Prológus

 

Cletas, a Hadban Második, nyugtalanul járt-kelt sovrenje gondosan őrzött ajtaja előtt. Lábujjai minden lépésnél jókorát cuppantak csizmájában. Noha az erődítmény kőfalai kellőképpen vaskosak voltak, hallotta a mennydörgést s a zápor dühödt surrogását. Sötétszürke köpönyegét majdhogynem feketére festette a beléivódott nedvesség, csepegett is, Cletas azonban tudomást sem vett e kényelmetlenségről – túlságosan kimerült volt már, elcsigázta az aggodalom.

Léghuzat lebbentette meg a falitartókban égő fáklyák lángját: Voba, a sovren segédtisztje kukkantott ki az ajtón.

– Bejöhetsz – suttogta a folyosóra lépve. – Ingev és Reydel épp az imént tettek jelentést arról, milyen messze hordanak azok az új… hogy is hívják őket?… Katapultok!

Cletas magához intette az alacsony, törékenynek tetsző, rőt üstökű, mulatságos tülökorrú figurát.

– Hogy érzi magát ma éjjel az úr? – suttogta, kérdését egyedül Vobának szánva. Az inas emberke vállat vont.

– Ez a nyirkosság nem tesz jót a lábának – felelt megfontoltan. – De mondd, igaz-e, amit hallottam? Hogy a danregek főpapnője ma megjövendölte a…

Cletas egyetlen szemvillanással elhallgattatta; tudván tudva, hogy Voba igenlő választ sejt majd az elutasításban. A sovren segédtisztjének képét eltorzította, vörösre festette az indulat, ám az őröknek mégiscsak némán intett: tegyék szabaddá az utat.

Cletas belépett vezére dolgozószobájába, ebbe a kicsiny kamrába, mely az erőd többi helyiségéhez viszonyítva igen otthonosnak tűnt. Üres gyomra kordult egyet, majd összeszorult a várakozásteljes izgalomtól. A súlyos faasztalt körülülő három férfi felpillantott.

– Cletas, a Hadban Második kér kihallgatást, felség! – jelentette be szertartásosan Voba.

– A jó Cletasnak inkább meleg ételért és forró fürdőért kellene folyamodnia! – mondotta a sovren felfelé görbülő ajakkal. Időbe telt, mire Cletas felismerte e sajátos grimaszban a mosolyt. – Jöjj beljebb, szabadulj meg végre-valahára attól az elázott köpönyegtől, ember! Még összevizezed a szőnyegemet…

Cletas lekanyarította válláról a párolgó kelmét, biccentéssel üdvözölte Ingevet és Reydelt, a nehézfegyverzetért felelős parancsnokokat, majd – gondosan ügyelve arra, hogy egyetlen sáros lábnyomot se hagyjon a mesteri szövésű kék szőnyegen – vezére elé járult, fél térdre ereszkedett, s fejet hajtott.

– Uram…

– Nincs szükség ma éjjel ilyesmire, Cletas – mondta a sovren higgadtan, nem minden malícia nélkül. – Ülj le, s kérd meg Vobát, segítsen megszabadulni a csizmádtól is! A cuppogás hallatán kétségem sem volt afelől, hogy te járkálsz odakint…

Míg Voba az alvezér lábbelijével bajlódott, a sovren ismét két másik tisztjéhez fordult.

– E gépek hordtávolsága tehát majd’ kétszerese a kísérleti modellekének… – tűnődött fennhangon. – Hát a kövek? Mekkorák lehetnek a kövek?

– A lövedék kétsisaknyi vagy akár méternyi átmérőjű is lehet – mondta Ingev. – Persze minél nagyobb a kő, annál kisebb a hordtávolság. A legnagyobb, huszonöt kilónál nehezebb lövedékeket úgy négyszázötven méternyire röpíthetjük.

– Remek! Helyezzétek készenlétbe az összes gépet, és ellenőrizzétek működésüket!

– Igenis, Felség… – mormolta Ingev és Reydel szinte egy időben. Mindketten összegöngyölték vázlatokkal telirótt tekercseiket.

– Voba, kérlek, hozass valami harapnivalót a helyettesemnek – fordult most segédtisztjéhez a sovren. Cletas közelebb húzta székét az asztalhoz.

– Van-e elegendő embered és idomított vykarod a hat gép kezeléséhez és szállításához, parancsnok?

Ingev, ez a kurta termetű, tömzsi, karikalábú, láthatólag lóra termett férfiú gyors pillantást váltott szálas termetű, kese hajú társával.

– Szükségünk volna még úgy százhúsz fickóra, uram – mondta némi töprengés után. – Húszra minden gép mellé.

– Legyen. Cletas, gondoskodj róla, hogy Ingev parancsnok százhúsz új embert kapjon a te gyalogosaid közül! De mire csatába szállunk, megint az egységénél legyen mindegyik! Ne feledjétek: a katapultoknak csak addig látjuk hasznát, míg az ellenség át nem kel a Rőt-folyamon. Míg kezdetét nem veszi a kézitusa…

Az alvezérnek sikerült úrrá lennie arcvonásain, nem vágott grimaszt, a sovren hideg szürke szeme azonban máris rávillant, nyugtázta elégedetlenségét. Igaz, a sovren figyelmét szinte semmi nem kerülte el.

– Ahogy óhajtod, Felség – mondta Cletas szárazon. Ingev és Reydel már álltak.

– Távozhatunk, felség?

– Hát persze – bólintott a hadúr, viszonozva tisztelgésüket. – Ha tehetitek, aludjatok is egy keveset!

Ahogy a két férfi lépteinek nesze elhalt odakint, Cletas szembefordult a sovrennel. Immár meg sem kísérelte palástolni dühét.

– Százhúsz gyalogharcos, felség! Egy teljes századnyi! Ráadásul még többet, sokkal többet is elveszíthetek, ha nem térnek vissza idejében! S mindezt mi végre? Hogy ott tébláboljanak, cipekedjenek azok mellett a… – Elnémult, mert rádöbbent, hogy ez már a nyílt engedetlenség határát súrolja. – Miért, Felség? Miért?

– Azért, Cletas barátom, mert csakis a katapultok segítségével vehetjük elejét vereségünknek, csikarhatunk ki átmeneti fegyvernyugvást. A győzelem szóra gondolni sem merek: az ellenség számbeli fölényére való tekintettel ez már vétkes elbizakodottság volna! – A sovren dús, fekete szakáll keretezte markáns arca elszántságot tükrözött, szürke szemének pillantása mintegy fogva tartotta alvezérének tekintetét. – Az asyrik, a kerrenek és a danregek sosem láttak olyan masinákat, amilyeneket most sikerült megépítenünk; hordáikon eluralkodik majd a vakrémület, s ez nagyobb pusztítást fog végbevinni soraikban még az égből záporozó köveknél is.

– De bizonyosak lehetünk-e abban, hogy azok a masinák nem hagynak minket cserben a küzdelem során? Hiszen nem volt még alkalmunk kipróbálni őket…

– Ó, mások, másutt és máskor elégszer tettek próbát velük… Működni fognak. Mondd csak, Cletas, tévedtem-e valaha is?

Az alvezér megadóan túrta deresedő haját. Azokra az újításokra gondolt, amelyeket a sovren vezetett be ismeretségük két évtizede során. Új módszerek a számolásban, a mérésben, még a beszédben, az olvasásban is… Lámpások, csatornarendszer, iskolák a porontyoknak; a vykarokat manapság már nemcsak kocsik elé fogják, meg is nyergelik; a páncélok sokkalta különbek a régieknél, a kovácsok a képlékenyebb bronz helyett immár vasat használnak…

– Nem, Felség – mondta végül. – Még sosem tévedtél. De azért… – kétkedőn, bizonytalanul vigyorgott. – Bár lett volna alkalmunk kipróbálni azokat a gépeket! Hisz talán ez a mostani lesz az utolsó csatánk… S ha ez egyszer mégis tévedsz, aligha lesz módom az orrod alá dörgölni: „Hát nem megmondtam, uram?”

A sovren – ritka alkalom – ezúttal csakugyan elmosolyodott.

– Igyekszem észben tartani, hogy erre áhítozol… – Összecsavarta a térképpergament: erős, hosszú ujjú kezei a szokott fürgeséggel és hatékonysággal dolgoztak. – Beszéltél már kémeinkkel? Remélem, nem fúltak vízbe mindahányan, mielőtt ideértek…

– Beszéltem velük, Felség – mondta Cletas. – A helyzet nemigen változott. Heldeon, a danreg a Nagy Hósipkás északi lejtőjén ütötte fel táborát, itt csatlakozott hozzá ma délután Laol, a Csaták Királynője, és Rorgan, a Halálosztó. Két órán át tárgyaltak, azután visszatértek csapataikhoz. Embereim szerint a megbeszélést három kém leleplezése zavarta meg, ez felkorbácsolta kissé az indulatokat, ám hamar lecsillapodtak valamennyien, megosztoztak borukon, s megszegték a kenyeret, ahogy jó barátok közt szokás… Ha Új-Araenre tekintenek, szemükben a mohó hírvágy lángja lobog, s nincs zápor, mely e tüzet kiolthatná!

A sovren ábrázata ezúttal sem árult el érzelmeket, Cletas figyelmét azonban nem kerülte el, hogy a széles vállú alak tartása veszített egy keveset feszességéből.

– Szóval még abban sem reménykedhetünk, hogy egymás torkának ugranak, mielőtt nekünk rontanának… – szólt halkan, árulkodó keserűséggel. – És mivel egyre szakad az eső, a Moorgate-sík földje oly puha, hogy még ásóra sem lesz szükségük, ha sírba akarják vetni testünket. Már ha egyáltalán eszükbe jut majd eltemetni bennünket, amiben erősen kételkedem…

Cletas bólintott. Nem hallotta már az eső surrogását, ám tudta, hogy ura füle sokkal élesebb az övénél.

– Ha a zápor nem áll el egyhamar, nem kezdhetünk csatát. Csapataink nem tudnak felvonulni, hajítógépeink nem gurulnak, a lovasok meg úgy festenek majd, akár a kiégetésre váró agyagfigurák. Legalább két verőfényes napra volna szükségünk, hogy megvethessük végre lábunkat a folyam innenső partján.

– Valóban – bólintott Cletas, lepillantva a Voba által elébe tolt tálra. Révetegen tört egy darabot a kemény, vörösbarna árnyalatú kenyérből, s rágni kezdett. – Kénytelenek leszünk a szárnyakról visszarendelni a lovasságot, ha az idő ilyen pocsék marad. Pedig mennyit gyakorlatoztak!… – Sóhajtott. – Yarlev, a vykaralakulatok parancsnoka alighanem zokogni fog.

A sovren ez alkalommal mintha meg sem hallotta volna alárendeltje szavait. Továbbra is merőn bámult rá.

– Az a megbeszélés a kémeiddel meg a felderítőkkel… – kezdte. – Mi történt? Valami nem hagy nyugodni, látom. Abban a pillanatban megéreztem, amikor beléptél ide.

Cletas megborzongott. Nem először fordult elő, hogy ura olyasmit is megérzett, aminek jobb lett volna titokban maradnia. Időről időre rémülettel töltötte el a tudat, hogy e férfi, aki megjelenésében jócskán különbözik népétől, adottságok dolgában még inkább felülmúlja bármelyiküket. Másként gondolkodott, logikáját legtöbbször maga Cletas sem tudta követni. Érzékelte, mit gondolnak, mit éreznek mások, s nemegyszer előre látta a halál közeledtét.

– Sajnálom, öreg cimbora – mondta most a sovren csendesen. – Megriasztottalak megint, ugye? Hozzá kéne szoknod végre-valahára. Nos, mit mondanak a felderítők? Árad még a Rőt-folyam? Kinyilatkoztatta-e már a danregek főpapnője az égiek akaratát? Tudhatjuk-e, mi vár ránk a küszöbön álló ütközetben? Mikor indul meg az ellenség?

– Kinyilatkoztatás nem történt – jelentette ki Cletas. – Tudjuk, hogy Heldeon emberei, akárcsak a Halálhozó Rorgan asyri hordái, vagy Laol korrenjei, semmiképp sem szállnak harcba, míg meg nem ismerik a jóslatot. Ami a folyamot illeti: felderítőim úgy becsülik, legkorábban holnapután juthatnak át csapatok a gázlón. Kedvező esetben van tehát két, netán három napunk…

A sovren továbbra sem vette le szemét a kenyerét zsírozó Cletasról.

– Akkor hát milyen aggasztó hírt kaptál ma? – firtatta. – Voba már tud valamit, ezt is észrevettem… Mi történt?

Az alvezér jókorát harapott a kenyérből, s miközben a falatot rágta, azon töprengett, miképp tálalhatná a legmegfelelőbben mondandóját. Talán ha mindjárt ezzel kezdte volna, nem tűnne a dolog annyira… Nos igen, képtelennek. Lenyelte, ami a szájában volt, egy korty rochab borral öblítette le.

– A főpapnő, Wynn – kezdte –, Heldeon leánya.

– És?

– Özvegy. Férjét és gyermekét két éve, egy rajtaütés során megölték az asyrik. Nem süldőlány már, de szülhet még, uram… Mondják, az apja jobban hallgat rá, mint bármelyik klánfőnökére. Mondják továbbá, hogy megnyerő külsejű, magas termetű, ráadásul…

– Megint megkérdem: és? – A sovren hangja éppoly fagyos volt most, mint a tekintete, Cletas mégis úgy érezte, valósággal perzseli az urából sugárzó indulat. – Bökd ki végre, mi köze ennek a csata kimenetelére vonatkozó jövendöléshez, a pokolba is!

– Felség… – Cletas viszonozta a csaknem színtelenné fakult uralkodói szempár pillantását, s egyszerre minden összezavarodott benne. – Felség, jó pár esztendeje már, hogy Araen úrnő – az istenasszony nyugosztalja! – ama Fátyol túlfelére távozott. Ha tetszik, a dolog államunk érdeke, semmi köze az érzelmekhez! Fontold meg, uram, kérve kérlek!

– Cletas! Ha arra akarsz rávenni, amire gondolok, alighanem megzavarodtál! – Az uralkodó vonásai megkeményedtek. Vajmi kevés emberszerűt láthatott benne most a megfigyelő. – De ha netán félreértelmeztem volna összefüggéstelen szavaidat… Kérlek, beszélj világosan!

– Legyen hát, Felség! Beszéljünk világosan! Ha foglyul ejtenénk Wynnt, a főpapnőt, még mielőtt kinyilatkoztathatná jóslatát, a danregek megzavarodnának, talán szét is szélednének hamarosan…

A vezér felvonta szemöldökét.

– Hmmm… Nos, Cletas, e javaslat jóval ésszerűbb azoknál, amelyeket a Tanács tagjai terjesztettek elém. Gondolod, végrehajthatja ezt az akciót egy kisebb osztagunk?

– Magam jelentkeznék a vezetésére, uram! – pattant fel Cletas. – Még ma éjjel felkerekedhetnénk! – Kihúzta magát. – Ez azonban csak a kezdet, Felség. Ha az a nő egyszer itt lesz, falaink között, esetleg rávehetjük, hogy… – Habozott, a megfelelő kifejezést kereste. – Talán… szót érthetünk vele. Meggyőzhetjük, hogy egy frigy megpecsételte szövetség mindkét nép érdekét jól szolgálná. Az asszonyrablás amúgy megszokott dolog a danregeknél, s bízvást el is nézik, ha főrangúak házasságával végződik.

A sovren hirtelen felkelt, hátát mutatta alvezérének, Cletas azonban makacsul folytatta.

– Heldeon és övéi oly nagy becsben tartják a házasság, a vér kötelékét, hogy sosem támadnának többé fegyverrel ránk – az öveikre. Ha sikerülne rávenned ama nőt országaink ily módon történő megbékítésére, Heldeon tán még mellénk is állna… A legrosszabb esetben visszavonja csapatait, nehogy bűn terhelje lelkét – hisz kardot fogni valaki ellen, aki házassága révén a vérrokonává vált, bűn, úgy bizony!

Mihelyt elhallgatott, a sovren járkálni kezdett. Szemmel láthatóan sántított (évekkel korábban dárda döfte át bal combját), minden mozdulatából csak úgy sütött az indulat.

– A Tanács ötlete volt? – kérdezte vészjósló nyugalommal. Vonásai még mindig nem tükröztek érzelmeket, pillantása azonban egész testében megborzongatta alvezérét, aki megértette, hogy szavaival egy régi – s teljesen be nem gyógyult – sebet szakított fel ura lelkében.

– Nem, Felség – felelte, igyekezvén állni a sovren tekintetét. – De ezen a módon esetleg megóvhatjuk Új-Araent, s nekem most csak ezen jár az eszem… No meg azon, hogy túl hosszú ideje vagy már magányos. Tizenkilenc esztendő… – Tétovázott. Saját asszonyára, Maryára, fiára és leányára gondolt; úgy érezte, egyetlen percig sem bírná nélkülük. – Túlságosan hosszú idő!

– Egy alkalommal hét teljes esztendőt töltöttem magányosan, Cletas. Megleszek valahogy ezután is…

A sovren hangja elutasító volt. Háta mögött összekulcsolt kézzel állt, azt a falfestményt nézte, amelyet ő maga készített jó húsz évvel korábban, mikor az erődöt megépítették. Az alvezérnek mit sem jelentettek a kép egyes elemei, a csillagok, a tenyér, felette meg az a fura korong… Egy ízben meg is kérdezte urát, mi ez az egész.

„Üzenet olyasvalakinek, aki meg sem született még” – volt a talányos válasz.

Cletas most ismét a fenyegető helyzetre összpontosította figyelmét. Minden erejét össze kellett szednie, hogy sikerüljön – a festett csillagok különösmód vonzották tekintetét. Nem pontosan olyanok voltak, mint az éjszakai égbolt jól ismert fehér fénypontjai, hanem parányi, a szivárvány minden színében pompázó korongok: szerteszórt ékkövek gyanánt szikráztak az „éj” fekete bársonyán. Az alvezér sosem látta – nem láthatta – ilyennek őket.

– Felség – próbálkozott ismét –, kérlek, vedd fontolóra legalább, amit hallottál! Ha bölcsen döntesz, Lakreo völgye megmenekedhet a pusztulástól. Oly iszonytatóan nagy ár ezért egy házasság? Lásd, Heldeon majd nyolcezer fegyveresnek parancsol. Ha a mi oldalunkra áll…

A sovren sóhajtott, ismét szembefordult alárendeltjével. Lerítt róla a kimerültség, s nem csupán a fizikai – sűrű, fekete hajkorona ékítette arcát szomorúság felhőzte.

– Jól van, Cletas. Ígérem, fontolóra veszem tervedet – feltéve, ha ma éjjel sikerül foglyul ejtened azt a nőt!

– Köszönöm, Felség!

– De biztos vagy-e abban, hogy még nem nyilatkoztatta ki jóslatát? Trebor Damas, a Hadban Harmadik említette, hogy a hegyoldalon ma valamiféle szertartás zajlott, s hogy a főpapnő beszélt.

Cletas mélyet sóhajtott.

Na tessék! – gondolta. – Tudhattam volna, hogy nem titkolhatom el előle!

– Nem a kinyilatkoztatás volt, felség, ebben egészen biztos vagyok. A főpapnő azt állította, hogy rólad kapott hírt odafentről!

A vezér homlokráncolva fogadta az újságot.

– Nocsak! Rólam? S mondd, rendszerint mennyi az igazság Wynn úrnő efféle kinyilatkoztatásaiban?

– Sosem… tévedett még, Felséges uram. A forrásaim legalábbis ezt állítják – ismerte be Cletas.

– Olyan képet vágsz, barátom, mintha épp az imént pusztult volna el a kedvenc vadászmacskád. Mi a baj? Mit mondott az a nő?

Az alvezér továbbra is állta a fáradt, szürke szempár pillantását.

– Szó szerint ezt: „Ha ki bukott, talpra áll, ha kit harcban megöltek, megint az élen jár – akkor, csak akkor veszhet győzelmünk gyümölcse, Istennőnk orcája tőlünk csak akkor fordul el!”

A sovren szemöldöke most még feljebb szaladt.

– Ezt nevezem! – szólt megfontoltan. – A danregek főpapnője, Wynn, a mai napon tehát megjövendölte elestemet a küszöbön álló ütközetben. Márpedig ő sosem téved…

– De, Felség… – Cletas reményvesztetten legyintett. – Hátha ezúttal mégis téved.

– Ahogy tiszteletre méltó atyám mondaná – révedezett a vezér –, lenyűgöző!

– Csak ennyit tudsz mondani? – fakadt ki Cletas bosszúsan. – Az imént még kis híján a nyakamat törted, amiért új asszonyt merészeltem ajánlani neked, most meg, miután közlöm, hogy egy jóslat szerint halál vár rád a csatában, mintha csak múló érdeklődést tapasztalnék! – Dühében ököllel csapott az asztalra. – Ráadásul az apádat idézed! Ő is ugyanilyen halvérű fickó?

– Nos, ami azt illeti, nem – mondta a vezér, akit Cletas kirohanása láthatólag szórakoztatott. – Mi több, hozzátok viszonyítva kimondottan meleg vérűnek számítunk mindketten. A testhőmérsékletünk átlagban mintegy három fokkal magasabb.

Cletas kutató pillantást vetett rá.

– Mik ki nem derülnek egy ilyen éjszakán! – álmélkodott. – Azelőtt sosem emlegetted apádat. Él-e még? S ha igen, hol?

A sovren markáns arca komor maradt, tekintetébe azonban belopódzott a derű.

– Az apám… – tűnődött. – Több mint húsz éve láttam utoljára. – Súlyos ezüst csuklóvédőjét babrálta, nem nézett fel. – Még mindig hiányzik, tudod-e…? Legalább annyira, mint Araen. Oly rövid időt tölthettem kettejükkel…

– Meghalt apád is? – kérdezte Cletas, bár az eddigiek alapján úgy sejtette, a válasz nemleges lesz.

– Hogy meghalt-e? – A vezér mintha kuncogott volna. – Nem, nem halt meg.

– Olyan ő is… – tétovázott Cletas – … mint te, uram?

– Úgy érted, fizikailag? – A sovren megérintette a fülét takaró hajtincseket: a legnyilvánvalóbb különbséget ezen az egyszerű módon palástolta, mióta erre a világra érkezett. Egykettőre belátta, hogy minél jobban hasonul alattvalóihoz, annál könnyebben boldogul velük. – Igen, ami engem illet, rá ütöttem, Cletas.

– Uralkodó volt… Uralkodó ő is, Felség?

– Nos, az igazat megvallva nem. Mikor utoljára találkoztunk, alvezér volt ő is, akárcsak te, barátom. És éppoly hűségesen szolgálta feljebbvalóját, ahogy te szolgálsz engem. Kalandjuk is legalább ugyanannyi akadt, mint kettőnknek, egyik-másik tettük pedig legendássá vált.

– Nagy harcosok tehát?

– Ha a szükség úgy hozza, azok, Cletas. Többnyire azonban a béke ösvényét járják.

– Bár rálelhetnénk arra az ösvényre mi is, Felség! – mondta nyomatékkal Cletas, igyekezvén elképzelni, milyen is lehet egy békében élő ország. – Nem áll módodban valamiképp ideszólítani őket? Nagy szükségünk volna most két ilyen harcosra…

A sovren lassan ingatta fejét, valahová a távolba révedt. Úgy tűnt, valami csodaszépet lát, ami sosem lehet már az övé.

– Nem, Cletas… Más is elválaszt tőlük, nem csupán a távolság. Még ha egész hátralévő életedben vágtatnál is, s ha időd kiteltével ugyanígy vágtatna tovább fiad és leányod, akkor sem juthatnátok közelebb hozzájuk, vágtassatok bár éjjel és nappal, a szélnél sebesebben… ők éppoly elérhetetlenek számunkra, akár… a csillagok.

Elhallgatott, azután – immár határozott hangon – így folytatta:

– Jöjj hát, Cletas! Nézzük, mi mindent kér tőlünk a csapatok számára Trebor Damas. Hisz tudod: szorít bennünket az idő…