London. Szoba a
Towerben.
Clarence és Brakenbury jönnek.
BRAKENBURY.
Kegyelmes úr, ma mért oly szomorú?
CLARENCE.
Oh! szomorú egy éjt töltöttem én,
Rémálmok és rút ábrákkal teli:
A mily igaz jó keresztyén vagyok,
Ily éjszakát nem töltenék, habár
A jó napok világát szerzené meg,
Oly szörnyü irtózattal mult el az.
BRAKENBURY.
Mi volt az álma? kérem, mondja el.
CLARENCE.
Úgy rémle, a Towerből megszökém,
S hajóra szálltam, hogy Burgundba menjek;
S társul velem volt öcsém Gloster is,
Ki a szobámból felcsalt a födélre
Sétálni: onnan néztük Angliára,
S felhoztuk a multaknak sok baját,
Mely a York- s Lancaster-háborúk alatt
Ránk nehezült. A mint így lépdegéltünk,
A födezet szédítő padlatán,
Úgy rémle, Gloster megbotlott, s lebukva,
Engem (ki feltartottam) a hajóról,
Le a zajongó tengerárba rántott.
Oh ég! mi kínnak tetszett megfuladnom!
Fülembe szörnyen zuhogott a víz!
Szememben a halál bősz képei!
Úgy rémle, látok ezer szörnyü roncsot,
Látok halaktól rágott ezreket;
Sok rögaranyt s nagy horgonyt, gyöngyrakást,
És drágakövek s ékeknek halmazát,
Elszórva mind a tenger fenekén.
Egy része holtak kaponyáiban volt;
S az üregekben, hol hajdan szemek
Lakoztak (mintegy a szemek gunyára)
Most csillogó kövek fészkeltenek,
S kaczérul nézve a mélység iszapját,
Kicsúfolák az elszórt csontokat.
BRAKENBURY.
S volt a halál perczében ideje
Kémlelni a mélység e titkait?
CLARENCE.
Úgy rémle, volt, s folyvást erőködém
Kiadni lelkemet; de az irígy ár
Lefogta lelkem’, s nem bocsátta el
A tág, üres, szabad léget keresni;
Lihegő testemben elfojtotta, mely
Majd szétrepedt, hogy a tengerbe pökje.
BRAKENBURY.
S ezen halálvergődésből nem ébredt?
CLARENCE.
Nem, nem, az élten túl is tarta álmom:
Oh! ekkor indult meg lelkem viharja!
Úgy rémle, átkelék a bus folyón,
A zord hajóssal, kit költők leirnak,
Az örök éj honába. A legelső,
Ki ott köszönté vándor lelkemet,
A nagyhirű Warwick, ipam vala.
Így szólt: „Mily ostort szabhat e sötét hon
Álnok Clarencre, a ki hitszegő volt?”
És azzal eltünt. Aztán jött lebegve
Egy angyal árnyék, világos haja
Vérrel keverve, s így kiálta fel:
„Clarence jő, hitlen, csalfa, ingatag Clarence,
A ki legyilkolt Tewksbury-mezőn:
Vigyétek, furiák! kinpadra véle!”
S úgy rémle, a rossz lelkek legiója
Körülvesz; és oly dühkiáltozást
Orditozott fülembe, hogy a zajra
Szörnyedve ébredtem, s egy ideig még
Azt kelle hinnem, poklokban vagyok:
Az álmom oly rettentő bényomást tett.
BRAKENBURY.
Uram, hogy így elrémült, nem csoda:
Én borzadok, hogy elbeszélni hallom.
CLARENCE.
Ah, őröm, őröm! én e dolgokat,
Mik lelkem ellen bizonyitanak,
Edvárd miatt tevém: s lásd, hogy jutalmaz!
Oh ég! ha nem hajolsz buzgó imámra,
S rossz tetteim’ boszulni akarod,
Csak engem érjen haragod! kiméld
Ártatlan nőmet s árva gyermekim’! –
Kérlek, foglár, maradj kissé velem;
Lelkem nehéz, szeretnék elnyugodni.
BRAKENBURY.
Meglesz, mylord; nyugodjék csöndesen. (Clarence nyugodni karszékbe dől.)
Búgond időt s nyugórát megzavar,
Reggé az éjt, s a délt éjjé teszi.
A fejedelmek dicsőségei
Üres czimek, külfény bel hányatásért;
Nem érezett képzelmekért, szünetlen
Gondok világát érzik többnyire:
S minden különbség, a nagyok czime
S a kis nevek közt, a hir felszine.
A két Gyilkos jön.
1. GYILKOS.
Hó! ki van itt?
BRAKENBURY.
Mit akarsz, ficzkó? hogy jösz ide?
1. GYILKOS.
Clarence-szel akarok szólani, s a lábamon jövék ide.
BRAKENBURY.
Mit? ily röviden?
2. GYILKOS.
Uram, jobb ekként, mint unalmasan. –
Mutasd a megbizást, s többet ne szólj.
(Iratot ad át Brakenburynek, ki azt
elolvassa.)
BRAKENBURY.
Azt rendelik, hogy Clarence herczeget
Azonnal adjam a ti kezetekbe;
Mi ebben a czél, azt nem kutatom,
Hogy szándokukban büntelen maradjak.
Ott van az alvó herczeg, s itt a kulcsok.
Megyek a királyhoz, megjelenteni,
Hogy nektek adtam át tisztségemet.
1. GYILKOS.
Tegye, uram: mert azt bölcsen cselekszi.
Isten velünk. (Brakenbury el.)
2. GYILKOS.
Hogyan, álmában szúrjuk le?
1. GYILKOS.
Nem; azt mondaná, ha ébred, gyávaság volt.
2. GYILKOS.
Ej, hisz nem ébred az utolsó itéletnapig.
1. GYILKOS.
De akkor azt mondaná, álmában szúrtuk le.
2. GYILKOS.
Ez a szó említése, itélet, olyan furdalásfélét költött bennem.
1. GYILKOS.
Mit? félsz?
2. GYILKOS.
Nem megölni: arra felhatalmazásunk van; hanem elkárhozni: ez ellen
nem véd semmi felhatalmazás.
1. GYILKOS.
Azt hittem, el vagy tökélve.
2. GYILKOS.
El, hogy élni hagyom.
1. GYILKOS.
Visszamegyek Gloster herczeghez, s megmondom ezt neki.
2. GYILKOS.
Ne, kérlek, várj kissé: remélem, e felbuzgó kedély elmúlik tőlem;
nem szokott nálam tovább mulatni, mint huszat olvasok.
1. GYILKOS.
Hát, hogy érzed most magad’?
2. GYILKOS.
A lelkiösmeret némi söpreje még mindig van bennem.
1. GYILKOS.
Jusson eszedbe a díj, ha megtettük.
2. GYILKOS.
Teringettét! meghal: a díjt feledtem.
1. GYILKOS.
Hol van most lelkiösmereted?
2. GYILKOS.
Oh! Gloster herczeg erszényében.
1. GYILKOS.
Ha kinyitja erszényét, hogy a díjt kifizesse, lelkiösmereted
kirepül.
2. GYILKOS.
Se baj; hadd fusson: kevés vagy senki sem akad, ki megtartsa.
1. GYILKOS.
De hátha ismét beállít nálad?
2. GYILKOS.
Mit sem akarok róla tudni: az ember gyáva lesz vele: az ember nem
lophat, hogy be ne vádolja; az ember nem esküdhetik, hogy torkára
ne fojtsa; az ember nem fekhetik felebarátja felségénél, hogy el ne
árulja. Ez egy buta, szégyenlősképű szellem, mely az ember keblében
turkál; az embert tele tömi nehézségekkel: egykor arra vett, hogy
visszaszolgáltassam az aranynyal teli erszényt, melyet véletlenűl
találtam. Mindenkit elkoldusít, ki tartogatja; minden városból s
helységből kikergették, mint veszedelmes dolgot; s minden ember, a
ki jól akar élni, azon van, hogy önmagára bízza magát, s nélküle
él.
1. GYILKOS.
Teringettét! épen most csíp nyakon, s rábeszél, hogy ne öljem meg a
herczeget.
2. GYILKOS.
Fogd le az ördögöt benned, s ne higy amannak: be akar hozzád törni,
hogy sohajtasson.
1. GYILKOS.
Kemény a természetem, nem bír velem.
2. GYILKOS.
Úgy beszélsz, mint talpra esett ficzkó, a ki kényes hírnevére. Nos,
hozzá kezdjünk?
1. GYILKOS.
Üsd nyakszirton a kardmarkolattal, aztán dugd a malvaziai hordóba a
szomszéd szobában.
2. GYILKOS.
Oh, fölséges-gondolat! mártást csinálok belőle.
1. GYILKOS.
Csitt! ébred.
2. GYILKOS.
Üsd.
1. GYILKOS.
Nem, hadd szólunk vele.
CLARENCE.
(Ébredve.) Hol vagy, őröm? Adj egy
pohár bort.
1. GYILKOS.
Lesz elég borod, uram, mindjárt.
CLARENCE.
Isten nevére, ki vagy?
1. GYILKOS.
Ember, mint te.
CLARENCE.
De nem, mint én, királyi ág.
1. GYILKOS.
Te sem, miként mi, hű jobbágy.
CLARENCE.
Szód mennydörgés, szemed alázatos.
1. GYILKOS.
Szóm a királyé, szemem az enyém.
CLARENCE.
Homályosan, mégis halálosan szólsz!
Szemetek ijeszt: mért vagytok haloványak!
Ki küld ide? mért jöttetek?
KÉT GYILKOS.
Hogy, hogy, hogy –
CLARENCE.
Megöljetek?
KÉT GYILKOS.
Igen, azért.
CLARENCE.
Alig van szívetek kimondani,
Megtenni hát hogy volna szívetek!
Barátaim, mivel bántottalak meg?
1. GYILKOS.
Minket nem bántál meg, de a királyt.
CLARENCE.
Irántam újra megengesztelődik.
2. GYILKOS.
Soha, mylord: azért készülj halálra.
CLARENCE.
Emberlakott világból küldnek-e
Megölni ártatlant? Mi a bünöm?
Hol a bizonyság, mely vádolna engem?
Végzést minő esküdtek adtak át
A zord birónak? ki itélte el
Szegény Clarencet a keserü halálra?
Míg a jog folyta nem marasztal el,
Halállal fenyegetni jogtalanság.
Intlek, ha Krisztus drága vére által,
Mely értünk omla, megváltást reméltek,
Távozzatok, s hozzám ne nyuljatok.
Mit tenni készültök, kárhozatos.
1. GYILKOS.
A mit teszünk, parancsból teszszük azt.
2. GYILKOS.
S ki azt parancsolá, az a király.
CLARENCE.
Tévedt vazallok! a királyok nagy
Királya törvénylapján rendeli,
Ne ölj: e szent parancsból csúfot űzve,
Ti végre emberét hajtjátok-e?
Vigyázzatok: boszút tart ő kezében,
S lesujtja, kik törvényét megszegik.
2. GYILKOS.
E visszatorlást sujtja most fejedhez,
Esküszegésért s gyilkosságokért.
Megáldozál reá, hogy a viszályban
A Lancaster-ház mellett fogsz küzdeni.
1. GYILKOS.
S mint áruló Isten nevéhez, az
Esküt megtörve, hitszegő vasaddal
Felmetszted a belét urad fiának.
2. GYILKOS.
A kit szeretni s védni esküvél.
1. GYILKOS.
S te ránk idézed Isten szent parancsát,
Melyet te ily nagy mértékben törél meg?
CLARENCE.
Ah! e rosszat ki kedveért tevém?
Edvárdért, bátyámért, az ő ügyében.
Hogy ezért megöljetek, nem küldhet ő:
E bünnel ő úgy van terhelve, mint én.
Isten ha e tettért boszút akar,
Tudjátok, oh! hogy majd nyilván teszi;
Hagyjátok e pert hatalmas kezén:
Szüksége görbe vétkes utra nincs,
Hogy verje azt, ki megbántotta őt.
1. GYILKOS.
Tehát mi tőn vérszolgává, midőn
Delin virágzó jó Plantagenetet,
A fejdelem sarját meggyilkolád?
CLARENCE.
Bátyám szeretete, ördög és dühöm.
1. GYILKOS.
Bátyád szeretete, tisztünk s vétkeid
Idéztek most e helyre, hogy levágjunk.
CLARENCE.
Ha szeretitek őt, ne gyülöljetek:
Testvérem ő, s én szivből szeretem.
Ha bért igértek, úgy csak menjetek,
Úgy én Gloster öcsémhez küldelek,
Ki éltemért nagyobb jutalmat ád,
Mint Eduárd halálom híreért.
2. GYILKOS.
Csalatkozol; Gloster öcséd gyülöl.
CLARENCE.
Oh, nem; szeret, becsben tart. Menjetek
Csak tőlem hozzá.
KÉT GYILKOS.
Ej, azt teszszük is.
CLARENCE.
Mondjátok el, midőn atyánk, nemes York,
Győztes kezével hármunkat megáldott,
Nem volt eszében ily tépett barátság:
Hozzátok ezt fel, és ő sirni fog.
1. GYILKOS.
Krokodil könyet; mint sirnunk oktatott.
CLARENCE.
Oh! nem, ne rágalmazd; ő oly szelid.
1. GYILKOS.
Az, mint aratáshoz a hó. – Menj, csalódol:
Ő külde minket, hogy téged kiirtsunk.
CLARENCE.
Az nem lehet; siratta sorsomat,
Karába zárt, s zokogva esküvé,
Azon fog lenni, hogy megszabaditson.
1. GYILKOS.
Hisz azt cselekszi, mert megszabadit
A földi bajtól égi örömért.
2. GYILKOS.
Békülj ki Istennel, mert halni kell.
CLARENCE.
Ily égi érzés támad lelketekben,
Istennel békét kötnöm intetek,
És oly vakok vagytok ten lelketekre,
Hogy harczra szálltok Istennel, megölvén?
Oh! gondoljátok meg, kik tenni ezt
Nógatnak, e tettért gyűlölni fognak.
2. GYILKOS.
Hát mi tegyünk?
CLARENCE.
Megbánás üdvözit.
1. GYILKOS.
Megbánni! nem: az gyáva, asszonyi.
CLARENCE.
Nem bánni meg, baromi, vad, ördögi.
Közűletek, ha fejdelemfi volna,
Mint én, szabadságtól elzárva most,
S ha mint ti, két ily gyilkos jönne hozzá,
Melyik ne rimánkodnék élteért?
Barátom, némi szánást sejditek
Szemedbül: oh, ha nem hizelkedő az,
Fogd pártomat, jer; esdj érettem úgy,
Mint esdenél, ha így szoronganál.
Ha fejdelem kér, mely koldus ne szánná?
2. GYILKOS.
Nézz hátra, herczeg.
1. GYILKOS.
Vedd ezt, meg ezt: s ha még ez is kevés, (Ledöfi.)
Kivül a malvázi hordóba duglak. (El a
holttesttel.)
2. GYILKOS.
Oh vértett, kétségbesve hajtva végre!
Bár mint Pilátus moshatnám kezem’
Ezen legundokabb gyilkos merényben.
Első Gyilkos visszajő.
1. GYILKOS.
Mi az? mit gondolsz, hogy nem is segítesz?
Az égre, e késést tudja meg a herczeg.
2. GYILKOS.
Oh vajha tudná, hogy bátyját segítém!
Vedd fel te a díjt, és mondd meg neki,
Bánom, hogy a herczeg megöletett. (El.)
1. GYILKOS.
Én nem: eredj, te gyáva, a ki vagy.
Megyek, s gödörbe rejtem a halottat,
A míg a herczeg eltemetteti.
Szököm, mihelyt megkaptam béremet:
Napfényre jön; időzni nem lehet. (El.)