õ megsejtett, ha nem beszélt is róluk. Egyedül maradtam mindazokkal a nyomasztó felelõsségekkel, amelyekrõl senki sem tudott, mert mindennél fontosabb volt, hogy alattvalóim higgyenek ellentmondást nem tûrõ intézkedéseimnek, amelyeket azonban õ, az én keleti szomszédom, ellágyulás nélkül mérlegelt, hol többre, hol kevesebbre, mindig tõlem eltérõn, s aki, íme, elszenderedett a sivatag bíborában, úgy vonva magára a homokot, mint hozzá méltó szemfedõt; íme, most elhallgatott, mélabús és Istennel teli mosolyra derülten, amely annak az elfogadását jelenti, hogy õ már megkötötte a kévéjét, lehunyt szemei mögé zárta mindazt, amit gyûjtött. Ó, mennyi önzés tanácstalanságomban! És én milyen gyenge vagyok! Jelentõséget tulajdonítok pályafutásomnak, holott nincs jelentõsége, magamhoz mérem országomat, ahelyett, hogy egybeolvadnék vele, és rádöbbenek, hogy életem, mint valami utazás, erre a csúcsra vezetett.

Életemnek ezen az éjszakáján ismertem meg a vízválasztót, miközben lefelé haladtam a hegy egyik oldalán a másik oldal fáradságos megmászása után, immár senkit sem ismerve fel, elsõ ízben érezve magamat aggastyánnak, ismerõs arcok nélkül, közönyösen mindenki iránt, mert magam iránt is közönyös lettem, a másik hegyoldalon hagyva minden hadvezéremet, minden feleségemet, minden ellenségemet és talán egyetlen barátomat is - mindörökre magányosan egy olyan világban, amelyet általam nem ismert népek laknak.

Mégis itt, ezen a ponton sikerült visszanyernem önuralmamat. “Feltörtem, gondoltam magamban, utolsó kérgemet, és most talán tiszta leszek. Nem is voltam olyan nagy, hiszen sokra tartottam magamat. Ez a próbatétel is azért küldetett rám, mert gyengülni kezdtem. Mert szívem alantas indulatainak engedve felfuvalkodtam. De majd az õt megilletõ helyre állítom halott barátomat, a maga nagyságában, és aztán nem fogok többé könnyet ejteni érte. Mától fogva õ egyszerûen csak volt. És a homok gazdagabbnak fog tûnni számomra, mivel oly gyakran látom majd õt rám mosolyogni e homoksivatagban. És minden ember mosolya értékesebb lesz számomra az övé miatt. Ez a különös mosoly gazdagabbá tesz minden más mosolyt. Mert meglátom az emberben azt a még kifejtésre váró alakot, amelyet eddig egyetlen kõfaragó sem tudott kiszabadítani a kõbõl, és a formátlan anyagon keresztül jobban megismerem az ember arcát, mivel egyet már szemtõl szemben alaposan megnéztem.”

“Leszállok hát hegyemrõl: ne félj, népem, újra összekötöttem az elszakított fonalat. Nem volt helyes, hogy ennyire rászoruljak egy emberre. Csak a kéz tûnt el, amelyik meggyógyított és bevarrta sebemet, nem pedig maga a varrat. Leszállok hegyemrõl, és birkák, báránykák mellett haladok el. Megsimogatom õket. Egyedül vagyok a világon, Isten elõtt, de miközben báránykáimat simogatom - nem ezt vagy azt a bárányt, hanem rajta keresztül az emberek gyengeségét -, amelyek megnyitják a szívek forrásait, újra meglelem õt.”

Ami pedig azt a másikat illeti, végre révbe juttattam. Soha jobban nem uralkodott. Révbe juttattam a halálban. És minden esztendõben sátrat veretek fel a sivatagban, miközben népem imádkozik érte. Katonáim fegyvereikre támaszkodnak, puskáik töltve vannak, lovas járõreim rendet tartanak a sivatagban, és leütik annak a fejét, aki e vidékre be meri tenni a lábát. Én egyedül megyek oda. Felemelem a sátor lapját, belépek és leülök. És csend lesz a földön.

És most, hogy derekamat kínozza ez a tompa fájdalom, amelyet orvosaim képtelenek meggyógyítani, és olyanná lettem, mint az erdõ fája, amelybe belehasít a favágó fejszéje, és Isten készül már engemet is ledönteni, mint a megrongálódott tornyot, most, amikor ébredéseim többé nem hoznak izmaimnak feloldódást, szellememnek könnyed szárnyalást, mint húsz esztendõs koromban, megleltem benne a vigasztalást, ami abból áll, hogy nem szenvedek többé e testemben terjedõ jelzések miatt, nem engedem, hogy erõt vegyenek rajtam e kicsinyes, egyéni és belém zárt kínok, amelyeknek országom történészei még három sort sem fognak szentelni krónikáikban, hiszen mit számít, hogy inog a fogam, hogy kihúzzák, meg különben is igen szánalmas dolog lenne részemrõl, ha bármilyen csekély szánalmat várnék tõlük. De ha rágondolok, mégis elönt a harag. Mert ezek a kéregrepedések az edényen jelentkeznek, nem a tartalmon. És azt mesélik, hogy keleti szomszédom, amikor megbénult, kihûlt, valósággal elhalt az egyik oldala, és neki mindenhova magával kellett cipelnie ezt a már nevetésre is képtelen sziámi ikertestvért, mit sem veszített méltóságából, sõt, ellenkezõleg, ezt a próbát is sikerrel állta meg. És amikor az emberek csodálatukat fejezték ki a lelkierõ felett, megvetõn azt felelte nekik, hogy tévedésben vannak vele kapcsolatban, s az ilyesfajta elismeréseket tartsák csak meg a város boltosai számára. Mert aki uralkodik, de közben nem képes a saját testén uralkodni, nevetséges trónbitorló. Számomra sem süllyedés, hanem, ellenkezõleg, csodálatos öröm, hogy egy kissé függetlenebbé válok ma!

Ó, öregség! Bizony semmit sem ismerek fel a hegy másik oldalán. Szívem csordultig telve van halott barátommal. És gyásztól kiszáradt szemmel figyelem a falvakat, várva, hogy mint a tengerár, újra eláradjon rajtam a szeretet.

Elnéztem ismét a várost, amint fényei kigyúltak az esthomályban. Itt-ott kékes, fehér arcát, meghitt fényeit, amelyek belülrõl világították meg az otthonokat. Utcái hálózatát. És kezdõdõ csendjét, mert lassan az a csend telepedett rá, amelyik a víz alatti sziklákat lengi körül. És miközben csodáltam az utcák és a terek rajzolatát, az itt-ott kimagasló templomokat, e lelki csûröket, és körös-körül mindenfelé a domb sötét köpönyegét, hiába volt tele ez a város élõ testekkel, egy gyökereirõl levágott, kiszáradt növény képét idézte fel képzeletemben. Üres csûrök képe bukkant fel elõttem. Nem volt immár az az élõlény, amelynek minden porcikája visszahat a többire, az a szív, amely összegyûjti a vért, s aztán szétáramoltatja az egész testbe, az ünnepnapokon együtt örvendezõ, egyetlen kórust alkotni képes test. Nem volt ott már egyéb, csak idegen kagylókba betelepült élõsdi lények, akik egymással nem törõdve külön-külön szorgoskodtak börtönükben. És már város sem volt, csak városkéreg, tele halottakkal, akik azt hitték, hogy még élnek. És elgondolkoztam: “Lám, itt van egy fa, amely ki fog száradni. Egy gyümölcs, amely meg fog poshadni. Teknõsbékaéletem a pajzsa alatt.” És megértettem, hogy újra nedvekkel kell megtöltenem városomat. Minden ágát újra hozzákapcsolnom a tápláló törzshöz. A csûröket és a ciszternákat újra fel kell töltenem csendtartalékukkal. De mindezt nekem kell elvégeznem: máskülönben ki szeretné az embereket?

Így volt ez a muzsikával is, amelyet hallgattam. Amelyet õk nem voltak képesek megérteni. És így tépelõdtem magamban: vagy olyan dalokat énekeltetsz nekik, amelyeket megértenek - és akkor nem haladnak elõre -, vagy olyan tudományra tanítod õket, amelyet megértenek - és semmi hasznuk sem lesz belõle. Vagy bezárod õket ezer év óta változatlan szokásaikba, de akkor nincs bennük fa, amely gyümölcseit és új virágait formálgatva növekszik - viszont nyugodtan élnek imádságban, bölcsességben és istenben elszunnyadva -, vagy pedig, ellenkezõleg, a jövõ felé törekedve sürgeted, felkavarod, kényszeríted õket, hogy költözzenek ki régi szokásaikból, és aztán nemsokára már csupán honából elköltözött nyájat vezetsz, amelytõl egész örökségét elvetted. Olyan hadsereget, amelyik állandóan táborban él, de soha sehol nem veti meg végérvényesen a lábát.

De minden magasba törés fájdalmas. Minden vedlés fájdalom. Nem tudom átélni a zenét, ha elõbb nem szenvedtem tõle. Mert a zene nem lehet más, mint az én szenvedésem gyümölcse, márpedig nem hiszek azokban, akik élvezni tudják a mások által gyûjtött javakat. Nem hiszem, hogy elég az emberek gyermekeit beledobni a koncertekbe, költeményekbe és elõadásokba, mint a vízbe, hogy megajándékozzuk õket boldogsággal és a szeretet nagy mámorával. Mert igaz ugyan, hogy az ember szeretetre való képesség, de egyúttal szenvedésre való képesség is. És unalomra is, meg olyan mogorva, rossz kedvre is, mint a felhõs ég. De még azok sem csak költemény okozta örömöt éreznek, akik tudják élvezni a költészetet, mert ha nem így lenne, sohasem látnánk õket szomorúnak. Hanem bezárkóznának a költeménybe, és csupa ujjongás lennének. Az emberiség bezárkózna a költeménybe, és nem alkotna, csak ujjongana örömében. Ám az ember úgy van teremtve, hogy csak annak tud örülni, amit maga alkot. És ahhoz, hogy élvezni tudja, elõbb meg kell másznia a költemény meredekét. De az idegen erõfeszítésbõl született költemény is olyan, mint a hegyek csúcsáról eléd táruló panoráma: hamar megfakul a szívben, mert csak akkor van értelme, ha a fáradság szülte, izmaid jó hangulata, és ha kipihented magadat, ha újra megszomjaztál gyaloglásra, ugyanez a táj nemsokára már ásításra késztet, nem lévén számodra mit nyújtania. Mert még a más költeménye is csupán erõfeszítésed, belsõ hegymászásod gyümölcse; a csûrök csupán otthonülõket termelnek, akikbõl hiányzik minden nemes emberi tulajdonság. Nem bánhatok úgy a szeretettel, mint valami raktárkészlettel: a szeretet mindenekelõtt szívem tevékenysége. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy oly sokan nem értik meg a birtokot, a templomot vagy a költeményt meg a zenét, és eléje ülve így beszélnek: “Mi egyéb van benne, mint többé-kevésbé gazdag összevisszaság? Semmi olyan, ami érdemes volna rá, hogy engem irányítson.” Az ilyen emberek azt állítják magukról, hogy józanul gondolkoznak, szkeptikusak és ironikusak, holott az irónia nem az igazi ember, hanem a tunya szellem tulajdonsága. Mert a szerelmet sem ajándékként adja neked valamely arc, amint a lélek derûje sem a táj látványából, hanem sikerrel megvalósított hegymászó vállalkozásodból származik. A legyõzött hegybõl. Abból, hogy megvetetted lábadat az égben.

Így van ez a szerelemmel. Mert tévedés az, hogy akkor találkozol vele, amikor észreveszed. És téved az, aki csak bolyong az életben, remélve, hogy valaki meghódítja, rövid fellángolásokban ismerkedve meg a szív viharainak izével, és arról ábrándozik, hogy elõbb-utóbb majd rátalál arra a nagy lázra, amely egy egész életre lángra lobbantja, holott ez a láz - lelkének erõtlensége és a legyõzött dombocskának jelentéktelensége következtében - csupán jelentéktelen gyõzelmet hoz majd szíve számára.

Ezért nem pihenhetünk meg a szerelemben sem, ha napról napra nem ölt újabb és újabb formát, mint az anyaság. De te be akarsz ülni a gondoládba, egész életre szóló szerelmi dal kívánsz lenni. Hiába, önmagadat ámítod. Mert értelmetlen minden, ami nem magasba törés vagy átmenet. Mert ha megállapodsz, csupán unalomra lelsz, a tájnak nem lesz többé mondanivalója számodra. És el fogod taszítani magadtól az asszonyt, holott magadat kellett volna inkább eltaszítanod.

Ezért nem hatott rám soha a hitetlennek és a módszeresen gondolkodónak az érvelése, aki így beszélt hozzám: “Mutasd hát meg nekem a birtokot, az országot vagy Istent, mert a köveket meg az anyagokat látom, meg is érintem, ezért hiszek a köveknek és az anyagoknak, amelyeket megérintek.” Én azonban sohasem igyekeztem felvilágosítani õt egy olyan titok felfedésével, amely elég soványka hozzá, hogy megfogalmazódhasson. Amint a hegyre sem vihetem fel, hogy szeme elé tárjam egy olyan táj igazságát, amely az õ számára soha sem lesz gyõzelem, és annak a zenének a szépségét sem tudom vele megízleltetni, amelyet elõzõleg nem gyõzött le. Úgy fordul hozzám erõfeszítés nélküli okulásért, ahogyan más azt az asszonyt keresi, aki majd szívébe plántálja a szerelmet. Csakhogy ez nekem nem áll hatalmamban.

Tehát fogom õt, bezárom és gyötrelmes tanulásnak vetem alá, jól tudván, hogy ami könnyû, az ugyanezen oknál fogva meddõ is. A munka horderejét az igénybevételhez és a verejtékezéshez mérem. Ezért gyûjtöttem össze iskolamestereimet, és mondottam nekik: “Ne ámítsatok magatokat. Az emberek gyermekeit nem azért bíztam rátok, hogy aztán majd megmérjem ismereteik súlyát, hanem hogy örvendjek haladásuk szépségén. Engem nem érdekel az a tanítványotok, aki gyaloghintóban cipeltette fel magát ezer hegycsúcsra, és így figyelt meg ezer tájat, mert elõször is egyet sem fog belõlük igazán ismerni, másodszor pedig, mert ezer táj is csupán egyetlen homokszem a világ végtelenségéhez képest. Engem egyedül az fog érdekelni, aki izmait legalább egy hegycsúcs megmászásában próbára tette, és ily módon készen áll arra, hogy jobban megértsen minden jövendõ panorámát, mint a másik, a ti áltudósotok, a maga ezernyi, rosszul tanított panorámáját.

“Ha azt akarom, hogy szerelemre szülessen, a szerelem alapjait az imádsággal vetem meg benne.”

Tévedésük onnét van, hogy látták, akinek gyakorlata van a szerelemben, az felismeri az õt lángra lobbantó arcot. Ezért tehát hisznek az arc erejében. És mivel látták, hogy az, aki magáévá tudta tenni a költeményt, lángra gyúl a költeménytõl, hisznek a költemény erejében.

De még egyszer elismétlem neked: amikor kimondom azt a szót: hegy, akkor én hegyet idézek fel teelõtted, akit véresre szaggattak a hegy tüskebokrai, aki legurultál szakadékaiba, verejtékeztél kövein, szedted és szagoltad virágait a gerincek éles szelében. Felidézek, de meg nem ragadok semmit. Amikor egy elhízott boltosnak mondom: hegy, semmit sem viszek át a szívébe.

És nem azért nincsen többé költemény, mert elfogy a költemény hatóereje. És nem azért nincsen többé szerelem, mert megszûnik az arc vonzóereje. És nem azért nincsenek az ember szívében sem álomba szenderült, tágas szántóföldek, amelyekbõl az eke nyomán cédrusok és virágok fakadnak, mert megszûnt Isten hatóereje.

Mert én igazán figyelmesen tanulmányoztam az emberek egymás közötti kapcsolatait, és bizony felfedeztem bennük az értelem veszélyeit: azét, amelyik azt képzeli, hogy a nyelv megragadja a valóságot. És meghallgattam a vitatkozók válaszait. Mert nem a szavak útján közlöm azt, ami bennem van. Annak kimondására, ami bennem van, nincs szó. Én azt csupán jelezhetem, ha már úgyis érted valami más úton-módon, nem a szavaimból. Például a szeretet csodájának segítségével, vagy azért, mert ugyanannak az istennek a teremtménye lévén, hasonlítasz hozzám. Máskülönben hajánál fogva rángatom elõ ezt a bennem elsüllyedt világot. És ahogyan ügyefogyottságom engedi, hol csupán ezt, hol azt az oldalát mutatom meg, mint például a hegyet, amelyrõl helyesen jelzem, róla szólván, hogy magas. A valóságban azonban egészen más valami a hegy, hiszen én tulajdonképpen arra gondoltam, milyen nagyszerû az éjszaka, amikor az ember dideregve ül a csillagok alatt.

Amikor levelet írsz, hajót raksz meg. Csakhogy nagyon kevés hajó ér célba. Elnyeli õket a tenger. Kevés mondat visszhangozik tovább a történelmen át. Mert lehet, hogy sok mindent jeleztem, de keveset ragadtam meg.

És megint ugyanaz a probléma: fontosabb megtanítani a megragadásra, mint a jelzésre. A lényeges: megtanítani a “befogás” mûveleteinek az elvégzésére. Egyszóval: mit érdekel engemet ennek az embernek a tudása, akire felhívod figyelmemet? Annyit a szótár is tud. Hanem az érdekel, hogy mi ez az ember. Például ez itt megírta költeményét, beletette szívének minden hevét, de rosszul halászott. Semmit sem hozott fel a mélybõl. Tavaszról szólt, de nem idézte fel bennem eléggé ahhoz, hogy táplálhatta volna vele a szívemet.

És csak hallgattam e logikus elméket, a történetírókat és a kritikusokat, figyeltem, hogy jönnek rá, hogy ha erõteljes a mûalkotás, akkor ez az erõ a mû tervében jut kifejezésre, mert az válik tervvé, ami erõs. És ha tervszerûséget fedezek fel a városban, az azért van, mert városom ki tudta magát fejezni és elkészült. Nem a terv alapította meg a várost.

Közben elnéztem táncosnõimet, énekesnõimet és városom könnyûvérû asszonyait. Ezüst gyaloghintókat csináltattak maguknak, és ha néha sétára szánták el magukat, elõre küldték embereiket, hogy jelezzék vonulásukat, összecsõdítsék a bámészkodókat. És amikor a taps meg az éljenzés már kellõképpen felizgatta õket, és felébredtek könnyed szendergésükbõl, engedni méltóztattak az összesereglettek óhajának, félrevonták selyemfátylukat, és fehér arcukat odakínálták hódolatuknak. Szerényen mosolyogtak, miközben kikiáltóik buzgón ügyködtek, mert különben, ha a tömeg szeretete zsarnokságával nem volt képes legyõzni a táncosnõ szerénységét, este a korbács várt rájuk.

Tömörarany kádban fürödtek, meghívták a tömeget, hadd lássa, hogyan készül fürdõjükhöz a tej. Száz szamarat fejtek meg. A tejbe pedig fûszereket raktak, és roppant drága virágolajat öntöttek, amely oly diszkréten illatozott, hogy szinte már nem is lehetett érezni.

Én azonban nem botránkoztam meg ezen. Végül is országom tevékenységébõl csupán keveset vett igénybe a virágtej kipréselése, a ráfordított költség teljesen illuzórikus volt. Egyébként kívánatos is volt, hogy valahol kellõ megbecsülésben részesüljön ez az értékes holmi. Mert nem a felhasználás számít, hanem a buzgóság. És mivel már létezett, mit számított nekem, hogy illatosítja-e vagy sem kurtizánjaimat.

Mert valahányszor vitatkoztak velem filozófusaim, mindig az volt az álláspontom, hogy országomat buzgó tevékenységében szemléljem, készen rá, hogy csak akkor lépjek közbe, ha például már annyira eluralkodott az aranyláz, hogy az emberek megfeledkeztek a kenyérrõl. Ezzel szemben sohasem léptem fel szigorúan az olyan mérsékelt aranyozás ellen, amely csupán a mester munkájának a megnemesítésére szolgált, és nem nagyon érdekelt, mi lesz a sorsa ezeknek a nem hasznos célokat szolgáló aranyozott tárgyaknak, mert arra gondoltam, mégis csak az lesz a legjobb, ha egy asszony hajzatát ékesítik, nem pedig valami ostoba köztéri szobrot. Mert persze a szoborról elmondhatod, hogy a tömeg tulajdona, de hát, ha szép, az asszony is megérdemelheti, hogy bámulják. A mûemlékben, hacsak nem Istennek emelt templom, éppen az a szánalmas, hogy mivel a feladata csupán az emberek szemének elkápráztatása aranykincseivel, nem tarthat rá igényt, hogy bármit is kapjon az emberektõl. Az asszony azonban, ha szép, szinte követeli az ajándékot és az áldozatot, azzal mámorosít meg, amit adsz neki. Nem pedig azzal, amit õ ad neked.

Szóval ezek a nõk ilyen virágtejben fürödtek. És így legalább a szépség jelképeivé váltak. Aztán ritka és unalmas falatokkal táplálkoztak, egy halszálkától már meg akartak halni. Teleaggatták magukat gyöngyökkel, amelyeket folyton elvesztettek. Én azonban nem ütköztem meg a gyöngyök elvesztésén, mert úgy helyes az, hogy kérészéletû legyen a gyöngy. Aztán hallgatták a dalnokok énekét, ájuldoztak a gyönyörûségtõl, de ájulás közben egy világért sem feledkeztek volna meg róla, hogy az összerogyásukhoz kiszemelt párna kellemes összhangban legyen kendõik színeivel.

Idõnként a szerelem fényûzésével is megajándékozták magukat. Ilyenkor elkótyavetyélték gyöngyeiket egy-egy ifjú harcos kedvéért, akit végighordoztak magukkal a városban, és akit úgy választottak ki, hogy mind közül õ legyen a legszebb, a legnagyszerûbb, a legkellemesebb, a legférfiasabb...

Az együgyû katona pedig többnyire megmámorosodott a hálától, azt hitte szegény feje, hogy kap tõlük valamit, holott valójában õ legyezgette a hiúságukat, és szolgált hírverésük eszközéül.

Eljött az egyik asszony, és hevesen kitörve panaszkodott:

“Ez az ember zsivány, züllött, romlott, becstelen alak. A föld szégyenfoltja. Gyalázatos, hazug hitszegõ...”

- “Menj és mosdj meg - válaszoltam neki. - Bemocskolódtál.”

Jött egy másik is, és kiabálva panaszkodott, hogy igazságtalanság történt vele, megrágalmazták.

Ne törekedj arra, hogy az emberek megértsék minden cselekedetedet. Soha nem fogják megérteni õket, és ebben nincs semmi igazságtalanság. Mert az igazságosság olyan ábrándot kerget, amelyik magában hordja önmaga ellentétét. Láthattad, milyen nemes lelkûek, nemes lelkûek és szegények, szomjúságtól kicserzettek vezéreim a sivatagban. Homokra heveredve alusznak az ország nagy éjszakájában. Éberek, állandó készenlétben állanak, a legcsekélyebb neszre készek fegyvert ragadni. Olyanok, amilyennek atyám kívánta õket: “Álljanak elõ, akik egész vagyonukat egy tarisznyába kötve a hátukra vetették és most készek a halálra. Akik mindig készenlétben állanak. Becsületesek a harcban, önfeláldozók. Álljatok elõ, én pedig rátok bízom az ország kulcsait.” És azóta mint megannyi arkangyal õrködnek a birodalmon. Sokkalta nemesebbek, mint minisztereim szolgái, vagy akár maguk a minisztereim. Hanem amikor visszarendelem õket a fõvárosba, az asztal vége jut nekik a lakomákon, hosszasan topognak az elõszobákban, és panaszkodnak, hogy õket, akik pedig valóban nagyok, ennyire szolgának tekintik, megalázzák. “Keserû a sorsa annak - mondogatják -, aki nem találtatott...”

Én azonban ezt felelem nekik: “Keserû annak a sorsa, akit megértenek, és diadalmenetben hordoznak körül, köszönettel, címekkel és vagyonnal halmoznak el. Mert hamarosan otromba módon felfuvalkodik, és bazárárura cseréli el csillagos éjszakáit. Holott gazdagabb volt mindenkinél, nemesebb és nagyszerûbb. De miért veti magát alá az eltunyult városlakók véleményének az, aki uralkodott, amikor egyedül volt? Az öreg ács simára faragott gerendájában leli meg munkája jutalmát. A másik a sivatag csendjének nagyszerûségében. Õ arra teremtetett, hogy elfeledjék, ha hazatért. És ha mégis szenved miatta, az azért van, mert nem volt elég tiszta. Mert mondom neked: az ország az emberek értékén nyugszik. Ez az ember egy darabka ország. Egy része a fa törzsének. Ha arról álmodozol, hogy neki juttatod a kalmárok élvezte elõnyöket, és helyette majd a kalmárt küldöd ki a sivatagba, várj csak néhány esztendeig, aztán majd élvezheted munkád gyümölcsét. Kalmárodból sivatagi szelekkel szembeszálló nagyúr lesz, a másikból meg közönséges kalmár.

Védelmezem azokat, akiknek a szíve nemes. És védelmük az igazságtalanság. Ne háborodj fel a szavakon. A hosszú kékpikkelyes halak csúnyák a partra kivetve, ami bizony igazságtalanság. De a hiba benned rejlik: ezek a halak ugyanis arra teremtettek, hogy a tenger mélyén ragyogjanak. Ott voltak szépek, ahol vége a partnak. A sivatagi hadak vezérei is csak ott szépek, ahol elhal a városok szekérsorainak lármája, nem hallik többé a kalmárok vásárlót hívogató szava, és megszûnik minden hiúság. Mert a sivatagban nincsen hiúság.

De vigasztalódjanak. Ismét királyok lesznek, ha úgy kívánják, mert én nem fosztom meg õket királyságuktól, én nem fogom sajnálni tõlük a szenvedést.

Egy másik asszony is eljött hozzám panaszkodni:

“Hûséges, jó magaviseletû és szép feleség vagyok. Csak érte élek. Megvarrom köpenyét, gyógyítgatom sebeit. Osztozom vele minden bajában. De õ minden idejét egy olyan asszonnyal tölti, aki fûvel-fával megcsalja, mindenébõl kifosztja.”

Én pedig ezt válaszolom neki:

“Ne ismerd félre ennyire az embert. Ki ismeri önmagát? Az ember önmagában halad az igazság felé, a férfi lelke azonban olyan, mint a hegymászás. Látod a csúcsot, úgy érzed, már fel is értél, és egyszerre más csúcsokat, más vízmosásokat, más meredélyeket fedezel fel. Ki ismeri a saját szomját? Vannak, akik a vizek surranására szomjúhoznak, a halált is vállalják, csakhogy hallgathassák. Vannak, akik arra szomjaznak, hogy egy rókafi bújjon menedéket keresve a vállukhoz, és akkor is lesre indulnak, ha ellenség rejtõzik a közelben. Az a nõ, akirõl te beszélsz, talán éppen a férjedbõl született. És ezért felelõs õ érte. Mert az ember tartozik magával annak, akit teremtett. Férjed azért jár ahhoz az asszonyhoz, hogy az mindenébõl kifossza õt. Azért, hogy belõle, tõle ittasuljon meg. Nem kap fizetséget gyengéd szó formájában, de kisemmizettnek sem érzi magát a sértegetések miatt. Nem holmi elszámolási ügylet ez, ahol a gyengéd szó bevételt, a sértés kiadást jelent. Fizetségét áldozatában találja meg. És abban a szóban, amelyet az a nõ mond majd neki, és amelyre õ tanította meg. Mint aki hazatért a sivatagból: kitüntetései nem kárpótolják semmiért, de a hála elmaradása sem semmizheti ki. Mert hol tapasztalod azt, hogy szerezni és birtokolni kell? Az ember számára a kérdés: lenni, létezni végre, és a saját lényegének kiteljesedésében meghalni. Ne feledd, hogy a jutalom valójában a halál, amely végre vízre bocsátja a hajót. Boldog, akit kincseinek súlya nyom!”

“De neked mi okod van a panaszkodásra? Hát nem tudsz hozzá visszamenni?”

Ekkor értettem meg, mit jelent a házasság szövetsége, hogy mennyire különbözik a vagyonközösségtõl. “Kezdetleges nyelven igyekszenek megértetni magukat egymással, gondoltam, azt képzelik róla, hogy átad, közöl valamit, holott éppen csak jelez. Aztán minden gondjuk az, hogy mérlegeljenek és méricskéljenek. Mindegyiknek igaza van, túlságosan is igaza. De mivel csak igazuk van, önmagukat csapják be. Magukban kialakítanak valami képet a másikról, és céltáblának használják.”

A házasság szövetsége akkor is összekapcsolhat bennünket, ha tõrrel támadok rád.

Sohasem kell megijedni a zsarolástól. Mert aki egyetlen részletkérdésre tesz fel mindent, nemsokára egy másik részletkérdésben is hasonlóképpen cselekszik, s ezért semmi értelme nem lett volna engedni már kezdetben.

Ugyanez áll az ország dolgaira is.

Emberré kell lennünk ahhoz, hogy érthessünk. Ez magyarázza a hívõ gõgjét. Az az érzése, hogy a másik kétkedése semmit sem jelent, hiszen az a másik “képtelen” a megértésre.

Tudd felismerni a szeretet kényszerét. Aki esküszik rám, és mielõtt megszólalna, azt várja, hogy elõbb én beszéljek, nem érdekel engem. Mert én az emberek között keresem a világosságomat. Egy dolog kórusban énekelni. Más dolog azonban az éneket megkomponálni. De ki vesz részt az alkotásban?

Mert még ezt a dilemmát is fel kell oldanom: csak akkor jön létre alkotás, ha mindenki együtt dolgozik, együtt kutat. Csak akkor születik alkotás, amikor a szeretet ad összetartást a fa törzsének. Persze nem arról van itt szó, hogy mindenki mindenkinek alávesse magát, dehogyis, hanem a nedvek áramlásának az irányításáról, arról az áramlásról, amely lombtemplomot épít az égbe. Itt az emberek ugyanazt a tévedést követik el, mint azok a logikusan gondolkodó elmék, akik a már kész tárgyban tervszerûséget fedezve fel azt hiszik, hogy ebbõl született az alkotás, holott fordítva van: benne fejezõdik ki. Mert a terv a feltárt arc. Nem az egyes embernek mindenki elõtt, hanem az összesnek a mû elõtt való meghajlásáról van itt szó, arról, hogy az emberek egymást kényszerítik a növekedésre, a gyarapodásra, meglehet éppen azzal, hogy szembeszállnak egymással. Én alkotásra kényszerítem õket, mert ha csak tõlem kapnak, szegények lesznek, nem lesz semmijük. De én kapok mindnyájuktól, õk pedig megnõnek attól, hogy énbennem fejezõdnek ki, akit õk tettek naggyá. És amint magamhoz veszem bárányaikat, kecskéiket, magvaikat, sõt még a házaikat is, hogy magamévá tévén szeretetem ajándékaként adjam õket vissza nekik, ugyanúgy azokat a bazilikákat is, amelyeket õk építenek...

Ám ahogyan a szabadság nem szabadosság, a rend sem szabadsághiány. (A szabadságra késõbb még visszatérek).

Himnuszt fogok írni a csendhez, Hozzád, csend, aki a gyümölcsök hegedõse vagy. Hozzád, aki a pincék, présházak és csûrök lakója, a méhek szorgalmának mézesbödöne vagy, a tenger nyugalma vizeinek bõsége felett.

Hozzád, csend, amelybe a hegyek csúcsáról letekintve bezárom a várost. Amikor elcsendesül szekereinek zöreje, lakóinak zajongása, üllõinek csengése. Amikor már minden elhallgatott az alkony szent edényében. Hozzád, Isten éber õrködése lázunk felett, Istennek az emberek háborgására borított köpenye.

Hozzád, asszonyok csendje, akik immár nem egyebek, mint gyümölcsét érlelõ eleven test. Asszonyok csendje, elnehezült kebleik védelme alatt. Asszonyok csendje, a nap és az élet minden hiúságának csendje, az életé, amely a napok kévéje. Asszonyok csendje, szentély és örök folytatás. Csend, amelyben azt az egyetlen versenyt futják a holnap felé, amely valami célhoz vezet. Az asszonyé, aki hallja méhét feszítõ magzatát. Csend, hûséges õrzõje belézárt becsületemnek és véremnek.

Hozzád, a férfi csendjéhez, aki fejét könyökére hajtva töpreng, és erejének pocsékolása nélkül kapja és gyártja gondolatai nedvét. Csend, amelynek segítségével tanulhat, de feledhet is, mert jó néha nem tudni. Csend, a férgek, az élõsdik és az ártalmas füvek elutasítása. Csend, amely védelmez gondolataid gomolygása közben.

Gondolatok csendje. Méhek nyugalma, mert elkészült a méz, és immár elrejtett kinccsé kell válnia. És érlelõdnie. Szárnyaikat bontogató gondolatok csendje, mert nem jó dolog, ha nyugtalankodsz elmédben vagy szívedben.

Szíve csendje. Érzékek csendje. Ki nem mondott szavak csendje, mert jó dolog újra meglelned Istent, aki csend az örökkévalóságban. Mert minden megmondatott és minden elvégeztetett.

Isten csendje, amely olyan, mint a pásztor álma, mert nincsen annál édesebb álom, még ha látszólag veszély fenyegeti is a juhok bárányait, amikor nincs többé sem pásztor, sem nyáj, hiszen ki tudná megkülönböztetni egyiket a másiktól a csillagos ég alatt, mikor minden álom, mikor minden gyapjúpuha álom?

Ó, Uram, egy napon begyûjtvén csûrödbe teremtményeidet, nyisd meg e nagy kaput az emberek fecsegõ nemzetsége elõtt, az idõk végezetén rakd el õket örök aklodban, és vétessék el kérdéseinktõl az õ értelmük, ahogyan a betegségbõl gyógyul ki az ember.

Mert megadatott nékem megértenem, hogy minden emberi haladás annak a fokozatos felfedezése, hogy kérdéseinknek nincsen értelmük; megkérdeztem ugyan tudósaimat, és nem mintha egynémely választ nem találtak volna az elmúlt esztendõ kérdéseire, Uram, de ma már mégis mosolyognak önmagukon, mert az igazság a kérdés megszûnésével jött el hozzájuk.

Uram, azt, hogy a bölcsesség nem válasz, hanem a folyton változó szavakból való kigyógyulás, azoktól tudom, akik szeretik egymást, akik lábukat lógatva, szorosan egymáshoz simulva üldögélnek a narancsültetvény alacsony kõkerítésén, és jól tudják, hogy nem kaptak választ tegnap feltett kérdéseikre. Én azonban ismerem a szerelmet, és ezért tudom, hogy azt jelenti: megszûnik a kérdezés.

És megoldott ellentmondásról megoldott ellentmondásra haladva megyek a kérdések csendje és egyúttal a boldogság felé.

Ó szószátyárok! Kérdéseitek teljesen tönkretették az embereket!

Esztelen, aki Istentõl remél választ. Ha magához fogad, ha meggyógyít, azt azzal cselekszi, hogy kérdéseidet, mint a lázat, a kezével szünteti meg. Ez így van.

Uram, egy napon csûrödbe begyûjtvén Teremtett világodat, nyisd fel elõttünk szárnyas ajtódat, és vezess be bennünket oda, ahol nem válaszolnak többé, mert nem lesz többé válasz, csak boldogság: a kérdések záróköve és lényege, arc, amely boldoggá tesz.

És aki átlép rajta, felfedezi az édes vizek végtelenségét, amely nagyobb a tengerek végtelenségénél, és amelyet már régebben is sejtett, a forrásvizek dalolását hallgatva, amikor lábait lógatva szorosan odasimult az asszonyhoz, aki pedig csak kimerítõ hajszában befogott gazella volt, és most ott pihegett a szívén.

Csend, hajót befogadó rév. Isten csendje, minden hajók menedéke.

Isten elküldte hozzám ezt az asszonyt, aki oly kedvesen, daloló kegyetlenségében oly egyszerûen tudott hazudni. Én meg úgy hajoltam feléje, mint a tenger üde fuvallata felé.

“Miért hazudsz?” - kérdeztem tõle.

Ekkor sírva fakadt, valósággal beletemetkezett könnyeibe. Én pedig elgondolkoztam könnyein:

“Azért sír, tûnõdtem magamban, mert nem hisznek neki, amikor hazudik. Mert számomra semmi sem színjáték, amit ember csinál. Számomra nincsen értelme a színjátéknak. Persze, ez az asszony másnak kíván látszani, mint ami. De nem ez az a tragédia, ami engem nem hagy nyugton. A tragédiát õ éli át, aki annyira szeretne egy másik asszony lenni. És én azt tapasztaltam, hogy az erényt sokkal gyakrabban tisztelik azok, akik csak színlelik, mint akik gyakorolják, és úgy erkölcsösek, ahogyan például a csúfok. A hazudozók nagyon szeretnének erkölcsösek, körülrajongottak lenni, de képtelenek uralkodni magukon, vagy, helyesebben szólva: mások uralkodnak felettük. Ezért mindig lázadoznak. És azért hazudnak, hogy szépek legyenek.”

A szavakkal játszó érvelések sohasem az igaziak. Ezért nem is vetek mást a szemükre, csupán azt, hogy zavarosan, fonákul fejezik ki magukat. Ennek a hazugságait is szótlanul hallgattam, szeretetem csendjében nem pergõ szavaira, hanem csupán igyekezetére figyeltem. Amely olyan volt, mint a csapdából szabadulni igyekvõ róka vergõdése. Vagy a verdesõ madáré, amint vérével fröcsköli tele kalitkáját. És Istenhez fordultam, hogy megkérdezzem: “Miért nem tanítottad meg érthetõ beszédre, mert ha tovább hallgatom, nemhogy szerelemre gyulladok iránta, hanem felakasztatom. És, mégis, van benne valami szenvedélyes és megkapó, szíve éjszakájában összevérzi szárnyait, és fél tõlem, mint a sivatagi rókafiak: kínáltam nekik húsdarabokat, csak reszkettek, haraptak, majd kikapták kezembõl a falatot, és berohantak vele odújukba.”

“Uram - mondotta nekem ez az asszony -, az emberek nem tudják, hogy én tiszta vagyok.”

Persze, jól láttam, micsoda felfordulást okoz házamban. Mégis úgy éreztem, mintha Isten kegyetlensége szíven szúrt volna:

“Segíts neki, hogy sírni tudjon. Adj neki könnyeket. Hogy elege legyen önmagából, mikor a vállamhoz simul: mert semmi közöny nincsen benne.”

Mert rosszul oktatták ki állapota tökéletessége felõl, és kedvem támadt, hogy felszabadítsam. Igen, Uram, rosszul játszottam szerepet... Mert nincsen jelentéktelen kislány. Ez, aki most itt sír, nem a világ, hanem a világ jelképe. És szorongása onnan származik, hogy nem képes önmagává lenni. Elégett füstté foszlott. Hömpölygõ folyam hajótöröttje, akit immár nincs mód visszatartani. De itt vagyok én, és én vagyok a ti földetek, a ti aklotok és a ti jelentésetek. Én vagyok a szavak egyezményes tartalma, ház, keret és tartószerkezet vagyok.

“Figyelj csak rám” - mondtam neki.

Õt is be kell fogadnunk. Ugyanígy az emberek gyermekeit is, fõleg azokat, akik nem tudják, hogy tudhatnak...

Mert kézen fogva akarlak vezetni benneteket önmagatok felé… Én vagyok az emberek áldott ideje.”

Láttam az embereket boldognak és boldogtalannak, de nem holmi egyszerû, rájuk szakadt gyászeset, vagy (például) az eljegyzés egyszerû boldogsága, betegség vagy egészség miatt, hiszen még a beteget is talpra tudom állítani, és végigvezetni a városon valami lelkesítõ hírrel, elég hozzá, hogy a dolgok valamiféle jelentésével - a legegyszerûbb példát veszem: egy gyõzelem hírével - hassak a kedélyállapotára. Mert az egész várost meggyógyítom gyõztes seregeim fényes hajnali bevonulásával, és öröm látni, hogyan tolonganak, ölelkeznek, csókolóznak az emberek. Amire te azt fogod mondani: “Miért ne lehetne állandóan olyan hangulatban tartani õket, amilyen például a zenei ünnep hangulata?” Én pedig ezt válaszolom neked: “Mert a gyõzelem nem panoráma, amelyet a hegy tetejérõl csak úgy birtokba veszel, hanem izmaid által felépített és a csúcsról megpillantott táj, átmenet egyik állapotból a másikba. Semmi az olyan gyõzelem, amelyik állandó. Nem éltet, csak elpuhít és unalmassá válik, mert többé már nem gyõzelem, hanem egyszerû, befejezett táj. De hát akkor a nyomorúság és a gazdagság örökös váltakozásban kell élnem? Ám rájössz, hogy ez sem igaz, hiszen egész életedet leélheted nélkülözések, nyomor és unalom közepette, mint az, akit hitelezõi addig zaklatnak, míg végül felakasztja magát anélkül, hogy közben apró örömök vagy átmeneti halasztások kárpótolták volna álmatlan éjszakáinak gyötrelmeiért. Ugyanúgy sem a vagyon, sem a gyõzelem nem örökké tartó állapot, amely úgy kijár az embernek, mint a takarmány az állatnak.

Én lelkes és nemes szívû fiakat, ragyogó szemû asszonyokat akarok, de mindez honnan jön? Bizonyos, hogy nem belülrõl, de nem is kívülrõl. Erre én ezt válaszolom neked: a dolgok egymásra való hatásának a megízlelésébõl származik, legyen bár szó vonuló hadaidról, katedrálisodról vagy pirkadatkor aratott gyõzelmedrõl. Csakhogy a gyõzelem csupán egyetlen reggelen elfogyasztott lakoma. Mert miután gyõzelmet arattál, nem marad más számodra, mint élni a készleteidbõl, amelyek elpusztítanak tégedet, és a gyõzelem öröme csak azért volt olyan nagy, mert szenvedélyesen együtt éltél közösségeddel, mert elõzõ nap szomorúságodban még bemenekültél otthonodba, vagy barátaidnál kerestél vigasztalást gyászodra vagy fiaid gyászára, és lám, most itt van ez a gyõzelem, amint éppen kibontakozik! De aki katedrálisát építgeti, amelynek befejezéséhez száz esztendõre van szükség, az száz esztendõn keresztül élhet úgy, hogy szíve mindig gazdag lesz. Mert azzal gyarapszol, amit adsz, és éppen azzal gyarapítod erõdet, hogy adsz. És ha végigjárod az évemet, amelyben életedet építed, boldog leszel attól, hogy ünnepre készülsz, anélkül hogy valaha is készleteket halmoznál fel. Mert amit az ünnep elõtt adsz az ünnepre, az jobban gyarapít téged, mint amit az ünnep egyszeri alkalommal képes lesz neked nyújtani. És ugyanez áll felnövõ fiaidra is. Meg a hajóidra, amelyek nekivágnak a tengernek, veszélyekbe sodródnak, míg végül diadalmaskodnak rajtuk, és hajnalban partot érnek legénységükkel együtt. Én azt a buzgalmat növelem, amely a saját sikereibõl táplálkozik, mint annak az írónak a buzgalma, aki nem plagizál, hanem minél többet ír, annál jobban formálja stílusát. Viszont megtagadom a sikereiben magát emésztõ buzgalmat, bármilyen lelkes is. Mert minél többet tudok, minél többet kívánok tudni, minél hajlamosabb vagyok ismereteket szerezni, annál jobban kívánom más jószágát, annál jobban plagizálom mûveit, annál jobban hízom rajtuk. És annál jobban pusztulok szívemben.

Mert az ember ráeszmél, hogy a siker mindig becsapja, ha a megszerzett dicsõségbõl akar élni, összetévesztve az alkotás hevületét a számára semmit sem nyújtó idegen jószág élvezésének örömével. Ám mégis elõfordul, hogy rá kell magunkat szánnunk erre is, ilyenkor azonban csupán az olyan felhasználás érdekes, amely elõsegíti a sikeres alkotást, ha az utóbbi viszont a felhasználásban segít. Mert a kettõ egymást erõsíti. Így van ez a tánccal meg az énekkel is, vagy a gyakori imádkozással, amely buzgóságot teremt, és fordítva, a buzgóságból imádság születik; és így van ez a szeretettel is. Mert ha állapotot változtatok, ha nem vagyok többé valami felé irányulás, mozgás és cselekvés, akkor szinte már meg is haltam. És hegyed magasáról nem fogod többé élvezni a panorámát, ha már nem izmaid gyõzelme, tested kielégülése lesz.

Így szóltam hozzájuk: “Ne szégyenkezzetek gyûlölködéstek miatt.” Mert százezer embert ítéltek halálra. A halálraítéltek börtöneikben bolyongtak, táblával a mellükön, amely úgy különböztette meg õket egymástól, mint a billog a barmokat. Én pedig jöttem, elfoglaltam a börtönöket, és magam elé rendeltem ezt a rengeteg embert. És úgy láttam, semmiben sem különböznek a többiektõl. Mindent meghallgattam, megértettem és megnéztem. Láttam, hogy ugyanúgy osztják meg egymás között kenyerüket, mint a többiek, és ugyanúgy sürgölõdnek beteg gyermekeik körül, mint bárki más. Ugyanúgy ringatják el õket, virrasztanak felettük. Láttam, hogy ugyanúgy szenvednek az egyedüllét nyomorúságától, mint bármely más ember. És õk is úgy sírnak, ha e vastag falak között valamelyiknek a felesége szívében hajlandóságot kezd érezni egy másik rab iránt.

Mert emlékszem rá, mit meséltek nekem börtönõreim. Megparancsoltam, hogy véres tõrével kezében vezessék elém azt a rabot, aki elõzõ nap gyilkolt. Én magam hallgattam ki. De nem õ érdekelt, hiszen immár halálfia volt, hanem az emberi szív kifürkészhetetlensége.

Mert az élet ott szerez magának, ahol talál. A szikla nedves hasadékában telepszik meg a moha. Jóllehet eleve halálra ítélte a sivatag elsõ, szikkasztó szele. A moha azonban elrejti magvait, s azok nem fognak elpusztulni. És állította-e valaha bárki, hogy e zöld folt megjelenése haszontalan volt? Szóval megtudtam rabomtól, hogy kigúnyolták. Õ meg szenvedett miatta hiúságában és büszkeségében. A halálra ítélt rab hiúságában és büszkeségében...

És láttam õket, amint szorosan egymáshoz húzódtak a hidegben. És eközben hasonlítottak a föld minden juhaihoz.

Magam elé rendeltem a bírákat, és megkérdeztem tõlük:

“Miért különítettétek el õket a néptõl, miért hordják mellükön a halálraítéltek megkülönböztetõ jelét?

“Ez a törvény” - mondották.

Én meg elgondolkoztam:

“Igen, ez a törvény. Mert szerintünk az igazság azt jelenti, hogy el kell pusztítani azt, ami szokatlan. Az õ szemükben a négerek létezése is igazságtalanság. Meg a hercegnõké is, ha munkássá süllyednek. És a festõké is, ha õk, a bírák, nem értenek a festészethez.”

Ezért így válaszoltam nekik:

“Azt óhajtom, az legyen igazságos, hogy szabadon bocsátjátok õket. Igyekeztem megérteni a dolgokat. Különben, ha kitörnek börtöneikbõl, és õk ragadják magukhoz az uralmat, õk érzik majd elkerülhetetlenül szükségesnek, hogy bebörtönözzenek és megsemmisítsenek benneteket; és én nem hiszem, hogy ebbõl bármi haszna származnék az országnak.”

Ekkor értettem meg igazán az eszmék véres õrületét, ezért így fohászkodtam Istenhez:

“Megbolondultak? Megengedted nekik, hogy higgyenek nyomorult dadogásuknak! Ki fogja õket megtanítani, ó, nem a beszédre, hanem arra, hogy hogyan éljenek a szavakkal? Mert a szavak e szörnyûséges promiszkuitásából, mindent össze-vissza zagyválva, azt a következtetést vonták le, hogy mindennél elõbbre való a tortúra alkalmazása. Ügyetlen, összefüggéstelen vagy hatástalan szavaikból hatékony kínzóeszközök születtek.”

Ugyanakkor azonban az egészet gyermekin õszintének, a születés vágyával telitettnek éreztem.

Hamis minden olyan élmény, amelyet immár nem lényegében élünk át. Hamis a dicsfényük. Amint hamis a gyõztes iránt érzett lelkesedésünk is.

Hamisak e hírek is, mert semmi sem marad fenn belõlük.

Mert a tanítás szóljon a keretrõl, a tartószerkezetrõl. Nem pedig a mindenkor hamis tartalomról.

Úgy mutatom meg neked, mint valami hatalmas tájat, amely észrevétlenül bontakozik ki a maga teljességében a ködbõl, nem pedig lépésrõl lépésre. Akárcsak a szobrász igazsága. Hol láttál olyat, hogy elõbb az orr készül el, aztán az áll, aztán a fül? Az alkotás mindenkor egy csapásra megjelenõ kép, nem pedig lépésrõl lépésre haladó levezetés. Az alkotás a sokaság munkája, amelyik alkotva nyüzsög a képen, és magyaráz, cselekszik, épít maga körül.

Rám alkonyodott, miközben lefelé haladtam hegyemrõl, a számomra immár arcot sem viselõ új nemzedékek lejtõjén, eleve unván az emberek fecsegését, nem lelvén sem szekereik zörgésében, sem üllõik zengésében szívük énekét -, eltávolodva tõlük, mintha már nem is érteném a nyelvüket, és közömbös lennék a jövõjükkel szemben, amelyik már nem tartozik rám -, és úgy éreztem, már el vagyok temetve. Mivel kétségbeestem magam miatt, e súlyos önzés-bástya mögé befalazva (Uram, mondottam Istennek, Te visszahúzódtál belõlem, ezért távolodok el az emberektõl) kutatni kezdtem magamban, mi volt az a viselkedésükben, ami kiábrándított.

Semmi sem ösztönzött rá, hogy bármit kérjek tõlük. Miért zsúfolnám tele új nyájakkal pálmaligeteimet? Miért gyarapítanám palotámat új tornyokkal, mikor máris úgy bolyongok teremrõl teremre, mint a hajó a tenger sûrû vizein? Miért etetnék újabb rabszolgákat, hiszen amúgy is hetesével-nyolcasával álltak minden ajtó elõtt, mintha házam pillérei lennének, lépten-nyomon beléjük botlottam a folyosókon, szinte belebújtak a falba jöttömre, köntösöm suhogására? Miért ejtenék magamnak foglyul más asszonyokat, amikor már úgyis hallgatásomba zártam õket, mivel megtanultam, hogy ne hallgassak oda, ha hallani akarok? Már eleget láttam õket álmukban, miután lehunyták szemhéjukat, és szemük eltûnt pilláik bársonyában... Ilyenkor otthagytam õket, mert égett bennem a vágy, hogy felhágjak a csillagok vizében ázó legmagasabb toronyra, és megtudjam Istentõl álmuk értelmét, mert ekkor alszik minden hangos veszekedés, minden középszerû gondolat, minden lealacsonyító ügyeskedés és hiúság, hogy aztán napkeltével ismét visszatérjenek a szívükbe, és ettõl kezdve az legyen az egyetlen gondjuk, hogy túltegyenek társnõjükön, és letaszítsák szívemben elfoglalt trónjáról. (De ha megfeledkeztem szavaikról, akkor az egészbõl nem maradt egyéb, csak madarak játéka, enyhet adó könnyek...)

Este, miközben lefelé haladtam a hegynek azon az oldalán, ahol többé senkit sem ismertem, és úgy éreztem néha, angyalok visznek a sír felé, megvigasztalódtam, beletörõdtem az öregségbe. Hogy olyan vagyok, mint az ágai alatt hajladozó fa, megkeményedtem görcseimtõl és ráncaimtól, az idõ valósággal bebalzsamozott ujjaim pergamenszerû bõrébe, a fájdalom sem nagyon fog rajtam, szinte már önmagammá lettem. És így gondolkoztam magamban: “Aki így megöregedett, azt hogyan ijeszthetné a zsarnok a kínszenvedés illatával, amely olyan, mint a megsavanyodott tejé, hogyan lenne képes bármit változtatni rajta, hiszen mindenestõl maga mögött tudja az életét, mint valami elnyûtt kabátot, amelyet csupán egyetlen szál tart össze? Így élek immár az emberek emlékezetében. És részemrõl semmiféle megtagadásnak nem lenne többé értelme.”

Megvigasztalódtam azért is, mert megszabadultam béklyóimtól, úgy éreztem, egész kiszikkadt, összeaszott testemet elcseréltem a láthatatlanban, valamiféle szárnyakra. Mintha végre önmagamból megszületve a régtõl fogva hõn keresett arkangyal társaságában sétálnék. Mintha öreg burkomból kilépve egyszerre felfedezném, hogy rendkívül fiatal vagyok. De ez a fiatalság nem lelkesedésbõl, nem vágyból, hanem rendkívüli derûbõl volt. Azok közül való, amelyek az örökkévalóságban kötnek ki, nem pedig azok közül, amelyek hajnalhasadtakor az élet tömkelegében érnek partot. Térbõl és idõbõl állt. Úgy éreztem, örökkévaló leszek attól, hogy végére értem a magammálevésnek.

Én is olyan voltam, mint az, aki vándorútján egy tõrrel megsebzett leányt szedett fel. Görcsösen megfeszülõ karjában viszi, mint valami útszélre vetett rózsát, a zilált öltözetû leányt, akit fájdalom nélkül szenderített álomba a megvillanó acél, aki most szinte mosolyog, hogy fehér homlokát a halál szárnyas vállára hajthatja; viszi magával a síkság felé, mert csak ott találhatók azok, akik majd meggyógyítják.

“Csodálatos szendergõ teremtés, én majd megtöltelek életemmel, mert engem többé már nem érdekelnek sem az emberek hívságai, haragjai és nagyralátása, sem a rám váró jók, sem a rám leselkedõ bajok, hanem csupán az, amire elcserélem magamat; miközben terhemet a síkság orvosai felé viszem, szemfény és hajfürt leszek egy tiszta homlokon, és ha meggyógyítván megtanítom õt az imádságra, a tökéletes lélektõl oly egyenes lesz a tartása, mint a gyökereitõl jól megtámasztott virágszál...”

Nem vagyok bezárva testembe, amely recseg-ropog, akár az elöregedett kéreg. Hegyem túloldalán lassan aláereszkedve mintha hatalmas köpönyegként vonszolnék magammal minden lejtõt, minden síkságot és itt-ott elszórva, megannyi aranycsillagként, házam fényeit. Adományaim súlya alatt görnyedezve meghajlok, akár a fa.

Álomba szenderült népem: megáldalak, aludj tovább!

Várjon még a nap, ne siessen kizavarni benneteket a simogató éjszakából! Legyen joga pihenni városomnak, mielõtt szárnyait próbálgatná a munkába menetelhez e kora hajnalon. Akiket baj ért tegnap, és immár csak az Isten engedélyezte haladékkal élnek, várjanak még, mielõtt újra vállukra vennék a gyászt, a nyomort, az ítéletet vagy a most burjánzó leprát. Maradjanak még Isten kebelében, mindnyájuk bûnei megbocsáttatván, mindnyájan befogadtatván.

Én veszlek benneteket gondjaimba.

Virrasztok feletted, népem, aludj tovább!

Úgy nehezedett szívemre a világ súlya, mintha egyedül kellene viselnem a terhét. A magányban, egy fához támaszkodva, karomat mellemen összefonva az esti szélben, túszaim lettek azok, akiknek bennem kellett megtalálniuk elveszített jelentésüket. Így veszítette el jelentését az az egyszerû anya is, akinek meghal a gyermeke. Immár haszontalanná vált múltként áll a tátongó sírgödör elõtt. Liánerdõvé lett a virágzó fa körül, az pedig hirtelen halott fává változott. És azt gondolja magában: “Most mihez kezdek a liánjaimmal? És mitévõ legyek az emlõimben duzzadó tejemmel?”

Vagy ez, akit úgy kezd ki a lepra, mint a lassú tûz, és most ki van szakítva az emberi közösségbõl, nem tud mit kezdeni szíve fellángolásaival, amelyek észrevétlen kerítették hatalmába. Vagy az a másik, akit jól ismersz: burjánzó daganata falja-emészti, holott ezernyi munkába fogott, amelyek mind azt kívánják tõle, hogy még sokáig éljen, akárcsak a fa, amely türelmesen telepítette gyökérhálóját, s aztán hirtelen rádöbben, hogy haszontalan, semmibe nyúló növekedés középpontjává lett. Vagy az, akinek leégett a csûrje, vagy a cizelláló mûvész, aki elveszíti a jobb kezét. Vagy bárki, akinek kihunyt a szeme fénye.

Ránehezedett szívemre mindazoknak a súlya, akik nem tudnak maguknak egy vállat találni. Mert eltaszítják õket az övéik, vagy el vannak tõlük szakítva. Meg az, aki nyomorúságos ágyán, kínok görcseként dobálja ide-oda tört kocsinál is haszontalanabb testét, talán hívogatva a halált, de megtagadva tõle. És így jajdul fel: “Mire jó ez, Uram! Mire jó!”

Szétvert sereg katonái õk. De én összeszedem és gyõzelemre vezetem õket. Mert vannak gyõzelmek minden sereg számára, ha nem is egyformák. Mert annyi mással együtt õk is csupán az élet egy-egy lépését jelentik. A hervadó virág elszórja magvát, a rothadó mag megalapozza a szárát, és minden felhasadó bábból szárnyak kelnek.

Ó, emberek, televény és táplálék vagytok, eszköz az Isten felé vezetõ nagyszerû felemelkedéshez!

“Hát nem szégyellitek magatokat gyûlölködésetek, meghasonlásaitok, dühkitöréseitek miatt? - mondottam nekik. - Ne szorítsátok ökölbe kezeteket a tegnap kiontott vér miatt, mert ha megújulva kerültök is ki vállalkozástokból, mint a gyermek anyja szétdúlt méhébõl, vagy szárnyát bontogatva és megszépülve a rovar, miután szétszaggatta bábját, tegnapi bosszútok miatt mit fogtok megérteni lényegüket vesztett igazságok nevében? Mert én, a tapasztalaton okulva, mindenkor a szerelem véres próbájához hasonlítottam azokat, akik ölre mennek, és egymást marcangolják. A szerelem születendõ gyümölcse sem az egyiké, sem a másiké, hanem mind a kettõé. A gyümölcs fontosabbá lesz náluk. Benne fognak kibékülni, egészen addig, amikor majd az új nemzedék tagjai is átesnek a szerelem véres próbáján.”

“Nem kétséges, a szerelmesek szenvednek a szülés borzalmaitól. De a borzalom elmúltával elkövetkezik az ünnep órája. És önmagukra lelnek az újszülöttben. Lám, amikor meglep és elszenderít benneteket az éj, mindnyájan hasonlók vagytok egymáshoz. Elmondottam már ezt a börtönök lakóiról, akik a halálraítéltek nyakörvét hordják: semmiben sem különböznek a többi embertõl. A fontos csupán az, hogy újra magukra leljenek a szeretetben. És mindnek meg fogom bocsátani, hogy ölt, mert nem vagyok hajlandó különbségeket tenni a szavak ravaszdi fogásai szerint. Az egyik az övéi iránt érzett szeretete miatt ölt, mert az ember csupán szeretetbõl teszi kockára életét. Csakhogy a másik is az övéi iránt érzett szeretete miatt ölt. Tudjátok ezt elismerni, és ne nevezzétek többé tévedésnek a ti igazságaitok ellenkezõjét, és igazságnak a tévedés ellenkezõjét. Mert tudjátok meg, hogy az a nyilvánvaló bizonyosság, amely hatalmába ejt, és arra kényszerít benneteket, hogy megmásszátok a hegyeteket, ugyanígy hatalmába ejtette a másikat is, aki szintén megmássza a magáét. Tudjátok meg, hogy ezt a másikat is ugyanaz a bizonyosság kormányozza, amelyik titeket vert fel álmotokból. Vagy ha talán nem is ugyanaz, de ugyanolyan erõs.”

“Ti azonban csak azt vagytok képesek meglátni ebbõl az emberbõl, ami tagadása annak, aki ti vagytok. És hasonlóképpen, õ sem képes mást olvasni bennetek, csak ami õt tagadja. Holott mindegyikõtök jól tudja, hogy - önmagában - nem rideg vagy gyûlölködõ tagadás, hanem olyan nyilvánvaló, egyszerû és tiszta arc felfedezése, amelynek a kedvéért még a halált is vállaljátok. Tehát azért gyûlölitek egymást, mert hazug és nem létezõ ellenfelet találtok ki magatoknak. Én azonban, aki uralkodok felettetek, azt mondom nektek, hogy mindnyájan azt az arcot szeretitek, csak éppen még nem ismeritek, nem fedeztétek fel eléggé.”

“Mossátok hát le magatokról egymás vérét: rabszolgaságra legfeljebb rabszolgalázadásokat lehet építeni. A szigorral semmire sem megyünk, ha nincsen hajlandóság a megtérésre. Ha a felkínált hit nem ér semmit, de van hajlandóság a megtérésre, akkor meg mire jó a szigor?”

“Ha elérkezik a napja, miért nyúltok hát fegyvereitekhez? Mit fogtok nyerni e gyilkolásokon, mikor azt sem tudjátok, kit öltök meg? Megvetem az olyan primitív hitet, amely csak a börtönõröket nyeri meg.”

Lebeszéllek hát a hitvitáról. Mert semmire sem vezet. És arra gondolj, ha olyanokkal vitatkozol, akik azért tévednek, mert a saját belsõ bizonyosságuk miatt utasítják el a te igazságaidat, hogy te is a te belsõ bizonyosságod miatt utasítod el az övéket.

Fogadd el, fogd kézen és vezesd õket. Mondd nekik: “Igazatok van, de azért csak hágjunk fel a hegyre” - és rendet teremtesz a világban, õk meg szabadon lélegzenek a meghódított területen.

Nem, nem azt kell mondani: “Ennek a városnak harmincezer lakosa van”, amire a másik azt válaszolhatja: “Csak huszonötezer”, mert ebben az esetben mindegyikõtök megmakacsolná magát az egyik szám mellett. És így valamelyik tévedne. Hanem: “Ez a város építészi mû, és idõt álló. Embereket hordozó hajó.” Mire a másik: “Ez a város az emberek közös munkában zengõ himnusza...”

Mert így kell beszélni: “Termékeny a szabadság, lehetõvé teszi az ember születését és az éltetõ ellentmondásokat. Vagy: “A szabadság megrothaszt, a kényszer viszont termékeny, mert a cédrus belsõ szükségszerûsége és princípiuma.” Lásd, egymás vérét ontják. Ne sajnálkozzál rajta, mert amit látsz: a vajúdás fájdalma, az embernek önmagán tett erõszakja, Istenhez való fordulása. Mondd hát mindegyiknek: “Igazad van.” Mert valóban igazuk van. De vezesd õket még feljebb a hegyükre, mert a mászás kívánta erõfeszítést elutasítanák ugyan maguktól, mivel nagyon igénybe veszi az izmokat és a szívet, ám a szenvedés rákényszeríti õket, erõt ad nekik hozzá. Mert ha karvalyok fenyegetnek, egyre magasabban keresel menedéket. Odafenn keresed a napot, ha fa vagy. Ellenségeid pedig együttmûködnek veled, mert nincs ellenség a világon. Tehát az ellenség határol körül tégedet, õ ad neked formát, és alapoz meg. Ezért ezt mondod az embereknek: “Szabadság, és kényszer ugyanannak a szükségszerûségnek két oldala, ami azt jelenti, hogy ez vagy, és nem valaki más.” Ez lehetsz, az viszont nem lehetsz. Szabad vagy egy nyelvben. De nem szabad egy másikat belekeverned. Szabad vagy egy bizonyos kockajáték szabályaiban. De nem szabad felrúgnod õket azzal, hogy másik játék szabályaival rontod meg õket. Szabad építened, de nem szabad fosztogatnod, és elherdálnod helytelen felhasználásukkal jószágaid tartalékát, mint az teszi, aki rosszul ír és szabadosságaival hat, tönkretéve ezzel igazi kifejezõ erejét, mert hiszen ha egyszer végleg tönkresilányította az emberek stílusérzékét, senki sem fog érezni semmit olvasása közben. Például ha szamárnak nevezem a királyt: ezzel mindaddig megnevettetem a hallgatóimat, amíg a király tiszteletet érdemel és tisztelik is. De aztán elkövetkezik egy nap, amikor a király azonosul a szamárral. És ettõl kezdve már csak nyilvánvaló tényt mondok ki.

És ezt mindenki tudja, mert akik szabadságot követelnek, erkölcsi érzéket követelnek avégbõl, hogy valami mégis kormányozza az embert. A csendõr bennünk van, mondják. A kényszer hívei viszont azt bizonygatják elõtted, hogy a kényszer a szellem szabadsága, mert házadban szabadságodban áll átmenned elõszobáidon, fel s alá járkálnod termeidben, átlépned egyikbõl a másikba, ajtókat nyitogatnod, lépcsõkön fel s alá járnod. És szabadságod együtt nõ a falak, a béklyók és a reteszek számával. Minél több kötelezettséget kényszerít rád falaid keménysége, annál több lehetõség kínálkozik számodra, nyugodtan válogathatsz közöttük. A közös teremben viszont, ahol rendetlenség közepette tanyázol, nem szabadság, hanem zûrzavar vesz körül.

Végeredményben azonban mindnyájan egy és ugyanazon városról ábrándoznak. De az egyik a cselekvés jogát követeli a valóságban adott ember számára. A másik viszont azt a jogot, hogy addig gyúrhassa-alakíthassa az embert, amíg olyanná nem lesz, aki tud majd cselekedni. De mind a ketten ugyanazt az embert magasztalják.

Ám mind a ketten csalatkoznak is. Az elsõ örökkévalónak és önmagában létezõnek hiszi az embert. Megfeledkezve róla, hogy húsz évi tanulás, kényszer és gyakorlás formálta ezzé, és nem egy másikká. És hogy szeretetre való képességed elsõsorban az imádságból, nem pedig belsõ szabadságodból származik. Hasonlóan a zeneszerszámhoz, ha nem tanultál meg játszani rajta, vagy a költeményhez, ha nem ismersz semmiféle nyelvet. De az a másik is téved, mert a falakban, nem pedig az emberben hisz. Például a templomban, nem az imádságban. Holott a templom köveibõl csak a bennük honoló csend számít. Meg az a csend, amelyik az emberek lelkében honol. Meg a lelkük, amelyben ez a csend lakozik. Én ez elõtt a templom elõtt borulok le. Az a másik viszont a kõbõl csinál magának bálványt, és a valóságos kõ elõtt esik térdre…

Így van ez az országgal is. Én nem csináltam istent országomból, hogy szolgaságra hajtsa az embereket. Nem áldozom fel az embereket az ország oltárán. Hanem azért alapozom meg országomat, hogy megtöltsem vele az emberek szívét, hogy vele lelkesítsem õket, mert az ember többet számít nekem az országnál. Azért rendeltem neki alá az embereket, hogy benne valósuljanak meg. Nem pedig az ország megalapozásának érdekében rendeltem õket szolgálatára. De hagyd abba ezt a sehová nem vezetõ beszédet, amelyik különbséget tesz ok és okozat, úr és szolga között. Mert nincs egyéb, csak egymáshoz való viszony, szerkezet és belsõ függés. Én, aki uralkodom, jobban alá vagyok vetve népemnek, mint bármelyik alattvalóm énnekem. Tehát amikor kilépek teraszomra, és hallgatom az éjszakában siránkozásaikat, együgyû beszédeiket, szenvedés kiváltotta sikoltásaikat meg viharzó örömeiket, hogy himnuszt formáljak belõlük Isten dicsõségére, úgy viselkedem, mint az õ szolgálójuk. Én vagyok a hírnök, aki összegyûjtöm és magammal ragadom õket. Én vagyok a gyaloghintójuk hordozására rendelt rabszolga. Én vagyok az õ tolmácsuk.

Épületük záróköve, én vagyok tehát az a csomó, amely egybe fûzi és templommá csomózza õket. Hogyan is haragudhatnának rám ezért? Akadhatnának kövek, amelyek sértve éreznék magukat azért, hogy tartaniuk kell a zárókövüket?...

Ne szállj vitába ilyen tárgyakról, mert hiú az ilyen vita.

És ne szállj vitába az emberekrõl sem. Mert állandóan összekevered az okozatokat az okokkal. Hogyan képzeled, hogy az emberek tudják, mi történik általuk, amikor nincsen nyelv ennek a megragadására? Hogyan láthatná magát folyónak a vízcsepp? Pedig a folyó mégis folyik. És hogyan láthatnák magukat fának a fa egyes sejtjei? Pedig a fa mégis növekszik. És hogyan lenne tudatában minden egyes kõ a templomnak? Pedig ez a templom csûrként zárja magába hallgatását.

Hogyan ismernék az emberek saját cselekedeteiket, ha nagy fáradsággal sohasem mászták meg egyedül a hegyet, hogy megpróbáljanak önmagukká lenni a csendben? Minden bizonnyal egyedül Isten képes ismerni a fa formáját. Az emberek azonban azt tudják, hogy az egyik jobbra húz, a másik balra. És mindegyik szívesen megfojtaná a másikat, aki bosszantja és zavarja, holott egyikük sem tudja, merre tart. Így ellenségeskednek egymással a trópusi fák is. Mert egymást nyomják-tapossák el, egymástól rabolják el a nekik járó napfényt. De lám, az erdõ mégis növekszik, és a hegyet fekete bundával borítja be, amely hajnalban szárnyra bocsátja madarait. Azt hiszed, az egyes ember szavai képesek megragadni az életet?

Évrõl évre támadnak énekesek, akik arról dalolnak, hogy képtelenség a háború, hiszen senki sem kíván szenvedni, asszonyt és gyermekeket otthagyni, olyan területet szerezni, amelyet õ maga sohasem fog használni, aztán meghalni tûzõ napon, ellenség kezétõl, hasába varrott kövektõl. Persze, mindenkit felszólítasz, hogy válasszon. És egyik sem választja a háborút. De lám, alig telik el egy esztendõ, s az ország megint fegyvert ragad, és mindazok, akik elutasították a szegényes szavaik megfogalmazásában elfogadhatatlan háborút, összefognak valami megfogalmazhatatlan erkölcs nevében egy olyan vállalkozásban, amelynek látszólag egyikük számára sem volt semmi értelme. A fa magáról semmit sem tudva valósul meg. De ezt csak az ismeri fel, aki prófétává lesz a hegyen.

Ami - emberekrõl van szó - náluk nagyobb megvalósul és meghal belõlük, az úgy megy át rajtuk, hogy nem tudják szavakba önteni: mély fájdalmuk azonban jelt ad róla. Amikor pedig ország pusztul el, arról ismered fel ezt a halált, hogy az emberek egymás után veszítik el a belé vetett hitüket. De tévedsz, ha õket teszed felelõssé az ország pusztulásáért: õk csak rámutattak a bajra. Ám hogyan tudnál különbséget tenni az okok és az okozatok között? Ha az erkölcs romlik meg, jeleit az állam vezetõinek visszaéléseibõl olvashatod ki. De hiába ütteted le a fejüket: õk a romlás gyümölcsei voltak. Nem küzdhetsz a halál ellen azzal, hogy eltemeted a hullákat.

Persze, azért mégis el kell õket temetni, tehát eltemeted õket. A megromlottakat kivágom az ország testébõl. Méltóságom azonban azt parancsolja, hogy tiltsam az emberekrõl szóló vitákat. Mert nem szeretem, ha a vakok egymás szemére vetik nyomorék voltukat. És hogyan is vesztegetném idõmet arra, hogy hallgassam gyalázkodásaikat? Vezérem meghátráló seregemet vádolja, a sereg a vezért. És együtt a rossz fegyvereket. A hadsereg a kereskedõket. A kereskedõk a sereget. És kórusban, együtt, még másokat. Én azonban így válaszolok: “Az elhalt ágakat le kell nyesni, mert a halál jelei.” Ám képtelenség az ágakat vádolni a fa haláláért. Amikor ágai pusztulnak, a fa haldoklik. Az elhalt ág csupán jel volt.

Látván romlásukat, lenyesem õket, de nem vesztegetem rájuk tovább az idõmet, tekintetemet inkább más felé irányítom. Nem az emberek romlanak meg, hanem egy-egy ember pusztul el bennük. Én pedig az arkangyal betegségét kezdem vizsgálni...

És jól tudom, hogy orvosságot csak a himnuszban lelhetünk, nem pedig a magyarázkodásokban. Visszaadták-e valaha az életet az orvosok magyarázatai? Mert az orvosok így beszélnek: “Íme, ezért halt meg...” És így is van: valami megismerhetõ okból, belsõ szerveinek valamiféle megbetegedése következtében halt meg. Csakhogy az élet mégis más volt, mint a belsõ szervek rendje. És hiába készítettél el mindent a te logikád szerint, úgy vagy vele, mint az elkészült és beállított olajlámpával: nem ad fényt, amíg nem gyújtottad meg.

Szeretsz, mert szeretsz. A szeretetnek nincs semmiféle észoka. Az orvosság csak alkotó jellegû lehet, mert csupán szívük fellángolásával tudod megteremteni egyetértésüket. És cselekvésük valódi oka az az ének lesz, amelyre rábírod õket.

Persze, holnapra aztán érv, indíték, mozgató ok és dogma lesz belõle. Mert a tudós gondolkozók majd szobrod fölé hajolnak, és felsorolják mindazokat az okokat, amelyek miatt szép. És hogyan is tévedhetnének? Hiszen valóban szép! Csakhogy erre nem a logikájukkal jöttek rá, hanem egészen más módon.

Mert hozom nektek a nagy vigasztalást, azt, hogy nincsen semmi, amit sajnálni kellene. Vagy elvetni. Ahogyan atyám mondotta:

“Úgy élj a múltaddal, mint azzal a tájjal, amelyet egyik oldalról a hegység, a másikról a folyam övez, és amelyre kedved szerint telepíted a jövendõ városokat, figyelembe véve a már meglévõt. De ha ez a már meglévõ nem volna, álomvárosokat találnál ki; az ilyesmi könnyû dolog, mert az álmoknak semmi sem áll útjukba, csakhogy az ilyen városok éppen könnyûségük miatt elvesznek, szétoldódnak önkényes elhatározásaidban. Ne panaszkodj fundámentomod miatt, amely ez és nem más, mert a fundámentom ereje mindenek elõtt a léte. Akárcsak a palotámé, kapuimé és falaimé.”

“És egy-egy terület meghódítása közben melyik hódítót hallottad sajnálkozni a felett, hogy az egyik oldalon hegy meredezik, a másikon folyam hömpölyög? A hímzéshez alapszövetre, az énekléshez és a tánchoz szabályokra van szükség, a cselekvéshez pedig megvalósult emberre.”

“Ha sajnálkozol a kapott seb miatt, annyi, mintha azon sajnálkoznál, hogy nem más korban élsz vagy születtél. Mert egész múltad nem egyéb, mint mindennapi megszületésed. A múlt ilyen, érd be vele. Fogadd el olyannak, amilyen, ne rendezd át a hegyeket. Ott és úgy vannak jól, ahogy vannak.”

Csak a végrehajtás számít. Mert csak az maradandó; a cél nem egyéb, mint az utas ábrándképe, aki úgy hág hegygerincrõl hegygerincre, mintha értelme volna az elért célnak. Ugyanúgy nincs haladás a már meglévõ elfogadása nélkül, amibõl állandóan tovább indulsz. Én nem hiszek a megpihenésben. Mert akit nem hagy nyugodni peres ügye, ne keressen rossz békét a pereskedés valamelyik megoldásának vak elfogadásában. Hol tapasztalod azt, hogy a cédrusnak javára válik, ha el tudja kerülni a szelet? Miközben gyötri a szél, egyúttal fát csinál belõle. Nagyon bölcs legyen az, aki el tudja választani a jót a rossztól. Értelmet keresel életednek, holott ez az értelem az, hogy tudj önmagaddá lenni, nem pedig annak a nyomorult békének az elnyerése, amelyet az szerez, ha fátylat borítsz a perlekedésekre. Ha valami szembeszáll veled, és keservesen meggyötör, hagyd, ne törõdj vele, mert ez azt jelenti, hogy gyökeret versz, hogy levedled kinõtt magadat. Áldott a te kínlódásod, amely hozzásegít, hogy megszüld önmagadat: mert semmiféle igazság nem nyilvánul meg, nem érhetõ el teljes bizonyossággal. És a kínálkozó igazságok nem egyebek, mint kényelmes lepaktálás, megannyi altató.

Mert én megvetem azokat, akik maguktól tompulnak el, hogy feledni tudjanak, vagy akik a békesség kedvéért beszûkítik elméjüket, és elfojtják szívük valamelyik törekvését. Mert tudd meg, hogy minden megoldatlan ellentét, minden jóvátehetetlen viszálykodás arra kényszerít, hogy magad fölé nõve beépítsd õket önmagadba. És ágas-bogas gyökereiddel belekapaszkodsz az arc nélküli földbe, kovakövestõl, televényestõl, és cédrust építesz belõle Isten dicsõségére. Csak az a templomoszlop dicsõül meg végül, amelyik úgy született meg, hogy közben húsz nemzedéken át koptatták, használták az emberek. Te is, ha nagyobbodni akarsz, kopj el, használódj el perlekedéseid közben: mert ezek vezetnek el Istenhez. Ez az egyetlen létezõ út a világon. És ezért van az, hogy a szenvedés nagyobbá tesz, ha elfogadod.

De vannak erõtlen fák is, amelyeket nem gyúr keményebbre a homokvihar. Vannak gyatra emberek, akik képtelenek önmaguk fölé emelkedni. Középszerû boldogságból fabrikálják a sajátjukat, miután önkezükkel pusztították el énjük nemesebb részét. Vendégfogadóban állapodnak meg egész életükre. Elvetélték magukat. Az ilyenek esetében számomra lényegtelen, hogy mivé lesznek, hogy élnek-e. Boldogságnak nevezik készleteik nyomorúságában való poshadásukat. Nem ismernek ellenséget sem kívül, sem belül. Lemondanak róla, hogy meghallják Isten szavát, aki szóval ki nem fejezhetõ szükség, keresés és szomjúság. Nem keresik a napot, ahogyan az erdõk sûrûjében keresik a fák, amelyek azonban sohasem kapják meg készletül vagy tartalékul, mert minden fa árnyéka fojtogatja a többit, hanem felfelé törekedve keresik, miközben földbõl felszökõ, istenük hajszolásában hatalmas erõvé változott pompás, sima oszlopokká magasztosulnak. Isten elérhetetlen, de kínálja magát, miközben úgy épül az ember a térben, mint a fa lombkoronája.

Ezért kell megvetned a sokaság ítéleteit. Mert ezek az ítéletek visszavezetnek önmagadhoz, és megakadályoznak növekedésedben. Az emberek tévedésnek nevezik az igazság ellentétét, számukra kétségeid egyszerûen megoldhatók, és ezért tévedés gyümölcsének nyilvánítva elfogadhatatlanként utasítják el mindazt, ami feltörekvésedet serkenti. Más szóval azt kívánják tõled, hogy zárkózz be készleteidbe, élõsködj önmagad fosztogatójaként, mintha már befejezted volna fejlõdésedet. Ugyan miféle szükségérzet késztetne így arra, hogy Istent keresd, hogy magad írd meg a himnuszodat, és egyre magasabbra hágj, hogy lábaid alatt rendet teremthess a rendetlenséggé lett hegyi tájban, vagy megmentsd magadban a napot, amelyet nincs mód egyszer s mindenkorra megszereznünk, mert a nap csupán nappalaid fáradságos keresése?

Hagyd, hadd beszéljenek. Tanácsaik könnyû szívbõl fakadnak, amely mindenekelõtt boldognak szeretne látni téged. Túl korán kívánják megadni neked azt a békét, amely csak a halálban adatik meg, amikor végre hasznát látod készleteidnek.

Hiszen amit gyûjtöttél, az nem készlet az életre, hanem méz a méheknek az örökkévalóság telére.

És ha azt kérded tõlem: “Felébresszem-e ezt itt, vagy hagyjam inkább aludni, hadd legyen boldog?” - akkor azt felelem neked, hogy én mit sem tudok a boldogságról. De ha sarkvidéki hajnalt láthatna, hagynád-e aludni a barátodat? Senki sem aludhat, ha alkalma nyílik megismernie. Persze, igaz, hogy barátod szereti az alvást, lám, hogy belemerült: de mégis ragadd ki boldogságából, hogy önmagává lehessen.

Az asszony elszedi mindenedet az otthonáért. És való igaz, kívánatos dolog a szerelem, fûszeres illata a háznak, szökõkút dalolása, ezüstkancsók halk koccanása, gyermekek áldása a házra, amint egymás után jönnek az est csendjével szemükben.

De ne igyekezz különbséget tenni, megszokott minták szerint választani a sivatagban harcoló katona ragyogó diadalai és szerelem szerezte boldogsága között. Mert csupán a szavak tesznek köztük különbséget. Nincs igazi szerelem, csak amit a sivatagjának végtelenségével eltelt szívû harcos érez, és nincs áldozatul odaadott élet a kutak körüli rajtaütésekben, csak azé a szeretõé, aki igazán szeretett, mert különben a felajánlott test sem nem áldozati, sem nem szerelmi ajándék. Ha a harcoló katona nem ember, hanem automata, verekedõgép, akkor hol van a harcos nagysága? Én az ilyenben nem látok mást, csak iszonyatos rovarmunkát. És ha a feleségét ölelgetõ férfi csupán almon fetrengõ barom, akkor hol van a szerelem nagysága?

Én nagyot csak abban a harcosban találok, aki leteszi fegyverét, és elringatja gyermekét, vagy a férjben, aki elmegy a háborúba.

Nem azt állítom, hogy a különbözõ igazságok, az egy ideig érvényes dolgok között kell örökösen hánykolódnunk. Hanem két olyan igazság között, amelyeknek csak együtt van értelmük. Katona voltodban éled a szerelmet, és szerelmesként mész a háborúba.

Az asszony azonban, aki megszerzett magának éjszakái számára, miután megismerte ágyad édességét, hozzád fordul, csodálata tárgyához, és ezt kérdezi: “Csókjaim nem édesek? Otthonunk nem üdít fel? Estéink nem boldogítanak?” Te pedig mosolyogva megnyugtatod. “Akkor - mondja -, maradj mellettem, légy a támaszom. Ha feltámad benned a vágy, csak a karodat kell kinyújtanod, és én úgy hajolok feléd egyszerû érintésedre, mint gyümölcsei súlya alatt a fiatal narancsfa. Mert te ott a távolban szerelemtõl megfosztva élsz, és az az élet nem tanít téged ölelésre. Szíved indulatainak - akárcsak a homok-belepte kút vizének - a számára nincsen rét, ahol megvalósulhatnának.”

És valóban, magányos éjszakáidon ismerted meg e fájdalmas fellángolásokat az iránt az asszony iránt, akinek a képe felbukkant emlékezetedben, mert minden nõ megszépül a csendben.

És azt hiszed, hogy a háború idején való egyedülléted miatt elszalasztottad a csodálatos, a nagyszerû alkalmat. Pedig a szerelem tanulóiskoláját valójában csak a szerelem szüneteiben járod ki. Kéklõ hegyeid tájait is csak a gerincre vezetõ sziklák között járod meg, amint Isten iskoláját is csak választ nem nyerõ imáid közben járod ki. Mert csupán az tesz tökéletesen boldoggá anélkül, hogy tartanod kellene az elfásulástól, ami napjaid folyásán kívül adatik meg neked, amikor az idõknek végük lesz számodra, és megengedtetik neked, hogy legyél, miután végleg megvalósultál.

Persze, tévedhetsz, és sajnálhatod azt, aki a puszta éjszakába kiáltja hívó szavát, és azt hiszi, hogy az idõ haszontalanul múlik benne, kifosztva õt kincseibõl. Nyugtalaníthat e szerelem nélküli szerelmi szomj, mert elfeleded, hogy a szerelem lényegénél fogva nem más, mint szerelemszomj, ahogyan azt a táncosok és a táncosnõk tudják, akik a közeledésbõl építik fel tánckölteményüket, holott eleve egyesülhetnének.

Én azonban mondom neked: csupán az elszalasztott alkalom számít. Talán éppen a börtön falain át érzett szerelem az igazi, a nagy szerelem. Az imádság addig termékeny, amíg nem ad rá választ Isten. Az éles kövek meg a tövisbokrok táplálják a szerelmet.

Ne téveszd hát össze a buzgó igyekezetet az összegyûjtött készletek felélésével. Az a lelkesedés, amelyik követel a maga számára, nem igazi lelkesedés. A fa buzgalma a gyümölcsbe száll át, amely viszont semmit sem nyújt érte cserébe. Én is így vagyok népemmel. Mert az én buzgó igyekezetem is olyan gyümölcskertekre irányul, amelyektõl nem várhatok semmit.

Ezért hát az asszonyba se zárkózzál be. Hogy azt keresd benne, amit már úgyis megleltél. Legfeljebb idõrõl idõre rátalálhatsz újra, mint ahogyan a hegylakó, aki néhanapján leereszkedik a tengerpartra.

Igazságtalan volt az az ember, aki így beszélt kicsinyke házáról:

“Azért építem, hogy minden igaz barátom beleférjen...” Mert ugyan mit is gondolt az emberekrõl ez a házascsiga! Ha én minden igaz barátomat be akarnám fogadni a házamba, nem tudnám elég nagyra építeni, mert nem ismerek senkit a világon, akinek akárcsak egyetlen icike-picike, mégoly gyorsan elenyészõ része is ne lenne barátom. Én abban is könnyen meg tudnám találni a barátomat, akinek leüttetem a fejét, ha értenénk hozzá, hogy különbséget tegyünk az emberek között. Sõt még abban is, aki látszólag gyûlöl engemet, és ha módjában állna, leüttetné a fejemet. De ne hidd, hogy ez amolyan olcsó elérzékenyülés, elnézés, vagy közönséges óhaj, alacsonyrendû rokonszenv nálam, mert én merev, hajthatatlan, hallgatag maradok. De mindenfelé rengeteg a barátom, és ha megtaníthatnám õket járni, megtöltenék a házamat.

Ám kit nevez igaz barátjának ez a másik? Azt, akire rábízhatja a pénzét, és nem kell tõle tartania, hogy ellopja - és ebben az esetben a barátság csupán szolgai megbízhatóság -, vagy azt, akitõl szolgálatot kérhet és kap is - az ilyen barátság csupán emberekbõl húzott haszon -, vagy azt, aki szükség esetén védelmébe veszi. Ami voltaképpen viszonzott ajándék. Én azonban megvetem az aritmetikát, és azt nevezem barátomnak, akit megláttam benne, aki talán mélyen elrejtõzve szendereg énjébe beágyazva, de velem szemben lassan kibontakozik belõle, mert felismert és rám mosolyog, még ha késõbb kénytelen lesz is elárulni engem.

Ám ez a másik, látod, azokat nevezi barátainak, akik kiürítenék helyette a bürökpoharat - de hogyan képzeled, hogy ettõl mindnyájan boldogok lesznek?

Az a harmadik, aki magát jónak nevezte, nem értette, mi a barátság. Atyám kegyetlen volt, mégis voltak barátai, és tudta is õket szeretni, mert nem fájt neki a csalódás. A csalódás be nem vált fösvénység. Nem egyéb, mint alacsonylelkûség, hiszen miért szûnne meg az, amit eddig szerettél valakiben, ha olyasmit fedezel fel benne, amit nem szeretsz? Csakhogy te azonnal rabszolgáddá változtatod azt, akit szeretsz, vagy aki téged szeret, aztán, ha nem hajlandó vállalni e rabszolgaság terheit, elítéled.

Így ez az ember, akit a barátja megajándékozott a szeretetével, kötelességekké változtatta az ajándékot. Az ajándékba adott szeretet a bürökpohár kiürítésének a kötelezettségévé, rabszolgasággá lett. A barát persze nem szerette a bürököt. A másik ezért megcsalatva érezte magát, ami pedig aljasság. Ebben az esetben ugyanis csupán egy rosszul szolgáló rabszolgában csalódott.

De most a buzgó szeretetrõl szólok neked. Mert sok szemrehányáson kell majd túltenned magadat. Az asszony például mindenkor a szemedre fogja vetni azt, amit másutt adsz, nem õbenne. Az emberek szerint ugyanis bárhol adunk bármit, azt máshonnan lopjuk el. Ilyenné tett bennünket Istenrõl való elfeledkezésünk és a vásárolt árukkal való élés. Mert amit adsz, a valóságban egyáltalán nem tesz szegényebbé téged, hanem, ellenkezõleg, csak még jobban gyarapítja elajándékozható vagyonodat. Így például az, aki minden embert szeret Istenen keresztül, végtelenül jobban szereti minden egyes embertársát, mint az olyan, aki csupán egyetlent szeret, és ezzel cinkosára is kiterjeszti személye nyomorúságos körét. Ugyanúgy, mint az is, aki otthonától távol száll szembe az ellenség fegyvereivel, sokkal többet ad a kedvesének anélkül, hogy annak tudomása lenne róla - hiszen igazabb embert ajándékoz neki -, mint az olyan; aki éjjel-nappal babusgatja, de nem jutott el az emberségig.

Ebben ne takarékoskodj. Mert nincs olyan portéka, amivel takarékosan kell bánni, ha a szív indulatairól van szó. Adni azt jelenti, hogy hidat versz magányod szakadéka felett.

És amikor adsz, ne kutasd kíváncsian, kinek. Mert majd ilyeneket hallasz: “Ez az ember nem is érdemel ilyen ajándékot!” Mintha valami árucikkrõl lenne szó, amelyet elherdálsz. Az az ember, aki semmi hasznot nem jelentene számodra a tõle várható ajándékokkal, nagy szolgálatodra lehet neki adott ajándékaid révén, mert rajta keresztül Istent szolgálod. Jól tudják ezt azok, akiket nem indítanak alantas szánalomra a szolganépség fekélyei, ellenben jó szívvel kockára teszik az életüket, és habozás nélkül elvállalnak akár száz napi gyaloglást is a sziklákon át, csakhogy kigyógyítsák fekélyébõl szolgáik szolgáját. Csupán azok bizonyulnak alacsonylelkûnek, és alacsonyodnak le a szolga színvonalára, akik valamiféle hálát várnak tõle, hiszen ha darabokra vágná magát, sem tudná akárcsak egyetlen pillantásodat is megfizetni; ellenben te Istennek adtál ajándékot e megajándékozotton keresztül, tehát neked kell hálából térdre borulnod, mert arra méltatott, hogy elfogadja.

Ifjúságom idején én is vártam a kedves érkeztét, akit hitvesemül hozott a karaván egy olyan távoli országból, hogy mire ideért, utasai megvénültek. Láttál valaha megöregedni karavánt? Akik közülük eljutottak országom határõreiig, már nem is ismerték a hazájukat. Mert azok, akik elmondhatták volna nekik emlékeiket, útközben meghaltak. És a karavánút mentén egymás után temették el õket. Akik pedig eljutottak hozzánk, csak emlékek emlékeit hozták magukkal örökségül. Az öregektõl tanult énekeik is már csak mondák mondái voltak. Láttál-e csodálatosabb csodát egy olyan hajó érkezésénél, amelyet a nyílt tengeren építettek és szereltek fel? A leány pedig, akit arany és ezüst ereklyetartóban hoztak elém, és tudván beszélni, ki tudta mondani a “kút” szót, jól emlékezett rá, hogy valaha, boldogabb napokban hallott emlegetni egy kutat, és úgy mondta ki ezt a szót, mintha fohász lett volna, amelyre nem érkezhet válasz: Istenhez imádkozunk így az emberek emlékezetéért. Még ennél is csodálatosabb volt az, hogy tudott táncolni: éles kövek és tövisbokrok között tanították meg rá, õ pedig jól tudta, hogy a tánc olyan imádság, amely a királyokat elcsábíthatja, de a sivatagi életben nem érkezhet rá válasz. Így van ez a te imádságoddal is egészen halálod napjáig, ez is tánc, amelyet azért táncolsz, hogy egy istent indíts meg vele. De a legcsodálatosabb mégis az volt, hogy ez a lány magával hozott mindent, ami másutt hasznára lehetett. Hozta galamblangyos keblét a szoptatáshoz. És sima hasát, hogy fiúgyermekkel szolgáljon az országnak. Teljesen felkészülve érkezett, mint a szárnyas mag a tengeren át, oly tökéletesre formálva, kifejlõdve, szûzi ártatlanságában oly elbûvölõn hasznára soha nem volt csodálatos tulajdonságaival, akárcsak te egymást követõ érdemeiddel, tetteiddel és szorgalmas tanulásoddal, amelyek csupán halálod óráján lesznek majd hasznodra, amikor végül megvalósultál; õ is oly kevéssé használta, nemcsak hasát és kebleit - azok szüzek voltak -, hanem királyokat elbûvölõ táncait, ajkai öblítésére szolgáló kútjait és virágcsokorkötésben való jártasságát, holott sohasem látott még virágot, hogy hibátlan tökéletességében hozzám érkezve már csak meghalni tudott.

Már beszéltem neked az imádságról, amely Isten hallgatása következtében a szeretet cselekedete. Ha meglelted volna Istent, immár elnyerve végleges alakodat, Õbenne élnél tovább. És akkor miért növekednél, hogy legyél? Tehát amikor ez az ember a lány fölé hajolt, aki, tökéletesen menthetetlenül, úgy be volt falazva büszkeségébe, mint hármas bástyasor közepébe, kétségbeesetten panaszolta az emberek sorsát: “Uram - mondotta -, értem és várom a könnyeket. Olyanok, mint az esõ, feloldódik bennük a vihar fenyegetése, a könny a kevélység enyhülése, megadott bûnbocsánat. Oldódjon hát fel és sírjon ez a lány is, én megbocsátok neki. De mint a vad, amely foggal-karommal védekezik teremtett világod igazságtalansága ellen, képtelen nem hazudni.”

Sajnálta a lányt, hogy ennyire retteg tõle. És így beszélt Istenhez, az emberekrõl szólván: “Egyszer s mindenkorra megrémítetted õket teremtett világod fogaival, töviseivel, karmaival, kígyómérgeivel, szúrós kagylóhéjaival, tövisbokraival. Idõre van szükség, hogy megnyugtasd õket, és visszatérjenek.” És jól tudta, hogy az a hazudozó lány milyen távol van, mennyire el van veszve, és milyen rengeteget kellene gyalogolnia, hogy vissza tudjon térni!

És szánta az embereket, mert olyan roppant, felismerhetetlen távolságok rejlenek bennük.

Egyesek csodálkoztak az undorító szabadságok iránt tanúsított elnézése miatt. Õ azonban jól tudta, hogy egyáltalán nincs benne semmiféle elnézés. De, mondotta: “Uram, én nem bírónak vagyok itt. Vannak korok és emberek az ítéletre, és engem is szólíthatnak egyszer, hogy eljátsszam ezt a szerepet másokkal szemben. De amikor én felszedtem ezt a lányt, mert félt, nem azért tettem, hogy szigorú legyek vele szemben. Ki látott olyan életmentõt, aki visszadobta a tengerbe a megmentettet, mert méltatlannak ítélte? Elõször megmented, habozás nélkül, mert nem õt mented meg, hanem rajta keresztül Istent. Csak aztán lehetsz szigorú. Ezért elõbb a halálraítéltet is meggyógyítod, ha beteg, mert megengedtetett ugyan megbüntetned az embert az õ testében, de az nem, hogy megvessed az ember testét.

És azoknak, akik így beszélnek: “Mi célod e cselekedeteddel, hiszen oly kevés remény van a megmentésére?” - azt válaszolom, hogy valamely emberi kultúra alapja sem találmányainak a felhasználása, hanem kizárólag a feltalálásban tanúsított buzgalma. És orvosodtól se kívánd, hogy betege rangjával igazolja beavatkozását. Mindenekelõtt a cselekvés a fontos, a célok ugyanis csak látszólagosak, önkényes állomások, és magad sem tudod, hová mész. Az egyik hegygerinc után másik következik. És túl ezen az emberen valami más az, amit megmentesz, azért teszed, mert így diktálja a lelkiismereted. Ha viszont kifizetõdõ cél érdekében cselekszel, és elõzõleg mintegy szerzõdésileg kikötöd, mivel fizessenek érte, kalmár vagy, nem ember.

Nem tudhatsz elõre semmit az egyes állomásokról, ezek csak szavakban léteznek. Egyedül az iránynak van jelentõsége. Az a fontos, hogy haladj valami felé, nem pedig az, hogy meg is érkezz, mert úgysem érkezünk meg soha sehová, csak halálunkban.

Szabadosságát hát szorongásnak és elkeseredésnek tekintettem. Mert ha mindent ki engedsz siklani kezeid közül, az annyit jelent, hogy lemondtál a megragadásról. A szabadosság csupán a létrõl való lemondás. És elkeseredsz, mert e kincsek lassanként elpusztulnak, elkopnak. A virág elhervad ugyan, de maggá lesz érted, te azonban, aki a virágot másnak, nem holmi átmenetnek képzelted, keseregsz miatta. Mert mondom neked: a megtelepedett ember nem az, aki szerelemmel szereti a lányt, majd elveszi, asszonyává teszi, ringatja gyermekét, emberré neveli, aztán, megvénülvén, bölcsességet áraszt maga körül, és ily módon folyvást elõre halad, hanem az, aki szeretne megállapodni az asszonyban, és úgy élvezni õt, mint valami páratlan költeményt vagy összegyûjtött készletet; az ilyen ember azonban hamarosan rádöbben mindennek a hívságos voltára: a földön semmi sem kimeríthetetlen tartály, a hegycsúcsról megpillantott táj csupán gyõzelmes erõfeszítésed eredménye.

Ilyenkor aztán eltaszítja magától a feleségét, vagy pedig kiábrándulva belõle az választ magának új szeretõt. De mindezért egyedül életvitelük hívságos volta a felelõs. Mert szeretni csupán az asszonyon keresztül lehet, nem pedig magát az asszonyt. A költeményen keresztül, és nem a költeményt. A hegycsúcsról megpillantott tájon keresztül. A szabadosság abból a szorongásból születik, hogy nem sikerül igazán lennünk. Akit álmatlanság gyötör, ide-oda forog fekhelyén, keresi a párna még hûvös csücskét. De jóformán még meg sem lelte, máris langyosnak találja, elutasítónak. Erre másutt keres valami tartós enyhülést. Csakhogy ilyen nincsen, mert alig nyúl hozzá, máris elpazarlódott a készlet.

Így van ez azzal a férfival vagy asszonnyal, aki csupán az emberek ürességét vette észre, mert az emberek valóban üresek, ha nem Istenre táruló ablakok vagy padlásnyílások. A közönséges szeretetben ezért szereted azt, aki menekül elõled, különben jóllakat és undort kelt benned a kielégülés. Jól tudják ezt a táncosnõk, akik szerelmet játszanak elõttem.

Egyszóval szerettem volna embert faragni abból a lányból, aki végigfosztogatta a világot, de közben bogánccsal táplálkozott, mert igazi gyümölcsöt csak a gyümölcsön keresztül lelhetünk, és senki sem képes érzelmeket kelteni benned, ha egyszer kiismered a játékát, ha csak játékot kérsz tõle.

Csak akkor indít szerelemre, amikor megszûnsz remélni tõle. Vagy amikor már nem egyéb, mint kép, eltévedt bárány, gyenge gyermek, vagy a rémült rókafi, amelyik belemar az ujjadba, amikor élelmet adsz neki. De vajon haragudni fogsz-e rá azért, hogy rémületbe és gyûlöletbe sáncolja el magát? Sértésnek tekintesz-e egy-egy mozdulatot vagy szót, ha elég megfeledkezned a szavakról és a szavak hordozta üres értelemrõl, s máris Istenre lelsz rajtuk keresztül?

Persze én vagyok az elsõ, aki leüttetem a bûnös fejét, ha így határozott bíróságom, ha engemet ér a sértés. De a csapdában kínlódó rókának túlságosan felette állok, nem azért, hogy megbocsássak neki, hiszen semmi megbocsátani való sincsen abban a magasságban, melyben egyedüllétre ítélem magamat, hanem azért, hogy féktelen vonításán túl ne halljam reménytelen kétségbeesését.

Ezért lehetséges, hogy hiába szebb, tökéletesebb és nagylelkûbb az az asszony, mégis messzebbrõl mutatja neked Istent. Nincs mit megnyugtatnod, összefognod, egyesítened benne. És ha azt kéri tõled, hogy csak vele foglalkozz, és zárkózz be szerelmébe, az olyan, mintha azt kívánná, hogy válj vele kétszemélyes önzéssé: ezt, helytelenül, a szerelem világosságának nevezik, holott nem egyéb, csupán terméketlen tûzvész, telt csûrök kirablása.

Én nem azért gyûjtöttem készleteimet, hogy egyetlen asszonyba zárjam be õket, s aztán gyönyörködjem bennük.

Ezért becstelenségében, hazudozásával és félrelépéseivel többre ösztönzött, szívemnek több forrását nyitotta meg, és arra kényszerítve, hogy abban a csendben éljek, amely az igazi szerelem jele, ízleltette meg velem az örökkévalóságot.

Mert van ideje az ítélkezésnek. De van ideje a megvalósulásnak is...

Szólok neked a meghallgatásról. Ha megnyitod kapudat a csavargó elõtt, õ pedig eléd telepszik, ne vesd szemére, hogy nem más. Ne ítéld meg. Mert mindenek elõtt arra éhezett, hogy legyen valahol, valakinél, a maga darabosságával, emlékbatyujával, nehéz lélegzetével, sarokba állított vándorbotjával. Arra, hogy ott lehessen arcod melegében és békéjében, ne legyen vele más, csak a múltja, amit most senki sem kér számon, és minden immár levetkezett fogyatékosságával. Mankójával, amelyrõl többé nem is vesz tudomást, hiszen nem azt kéred tõle, hogy perdüljön táncra. És akkor megnyugszik, és amit öntesz neki, a tejet megissza, amit törsz neki, a kenyeret megeszi, a mosoly pedig, amelyet ráderítesz, olyan lágy-meleg köpönyeggé lesz, mint a nap a vak számára.

És azzal az ürüggyel, hogy méltatlan rá, miért gondolod, hogy lealacsonyítana, ha rámosolyognál?

És mibõl gondolod, hogy bármit is adsz neki, ha éppen a lényegest nem nyújtod, a meghallgatást, ami pedig oly nemessé tudja tenni kapcsolataidat még halálos ellenségeiddel is? Miféle hálára számítasz részérõl súlyos ajándékaiddal? Csak meggyûlölhet, ha adósságai alatt görnyedve távozik majd tõled.