Tizenegyedik fejezet

 

Amint lába a Kapu sziklás talaját érte, Zar elméjét hátborzongató, visszhangos üresség töltötte be. Megtántorodott, rossz lába cserbenhagyta: levegő után kapkodva térdre hullt, megtámaszkodott maga előtt.

Wynn! Ne!

Az asszony eltűnt, megszűnt, mintha sosem lett volna. Zar látómezejének peremén ismét felködlött a feketeség, s ő nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy birokra keljen vele.

– Zar! – hallotta McCoy kiáltását. Azután: – Kapd el, Jim!

Kezek érintették a vállát, fülében ott csengett Kirk aggodalomtól rekedtes hangja:

– Spock! Mi a baja? Ugyanaz, mint D’berahannak?

– Nem tudom…

– Spock, Jim, fordítsátok meg! Levegőhöz kell jutnia…

Arcát értő vulkáni ujjak tapogatták, aztán ismét Spock hangját hallotta:

– Tudhattam volna. Túl hirtelen szakadt meg a kapcsolata Wynnel. A felesége itt halottnak számít. Emlékezhetsz, mekkora sokk éri azt, akinek partnere a tudategyesítés közben életét veszti, Jim…

A sötétség hullámokban csapott le Zarra, s mindegyik erőteljesebb volt az előzőnél. A sovren egy sóhajjal végül megadta magát a hullámoknak. Elméjében ekkor fény gyúlt, s egy ismerős jelenlét töltötte ki bensőjének ürességét. Wynn vár rád – közölte vele szavak nélkül. Nem halt meg… Megtalálod majd e Kapu túloldalán. Hisz megígérted, hogy visszatérsz hozzá…

Csakugyan – ötlött az eszébe. Megígértem…

Lélegezz! – utasította Spock lényege. Segítek.

Zar erejét megfeszítve mély lélegzetet vett, aztán megint. A sötétség oszladozni kezdett, majd elenyészett. A sovren még mindig érezte Wynn hiányát, de most, hogy már tudta, mi történt, képes volt legyűrni a kétségbeejtő ürességet. Azután, oly hirtelen, hogy beleszédült, visszazökkent a testébe, hallotta a Kapu szeleinek sosem szűnő zúgását, érezte lába alatt a talaj hidegét. Kinyitotta a szemét. Spock hajolt föléje.

– Most már jól vagy, fiam? – érdeklődött McCoy. Zar a doktor felé fordította a fejét. Az öreg mellett ott guggolt Kirk is.

– Jól vagyok – akarta felelni a sovren, de mert a nyelve zsibbadt volt, s nem engedelmeskedett, csupán bólintott. Egy pillanattal később megpróbált felülni – a többiek engedték, sőt segítettek.

Spock kutató pillantást vetett a fiára. Ő maga is sápadt volt még az agyegyesítéssel együtt járó erőfeszítéstől.

– Sajnálom – mondta. – Figyelmeztethettelek volna. Későn ébredtem rá, hogy te és Wynn… kapcsolatban vagytok.

– Nem a te hibád – mondta Zar kissé reszketeg hangon. – Én sem voltam tisztában vele. Tehát így nevezitek? Olyan ez, mintha az elméje mindig jelen lenne az enyémben. Araen nem volt telepata, hozzá másfajta… kapcsolat fűzött.

Apja bólintott.

– Igen. Ha olyasvalaki hal meg odahaza a Vulkánon, akihez kötődsz, a család minden tagja tudategyesítést ajánl, és segítséget nyújt, míg hozzászoksz az új helyzethez.

Zar a fejét rázta, várta, hogy gondolatai kitisztuljanak, azután elkerekedett a szeme a rémülettől.

– Wynn! – suttogta. – Ugyanez történt vele is? Neki senki nem nyújthat ilyen segítséget!

– Nem tudom – mondta Spock. – De megoldja a dolgot, ha az indulásod utáni pillanatban térsz vissza hozzá. Ideje sem lesz, hogy átérezze hiányodat.

– Csak segítsen az Őrző… – mormolta Zar az időkapura pillantva. – Segíts felállni!

Kábán felegyenesedett, leporolta magát. Egy darabig fel s alá sántikált, hogy tagjaiba visszatérjen az élet. Tudata kitisztult, nyugalom töltötte el. Wynn hiánya még mindig hasogató üresség képében kínozta, ám immár képes volt kirekeszteni tudatából ezt a fájdalmat, ügyet sem vetett rá, figyelmét maradéktalanul feladatának szentelhette.

Végül megállt az időkapuval szemben, állt és dacolt a széllel, skarlátszín köpönyege vadul csapkodott mögötte. A monolit középponti nyílásában látszó csillagokat nézte. Emlékezetéből elősorjáztak a Kapun húsz év előtt történt események.

Jobb kéz felé ott látta a sziklamélyedést, amelyben ő és Spock elrejtőztek a romulánok elől. Órákon át lapultak odabent összekucorodva… Látta azt a helyet is, ahol Tallal, a romulán vezérrel megküzdött. Ahol most áll, ott állt Spock, mikor tudati kapcsolatot létesített vele, s elárulta, mi történt közte és Zarabeth között… Ekkor tudta meg, kije is voltaképp a Vulkán-lakó. Megtudhatta továbbá, hogy Spock a maga módján igenis szereti őt.

Azt mondta akkor, hogy büszke rám…

Gondolataiból ismerősnek rémlő zümmögés zökkentette ki.

– Kirk az Enterprise-nak! – mondta a tengernagy. A fiatalabb férfi eltöprengett, vajon hol dugdosta mind ez idáig a kommunikátort, aztán arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára itt hagyta.

– Enterprise jelentkezik. Scott beszél.

– Mennyi ideig voltunk távol, Scotty?

– Körülbelül negyedórát, tengernagy. Megtalálták a fiút?

Kirk halvány mosollyal pillantott Zarra.

– Már nem nevezhető fiúnak, de megtaláltuk.

– Remek. Elrendeljem a felsugárzást uram?

– Ne. Ha már idelent vagyunk, most mindjárt próbát tehetünk. Ha nem jelentkezünk egy órán belül, vagy ha az időtorziós hullámok ismét feltámadnak, vigye ki a rendszerből az Enterprise-t, vegye fel a kapcsolatot Morrow tengernaggyal, s tőle kérjen további utasításokat. Megértette, Scotty?

– Egenis. Sok szerencsét, uram!

– Köszönjük, Scotty. Vége.

Zar közelebb lépett a sziklatömbhöz – alig karnyújtásnyi távolságban volt most az Őrzőtől. Ekkor léptek halk neszét hallotta a kövön – Spock zárkózott melléje. Zar megpróbált rámosolyogni, de szája úgy kiszáradt, hogy csak egy grimaszra futotta.

– Szégyellem beismerni, de félek – mormolta.

– A körülményekre való tekintettel ez logikus – mondta Spock. – Én is féltem.

Ekkor, mint aki attól tart, még meggondolná magát, Zar mindkét tenyerével az Őrzőhöz ért. De mintha csak a trikorderéhez ért volna, az óvatos tudatletapogatással nem bukkant értelem nyomára. Semmi.

Nem lesz ez így jó – gondolta, s megpróbálkozott megint, ez alkalommal határozottabban. Mikor legutóbb érintettem, nyilvánvalóan élt, s bár mesterséges létesítménynek bizonyult, tudattal bírt…

Homlokát is a kapu kövéhez érintette, s teljes erőbedobással igyekezett áttörni. A külvilág elhomályosult, valahogy távolivá vált, azután el is enyészett…

Úgy érezte, se vége, se hossza alagútba került – persze nem testileg. Olykor fénycsíkok ragyogtak fel, majd elhalványultak: mintázatuk esetleges volt, rendszertelenül követték egymást. Zar tudata apró, fehér fénytű volt csupán, a kiutat kereste e végeláthatatlan labirintusból.

Valahol itt kell lennie az igazi Őrzőnek – gondolta. Elvégre ugyanúgy kötődnie kell fizikai valójához, mint bármelyikünknek… De vajon kötődik-e?

Körülötte fénylabdák robbantak szét, némelyik átsuhant rajta, ám e „gondolatok” érzelemmentesek, mesterséges eredetűek voltak, egy gép gondolatai. Zarnak eszébe jutott mindaz, amit Spock nemrég mondott Vejurről.

Hol lehet? – töprengett, miközben a fehér fénytű még sebesebben haladt a határtalannak rémlő labirintusban. Hol?

Korlátokba ütközött, olykor zsákutcába jutott, visszafordult, s kettőzött lendülettel suhant, kutatott tovább…

Olyan mélyen járt már a lény gépi tudattal bíró részében, hogy attól tartott, eltéved – a testét tudatával összekötő szál veszedelmesen elvékonyodott már.

Nem bírom soká… mielőbb meg kell találnom! Hol lehet?

Bár kért volna segítséget Spocktól! A vulkáni felerősíthette volna a test és a lélek közti kontaktust… de most már késő.

Nem… bírom… sokkal tovább…

Mi ez?

A messzeségben „észrevett” valamit: aranyfényű impulzusok végtelenbe nyúló láncolata volt. Ahogy figyelte, elhalványodott. Zar utánavetette magát, remélve, hogy a test-tudat kapcsolat kitart.

Sikerült!

Amint elérte s „megérintette” az aranyszín fényt, ráébredt: célba ért. A melegség, az értelem, a humorérzék eleven, öntudatos lényre vallott – ráakadt hát az Őrzőre.

Tudatában kaotikus képek kavarogtak, idegenségükkel ostromolták. Elhúzódott előlük, pajzsot emelt elméje köré – ha nem teszi, gondolatvilága mindenestől beleolvadt volna az ősi lénybe.

Őrző! – sugározta. Gondban vagyunk. Az időfolyam egyensúlya megbomlott. Térj vissza velem! Tenned kell a dolgodat!

Semmi válasz.

A fényfüzér pedig csak halványodott, halványodott…

Zar riadtan döbbent rá, hogy magát az Őrzőt is az eltévedés veszélye fenyegeti ebben a… dimenzióban? Ezen a síkon? Szó le nem írhatta ezt a végtelenséget, s Zar érezte, tovább nem követheti a lényt: saját test-tudat kapcsolata túlságosan gyenge…

– Őrző! – úgy döfött előre a gondolati mintázattal, mint valami karddal. Bízd magad rám! Ismerem a kivezető utat!

A homályban a felismerés szikrája villant.

– Igen! – erősítgette Zar. Ismerem az utat. Téged kerestelek idebent. Tarts velem, mielőtt végképp eltűnnél!

Elsődleges cél: visszatérni a kiinduló univerzum-dimenzió-kontinuumba, az időeltolódás helyére, az Originátorokkal együtt… A vezető megjelent…

Zar töredékeket fogott fel csupán az Őrző gondolati folyamataiból, mégis megérette, hogy a lény elfogadja ajánlatát. Irányt változtatott hát, s amilyen sebesen csak bírt, visszafelé indult.

Nyomban ráébredt, hogy baj van. Az Őrző felkutatása felemésztette majd minden erejét. Mintha ár ellen próbált volna úszni… Nem adta fel, ám a test-tudat kapcsolat oly gyenge volt, hogy követése is nehézséget okozott. Zar küzdött, felvette a harcot a kétségbeesés ellen; ahhoz a vulkáni figyelem-összpontosító gyakorlathoz folyamodott, amelyre valaha Spock tanította: egybegyűjtötte maradék energiáját, s rálelt a nyugalomra is.

Higgadtság… békesség…

Csillagfény, hideg víz, árnyék a homokon…

Erőfeszítés nélküli előrejutás, irányított igyekezet, megzabolázott energiák… az elme uralma… az elme uralma…

Haladt valamennyit visszafelé, de rettentően lassan. A kapcsolat pedig folyvást gyengült, noha mindent megtett, hogy fenntartsa… Gyengült!

Hirtelen energiával telt el, s használhatta is tetszése szerint – nem a saját ereje volt ez, valaki másé. Zar először azt feltételezte, az Őrző ismerte fel szorongatott helyzetét és sietett a segítségére, azután ráébredt, hogy az energia Spocktól származik.

Hát persze, hisz mindvégig figyelt! Gondolhattam volna…

Ismét haladt, mind gyorsabban és gyorsabban, ahogy a test-tudat kapcsolat erősödött. Száguldott visszafelé, s az Őrző követte.

A homály oszladozóban volt…

S Zar visszatért.

Fokozatosan érzékelni kezdte a homlokával, kezeivel érintkező kő felületének egyenetlenségét, a vulkáni ujjainak érintését halántékán. Hallotta a szél zúgását, megborzongott a hidegétől. Kinyitotta a szemét, látta a kékesfekete sziklát, s középponti nyílásán át a környező romokat is. Megkönnyebbülten sóhajtott, noha alig állt a lábán. Megtámaszkodott a monoliton, majd ellépett mellőle.

Spock leengedte a kezét. Zar felé fordult, tekintetük összevillant: apja sötét szemei az övéhez hasonló kimerültségről árulkodtak.

Ő is éppúgy fest, ahogy magamat érzem – gondolta Zar. Nyelt egyet, megnedvesítette ajkát. Készült, hogy köszönetet mondjon a vulkáninak segítségéért, amikor…

Amikor az univerzum milliónyi apró darabra hullt körülöttük.

Elvesztettem a józan eszemet! – Ez volt a hátratántorodó sovren első reakciója. Lehunyta a szemét, két kezét arca elé kapta, így próbálta elhárítani az időkapuból vakítóan előtörő szivárványszín fényözönt. Zajok, ízek és szagok keveredtek össze, akár az árnyalatok a zuhatag alá tartott vízfestékpalettán.

Zar néhányszor kapott már olyan súlyos sebet, mely delíriumba taszította, mielőtt eszméletre tért… Hasonló érzés gyötörte ezúttal is, ám ez komiszabb volt, sokkal komiszabb. Felnyögött fájdalmában, hallotta Spock elfúló kiáltását, s oldalra pillantva látta, hogy apja térdre hull: a tomboló fényözön bizonyára őt is elvakította.

Szemét leárnyékolva Zar botladozva indult meg előre, karon ragadta és talpra segítette a vulkánit. Tíz bizonytalan lépés visszafelé – mindvégig azért fohászkodott, hogy a lába ne hagyja cserben –, Spockot egy omladozó fal oltalmába helyezte, majd maga is melléje zökkent.

Most, hogy eltűntek az Őrző közeléből, a támadás természete megváltozott. Zar érezte, hogy immár személyiségét fenyegeti: józansága semmivé foszlott; nem volt többé egyedül odabent. Igyekezett eszméleténél maradni, de nem tudta biztosan, sikerült-e… Úgy érezte, ébren van, mégis véget nem érő lidércnyomásba szédült.

Zengett az ég, rovarok szárnya zizzent, majd mindez savanykás bíbor és jeges akvamarinkék kavalkádba veszett… Szájában a vér kesernyés, rezes íze, bőrén megannyi ingerlő csók…

…a kozmosz épp most született körötte: a robbanás egy matematikailag meghatározható, végtelen tömegű pontból indult ki, örvényében galaxisembriók születtek s távolodtak egymástól iszonytató sebességgel…

… megszületett s meghalt ő is egyazon másodpercben, tudata összezsugorodott és kitágult; félredobták – mindazt, ami volt, mindazt, amire vágyott, kiértékelték s elutasították az övét messze-messze felülmúló értelemmel bíró agyak; hozzájuk képest rovar volt csupán; ott maradt üresen, erőtlenül és szégyenkezve…

… tehetetlenül, bénán meredt egy egydimenziós, narancsszín, zölddel pettyezett univerzumra… A pontok most felragyogtak, megremegtek, növekedtek, azután összezsugorodtak – s Zar máris fénysebességgel zuhant egy, az űrben tátongó lyuk, a hívogató Fény felé…

Halott vagyok – gondolta. – Kétségbevonhatatlan tény. Mégsem tévedtek hát a XX. század metafizikusai!

… ám alighogy a Fénybe ért, alighogy megbizonyosodott róla, hogy valóban Máshová Nyíló Kapu ez, az átjáró olyan csattanással zárult be, hogy hallatán megvonaglott. Ott lebegett a sötétségben, örök magányban, elhagyatottan, elveszetten, elveszetten…

Lassan tért eszméletre ismét. Ráébredt, hogy arcra borulva hever. Fejével, mellkasával eleven melegségen nyugodott, hasának, két lábának hideg keménység feszült. Szaggatott zihálás, halk nyögés feleselt a szél zúgásával. Zar alsó ajkába harapott, ahogy mozdítani próbálta karjait, a nyögés egyszeriben abbamaradt. Csak ekkor jött rá, hogy ő maga nyögött.

A fájdalmas zihálás forrásaként Spockot azonosította: a vulkáni mindeddig alatta hevert. Zar sietve feltápászkodott. Nyilván a földre nyomta apját, azután meg, ahogy a legrosszabb – bármi volt is – bekövetkezett, ráhanyatlott.

Letérdelt, s megfordította a vulkánit, letisztogatta szögletes vonású arcáról a hamut.

– Apám… – suttogta rekedten. – Nincs bajod?

Csaknem egy percbe telt, mire Spock lassan kinyitotta a szemét, s még egy percig tartott, míg tudatára ébredt a történteknek. Köhögött. Zar felsegítette.

– Hát Jim és McCoy? – kérdezte végül reszelős hangon a vulkáni.

– Semmit nem tudok róluk – válaszolt Zar. – Messzebb álltak, mint mi… – Kísértést érzett, hogy kiáltson a tengernagynak és a doktornak, aztán letett róla. Nem lenne bölcs dolog felfedni rejtekhelyüket, sem a tényt, hogy életben vannak még.

– Nem tetszik, ahogy köhögsz – mondta Spocknak fojtott hangon. – A mellkasod ép?

A vulkáni bólintott, a száját törölgette.

– Port nyeltem – közölte alig érthetően. – Akkor lélegeztem be, mikor rám zuhantál, és kipréselted belőlem a szuszt.

– Elnézést. Kezed-lábad mozog?

Spock próbát tett végtagjaival.

– Igen – jelentette ki már-már normális hangon. – A lényeget tekintve sértetlen maradtam. Elnézést kérned pedig felesleges: nem kizárt, hogy az életemet mentetted meg… – Nyögve próbált feltápászkodni, s Zar segítségével végül talpra állt. – Nem szívesen élném ezt át még egyszer. Mi történt?

– Fogalmam sincs. Épp meg akartam köszönni a segítségedet – no meg azt, hogy megmentetted az életemet –, mikor valami előjött a Kapuból. Emlékszem, hátratántorodtam, elvonszoltalak onnét, aztán… De nem, ez minden. Igaz, akadt egy sor… nyugtalanító hallucináció is.

Spock bólintott.

– Ezek szerint láttad?

– Láttam. A kérdés csak az, mihez fogjunk most…

– Meg kell keresnünk Jimet és McCoyt. Láttad a trikorderemet?

– Nem. – A fiatalabb férfi óvatos pillantást vetett az időkapura. – Megvan. Ott maradt az Őrző mellett.

– A támadóinkat látod?

– Nincs senki odakint. De ez persze semmit sem jelent. Kétlem, hogy ezeknek a… micsodáknak van anyagi testük.

– Eléred a trikorderemet?

– Talán… – Zar hasra vetette magát, s közelebb kúszott az időkapuhoz. Mikor kiért a fedezékből, villámgyorsan odakapott, felragadta a készüléket, s visszavonult vele a rejtekhelyre. – Megvan!

A vulkáni átvette a műszert, egy ideig elmélyülten tanulmányozta a kiírásokat, majd megkönnyebbülten bólintott.

– Két élő embert észlelek. Jim és McCoy.

– Hát a többiek? Az Őrzőből szabadultak?

– A kiírások folyvást változnak… A készülék olykor energiát figyel meg a Kapu körül, ám nem találja összevethetőnek egyetlen általunk ismert energiafajtával sem… Bizonyos pillanatokban anyagot jelez… de az általunk ismerttől különbözőt. – Spock felhúzta a szemöldökét. – Lenyűgöző. Amit most észlel, arra mutat, hogy a jövevények sajátos átmenetet képviselnek anyag és energia között.

– Hol van Jim és Leonard?

– Arra! – mutatott a vulkáni egy közeli romegyüttesre. – Esetleg… – Elnémult, figyelt.

– Zar – szólalt meg egy meleg női hang. – Spock? Sajnálom a történteket; nem így akartuk. Gyertek elő!

Mégis meghaltam – gondolta Zar, s kifutott arcából a vér. Vagy őrült vagyok.

Könyörtelenül az ajkába harapott, arról győzködte magát, nem hallhatja ezt a hangot. Aztán Spock arckifejezése láttán rádöbbent, hogy nemcsak ő hallja. Kollektív hallucináció? Vagy mindketten meghaltunk volna?

– Ez olyan, mintha… – kezdte a vulkáni, aztán megrázta a fejét, a homlokát ráncolta. – Biztosan tévedek.

– Nem tévedsz – biztosította Zar. – Nem tudom, miképp lehetséges ez, s hogy miért történik, de életem első tizenkilenc esztendeje alatt volt időm megismerni ezt a hangot. Sosem téveszteném össze valaki máséval…

Szíve hevesen vert, ahogy birokra kelt benne a reménykedés és a hitetlenség. Kilesett másodszor is.

Zarabeth!

Anyja hozzávetőleg húszlépésnyire állt az Örökkévalóság Őrzőjétől, fakószőke haja szőrmekabátjának gallérját verdeste, kék szemének pillantását várakozásteljesen hordozta körül. A mozdulat, amellyel hátradobta homlokából egy rakoncátlan tincsét, oly ismerős volt, hogy a sovren szíve felsajdult.

– Zar? – szólította ismét Zarabeth. – Fiam!

A fiatalabb férfi a falnak vetette a hátát, eltakarta a szemét.

– Ó, istennőm – suttogta elkínzottan. – Ez ő. Ez anya! Zarabeth áll a kapu előtt!

Spock nyomban melléje lépett, egy pillanatig kifelé nézett, aztán a falnak vetette a hátát ő is, mint akinek épp efféle támaszra van szüksége. Kimerültnek látszott, lassan dörzsölgette a halántékát. Jó egy perc múltán szólalt csak meg, hangjában ott kísértett a régi fájdalom.

– Zar, éppoly jól tudod, mint én, hogy az ott kint nem lehet Zarabeth…

– Miért ne lehetne? – fakadt ki Zar dühösen. – Az Őrzőből jött elő, vagy nem? A lény kiemelhette saját idejéből, még mielőtt… mielőtt…

A sovren apjára meredt, nem akart hinni neki, noha lelke mélyén érezte, hogy amit Spock mondott, igaz.

Apja még mindig szótlanul nézett rá.

Zar végül félrenézett s felsóhajtott.

– Igazad van, a fenébe is… De hát olyan valószerűnek tűnik! Épp ilyennek láttam az utolsó hajnalon: a barlang bejáratánál állt, integetett… Mikor elindultam, még aludt, nekem meg a vadászaton járt az eszem, ezért vissza se mentem, hogy rendesen elköszönjek tőle… Képzelheted, hogy bántam ezt később…

A vulkáni szeme megvillant.

– Újabb bizonyíték arra, hogy illúzióval van dolgunk. Én olyannak látom, amilyen az elválásunkkor volt – vagyis jó húsz évvel fiatalabbnak.

– Spock? Zar? Kérlek benneteket, gyertek elő! Beszélnünk kell!

A sovren összerezzent, birokra kelt a késztetéssel, hogy befogja a fülét.

– Arra célzol, hogy amit látunk, gondolataink kivetülése… Hogy az időkapuból előkerült lények olyan illúzióalakot mutatnak nekünk, aminőket mindketten felismerhetünk…

– Úgy van.

– Elő akarnak csalogatni minket, hogy aztán végezhessenek velünk?

A vulkáni a fejét rázta.

– Nem hinném. Ha meg akartak volna ölni minket, már halottak lennének. Mentális hatalmuk… minden elképzelést felülmúlóan nagy. Azt hiszem, kitörésük mellékhatásának váltunk szenvedő alanyaivá, ezért egyikük most felöltötte Zarabeth formáját, hogy megnyugtasson minket.

– Mit javasolsz? – érdeklődött Zar felvont szemöldökkel. – Egyszerűen sétáljunk oda hozzá?

– Igen, nézetem szerint ezt kell tennünk – felelte Spock rendíthetetlen nyugalommal.

– Zar? Spock? Kérlek benneteket…

– És még azt hittem, én őrültem meg… – mormolta Zar.

– Hiába rejtőzködünk, előbb-utóbb ránk találnak – mutatott rá az apja. – Ha tanújelét adjuk bizalmunknak és jóindulatunknak, könnyíthetünk helyzetünkön… – Felállt, kezdte leporolni magát. – Csak azt remélem, Jim kommunikátora működik még, s képes lesz bejelentkezni Mr. Scottnál. Az egyórás határidő kilenc perce és harmincöt másodperce lejárt, s nekem semmi kedvem itt ragadni a Kapun…

– Az Őrző segítségével még mindig visszatérhetünk a Sarpeidonra – jegyezte meg Zar, miközben a port rázta le köpenyéről. Komolyan nézett a vulkánira. – Nagy szükségem van képzett tisztekre. Felcsapnál hozzám? Konyítasz a kardforgatáshoz?

Spock elhúzta a száját.

– Konyítok, bár összehasonlíthatatlanul jobban bánok az ősi vulkáni fegyverekkel… Na gyerünk!

Együtt léptek elő a fal mögül, s elindultak az időkapu mellett álló női alak felé.

– Zar! Jaj drágám, annyira hiányoztál! – Zarabeth feléjük szaladt. – Spock! Hát itt vagy újra!

Bár jó előre úgy döntött, lemarad, Zar azon kapta magát, hogy egy-két lépéssel megelőzi apját. Ahogy Zarabeth odaért, kinyúlt, hogy megragadja, hogy erőszakkal megtörje az illúziót, s leleplezze azokat a lényeket, akik ily kíméletlen módon csillantották fel előtte a reményt.

Ujjai azonban eleven testet érintettek, s egy pillanattal később Zarabeth a karjába hullt, szorosan átölelte.

– Ó, Zar! Fiam!

Zar szája tágra nyílt az ámulattól, arra számított, hogy csak levegőt markol majd. Anyja válla felett elnézve látta a romok közül kikászálódó Jim Kirköt és Leonard McCoyt, mindketten felzárkóztak Spock mellé. Valamennyiük arcán – még Spockén is – látszott a döbbenet. Zarabeth tökéletesre sikerült – haja (selymes szőkeségébe már ezüstös szálak vegyültek), prémes kabátja (bardokirha, Zar maga készítette s ajándékozta neki), illata (füstszag és édes növényi aromák keveréke) akár az igazié. Zar megölelte még egyszer, csókot lehelt orcájára, azután hátralépett.

– Köszönöm – mondta erőltetett nyugalommal. – Nem volt alkalmam tisztességesen elköszönni tőle, s most végre kaptam egy lehetőséget… Mondd, ki vagy?

Zarabeth felnézett rá, aztán a többiekre.

– Én… Nos, voltaképp nem vagyok én… de néha lehetek… – Mintha önmagával vitatkozott volna. – De tegyük fel, hogy én éppen én vagyok, rendben?

Zar Kirkre és Spockra sandított, aztán vállat vont.

– Rendben.

– Én teremtettem ezt a világot – közölte a lény, s körülnézett. Mintha csak most vette volna észre, hogy körös-körül minden romokban hever, s hogy „birtokára” örökös éjszaka borul. – Jócskán lepusztult már, nem igaz? De hol is tartottam… tartottunk? Ó igen… Itt minden az én… a mi művünk. Beleértve ezt a… – összevont szemöldökkel pillantott az időkapura. – Hogy is nevezed magad?

– Az Örökkévalóság Őrzőjének – válaszolt a Kapu zengzetekben gazdag, mély… és valahogy elégedettnek tűnő hangon.

– Te építetted az Őrzőt? – kérdezte Kirk, igyekezvén palástolni kétkedését.

– Ó igen! Azaz… szóval valójában önmagát építette fel. Mi csak a paramétereket határoztuk meg, s bizonyos célokat tűztünk ki… Erre nincs megfelelő szó a nyelvetekben… A lényeghez legközelebb talán a „programoztuk” szó áll.

Amíg az idegen beszélt, Zar hátrahúzódott a többiek mellé.

– Jól vagytok? – súgta oda McCoynak.

– Remekül – felelte fojtott hangon a doktor. – Nem voltunk annyira közel, mint ti… Amint az az őrült színkavalkád elkezdődött, fedezékbe vonultunk. Spock épp az imént mondta, hogy a mentális tűzijáték sokkal érzékenyebben érintett titeket, telepatákat, mint bennünket.

– Vagyis nem ájultatok el?

– De nem ám! Csak megkeveredtünk kissé. Amint vége lett, Jim felszólt Scottynak, hogy várjon. Már azon voltunk, hogy a keresésetekre indulunk, mikor előbújtatok.

– Mi célból teremtettétek az Őrzőt? – kérdezte a lénytől Kirk. – És mikor?

– Hogy mikor? – Zarabeth tanácstalanul pillantott körül. – Tényleg, mikor is? Nem tudom… dehogynem! Igen, mondd csak meg nekik! De miért árulnánk el nekik bármit is? – A kreatúra a homlokát ráncolta. – Ne zavarj össze, kérlek… Te mindig zavart vagy!

Zar az önmagával huzakodó idegent figyelve rájött, hogy a többes szám használata beszédében nagyon is indokolt. Zarabeth szájával néhány nagyon is különböző személyiség szólt.

– Na nézzük… Mit is akarnak? – próbálkozott a lény. Úgy tetszett, figyel. – Ó igen! Nos, azért alkottuk meg a… – hogy is hívják? – az Őrzőt, mert olyan kicsinek találtuk már az univerzumot… Nem jelentett többé kihívást számunkra, nem maradt benne több látni- vagy tennivaló. Akkoriban jóval többen voltunk, de a mostaninál kevesebb csillaggal, galaxissal kellett beérnünk… Tartok tőle, tengernagy, pontosabban nem tudom meghatározni az időt… Rég volt, nagyon rég.

A lény körvonalai elmosódtak, úgy tűnt, menten elenyészik.

– Valamit tenni akartunk, új helyekre vágytunk. Előbb az időben utaztunk, de ezt hamar eluntuk, hisz a világegyetem alig pár milliárd… éve – így mondják, ugye? – létezett. Igen. Aztán úgy határoztunk, átruccanunk más dimenziókba, hisz mindegyik egy-egy teljes univerzum. Úgy rétegződnek, mint azoknak az ódon könyveknek a lapjai, amelyeket annyira szeret, tengernagy…

Az idegen tündöklő fehér fényfolttá változott, ám továbbra is Zarabeth hangján beszélt. Zar eltöprengett, vajon a fülükkel hallják-e vagy a tudatukkal, de képtelen volt eldönteni. Bárhogyan kommunikáltak is ezek a lények, elméje beszédként képezte le közlendőjüket.

– Az Őrző juttatott el benneteket azokba a dimenziókba? – kérdezte Spock.

– Igen… De mind messzebb és messzebb kerültünk a sajátunktól. Végül találtunk egy kedvünkre való kontinuumot… A csillagokat szépséges tacyhonhidak kötötték össze… Tökéletes volt. Egy darabig ott maradtunk. Hosszú ideig? Igen. Igen, sokáig időztünk ott.

– S épp az imént tértetek vissza ebbe az univerzumba? – Kirk feszengve pillantott Spockra. Zar meg tudta érteni. E lények nagy hatalmúak, s láthatólag szórakozottak. Lehetetlen megjósolni következő lépésüket…

– Igen! Pompás érzés újra itt lenni! – lelkendezett az idegen. – Azt akartuk… Az én ötletem volt! Néhányan közülünk vissza akartak térni. Szentimentálisak vagyunk, de hát melyik faj öregei nem azok, Kirk tengernagy?

– No igen – mondta Kirk a fényfoltra pillantva, azután hunyorogva elfordította a fejét.

A teremtmény most bántó lila színben tündökölt. Zarnak az a nyugtalanító benyomása támadt, hogy ha keresztülgyalogolna rajta, átesne… szóval máshová.

– Nézd csak, nézd! – korholta magát az idegen. – Elveszítetted az alakodat! Rád se bírunk nézni. Ez minden finomságot nélkülöz… – A fényfolt sűrűsödni kezdett, lüktetett. – Elnézést – mondta. – Oly rég jártunk itt, hogy a ti… a mi univerzumunk anyagi formáit illetően hamar elbizonytalanodunk. Valami nagyobbal kéne próbálkoznom… Igen, a nagyobb formák tartósabbak… így jobb lesz.

Hirtelen egy halványsárgára festett farmház tűnt fel a tisztek előtt.

Kirk visszafojtotta lélegzetét, észrevehetően elsápadt.

– Ez az otthonom… Az iowai farm. De hisz leégett…

Kábán megindult előre, megérintette s megrázta a tornác takarosan bemázolt fakorlátját.

– Valódi! Ez nem lehet igaz! Felszaladt a lépcsőn, a házba rohant.

– Spock! Öreg! – kiáltott valahonnét messziről. – Itt van minden! A régi zongora, a szőttesek, amiket Winona dédnagyanyja készített… Itt az a repedés is a lépcsőkorláton… Akkor történt a baj, mikor Sam meg én ráültünk a vasalódeszkára, és megpróbáltunk leszánkázni odafentről!

Hamarosan előkerült, kipirult arccal, elkerekedett szemmel pillantott körül.

– Hogy csináltátok ezt? Tökéletes!

– Köszönjük, de az érdem a tiéd, tengernagy – csendült Zarabeth hangja. – Az emlékezeted megőrzött minden részletet.

– Minden tiszteletem a tiétek, de hadd jegyezzem meg – mondta Spock –, utazásaink során az értelmes élőlények megszámlálhatatlan sok formájával találkoztunk. Nyugodtan felölthetitek hát saját alakotokat, kétlem, hogy bármelyikünk megrázónak vagy visszataszítónak találna benneteket.

– Remek ötlet! – lelkendezett az idegen, aztán minden átmenet nélkül szomorúvá vált a hangja. – Elfelejtettük… azaz elfelejtettem. Bár megtehetnénk, amire bátorít, Mr. Spock! Oly hosszú ideig voltunk távol, hogy nem emlékszünk már a saját alakunkra.

– Én emlékszem! – csattant mögöttük ellenségesen egy eszelős hang. Sarkon fordulva lángvörös árnyat pillantottak meg egy ledőlt oszlopon. – De mert soha senki nem hallgat rám, nektek sem árulom el, milyen vagyok!

– Tehát ott bujkálsz… – állapította meg a ház. – Már azt hittem… hittük, elvesztél az áttöréskor.

– Dehogy hittétek! – acsargott a lángalak. – Nem akarjátok bevallani, hogy megfeledkeztetek rólam!

– Programozásom lehetetlenné teszi, hogy bárkiről megfeledkezzem – szólt közbe némiképp megbántottan az Örökkévalóság Őrzője. – Épségben hazahoztam mindenkit.

– Ebből is kitetszik – szólt emelt hangon az idegen, láthatólag megelégelve, hogy folyton félbeszakítják –, hogy könnyebb a dolgunk, ha elmétekből merítjük megjelenési formánkat.

– Hányan vagytok? – érdeklődött Kirk. – Van nevetek?

– Lehetünk vagy… – megvagytok mind? – … nyolcan – mondta a lény. – Nevünknek nincs szavakba önthető megfelelője.

– Én Originátoroknak nevezem őket – mormolta az Őrző. – Mondhatnék most még valamit?

– Csak tessék – szólt a ház könnyedén, olyan hangon, amit az ember egy bajosan nélkülözhető alárendelttel szemben használ.

– Kirk tengernagy – kezdte az időkapu. – Elnézésüket kérem, amiért elhanyagoltam kötelességemet e kontinuumban. Minden tekintetben normálisan működöm ismét.

– Ezt örömmel hallom – mondta Kirk.

– Nem volt más lehetőségem – folytatta az Őrző. – Mikor az Originátorok kapcsolatba léptek velem, eleget kellett tennem az elsődleges programban meghatározott feladatoknak: rájuk kellett lelnem, vissza kellett hoznom őket. Nem könnyű feladat dimenziók megszámlálhatatlan sokaságát átvizsgálni, figyelmem java részét ez kötötte le.

– Értem – mondta Kirk erőltetett nyugalommal. Zar tudta, a tengernagy azokra gondol, akik az Őrző „távolléte” miatt halálukat lelték. – Persze. De… hm, Originátor… Ha egyszer oly sok dimenzió közül választhattatok, miért döntöttetek úgy, hogy visszatértek ide?

A ház hullámzani kezdett, áttetszővé vált. Az idegen nem felelt rögtön. Végül így szólt:

– Mindennek megvan a maga ideje, James, ahogyan az emberi vallások egyikének szent könyvében áll. Szentimentálisak lévén, mi nyolcan úgy határoztunk, abban az univerzumban fejezzük be életünket, ahol egykor megszülettünk.

A ház szivárványszín fényoszlopban enyészett el.

– Pontosabban fogalmazva, tengernagy, meghalni jöttünk haza.