Kilencedik fejezet

 

A vykart megülni korántsem olyan könnyű, mint a lovat – erre McCoynak is rá kellett döbbennie. A bestia erősen imbolyogva lépdelt, mint holmi teve. Zablája nem volt, irányítani csak a lábak szorításával, harsogó parancsszavakkal lehetett, a kantár rángatásával bajosan. A hátán ülni mégis sokkalta kényelmesebbnek tűnt, mint a nyeregkápán átvetve „utazni”.

A Nagy Hósipkás lejtői már sötétségbe vesztek, a csapat mégis egyre feljebb tört. A kék békeszalaggal ellátott fegyverzetű őrök lobogó fáklyákat tartottak magasra. A fáklyák világa azonban nem ért el a csoport közepéig, oda, ahol a doktor haladt.

McCoy erősen remélte, hátasa jobban lát a sötétben, mint ő. Bár az idő jobbra fordult, Sarpeidon holdtalan éjszakája végtelennek és fenyegetőnek tetszett. A doktor felpillantott: a csillagképek közt nemigen lelt ismerősre, noha egy ízben előfordult már errefelé – akkor, amikor legutóbb jártak itt Zarért…

Hirtelen erőt vett rajta a nosztalgia, ha arra a tiszta tekintetű, félszeg mosolyú fiatalemberre gondolt, aki két héten át élt velük az Enterprise fedélzetén. Szinte a magáénak tartotta Zart, bizalmasa és tanácsadója volt egy személyben. Olybá tűnt – ezt Kirk akkortájt meg is jegyezte –, Zar az ő fia, nem Spocké. Mikor a fiú visszatért a múltba, McCoy hetekig kesergett… Ugyanígy gyászolta volna tulajdon lányát, Joannát is.

A vykar a köves csapáson felfelé kapaszkodva megingott, patája alól egy kő pattant balra, ahol a doktor inkább sejtette, semmint látta a szakadékot. Fülelt, mégsem hallotta a csattanást, mikor a kő az aljára ért.

Nagyot nyelt.

– Légy óvatos, haver… – figyelmeztette a vykart, s megveregette az oldalát. Orrát megcsapta az állat átható szaga. – Hosszú az út lefelé!

A vykar horkant egyet, s egykedvűen tovább trappolt, McCoy pedig ismét gondolataiba merült.

Aggódott Zar miatt. Az a férfi, akit ma ismert meg, nagyon is különbözött attól az igyekvő, tettre kész ifjútól, akit tizennégy esztendővel korábban megszeretett. Ismerős, szent igaz, de mintha mégsem volna ugyanaz az ember… Az általa ismert Zar szenvedélyes volt, nyughatatlan, indulatos és büszke, sőt alkalmanként arrogáns is, ám magányában mindvégig meghatóan sebezhető maradt… A ma megismert férfi kiégett ember benyomását keltette, már csak arra törekedett, hogy megtegye kötelességét. Minden szenvedélye, minden lendülete odalett, s odalett a büszkesége is. Csak a magánya maradt meg – a korábbinál is teljesebb, kínzóbb magány.

Mi történhetett vele? – latolgatta a doktor, igyekezvén a sietős beszámoló során feltárt tényéknél messzebbre tekinteni, eljutni a régi keserűség gyökeréig. A felesége halála nyilván jócskán megviselte… Nagyon szerette azt az asszonyt, akit alighanem a szülés vitt el… Nem is csoda ilyen primitív körülmények közt… Inkább az a csoda, hogy egyesek képesek életben maradni…

Eszébe jutott Wynn, eszébe jutott, hogy feszültek felkarján a kidolgozott izmok, miközben – Zar óhajának megfelelően – megkapta az ellenanyagokat. A nő félt az oltópisztolytól, összerezzent, valahányszor szisszent a műszer, ám láthatólag hitelt adott a sovren szavának, Zar pedig gyógyítóként mutatta be barátját, s biztosította Wynnt, hogy a művelet a javát szolgálja.

Megkapó ez a bizalom, ha tekintetbe vesszük, hogy alig egy napja ismerik egymást – gondolta McCoy. Még akkor is, ha ma éjjel egybekelnek. Hisz hivatalos menyegző lesz, s mint Zar kifejtette, kizárólag államérdeket szolgál. Bizalom… No persze, ne felejtsük el, hogy az a nő is empata… Megérzi, ha rosszat akarnak neki…

Sóhajtott, fészkelődött egy darabig a kényelmetlenül keskeny nyeregben. Világéletében sovány volt, az elmúlt napokban azonban még tovább fogyott, „párnázása” sok kívánnivalót hagyott maga után. Nem kételkedett benne, hogy az előző napi megpróbáltatások emléke holnapra izomlázzal és újabb horzsolásokkal súlyosbodik majd.

Az ördögbe! De mindent megér, ha Zar visszajön velünk… Azt hiszem, kiveszem a maradék szabadságomat, és kölcsönkérem Jim vityillóját ott a Garrovick-völgyben. Csak pár hét… Pihennénk, pecáznánk Zarral. Szüksége lenne erre, hallatlanul nagy stressznek tette ki magát évek hosszú során át… Próbálta megakadályozni ezeket a farkasokat abban, hogy az új-araeniek torkának essenek… Nem csoda, ha kimerült…

Ott van azután a vezéri felelősség súlya. Damoklész kardja, miegymás. Eleget látott már James Kirk mellett ahhoz, hogy tudja: a döntés gyakorta fájdalmasan nehéz. A „bárcsak megtehetném…” szindróma pedig óhatatlanul leépüléshez vezet…

Az ösvény – McCoy legalábbis úgy vélte, valamiféle ösvényen haladnak –, immár egyenesen haladt, s a doktor hamarosan tábortüzek, fáklyák lángját pillantotta meg a szemközti platón. Nyomban ezután érthetetlen kiáltást hallatott egy árnyalak – alighanem az őr. A küldöttség élén haladó Cletas a danregek nyelvén válaszolt.

A fáklyalángok hirtelen meglebbentek: az elöl haladók növelték a tempót. McCoy vykarja felhorkant, szintén nekiiramodott. A doktor a nyeregkápába fogódzott; a csapat átvágott a füves térségen, s meg sem állt Heldeon táborának közepéig.

– A francba, te! – McCoy két marokra kapta a kantárt. – Állj!

Az állat oly hirtelen torpant meg, hogy a doktor csaknem átbucskázott a fején.

– Jól vagy, Öreg? – hallatszott egy ismerős kiáltás. McCoy megfordult, kihúzta magát, úgy nézte a hátasát szakértő módon megzabolázó Kirköt. Elhúzta a száját, bólintott.

Ki nem állhatom, hogy ha Jim egyszer kipróbál valamit, az másodszorra úgy megy neki, mint a karikacsapás. Miért nem születtem én is ilyen egyensúlyérzékkel, ilyen reflexekkel? Tízet egy ellen, hogy még csak ki se lesz dörzsölve a…

A tengernagy leugrott vykarja nyergéből, de le se térdepeltette az állatot.

– Jó kislány – mondta, s megvakarta a jószág füle tövét. Az elragadtatva mormogott. – Segítsek lekászálódni, Öreg?

– Még véletlenül se! Gondoltam, elüldögélek idefent, hátha valaki szobrot akar mintázni rólam – horkant fel a doktor. – A fenébe! Elfelejtettem a parancsszót, amire ez a nyavalyás letérdel!

Kirk ajka a fáklyafényben is jól láthatóan megvonaglott. Odalépett McCoyhoz, megveregette hátasának nyakát. – Le! – mondta határozottan.

A vykar horkant egyet, s nehézkesen letérdepelt.

– Okos… – mormolta McCoy, ahogy kihámozta lábát a kengyelből. Térde megroggyant, ahogy a talajra lépett.

– Vigyázz, Öreg… – Kirk megragadta a doktor karját.

– Semmi vész… Azaz nem lenne semmi vész, ha végigalhatnám egyszer az éjszakát, ha forró fürdőt vehetnék, ha megmasszíroznának, és ha felhajthatnék valami erőset… – zsörtölődött McCoy, s elfojtott egy ásítást, ahogy a vezéri sátor előtti, fáklyákkal bevilágított térség felé indultak. Múlt éjjel itt zajlott a csetepaté. – Mintha sosem aludtam volna még életemben…

– Nem ártana, ha egy kis életet vernél magadba… Csak nem akarod megbántani Zart azzal, hogy elbóbiskolsz az esküvőjén?

– Ő hol van?

– Már elindult tárgyalni Heldeonnal és Wynnel. Mihelyt megállapodtak az öröklés dolgában, kezdetét veszi a ceremónia. Utána sort kerítenek a vagyoni kérdésekre, sőt a hadihelyzet tisztázására is.

– Hát Spock?

– Zarral tartott – elvégre ő a legközelebbi hozzátartozója. Cletas idefelé jövet elmondta, hogy a tárgyaló feleknek meg sem kell szólalniuk: mindent a meghatalmazottak intéznek. Felfelé jövet Zar végig azt ismételgette neki, hogy pontosan mit kell kérnie…

McCoy kimerülten kuncogott. – A jó öreg Heldeonnak ugyancsak résen kell lennie! Spock a romulánoktól a talosiakig tárgyalt már mindenféle fajzattal. A végén kijárja Zarnak az egész bolygót…

 

Apja sátrában üldögélve, egy kupa bort kortyolgatva Wynn ráébredt: ideges. Ez a felismerés kissé meglepte. Nyolc évvel korábban, azon az éjszakán, mikor Nahralé lett, éppilyen nyugtalanságot érzett… De hát akkor valódi házasság köttetett meg, ő pedig szűz volt még, aggályai tehát magától értetődőnek tűnhettek. Most vajon miért érez szorítást a gyomrában, miért remeg úgy a keze, hogy még a kupát se meri az alacsony asztalra helyezni, mert fél, hogy kilötyögteti az italát, s ezzel elárulja magát.

A főpapnő nyelt egyet, figyelmét ismét Heldeon és Spock párbeszédének szentelte. A biccentések arra engedtek következtetni, hogy a két férfi dűlőre jutott végre a legeltetési jogok kérdésében. Hamarosan vége a cécónak. S jön a szertartás – gondolta. Ezúttal igazi félelem fogta el.

Az írnokok elkészültek a szerződésekkel, lúdtollak sercegtek, ahogy a felek aláírásukkal szentesítették őket.

– És most – emelte fel hangját Spock – ejtsünk pár szót a küszöbönálló csatáról. Milyen támogatást várhatunk tőled, tiszteletre méltó törzsfő?

Heldeon tüsszentett, szipogott: előző éjjel megfázhatott. Orrát ruhaujjába törölte, mielőtt válaszolt:

– Támogatást? Harcosokra gondolsz? Azt kívánod, hogy eskümet megszegve szövetségeseim ellen forduljak?

– Egyiküket sem fűzi hozzád a vér, a házasság köteléke – mutatott rá Spock. Hangja oly halk, mondandója oly ésszerű volt, hogy Wynn önkéntelenül elmosolyodott. – Tétlenül tűrni, hogy leányod választott párjának baja essék, sokkal súlyosabb vétek volna.

Heldeon hunyorgott vöröslő szemével, jobbjával deresedő hajába túrt. – Hmmmmmmm…

A főpapnő induláskor eltöprengett, helyesen cselekszik-e jövendőbelije, mikor a Tanács tekintélyes tagját, a vén Davont tulajdon apjával helyettesíti a tárgyaló küldöttség élén. Most már tudta, mi végre döntött így Zar. Apját nem bátortalanította el, nem is feszélyezte a danregek főnökének fellépése. Nyugodt maradt, s álláspontja ugyancsak meglepte Heldeont. Mi több, Spock kérlelhetetlen logikája csakhamar kibillentette őt lelki egyensúlyából: agresszív viselkedéssel ezt senki emberfia nem érhette volna el…

– Természetesen felmondom a szövetséget – jelentette ki végül Heldeon. – A Lakreo-völgyben élők vére nem tapadhat a danregek kezéhez… – Köhintett. Spock felvonta a szemöldökét.

– Megbocsáss, de nem találod-e, hogy az, aki tűri, hogy testvéreit lerohanják s megöljék, éppoly vétkes, mint az, aki a halált hozó pengét forgatja? A segítséged nélkül, nagy törzsfő, a Lakreo-völgy lakóinak minden erőfeszítése hiábavaló… Leányod egy vérző, felprédált, Laol és Rorgan kénye-kedvére kiszolgáltatott város úrnője lesz… Ezt kívánod neki?

Heldeon nyugtalanul fészkelődött.

– Értelek én, messziről jött ember, de… de egyszer már a szavamat adtam, s Ashmara nem nézi jó szemmel az esküszegőket.

– Ó… – Spock Wynnre pillantott. – Ez kétségtelen. Ám meglehet, csupán fokozati különbségről van szó… Melyik bűntől iszonyodik jobban Ashmara, az esküszegéstől vagy a testvérgyilkosságtól?

Wynn eltöprengett. Ashmara – gondolta –, Mindenható Anya! Szólj az én számmal, hadd legyek akaratodnak eszköze… Egy idő után aztán apja szeme közé nézett.

– A becsület kétélű fegyver – mondta lassan. – Olykor lehetetlen úgy forgatni, hogy vérünk ne hulljon. Mégis úgy vélem, fájóbb sebet kap a lélek, ha testvérgyilkosság a bűn. Amúgy pedig – hangja megkeményedett – Rorgan rég megszegte neked tett esküjét.

– Mit beszélsz? – csattant fel Heldeon danreg nyelven.

– A támadást, melynek Nahral és Lelinos áldozatul esett, Rorgan rendelte el táborunk ellen – válaszolta Wynn, szintén danregül. – Az istennő súgta ezt meg nekem, már akkor, mikor először a szemébe néztem. A Halálosztó hamisan esküdött, apám!

Heldeon ismét szipogott. Igen komor volt.

– Értem. Miért nem mondtad ezt előbb, leányom?

– Mert jól tudom, hogy Ashmarától kapott sugallataim balsejtelmekkel töltenek el… S mert szükségünk volt arra a szövetségre. Most azonban azt hiszem, kedvezőbb ajánlatot kaptunk. Azt tanácsolom, fogadd el jövendőbelim ajánlatát, s erőnkhöz mérten adj meg neki minden támogatást! Ha reumás lázad súlyosbodik, s nem állhatsz csapataid élére magad, hát én vezetem majd őket ütközetbe!

Heldeon köhögött – a hang hordó mellkasa legmélyéből érkezett.

– Azt teszem, amit tanácsolsz – mondotta. – De ne hidd, hogy elmulasztom az alkalmat: nyeregbe szállok, hogy unokám álnok gyilkosa ellen támadjak. Mielőtt eltávozol, hogy együtt hálj uraddal, meg kell gyógyítanod! Keverj nedűt, hogy alábbhagyjon a láz, hogy legördüljön végre mellemről a szörnyű súly!

– Megteszem, apám – ígérte Wynn. – S az én uram kíséretében is akad egy nagy tudású javasember. Ha kívánod, a segítségedre lesz. McCoynak hívják.

Heldeon megborzongott.

– Szükség lehet rá. Varázsló ez a McCoy?

– Nem – mondta Wynn. – De uram szerint gyógyító ereje vetekszik a mágusokéval.

– Nagyszerű… – A főnök ismét a lakreóiak nyelvén szólt. – Mint rendesen, leányom ezúttal is bölcs tanácsot adott. Holnap értesítem Laolt: nem tartom a szövetséget a hazug gyermekgyilkossal, Halálosztó Rorgannal. Azután pedig, hírül adván szándékomat, Új-Araen seregeivel együtt nekiindulnak az enyémek is, s elűzik majd a támadókat: Heldeon a danregek főnöke kardjára esküszik, hogy így lesz!

A korosodó harcos felállt, felemelte mindkét kezét. Madon parancsnok átnyújtotta neki a vezéri bronzpengét.

– Saját fegyverem vegye véremet, ha megszegem az esküt! – mondta szertartásosan az öreg. Hangja rekedt volt ugyan, de még így is meggyőzően csengett.

– Kardomra esküszöm én is: tartom magam mindahhoz, amiben itt megállapodtunk – szólalt meg Zar, első ízben a tanácskozás kezdete óta. – Úrnőm… – Felállt, s kinyújtotta a kezét.

Wynn nagy nehezen előhúzta a sovren kardját. Amint megérezte súlyát, ráébredt, hogy sosem találkozott még hasonló pengével. A színe is furcsa. Vajon miből készülhetett? Óvatosan a fiatalabb férfi tenyerébe helyezte.

– Saját fegyverem vegye véremet, ha megszegem az esküt! – mondta Zar, egyenest Heldeon szemébe nézve. Wynn hallotta Spock megkönnyebbült sóhaját.

– S most következzék a szertartás! – harsogta Heldeon. – Szólj a mieinknek, hogy készüljenek, Madon!

Wynnt saját sátrába kísérték az alacsonyabb rangú papnők. Megmosdott: ugyanúgy tisztálkodott, mint bármelyik szokásos szertartás előtt. Társnői kibontották a haját, s fésülték, míg ragyogni nem kezdett a lámpások fényében. Szabadon hullt vállaira, hátát seperte.

A köntös, amelyet előkészítettek számára zöld volt. Ashmara hagyományos színe, a vér, az élet színe ez. Wynn felöltötte, s nem feledkezett meg rubinköves nyakékéről sem. Homlokára diadémot helyezett – készen állt.

Papnői kíséretében hagyta el a sátrat, s elfoglalta helyét a fáklyafényes körben. Szíve a torkában dobogott, csaknem megfúlt tőle. Nyelni próbált, de taplószáraz volt a torka.

– Mit cselekszem? – kérdezte magától kábán. Mindenható Anyám, miért mentem bele ebbe? Rontás volna rajtam? A kör közepén állt és várt. Helyettese, Lylla a jobbján állt, Heldeon balján. Nem fog menni – gondolta most Wynn. Nem is ismerem azt az embert! Miért csinálom akkor?

Pár perc múltán a bámészkodók karéja szétvált, s Wynn megpillantotta közeledő jövendőbelijét. Zar balján Cletas haladt. Láncinget nem viselt, fegyver sem volt nála – efféléknek nincs helyük egy Ashmara-szertartáson.

A hagyományos zöld ruha helyett azonban feketét viselt… Fekete volt csizmája, sőt ujjatlan bőrtunikája is, mely szabadon hagyta két karját. Mellé ezüst-fekete medál, jól illett ezüst csuklóvédőihez – diadémot vagy más hatalmi jelképet azonban nem hordott. Cletas széthajtogatott, kirázott egy vörös köpönyeget, s sovrenje vállára terítette. Zar meglebbentette a köpönyeget háta mögött, ahogy közeledett.

Megállt jövendőbelijével szemben, majd előírásos meghajtással üdvözölte. Wynn viszonzásképp biccentett, s tenyerét felfelé fordítva kinyújtotta a kezét. Még mindig véget vethetek ennek! Csak egy szó – engedelmeskednének mind… Megtehetném…

A sovren közelebb lépett, ő is felemelte a kezét. Oly közel torpant meg, hogy Wynn látta az ér lüktetését a nyakán. Lassan, szertartásosan egymáshoz értek; kéz a kézben álltak most, alkarjuk is összesimult.

Akár korábban, a férfi bőre most is melegebb volt. Mintha lázas lenne. Ahogy egymáshoz értek, a kapcsolat ismét létrejött. Wynn mély lélegzetet vett, küzdött az érzés ellen. Miért érzem magam így? Miért csinálom ezt?

Szántszándékkal ellene szegült a mentális és érzelmi összefonódásnak, nem nézett a férfira, a medálját bámulta, igyekezett elkendőzni a bensőjében lappangó érzelmeket… Figyelmét nem kerülte el, hogy Zar hasonló nehézségekkel küzd.

Valahol a tömegben dobok verték lassan az ütemet, kisvártatva megkezdődött a kántálás is. Lylla Ashmarához esdekelt. Wynn felfogta szavai értelmét, hisz számos kézfogót szentesített már életében – valahol a lelke mélyén azonban üres halandzsának tartotta mindezt.

Véget vethetnék ennek… Véget kéne vetnem… Akarom… Ez így túl gyors…

Lylla, egyre kántálva, előrelépett: zöldre festett bőrszalagokat cipelt. A középütt állók karját kötözte össze velük szorosan, míg végül moccanni sem bírtak.

Wynn szíve hevesen vert, a főpapnő egész testében remegett. Még egy perc, és elkéstem! Ha meg akarom akadályozni, most kell cselekednem, most nyomban… Mindenható Anyám, csak nem akarod, hogy…

Elfúló lélegzettel vetette hátra a fejét, hogy nemet kiáltson, tekintete azonban egybekapcsolódott a férfiéval, s hűtlenné lettek hozzá a szavak. Zar esdekelve pillantott rá, Wynn érezte, milyen fontos ez a számára, s hirtelen ő maga is rádöbbent – akárha sugallatot kapott volna –, hogy pontosan azt teszi, amit tennie kell. Ez az ember nem akar rosszat. Tudta. Mindig is tudta.

Némán állt ott, egyre remegett, ám mást is érzett immár, nem csupán félelmet.

Lylla hátralépett, kettesben hagyta az összekötözötteket. – Megköttetett. Már csak a halál választhatja el őket. Ashmara mindent látott!

A főpapnő érezte, szabad kezét hátulról megragadja valaki – Heldeonnak végig kellett játszania a szerepét. Ugyanebben a pillanatban Cletas intésére Spock is előrelépett, s megragadta Zar csuklóját. Mindketten jókorát rántottak gyermekükön – s Wynn hátratántorodott, eltávolodott urától, ahogyan az is távolodott tőle.

Wynn fülében ott visszhangzott a kántálás és a dobok megannyi tompa döndülése; karja megfeszült, ahogy bivalyerős apja maga felé húzta. Három erős rántás, egy, kettő… három, Lylla azonban értette a dolgát, s noha a szalagokon nem voltak csomók, a kötés kibírta a három szertartásos rántást.

Ily módon bizonyságot kapva arról, hogy akiket Ashmara összefűzött, családtagok erővel el nem választhatják, az apáknak el kellett volna engedniük gyermekeiket. Heldeon azonban, alighogy engedett, taszított is egyet leányán, aki előrebukott, egyenest Zar ölelésébe, el is esik, ha a sovren szabad kezével el nem kapja.

Wynn elpirult, némán átkozta apját, s gyilkos pillantást vetett az éltes törzsfőre. Ahogy újdonsült férje karjában kihúzta magát, érezte a hozzá simuló testet. Felpillantott, a sovren meglepetten meredt rá. De akadt még valami a tekintetében, amit Wynn nem tudott mire vélni.

– Csókold is meg, újonnan nyert fiam! – biztatta Heldeon Zart. – Meglásd, nem harap… akkorát!

– Feltétlenül szükséges ez a szertartás befejezéséhez? – tudakolta fojtott hangon Zar. Wynn alig hallotta az éljenzés közepette.

– Szokás, de a házasság érvényes enélkül is, uram – mondta Wynn, s igyekezett elhúzódni. – Azok, akik a körbe lépnek, rendszerint nem képesek türtőztetni magukat – de te meg én mások vagyunk.

– Mások, csakugyan – bólintott a sovren, de azért a főpapnőhöz hajolt, s ajkával megérintette Wynnét. Az asszony felső ajkán érezte bajusza érdes puhaságát. – Íme – mondta a férfi, s végre eleresztette. – A tradíciókra ügyelni kell, nem igaz?

– No persze – felelte Wynn gépiesen, s mérgelődve állapította meg, hogy a szokásosnál valamivel szaporábban szedi a levegőt. Ne légy ostoba! – pirított magára. Nem volt ez célzás, egyszerűen nem! Apám kihívására válaszolt ilyen módon, ezt tette volna a helyében minden férfi…

A gratulálni kívánók köréjük sereglettek. Elérkezett a kötelék eltávolításának ideje.

 

Zar egyedül üldögélt hálószobájában. Épp az imént fogyasztotta el kései vacsoráját (az esküvői lakomán egy falatot sem tudott lenyelni az idegességtől), mikor meghallotta a kopogtatást. Homlokát ráncolva tápászkodott fel kandalló melletti karszékéből. Ha az őr megengedte a jövevénynek, hogy bekopogjon, fontos emberről és fontos ügyről lehet szó…

– Szabad! – mondta.

Az ajtó feltárult, belépett a kék köpönyeget viselő Spock.

– Gondoltam, ébren leszel még…

– Nem hagy aludni a kimerültség. – Zar visszaült a helyére, s a sajátjával szemközti karszék felé intett. – Ülj le. Örülök, hogy benéztél. Hozassak valamit?

A vulkáni a fejét rázta. Leült, kinyújtóztatta hosszú, csizmába bújtatott lábait, melegedett a tűznél.

– Cletas azt mondta, hamarosan itt a nyár, de hiába: még idelent a völgyben is fagy éjjelenként. Jólesik ez a kis meleg, elismerem.

– Én már meg se érzem a hideget – ismerte be Zar. – Oly sok évig éltem tundravidéken, hogy az időjárás itt délen kifejezetten kellemesnek tűnik nekem. Alig hiszem, hogy el tudnám viselni a Vulkán forróságát…

– Még nem késő megpróbálnod – mondta Spock, s rápillantott. Zar figyelmét nem kerülte el az apja tekintetében lappangó néma óhaj, Spock arckifejezése azonban, szokás szerint, mit sem változott. A fiatalabb férfi sóhajtott.

– Ezt egyszer már megbeszéltük… Nincs mód arra, hogy hazatérjek veled, az enyéimnek szükségük van rám. Egyébként – nem tudom, örüljek vagy bánkódjak emiatt – Sarpeidon az én világom. A Vulkán számomra idegen. Senkit nem ismerek ott.

– Ott él a családod – emlékeztette Spock.

Zar felvonta a szemöldökét – ez oly természetes volt számára, hogy pár pillanatra megfeledkezett arról, hogy apja akár gúnyolódásként is értelmezheti a dolgot. – T’Paura gondolsz?

– T’Pau pár évvel ezelőtt meghalt. A nagyszülőidre gondolok.

– Amandára és Sarekre? Tudnak rólam? Hogy lehet az?

– Elmondtam nekik mindent – közölte Spock. – Míg a Vulkánon időztem a Kolihnar-próbára készülve, két festményedet elhelyeztem a szobám falán. Anyámnak feltűntek e képek, arra kért, nevezzem meg a művészt… – Rövid szünetet tartott. – Igaz, enélkül is elmondtam volna nekik.

Zar visszatartotta lélegzetét: eszébe jutott, milyen megalázónak találta a vulkáni „Krenath”-utódjának puszta létezését, a fiúét, akiben esendőségének élő bizonyítékát látta. Beszélt rólam az apjának? Sareknek, akinek elismerésére mindenkor számot tart? Megköszörülte a torkát, a szavakat kereste.

– Hogyan fogadták?

– Szerettek volna találkozni veled. Ha visszatérsz velünk, lehetővé válik ez is. Dr. McCoynak igaza van: nem tartozol ennek a világnak az életeddel. Áttekintettem a szóban forgó csatát követő eseményeket – az időfolyamban semmiféle fennakadást, ellentmondást nem okozna, ha kicseleznéd a végzetet. Nem számít, elesel-e abban az ütközetben, vagy csak eltűnsz…

– Mi lesz Új-Araennel?

– Helyreáll a béke. A Lakreo-völgy továbbra is virágozni fog.

Ezek szerint Wynnek sikerül majd visszaszorítania a támadókat – gondolta Zar.

– Csodás – mondta fennhangon, irónia nélkül. – Örülök, hogy megtudhattam. Ez könnyebbé teszi az áldozathozatalt.

A vulkáni ajka megfeszült: a sovren nyomban megérezte, hogy apja dühös.

– Nem kell megtörténnie! – jelentette ki Spock. Sötét szeme komoly volt. – Zar, ha visszajössz velünk, kiveszek pár hónap szabadságot, míg elrendezzük a dolgaidat – többet is, ha kell. Elutazhatunk a Földre, a Vulkánra – bárhová, ahová kedved tartja. A felderített világegyetem – jókora terület, biztosíthatlak –, az nyílik majd meg előtted, fiam!

Spock mély lélegzetet vett.

– Amanda számára pedig azt jelentené ez… – Nyelt egyet. – Anyám esztendők hosszú sora óta fegyelmezi tudatát vulkáni gyakorlatokkal, kordában tartja emberi érzelmeit. Igen szépen fejlődik. Mégis, mikor rólad beszéltünk, mikor azt mondta, szívesen találkozna veled, könnyeket láttam a szemében…

Tisztességtelen eszközökkel küzdesz, apám – gondolta Zar, s a földet bámulta, nem viszonozta Spock pillantását. Hirtelen témát váltott:

– Melyik két festményemet látta?

– A havas Béta Niobe-i tájat, meg azt az önarcképet a barlangból. Jobb képem nem is volt rólad. De hát ő nem a képre kíváncsi, hanem…

Akarja, hogy tudjam: ez az ügy igenis sokat jelent neki… Azelőtt sejteni sem engedte – kivéve talán azt az esetet, mikor tudategyesítést létesítettünk – gondolta Zar. S most, hogy kimondja… – Ajka megvonaglott. Nem engedhetem, hogy befolyásoljon… Nem hagyhatom, hogy eltántorítson!

– Megváltoztál – mondta színtelen hangon.

– Akárcsak te.

– Ebben igazad van – bólintott a fiatalabb férfi. – Húsz esztendővel ezelőtt legalább egy évszázaddal voltam fiatalabb – én legalábbis így érzem. S most… – Oldalra billentette a fejét, ismét felvonta a szemöldökét –, az időutazás paradoxonának hála, alig egy évtizeddel vagy idősebb nálam.

– Tudom… – Spock körülpillantott a szobában, nézte a mennyezetes ágyat, a kárpit borította falakat. A helyiségben alig néhány darab masszív bútor akadt… A benyíló, ahová Voba a páncélokat, fegyvereket aggatja… A vulkáni szeme megakadt a portrén.

– A te munkád? – kérdezte, noha tudta már a választ.

– Igen. Ilyen volt Araen – mondotta Zar. – A… feleségem – fűzte hozzá keserűen. – Mármint az első.

– Gyönyörű volt – szólt halkan Spock.

– Valóban… – Zar csak némi erőfeszítés árán tudta megőrizni nyugalmát. – Törékeny és gyengéd. Intelligens, de kedves. Sosem próbált megbántani senkit, inkább felvidította az embereket. Ha megjelent valahol, köréje gyűltek, ahogy tévelygők gyűlnek a tűz köré téli éjszakákon… – Sóhajtott. Ráébredt, nem engedheti most át magát ezeknek az emlékeknek. – Feltehetek egy magánjellegű kérdést?

Spock eltöprengett.

– Kérdezni kérdezhetsz, de nem ígérhetem, hogy válaszolok is.

– Egyenes beszéd. Miért nem nősültél meg soha?

Most a vulkáni vonta fel szemöldökét.

– Ez nem vezethető vissza egyetlen okra. Egy alkalommal a család hozott össze valakivel, de csakhamar el kellett válnunk, s én nem láttam okát, miért kéne nyomban új kapcsolatot kezdenem – ezért aztán nem kezdtem újat. Telt-múlt az idő… A korombéliek sorra párt találtak. Aztán visszatértem arról az ötéves kutatóútról, és készülni kezdtem a Kolinahr-próbára. Márpedig ha valaki a Kolinahr elérésére törekszik, le kell mondania mindenfajta… külsőleges vonzalomról. – Összefonta az ujjait. – Később végeztem a Kolinahrral, s elhagytam a Vulkánt. Azóta sem jártam otthon.

– Ezek szerint nem találkoztál még az igazival – mondta Zar komolykodón. Apja tekintetében vidámság bujkált.

– Mondhatjuk így is.

– Azt hittem, kötelességed továbbvinni családod vérvonalát.

Spock bólintott.

– Engem is így tájékoztattak. De ha tekintetbe vesszük a vulkániak átlagos élettartamát, van még időm bőven – akkor is, ha netán nem térnél vissza velem. Ámbár úgy érzem, a családi tradíció már nem olyan fontos számomra, mint azelőtt. Ahogy öregszem, változik a látásmódom, mindig mást és mást vélek igazán fontosnak.

– Ez hangzott eddig a legjobban.

Spock ismét felvonta szemöldökét.

– Hát te? Úgy hallom, a Tanács évek óta nyaggat, hogy nősülj újra… Miért kellett ennyi idő ahhoz, hogy rászánd magad?

Zar csaknem egy percig töprengett, mielőtt válaszolt:

– Ami ma éjszaka történt, nem igazi házasság – mondta végül, a lényeget kerülve, remélve, hogy Spocknak nem tűnik fel. Az apámmal igazán nem szeretnék erről vitázni…

– Értem – mondta a vulkáni. – Vagyis politikai megfontolásból kötött névházasságról van szó… – A sötét vulkáni-szemek a sovrenébe mélyedtek, s Zar ráébredt, hogy apja figyelmét nem kerülte el a „csúsztatás”. – De miért nem vettél el valakit korábban? – firtatta. – Nem akarok indiszkrét lenni, de…

Zar nagyot nyelt.

– Nem is tudom. Azt hiszem, Araen után nem találtam megfelelő nőt… Vagy ha találtam is, féltem elismerni. Az igazat megvallva, McCoy nem tévedett, apám. Gyáva vagyok.

– Az én felfogásom szerint nem vagy az. Ha a véleményemre vagy kíváncsi, igazán remekül boldogultál igazán nehéz helyzetedben, Zar…

A fiatalabb férfi meglepetten hunyorgott.

– Hát… Köszönöm. Sokat jelent számomra, hogy ezt mondod. – Eltöprengett. – Tudod-e, mi volt a legnehezebb az egészben? Világmegváltó szenvedélyektől hevítve jöttem vissza ide. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ami helyénvaló, az nem szükségképpen élvezetes is. Valójában nem okoz örömöt, hogy irányíthatom ezt az egészet. A kötelességtudat végül ide juttatja az embert. Annyiszor megbántam, hogy nem maradtam veled…

– Nem leled örömödet abban, hogy te vagy a parancsnok?

– Nem. Még annyira sem, mint Jim Kirk. Ő parancsnoknak született, neki ez a lételeme: csak rá kell nézni, hogy észrevegye az ember. Ha dönt, valamiképp még akkor is az ő oldalán van az igazság, ha épp téved. Nehéz ezt szavakba önteni…

– Tudom, mire gondolsz – mondta Spock.

– Igen, azt hiszem, valóban tudod. Jobban tudod bárki másnál.

– Azért biztosan volt némi örömöd az itteni munkában…

– Pár éve, békeidőben igen. Ellátogattam az iskolákba, s jóleső érzéssel töltött el a tudat, hogy völgyem lakói egy napon írni-olvasni tudó emberek lesznek. Néztem a vasekével szántó parasztokat – akkor úgy tűnt, megérte. Nem számított, mennyire utálom, hogy adókat kell kivetnem, bűnösök felett kell ítélkeznem, ami az efféle munkával nap mint nap együtt jár… Úgy rémlett, sikerül megvalósítanom, amiért idejöttem, s ez igenis jelentett valamit…

A fejét ingatta.

– Bár annak érdekében, hogy megvalósíthassam mindezt, fel kellett adnom személyes szabadságomat – s ha jól belegondolunk, egész korábbi életemet, amelyben pedig éppoly szabad voltam, mint bárki közületek. Tetteimről csak magamnak kellett számot adnom. De miután ide jöttem, ezrek életéről-haláláról kellett döntenem – egy ekkora terület kormányzása hatalmas terhet jelent… – Zar elhallgatott, az asztalra bámult. Kardja, melyet Voba megtisztogatott, s hüvelyéből kihúzva ellenőrzésre odahelyezett, kéken csillogott. A sovren ajka megvonaglott, ahogy rámeredt. – Azután kezdetét vette a háborúskodás…

– Értem – mondta Spock. – De miért mondod, hogy nincs elég bátorságod?

Zar megfeszítette az ujjait, szórakozottan simított végig egy régi sebhelyen.

– Annyi jó emberemet veszítettem el az évek során… Araent, Tekolint… Alynt, egyik legkiválóbb hadvezéremet… Matricket, aki kezdettől fogva mellettem volt… s még másokat is… meg persze az anyámat. Minden haláleset előtt sejtettem, hogy valami szörnyűség történik majd… Megérzem az ilyesmit, ahogy megéreztem azt is, mikor akar Tal parancsnok kivégeztetni téged… Egyszerre rosszullét fog el, szédülök, alig állok a lábamon. Minél nagyobb a veszély, annál pocsékabbul érzem magam.

– Emlékszem.

– Nehéz rávenned magad, hogy törődj velük, ha egyszer tudod, hogy ott leszel – mentálisan, érzelmileg legalábbis –, amikor meg kell halniuk… – Zar hangja elhalt. – Évek óta azon igyekszem, hogy minél kevésbé érintsen a dolog – és mégis erőt vesz rajtam az érzés újra meg újra… Maholnap arra ébredek, hogy Cletas vagy Voba lesz a következő… Pokoli érzés ez!

– Az – bólintott Spock. – De a másik lehetőség sem sokkal szívderítőbb! Barátok nélkül, örömtelenül élni egy steril közegben… Effélét tapasztaltam, mikor tudatom összeolvadt Vejurrel.

– Mi az a Vejur?

– Vejur irdatlan méretű, intelligens gépek alkotta űrjármű volt. Azért jött a Földre, hogy felkutassa teremtőjét, s ezzel értelmet adjon amúgy céltalan létének. Temérdek adatot gyűjtött össze, tökéletes volt a logikája – azt viszont még csak nem is sejtette, mi a szeretet, a barátság, ezért hát… üres maradt. Hideg. Csaknem elpusztította a bolygót… Szerencsére idejekorán sikerült számára egy magasabb rendű célt kijelölnünk.

Zar feszülten figyelt.

– Micsoda morál ez? – kérdezte végül. – Tehát a logika mégsem minden? El se merem hinni, apám! – mondta mosolyogva.

– Bizonyos dolgok – dobta vissza a labdát a vulkáni – csakugyan túlmutatnak a logikán… – Felrezzent, ujjait összefonva bámult a tűzbe. – Ami azt illeti, a logika belső törvényszerűségeiből adódó korlátok elfogadása csupán része a morális tanulságnak. Fontosabb annak felismerése, hogy ha valami – vagy valaki – már nem fejlődik tovább, nem tekint előre, nem vállal kockázatot, szellemi értelemben halottnak tekinthető.

A vulkáni szavainak hallatán Zar jókedve elpárolgott. A sovren előrehajolt, tekintete éppúgy vágott, mint az asztalon heverő kardpenge.

– Azt akarod mondani, hogy igenis vállaljam a terhet, ne törődjenek azzal, kiket kell elveszítenem, s milyen következményekkel jár a haláluk? Azt akarod mondani, harcoljak az életben maradásért, mikor én tudom a legjobban, hogy két lábon járó hullajelölt vagyok? Azt mondod, meg kellene… – Hangja elhalkult. Halántékát dörzsölgette, igyekezett visszanyerni önuralmát.

Egy pillanat múltán gyöngéd kezet érzett a vállán. Akadozva mély lélegzetet vett, felnézett Spockra.

– Elnézést ezért a kifakadásért. Mikor már azt hiszem, teljesen belefásultam az egészbe, valami mindig felhorgad bennem… Azt hiszem, énem egyik fele fél, nem akar meghalni.

– Ezt nem csekély megkönnyebbüléssel hallom – mondta a vulkáni. – Azt hittem, tényleg annyira elfásultál már, hogy számodra nincs kiút. S ez… jobban meggyötört, mint képzelnéd.

Zar kihallotta a nyerseséget apja szavaiból, de felfogta az érzéseket is – nyúlnia sem kellett értük, oly közel örvénylettek a felszínhez. A vulkánit, mióta trikordere elébe tárta azt a véres eseménysort, folyvást kísértette a mély szomorúság és fájdalom.

– Ó, apám… – Zar a szavakat kereste. – Nem tudtam… Nem gondoltam végig, mit érezhettél, mikor láttad… – Elnémult. – Sajnálom.

– Nem éppen logikus olyasvalamiért elnézést kérned, amit a trikorderem tárt elém – szólt halkan Spock. – Ha tehetsz ellene, az esemény nyilván nem következik be. Vagy nem következett be… – Homlokát ráncolta az igeidők újabb zavara miatt.

– Ha nem lennék ilyen önző, rájöttem volna, milyen hatást tehet ez mindazokra, akik szeretnek. Talán sikerült volna kicsiholnom magamból némi indulatot…

– Indulatot?

– Wynnel is szóba került ugyanez a téma.

– Ahhoz képest, hogy honnét jön, lenyűgözően értelmes nő – mondta Spock elgondolkodva. – Intelligens, megértő… Tetszik nekem.

– Nekem is – vallotta be a sovren, aztán valami okból eszébe ötlött, milyen képet vágott asszonya, mikor a szertartás záróakkordjaként ott, a fáklyákkal bevilágított körben megcsókolta.

Nyilván azt gondolta, incselkedem vele, pedig csak… rögtönöztem. Remélem, lesz időm elmagyarázni neki. Rászolgált, hogy megtudja…

A vulkáni felrezzent.

– Későre jár – mondta. – Pihenned kell.

Akárcsak neked – gondolta Zar, a Spock szája körül elmélyült barázdákra tekintve.

– Igazad van – mondta. Aztán, ahogy a vulkáni felkelt, megköszörülte a torkát. – Apám…?

– Igen?

– Sok olyasmit mondtál, amin el kell gondolkodnom. Maradjak-e, vagy tartsak veled… Meghúzódjak-e, vagy továbblépjek… Harcoljak-e, vagy sem… Köszönöm.

– Szívesen – mondta Spock, azután szándékolt lassúsággal, vulkáni nyelven folytatta: – Pihenj jól, pihenj békében, fiam. Ne feledd, hogy a szél előbb-utóbb minden világban kikezdi a követ, hisz a kő csak porlani képes, a szél viszont fordul…

Az ajtó halk kattanással becsukódott mögötte, Zar magára maradt.

Pár percig csendben ült, apja utolsó szavain rágódott, végül felsóhajtott, megragadta széke karfáját, nekikészült, hogy felemelkedjék…

… ekkor hallotta meg a neszt az egyik kárpit mögül. Mintha ruhaanyag súrlódott volna, azután…

Zar hangtalanul kipattant a karszékből, kezébe kapta kardját. Testsúlyát elővigyázatosan ép lábára helyezve a falig araszolt, s leküzdötte a késztetést, hogy felrikoltson: „Meghalt, itt egy arany rá!”, s átdöfje azt a bizonyos kárpitot.

Fékezd magad! – zsörtölődött. Bárki is az illető, nem Polonius, annyi szent…

Egy másodperccel azelőtt, hogy félrerántotta a kárpitot, persze tudta már, ki a behatoló.

– Drága feleségem… – mondta, s meghajolt Wynn előtt, majd a kezét nyújtotta neki. – Nem lenne kényelmesebb a kandalló mellett, mondd?