Tizedik fejezet

 

Sejthettem volna – gondolta Zar, hogy Cletas az enyémmel szomszédos szobában helyezi majd el… Érdekházasság vagy sem, Wynn most már a feleségem és uralkodótársam, olyan személy, akit megillet a ranggal járó összes kiváltság. Övé a hitvesi hálószoba is.

Zar Araen halála óta be sem lépett abba a helyiségbe. Bezárta az ajtaját, még falvédőt is tétetett eléje, s csaknem sikerült megfeledkeznie létezéséről.

Wynn tétovázott egy darabig, azután a már ismerősnek tűnő fejmozdulattal felszegte állat.

– Köszönöm, uram… – mondta hűvösen. – Igencsak átfáztam már.

A sovren tenyerébe simuló ujjak valóban jéghidegek voltak, Wynn csupán vékony vászon hálóköntöst és köpenyt viselt, haja szabadon omlott a vállára. Zar egy székhez vezette, leültette, aztán nekiállt megrakni a tüzet. Néhány fahasábot rakott a lángokra, s tartotta őket, míg pattogni nem kezdtek.

Visszafordulván látta, hogy Wynn őt figyeli, s tekintetéből bűnbánatot vélt kiolvasni.

– Nem remélem, hogy elhiszed, uram, de nem állt szándékomban megzavarni nyugalmadat. Aludtam már, aztán hirtelen… – Az ajkába harapott. – Hirtelen arra eszméltem, hogy valaki a nevemen szólít. Az ajtóhoz mentem – Cletas ma este megmutatta, hol találom, s kinyitotta. Résnyire most is nyitva állt, s a túloldalról a te hangodat hallottam… – Kimerülten vállat vont. – Beléptem. Azt terveztem, megszólítalak – csak ezután hallottam meg apád hangját, döbbentem rá, hogy ketten vagytok. Megértettem: nem szólított senki. Mikor meghallottam, miről beszéltek, elszégyelltem magam, hisz nem óhajtottam bizalmas párbeszédetek fültanújává válni. Sarkon fordultam, hogy kiosonjak. Az ajtó azonban becsukódott mögöttem, hangtalanul nem tudtam volna kinyitni, így hát eldöntöttem, várok, s csak akkor távozom, ha már nem fenyeget a lelepleződés veszélye. Miután Spock elment, te oly csöndesen üldögéltél, hogy azt hittem, elnyomott az álom, s hogy itt az alkalom…

Bűnbánata őszinte volt, ezt Zar minden különösebb nehézség nélkül megállapíthatta. Bólintott, s közben kezét Wynn székének magas támláján nyugtatta.

– Értem. Előfordul az ilyesmi, szót se többet róla… S mivel rólad is beszélgettünk, valóban hallhattad a nevedet.

– Ez még nem minden – folytatta Wynn anélkül, hogy felpillantott volna. – Míg álltam a homályban, igyekezvén nem figyelni – noha nyilván sejted, nem sok sikerrel –, úgy rémlett, sugallatom támad. Nem látomás volt ez, nem is szavak együttese, csupán egy erős megérzés. Hallgatnod kellene apádra, uram. Vele kell menned oda, ahová vinni akar. Segítened kell neki. Ha megteszed, saját életedet is megóvhatod… Olyan erős bennem ez a meggyőződés… Csakis Ashmarától származhat!

– Fogalmad sincs, mire akarnak rávenni – mondta Zar.

– Igazad van, még csak nem is sejtem. De ők nem e világ lakói… – Wynn összefonta ujjait az ölében, tétovázott. – S nem is szellemek vagy démonok… Igazában azt sem tudom, mit gondoljak… Első találkozásunk alkalmával Kirk azt mondta, képtelen elmagyarázni, hogy kerültek ide. Máshonnét jöttek. Ám ez még nem minden, ugye?

– Nem bizony. Más világból – azaz inkább világokból – jönnek, s nem csupán máshonnét, más korból is… Hazájuk a jövendő.

Wynn felsóhajtott.

– Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy elmagyarázz egyet s mást, uram. Fontos, hogy mindent tudjak rólad s róluk – mindent, amit csak felfoghatok. Bízz bennem, kérlek!

A sovren vállat vont. Hát nem mindegy? Valószínűleg úgysem fogja elhinni… – Legyen.

Szavait gondosan megválogatva vázolta az igazságot – igyekezett minél egyszerűbben fogalmazni. A főpapnő figyelt, egyszer sem szólt közbe, homlokán az összpontosítástól parányi ráncok jelentek meg. Mikor Zar mondandója végére ért, felpillantott.

– Mindig éreztem, hogy vannak dolgok ezen a világon… ebben az univerzumban… amelyeket nem érthetek. Most már biztosan tudom: rengeteg olyan dolog akad, amit fel sem foghatok. Azt mondod, a világok száma végtelen, akár a csillagoké… hogy a távolság és az idő voltaképp egy és ugyanaz… De biztosan tudom azt is, hogy apád és társai nem vállalkoztak volna ekkora útra, ha nincs nyomós okuk rá. Rád van szükségük. Segítened kell nekik.

Zar a homlokát ráncolta.

– Csak mert egyszer kapcsolatba léptem már az Őrzővel…

– Érzem, hogy igazuk van. Ha van ember a világon, aki képes rávenni ezt… ezt az időistent arra, hogy folytassa a munkáját, hát te vagy az!

– Ebben ők sem biztosak. Senki sem lehet biztos benne.

Wynn előrehajolt, zöld szeme izgatottan, reménykedve csillogott.

– Muszáj! – mondta. – Meg kell tenned, amire kérnek!

– Menjek velük, s vissza se térjek többé? – Zar felvonta szemöldökét. – Enélkül is épp elég hamar az örökömbe léphetsz, úrnőm!

– Nem erre gondoltam! – Wynn türelmetlen kézmozdulatot tett a cinikus megjegyzés hallatán. – Ez az Őrző… számára az idő csupán egy vég szövet, kedve szerint hajtogathatja, nem igaz?

Zar bólintott.

– Tehát képes rá, hogy visszajuttasson ide még az ütközet előttre… Csapataid élére állhatsz. Harcolni fogsz, s talán túl is éled a csatát. A sugallat erős volt, képek azonban nem kísérték… Nincs más, csak ez a benyomás! De ha nem tévedek… ha megmenekülhetsz…

– Igen? – firtatta Zar. – Mi van akkor?

Wynn az ajkába harapott, arcából kifutott a vér.

– Nos… Akkor sincs semmi, uram. Azonkívül, hogy egy jóravaló ember életben marad.

– Elkerülhető vajon a végzet? – latolgatta fennhangon Zar. – Nem okozna-e megmenekülésem paradoxont? Ha…

Eltöprengett, azután legyintett, kimerültebb volt annál, semhogy elméleti fizikai feladványokat oldjon meg. Zavarta azonban valami más is, valami Wynnel kapcsolatban, s úgy érezte, e rejtélynek a végére kell járnia. Párjára pillantott.

– De számodra miért ilyen fontos mindez?

– Fontos – mondta Wynn kurtán, láthatólag nyugtalanul. – Hogy miért, nem tartozik rád!

Zar támlát szorító kezének izmai megfeszültek, hirtelen méregbe gurult. Mi folyik itt? Miért ilyen titokzatos?

– Ha engem is érint az ügy, igenis rám tartozik, úrnőm – mondotta halkan, vésztjóslóan s felettébb gunyorosan. – Miért akarnál minél később az örökömbe lépni? Mit jelent számodra ez az egész? Miért foglalkoztat? – Wynnhez hajolt, felemelte az asszony állat, kényszerítette, hogy egyenest ránézzen. – És milyen mértékben foglalkoztat?

Wynn felpattant, őt is elöntötte a düh.

– Hát az embernek mindent meg kell magyaráznia? Nem tehet valamit csupán azért, mert úgy érzi helyesnek? Túl sokat gondolkodsz, uram! – Elhátrált Zartól, a szobájába nyíló ajtó felé indult.

A sovren utánakapott, megragadta a karját, szembefordította magával.

– Ha átélted volna, amit én – suttogta dühtől remegő hangon. Először McCoy, aztán Spock, s most te is! Miért nem hagytok békén végre? –, nem hinnéd te sem, hogy az érzelmek csodás dolgok, hölgyem! Rég megtanultam, jobban járok, ha gondolkodom… Az érzelmek… fájdalmasak.

Wynn merőn bámult rá.

– Azt hiszed tán, csak te szenvedtél? Apád elnéző volt veled, ó sovren! Igenis gyáva vagy!

Zar most már mindkét karját megragadta, s tartotta is, noha Wynn szabadulni igyekezett.

– Így gondolod? Várj, megmutatok mindent, ha már ítélkezni akarsz!

– Hát jó! – csattant fel az asszony. – Csak mutasd!

Zar eltávolította a két tudatot elválasztó korlátokat, emlékei Wynn agyába áramlottak. A főpapnő már nem küzdött, az agyegyesítés lendülete elragadta, teste megfeszült. Egy pillanat múltán Zar megérintette arcát, ujjai rátaláltak az ősi kapcsolatpontokra. Átmenetileg egyesült tudatukban minden szívdobbanás egy-egy esztendő volt.

Felnőni, kettesben Zarabethszel. A magány, a vágyódás… Egy játszótársat csak, egyetlen barátot! Apát… A magány iszonytatónak tűnt, de hogy valójában milyen kegyetlen is a világ, azt csak anyja halálának napján ismerte fel… Zar ismét érezte a test súlyát, amelyet a jégbarlangba cipelt. Lám, egyetlen társa eltávozott…

Majd Araen sikoltozott szívszaggatóan fájdalmában, ahogy szabadulni igyekezett az iszonyattól, a haláltól, mely Zar gyermekének képében rontott rá… Zar pedig várt, csak várt, pedig tudta, hogy hiába; talán csodát remélt, valamit, ami… S aztán vége lett: kezén, késének pengéjén ragadós nedvesség, frissen kiömlött vér; Araen halott volt, újszülött lánya erőtlenül sírt…

A kis Araen alig hat órát élt. Elég sokáig ahhoz, hogy Zar megbocsássa neki anyja halálát… Elég sokáig ahhoz, hogy érzelmileg kötődni kezdjen hozzá, s hogy összeomoljon, mikor az újszülött lélegzete végleg elakadt. Túl sokáig várt a kiszabadításával. Kétszer is sikerült életet lehelnie lányába, harmadszorra azonban kudarcot vallott…

Évek, tragédiák s fájdalom, fájdalom… Veszteségek. Könnyek soha. Zokogni próbált, de szeme száraz maradt: a könnyek elapadtak. Hogy miért, nem sejtette. Csupán annyit tudott, hogy sebei nem gyógyultak be: a düh és a keserűség gócává váltak valahol a bensőjében…

Amint utolsó emlékképei is átáramlottak Wynn tudatába, Zar észlelte, hogy a kapcsolat természete megváltozik. Az egyesítés immár kölcsönös volt… s ő is látta Wynn múltját. Látta, hogyan viszi el az anyját egy hosszan tartó, súlyos betegség… Wynn gyöngéden ápolta, a szemét is ő zárta le, miután békére lelt… A boldogság kurta hónapjai következtek Nahrallal; fiuk, Lelinos születése… E boldogság még elviselhetetlenebbé tette a megrázkódtatást, mely az otthona romjai közt heverő tetemek megtalálásakor érte…

Zar nyelt egyet. Elszorult a torka. Wynnek igaza volt: nem csak ő, a sovren szenvedett. Ám az asszony elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy tovább kockáztasson, hogy átérezze mások gondját. Szembenézett a fájdalommal, s megtanult együtt élni vele, nem próbált megfeledkezni be nem gyógyult sebeiről.

Zar ekkor ébredt csak rá, hogy Wynn feje a vállán pihen. Az asszony hevesen remegett. Ahogy a kapcsolat lassanként megszűnt, meghallotta különös, mélyből feltörő zokogását is.

– Csssst… – suttogta, s közelebb vonta magához. – Cssss…

Annyira sajnállak! – ismételgette mindegyre, szavak nélkül Wynn. Osztozom fájdalmadban…

S én a tiédben – felelte Zar. Bár lennék olyan erős, amilyen te vagy!

Nem érzékelte az idő múlását: a zokogás alábbhagyott, majd abbamaradt. Zar sérült lába sajgott, ott belül azonban mintha oszladozott volna a sötétség. A tudategyesítés ráébresztette, miként küzd a fájdalommal Wynn, s ez valamiképp könnyebbséget szerzett neki is. Sóhajtott. Kimerült volt, de nyugalom töltötte el… Akárha egy láthatatlan, mindeddig vérző súlyos sebét látták volna el – kezdetét vette a gyógyulás folyamata. Wynn megmoccant, szipogott.

– Van nálad zsebkendő?

Zar zekéje zsebébe kotort, előhúzott egyet.

– Tessék.

– Köszönöm…

Az asszony hátralépett, eltávolodott tőle, a sovren pedig leengedte a karját, most – noha igyekezett ezt figyelmen kívül hagyni – az üresség érzése kísértette. Nézte a szemét törölgető Wynnt.

– Minden rendben?

– Igen – mondta az asszony. – Ne haragudj, hogy gyávának neveztelek. Tévedtem.

– Nem, nem tévedtél… Én kérek elnézést a viselkedésemért – feszengett Zar. – Nem is tudom, mi késztetett rá… Nyilván jó okod van arra, hogy a segítségemre légy. A dolog valóban nem tartozik rám. Sajnálom.

Wynn sóhajtott, menni készült. Tett egy lépést szobája felé, aztán hirtelen megtorpant, felszegte állat. Szembenézett a férfival, tekintetük összekapcsolódott. Wynn arcán különféle érzelmek tükröződtek egy időben: gyengédség, vidámság és ingerültség.

Zar nézte, ahogy mély lélegzetet vesz.

– Jó uram, cselekedeteim indítékai természetesen rád is tartoznak – hisz az indíték te magad vagy. Előfordul néha ilyesmi, bár velem hasonló sem történt még soha azelőtt. Ha titkolom is érzéseimet – órák óta ezzel próbálkozom –, nem szabadulhatok tőlük. Nem lett volna szabad hazudnom magamnak – és neked.

Zar elkerekedő szemmel bámult rá. Ne légy hülye, úgysem arra gondol, amire te… Nyelt egyet, a szavakat kereste.

– Ez úgy hangzik, mintha… mintha… – Elhallgatott. Wynn elpirult, tett még egy lépést hátrafelé, tekintete azonban rezzenetlen maradt.

– Tudom, hogy hangzik. Kimondjam még világosabban? Na jó. Az elmúlt nap folyamán – őrült egy nap volt, annyi szent – azon kaptam magam, hogy szeretlek. Akarlak. Még magamnak sem szívesen ismerem be, de hát ez az igazság… és nem szégyellem! – Első ízben bizonytalanodott el, félrenézett, suttogva folytatta: – Természetesen nem várom el, hogy viszonozd érzéseimet.

Zar szíve hevesen vert; anélkül hogy tudta volna, mit tesz, elindult, s az asszony vállára tette a kezét. Amint testük érintkezett, helyreállt a tudati kapcsolat: a sovren felfogta Wynn érzéseit, aki nyomban reagált közelségére… Zar saját reakciója oly erőteljes volt, hogy még a lélegzete is elakadt.

– Wynn… – kezdte tétován. – Bizonyos alkalmakkor cserbenhagynak a szavak, de már az első találkozásunkkor éreztem… valamit; hogy mit, nem tudom… – Gyengéden megcirógatta felesége arcát, végigsimított homlokán, ajkán. – Nem tudom, mit gondoljak… mit mondjak vagy tegyek…

– Azt hiszem – szólt halkan Wynn –, egy darabig nem szabadna gondolkodnod.

A kapcsolat szokásos csatornáján információ érkezett Zar tudatába: az asszony nagyon szeretné, ha végre megcsókolnák.

Megcsókolta hát.

Wynn ajka hűvös volt s édes; Zar pár pillanat múltán közelebb vonta, átölelte őt. Ahogy mind jobban belefeledkeztek, Wynn a sovren vállát, tarkóját kezdte simogatni. A kapcsolat felélénkült, s ezen a szinten állandósult… Zar tudatára ébredt, hogy Wynnek élvezetet okoz testének közelsége, s ez elmélyítette saját hasonló érzéseit.

Ne, ne! A veszedelem… – vélte hallani a belső hangot, a pillanat szédülete azonban minden megfontolást elsöpört. Zar hátrább húzódott, Wynn arcát, haját, kis kerek füleit csókolta. Wynn halkan, el-elfúló hangon a nevét suttogta. Zar végigjárta ajkával állcsontja vonalát, torkát; az asszony szíve hevesen vert. Kapcsolatuk most egyesítéssé mélyült, a veszélyt szajkózó hang elhallgatott; Zar homályosabban érzékelte tulajdon személyiségét is – hamarosan jelentőségét veszítette minden, azt az egyet kivéve, hogy a karjaiban tartja szerelmesét.

– Wynn… – suttogta.

Szeretlek.

A szó persze nem hangzott el, Zar azt sem tudta, melyikük gondolt rá előbb. Mikor felemelte a fejét, s kérdőn pillantott Wynnre, az asszony ugyancsak szavak nélkül felelt, s ismét magához vonta. A csók olyan intenzív érzést szabadított el bennük, mely minden más vágyat kioltott – a teljes testi-lelki egybeolvadás ösztönös igényét kivéve.

A hatalmas mennyezetes ágy lepedője mintha jégből lett volna, Zar azonban tudomást sem vett e megrázkódtatásról; számára csak Wynn létezett. A szeretkezés megrázta, elemésztette, kiölte belőle a halál árnyékának emlékét is – egészséges kimerültséget érzett csupán, s végül álomba merült…

 

Mikor Wynn felébredt, azonnal eszébe jutott, hol van… Az a kapcsolat, melyet Zarral kialakított, álmában sem enyészett el, noha elhalványult kissé: most melegen izzó zsarátnok volt csupán a tudatában. Wynn ásított, kinyújtóztatta tagjait, aztán ismét álláig húzta a takarót – az ágy függönyét egyiküknek sem jutott eszébe összehúzni, a tűz rég kialudt, a szoba kihűlt.

A takaró alatt, Zar oldalán azonban meleg volt… Wynn elmosolyodott, a férfi felé fordult. Zar felhúzott térdekkel feküdt, fejét karja hajlatában nyugtatta, légzése halk volt, egyenletes. Wynn érdeklődve figyelte. Eszébe jutott Nahral, aki álmában mindig fiatalabbnak látszott – Zar ezzel szemben pontosan úgy festett most is, mint egyébként. Homlokán egy-egy barázda, képén elszántság – mintha valami problémára koncentrálna ilyenkor is.

Vajon hány óra lehet? A reggel elmúlt már, az egyszer biztos… Az ablak előtt összehúzták a függönyt, a réseken azonban így is áttűzött a nap. Wynn halványan emlékezett rá, hogy mielőtt álomba merült, még látta a szürkés hajnali fényt. Dél lehet – gondolta, aztán némiképp döbbenten állapította meg: még egy napja sincs, hogy megismerkedett azzal a férfival, akinek az oldalán hever.

Az elmúlt nap eseményei – a támadás, az első találkozás, a tanácskozás, a kézfogó – ott kavarogtak az agyában, beleszédült. – Mintha én is átugrottam volna azon az időkapun, amiről beszélt; mintha felettem is évek múlnának el minden szívdobbanásra…

Wynn igyekezett elképzelni azt a világot – azt az univerzumot –, ahol az emberek hatalmas űrszekereken csillagról csillagra utaznak. A dolgozószobában látott festmény, amely úgy nyugtalanította, az Enterprise nevű űrszekeret ábrázolta. Zar elmondta, hogy az Enterprise nagyon gyors: egyetlen szempillantás alatt képes körülrepülni saját világukat, melyről egyébként az állította, gömbölyű. Zar pedig a férje… Az elméjébe lát, hazugságról kettejük közt szó nem lehet, hinnie kell hát neki. Persze nem ment könnyen.

A férfi megmoccant, azután halk mordulással tovább aludt. Fekete hajának tincsei közt Wynn tisztán látta fülének hegyét.

Olyan furcsa néha, olyan idegen… S mégis: az éjszaka eggyé váltunk! – Az emlék hatására ismét úrrá lett rajta a vágy. Óvatosan kinyújtotta a kezét, egyujjnyira megközelítette Zar vállát. Bár nem érintette, érezte testének melegét – a férfi teste melegebb volt az övénél, akárha láz gyötörné, Wynn azonban tudta, nála ez a normális állapot.

Mi vár ránk? – töprengett. Elmegy vajon, hogy rendbe hozza azt az időistent, az Őrzőt? S ha eltávozik, vajon visszatér-e hozzám? S akarom-e egyáltalán, hogy visszatérjen, mikor itt a halál les rá?

Lelki szemei előtt megjelent az Ashmarától eredő szörnyű látomás, szeme könnybe lábadt tőle. Óvd meg, úrnőm, kérve kérlek! Bizonyára okod volt rá, hogy egymás karjába vezess minket… Okod volt rá, tudom! Bár ilyen biztos lennék abban is, hogy amit múlt éjjel tapasztaltam, igazi sugallat volt! Hogy ha Spockkal és társaival tart, életben marad.

Aztán eltöprengett, csakugyan azt jelentette-e a sugallat, hogy Zar kizárólag apja idejében lehet biztonságban… Meg kéne győznöm, hogy menjen, s vissza se jöjjön többé. De ha sosem láthatom többé…

Torka fájdalmasan összeszorult. Erősnek kell lennem! – gondolta. Ashmara tudatta velem, hogy csak akkor marad életben, ha nem tér vissza – rá kell hát vennem Zart, hogy a jövőben maradjon!

Mintha döntésével valamiféle jelzést adott volna, Zar felébredt. Pár pillanatig csak hevert, némán nézte az asszonyt, szürke szeme homályos volt. Azután kinyújtotta a kezét, s megcirógatta Wynn haját.

– Nem is tudom, mit mondhatnék, úrnőm. Végtére is, nem üdvözölhetlek oly formálisan, ahogy egy idegen hatalom követét általában szokás…

Wynn kuncogott.

– Akkor hát félre a hivataloskodást! Jó reggelt, uram! – már amennyiben reggel van még, amiben kételkedem.

– Jó reggelt! – felelte Zar engedelmesen. – Jól aludtál?

– Nagyon jól – mondta Wynn komolyan. – Mi egyebet tehettem volna? Igencsak kifárasztottál.

A férfi tenyerébe támasztotta állát, felhúzta szemöldökét.

– Én fárasztottalak ki téged? Azt hittem, Ashmara ki nem állhatja a hazugokat…

– James Kirknek legalábbis ezt mondtam – mosolygott Wynn, aztán nyújtózkodott, s örömmel töltötte el a tudat, hogy a sovren gyönyörködik a takarón átsejlő testében. – Még ma fel kell kerekedned velük?

– Ha elhatározom magam. Még nem döntöttem el, velük tartok-e…

– Menned kéne. Menned kell!

– Elmondták, hogy egy telepata – így nevezik a magunkfajtát apámék idejében – majdnem az életével fizetett, mikor próbát tett az Őrzővel. Mi lesz, ha elmegyek, és sosem térek vissza?

Wynn mély lélegzetet vett, beléhasított a fájdalom, de valahogy mégis sikerült egykedvűséget színlelnie.

– Akkor legjobb tudásom szerint uralkodom majd Új-Araen felett helyetted is, uram… – A hasára pillantott. – S ha az égiek is úgy akarják, fiunk vagy leányunk követ majd a trónon.

Zar nem moccant, s Wynn világosan érzékelte döbbenetét, noha testük épp nem érintkezett.

– A gyermekünk? Lehetséges ez?

Az asszony incselkedőn pillantott rá.

– Máris elfelejtetted, hogy… Ez fáj!

Zar hirtelen felült. Arca kemény, mint a kő, ajkán merev mosoly.

– Úgy értem, biztos hogy ez volt… ez volt a megfelelő idő?

Wynn döbbenten és aggodalmasan tekintett rá. Vajon mi baja?

– Igen – mondta. – S nem vettem be olyan szert, mely megakadályozza a fogantatást. Ha Ashmara is úgy akarja, minden bizonnyal sikerül… – Ő is felült, álláig húzta a takarót, haja a vállára hullt. – Miért nézel rám így, Zar?

Érzékelte a férfi szívét megdobogtató félelmet, még mielőtt kinyújtott kézzel megérintette volna. Amint egymáshoz értek, az érzés úgy felerősödött, hogy Wynn lélegzete elakadt.

– Beszélj, kérlek! Mi a baj?

A férfi nyelt egyet. Wynn érezte, minden erejét összeszedi, hogy leküzdje félelmét.

– Araen – szólt halkan a sovren. – Arra gondoltam, hogyan halt meg…

Wynn a fejét rázta.

– Múlt éjjel láttam őt az elmédben, uram; alacsony, törékeny asszony volt, ugye? Kicsiny, nem különösebben erős…

Zar bólintott.

– Alig ért a mellem közepéig.

– S a leányka az első gyermeke volt, igaz?

A férfi ismét bólintott, nem fordult feléje.

– Kedvesem – mondta Wynn, Zar állat simogatva. – Nézz csak rám! Népünk asszonyai magasabbak, erőteljesebbek e völgy lakóinál. Én még az enyémek közt is magasnak számítok. Vagyok akkora, mint Cletas vagy McCoy. Törékenynek se nevezhet senki. Egy egészséges gyermeket a világra hoztam már… vajúdásom fél napig sem tartott. Bízz bennem: mint gyógyító és bába, konyítok az ilyesmihez. Megértem félelmedet, de nem osztozom benne. A kockázat semmiségnek rémlik az örömhöz képest, amit gyermekünk jelent majd nekem!

– De… – kezdte Zar, azután elhallgatott, s vállat vont. – Meglehet, igazad van.

Wynn azonban biztos volt benne, hogy nem sikerült meggyőznie. Eltöprengett, folytassa-e, azután letett róla. Zar belátja majd, hogy félelme alaptalan volt. Nem lesz semmi baj.

Nézte a férjét a félhomályban, felidézte magában izmos teste érintésének emlékét. A férfi bőre sima volt, de akadtak rajta hegek is. Megannyi heg… Nem sok harcos dicsekedhetett ennyivel.

Tétován megérintette Zar jobb vállát, végighúzta rajta mutatóujját, érezte a szabálytalan alakú, kemény peremű heget.

– Ezt hogy szerezted?

A férfi lepillantott, felhúzta szemöldökét.

– A fognyomokra gondolsz? – érdeklődött komolykodón. – Valaki nyilván megharapott.

Wynn elnyomott egy mosolyt, sértődöttséget színlelt.

– Erre gondolok itt!

– Egy bandita lándzsájának nyoma. Ezt követően határoztam úgy, nem várhatok tovább a láncing felfedezésével… – Wynn értetlen pillantása láttán hozzáfűzte: – A láncing acélszemekből készült védőöltözet. Acélból van a kardom is. A láncing sokkal jobb a rétegzett bőrnél, még a pikkelyvértnél is. Kiállja a bronzfegyverek csapásait.

Wynn képzelete meglódult.

– Van még ebből a fémből? Csapataink hasznát látnák…

– Kétszáz-egynéhány emberednek adathatok acélkardot – mondta Zar. – Vagy háromszáznak jut acél lándzsahegy – több nincs. Kovácsaim hónapok óta éjjel-nappal dolgoznak: láncingeket, fegyvereket kovácsoltak az enyémeknek.

– Nekünk is vannak kovácsaink – mondta Wynn. – Elsajátíthatják az új fém megmunkálásának fogásait a tieidtől?

– Ha túlélem ezt a csatát, magam tanítom majd őket – felelte Zar. – Mit gondolsz, mikor indul a támadás?

– Amint a Vörös-folyam gázlója harci szekerekkel is járhatóvá válik, az asyrik és a kerrenek jönni fognak – suttogta Wynn. – Holnap, legkésőbb holnapután.

– Az én kémeim is erre következtetnek – mondta a sovren. – Moorgate mezején ütközöm meg velük. Tervezett csapatmozdulataimhoz helyre van szükség.

Wynn színlelt rosszallással tekintett rá. Kezét továbbra is a vállán nyugtatta. – Taktika, csatatervek… Micsoda témák ezek az ágyban, a kézfogó másnapján?

Zar halványan elmosolyodott, kisimította a rakoncátlan fürtöket Wynn homlokából, azután megcsókolta a nyakát a kulcscsont felett.

– Wynn… őrült javaslatot tettem neked tegnap ilyentájt. Miért fogadtad el?

Az asszony közelebb húzódott hozzá, mellére hajtotta a fejét.

– Nem tudom… Nem azért, mert jóképű vagy, az biztos! – Hallotta, hogy a férfi kuncog. – Komolyra fordítva – folytatta –, nem könnyű ezt szavakba önteni. Már találkozásunk pillanatában éreztem, valami összeköt bennünket… Minket ugyanabból a fából faragtak. Megmunkálás dolgában különbözünk talán, másban aligha. Eleinte nem akartam ebbe belenyugodni… de mindvégig tudtam.

Zar átölelte.

– Akárcsak én. De csak akkor ébredtem rá, mikor apád úgy intézte, hogy megcsókoljalak.

– Dühös voltam rá emiatt – idézte fel Wynn.

– Láttam rajtad.

– Segítesz apádnak, uram?

A férfi mélyet sóhajtott, még szorosabban tartotta Wynnt.

– Igen. Most már nincs más választásom.

– Örülök, hogy így döntöttél… – Wynn lehunyta a szemét, s arra gondolt, hogy hamarosan – túlságosan hamar – fel kell majd kelniük, Zarnak el kell mennie, s hogy talán sosem találkoznak többé. Ne töprengj! – parancsolt magára keményen, s figyelmét a férfi meleg bőrére, fekete hajának csiklandó szálaira összpontosította. Átadta magát a pillanatnak, igyekezett úgy érezni (s ez csaknem sikerült is), hogy a perc soha, de soha nem ér véget.

 

Zar a dolgozószobájában üldögélt az asztalánál, az ellátmánylistákat is böngészte, mikor Cletas tisztelegve belépett.

– A felderítők legfrissebb jelentése, Felség!

– Remek. Két órán belül minden osztagparancsnok gyűljön össze itt megbeszélésre. Madon, Heldeon, Wynn úrnő és a danreg tisztek is csatlakoznak majd… – Átvette a pergament, tanulmányozni kezdte. – Tehát a gázló ma még nem járható. Hogyan fogadta Heldeonnal kötött szövetségünk hírét Rorgan és Laol?

A Hadban Második elvigyorodott.

– A várakozásnak megfelelően. Állítólag egész éjszaka ordítoztak.

– Jó. Ha egymást marják, legalább nem készítenek haditervet. Mi a helyzet a katapultokkal?

– Kettő már a helyére került, két másikat ma délután indítunk el. Kettő megy majd éjszaka.

– A talaj?

– Gyorsan szikkad. A lovasság késő délutánig gyakorlatozni fog.

Zar kifújta tüdejéből a levegőt.

– Nos, azt hiszem, felkészültünk, amennyire felkészülhettünk. Hozasd elő a tartalék acélfegyvereket, s oszd ki őket Wynn úrnő válogatott embereinek!

– Igenis, Felség… – Cletas tétovázott. – Jut eszembe, nem találkoztam még asszonyoddal a nap folyamán. Heldeon reggel leküldte a szolgálóit, ők azt mondták, nincs a szobájában. Tudod-e, merre jár, uram?

A sovren felpillantott. Hirtelen eszébe ötlött, ki is volt az, aki megmutatta Wynnek az ő szobájába nyíló ajtót.

– Épp fürdik – mondta nyugodtan. – Nálam.

– Értem… – mormolta Cletas jól színlelt közönnyel. Zar felvonta a szemöldökét, kérdőn pillantott helyettesére.

– Mit értesz, Cletas?

– Semmit, uram – sietett biztosítani a Hadban Második. – Amolyan szófordulat volt csupán…

Kínos helyzetéből a kopogtatás mentette ki. „Majd később számolunk!” – ilyesfélét sugallt a sovren pillantása.

– Itt jön Zaylenz, Yarlev, Ingev, Reydel és Trebor Damas – mondta. – Ide kérettem őket. Beszélnünk kell, még az eligazítás előtt. Fontos mondanivalóm van valamennyiőtök számára.

 

Dr. McCoy izgatottan vigyorgott.

– Tehát velünk tartasz! Nagyszerű! Tudtam én, hogy hallgatsz az okos szóra… Várj, rögtön szólok Jimnek és Spocknak!

Zar felemelte a kezét.

– Ne olyan gyorsan, Leonard! Amint beszéltem a danreg tisztekkel, veletek tartok, s igyekszem kapcsolatba lépni az Őrzővel. De ha végzek, visszajövök, és megvívom a csatát.

McCoy úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna. Csak ült és pislogott, végül mély lélegzetet vett, igyekezett megtalálni a megfelelő hangot.

– Miért, Zar? Hisz tudod, mi vár rád…

A sovren ajkának ívelése elszántságról tanúskodott.

– Talán. De nagyon is elképzelhető, hogy most, a figyelmeztetés után képes leszek valamiképp elkerülni a bajt. Wynn szerint van rá esély.

– Azt akarod mondani, hogy egy barbár papnő babonás halandzsájára alapozva teszed kockára az életedet? – kérdezte McCoy a lehető legmetszőbb tónusban.

A sovren szürke szeme már-már színtelennek tetszett a napfényben.

– Vissza kell térnem ide – ismételte. – S ne feledd, hogy a feleségemről beszélsz, Leonard.

– A fenébe! Pont olyan makacs vagy, mint az apád! – dühöngött McCoy, öklével az asztalra csapva. – Mi köt téged ide? Vagy egyszerűen messiáskomplexusban szenvedsz?

Zar ajka vonássá keskenyedett.

– Épp erről szerettem volna beszélni veled, doki. A segítségedet szeretném kérni.

Az egészségügyi tiszt nagy lélegzetet vett, aztán lassan kiürítette a tüdejét.

– No jó – mondta végül. – Mit tehetek érted?

– Ha visszatérünk az Enterprise-ra, kérlek, sterilizálj!

– Hogy sterilizáljalak? – visszhangozta McCoy értetlenül. Eszébe jutott Nomád, az eszelős kis robot, amely egy egész naprendszerre való értelmes lényt pusztított el, mert történetesen „sterilizálásra” programozták. Kis híján valamennyiüket megölte. – Hogy érted ezt?

– Mégis, mire gondolsz? – kérdezett vissza Zar, aki kezdte elveszíteni önuralmát. – Nem volt alkalmam elsajátítani a vulkáni biokontroll módszerét. Ezért szeretném, ha megtennéd a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy ne lehessenek utódaim… hogy ne lehessek többé apa. Fogalmazzak tán még ennél is konkrétabban?

– Oké, oké, értem én, mit akarsz… Csak azt nem, miért!

A sovren kerülte a doktor tekintetét.

– Féltem Wynnt.

McCoy hátradőlt a székében, a homlokát ráncolta. – Ohó! Kezdem már kapiskálni… Ennyit az érdekházasságról.

– Szeretném továbbá, ha még ma megvizsgálnád a trikordereddel – folytatta Zar egykedvűen. – S adj neki valamit, ha szükséges.

– Micsodát?

– Valami fogamzásgátlót, a fenébe is! – csattant fel Zar. – Muszáj!

A doktor előrehajolt. – Ördögöt! Jogod van ahhoz, hogy szabadon dönts a sorsodról – akárcsak Wynnek. Felteszem… van okod a félelemre.

A sovren összeszorította az ajkát, s bólintott.

– No és hogy áll a kérdéshez Wynn? Szeretne gyereket?

– Szeretne. És szülhet is – csak épp nem tőlem. Választhat, akit akar, de én… Velem valami nincs rendjén. Úgy értem, genetikusan.

– Húsz éve, mikor megvizsgáltalak, nem volt semmi bajod.

– Valami hiba csúszhatott a vizsgálati eredményekbe. Araen… – Zar nagyot nyelt, igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Araen a szülésbe halt bele.

– Gyanítottam.

– Elvesztettem a lányomat is. Csak pár óráig élt. A fajkeveredés volt az oka, azt hiszem. Hibásak a génjeim…

– Ebben több ok miatt kételkedem – mondta halkan a doktor. – Először is: problémamentes volt-e Araen terhessége?

– Úgy tudom, igen… Úgy értem, abból, amit a bábáktól hallottam, s amit a könyvekben olvastam, erre kellett következtetnem. A feleségem sosem volt különösebben erős. Apjától tudom, hogy sokat betegeskedett. De oly vidám volt, oly gondtalan – nem is hitte az ember…

– Hát a szülés?

– Nem sikerült – mondta remegő hangon Zar. – Két napon át vajúdott. Amint a fájások elkezdődtek, rosszullét fogott el, tudod miért… és megértettem… – Nagy levegőt vett, a torkát köszörülte. – A bábák minden tőlük telhetőt elkövettek, a szülőcsatorna azonban csak pár centiméternyit tágult. Végül, mikor Araen kómába esett, s tudtam, mindenképp meg fog halni, megtettem, amiért órákon át könyörgött: fogtam a késemet, és elvégeztem a császármetszést. Nehéz volt elég mélyre vágni… Elég vért láttam az ütközetekben, de ez…

– Értem. Nyugodj meg, fiam… – szólt McCoy, s közben majd megszakadt a szíve. – De miből gondolod, hogy a te hibád? Talán torz volt az újszülött?

Zar kezébe temette az arcát, nem nézett fel. – Úgy látszott, nincs vele baj. De nem tudott lélegezni.

– Kicsi volt? Koraszülött?

– Nem. A bábák azt mondták, épp akkora, amekkorának lennie kell.

– Nos hát… Elég nehéz persze így utólag pontos diagnózist felállítani, mégis, úgy vélem, a gyermek túl nagy volt, nem fért át a szülőcsatornán. Szokványos probléma ez, s nem meglepő, hisz Araen kis termetű asszony volt. Az újszülött ereje nyilván elfogyott a hosszas vajúdás alatt.

Zar szótlanul nézett fel rá.

– Figyelsz egyáltalán? – A doktor a fiatalabb férfi szemébe nézett. – Rájöttem itt valamire, amit korábban nem tudtam. E világ lakói minden valószínűség szerint ugyanabból a genetikai állományból valók, mint a vulkániak és a rigeliek… – McCoy sietve ismertette Spock elméletét.

Zar eltöprengett.

– Ez sok olyasmit is megmagyaráz, amit kezdettől különösnek találtam. Meglepett például, hogy az emberek vére zöld. Ilyesmit azelőtt sosem láttam…

– Ami a legfontosabb, nincs okod feltételezni, hogy képtelen vagy egészséges utódot nemzeni Wynnel – szögezte le McCoy. – Arról, ami Araennel történt, nem valamiféle kromoszómahiba tehet. Ami történt, tragédia, de nem felel érte senki. Ha kívánod, odafenn elkészítem a teljes genetikai térképedet, de a válasz holtbiztosan ugyanez lesz. És – fejezte be vigyorogva – ha ragaszkodsz hozzá, természetesen megteszem, amire kértél. Egyetlen tűszúrás…

– Hát Wynn? Mi van, ha máris…

– Ha teherbe esett, s ha szülni akar, vállalnia kell a kockázatot. A tegnapi vizsgálat alapján azonban csak annyit mondhatok, ne aggódj! Erős, egészséges asszony… – Bátorítóan mosolygott.

Zar bólintott, de McCoy tudta, hogy nem sikerült meggyőznie. – Rendben van. Köszönöm, Leonard…

– Szívesen, fiam! – A doktor felállt. – Szólok Kirknek és Spocknak, hogy randevúnk van azzal a rendetlenkedő időkapuval…

 

James T. Kirk belépett a közös helyiségbe, s ott találta Spockot: a vulkáni az ablaknál állt háta mögött összekulcsolt kézzel.

– Az Öreg épp az imént szólt, hogy Zar velünk tart, s megpróbál kapcsolatba lépni az Őrzővel!

A vulkáni megfordult. Arca sátáni maszk benyomását keltette a lenyugvó nap rőtes fényében.

– Ha jön, velünk is marad?

Kirk kelletlenül ingatta a fejét.

– Azt mondja, a csata kezdete előtt visszatér Új-Araenbe. Nem akarja elmulasztani…

Spock félrenézett, ajka vonássá keskenyedett:

– Ehhez joga van.

Kirk bólintott.

– Talán mégis rábeszélhetjük, hogy velünk maradjon. Ha elérjük, hogy egy-két napot az Enterprise-on töltsön… Emlékszel, hogy tetszett neki a hajó?

– Emlékszem. De azt is tudom, hogy Zar kivételesen makacs ember.

Kirk a torkát köszörülte.

– Nos… „az alma nem esik messze a fájától”, tartja a mondás… – A vulkáni felvont szemöldöke láttán hozzáfűzte: – Ennek a feltételnek maradéktalanul megfelel.

– Arra célzol talán, hogy én magam is makacs vagyok, Jim?

– Hm… Nos, igen. Ez is jól jöhet olykor – mondta Kirk. – A makacsságod nemegyszer megmentette az életemet.

A vulkáni ajka alig észrevehetően felfelé görbült.

– Igazad van, makacs vagyok. De az vagy te is.

– Ki? Én? – Kirk mogyoróbarna szeme elkerekedett, a tengernagy meglepetést színlelt, majd felkacagott.

– Mint rendesen, ezúttal is fején találtad a szöget.

Némán álltak, a Béta Niobe bíborszín korongját figyelték, mely lassanként leáldozott a Nagy Hósipkás mögött.

– Az Öreg aggódik Zarért – jegyezte meg egy idő után Kirk. – Azt mondja, rengeteget fáradozott, hogy kézben tartsa a dolgokat idelenn. Okos dolog vajon épp most összehozni az Őrzővel? Mi lesz, ha kiborul?

– Ezen töprengek én is – ismerte be Spock. – Különös tekintettel a D’berahannal történtekre. Zarnak nem volt könnyű dolga ezen a bolygón.

– De nem ám…

– Nekünk azonban az a feladatunk – mondta határozottan a vulkáni –, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközt igénybe véve rendbe hozzuk az időkaput. Zar kinyilvánította segítő szándékát, hagynunk kell tehát, hogy tegye a dolgát.

– Valóban – bólintott rá Kirk tétován. Habozott, azután hirtelen megkérdezte: – Spock… Eltöprengsz olykor, helyes volt-e kapcsolatba lépni vele?

A vulkáni meglepetten húzta fel a szemöldökét. A tengernagy türelmetlenül megrázta a fejét.

– Nem hibáztatlak; bizonyos szempontból nagyon is helyesen cselekedtél! Zar egyedül maradt abban a jeges pusztaságban, semmi esélye nem maradt arra, hogy normális életet éljen. De… tegyük fel, hogy normális életet él… Iskolába jár, dolgozik, barátai, rokonai vannak Kirk kibámult az ablakon, a hegy lejtőin sűrűsödő sötétségbe. – Ilyen esetben… helyesen cselekszik-e egy apa, ha felkeresi felnőtt fiát? Valakit, akit egészen addig csak egyszer-kétszer látott, s aki még csak nem is sejti, ki az apja?

Magán érezte a vulkáni átható pillantását, mégsem fordult feléje. Nem tudott moccanni.

– Nem tudom, Jim – mondta végül Spock.

– Én sem tudom – suttogta Kirk.

Egy pillanat múltán barátja megérintette a vállát.

– Jim… Segíthetnék valamiben?

A tengernagy mély lélegzetet vett, s a vulkánira tekintett. Megvonta a vállát.

– Nem hiszem, Spock. Kerítsük elő Zart, s lássunk munkához…

A sovren már végzett az eligazítással, mire a két tiszt a szobájába lépett. Heldeon kifelé tartott Madon parancsnok oldalán, közben átkarolva vezette Wynnt. A Lakreo-völgybéli és a danreg tisztek követték. Kirk és Spock biccentéssel üdvözölte a nomád törzsfőt.

McCoy a nagy intarziás asztalnál ült, Zarral beszélgetett a haditervvázlatok, térképek és ellátmánylisták takarosan feltornyozott halmai felett. Spock nyomban a felvonulási terv tanulmányozásába fogott.

– Felkészültél? – kérdezte Kirk a sovrentől.

– Már csak Wynntól kell elbúcsúznom – felelte Zar. Felállt, elhagyta a szobát, s csakhamar visszatért a főpapnővel. Kirk összehúzott szemmel figyelte őket. Nem néztek egymásra, nem érintették egymást, valami mégis megváltozott köztük a legutóbbi alkalom óta…

– Ohó! – döbbent meg a tengernagy. Gyanítom, e házasság nem névházasság többé. Ez jócskán megnehezíti a dolgot…

Fürkésző pillantást vetett McCoyra Spock feje felett, s a doktor némán bólintott.

– Indulnotok kell? – kérdezte halkan Wynn.

– Perceken belül – közölte Zar.

– Nézhetem?

Férje a fejét rázta.

– Nem hiszem, hogy helyes lenne. Az Őrző nem működik úgy, ahogy működnie kell. Esetleg téged is kiragadna innét.

Wynn felszegte az állat.

– Értem… – Tétovázott, azután nyugodt hangon folytatta: – Uram, mindvégig azt reméltem, idejekorán megtudom Ashmarától, biztonságos-e visszatérned, avagy sem. Az istennő azonban hallgat, így nem tudom, mit tanácsolhatnék, hogy a javadat szolgáljam. Neked kell döntened.

– Ne aggódj – mondta gyengéden Zar. – Visszajövök… – Felemelte kezét, megsimogatta az asszony arcát. Wynn elfordította a fejét, és belecsókolt a tenyerébe.

– Tudom – felelte nyugodtan, aztán sarkon fordult, s felemelt fejjel elhagyta a szobát.

Zar csak állt, s nézte, míg az őr be nem csukta az ajtót. Akkor Kirkhöz fordult.

– Rendben. Gyerünk!

A tengernagy hajdani első tisztjére sandított, aki mindegyre a haditervet bújta. Jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, s mivel a vulkáni nem reagált, csizmás lábával odébb lökött egy széket.

– Spock?

A vulkáni felpillantott.

– Igen, tengernagy?

– Ideje mennünk. Az univerzumot meg kell menteni!