Itt Karag Dumban bőven volt vasérc, és a káoszlények rendelkezésére állt a törpék fejlett iparának valamennyi eszköze. Az is megfordult Felix fejében, hogy ha igazak a régebben Altdorf környékén szállongó hírek, akkor ez az egyetlen törpeváros több acélt állított elő, mint az egész Birodalom együttvéve. Nyomban rá is kérdezett erre a feltételezésére.
– Nem tévedsz, Felix Jaeger – válaszolta Hargrim búsan. – A legtöbb műhelyt és olvasztót szétszereltük és elrejtettük, a maradékot pedig megpróbáltuk megsemmisíteni, ám nem volt elég időnk, hogy valamennyit leromboljuk. A Pusztító Erők seregei néhányra rátették vérmocskos kezüket. Ezeket helyreállították, valószínűleg sötét és számunkra érthetetlen mágia segítségével. A bányáinkban most bestiák és elfajzott rabszolgák hordái dolgoznak, és mágus-papok felügyelik a fegyverek és páncélzatok gyártását.
– Akkor, ha visszaszereznénk a várost, azzal súlyos csapást mérhetnénk a Káosz erőire, nem igaz? Vagy máshonnan is szerezhetnek fegyvert? – kérdezte Felix izgatottan.
– Talán igen, talán nem – válaszolta Hargrim. – Lehet, hogy a káoszhíveknek most már más bányáik és olvasztóik is vannak, és hiába tűnik Karag Dum olyannyira üresnek, azért még szilárdan tartják.
– Ezt meg hogy érted? – vágott közbe Gotrek.
– Most már nem úgy van, mint az első időkben – magyarázta sóhajtva a kapitány. – Azóta rengetegen jöttek ide, és létrehozták idelent a maguk kis birodalmát. Egész városok léteznek immár az Alsó Csarnokokban, amelyeket valamelyik Sötét Istennek szenteltek. Minden városnak saját hűbérura és saját hadserege van. Vasérccel, fegyverekkel és páncélokkal kereskednek a kintiekkel. Kardokat cserélnek rabszolgákra, lándzsa-és nyílhegyeket ennivalóra, páncélt a mágia kellékeire.
– Az imént azt mondtad, hogy más törpeerődök is voltak Karag Dumban – vetette fel Varek. – Azokkal mi a helyzet?
– Mostanra csak ez az egy maradt – felelte Hargrim, és lehorgasztotta fejét, de erőt vett magán, és folytatta: – Az évek során az összes többit felszámolták. Akik túlélték a harcokat, megpróbáltak idejönni. A legtöbbjüknek nem sikerült. Menekülés közben levadászták őket Khorne vérebei. Mások szándékosan nem jöttek ide, nehogy elvezessék a Rém követőit ebbe az utolsó mentsvárba.
– És miféle ez a Rém? – kérdezte Felix.
– Róla jobb, ha nem is ejtünk szót – sóhajtott Hargrim – , mert ő a mi végzetünk.
Amikor először eljött, sok száz derék harcosunkkal végzett. A Rúnalordunk az életét áldozta, hogy elűzze. Most, hogy visszatért, nem hinném, hogy bármi megállíthatja, bár a te fejszéd, Gotrek Gurnisson, némi reménnyel tölt el.
Felix elcsüggedt, amikor meglátta, hogy Gotrek és Snorri egymásra pillant. Nyomban tudta, hogy a törpekapitány felkeltette a trollvadászok szakmai érdeklődését. Ezt Hargrim is érzékelhette, mert átható pillantást vetett rájuk, és megrázta fejét.
– Áruld el nekem, szerinted mi jár a király fejében? – kérdezte Felix, hogy elterelje a szót a témáról. – Elképzelhető, hogy további hírvivőket akar küldeni a külvilágba?
– Sejtelmem sincs, Felix Jaeger. Az én véleményem az, hogy hamarosan valamenynyien meghalunk.
Percnyi hallgatás következett, majd Gotrek törte meg a csendet.
– Szeretnék többet tudni erről az általatok Rémnek nevezett teremtményről.
– Nem lep meg – Hargrim bólogatott, majd felkapta a fejét, és a törpe fején díszelgő tetoválásokat fürkészte – , vadászni akarsz rá?
– Igen – közölte egyszerűen Gotrek.
– Nem éppen bölcs ötlet!
– Ez nem bölcsesség kérdése. Itt a halálomról van szó.
– Es persze Snorriéról! – tette hozzá Snorri.
– Szavaitok trollvadászhoz méltók – mondta ünnepélyes hangsúllyal Hargrim. – No, nem bánom. Amit tudok, elmondom nektek erről a szörnyű lényről. Ez a Káosz egyik démona. Hihetetlenül erős és halálos. Skathlok idézte meg az ostrom utolsó napjaiban, ám nem úgy viszonyul hozzá, ahogyan a mester a szolgájához, hanem inkább úgy, mint a harcos az uralkodójához. A délnyugati kapunál tört be közénk, amikor azt ledöntötték. Egyikünk sem állhatott ellen neki. Tucatnyi, rúnafegyverekkel harcoló hőst mészárolt le pillanatok alatt. Majdnem megölte magát Thangrim királyt is, amikor szembeszállt vele az Árnyak Csarnokában. Csupán néhány csapást váltottak, ám anynyiból is kitűnt, irtózatos fölénye. A király sem hitte el, hogy mennyire erős.
Gotrek lenyúlt, és megragadta fejszéje nyelét. Különös fény csillant a szemében, és komoran megjegyezte: – Csakugyan erős lehet, ha ellenállt a Végzet Pörölyének.
– Mindennél erősebb, Gotrek Gurnisson. Jóval vadabb, mint a Vörös Agyar három ork törzsfőnöke. Veszedelmesebb, mint a Ventragh-pusztaság három ogremágusa.
Pusztítóbb még a mérgező leheletű Glaugir sárkánynál is. Dicsekvés nélkül elmondhatom magamról, hogy számtalan csatában ott álltam urunk oldalán, amikor összemérte magát hatalmas ellenfelekkel, ám ez a gonosz lény mindegyiknél szörnyűbb. Úgy vélem, hogy még egy olyan félelmetes harcos sem végezhet vele, mint amilyen Tűzszakállú Thangrim volt ifjúkorában, ereje teljében.
– Akkor hogyan győztétek le? – kérdezte Felix, és idegesen rágcsálta a szája szélét.
– Hogyan maradtál életben, hogy elmondhasd ezt a históriát?
– Nem győztük le, hanem csupán elűztük. – A törpekapitány szomorúan ingatta fejét.
– Rúnakovácsaink atyamestere, a tiszteletreméltó Valek lesújtott rá azzal a fejszével, amit most te hordozol, Gotrek Gurnisson, majd a sebre ráolvasta a Feltépés Rúnáját.
Egy ilyen sérülés azonnal végzett volna minden más teremtménnyel, ám ez a lény csupán elmenekült, és meghúzta magát a hegy mélységes mélyén. Hosszú évekig lapult odalent, mialatt visszanyerte erejét. És most újra eljött. Ahogyan azt megjósolta.
– Megjósolta? Úgy érted, maga a Rém? – kérdezte megrökönyödve Felix.
– Igen. Mielőtt eltűnt, a tudtunkra adta, hogy vissza fog térni, és ő lesz a végzetünk…
– Hargrim hangja elcsuklott, gyorsan lehajtott egy fél pohár vodkát, majd folytatta:
– Megmondta, hogy egy napon lecsap ránk. Azt jósolta, hogy a karmaival felhasítja a király mellkasát, és Thangrim élve végig fogja nézni, hogy ő, mármint a démon kitépi és felfalja a király eleven, dobogó szívét. És mi valamennyien, akik hallottuk, elhittük ezt a jövendölést, mert éreztük, hogy igazat szól.
– Egy démonról van szó – jegyezte meg halkan Felix–, márpedig a démonokról köztudomású, hogy hazudnak.
– Így igaz, ám mindannyian tudtuk, hogy mindent meg fog tenni az elpusztításunk érdekében, csak idő kérdése. Néhány harcosunk úgy véli, ez az egyetlen oka annak, hogy ilyen sokáig életben maradtunk. Aztán Valek Rúnalord is jósolt nekünk, mielőtt meghalt. Azt mondta, ne féljünk, mert a fejszéje visszatér hozzánk, amikor eljönnek az Utolsó Napok. Sokan elcsodálkoztunk ezen a jövendölésen, mert nem értettük, hogyan is tudna visszatérni hozzánk a fegyver, ha egyszer arra ítéltetett, hogy a föld mélyén lapuljon, az egyik rejtett erődben. Aztán a király fia elvitte a fejszét, és mi azt hittük, mindörökre elveszett. És íme, te, Gurni fia Gotrek, visszahoztad nekünk, mindössze néhány nappal azután, hogy a Rém ismét megjelent városunkban. Most már értitek, hogy az eljöveteletek miért zavarta össze a királyt? – kérdezte Hargrim, és jelentőségteljes pillantást vetett Gotrek fejszéjére.
– Hogyan idézte meg Valek a Feltépés Rúnáját? – kérdezte a trollvadász.
– Fogalmam sincs. Ő Rúnalord volt, hatalmas titkok tudója. Én csak azt tudom, hogy amikor elszabadította a rúna erejét, az elpusztította őt is. Elemésztette az életét, miközben elűzte a démont. A nálad lévő fejsze ősrégi, és minden képzeletet meghaladó erő lakozik benne. Ősidők óta a Rúnalordok fegyvere volt, egyik nemzedékük hagyta az utána következőre. A históriája hordozójáról hordozójára szállt, ám Valek halálával a történet mindörökre elveszett. A fia, aki egyben inasa is volt, a szeme láttára esett el abban a végső csatában. A király fia, Morekai kivette a fejszét a holttest parázsló kezéből, és magával vitte, amikor megpróbált átkelni a Pusztákon.
– Akkor a Feltépés Rúnája nélkül nem lehet legyőzni ezt a szörnyeteget? – kérdezte Felix.
– Ki a megmondhatója? – kérdezett vissza a kapitány. – Valek fejszéje önmagában is félelmetes fegyver. Talán egy kellően erős harcos kezében…
– Mondd el nekem, hogyan néz ki ez a démon! – kérte Gotrek.
Hargrim imbolyogva előredőlt, könyökét az asztalra tette, majd állát az öklének támasztotta.
Egy pillanatra elmosolyodott, de minden jókedv nélkül, aztán egy darabig tűnődve meredt a semmibe. Arckifejezése arra utalt, hogy olyasmit lát lelki szemei előtt, amit szeretne mindörökre elfelejteni.
– Hatalmas volt – kezdte rekedtes hangon – , sokkal magasabb, mint egy megtermett ember. Óriásiak voltak a szárnyai is. Hatalmasak és denevérszerűek, és amikor szétnyitotta őket, akkorát csattantak, hogy majdnem megsüketültünk. Az egyik kezében szörnyű korbácsot tartott, a másikban fejszét, amelyre hátborzongató, gonosz rúnákat véstek. Ha valaki ránézett azokra a rúnákra, belefájdult a feje. Szemében a pokol tüze égett. Hatalmas szarvak koronázták vadállati fejét, homlokán a Véristen billogát viselte.
Mialatt Hargrim beszélt, a társaság dermedten hallgatott. Felixben szörnyű gyanú ébredt, majd észbe kapott: hiszen ő ismeri ezt a lényt! Többször említették a Káosz koráról szóló régi könyvek, amelyeket annak idején olvasott. Az a teremtmény csakugyan méltó volt a Rém névre.
– Ez egy Blutdrengrik – mondta csendesen Gotrek.
– Grung Csapása – motyogta Varek, és idegesen tépkedte szakállát.
– Khorne egyik Vérivója – suttogta Felix, és érezte, hogy a rémület jeges karmai végigszántanak a gerincén. Most nevezte nevén a leghalálosabb, legerőszakosabb és legkönyörtelenebb teremtményt, amely valaha kiemelkedett a pokol legmélyebb bugyraiból. Az ellenségük tehát egy démon, aki közvetlenül a Sötét Isten után következik a rangsorban, és aki a pusztítás szolgálatába állította misztikus erejét. Egy olyan lény, amellyel a múltban még a legnagyobbak is rettegtek szembeszállni.
– No, akkor menjünk, kerítsük elő, és végezzünk vele – javasolta Gotrek, szinte vidáman.
– Nem bánom, Snorri, te is jöhetsz, persze, csak akkor, ha nem félsz!
– Előbb igyunk még egyet – vágta rá gyorsan Felix, abban a reményben, hogy le tudja beszélni a trollvadászokat az eszelős ötletről.
*
Felix ugyanazzal a zavarodott érzéssel ébredt, amelyet már eléggé megszokott az elmúlt évek folyamán. Idegen helyen volt, és idegen mennyezetet bámult. Eltartott néhány pillanatig, mire úrrá lett kavargó gondolatain és kitalálta, hogy hol is van pontosan.
Amikor végre rájött, azt kívánta, bárcsak ne sikerült volna.
A föld alatt volt, egy pusztuló törpeváros egyik pompás lakosztályában, valahol a Káoszpuszták mélyén. Azzal nyugtatta magát, hogy bizonyára az övénél rosszabb sorsa is lehet egy halandó embernek, bár pillanatnyilag egy ilyen sem jutott az eszébe.
Lekászálódott a fényűző, bár eléggé dohos szagú és rövid ágyról, majd felvette a csizmáját. Kilépett a folyosóra és elindult, hogy kerítsen valamit, amivel megtöltheti hangosan korgó gyomrát. Néhány lépés múlva szembejött vele a király egyik testőre, aki ráköszönt és felvilágosította, hogy számítanak a megjelenésére a trónteremben.
Méghozzá azonnal.
Felix ráeszmélt, hogy csakugyan pokoli sors jutott neki. Nem elég, hogy beszorult erre a szörnyű helyre, de most ráadásul üres gyomorral kell odaállnia az agg uralkodó elé. Elfojtott nyögést hallatott, majd az őr nyomába szegődött.
*
– Nem hagyhatjuk el városunkat – jelentette ki fennhangon Thangrim király – , túl sokan vagyunk. Az általad elmondottak alapján úgy látom, nincs elég hely azon a léghajón.
Legfeljebb néhány tucat törpét vehet fel, mi pedig több százan vagyunk idelent.
Aligha volna tisztességes, ha kiválasztanánk, hogy ki menjen, és ki maradjon.
Felix magában igazat adott neki. Mire beért a trónterembe, a többiek már javában vitatkoztak az öreg Tűzszakállal. Varek az imént bizonyára azt javasolta, hogy Karag Dum népe hagyja el ősi otthonát, amire Thangrim néhány hathatós ellenérvvel felelt.
– Csupán átmeneti intézkedés lenne, felség! – mondta alázatosan Varek. – Miután elszállítottuk az első csoportot a Káoszpusztákon túlra, a léghajó visszarepülne a legszükségesebb személyzettel, és még több utast elvihetne innen. Addig repkednénk oda-vissza, amíg mindenkit biztonságba helyeznénk. Meg lehet csinálni!
– Talán. De te magad is azt mondtad, hogy a Káoszpusztákon való átkelés, még repülve is veszélyes. A hajó akár le is zuhanhat – vetette ellen az uralkodó.
– Ez így igaz, felség – ismerte el Varek – , de még nagyobb veszélyt jelent, hogy a káoszhordák már a kapukat döngetik. Csupán idő kérdése, hogy betörjenek ide, és mindenkivel végezzenek.
Az ifjú törpe szenvedélyesen és izgatottan vitatkozott, szeme hatalmasra tágult szemüvegének lencséi mögött.
– Súlyos sebesültjeink vannak, ifjonc – válaszolta keserűen Thangrim – , nem bírnák ki az utat. Senkit sem vagyok hajlandó hátrahagyni. És akkor még nem is beszéltünk ősi kincseinkről. Szó sem lehet arról, hogy akár egyetlen morzsányi arany itt maradjon, hogy aztán a fosztogatók mocskos kezébe jusson.
Ekkor első ízben Felix is megszólalt: – Felség, mit számít az arany, ha alattvalóid élete forog kockán!
Valamennyi törpe őt bámulta. Arcukról Felix könnyedén leolvasta, hogy ebben a pillanatban minek tartják: bolondnak vagy reménytelenül ostobának. Egyikük sem méltatta válaszra. Felix észbe kapott, és azt kívánta, hogy nyíljon meg alatta a padló, és nyelje őt el örök időkre a hegy fekete gyomra. Hiszen tudnia kellett volna, hogy semmi értelme észérvekkel ostromolni egy törpét, ha aranyról van szó!
– El tudjuk szállítani atyáink kincseit a ti kis hajótokon? – kérdezte Thangrim.
– Azok alapján, amit hallottam róla, és mert azóta még növekedhetett is, erősen kétlem – válaszolta Varek.
– Akkor meg hogyan várhatod el tőlünk, hogy elhagyjuk ezt a helyet, amíg akár csak egyetlen csepp vér is csordogál az ereinkben?
– Talán nem egy, hanem több léghajóval térünk vissza, nagy király – Varek már szinte könyörgött – , talán annyi járművel jöhetünk vissza, hogy elszállíthatjuk egész népedet, és az összes kincset.
– Ha ezt megteszed, a jutalmad gazdag lesz, ifjonc – jelentette ki ünnepélyesen Thangrim. – Most pedig szándékomban áll eltöprengeni szavaitokon! Elmehettek!
Varek elindult kifelé a tróntercmből, és intett Felixnek, hogy csatlakozzon hozzá.
Felix – maga sem tudta miért – kissé megkönnyebbült, hogy eltűnhet a király közeléből, és forrón remélte, hogy végre hozzájuthat némi ennivalóhoz.
– Tűzszakállú Thangrim – csattant fel ekkor Gotrek – , én már most jutalmat akarok!
– És mi lenne az, Gotrek Gurnisson?
– Szeretném felkutatni azt a teremtményt, amit ti Rémnek neveztek, hogy megöljem, vagy ha nem sikerül, akkor hősi halált halhassak!
Az uralkodó a trónus magasából lemosolygott a trollvadászra, és fontolóra vette, hogy mit feleljen.
Ám ebben a pillanatban, valahol a távolban, megszólaltak a kürtök. Néhány pillanattal később egy törpe rontott a trónterembe, és meg sem állt a trónemelvény lábáig, ahol a testőrök feltartóztatták. Thangrim intett, hogy engedjék oda hozzá a hírnököt, aki felszaladt a lépcsőkön, majd a király fülébe suttogta az üzenetet. Az uralkodó arca elkomorult.
– Úgy tűnik, Gotrek Gurnisson – szólt fennhangon – , hogy nem szükséges a szörnyeteg keresésére indulnod. Eljött közénk, és egy egész sereget hozott magával.
Ezt hallva Felix azon kesergett magában, hogy még egy utolsó reggelire sem futotta az idejéből.
– Káosz hordái ismét eljöttek értünk – kiáltotta Thangrim érces hangon – , fújjátok meg a harci kürtöket! Sorakozzunk fel egy végső csatára!
A király felállt trónjáról, és magasba emelte a Végzet Pörölyét. Felix meglátta, hogy a fegyver fejét gömböt formáló, kék fényudvar veszi körül, amelynek belsejében és felszínén kékes villámok cikáznak. A levegó't átjárta az ózonszag. A király testőrei harsogva éljeneztek, de Felix érezte, hogy bár a bátorságuk töretlen és kétségbevonhatatlan, a lelküket mélységes aggodalom tölti el.
– Végre egy jó hír! – állapította meg hangosan Gotrek.
– Ez nagyon is rossz hír – dünnyögte halkan Felix, akinek lelki szemei előtt megjelentek a közeledő káoszhordák, élükön egy felmérhetetlen erejű démonnal.
A király papjaival az oldalán lesietett a lépcsőkön, és elindult az egyik kijárat felé.
Testőrsége szempillantás alatt felsorakozott mögötte. Odakint a Kút Csarnokában a törpenép lázasan készülődött. Harcosok rohantak elő minden zugból, legtöbben futás közben kapkodták magukra páncéljukat és sisakjukat. Mások magukon tartották mellvértjeiket, ők most sürgősen becsatolták és szorosra húzták a vértet tartó pántokat. Felix meglátott egy agg törpét, aki a fejébe csapta acélsisakját, köpött egy nagyot, majd próbaképpen néhányszor a levegőbe csapott fejszéjével. Amikor meglátta, hogy Felix figyeli, rávigyorgott, és biztatón intett neki.
A szeme sarkából Felix meglátta, hogy Hargrim maga köré gyűjti alagútharcosait.
Ezúttal ők is nehézpáncélzatot öltöttek / magukra. Felix mélységesen megértette őket.
Eszébe jutottak a Pusztákon látott vadállati harcosok tömegei, és hirtelen szánalmasan gyengének és kevésnek érezte egyszerű láncingét. De mi mást tehetett volna, mint hogy maga is harcba száll? Kivonta hüvelyéből a saját mágikus pengéjét, és odaballagott Hargrimhoz.
– Hogyan találtak ránk? – kérdezte ordítva, hogy túlkiabálja a csatára készülő törpék lármáját.
– Nem tudom! – kiáltott vissza a kapitány. – Talán rábukkantak arra a helyre, ahol Gotrek végzett a vérebekkel. Talán más vérebek követték a szagnyomot. Különben meg mit számít? Ez áll a Próféciában. Eljött az Utolsó Nap!
– Köszönöm, most igazán felvidítottál! – rikkantotta Felix, és körülnézett, hogy megkeresse Gotreket, Snorrit és Vareket. Hamarosan meg is pillantotta a király közelében ácsorgó trollvadászokat, de az ifjú törpét sehol sem látta. Tisztában volt azzal, hogy akármi történjék ebben a csatában, neki mindenképpen a társai mellett a helye.
Ha másért nem is, akkor azért, mert egymagában esélye sincs arra, hogy visszataláljon a felszínre. A többieknek valószínűleg még bekötött szemmel is sikerült volna.
Másrészről viszont úgy érezte, hogy talán túlontúl derűlátó, ha azt képzeli, hogy van még esélyük a menekülésre. Snorri és Gotrek tapodtat sem fog tágítani innen, amíg a Vérivó a környéken van, Felix viszont meggyőződéssel hitte, hogy a két törpe hiába oly rettenthetetlen, ők sem végezhetnek a hatalmas démonnal.
– Sok szerencsét! – kurjantotta Hargrimnak, és odafutott a trollvadászokhoz.
– Grungni, Grimnir és Valaya óvjon téged, Felix Jaeger! – kiáltott utána Hargrim, majd a harcosaihoz fordult, és rájuk ripakodott, hogy szedjék végre ráncba magukat.
*
A hatalmas csarnokba torkolló járatok felől harsány csatazaj hallatszott. Kürtök bőgése, fegyverek csattogása, és egy förtelmes lény üvöltése verődött végig a járatok kőfalai között. A törpék felkészültek, és harcrendbe álltak. Az arcvonalat úgy alakították ki, hogy az faltól-falig érve keresztben elzárta a Kút Csarnokát, nagyjából annak közepe táján. Felix úgy becsülte, hogy itt jóval több törpét lát, mint amennyi a Magányos Tornyot védte, ám ez sem nyugtatta meg. Biztosan tudta, hogy az ellenség létszámához képest még így is szánalmasan kevesen vannak.
Felix felnézett a királyra, aki egy pajzson állt, melyet négy testőre hordozott a vállán.
– Áttörték a külső kaput – hirdette ki a király nyugodt, zengő hangon – , őreink egy darabig feltartóztatják őket.
Felix ekkor körülnézett és észrevette, hogy az asszonyok, az aggok és a harcképtelen sebesültek sorban eltűnnek egy átjáróban, amelyet eddig nem látott. Miután az utolsó is bement, bezárták mögöttük az ajtót. A rejtett bejáratot olyan furfangosan építették a falba, hogy nyoma sem maradt.
Thangrim észrevette Felix álmélkodását, és mosolyogva leszólt neki: – Meghúzzák magukat a termekben, amelyek kincseinket rejtik, hogy ott várják meg a csata végét. Ha győzünk, kiszabadulnak. Ha veszítünk, meghalnak.
– Ezt nem értem – válaszolta Felix.
– Azt az ajtót csak kívülről lehet kinyitni – szólt oda neki Gotrek.
Felix megborzongott, és nagyon megörült, hogy ő maga nem a kincstárban lapít. El sem tudott képzelni annál rosszabbat, mint hogy egy sötét kamra mélyén szorongjon a fulladásos vagy az éhhalál árnyékában, mialatt a fal túloldalán csata tombol. Idekint legalább befolyással lehet a sorsára, és ha eljön érte a halál, néhány pillanat alatt túl lesz mindenen. Legalábbis szívből remélte.
Ekkor meglátta a feléjük tartó Vareket. Az ifjú törpe Makaisson orgonamuskétáját cipelte, vállán a súlyos bombákkal teli zsák himbálózott. Olyan elszántnak tűnt, amilyennek Felix még sosem látta.
– Fogd meg ezt egy pillanatra, kérlek – nyögte Varek, azzal Felix felé nyújtotta az orgonamuskétát. Felix a hüvelyébe taszította kardját, és átvette a fegyvert. Meglepte a súlya, de különösen az, hogy Varek mégis milyen könnyedén mozgott vele. Az ifjú törpe elővarázsolta könyvét és tollát, és nekilátott a körmölésnek. Felix döbbenettől megnyúlt képét látva magyarázatot adott: – Csak egy utolsó bejegyzés, arra az esetre, ha valaki a jövőben esetleg megtalálná a könyvet. Hogy tudják, mi történt itt a végén.
Ha mást nem is, reménykedni még lehet, nem igaz?
Felix mosolyt erőltetett az arcára, ami eléggé görcsösre sikerült.
– Azt hiszem, igen – dünnyögte nagy nehezen.
A távolban a lárma minden eddiginél hangosabbra váltott, majd vadállati diadalüvöltés mennydörgött végig a járatokon. Felix sejtette, hogy a külső' kapu környékén az őrök helyzete reménytelenre fordult, és már nem sokáig tarthatják magukat.
Thangrim kiáltott valamit törpenyelven. Felix egyetlen szót sem értett belőle, de a törpenépnek szemlátomást nagyon tetszett. Lelkesen éljeneztek és hurráztak; még Gotrek és Snorri is csatlakozott a tömeghez. Egyedül Varek nem járult hozzá hangjával a messze hangzó kórushoz, mert teljesen belemerült az írásba.
Felix szeme az egyik kapura tapadt. A hangok alapján tudni lehetett, hogy onnan várható az ellenség. Körülötte több száz törpe célzott számszeríjával arra az egyetlen boltíves kapura, de őt ez sem nyugtatta meg. Nyomasztó érzés uralkodott el rajta. Szívébe vad félelem markolt, lelkére sötét árnyék borult. Úgy érezte, hogy – egy iszonyatos teremtmény képében – maga a Halál törtet feltartóztathatatlanul a Kút Csarnoka felé.
– Hé, Gotrek, fogadjunk, hogy Snorri több bestiával végez, mint te! – kurjantotta vígan Snorri.
A másik trollvadász gúnyosan felmordult.
– Nálad még az emberifjonc is többet levág! – kiáltott vissza.
– Mondd csak, Felix, van kedved fogadni? – érdeklődött kedélyesen Snorri.
Felix csak a fejét rázta. A szája túlságosan kiszáradt ahhoz, hogy beszélni tudjon. A lelke mélyén kicsírázott a rémület, az a bénító rettegés, amely megrázta józan eszének alapjait, és arra késztette, hogy egy sötét zugot keressen, elbújjon, és ott zokogjon, amíg nem történik valami. Valami azt súgta neki, hogy ez nem természetes, hogy nem volna szabad ilyen mindent elsöprő félelmet éreznie, mégis nehéz volt ellenállni neki.
Volt valami abban a fülsértő bömbölésben, amitől úgy érezte, hogy besűrűsödik a vére, és ezt a folyadékot őrülten verdeső szíve alig tudja átpréselni az erein.
– Vésd az agyadba, Snorri – ordította Gotrek – , a démon az enyém!
– Attól függ, hogy ki éri el hamarabb! – vágott vissza Snorri, szélesen vigyorogva.
Felix azon kapta magát, hogy már képtelen a nevezetes kapura nézni, így aztán a két trollvadászra pillantott. Nyomban megállapította, hogy ez egyszer még ők is feszültek.
Gotrek úgy markolta fejszéje nyelét, hogy bütykös-vaskos ujjízületei kifehéredtek.
Snorri keze enyhén reszketett, ami abból látszott, hogy pörölyének feje, aprókat mozdult a levegőben. Mihelyt észrevette, hogy Felix őt nézi, vigyorogni kezdett.
Szemlátomást nyugalmat erőltetett magára, és attól kezdve a pöröly meg sem rezzent.
– Snorri nem aggódik – szólt oda Felixnek – , nem nagyon.
Felix viszonozta a vigyorgást, bár ordított róla, hogy erőlteti a jókedvet. Furcsa érzés szállta meg, mintha a bőre túl szűk lenne a testének, és minden szál haja az égnek meredne, akárcsak a trollvadászok haj taréja. Azt is sejtette, hogy az arca halálsápadt.
Hirtelen, egyetlen pillanat leforgása alatt, mindenki és minden elhallgatott. A Kút Csarnokára boruló kísérteties csendben Felix tisztán hallotta Varek tollának sercegését.
Aztán még ez a nesz is megszűnt. Felix érezte, hogy valaki megrángatja az ingét, és rájött, hogy Varek kéri vissza az orgonamuskétát. Gyorsan a törpe kezébe nyomta a fegyvert, és ismét kivonta kardját.
A csendet szétrobbantó üvöltés olyan hangos volt, és olyan velőtrázóan iszonyatos, hogy Felix majdnem elejtette a pengéjét. A kapu felé pillantott, és kis híján a nadrágjába vizelt. Még soha életében nem látott ahhoz fogható teremtményt, ami belépett a csarnokba, ráadásul vicsorgó bestiák százai tolongtak a háta mögött.
Iszonyodva, egyszersmind mélységesen lenyűgözve bámulta a lényt. „íme, így néz ki egy démon – gondolta. – Ez hát az a testet öltött rémálom, amely az idők kezdete óta megbabonázza és rémületbe ejti a népemet.” Volt valami természetfeletti abban a rémületben, amit ez a lény váltott ki belőle. Különös aura áradt belőle, amit valamennyi halandó ösztönösen érzékelt, és reagált rá. Furcsamód még a szem is belefájdult, ha a Vérivóra irányult. A puszta külseje elárulta, hogy testét nem természetes anyagok alkotják.
Hullákkal teli csontkamrák szagát árasztotta – rothadó hús, alvadt vér, valamint más, még ezeknél is undorítóbb dolgok gyomorforgató bűzét.
Pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek Hargrim leírta. Jóval magasabb volt és sokkal testesebb, mint Felix. Hatalmas denevérszárnyak nőttek ki a vállából. Izmosabb volt talán még egy minotaurusznál is. A bal kezében korbácsot tartott, míg a másikban hatalmas fejű, hosszú nyelű bárdot. A bőre vörös volt, a pofája ocsmány és vadállati.
Am a Vérivó valamennyi vonása közül a szeme volt az, amelyről Felix tudta, hogy holta napjáig sem fogja elfelejteni.
Olyan volt, mint a végtelen sötétség feneketlen kútja. Mérhetetlen gonoszság és hihetetlen intelligencia sugárzott belőle. Felix úgy látta, hogy azokban a kifürkészhetetlen mélységekben az elvakult gyűlölet vöröslő lángjai lobognak. Azt olvasta ki abból a szempárból, hogy a démon, ha módjában állna, fenekestől felforgatná az Univerzumot annak érdekében, hogy megpróbálja kielégíteni kielégíthetetlen gyilkolási vágyár. és vérszomját. Egy olyan teremtmény állt a férfi előtt, amely látta a világok születését és halálát, és amely valószínűleg a mindenség halálát is látni fogja. Felix úgy érezte, hogy a lény életéhez képest a saját létezése annyi, mint egy kérészé. A Rém erejéhez, vadságához és ravaszságához képest ő a semminél is kevesebb.
És mégis, ahogyan egyre csak bámulta a Vérivót, a rettegése oszladozni kezdett.
Végül is, akármilyen borzalmasan festett, a lény valójában nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek elképzelte. Nem is lehetett olyan iszonyatos, mint az a rémálom, amely néhány pillanattal korábban megjelent a lelki szemei előtt. Igen, félelmetes volt, titokzatos és hatalmas, de most, hogy már látta, Felix biztosra vette, hogy képes szembeszállni vele. Érdekes módon kifejezetten örült, hogy megnézheti magának a lényt, még akkor is, ha sejtette, hogy ez az életébe fog kerülni. Tudta, hogy valami olyasmit lát, amit rajta kívül legfeljebb néhány ember látott, és ez a tény, bizonyos elégedettséggel töltötte el. Azt is világosan érezte, hogy képes lesz harcolni ezzel a szörnyeteggel, vagyis nem térden állva, a rettegéstől összeomolva fogja várni a halált Ám a félelmei kettőzött erővel tértek vissza, amikor a Vérivó megszólalt: – Eljöttem hát, hogy behajtsam rajtad a régi véradósságot, Thangrim király, ahogyan valaha megjósoltam.
A Vérivó hangja úgy zengett, akár egy rézkürt, de volt benne valami, ami végtelen ürességről árulkodott. Beszéde olyan hangos volt, akár a mennydörgés, mégis oly tökéletesen hangsúlyozta a szavakat, hogy azokból pontosan a szándékának megfelelő, aprólékosan kiszámított elrettentés és gyűlölet érződött. Egy haragos és bosszúszomjas félisten hangja volt. Felix tudta, hogy a démon nem reikspiel nyelven szólt, valahogyan mégis tökéletesen értette, és egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ugyanez áll a törpékre is.
– Eljöttél hát, hogy ismét lehajítsunk a verembe! – vágott vissza a király. A hangja tiszta volt, mély és érces, ám a démonéhoz viszonyítva úgy hangzott, mintha egy rakoncátlan gyermek dacolt volna egy felnőtt férfival.
– Kitépem a szívedet, és felfalom a szemed láttára, ahogy egykor ígértem – fenyegetőzött a lény – , és ezek a te apró harcosaid sem fognak megmenteni. Mert a várakozással töltött hosszú évek minden napján, minden órájában, minden percében és minden pillanatában csakis erre a napra vártam, amely most íme, eljött végre!
Mialatt a démon beszélt, a háta mögött egyre több és több bestia és káoszharcos érkezett a csarnokba. Ám egyetlen törpe sem lőtte ki nyilát, és egyikük sem emelte sújtásra fegyverét. Volt valami rabul ejtő a lényben, és valami lenyűgöző abban, ahogyan harcra hívta az agg törpekirályt. Felix kiáltani akart, rá akart ordítani a törpékre, hogy támadjanak, de mégsem tette. Rajta is úrrá lett ez a mindenkit lebilincselő varázs. A káoszhívek pedig egyre csak áradtak a terembe. Úgy tűnt, Thangrim válaszolni akar, de képtelen rá. A király öregnek, fáradtnak és legyőzöttnek látszott, még mielőtt a csata egyáltalán megkezdődött volna.
– Látom, az arcátlanságod a régi, te jelentéktelen senki – dörrent a Vérivó a királyra – , de te most már öreg vagy és gyenge, míg én… én erősebb vagyok, mint valaha!
– És szerintem büdösebb is! – rikkantotta váratlanul Gotrek.
A démon a trollvadász felé fordította lángoló tekintetét, és Felix megreszketett, amikor a lény szeme egy pillanatra megállapodott rajta. Mintha maga a Halál meredt volna rá azokból a csontos szemüregekből. Gotrek viszont állta a Vérivó tekintetét. Sőt még egy vérszomjas vigyorgásra is futotta a lelkierejéből, miközben megsuhogtatta fejszéjét. Az acélfejen sorakozó rúnák korábban sosem látott fényességgel izzottak.
Gotrek végigfuttatta hüvelykjét a fejsze élén. Az ujja hegyén megjelent egy vércsepp, amit a démon felé fricskázott.
– Szomjas vagy? – kérdezte kihívó hangon. – Kóstold meg ezt! De szólok, hogy ez minden, amit ezen a napon kapni fogsz!
– Igen? Hát akkor tudd meg, hogy ezért megiszom az összes véredet – mennydörögte a démon – , aztán feltöröm a koponyádat, és megeszem azt a parányi agyadat, végül felzabálom a lelkedet is! Megmutatom neked, hogy mi az a valódi rettegés!
– Ha ez így megy tovább, akkor azt fogom megtanulni, hogy mi a valódi unalom – vágott vissza Gotrek, és durván felröhögött. – Talán halálra akarsz untatni a beszédeddel? Mi lenne, ha szépen idejönnél hozzám, hogy végre megdögölj?
Felix elképzelni sem tudta, hogy a trollvadász hogyan képes még pimaszkodni is, miközben rászegeződik az a lélekölő tekintet, de Gotrek valahogyan mégis megtette.
És ezzel lelket öntött az egész törpeseregbe. Felix érzékelte, ahogy körülötte a harcosok sorban kiszabadulnak a démon közelségének nyomasztó, bénító hatása alól, és harcra készen felemelik fegyvereiket. Thangrim kihúzta magát, és a magasba lendítette pörölyét. A fegyver feje körül megint megjelent a fényudvar, amelyben ismét felszikráztak a kisülések.
Csodával határos módon a Vérivó ekkor vigyorogni kezdett, amivel megmutatta hosszú, pengeéles agyarait.
– Egyetlen pillanatnyi ellenszegüléssel ezredévnyi gyötrelmet szerzel magadnak – dörrent Gotrekre – , eónokon át fogod bánni az ostobaságodat. És mielőtt meghalsz, tudj meg még valamit: te voltál az, aki elvezettél engem ide, erre a rejtekhelyre.
Látva, hogy Gotrek nem harapott rá a csalira, a démon gúnyolódva folytatta: – A fejszéd és én össze vagyunk kötve. Mióta megsebesített, folyton érzékeltem a hollétét, akármilyen gondosan rejtették el. Követtem a nyomát, és így jutottam el ide. Ezúton köszönöm mindazt, amit értem tettél, derék szolgám!
Felix kíváncsian figyelte, hogyan fogadja Gotrek a szörnyű hírt. A trollvadász arcán csakis egyetlen érzés mutatkozott: a feneketlen gyűlölet. Felix azon töprengett, vajon Gotrek hogyan bírja a megpróbáltatást. A saját gondolatai őrülten kavarogtak. Hiszen úgy tűnt, hogy az egész hosszú utazás, Borek minden leleményessége, amelyre támaszkodva eljuttatta őket Karag Dumba, a tengernyi veszély, amelyen átküzdötték magukat, csakis arra volt jó, hogy elvezessék ezt a szörnyeteget a végső céljához. Őrjítő volt a gondolat, hogy az összes erőfeszítésük ezt a borzalmas eredményt szülte; hogy gyanútlanul beleragadtak egy jóslatokból és a Sors fonalaiból szőtt bonyolult hálóba; hogy csupán gyalogok voltak a Pusztító Istenek eónok óta tartó, pokoli sakkjátszmájában.
Felix átnézett a két sereget elválasztó keskeny sáv túloldalára, és eltöltötte a biztos vereség émelyítő tudata. Kecskeszarvú bestiák és káoszharcosok tömegei sorakoztak a démon mögött és mindkét oldalán, kezükben félelmetes fegyverekkel, rohamra és gyilkolásra készen. Előttük több falkára való pokoli véreb acsargott úgy, mintha a prédául kiszemelt törpék lelkét követelték volna.
A velük szemben felsorakozott törpesereg szánalmasan gyengének tűnt. A király zászlaja körül gyülekezett a testőrgárda. Tagjai a legjobb páncéljukat viselték, és kezükben remekmívű fegyvereket szorongattak. Thangrim király és a démon között rúnafegyverekkel felszerelkezett törpeharcosok álltak, hármas oszlopban. Felix nem látott át a király másik oldalára, a sereg jobbszárnyára, de így is tudta, hogy azt számszeríjászok és pörölyforgatók alkotják. A balszárnyon pörölyöket és fejszéket lóbáló, hosszú szakállú veteránok sorai húzódtak egymás mögött, katonás rendben. Köztük volt Gotrek, Snorri, Varek, és ő maga is. Felix Sigmarhoz, a Pöröly Urához fohászkodott.
Ha az isten hallotta is az imáját, nem adta jelét.
Ekkor a démon felemelte bárdját, és megadta a jelet a támadásra. Dobok és üvöltő rézkürtök hangzavarával kísérve a káoszhorda megindult előre. Az ocsmány vérebek a gyalogság előtt ügettek, marcangolásra és vérengzésre készen. A démon pofáján undorító elégedettséggel figyelte az eseményéket. Ahogy a bestiák közelebb értek, a törpék kilőtték rájuk nyilaikat, melyek véres rendet vágtak az összetömörült csapatokba.
Felix majdnem megsüketült, amikor Varek tüzet nyitott mellette orgonamuskétájával.
A körbeforgó csövekből kicsapó lángnyelvek alulról világították meg az ifjú törpe ábrázatát, miközben izzó ólomlövedékek áradatával kaszálta le a fenevadakat. A vörös villanások fényénél Varek haragtól eltorzult ábrázata ugyanolyan ördöginek és gyűlölettel telinek tűnt, mint a teremtményeké, amelyekkel farkasszemet néztek.
Thangrim eközben megforgatta néhányszor a feje fölött pompás fegyverét, és mialatt így tett, úgy tűnt, hogy a pöröly feje titokzatos erőket és fényt gyűjt magába. A belevésett rúnák, vakító fénnyel izzottak. Kék szikrazápor repült mindenfelé. Az ózon szaga még a Vérivó bűzét is elnyomta.
Ekkor a törpekirály útjára engedte a Végzet Pörölyét. A fegyver üstökösként száguldott a démon felé, szikrákból és villámokból álló csóvát húzott maga után. Ahová a villámok lecsaptak, agyonütötték a környéken lévő bestiákat, akiknek teste egyetlen pillanat alatt elszenesedett. A remekmívű harci pöröly nyílegyenesen repült, majd – villámcsapásnak is beillő dörrenéssel – telibe találta a démont. A Vérivó felüvöltött fájdalmában, és megtántorodott. A törpék mámorosan éljeneztek. Felix legnagyobb ámulatára a pöröly - jókora kört leírva – visszafordult a levegőben. A király ekkor kinyújtotta karját, és fegyvere visszarepült a markába, pontosan úgy, ahogy a sólyom tér vissza a solymász kesztyűjére a vadászat végén.
Felixet egy pillanatra elöntötte a remény, hogy az isteni erővel felruházott fegyver végzett a Vérivóval. Ám amikor visszanézett, ez a reménye szertefoszlott. Bár az oldalán hatalmas seb tátongott, amelyből füstölgő nyálka ömlött, a démon továbbra is ott állt, végtelenül erősen és iszonyatosan. Sőt gúnyosan végignézett ellenségein. Tüzes tekintete a törpék torkára forrasztotta az örömkiáltásokat.
– Hát, ha nem jössz ide hozzánk, akkor majd mi odamegyünk érted! – ordította Gotrek és előrerontott, hogy kellő fogadtatásban részesítse a rohamozó káoszhordát.
– Snorri szerint remek ötlet! – rikkantotta Snorri, és a társa után vetette magát.
– Hé, várjatok! – kiabálta Felix, és szitkozódva utánuk lódult. Hosszabb lábaival könnyedén lépést tartott a rohanó törpékkel, és még arra is volt ideje, hogy körülnézzen.
Szomorúan látta, hogy az egész törpesereg megindul, hogy megütközzön a káoszlényekkel.
Felix azonnal tudta, hogy súlyos hibát követtek el. Jobb lett volna, ha lassan hátrálva tartják a távolságot, és számszeríjaikkal az utolsó lehetséges pillanatig tizedelik a pokolfajzatokat. Most szemmel láthatóan mindnyájukat elkapta a démon közelségéből táplálkozó őrület. Eluralkodott rajtuk a vágy, hogy mielőbb rávethessék magukat ellenségeikre, hogy testközelből kaszabolják, szaggassák és gyilkolják őket. Felix nem hibáztatta őket ezért a vérszomjért. Hosszú éveken át űzött vadként éltek a saját városukban, így nem csoda, hogy elöntői te őket az elvakult gyűlölet. És ennek a gyűlöletnek engedelmeskedve önként lemondtak még az egyetlen, apró taktikai előnyükről is.
Viszont Felix úgy érezte, hogy már ennek sincs jelentősége. Így is, úgy is meg fognak halni, és így legalább hamar túlesnek tajta. Amikor a bestiák első sora rájuk zúdult, az emberifjonc mindkét kezével megragadta kardja markolatát, aztán már nem volt ideje a gondolkodásra, csakis a harcra.
Erős lökéshullám szaladt végig a karján, amikor pengéje belefúródott egy kutyafejű bestia mellkasába. A teremtmény rázuhant, mire Felix majdnem elhányta magát a belőle áradó vérszagtól, és a nedves bunda bűzétől. Elrúgta magától a lényt, majd szinte vakon odavágott egy másiknak. Kardja hegye fellépte a bestia nyaki artériáját, és amikor a teremtmény a sebhez kapott, hogy leszorítsa, Felix a bordái között egyenesen a szívébe döfött.
Nem messze tőle Gotrek és Snorri azt tették, amihez a legjobban értettek, vagyis kaszaboltak, ütöttek-vágtak és mészároltak. Valahányszor Gotrek meglendítette fejszéjét, a kövezetre rogyott egy mellkasa véres roncsait markolászó, vagy levágott végtagja csonkját szorongató, vagy éppen fejét vesztett káoszfajzat. A szeme sarkából Felix éppen elkapta a pillanatot, amikor Snorri mindkét fegyverével egyszerre csapott előre, egy nyomorult bestia fejére. A fejsze lenyírta a lény feje búbját, majd – az érkező pöröly szörnyű ütése nyomán – a szürkés, kocsonyás agyvelő magasra fröccsent a koponyából.
Egy éles dörrenés és az azt követő fájdalomüvöltések elárulták Felixnek, hogy Varek elhajította egyik bombáját. Egy pillanattal később maró szagú füstfelhő borult az emberifjoncra, amely mindent eltakart előle, és könnyeket csalt a szemébe. Köhögött és a hanggal magára vonta egy újabb bestia figyelmét. Váratlanul hatalmas fejsze süvített felé a füstön át, és Felix az utolsó pillanatban rántotta maga elé a kardját, hogy hárítsa. Az ütéstől bizsergő fájdalom vágott végig a karján, a csuklójától egészen a válláig. Hirtelen hatalmas alak bontakozott ki a füstből, aki egyszerűen torkon ragadta.
Éles körmű, acélos ujjak mélyedtek a nyakába, a nyelőcsövén vérpatak csordogált.
Amikor eloszlott a füst, meglátta, hogy egy óriási termetű, szörnyen izmos bestia fogja a nyakát. Szeme sarkából azt is észrevette, hogy bal felől a lény egyik undorító fajtestvére előreszegezett lándzsával üget felé. Felix úgy érezte, mintha lelassult volna az idő folyása. Tudta, hogy meg fog halni. Minden erejét megfeszítve próbált kiszabadulni, ám a fenevad túl erős volt, és már a magasba emelte fejszéjét, a végzetes csapáshoz.
Társa lándzsájának feje már csak néhány lépésnyire volt Felix testétől. Azok a szörnyű ujjak úgy elszorították a gégéjét, hogy még csak kiáltani sem tudott a trollvadászoknak.
Minden pillanatban azt várta, hogy a lándzsafej berobban a bordái közé, vagy, hogy a fejsze lesújt rá, és kettévágja a koponyáját. Tudta, hogy másodpercek választják el a haláltól. A kétségbeesés hatalmas erőt kölcsönzött neki, és egyben eszébe juttatta a megoldást. Ahelyett, hogy hátrafelé igyekezett volna, hirtelen előrelépett, és baljával megtaszította a szörnyet. A váratlan mozdulattól a káoszfajzat elvesztette az egyensúlyát.
Felix nyomban kihasználta ezt a röpke megingást. Vadul belemarkolt a teremtmény bundájába, közben egy helyben állva balra perdült, és ugyanebbe az irányba rántotta, a torkát szorongató bestiát. A káoszimádó hatalmasat nyögött, amikor a Felixnek szánt lándzsa mélyen beleszaladt a hátába. Teste kétszer-háromszor megvonaglott haláltusájában, és az ujjai végre elernyedtek. Felix hátralépett, gondosan célzott, és egyetlen suhintással lenyakazta a szörnyet.
Az ocsmány kecskefej gurult néhány lépésnyit, majd megállapodott. A lény nyakának csonkjából előbb magasra fröcskölt a vér, ám a kilövellések már akkor gyengülni kezdtek, miközben a test elzuhant. A másik bestia dermedten állt, és bambán pislogott.
Szemlátomást nem hitte el, hogy az ember éppen az imént végzett az egyik fajtársával.
Felix kihasználta ezt a pillanatnyi zavart, lágyékon szúrta a nyomorultat, majd a kardját felrántva felhasította a rém hasát. A hosszú, hátborzongató seben keresztül a bestia gusztustalan, kötélszerű belei a kövezetre omlottak.
Felix mellett a küzdelem néhány pillanatig abbamaradt. Körülötte az elképesztő vérontás örvénye kavargott. Törpék küzdöttek bestiákkal, fejszék csaptak össze lándzsákkal és harci bunkókkal. Tőle jobbra Gotrek éppen két káoszharcossal nézett farkasszemet.
A fekete páncélt viselő óriások kétfelől rontottak rá, abban a reményben, hogy mialatt egyikük eltereli a figyelmét, addig a másikuk végezhet vele. Ám a trollvadász egyszerűen elrohant közöttük. Két ugrás között oldalra csapott a fejszével, és telibe találta az egyik káoszfajzat mellvértjét. A páncél nem szakadt át teljesen, ám az eresztékein kiszökő vér arról árulkodott, hogy a lény így is halálos sebet kapott. Ahelyett, hogy megállt volna, Gotrek továbbszáguldott, így a második harcos csapása már csak a levegőt szelte ott, ahol az imént a teste volt. Eközben Gotrek anélkül, hogy megfordult volna, lentről felfelé széles ívben visszafelé vágott a fejszéjével. A fegyver éle a káoszharcos térdhajlatába talált, ahol átvágott minden izmot és ínat. A teremtmény eldőlt. Még mielőtt a kövekre zuhant volna, a fejsze ismét lesújtott, és lefejezte.
Gotrek pillanatnyi kihagyás nélkül, máris új préda után nézett.
A trollvadászt a feje búbjától a lábujjáig elborította a vér. Úgy festett, mint valami eszét vesztett, pokolbéli hentesmester. Felix rádöbbent, hogy ő maga sem nyújthat vonzóbb látványt. A kezei vértől vöröslőnek, és csizmáját nyúlós, ragadós nyálka borította.
Megrázta fejét és észrevette, hogy Gotrek a háta mögé mutat. Éppen idejében pördült meg ahhoz, hogy lebukjon egy hatalmas feketepáncélos alak félkörívben érkező pengéje alá. Új ellenfelének kardja óriási volt, és a teljes hosszán rúnák izzottak vörös fénnyel. Felix villámgyorsan döfött, ám kardja lecsúszott a fekete mellvértről.
Őrült röhögés kongott a harcos zárt sisakjának belsejében. Mintha Felix éppen csak megcsiklandozta volna. A káoszlény ismét oldalvágással próbálkozott, de Felix hátraszökkent.
A rém kardjának hegye elsuhant a férfi hasa előtt, aki előreugrott, és teljes erejéből megtaszította a páncélos harcos könyökét. A súlyos kard lendületéhez hozzáadódott a lökés ereje, ezért a káoszharcos tehetetlenül megpördült a tengelye körül. Felix a vállával belevetődött a lény hátába, és a kövezetre döntötte. Mielőtt a hason elterülő káoszharcos moccanhatott volna, Felix fölötte termett, az álla alá nyúlt, hátrafeszítette a fejét, és végigrántotta kardjának élét a torkán. A levegő sípolva távozott a felnyitott légcsőből. A kettévágott erekből patakzott a vér, és az imént még rettenetes harcos úgy vergődött a földön, mint a partra vetett hal.
Felixnek nem volt ideje arra, hogy kiélvezze győzelmét. Inkább csak érezte, mintsem látta, hogy a magasból egy súlyos, vaskos valami zúdul védtelen feje búbja felé.
Megpróbált félreugrani, ám a lába megcsúszott a vértől síkos köveken, így a mozdulat csak részben sikerült. A vaskos harci bunkó nem találta teljesen telibe a fejét, ám így is akkorát kapott a tarkójára, hogy előrezuhant, és elterült a kőpadlón. Csillagok táncoltak a szeme előtt. Még ettől a lecsúszó csapástól is majdnem elvesztette az eszméletét.
Megpróbált talpra vergődni, de nem tudott parancsolni a lábainak. Engedelmesség helyett, összevissza bicsaklottak. Homályosan tudatában volt annak, hogy egy torz alak magasodik fölé, és a hatalmas bunkó ismét a levegőbe emelkedik.
Felixen hirtelen iszonyú kimerültség lett úrrá. A csatazaj mintha elhalkult volna körülötte.
Túl fáradt volt ahhoz, hogy bármivel is törődjön. Ebben a pillanatban nem félt a haláltól. Úgy érezte, nem tehet önmagáért az égvilágon semmit. A bunkó lesújt rá, és az élete véget ér. Nincs értelme a további küszködésnek. Az lesz a legjobb, ha szépen lefekszik, és megadja magát az elkerülhetetlennek.
Egy pillanat erejéig szörnyen tehetetlennek érezte magát. Aztán feltámadt benne az életösztön, és összeszedte minden akaraterejét egy utolsó próbálkozáshoz. Tudta, hogy lehetetlen, tudta, hogy ebben az erőtlen állapotában képtelen kitérni a bunkó elől. Az izmai mégis megfeszültek és mozdulni próbált, miközben elkeseredetten várta a fejébe robbanó iszonyatos fájdalmat.
Ám a gyilkos csapás csak nem jött. Felpillantott és azt látta, hogy a fölébe magasodó káoszlény eldől, mint egy liszteszsák, miközben vér fröcsköl a hátából. A következő pillanatban Gotrek hajolt fölé, megmarkolta Felix mellén a láncingét, és talpra rántotta.
– Gyerünk, emberifjonc, kelj fel! Messze még a vége! – kiáltott a trollvadász, miközben kivágta oldalra a fejszéjét, és leterített egy bestiát. – Nem halhatsz meg, előbb meg kell írnod, hogyan végeztem a démonnal!
– Hol van? – kérdezte kábultan Felix.
– Ott! – mondta Gotrek, és vérrel lepett ujjával mutatta az irányt. , Felix arrafelé nézett, és á tömegben nyíló egyik résen át eszeveszett vakmerőségről tanúskodó jelenetet látott. Snorri vad csatakiáltásokat hallatva rárontott a démonra, és egyszerre sújtott le rá pörölyével és fejszéjével. A Vérivó lenézett a trollvadászra és gúnyosan felröhögött, amikor annak fegyverei egyszerűen lesiklottak vörös bőréről.
– Snorri, te őrült! – üvöltötte Gotrek. – Csak rúnafegyverek fogják azt az átkozottat!
Ha Snorri hallotta is a figyelmeztetést, nem adta jelét. Nekiveselkedett, és egy forgószél gyorsaságával iszonyú erejű csapások garmadáját zúdította a hatalmas szörnyetegre.
Ütései bármelyike leterített volna egy kifejlett bikát is, ám a démon sértetlen maradt. Végül, mintha ráunt volna egy udvari bolond bohóckodására, a Vérivó szinte mellékesen, hanyagul odavágott egyet a fejszéjével. Snorri megpróbált hárítani. Keresztezte maga előtt a fegyvereit, de nem volt esélye. Fejszéjének és pörölyének nyele széthasadt, és a törpe az ütés puszta erejétől elrepült, mint egy hajítógépből kilőtt kő.
Thangrim király pajzshordozóinak lábánál csapódott a kövezetre, és kifröccsenő vére sötétvörösre festette az uralkodó őszülő szakállát.
A Vérivó ekkor támadásba lendült. Pillanatok alatt végigszántott Thangrim király elitgárdáján. Fegyverei oly gyorsan villantak ide-oda, hogy a szem alig bírta követni.
Valahányszor lecsapott, vége szakadt egy-egy törpeharcos életének. Egyetlen páncél sem állhatott ellen azoknak a pokolban kovácsolt fegyvereknek. A rettenthetetlen harcosokból néhány pillanat leforgása alatt nem maradt más, mint egy rakás vérző, megcsonkított tetem. A büszke páncélok hajítófát sem értek. Felix tisztán látta, amikor a Vérivó fejszéjének egyetlen csapásával derékban kettéhasított vagy négy harcost. Ám ezt a rohamot a szörnyeteg sem úszta meg ép bőrrel. A törpék rúnafegyverei több helyen is mélyen a húsába martak. Füstölgő nyálka ömlött a kövezetre, miközben előrenyomult.
Iszonyú harag lobogott Thangrim király szemében. A démon kihívására adott válaszképpen megint a feje fölé emelte a Végzet Pörölyét. Megforgatta néhányszor és elhajította, hogy összezúzza a Rém mellkasát. Az ősi fegyver ismét célba talált. Ismét füstölgő démonvér fröcskölt szerteszét. Az ocsmány teremtmény ezúttal is megtántorodott, de rögtön kihúzta magát, elvigyorodott, és kettőzött haraggal nyomult tovább.
Senki és semmi sem állhatta útját. Úgy tört át a törpekirály testőreinek sorfalán, ahogyan a faltörő kos egy korhadt ajtón. Az egyik harcos ügyesen a hátába került, és markolatig döfte rúnakardját a lény lapockái közé. Ám a penge beszorult, így a törpe kénytelen volt elengedni fegyverét és hátraugrani, mert a Vérivó megpördült, és felé csapott a korbácsával. Felix elképzelni sem tudta, hogy miből fonták azt a pokoli korbácsot, amelynek szálai könnyedén átvágták a törpe páncélzatát, és letépték a húst a csontjairól. A harcos karjáról leszakadt a bőr és a vaskos izomzat, majd a pokoli seb mélyén feltárult a fehér csont és néhány sárgás ín. A korbács ismét lecsapott, és megpörgette üvöltő áldozatát, mint egy búgócsigát, miközben további húsdarabokat tépett le a törzséről. Ekkor közelebb ugrott egy másik törpe, és rúnavésetes pörölyével úgy oldalba vágta a Rémet, hogy annak belereccsentek a bordái. A csapás megingatta ugyan a szörnyet, de nyomban meglódította a fejszéjét, és lenyakazta támadóját.
Mindeközben folyamatosan korbácsolta az előző szerencsétlent. Néhány szíwerésnyi idő múlva csupán egy véres, megnyúzott holttest hevert a Iába előtt, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy valaha egy törpe teste volt.
– Meddig bújsz még a harcosaid mögé, kis király? – kérdezte a démon, és a távolabb álló Felix még a csatazajban is tisztán hallotta minden szavát. Thangrim harmadszor is elhajította fegyverét, ám a Vérivó ledobta korbácsát, és villámgyors mozdulattal elkapta a pöröly nyelét. A fegyver fején földöntúli fénnyel izzottak a rúnák. A démon egész alkarja szempillantás alatt megfeketedett, de a lény lendületet vett, és viszszadobta a Végzet Pörölyét.
A szikrákat és villámokat szóró fegyver úgy száguldott a levegőben, hogy halandó szeme nem követhette a röptét. Fülsiketítő dörrenés hallatszott. A pöröly mellbe találta a tömeg fölé emelkedő királyt, és a földre döntötte. A törpék valamennyien egyszerre felhördültek, amikor meglátták, hogy uralkodójuk lezuhan a pajzs magasából. A Vérivó diadalittasan felrikoltott, majd őrült, harsány röhögése végighullámzott a csarnokon, és visszaverődött annak falairól. A káoszharcosok a korábbinál is nagyobb hevességgel küzdöttek tovább, és látszott, hogy lassan felülkerekednek a törpéken.
A Vérivó ekkor áttört a kavargó tömegen. Menet közben is hideg fejjel kaszabolta a közelébe merészkedő törpéket. Hirtelen odaugrott elé Grimnir papja, és lesújtott rá.
Rúnavésetes harci pörölyének feje átszakította a démon mellén a bőrt, és eltűnt a húsában.
Ám a szörnyeteg visszavágott, és iszonyatos karmai feltépték a pap hasát. Ekkor Valaya öreg papnője lépett a Vérivó elé. Pajzsként emelte maga elé szétnyitott könyvét. A lapokból egyre erősebb fény sugárzott, és a démon egy pillanatra megállt.
Ám mielőtt a varázslat kibontakozhatott volna, a Rém gúnykacajt hallatott, a magasba rántotta fejszéjét, és lesújtott. A szörnyű fegyver kettészelte a könyvet, és magát a papnőt is. Az idős törpeasszony teste két darabra vágva zuhant a padlóra. A démon diadalmasan előrelendült, és szétvetett lábbal megállt a haldokló király felett.
– Gyerünk, emberifjonc! Ütött a halálom órája! – kiáltotta Gotrek, és döngő léptekkel elindult a démon felé. Senki sem állhatta útját. Ha valaki megpróbálta, azonnal meghalt. Most ő maga is ugyanolyan pusztító elemmé vált, mint amilyen a démon volt. Miközben a célja felé nyomult, jobbra-balra suhintott fejszéjével. Ahová lecsapott, ott bestiák és káoszharcosok hullottak, akiket kettészakított a fejsze, és az azt forgató karok rettentő ereje.
Felix elszánta magát arra, hogy szembenézzen a sorsával. Jobb híján rántott egyet a vállán, és felzárkózott Gotrek mögé. A feje még mindig zúgott az előbbi ütéstől. Furcsán valószerűtlennek érezte a körülötte tomboló irtózatos vérontást. Mintha egy eszelős rémálom közepébe csöppent volna. Érdekes módon egyedül Gotrek végzetének beteljesedését látta valóságosnak. Mintha maga a Sors rendelte volna úgy, hogy Gotrek megküzdjön a démonnal, és hősi halált haljon. Azt viszont Felix elképzelni sem tudta, hogyan tudná megörökíteni Gotrek halálát, mert biztosra vette, hogy ő is itthagyja a fogát. Kilátástalannak ítélte a helyzetet. Körbepillantott és látta, hogy a törpék vesztésre állnak. Az ellenségeik egyre jobban szorongatták őket, és a királyuk eleste mélységesen elcsüggesztette mindnyájukat. Snorrinak és Vareknek nyoma veszett. Felix tisztában volt azzal, hogy nem hagyja el élve, ezt a csarnokot. Így aztán akár meg is teheti azt, amire a trollvadász kéri. Tartozott a törpének az életével, és ez volt a módja az adósság megfizetésének.
A Vérivó az agg király fölé tornyosult. Hatalmas erővel, mélyen belevágta fejszéjét az ősi kövekbe, és elengedte a még rezgő nyelet. Aztán lehajolt, két kezébe fogta Thangrim testét és a magasba emelte, éppoly könnyedén, mint ahogyan egy férfi kap fel egy kisgyermeket.
Felix lebukott egy bestia fejszéje elől, majd könyökből levágta támadója alkarját, és otthagyta a térdre bukó, vért pumpáló csonkját szorongató nyomorultat. Gotreket már csak néhány tucat lépés választotta el a démontól, amikor három káoszharcos ugrott elé. A trollvadász csupán egyet suhintott fejszéjével, amelynek éle felvágta az első káoszlény torkát, keresztbe szántotta a második mellkasát, végül csattanva beleállt a harmadik oldalába. Gotrek ekkor visszarántotta fejszéjét, ugyanabba az irányba, ahonnan az imént sújtott, és a fejsze fokával mindhárom lényt leverte a lábáról. Így Felix tisztán láthatta, hogy mi történik a király és a Rém között.
A Vérivó egyik kezével tartotta Thangrimot, míg a másikkal letépkedte róla a páncélt, pontosan úgy, ahogyan egy ember meghámoz egy narancsot. A király előrehajolt, és a szörnyeteg képébe köpött. Nyála összevegyült a lény homlokán tátongó sebből csordogáló nyálkával, és sisteregve elpárolgott. A Vérivó szélesen vigyorgott. Villámgyors mozdulattal beledöfte jobb kezének karmait a király immár védtelen mellkasába, majd elkezdte maga felé húzni, horogként begörbülő ujjait. Az agg király bordái recsegtek-ropogtak, majd a mellkasa hirtelen szétnyílt, mint az osztriga héja, és feltárultak a belső szervei. Vér fröcskölt a szörnyetegre, miközben bevégezte gyalázatos, istentelen művét.
A meggyötört testet a szeme magasságába rántotta, és könnyedén megtartotta a bal kezével. Jobbjával odanyúlt, és kitépte Thangrim dobogó szívét, majd felemelte, hogy a még élő király hatalmasra tágult szemei is lássák. A szörny hirtelen összenyomta a szívet. Az izmok jól hallható, förtelmes cuppanással zúzódtak össze. A szívben maradt vér egyenesen a démon kitátott pofájába lövellt. Aztán ugyanolyan kéjes élvezettel, ahogyan egy bretonniai ínyenc felfalja egy kagyló húsát, a Vérivó a szájába dobta a szívet és hagyta, hogy az lecsússzon a torkán. És Thangrim király – csodával határos módon – még mindig életben volt, és a döbbenettől hatalmasra tágult szemével végignézte ezt az egész, visszataszító aljasságot.
A démon torka kidudorodott, amikor egyben lenyelte a szívet, aztán kinyitotta a pofáját, és hatalmasat böfögött elégedettségében. A kövezetre dobta Karag Dum szívétől megfosztott, immár halott királyát, majd megfordult, hogy kihirdesse győzelmét, a közelében összesereglett híveinek. Felix szemtanúja volt mindennek, mert ő és Gotrek már majdnem odaértek a Vérivóhoz.
– Remélem, élvezted az utolsó étkezésedet, démon – üvöltötte dühtől tajtékozva a trollvadász – , mert most megdöglesz!
A Vérivó végigmérte, és elmosolyodott.
– A te agyad lesz a desszertem – közölte hátborzongató magabiztossággal.
Egy pillanat erejéig a trollvadász és a démon mozdulatlanul álltak egymással szemben.
Gotrek csapásra készen tartotta fejszéjét. Őrjöngő haragja majdnem ugyanolyan rémisztővé torzította arcát, mint amilyen félelmetes a démon pofája volt. A Vérivó hatalmas csattanással szétnyitotta szárnyait, és gúnyosan intett Gotreknek, hogy menjen közelebb. Felix a trollvadászról a démonra, majd Thangrim tetemére nézett. Hallott már arról, hogy az agy még élhet néhány pillanatig, miután a szív már megszűnik dobogni.
Feltételezte, hogy a király esetében is ez történhetett. A démon valószínűleg erre a furcsa jelenségre alapozta szentségtelen fogadalmát. Felixet hirtelen elöntötte a harag a Vérivó hidegfejű könyörtelensége miatt. Minden idegszálával arra vágyott, hogy markolatig döfhesse kardját a fenevad mellébe.
A hosszú, dermedt pillanat véget ért. Gotrek harsány csatakiáltást hallatva nekirontott a szörnyetegnek. Fejszéje előrevillant, és tompa csattanással mélyen belevágott a Vérivó oldalába. Füstölgő nyálka lövellt a pokoli sebből, és megégette a törpét, aki hátraszökkent, hogy elkerülje a perzselő démonvér sugarait. Azonnal összeszedte magát, a magasba lendítette fejszéjét, és újabb csapást mért a lényre. A Vérivó maga elé kapta karmait, hogy hárítson, ám elhibázta, és a fejsze hosszan felhasította az alkarját.
Felix egy pillanatig arra gondolt, hogy a feldühödött Gotrek esetleg mégis győzhet, ám a szörnyeteg villámgyorsan elugrott a trollvadász közeléből, és a levegőbe markolt.
Hatalmas fejszéje felugrott a padlóról, és szétnyitott ujjai közé röppent. A Vérivó ekkor rövid időre mozdulatlanná dermedt, így Felix jól látta, hogy milyen súlyos sérüléseket szenvedett. A törpeharcos rúnakardjának markolata, továbbra is kiállt a háta közepéből. A Végzet Pörölye két mély lyukat ütött a húsába, amelyek alján szilánkosra tört csontok fehérlettek. Gotrek fejszéje hosszú, tátongó sebeket nyitott a bőrén, amelyekből csak úgy ömlött a nyálka. Ráadásul – csodával határos módon – testének körvonalai folyamatosan vibráltak, és folyton elmosódtak. Felixnek az furcsa érzése támadt, hogy a Vérivó valahogyan nincs igazán jelen ebben a világban. Aztán a körvonalak hirtelen ismét élessé váltak, és a lény nagyon is kézzelfoghatóan állt velük szemben. És ekkor rárontott a trollvadászra.
A két fél olyan viharos gyorsasággal záporoztatta egymásra pokoli csapásait, hogy halandó lény szeme már nem bírta követni. Felixnek fogalma sem volt arról, hogyan élte túl Gotrek ezt a minden képzeletet felülmúló párbajt, de valahogyan sikerült neki.
A trollvadász hirtelen hátraperdült, majd ismét rövid szünet következett. Gotrek homlokán hosszú vágás éktelenkedett, és mély karmolások vöröslöttek a mellén. A Vérivó újabb sebet kapott, ezúttal a felkarjára, ám harcképesebbnek tűnt, mint a trollvadász.
– Látom, kezd eleged lenni! – zihálta kihívóan Gotrek.
A démon gonoszul felkacagott, és kissé előregörnyedt, hogy megint rávesse magát az ellenfelére. Felix ekkor összekaparta minden bátorságát, mert tisztában volt azzal, hogy amire készül, az maga az öngyilkosság. Meg fog halni, ezt egészen biztosra vette.
De már semmi sem számított. Ha Gotrek meghal, a démon pillanatok alatt végez vele is. Ezért aztán úgy döntött, hogy beviszi azt a döfést, amíg megteheti. Előreszökkent, és minden erejét beleadva szúrt. A templomos lovag mágikus pengéje, tövig beleszaladt a démon oldalába. Felix kirántotta kardját, hogy másodszor is szúrhasson.
Ám a fenevad megpördült, és fordulás közben a könyökével mellbe taszította ellenfelét, majd karmaival is utánakapott. Felix messzire repült a levegőben, és a kövezetre zuhant.
Amikor elérték a szörnyű szarupengék, úgy érezte, mintha felrobbant volna valami a mellkasában. Iszonyatos fájdalomhullám söpört végig a testén, kardja kihullott a kezéből.
Érezte, hogy keményre esett, és minden levegő kiszorult a tüdejéből. Furcsa, panaszos ordítást hallott, ami nem volt más, mint a Vérivó nem evilági fájdalomüvöltése.
Felix ekkor nyögdécselve feltámaszkodott a jobb könyökére, hogy lássa, mi történik.
Gotrek nyomban kihasználta a lehetőséget. Fejszéjét a magasba emelve rohant, és Felix egy pillanatig azt hitte, hogy barátja ezúttal végez a szörnnyel. A törpe fejszéje gyilkos ívet leírva suhogott a levegőben. Majdnem célba ért, ám Gotreket lelassították súlyos sebei, így a démon el tudott ugrani a csapás elől, amely máskülönben lefejezte volna. Ekkor újra kitört a vihar – a két ellenfél megint egymásnak esett. Ismét olyan gyorsasággal ütötték-vágták a másikat, hogy rajtuk kívül senki sem látott mást, csupán a fegyverek jeges villanását, izmos karok lendülését, és egymásnak feszülő, véres testek vad forgatagát. Az újabb párviadal azzal végződött, hogy a démon kiverte Gotrek kezéből a fejszét. A trollvadász tántorogva állt, éppen csak tartotta magát. A Vérivó lesújtott rá hatalmas öklével, és Gotrek térdre rogyott a lába előtt.
Felix szívéből minden remény elszállt. Kínkeservesen nekilátott, hogy feltápászkodjon.
Kardját sehol sem látta, ám amikor fél térdre emelkedve megingott, támaszt kereső keze beleakadt valamibe, ami kemény volt és henger alakú. Odapillantott, és meglepetten látta, hogy a Végzet Pörölyének nyelét tapogatja. Hirtelen új erő áradt szét a tagjaiban. Felállt, és megpróbálta felemelni a pörölyt, de meg sem bírta mozdítani.
Érezte, hogy nem pusztán a súlya miatt, hanem mert egy titokzatos erő a kövezethez szegezi, valahogy úgy, ahogyan Borek mágnesei odatapadtak az acélasztalhoz.
Felix vadul szitkozódott. A démonra pillantott és szilárdan hitte, hogy egy hajszálon függ minden. A lény erősen zihált, és a mozdulatai lelassultak. A testén tátongó sebekből sugárban ömlött a vér, körvonalai még az iméntinél is jobban elhomályosultak.
Felix biztosan érezte, hogy egyetlen jól irányzott csapás végezne vele. Ismét nekigyürkőzött, és addig erőlködött, amíg úgy érezte, hogy szétszakadnak az izmai, de az átkozott pöröly meg sem moccant. Mágikus fegyver volt, amelyet csakis törpehősök kezébe szántak az istenek. Varázserejének legyőzése meghaladta egy halandó ember képességeit és erejét.
A Vérivó eközben Gotrek fölé hajolt. Lenyúlt, felülről rámarkolt a térden álló, halálosan kimerült trollvadász fejére, és annál fogva lassan a levegőbe emelte az egész testét.
Felix tudta, hogy mi következik. A démon most addig szorítja össze szörnyű erejű ujjait, amíg Gotrek koponyája széthasad, mint a földhöz vágott dinnye, aztán megeszi a törpe agyát, végül magába szívja halhatatlan lelkét. Felix egy gyors körbepillantással felmérte, hogy a csarnokban a káoszhívek perceken belül végeznek, a még megmaradt törpékkel is. Meglátta Vareket, és az idegességtől összeszorult a torka. Az ifjú törpe az egyik oszlopnál állt, és egy pörölyt lóbált a kezében. Féltucatnyi őrjöngő bestia rohant felé…
– Segíts rajtam, Sigmar, minden pörölyök ura! – üvöltötte Felix olyan szenvedéllyel, amilyenhez foghatót gyerekkora óta nem érzett. – Segíts nekem, Grungni! Segíts, Grimnir! Segíts, Valaya! Segítsetek nekem! Segítsetek nekem, vagy legyetek átkozottak!
Az istenek neveinek hallatára, a pöröly rúnái életre keltek. Előbb halvány, majd egyre élesebb, kékes fény áradt belőlük. Felix ismét megmarkolta a fegyver nyelét, és megmozdította. A Végzet Pörölyét immár nem szegezte semmi a kövezethez. Először nehéz volt, de különös módon, ahogy emelte, egyre könnyebbnek érezte. Mintha egy láthatatlan, titokzatos valaki erőt kölcsönzött volna neki, hogy megbirkózhasson a hatalmas súllyal. Mialatt Felix a feje fölé emelte, a pöröly feje körül ismét megjelent a villámokat szóró, kék fénygömb.
Tenyerének és ujjainak bőre hevesen égett ott, ahol érintkezett a fegyver nyelével.
Izzó szikrák szurkálták az alkarját, ózonszag csapott az orrába. A fájdalomtól kis híján elejtette a fegyvert. Alig tudta megtartani, mert a karjában őrjítő fájdalom lángolt. Végül valahogyan mégis biztos fogást talált a nyélen.
Felix tudta, hogy csupán egyetlen esélye van. Hátralendítette a pörölyt a dobáshoz.
A démon megérezte a háta mögött gyülekező energiákat, és szembefordult vele. A bal kezében hanyagul lóbálta Gotreket, akinek teste olyan ernyedten himbálózott, mint egy rongybaba a szélben. A szörnyű szempár megállapodott Felixen, akire ismét rátört a korábban megtapasztalt rémület. Tudta, hogy a Vérivó ugrani készül, hogy aztán darabokra szaggassa őt. Maga sem tudta hogyan, de Felix leküzdötte rettegését, félénken elmosolyodott, és úgy döntött, hogy mindenképpen megpróbálja.
A Vérivó ledobta Gotreket, és ugrott. A pofáját hatalmasra tárva, karmait előrenyújtva repült a levegőben. Felix úgy érezte, hogy egyenesen a lelkébe lát az a szörnyű szempár, amelyen keresztül maga a pokol meredt a világra. Undorító bűz csapott az orrába. A lény testéből áradó hő átsugárzott a kettejük közötti, gyorsan csökkenő távolságon.
Felix ekkor – törzsének és karjának minden erejét beleadva – elhajította a szent pörölyt. A fegyver ismét üstökösként száguldott. Ezúttal is villámokból és szikrákból szövődő csóvát hagyott maga után. Mennykőcsapáshoz hasonlatos dörrenés rázta meg a csarnokot, amikor a Végzet Pörölye telibe találta a démon fejét. A becsapódás ereje megállította az őrjöngő rohamot – a szörnyeteg hanyatt zuhant. A pöröly nem messze tőle a kövezetre esett.
A démon lassan, nehézkesen talpra állt. Felix tudta, hogy most már semmit sem tehet.
A lény győzelme innentől elkerülhetetlen. Megtett minden tőle telhetőt, ami azonban kevésnek bizonyult. Éppen csak annyi ereje maradt, hogy állva maradjon – menekülésre még csak nem is gondolhatott. A mellkasa iszonyúan égett. A kezét olyannak érezte, mintha a csontjairól levált volna a hús.
A Vérivó tántorogva, de a képén aljas vigyorgással megindult felé. Felix látta a tekintetén, hogy olvas az ő gondolataiban, és mulat a kétségbeesésén. A démon hirtelen szétcsapta szárnyait, hátranyúlt, kihúzta testéből a rúnavésetes pengét, majd messzire hajította. Diadalittasan felrikoltott, és hátrahúzta a jobb kezét, hogy karmaival végzetes csapást mérjen Felixre.
– Hé, te nyomorult! Még nem végeztem veled! – üvöltötte valahol Gotrek, és ezzel egy időben vakító, vörös fény lobbant a szörnyeteg háta mögött.
Egy szempillantás múlva Felix azt látta, hogy az ősi fejsze izzó feje félkörívet leírva a Vérivó jobb oldalába csapódik, és keresztben átvillan a derekán. A démon egy pillanatig még állva maradt, majd kétfelé hasadva a kövezetre omlott. A félbevágott test, azonnal elkezdett felbomlani. Vörös és aranyszínű szikrák pattogtak belőle, amelyek sűrű, bűzös füstfelhővé alakultak. A szörnyeteg a szemük láttára szertefoszlott, elenyészett, mint a gyorsan kialvó tűz. Az oszladozó füstön át Felix megpillantotta a rogyadozva álló trollvadászt. Néhány pillanattal később a Vérivó teljesen eltűnt.
De Felix továbbra is maga előtt látta a démon gyűlölettől izzó szemét, és fejében még ott visszhangzottak utolsó szavai: Emlékezni fogok rád, halandó, és enyém az egész örökkévalóság, hogy bosszút álljak rajtad!
– Csodálatos – dünnyögte Felix – , más már nem is hiányzott, mint egy esküdt ellenség, aki történetesen Khorne egyik kegyence.
A szíve mégis hevesen vert örömében. A démon elpusztult, és a tőle való rettegés úgy illant el a lelkéből, ahogyan a hajnali harmat elpárolog a kelő nap sugaraiban. Felix úgy érezte, mintha hatalmas súly zuhant volna le a válláról, és mérhetetlen megkönnyebbülés töltötte el.
Gotrek – jobbjában a fejszéjével – odavánszorgott a Végzet Pörölyéhez, és a bal kezével felvette. A pöröly ezúttal akadálytalanul felemelkedett, és ekkor valami egészen rendkívüli történt. Villámok kezdtek cikázni a fejsze és a pöröly között, majd egyre sűrűbben csapkodtak, míg végül egybefüggő, vakító ívfénnyé álltak össze.
Mindeközben a trollvadászt ismeretlen eredetű, alig uralható erő szállta meg. A mellkasa hatalmasra duzzadt. A szakálla felborzolódott és szerteállt. A szeméből kísérteties, kékes fény áradt.
– Az istenek bolondot csinálnak belőlem, emberifjonc! – ordította Gotrek égzengéshez hasonlatos hangon, és az arca keserűen eltorzult. – Azért jöttem ide, hogy hősi halált haljak, ehelyett pusztulást és halált hoztam őseim városába. Ezért most valaki drágán megfizet!
Azzal megfordult, és nyílegyenesen belegyalogolt a harc kellős közepébe. A Végzet Pörölye kék fénycsíkot hagyott maga mögött, amikor lesújtott vele. Ősrégi, démonölő fejszéje kettévágott egy káoszharcost, de még így is maradt benne annyi erő, hogy jókora darabot kihasítson, a káoszlény mögött álló oszlopból. Gotreket immár a rettegés aurája vette körül, ahhoz hasonló, mint amit a démon bocsátott ki magából. A káoszfajzatok egymást taposva menekültek előle. Gotrek fülrepesztő csatakiáltást hallatott, és közéjük vetette magát. Sosem látott vérontás vette kezdetét. A kezében tartott fegyverek szinte isteni hatalmat és erőt kölcsönöztek a trollvadásznak, aki így legyőzhetetlen lett. Fejszéje könnyedén átvágta a páncélt és a testet; egyetlen fegyver sem háríthatta csapásait. A pöröly gyilkos villámokat szórt a káoszharcosokra, melyek ugyanúgy halálra sújtották őket, mint az a bizonyos pokolban font démonkorbács a törpéket.
Felix döbbenten bámulta a tömegmészárlást, amíg meg nem látta a saját kardját a kövezeten. Odabicegett mellé, lehajolt, majd nagy nehezen rákényszerítette ujjait, hogy megfogják a markolatot. Még egyszer összegyűjtötte minden erejét, és ő is belevetette magát a gyilkos forgatagba.
A csata már nem tartott sokáig. Vezérük halála elvette a káoszlények harci kedvét.
És mert senki sem állhatott ellen a feldühödött trollvadász mindent elsöprő erejének, néhány perccel később a káoszhorda maradéka sarkon fordult, és fejvesztve menekülni kezdett.
A Kút Csarnoka elképesztő, gyászos látványt nyújtott. Holttestek hevertek mindenütt, egy olyan összecsapás lehangoló maradványai, amelyet őrült vérszomjjal vívtak az egyik oldalon, és rettenthetetlen elszántsággal a másikon. Sötétvörös és fekete megalvadt vér borította a kövezetet. A halál bűze lengte be a hatalmas termet.
Felix az eszméletlen, halálsápadt Gotreket fürkészte, aki a padlón ült, hátát a menynyezetet tartó oszlopok egyikének támasztva. Kötések borították egész felsőtestét, és jobb kezét mozdíthatatlanul felkötötték egy kendővel. Horzsolások és zúzódások borították a fejét. A sötétlila véraláfutások még a tetoválásain is átütöttek. A démon szorítása aligha lehetett gyengéd. A trollvadász már a Vérivóval vívott párbajba is kis híján belepusztult, és az azt követő őrült harc sem használt az állapotának. Mellkasa alig mozgott, miközben az életet és a halált elválasztó szűk mezsgyén bolyongott. A mellette guggoló Varek sem tudta megítélni, hogy életben marad-e vagy meghal.
Az ifjú törpe bizonytalanul nézett fel Felixre.
– Mindent megtettem, ami tőlem telt – mondta halkan, mentegetőző hangsúllyal. – A sorsa most már az istenek kezében van. Már az is csoda, hogy egyáltalán él. Gyanítom, hogy csakis a Végzet Pörölyének ereje tartotta benne a lelket, mialatt harcolt.
Felix elnézett a semmibe, és azon tűnődött, vajon eljötte az ideje annak, hogy megörökítse a trollvadász halálát. Annyi bizonyos, hogy hőseposzba illő csata volt, pontosan olyan, amilyenre Gotrek vágyott. A törpék új erőre kaptak a démon pusztulásának láttán. A káoszfajzatok éppen ellenkezőleg, minden bátorságukat elvesztették, amikor Gotrek, győzhetetlen fegyvereivel, őrjöngve és halálosan, mint a háború egyik ősi istene, végigszántott a derékhadukon. A trollvadász véres rombolásának láttán a káoszhívek nem gondolhattak másra, mint hogy aljas isteneik elpártoltak tőlük. Végül elillant minden harci kedvük, pánikba estek és elmenekültek. Gotrek csak ezt követően rogyott össze.
A törpék szörnyű veszteségeket szenvedtek. Legfeljebb néhány tucatnyian maradtak életben, de még a túlélők java része is a kincstárban rejtőzött a csata idején. Ha nincs a pöröly ereje és Gotrek fejszeforgató jártassága, valószínűleg valamennyien meghalnak. Ráadásul úgy tűnt, hogy magának a trollvadásznak is nagy árat kell fizetnie a győzelemért.
Snorri bicegett feléjük a halottak közül; a bal lábára erősen sántított. Ő sem festett jobban Gotreknél. Hosszú mellsebét a démon korbácsának szálaival öltötték össze. Ő maga volt a törpék szívósságának eleven bizonyítéka azzal, hogy életben maradt.
Egyetlen ember sem élte volna túl a Vérivó ütését vagy az azt követő vérveszteséget.
Átvérzett kötésekből álló, rögtönzött turbánt viselt a fején, amitől úgy nézett ki, mint egy nagyon alacsony, nagyon széles és nagyon buta arábiai bennszülött. Boldogan fütyörészett, miközben a vérben úszó csarnokot vizsgálgatta maga körül. De még ő is elvesztett valamit a vidámságából, amikor meglátta az öntudatlan Gotreket.
– Jó csata volt – dünnyögte, csak úgy maga elé.
Felix vitatkozott volna, de inkább hallgatott. Azt akarta mondani, hogy véleménye szerint nincs olyan, hogy jó csata, csak olyan, amit az ember elveszít, meg olyan, amit megnyer. A harc mocskos, véres, fájdalmas és veszedelmes tevékenység, amit összességében nézve jobb nagy ívben elkerülni.
De már mialatt ezek a gondolatok keringtek a fejében, rájött, hogy becsapja magát.
Igenis, volt valami mámorító a túlélésben, és valami hátborzongató öröm a győzelemben, aminek hatása alól ő sem tudta kivonni magát. És amikor számításba vette egy csata végkimenetelének egyéb lehetőségeit is, azon kapta magát, hogy kénytelen egyetérteni Snorrival.
– Igen, jó csata volt – válaszolta, bár közben arra gondolt, hogy vajon miképp vélekednének erről a hideg köveken fekvő halottak, ha képesek lennének megszólalni.
Már a beszéd is akkora erőfeszítésébe került, hogy belesajdult az egész teste.
Szemügyre vette a jobb kezét. Merev volt, és alaposan megpörkölődött ott, ahol bőre érintkezett a pöröly nyelével. Még a Varektől kapott ópiumos kenőcs sem tudta teljesen eltompítani a fájdalmait. Nem tudhatta, hogy miféle varázslat védte meg Thangrimot ezektől a jelenségektől, de az nyilvánvalóan látszott, hogy az emberek esetében nem működött. Mégis, Felix úgy érezte, hogy igazán nem panaszkodhat. Az istenek, ha lassan is, de válaszoltak imáira, és a pöröly megtette azt, ami a legfőbb dolga volt.
A kezét borító kötéseket vizsgálgatva azon morfondírozott, hogy a démon pusztulása után egyáltalán hogyan sikerült tovább harcolnia – bár valójában tudta a választ.
Egy csata forgatagában a harcos olyan fájdalmat is elvisel, amely máskülönben ledöntené a lábáról. Nem egyszer látta már, hogy valaki hosszú percekig harcolt még azt követően, hogy olyan sebet kapott, amelybe végül belehalt. A kezét méregetve Felix azon tűnődött, hogy képes lesz-e még valaha kardot forgatni. Vagy éppenséggel tollat, ha arra kényszerül, hogy megírja a trollvadász halálának történetét.
Az egész teste sajgott, és nem kívánt mást, csak hogy végre kialhassa magát, de még túl sok tennivalójuk maradt. Hargrim és társai befejezték a tárgyalást, és odamentek hozzá. Hargrim a jobb kezében tartotta a Végzet Pörölyét. Felix kissé morcosan megállapította magában, hogy őt bezzeg nem pörköli meg a fegyver.
– Olyan adóssággal tartozunk neked, Felix Jaeger, amit sosem lehet leróni – kezdte ünnepélyes hangnemben a törpekapitány. – Megmentetted népünk becsületét, és megakadályoztad, hogy őseink harci pörölye ellenségeink kezébe kerüljön.
Felix a törpére mosolygott.
– Nem tartoztok nekem az égvilágon semmivel, Hargrim – válaszolta derűsen – , a Végzet Pörölye megmentette az életemet. Szó sincs semmiféle adósságról!
– Nemes beszéd, hőshöz méltó. – A kapitány nagyot bólintott. – Mindazonáltal mostantól kezdve ami a miénk, az a tiéd is.
– Igazán köszönöm, ám én nem szeretnék mást, csupán hazajutni – felelte Felix és remélte, hogy nem tartják hálátlannak, ezért a kijelentésért.
– Együtt fogunk távozni – jelentette ki Hargrim, mire Felix kérdőn felvonta szemöldökét.
– Túl kevesen maradtunk ahhoz, hogy megvédjük csarnokainkat – magyarázta a kapitány – , és a Sötét Erők immár ismerik a pontos helyünket. Csupán idő kérdése, és vissza fognak térni. Eljött az ideje annak, hogy fogjuk a Harag Könyvét, a pörölyt, továbbá annyi kincset, amennyit csak tudunk, és elmenjünk innen.
– Azt hiszem, Felix, lesz elég hely a Grungni Szellemén – vette át a szót Varek.
Tiszteletteljesen nézett Felixre, mintha a beleegyezésére várt volna. Az emberifjonc kezdte sejteni, hogy azzal, hogy a Végzet Pörölye végül engedelmeskedett az akaratának, elnyerte a törpék tiszteletét és megbecsülését. Varek folytatta: – Mostanra már csupán negyven-ötven törpe maradt Karag Dumban. Ha kiürítjük a hajó rakterét, illetve megosztozunk a kabinokon, akkor valamennyien elférünk.
– Úgy vélem, igazad van – válaszolta Felix.
– Most mindennél fontosabb, hogy elvigyük innen a szent harci pörölyt – folytatta Hargrim. – És annyi kincset, amennyit csak elbírunk.
– Természetesen. – Felix biccentett, és a ládákra nézett, amelyeket a harcosok éppen ekkor cipeltek kifelé a rejtett kamrákból. – Viszont aggódom amiatt, hogyan fogunk kijutni ekkora teherrel. Át kell verekednünk magunkat a káoszfajzatokon. Túlságosan kimerültünk, és túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy harcoljunk.
– Emiatt egy pillanatig se fájjon a fejed, Felix Jaeger – közölte Hargrim vigyorogva.
– Bőven akad még titkos járat Karag Dumban, amelyeket csupán a törpék ismernek.
Felix ekkor a továbbra is eszméletlen Gotrekre pillantott, aki túl sápadtnak és túlontúl gyengének tűnt ahhoz, hogy mozogni tudjon.
– És mi lesz Gotrekkel, meg a többi sebesülttel? – kérdezte. Az járt a fejében, hogy talán megvárhatnák, amíg a trollvadász meghal, és akkor tisztességgel eltemethetnék itt, ősei otthonában, a csata többi áldozatával együtt.
– Amíg élek, emberifjonc, annyi erőm mindig lesz, hogy járjak is! – recsegte egy hang a trollvadász felől. Gotrek ép szeme lassan felnyílt. Valamennyien odarohantak hozzá, mialatt nehézkesen talpra küzdötte magát.
– Hát akkor, gyerünk! – adta ki a vezényszót Felix nagy boldogan.
A trollvadász végighordozta tekintetét a tetemek százain.
– Nagyon úgy fest, hogy engem már megint elkerült a halál – állapította meg fanyar képet vágva.
– Csak ne aggódj – szólt rá vigyorogva Felix – , valami azt súgja, hogy jó néhány csata vár még ránk!
*
Thanquol félrehúzta gyaloghintójának függönyét, és erősen hunyorogva, sűrűn pislogva kibámult a verőfénybe. Az előző pillanatokban bukkant elő az Alantút sötétjéből.
Kislev északi részén járt, és a lenti sötétség után az itteni nyári nap úgy ragyogott le rá, mint valami könyörtelen isten figyelő szeme.
Előtte tátongott a Pokolkatlan félelmetes krátere, jól látta maga alatt az Idomár-klán hatalmas erődítményét. A szürkelátnokot mélységes elégedettség töltötte el. Napokig űzte-hajszolta gyaloghintójának kimerült hordozóit, hogy mielőbb elérje úti célját.
– Gyorsan, siessetek! – parancsolt a ziháló rabszolgákra. – Még nem vagyunk ott!
A szolgák a vállukon a hordszékkel lassan lebotladoztak a lejtőn. Hátborzongató hangok törtek elő a különös formájú tornyokból. Hatalmas fenevadak üvöltöttek. A szörnyetegek bűze és a torzkő pompás illata egyszerre csapta meg Thanquol érzékeny orrát.
Tudta, hogy ezen a helyen szövetségeseket fog találni. Feltétlenül szüksége lesz rájuk a léghajó megkaparintásához, továbbá ahhoz, hogy Gurnissonra illetve Jaegerre zúdítsa elkerülhetetlen, halálos bosszúját. Máris meglátta az első skavenharcosokat, akik hatalmas, lomha fenevadak kíséretében siettek az üdvözlésére. A szürkelátnok biztosan érezte, hogy ha helyre tudja állítani a kapcsolatot szolgájával, a nyomorult Vágottnyelvűvel, akkor innentől kezdve minden rendben lesz. Mialatt a gyaloghintó az erőd felé vitte, Thanquol azon tűnődött, hogy mit művel éppen Lurk.
*
Lurk ezekben a percekben azon törte a fejét, hogy vajon mire készülnek azok az ostoba törpék. Sejtelme sem volt, azt viszont nagyon is jól tudta, hogy számára hamarosan üt a cselekvés órája. Tombolt benne az erő. Világosan érezte, hogy a Szarvas Patkány is őt támogatja. Úgy döntött, most már csak az alkalomra vár, és ha a helyzet úgy hozza, könyörtelenül lesújt. Nem fog habozni, óh, nem! Előugrik rejtekhelyéről, és ráveti magát gyűlölt ellenségeire.
Ez így lesz. Valószínűleg.
Feltéve persze, hogy nem lesznek túl sokan. Mondjuk, egynél többen.
