Ugyanott. Más utcza.
Hozzák VI. Henrik király holt testét nyitott koporsóban. Nemesek
kisérik dárdákkal, és Anna mint gyászosa.
ANNA.
Tegyétek itt le a becses tehert,
Ha becs lekötve gyászpadon lehet,
Míg én erényes Lancasternek kora
Estén a gyászhoz illően kesergek. –
Szegény kihült alakja szent királynak!
A Lancaster háznak halvány hamvai!
Királyi vérből vértelen maradvány!
Legyen szabad felhivnom szellemed’,
Hogy hallja síránkozni árva Annát,
Nejét Edvárd fiadnak, a kit az
A kéz döfött le, mely sebeid’ üté.
Az ablakokra nézd, hogy élted elszállt,
Tehetlen balzsam hull szegény szememből: –
Oh átkozott a szív, hogy tenni szíve volt!
És átkozott a vér, mely kiönté e vért!
Szörnyebb sors érj’ e gyűlölt nyomorút,
Ki nyomorúkká tett halálod által,
Mint béka, kígyó, pók, vagy bármi mérges
Élő féregnek kívánnom lehet!
Ha gyermeke lészen, idétlen legyen,
Korán világra hozva szörnyeteg,
Kinek szokatlan csúf tekintete
Ijeszsze a reménykedő anya
Szemét, s atyjáról szálljon rá a balsors!
Ha nője lesz, még szánandóbb legyen
Az ő halála által, mint minővé
Tett ifju férjemé? és a tiéd! –
Szent terhetekkel most jerünk Chertseybe,
Hová temetni Szent-Pálból hozók;
S az út ha elfáraszt, pihenjetek,
Míg én siránkozom Henrik királyon.
A halottvivők felveszik a halottat és
indulnak. Gloster jön.
GLOSTER.
Megálljatok, tegyétek le a testet.
ANNA.
Mi bősz varázs idézte e gonoszt fel,
A kegyes ájtat művét gátlani?
GLOSTER.
Gazok! le a halottal, vagy halottá
Teszem, Szent Pálra, a ki ellenáll.
1. NEMES.
Térjen ki, fenség, hadd vigyék a holtat.
GLOSTER.
Te térj ki, durva eb, ha én parancsolom:
Emeld a dárdát mellemnél magasbra,
Avagy, Szent Pálra, lábamhoz teritlek,
És eltiporlak, koldus, henczegő.
(A halottvivők leteszik a
koporsót.)
ANNA.
Hogyan! remegtek? megrémültetek?
Ah! nem kárhoztatlak: mivel halandók
Vagytok, s halandó szem nem állja ki
Az ördögöt. – Pokol szolgája el!
Csak a halandó testen volt hatalmad,
A lelköket meg nem kapod: azért menj.
GLOSTER.
Édes szent, légy kegyes, ne átkozódjál.
ANNA.
Az égre, szennyes ördög, el! ne zaklass!
Te tetted a boldog földet pokollá,
Betöltve átok- s jajkiáltozással.
Ha látnod undok tetteid gyönyör,
Nézd gyilkolásid e remekmüvét. –
Oh! urak, im, im, holt Henrik sebei,
Megnyitva jegzett szájok, újra vérzenek! –
Pirulj, pirulj, rút piszkok halmaza,
Ittléted az, mi vért szí e hideg
Üres erekből, a hol nem lakik vér:
Tetted, vad, természetlen, hivja fel
E vérözönt legtermészetlenebbül. –
Isten, ki adtad e vért, állj bosszút!
Oh föld, mely ittad e vért, állj bosszút!
Ég, sújtsd e gyilkost vilámmal halálra,
Vagy, föld, te nyilj meg tágan, s nyeld el élve,
Mint most e jó király vérét nyeled le,
A kit pokol vezette karja ölt meg!
GLOSTER.
Urnőm, a kegy-törvényt nem ismeri:
Rosszért az jót, s áldást oszt átokért.
ANNA.
Te gaz, nem ismersz sem Istent, sem embert:
A bősz vadállat érez némi szánást.
GLOSTER.
De én nem, és azért vad nem vagyok.
ANNA.
Oh csoda, ha ördög mond igazat!
GLOSTER.
Csodálatosb, ha angyal ily boszús. –
Engedd meg nőknek istenes tökélye,
E vélt bünökből hogy legyen szabad,
Alkalmilag, kitisztáznom magam’.
ANNA.
Engedd meg, férfiak genyes fekélye,
Ez ismert bűnökért legyen szabad,
Alkalmilag, átkoznom átkozottat.
GLOSTER.
Szebb, mint a nyelv nevezni tud, legyen
Nyugvó türelmed, míg mentem magam’.
ANNA.
Szennyesb, mint szív gondolhat, nem lehet
Mentséged illőbb, mint kösd fel magad’.
GLOSTER.
Vádolna engem ily kétségbesés.
ANNA.
Az ily kétségbesés fölmentene,
Méltón boszúlva meg tenmagadon,
Méltatlanul hogy öltél másokat.
GLOSTER.
Tegyük, nem öltem meg.
ANNA.
Tedd hát, hogy éljenek;
De ők halottak, s ördög, általad.
GLOSTER.
Én férjedet nem öltem meg.
ANNA.
Hisz úgy él.
GLOSTER.
Nem, ő halott; de Edvárd ölte meg.
ANNA.
Ocsmány hazugság: vérét párologni
Margit királyné látta késeden;
A melyet egykor keblének szegeztél,
De a döfést bátyáid félreütték.
GLOSTER.
Rágalmazó nyelvével ingerelt,
Az ő bünök’ halmozva büntelen
Fejemre.
ANNA.
Véres elméd ingerelt,
Mely mást sem álmodik, mint gyilkolást.
Nem ölted-é meg e királyt?
GLOSTER.
Megengedem.
ANNA.
Megengeded, szörny? Úgy engedje Isten,
Hogy kárhozott légy e rossz tettedért!
Oh! ő szelid volt, jámbor és erényes.
GLOSTER.
Az ég-királynak jobb, hogy nála van.
ANNA.
Ő égbe’ van, hová te sohasem jutsz.
GLOSTER.
Köszönje hát, hogy oda juttatám:
A helyre jobban illett, mint a földre.
ANNA.
S te semmi helyre a poklon kivül.
GLOSTER.
De egyre még: ha meghallgatsz, kimondom.
ANNA.
Börtönbe.
GLOSTER.
Háló-szobádba.
ANNA.
Ne légyen, hol te fekszel, nyugalom.
GLOSTER.
Nem is lesz, míg veled nem fekhetem.
ANNA.
Reménylem.
GLOSTER.
Én tudom. De, szende lady Anna –
Elhagyva szúrós élczeink csatáját,
Hogy némileg fontoltabb módra térjünk –
Vajjon, ki e Plantagenet Eduárd
S Henrik kora halálát okozá,
Nem oly hibás-e, mint a végrehajtó?
ANNA.
Te valál az ok, s legátkosabb hatása.
GLOSTER.
Szépsége volt ezen hatás oka:
Szépsége, a mely álmimban kisértett,
Kiölnöm a világot, csakhogy aztán
Egy édes órát éljek kebelén.
ANNA.
Ha ezt hihetném, gyilkos, halld, e körmök
Tépnék le a szépséget arczomon.
GLOSTER.
E szem nem élné túl szépsége romját;
Nem bántaná azt, volnék csak közel.
Mint a világ megenyhül a napon,
Úgy én azon: napom az, életem.
ANNA.
Árnyazza napod’ gyász éj, s halál az élted’!
GLOSTER.
Magad’ nem átkozd: mindkettő te vagy.
ANNA.
Bár volnék, hogy rajtad boszúlva lennék.
GLOSTER.
E vitatárgy legtermészetlenebb:
Azon bosszúlva lenni, ki szeret.
ANNA.
E vita tárgya észszerű, jogos:
Boszúlva lenni férjem gyilkosán.
GLOSTER.
Az, a ki férjedtől megfoszta, lady,
Azért tevé, hogy jobb férjhez segitsen.
ANNA.
Őnála jobb nem lélekzék e földön.
GLOSTER.
Él egy, ki nála még jobban szeret.
ANNA.
Nevezd meg.
GLOSTER.
Plantagenet.
ANNA.
Az ő vala.
GLOSTER.
Azon nevű, de jobb természetű ez.
ANNA.
Hol van ő?
GLOSTER.
Itt. (Anna feléje köp.) Miért
köpsz reám?
ANNA.
Bár volna méreg az, neked halálos.
GLOSTER.
Édesb helyről nem jött méreg soha.
ANNA.
Méreg sohsem volt piszkosabb varangyon.
Pusztúlj előlem! megrontod szemem’.
GLOSTER.
Szép nő, szemed rontá meg az enyémet.
ANNA.
Bár volna baziliszk, s halálra sujtna.
GLOSTER.
Bár volna, hadd halnék egyszerre meg:
Mert most élő halállal öldököl.
Szemed az enyémből sós könyet facsart,
Fényét gyalázva gyermekes vizárral.
E szembe gyalázva gyermekes vizárral.
A szembe szánó köny nem jött soha:
Nem, a midőn atyám York s Eduárd sirt,
Rutlandnak hallván jajszavát, mikor
Szögarczu Clifford rá kardját kivonta;
Se midőn atyám halála bús regéjét,
Harczos apád gyermekként mondta el,
S húszszor megállott, hogy zokogva sirjon,
Míg az ott állók arcza könyben ázott,
Mint fák a permetegben: e zord időben
A gyáva könyt e férfi szem gunyolta;
S mit nem facsart ki a bánat belőle,
Bájad tevék sirásban elvakitván.
Ellent, barátot nem kértem soha;
Édes hizelgő szót nyelvem nem is tud;
De most díjul szépséged van kitüzve:
Kevély szivem kér, s nyelvem’ szólni készti.
(Anna megvetőleg nézi.)
Ajkad’ ne oktasd gúnyra: csókra van
Teremtve, lady, nem ily megvetésre.
Boszús szived ha nem képes feledni,
Nézd; nyujtom im ez éles hegyü kardot:
Hüvelyezd, ha tetszik, azt e hű kebelbe,
S bocsásd el a lelket, a mely imád;
Pusztán kitárom a haláldöfésnek,
S térden hódolva kérem a halált.
(Föltárja keblét; Anna neki szegezi a
kardot.)
Nem, ne habozz: én öltem meg Henrik királyt;
De a te bájad volt, mi ingerelt.
Nem, tedd: megöltem ifjú Eduárdot;
De égi arczod volt, mi arra birt.
(Anna elejti a kardot.)
Vedd fel a kardot, avagy végy fel engem.
ANNA.
Kelj el, szineskedő: halálodat
Kivánom bár, nem hajtom végre rajtad.
GLOSTER.
Úgy ints magam’ megölnöm, s megteszem.
ANNA.
Már tettem.
GLOSTER.
Azt dühösségben tevéd.
Mondd újra: s míg a szót mondád, e kéz, mely
Szerelmedért szerelmed’ ölte meg,
Szerelmedért még hűbb szerelmet öl meg:
Hogy légy bűnöstárs mind a két halálban,
ANNA.
Bár ismerném szived’.
GLOSTER.
Az nyelvemen lakik.
ANNA.
Félek, csalárd az is.
GLOSTER.
Úgy férfi nincs igaz.
ANNA.
Jó, jó, vedd kardodat.
GLOSTER.
Mondd, hogy kibékülél.
ANNA.
Később majd megtudod.
GLOSTER.
Reményben élhetek?
ANNA.
A férfi mind remél.
GLOSTER.
Viseld ezen gyürűt.
ANNA.
Elvenni még nem adni.
(A gyűrűt újjára húzza.)
GLOSTER.
Nézd, mint gyürűm foglalja újjadat,
Ép úgy keriti kebled árva szűmet;
Hordd mind a kettőt, mindkettő tiéd.
S alázatos szegény szolgád ha még egy
Kegyért esenghet jótékony kezedtől,
Úgy biztosítod üdvét mindörökre.
ANNA.
Mi az?
GLOSTER.
E bús teendőt tessék arra biznod,
Kinek viselni gyászt több az oka,
S vonulj azonnal Crosby-térre. Hol,
Ha e nemes királyt a chertseyi
Klastromban ünnepélylyel eltemettem,
S sirjára bánó könyet hullaték,
Kész hódolattal fel foglak keresni.
Többféle rejtett okból kérlek, add
Meg e kegyet.
ANNA.
Egész szivemből; s örvendek nagyon,
Hogy ily vezeklőnek mutatkozol. –
Tressel és Berkley, jőjetek velem.
GLOSTER.
Mondj búcsuszót.
ANNA.
Az több, mint érdemelnéd,
De minthogy megtanitsz, hogyan hizelgjek,
Képzeld, bucsút hogy már mondottam is.
(Lady Anna, Tressel, Berkley el.)
GLOSTER.
Urak, vigyétek a koporsót.
NEMES.
Chertsey felé, nemes lord?
GLOSTER.
Nem, White-Friarsbe; ottan várjatok meg. (A
többiek a koporsóval el.)
Volt nő valaha ily kedvben kérve meg?
Volt nő valaha ily kedvben nyerve meg?
Kell birnom, ám nem tartom meg soká.
Hogy! Én, ki férjét s apját megölém,
Szívgyűlöletének végletén fogom meg;
Átokkal ajkán, könyekkel szemén,
Gyülölete vérező tanúja mellett;
S míg Isten, lelke, s minden gátamúl van,
Nincs más barátom, hogy elősegitsen,
Mint a sima ördög és szinlő tekintet:
S megnyerni mégis – minden semmi ellen! Hah!
Hát már feledte a jó herczeget,
Urát, Edvárdot, kit harmad hava
Lefödtem rossz kedvből Tewksburyben?
Az édes, a legkedvesebb urat,
A bőkezű természet alkotását,
Hőst, ifjat, bölcset és igaz királyt,
Kinek nincs mása széles e világon:
S mégis szemét im hozzám aljasitja,
Ki ez édes herczeg szép rügyét letörtem,
S őt gyászos ágyban özvegygyé tevém?
Hozám, ki egy fél Edvárdot nem érek?
Hozzám, ki sántitok s félszeg vagyok?
Egy koldus pénzre herczegségemet!
Eddig személyem’ félreismerém:
Éltemre, ő azt véli, bár magam sem
Hiszem, hogy én csodaszép ember vagyok.
De már tükörre is kell költenem,
S egész szabóczéht tartanom, fejét
Hogy divaton törvén, felcziczomázzon.
Ha már emelkedém saját kegyemben,
Fenntartom azt, ha áldozattal is.
De előbb a czimborát eltakarítom;
Majd sirva megjövök szerelmesemhez. –
Szép nap, ragyogj, a mig tükröt veszek,
Hadd lássam árnyam’, a hol járok-kelek. (El.)