Negyedik fejezet

 

A Spock kormányozta sikló vadul hánykolódott a Kapun tomboló szélben, alig százméternyire az ősi kis világ egészét borító piszkosszürke düledékek felett.

A jármű fedélzetén tartózkodók hallgattak. Egyedül a vulkáni érzékelte D’berahan telepatikus „zümmögését”, amellyel a lény a nyugtalanságát kifejezte.

Végül egy jókora zökkenés után szélcsendesebb zónába jutottak. A hely, ahová Spock leszállt, hajdanán udvar, netán kövezett út lehetett. Gépiesen dolgozott, le sem vette szemét az érzékelőkről.

Az Őrzőtől most már alig 137 méter választotta el őket, s bár a műszerek tanúsága szerint e pontot nem veszélyeztették az időhullámok, mindannyian sejtették, hogy ha gyalogszerrel kerekednek fel, ismét bajba kerülhetnek. S tudták, hogy ha egy hullám hirtelen lecsap, nincs számukra menekvés…

Spock homlokráncolva állítgatta trikorderét. Ha nincs, hát nincs.

– Sietnünk kell – mondta a többieknek, amikor elhagyták a gépet. Az idegenre pillantott, aki szokásos szökkenéseivel zárkózott melléje. – D’berahan, ha megengeded… – S átvetítette szándékát a marishal tudatába.

<TERMÉSZETESEN, Ő AMÚGY SEM JÁR VALAMI BIZTOSAN AZ EGYENETLEN KÖVÖN…>

Spock lehajolt, s mint valami gyereket, karjába kapta a kis teremtményt, majd nekivágott vele az utolsó útszakasznak. Végighordozta pillantását a területen, ahol valamikor az archeológusok tábora állt. A tábornak nyomát sem látta. Szétporlott minden, mikor az első időhullám elérte, ez logikus – gondolta, s szomorúság vett erőt rajta, mert eszébe ötlött, mi mindenen ment keresztül itt. Furcsa, de a Kapu maga láthatólag képes ellenállni a hullámoknak… Ennek a világnak, ennek a romegyüttesnek különleges jelentősége lehet. Ha sikerül végrehajtanunk a feladatot, meg kell kérdeznem az Őrzőtől…

Kirk és McCoy ott botladozott a nyomukban, súlyuk alatt olykor vészesen meginogtak a kövek. Ahogy közelebb értek az Őrző tömbjéhez, feltűnt nekik, hogy a romok errefelé sokkal épebbek. Minduntalan omladozó falakat, féloldalra dőlt oszlopokat kellett kerülgetniük. Fejük felett, a sötét égen csillagok sziporkáztak – mintázatuk az elmúlt évezredek során mit sem változott. A kövek közt egyre sírt a szél, akár legutóbbi látogatásuk alkalmával.

Spock keze alatt megmoccant valami. Lepillantott, s megrökönyödve tapasztalta, hogy a marishal alteste kidomborodik. Ahogy figyelt, az apró domborulat ismét megjelent, majd eltűnt.

D’berahan! – A vulkáni gondolatmintázatából kitetszett a döbbenet. Te most is életet hordozol?

<IGEN. HISZ HORDOZÓ VAGYOK. NE TÖRŐDJ VELE, SPOCK – nyugtatgatta a lény. – GONDOLKOZZ. BARÁTOM! TÚLSÁGOSAN NAGY VESZÉLY LES RÁNK, NEM ENGEDHETJÜK, HOGY CSELEKEDETEINKET ÉRZELMI TÉNYEZŐK BEFOLYÁSOLJÁK!>

Szólnod kellett volna! – tiltakozott Spock.

<MIÉRT? DR. MCCOYNAK NAGYON FURA ELKÉPZELÉSEI VANNAK AZ ÉLETADÁSSAL KAPCSOLATBAN… ÚGY TEKINT RÁ, MINT HOLMI BETEGSÉGRE. MEGAKADÁLYOZTA VOLNA ŐT ABBAN, HOGY MEGTEGYE A KÖTELESSÉGÉT. Ő RÁADÁSUL ÉPP OLYANKOR A LEGFOGÉKONYABB A GONDOLATOKRA, MIKOR HORDOZ. MINDIG ÍGY VAN, S ÍGY IS KELL LENNIE – EZT KÍVÁNJA A JÖVEVÉNY ÉRDEKE. NEKI ÉPP ILYENKOR VAN KOMOLY ESÉLYE A SIKERRE.>

De…

<AMÚGY KÉSŐ, MÁR NEM FORDULHATUNK VISSZA.>

Spock kényszerítette magát, hogy logikusan vizsgálja a teremtmény állításait. Szótlanul tovább botorkált, szemét előreszegezte, arcizmai megfeszültek.

Odaértek az Őrzőhöz. A vulkáni letette D’berahant. A kis lény kihúzta magát – a hatalmas kőtömb árnyékában még apróbbnak, még törékenyebbnek tetszett.

<MILYEN NÉVEN SZÓLÍTHATOM?> – kérdezte.

– Az Örökkévalóság Őrzőjének nevezi magát – mormolta McCoy.

D’berahan intett nekik, hogy húzódjanak hátrább. <ÍGY JÓ LESZ. KÉRLEK BENNETEKET, NE ZAVARJÁTOK ŐT AZ ÖSSZPONTOSÍTÁSBAN!>

A marishal kapcsolata nyomban megszakadt Spockkal, amint a kis lény az Őrző felé fordult, s lehunyta a szemét. A vulkáni Kirkre és McCoyra pillantott, látta rajtuk, milyen feszültek. Igyekezett helyreállítani belső nyugalmát – hogy, hogy nem, elég nehezen boldogult.

Csakhamar nagy erejű telepatikus hívást érzékelt. A hívás nem neki szólt, ezért csak töredékeiben fogta, s mikor ellenőrzésképp barátai felé fordult, megállapította, hogy ők semmit sem vettek észre az egészből. A vulkánit igencsak megrázta a gondolatmintázatban megbúvó nyers erő. D’berahan mentális kiáltást hallatott, s ez a kiáltás egyre visszhangzott Spock koponyájában.

Tudta, hogy a marishal egész lényével az Őrző tudati kisugárzásaira összpontosít, igyekszik megfejteni őket, hogy forrásukig juthasson a nagy ürességben… s sikerrel járt! Érzékelte diadalát, amint megérintette a…

Váratlanul D’berahan egész teste megmerevedett. Élesen felkiáltott (ez volt az első eset, hogy hangot adott), nagy szemei tágra nyíltak, vakon meredtek előre. Spock nyomban odaugrott hozzá, mert látta és érzékelte szenvedését – szellemi és fizikai értelemben egyaránt.

– Doktor! – kiáltotta a vulkáni.

McCoy máris mellette termett.

D’berahan összeroskadt – a két férfi épp idejében kapta el, segítségük nélkül a fejét alighanem a sziklás talajba verte volna.

– Mi történt? – Kirk a barátai mellé guggolt, együttes erővel lassan a földre eresztették a marishalt.

McCoy végighúzta orvosi letapogatóját a kis test felett.

– Szívműködési rendellenesség! Az ördögbe! – Az övére erősített elsősegély-felszereléshez kapott.

Spock gyengéden simította hátra az idegen bóbitáját. D’berahan?

A lény tudata szikraként pislákolt a terjedő homályban, akár a szélvésszel feleselő, magányos gyertyaláng. Spock számára minden egyéb tényező megszűnt, saját testével is feladta a kapcsolatot, tudatával a marishal tudatának nyomába eredt. Úgy érezte, az űrben van megint, fékevesztetten száguldott a sötétségben, olykor teljességgel idegen gondolati képek környékezték – önkéntelenül is a Vejur belsejében tett látogatásra gondolt.

Ám Vejur gép volt, steril, minden szenvedélytől, érzelemtől mentes, hisz készítői csupán adatgyűjtésre programozták. D’berahan ezzel szemben eleven lény volt, élénk, szellemes, humorérzékkel megáldott teremtmény – s a bizonyosság, hogy haldoklik, mély szomorúsággal töltötte el a Vulkán-lakót. Meg kell mentenie! Akaratának minden erejével a nyomába eredt.

Bár nem reagált a külsődleges ingerekre, fülei felfogták s agyába továbbították az aggódó hangokat:

– Segíthetek, öreg?

– Tartsd D’berahan karját! Próbál összegömbölyödni… Cordrazint kell adnom neki!

– Nem árthat meg? Mégiscsak idegen…

– Mi lehet rosszabb a halálánál? Tartsd! – Szisszent az oltópisztoly. – Miután kiderült, hogy velünk tart, tanulmányoztam a marishalok testfelépítését. Jim… Bízz bennem, oké?

– Bocs, Öreg.

Spock közel járt már a parányi szikrához. Fokozta sebességét, figyelmen kívül hagyta a tudatát ostromló idegen gondolattöredékek garmadáját. Marishali arcok s egy sosem látott világ képei környékezték. Tökéletes csend. Telepatikus „hangok”, melyek egyetlen mentális sikolyban egyesülnek…

– Valamelyest javul az állapota, Jim!

– Spock tudategyesítéssel próbálkozik!

– Őt is figyelnünk kell… Ha D’berahan meghal, könnyen magával ránthatja!

– Szétválasszuk őket, Öreg?

– Nem is tudom… Lehet, hogy meg tudja menteni.

Spock elérte a pislákoló életszikrát, s beléhatolt tudatával: bonyolultabb megoldásra nem volt idő.

D’berahan! Spock vagyok. Használd fel az én erőmet, térj vissza önmagadba! Fogóddz belém!

Semmi válasz.

Ekkor ébredt csak rá a vulkáni, mi okozta az idegen végzetét. Számított rá, hogy D’berahan lénye idegenszerűnek rémlik majd, ám az odabenn tomboló mentális káosz minden várakozását felülmúlta. Összerázkódott, mintha jókora elektromos ütés érte volna.

Az Őrző. Az irdatlan, nagy hatalmú és ősi létforma tudata valósággal beburkolta – beburkolt volna bárkit, bármit. Olyan szellemmel kapcsolódott most egybe, melynek gondolataihoz viszonyítva Vejuréi már-már infantilisnak rémlettek. Ám ez a tudat, még ha mesterséges eredetűnek tűnt is, nem volt híján az érzelmeknek. Az Őrző szeretett, éhezett a szeretetre, s magányos volt – olyannyira magányos, hogy keserűségét átérezve Spock az univerzum szerencsés flótásai egyikének vélhette magát.

Agyában szókoncepciók formálódtak:

Megidézem… felkutatom… vágyom rá. Véghezvinni az elsődleges feladatot. De hol? Annyi az univerzum… végtelenség. Végtelen számú tévedés? Biztosan nem… de… magányosság. Megidézem… felkutatom…

A kapcsolat intenzitása kis híján szűkölő visszavonulásra kényszerítette Spockot. Már értette, mi érte D’berahant. A kis lényt telibe találta e szupertudat sürgető hívójele – s a marishalnak a maga fogékonysága miatt olyan csapást kellett elszenvednie, amilyenről egy telepatikusan nem túl fogékony lény még csak nem is álmodhat…

A vulkáni most elfordult az Őrzőtől, D’berahant kereste megint. Itt kell lennie… Vagy feloldódott már? Kihunyt volna mindörökre?

– Nem lesz ez így jó, Jim… Spock szívverése kezd rendszertelenné válni.

– Az ördögbe is, Öreg, még meghal itt nekünk! Szét kell választanunk őket!

– Ha megtesszük, D’berahannak vége.

– Rajta már úgysem segíthetünk! De ha elveszítjük Spockot, én…

– Izomgörcs, Jim! Nem bírok… vele!

– Hadd próbáljam én! Jaj, a fenébe! El kell törnünk az ujjait…

D’berahan? – gondolta Spock a semmit fürkészve. Életében másodszor fogta el a kétségbeesés. D’berahan!

A másodlagos funkció sem hagyható figyelmen kívül. Sok út lehetséges. Hadd legyek én a Kapu. Másodlagos intelligencia-félteke működésbe lép, temporál-programfunkció indul.

D’berahan…? Spock tudata lassú visszavonulásba kezdett: hirtelen belátta, hogy a kis lénynek vége, s hogy őt magát szörnyű veszedelem fenyegeti.

Ám alig távolodott el, mikor egy, a korábbinál is haloványabb tudatszikrára figyelt fel.

<?>

D’berahan!

Nem kapott értékelhető választ, de anélkül is tudta, hogy mindaz, ami a marishal lényéből megmaradt, követi őt. Menekült hát, „vonszolta” magával.

– Várj, Jim! A szívverése szabályossá vált, és erősödik.

– Hát a marishal?

– Nem halt meg, de nem tudom, életnek nevezhetem-e jelenlegi állapotát…

– Katatónia?

– Valami olyasféle. Mihamarabb agyhullámelemzést kell készítenem…

Spock visszatért a testébe – úgy bukkant ismét a „felszínre”, mint a búvár, aki minden korty oxigénjét elhasználta már odalent. Levegő után kapkodott, izmai rángatództak, azután elernyedtek: sötétség borult rá, s elnyeléssel fenyegette. Kirk erős karja mentette meg a zuhanástól.

– Spock! Jól vagy?

A Vulkán-lakó lehunyta a szemét, koncentrált, lassította lélegzetvételének tempóját, úrrá lett izmain.

– Jól… vagyok. – Nehézkesen felült, nekikészült, hogy talpra álljon; Kirk elengedte. – Mi történt D’berahannal?

– Még él – mondta komoran McCoy. – A teste legalábbis. Ami viszont a tudatát illeti… Fogalmam sincs.

Spock felegyenesedett. D’berahan lehunyt szemmel, ernyedten hevert, de lélegzett. A vulkáni tétován megérintette, de tudatának rezgéseit alig észlelte.

– Visszahúzódott – mondta. – Az Őrző gondolathulláma olyan erős volt, hogy komolyan veszélyeztette elméje épségét. Nincs elég mentális erőm ahhoz, hogy kizökkentsem ebből az állapotból.

– Meggyógyulhat még? – kérdezte két társától aggodalmasan Kirk.

– Nem tudom – mondta Spock.

– Fogalmam sincs, Jim – ismerte el McCoy is. – Megkapja a szükséges kezelést, ez minden, amit tehetünk. Nincs kizárva, hogy idővel összeszedi magát. Vigyük vissza a siklóhoz! – Lehajolt, hogy felemelje a marishalt, de amint megérintette, a test megmerevedett.

– Újabb roham? – Kirk letérdelt a doktor mellé.

– Neeem… – McCoy ismét végighúzta letapogatóját a kis lény felett. – Ez inkább… – Elnémult, ezúttal a hasi tájékra koncentrált. Szikrázó szemmel pillantott a vulkánira. – Maga tudott róla?

Spock gyengéden megérintette a marishal testét.

– Csak a leszállás után ismertem fel a helyzetet. Nem engedte, hogy szóljak, doktor. Megindult a szülés?

– Nagyon úgy fest… – McCoy elhúzta a száját. – A fenébe, Spock! Sosem egyeztem volna bele, hogy – Finoman masszírozni kezdte ujjaival a lény testének középső harmadát.

– S ezt tudta ő is – jegyezte meg higgadtan Spock. – Úgy vélte, a küldetés elég fontos ahhoz, hogy ilyen állapotban is vállalják a kockázatot mindketten.

– Ó, ne! – Kirk zavarodottságát mély megrendülés váltotta fel. – Azt akarjátok mondani, hogy kicsinye lesz?

– Három – közölte McCoy. – A sokk, esetleg a Cordrazin meggyorsította a folyamatot. Csak abban reménykedhetünk, hogy nem koraszülöttek, nem tudom, honnét kerítenék inkubátort…

– Nem kéne visszavinnünk a siklóba?

– Próbáljuk meg, Jim! Te mégy előre, és hátradöntöd az üléseket. Kapcsold be a sterilizálómezőt!

– Rendben. Utána bejelentkezem a hajónak is… – Kirk nekiindult. – Ha Scotty nem kap hírt rólunk, mire letelik az egy óra, itt ragadunk.

McCoy végtelen gyengédséggel vette karjába a kis lényt.

– A fenébe… – zsörtölődött. – Szétesik az egész nyavalyás univerzum, én meg bábát játszom itt!

– Megtette már korábban is, méghozzá kitűnően – emlékeztette Spock, miközben visszafelé tartottak a köves terepen.

– Azt meghiszem! És mennyit segített Jimmel együtt! – replikázott a doktor. – Említettem, hogy tanulmányoztam a marishalok testfelépítését, de sejtelmem sincs, hogyan boldogulok majd ezzel a feladattal. Magának kell asszisztálnia, Spock. Az újszülött számára az első pillanattól létfontosságú a telepatikus kapcsolat. És esküszöm mindenre, ami szent, ha netántán elájul nekem, hallgathat miatta a hegyes füleivel, amíg csak él!

– Nem fogok elájulni – ígérte Spock. Ez egyszer nem érzett kedvet a vita folytatásához.

Mikor a siklóhoz értek, Kirk buzgón segédkezett McCoynak; együttes erővel beemelték a marishalt a raktérbe, ahol az ülésekből ágyat rögtönöztek számára.

– Biztonságban vagyunk itt, Spock? – érdeklődött a tengernagy. – Vagy szálljunk fel inkább, s próbáljunk meg dokkolni, mielőtt útnak indul a következő hullám?

– Úgy becsülöm, mialatt D’berahannal foglalkoztam, az Őrzőnek ki kellett volna bocsátania egy újabb hullámot. Abból, hogy még mindig itt vagyunk, arra következtetek, nem tette meg. A leszállóhelyet egyébként úgy választottam meg, hogy a sikló mindvégig „takarásban” legyen.

A marishal felnyögött.

– Nem szívesen mozdítanám meg újból, Jim – mondta McCoy. – Elég rázós lesz ez anélkül a hullámvasúti menet nélkül is, amiben lefelé jövet volt részünk!

– Oké – bólintott Kirk. – Maradunk. Rögtön felszólok Scottynak.

Az első utód háromnegyed órával azután érkezett meg, hogy a siklóhoz visszatértek. McCoy vigyázva felemelte a csöppséget, szabaddá tette a légutakat, aztán megtörölgette. A lény nagyra nyitotta szemeit, alig hallhatóan nyivákolt.

– Kevesebb fényt! – utasította a doktor a Vulkán-lakót.

Miután a bundája megszáradt, az újszülött kísértetiesen emlékeztetni kezdett D’berahanra – csak épp olyan apró volt, hogy elfért McCoy tenyerén. A doktor ellenőrizte a légzést és a szívműködést, majd továbbadta Spocknak.

A vulkáni hosszú percekig koncentrált, arcán a ráncok a homályban is kivehetően elmélyültek. Végül bólintott, s visszaadta a kicsit McCoynak.

– Amit tőlem kaphat, persze a nyomába se ér D’berahan teljesítményének, elméje azonban telepatikusan „éberré” vált. Elindult a fejlődés útján.

– Remek – kommentálta McCoy, s azzal a marishal altestén megnyílt erszény közelébe helyezte az újszülöttet. Az alighogy megérezte anyja testének melegét, mászni kezdett felfelé.

– Hová megy? – kérdezte Kirk nyugtalanul.

– Az emlőhöz, melyet akár a nemi szerveket, az az erszény rejt – magyarázta Spock, a redők közt eltűnő apró lényt figyelve. – A kicsinyek életük első pár hónapját a hordozó erszényében töltik.

– Mint a kengurubébik?

– Nem egészen – mondta McCoy. – A marishalok jobban emlékeztetnek az emlősökre, mint az erszényesekre, már kicsinyeik is szőrösek, képesek nyomban születésük után elhagyni az erszényt, s a külvilágban is életben maradni. De most, hogy az első kölyök megszületett s biztonságban van, útjára indult a következő, doktor! Készüljön!

Tíz perc sem telt bele, s az erszény alatti szülőrés ismét kitágult: megszületett a második lény. A harmadik negyven-egynéhány perccel ezután érkezett.

Ahogy Spock az utolsóval is tudati kapcsolatba lépett, Kirk, tétován odanyúlt, s megsimogatta a kis marishal szőrös fejét. Elvigyorodott, mert a lény hunyorogva rápillantott mulatságosán nagy szemeivel.

– Nem lesz semmi baj, kicsi fiú, kicsi lány – netán kis hordozó, hisz nem kizárt, hogy az vagy – mormolta a tengernagy. – Vigyázunk rád, míg meggyógyul a mama!

Az újszülött eltátotta a száját, s Kirk ujja felé mozdult.

– Nem, abban nincs semmi neked való – mondta McCoy, s az erszény mellé helyezte. – Menj, keresd meg az igazit!

A kis lény nyomban eltűnt a nyílásban.

– Ideje mennünk – jelentette ki a doktor. – Mielőbb szeretném D’berahant a diagnosztalon is megvizsgálni…

Kirk a sosem változó tájat nézte.

– Csaknem… – csuklókronométerére sandított – csaknem három órája vagyunk idelenn.

Spock bólintott, s elfoglalta helyét a pilótaülésen. A jármű megrázkódott, azután felemelkedett, s nekilódult.

Kirk elrévedve csatolta be az övet.

– És ezalatt egyetlen időhullámot sem észleltünk.

– Azt akarod mondani, hogy D’berahan sikerrel járt? – szólt a rögtönzött fekhely mellől a páciensét figyelő McCoy.

– Nekem az a benyomásom, hogy tudati közlése felidézte az Őrzőben a kötelességeit világegyetemünk iránt – jegyezte meg Spock, ahogy a sikló elhúzott az időkapu felett. – Ám a rendelkezésre álló adatok elégtelensége nem tesz lehetővé további következtetést. A hullámok kibocsátása bármikor folytatódhat…

– Parancsolom, hogy következtess, Spock! – fordult Kirk a vulkáni felé. – Abból, amit D’berahan tudatából kiolvastál, sejthető-e, mi a baj az Őrzővel?

Spock tétovázott.

– Konkrétumokkal nem szolgálhatok. Az a benyomásom támadt, hogy az időkapu meglehetősen… elfoglalt. Másfelé figyel. Másfelé a szó szoros értelmében; egy másik univerzum vagy dimenzió történései foglalkoztatják. Kutat.

– Kutat? Mi után?

– Nem tudom. De az a valami nagyon fontos neki. Vágyik utána, s évezredek óta szenved a hiányától.

– S vajon ez az… elfoglalt állapot eredményezi az időhullámokat?

– Valószínűleg létezik köztük összefüggés.

Kirk felsóhajtott.

– Most mihez fogjunk? Nem jutottunk semmire. Ez nem előrelépés; inkább hátrafelé mozdultunk…

– Én megpróbálhatnám…

– Nem! – csattant fel Kirk. – Nem akarlak téged is elveszíteni. Végtére is az időhullámok elültek…

– Vagy épp csak szünetel a kibocsátás. De nagyon is elképzelhető – mi több, felettébb valószínű –, hogy folytatódni fog. D’berahan kihunyó tudatából azt véltem kiolvasni, hogy az Őrzőnek feladata sikeres végrehajtásához különleges hatalma egészére szüksége van. Amint „figyelmét” – másként aligha fogalmazhatok – ismét maradéktalanul a kutatásra összpontosítja, a hullámok feltámadnak majd.

– Miből gondolod?

– Kezdem gyanítani, hogy az időhullámok az Őrző „légzésének” folyamatában keletkeznek. Mikor a lény tökéletesen ura tudatának, úgy irányítja a hullámokat, hogy azok ne okozhassanak kárt a téridő szövedékében.

– Értem már… – Kirk eltöprengett. – Eszerint nincs benne rosszindulat.

– Nem, nem rosszindulatú. Csupán közönyös.

McCoy dühödten felhorkant.

– Gondolni se szeretek arra, mit művelhet velünk, ha egyszer amúgy istenigazában ártani akar!

 

Nyota Uhura kommunikációs tiszt aludt már, mikor hírközlője felberregett.

Mi ez? – futott át agyán a zavaros gondolatfoszlány. Gépiesen a kronométerre pillantott. Még hat óra a következő szolgálatig… Mi ez már megint?

A készülék makacsul tovább berregett. Uhura kirázta szeméből a hajtincseket, s feltápászkodott a fekhelyéről.

Ajánlom, hogy jó okuk legyen rá…

Dühösen a CSAK HANG feliratú gombra bökött. – Itt Uhura.

– Uhura parancsnok, itt Spock. Elnézését kérem, amiért pihenőidőben zavarom, de sürgős az ügy. Kérni szeretnék valamit.

Uhura csak pislogott.

– Mr. Spock? Valami baj van? Menjek a hídra?

– Ne, ne, parancsnok. A hajón minden a legnagyobb rendben.

Uhura egyoldalú kapcsolatra állította a készülék ernyőjét: kirajzolódtak előtte a vulkáni ismerős vonásai. Spock a torkát köszörülte, nyelt egyet.

Ilyesmit csak akkor tesz, ha valóban ideges vagy nyugtalan – döbbent rá Uhura. – Miről van szó? – kérdezte halkan.

– Személyes… ügy.

– Bármiben számíthat rám, Mr. Spock – biztosította Uhura immár jócskán összezavarodva. Személyes ügy? Spockkal kapcsolatban?

– Az orvosi részlegben mindent elmagyarázok. Találkozhatnánk ott tíz perc múlva?

– Legyen tizenkettő – kérte Uhura. – Aludtam már…

Noha Spock vulkánihoz méltó önfegyelemről tett tanúságot, hangjából kicsendült az elégedetlenség.

– Természetes. És még egyszer elnézést a zavarásért…

– Semmi baj, Mr. Spock. Szívesen segítek.

Homlokráncolva bontotta a vonalat, s magára öltötte köntösét. Megmosta az arcát, azután megfésülködött, s szembenézett tükörképével. Még jó, hogy épp Spockkal kell találkoznom – gondolta. Felőle kopaszra is borotváltathatnám, zöldre is festethetném a fejemet: kétlem, hogy egyáltalán észrevenné… Elfojtott egy kuncogást, s kisietett a folyosóra.

A Vulkán-lakó a McCoy munkahelye melletti laborban várt rá: háta mögött összekulcsolt kézzel járt-kelt a négy fal között.

– Parancsnok… – Kurta biccentéssel üdvözölte a belépőt. – Jöjjön velem, kérem!

Az egyik betegszobába mentek. A helyiségben félhomály uralkodott: Uhura hunyorogva torpant meg az ajtóban, Spock ellenben mit sem lassított léptei tempóján – egy deréktájig magasított peremű ágyhoz sietett.

Az ügyeletes nővér – egy koridiai – felpillantott. A vulkáni fojtott hangon közölte vele, hogy hatszemközt kell maradniuk a marishallal. A testes, vörös bőrű kreatúra bólintott.

– Dr. McCoy utasított, hogy engedelmeskedjek önnek, uram. Ha szüksége van rám, csak szóljon át, a szomszéd szobában leszek… – Tisztelgett és távozott.

Uhura az ágyon heverő, bundás lényre bámult. – D’berahan! – suttogta. – Szolgálatban voltam, mikor a sikló dokkolt, s hallottam, hogy a doktor hordágyat kér… Mi történt?

– D’berahan megkísérelt tudati kapcsolatba lépni az Örökkévalóság Őrzőjével – tájékoztatta Spock a szokottnál egy árnyalatnyival tompább hangon. – Ám a lény túláradó szellemi energiái visszahúzódásra kényszerítették. Mélyen magába temetkezett, nem tudhatjuk, felépül-e valaha is…

– Ó, a boldogtalan – mormolta Uhura. – Bár segíthetnék!

– Segíthet. Ezért kértem, hogy jöjjön.

– Segíthetek? – visszhangozta döbbenten Uhura. – Én? Hogyan?

– Mióta eszméletlen, D’berahan három utódnak adott életet. Jelenleg az erszényében van mindhárom, de napjában többször elő fognak jönni. Létfontosságú megakadályozni, hogy rájuk szakadjon a tudati magány – s D’berahannak is rendszeresen mentális bátorítást kell kapnia.

– De hisz én nem vagyok telepata! – tiltakozott Uhura.

– Tudom. De különlegesen sok magában az együttérzés. Érzékenyen, segítőkészen reagál mások problémáira, ide értve az idegen lényeket is… Elég, ha a tajgetieket, az eeiauoaiakat, és… – Vajon csakugyan felfelé, mosolyra görbült az ajka? – … a tribbliket említem.

Uhura évek óta először elpirult.

– Hm… Köszönöm, Mr. Spock. Miben segíthetem D’berahant?

– Töltsön pár percet vele meg a kicsinyeivel, amilyen gyakran csak lehetséges! Üljön le ide, s igyekezzen pozitív érzelmi töltésű gondolati képeket formálni, erőt, bátorságot önteni beléjük. Gondoljon saját szép emlékeire, olyanokra, amelyeket kész megosztani velük. Olvassa kedvenc verseit, novelláit. A lényeg az, hogy a marishalok közelébe kellemes gondolatok forrását helyezzük. Felfogják majd, amit fel kell fogniuk.

– Kár, hogy nem hallanak – mosolygott Uhura. – Énekelnék nekik.

– Énekeljen csak, kérem! Igaz, nem hallják a hangokat, de a rezgéseket nagyon is érzékelik, a szöveget pedig egyenesen a gondolataiból olvassák ki. A pozitív töltésű mintázatok…

– Ó! Mi történik itt? – szakította félbe Uhura, s csak nézte az eszméletlen hordozó erszényéből előkászálódó kis teremtményt. – Az egyik újszülött, igaz? Milyen aranyos!

A kis teremtmény felpislogott rá. Két testvére hamarosan követte: a három idegen kérdőn bámult a vulkánira és az emberre.

– A tudati összetartozás érzése létfontosságú a marishalok számára – magyarázta Spock. – Legalább akkora, ha nem nagyobb szükségük van rá, mint a hordozó erszénye kínálta védelemre és táplálékra. Mivel szülőjük egyelőre képtelen biztosítani számukra ezt az érzést, nekünk kell segítenünk.

Uhura bólintott.

– Értem, Mr. Spock. Jövök, amilyen gyakran csak tudok.

– Köszönöm, parancsnok. Közlöm döntését dr. McCoyjal.

Együtt léptek ki a betegszobából, de mikor a váróba értek, Uhura megtorpant.

– Mr. Spock! – Kiérezte saját hangjából az ijedelmet. – Miért én?

A vulkáni meglepetten vonta fel szemöldökét.

– Hisz épp az imént magyaráztam el, hogy a marishaloknak…

– Hát persze, meg is értettem! – Uhura lassan, tétován rázta a fejét. – Úgy értem, miért nem ön végzi el a dolgot helyettem? Elvégre ön telepata, ebből pedig… – vállat vont – logikusan következik, hogy ön a legmegfelelőbb személy a feladat ellátására. Mi az akadálya, hogy ön tartson kapcsolatot D’berahannal és kicsinyeivel?

A vulkáni szemmel láthatóan feszengett. Uhura pár pillanatig úgy érezte, nyomban rápirítanak, törődjön csak a maga dolgával. Igaz, Spock sose fogalmazná meg így. Hihetetlenül kifinomult módon, trükkösen közölné… Rövid tétovázás után a vulkáni vonásai valamelyest ellágyultak.

– Logikus következtetés, parancsnok – ismerte el. – Sejthettem volna, hogy eljut idáig. Tudja, nem kizárható, hogy… a jövőben nem tudom rendszeresen látogatni a marishalokat. Azt kérem, hogy akadályoztatottságom esetén… helyettesítsen.

– Úgy érti, a távollétében? – firtatta Uhura.

– Ezt nem mondtam.

De épp erre gondolt! – ismerte fel a helyzetet Uhura. Mi ez az egész? Hová akar menni? A lélegzete is elállt, mikor megtalálta a választ. Visszarepül a Kapura, hogy kapcsolatba lépjen az Őrzővel!

A vulkáni sötét szemének villanása elárulta, hogy Spock észlelte a reakciót – s azt is tudta, mit jelent.

– Mr. Spock… – Uhura a szavakat kereste. – Régóta szolgálok már együtt önnel. Ön igazán kitűnő felettes, akárcsak Kirk tengernagy… Nem szeretném elveszíteni!

Spock megkönnyebbült: ráébredt, hogy Uhura nem fogja a mindkettőjük által ismert igazságot szavakba önteni.

– Mindannyiunktól mást és mást követel a kötelesség, parancsnok. S akadnak alkalmak, mikor… alkalmazkodnunk kell a szélsőséges helyzetekben megváltozott szabályokhoz. Remélem, egyetértünk abban, hogy ez a szituáció efféle alkalmazkodást követel meg…

– Értem én… – mondta Uhura, de hangja erőfeszítése dacára megremegett. Mi az én kötelességem ilyen helyzetben? Aligha hívott volna azzal a „személyes dolog” mesével, ha Kirk tudna erről… Vagyis a tengernagy nem sejt semmit. Másfelől abban sem lehetek egészen biztos, hogy valóban parancsmegtagadás az, amire készül…

– De Mr. Spock… – Az ajkába harapott, azután folytatta: – Sokat nem tudok a marishalokról, de úgy hallottam, nagyszerű telepaták, még a vulkániaknál is különbek. És ha D’berahannak nem sikerült… – Eltekintett attól, hogy szavakba öntse a többit.

– Nem kizárt, parancsnok, hogy D’berahan épp túlzott érzékenysége miatt vallott kudarcot. S meglehet, hogy egy mentálisan kevésbé fogékony, ám jobb védelemmel rendelkező személy nem jut rögtön az ő sorsára.

– Meglehet, én mégis azt mondom, a dolog szörnyen veszélyes! Soha senki nem próbálkozott hasonlóval…

– Illogikus volna tagadni, hogy a tudati összefonódás kockázatos – ismerte el Spock. – Ami azonban a második állítást illeti, téved. Az a személy pedig, aki egy alkalommal sikeres gondolati kapcsolatba lépett az Őrzővel, épp vulkáni tudatnevelést kapott. A képességei persze meghaladták az enyémeket, de ő, sajna… – Szemei elfátyolosodtak, tekintetéből semmit nem lehetett kiolvasni – jelenleg nem elérhető.

– Kiről beszél? – érdeklődött Uhura.

– Zarról – mondta Spock. – Gondolom, emlékszik még rá.

– Hát persze – suttogta Uhura. Gombócot érzett a torkában, valahányszor az ifjúra gondolt, akit csak felületesen ismert. – Hogyan is felejthetném el? Aznap én voltam a Kapun időző osztag parancsnoka. Én küldtem el, hogy módosítsa az idő folyását, másként aligha sikerült volna megmentenünk önt és Kirk kapitányt… – Mély lélegzetet vett, azután folytatta csak: – A diverzió robbanással járt, az ölte meg. Én… én küldtem a halálba!

Spock zavartan pillantott rá.

– Parancsnok… – mondta hosszas hallgatás után. – Ideje megtudnia, hogy Zart nem ölte meg az a robbanás. Az Őrző segítségével visszatért saját világába, amely már csak a múltban létezik… Komack tengernagy szigorú titoktartásra kötelezett mindenkit a Kapu-hadművelet részleteit illetően, Kirknek és nekem megtiltották, hogy beszéljünk róla. De ha sejtettem volna… – Nagyot nyelt. – Valamiképp biztosan a tudtára adom, mi az igazság. Nem tudtam, hogy azóta is… felelősnek érzi magát.

A kommunikációs tiszt pislogott.

– Zar nem halt meg? – Egyszerre úrrá lett rajta a megkönnyebbülés… s kisvártatva feltámadt benne a harag. – Én pedig hosszú évekig azt hittem… – Az ajkába harapott. – Hogy voltak képesek elhallgatni előlem? Tudniuk kellett, hogyan érzek!

Spock nyilvánvalóan tudta, mire gondol – nem is próbálta palástolni sajnálkozását.

– Bocsásson meg, parancsnok. Sajnálom, hogy terhét egészen mostanáig kellett hordoznia.

– Nem kell bocsánatot kérnie, uram! – biztosította Uhura kimérten. – Magam is a csillagflotta tisztje volnék, tudom, mire kötelez a titoktartás.

– Ezzel tisztában vagyok, parancsnok. Mindazonáltal fel kellett volna ismernem, hogy felelősnek érzi magát a történtekért. Rászolgált, hogy megismerje a teljes igazságot. De Zar távozása után valahogy… figyelmetlenné váltam. Nem mentség ez, tudom, de… – A vulkáni elnémult, lassan ingatta fejét.

Figyelmetlenné? Spock azelőtt sosem ismert volna el ilyesmit! Sokkal fontosabb volt számára Zar, mint sejteni engedte… Hát persze. Hisz a fiú a családjához tartozott… bár, hogy pontosan milyen fokú a rokonságuk, sosem említette… De hát annyira hasonlított hozzá…

Nyota az idegen csupa szöglet arcára pillantott, Zarra gondolt – s hirtelen mindent megértett.

Úristen… Hát persze, hogy figyelmetlenné vált! Ki lehetett az anyja? Mikor történhetett? El se hiszem…

Ám érezte, tudta hogy igaz.

– Zar a fia volt, ugye? – kérdezte halkan, s szemét egy pillanatra sem vette le Spockról.

A vulkáni hunyorgott, arcizmai megfeszültek, azután valamelyest elernyedtek.

– Igen – felelte a szokottnál mélyebb, érdesebb hangon. – Úgy határozott, megóvja az időfolyam integritását, s visszatér saját világába. Gyakran eltöprengek azóta is, hogyan boldogult vajon ott a múltban…

– Szeretném megköszönni, hogy elmondta nekem az igazságot, Mr. Spock – szólt Uhura. – Nagy megkönnyebbülés tudni, hogy Zar teljes életet élt, hogy nem kellett erőszakos halált halnia holmi ütközetben! Remek fiú volt, valamennyien kedveltük.

– A helyzetértékelése, mint mindig, ezúttal is pontos, Nyota – mondta Spock, s bársonyos hangjában most némi vidámság vibrált.

Uhura eltöprengett, azután elmosolyodott.

– Milyen kár, hogy nem léphet vele ismét kapcsolatba az Őrző segítségével! Mintha azt mondta volna, hogy Zar tudati kontaktust létesített vele. Talán most is ki tudná deríteni, mi a baj…

Spock merően bámult rá.

– Igen, nagy kár, hogy nem… elérhető. – Sötét szemei a távolba révedtek. – De minthogy én voltam a mestere, talán van némi esélyem…

– Esélye? Mire, Mr. Spock?

Bár vonásai szokás szerint rezzenetlenek maradtak, a vulkáni tekintetében megcsillant a reménykedés.

– Valamennyiünk megmentésére – mondta. – Még egyszer köszönöm, Nyota!

S mielőtt Uhura tovább kérdezősködhetett volna, odébbállt.

 

Negyedórával később, miközben D’berahan ágya mellett ülve énekelt a tágra nyílt szemű marishali kicsinyeknek. Uhura arra lett figyelmes, hogy a hajó ügyeletes kommunikációs tisztje Spockot szólongatja.

A hívás jó egy percen át áradt a hangszórókból, mielőtt abbamaradt. Uhura lehajtotta a fejét: tudta, a vulkánit hiába keresik már. Könnyeivel küszködve néma fohászt indított hát útnak, Spock visszatéréséért könyörgött – hátha valahol valaki mégis hallja…