Elátkozta magában a nőt, a dombját, a friss levegőt meg a napsütést, nagyjából ebben a sorrendben. Ám a testmozgás és a napfény idővel száműzte másnaposságát koponyájának legmélyebb, sötét zugaiba. Azon kapta magát, hogy egyre inkább érdekli a táj, sőt kifejezetten élvezi azt az érzést, amit a száguldás, a bőrét legyező szél és az arcát melengető nap együttes hatása keltett benne.

Ulrika úgy ülte meg a lovat, mintha nyeregben született volna. Kislevita nemes volt, vagyis gyakorlatilag egyszerre tanult járni és lovagolni. Az indulás óta egyetlen szót sem szólt. Szemlátomást beérte azzal, hogy a hatalmas, üres égbolt alatt vágtathat, amíg el nem érték ezt a dombot, ahol hallgatólagos egyetértéssel mindketten megállították a lovukat.

A patakon túl, a messzi távolban, sötét hegyek magasodtak a láthatár fölé. Úgy tűnt, mintha hatalmas testüket a föld puszta csontjaiból faragták volna. Sivárabbnak látszottak, mint bármely más vidék, amit Felix mindezidáig bejárt. Érdes csúcsaikat nem hótakaró, hanem valami egészen más borította: egyfajta olajosan csillogó, áttetsző anyag, amelynek színei folyton változtak a verőfényben. A hegyek baljós, komor, sőt fenyegető hangulatot árasztottak. Már a megjelenésükből sejteni lehetett, hogy mögöttük terülnek el a Káoszpuszták külső nyúlványai.

– Az ott mi? – kérdezte Felix, és észak felé mutatott, egy hatalmas hasadékra, amely úgy festett, mintha egy óriás fejszéje hasította volna ki a hegység testéből.

– Az a Feketevér-szoros – válaszolta a nő csendesen – , egyike a Káoszpusztákból kivezető főbb útvonalaknak, és ez a fő oka annak, amiért a cárina ide építtette ezt az erődöt.

– Ezen jönnek át a Káoszseregek?

– Igen, de tudja, sosem lehet előre megjósolni, hogy mikor jönnek, és milyen formában.

Néha hatalmas testű, fekete páncélt viselő lovasok érkeznek. Néha bestiák, akiknek nyakán állatfejek ülnek és emberi fegyvereket forgatnak, néha pedig még ezeknél is rosszabb, eltorzult, elfajzott teremtmények. Nincs a támadásokban sem logika, sem tervszerűség. Nem számít, hogy forró nyár van vagy dermesztő tél, bármikor felbukkanhatnak.

– Jómagam sosem értettem pontosan, hogyan működik a Káosz – vallotta be Felix.

– Talán Herr Schreiberrel kellene beszélnie erről.

– Talán, de jómagam kétlem, hogy Max elméleteinek felhasználásával kiszámíthatjuk a Sötét Erők viselkedését. Részünkről az a legjobb, ha folyton kiélezve tartjuk a fegyvereinket, mindig őrt állítunk a jelzőtüzek mellé, és minden pillanatban készen állunk a harcra.

– Jelzőtüzek?

– Igen, már régen kialakítottunk egy láncolatot, amely a szoros kijáratától húzódik errefelé. Mindenki tudja a dolgát. Amikor felgyúlnak a tüzek, a parasztok bemenekülnek a falvaikba, és bezárják a kapukat. A dzsidások pedig összegyűlnek az atyám házánál.

– Nappal a füst, éjjel a tűz – dünnyögte Felix.

– Pontosan.

– Félelmetes tájon él, Ulrika.

– Igaz, de egyben gyönyörű is, nemde?

Felix rápillantott, majd körbenézett a körülöttük elterülő vidéken, és megfontoltan bólogatott. Felfigyelt rá, hogy a nő pupillái kitágulnak, ajkai kissé szétnyílnak, és enyhén megdönti a felsőtestét az ő irányába. Felix felismerte a jeleket.

– Igen, gyönyörű. Akárcsak maga – dörmögte rekedtes hangon.

Ő is előrehajolt. A kezük összeakadt, és az ujjaik egymásba fonódtak. Végül az ajkaik is összetalálkoztak. Felix úgy érezte, mintha elektromos kisülések száguldanának át a testén. De az érzés szinte a születése pillanatában el is halt, mert Ulrika sietve elhúzódott tőle, és odébb léptetett.

– Későre jár. Jöjjön, versenyezzünk a várkapuig! – kiáltotta vidáman, majd a választ meg sem várva megfordította, és álló helyből vágtába ugratta lovát. Felix egy pillanatig mélységesen csalódottan bámult utána, majd felsóhajtott, és üldözőbe vette.

*

Lurk a folyosókon ólálkodott. Rég nem érezte magát ennyire boldognak. Sötét volt, és egyetlen őr kivételével a hajón maradt személyzet is nyugovóra tért. Mindössze egyetlen törpe járkált a hajó elejében. A többiek meg odalent voltak, ittak, röhögtek és daloltak a maguk ocsmány, artikulálatlan nyelvén. A raktérben bőséggel talált magának ennivalót, és mindeddig semmi sem utalt arra, hogy felfigyeltek volna a jelenlétére.

Vágottnyelvű mostanra annyira megnyugodott, hogy úgy érezte, átadhatja magát a népére olyannyira jellemző kíváncsiságnak. Körbelopakodott a léghajón, felderítette valamennyi zugot és szegletet, és rábukkant néhány igen érdekes dologra.

Például valahol a farban betévedt egy kamrába, amelyben egy repülő masina állt, egyike azoknak, amelyek megfutamították népét a Magányos Toronynál vívott csatában.

A kamra hátsó falában hatalmas ajtó nyílt. A padlóba egy rámpaféleséget építettek.

Lurk némi vizsgálódás után rájött, hogy a szerkezet sínjein ki lehet csúsztatni a kis repülőt az ajtón. Egyből arra gondolt, hogy ha tudná vezetni a gépet, könnyűszerrel ellophatná, és akkor hősként térhetne vissza Skavenüszögbe. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy beleszálljon, és elkezdjen kísérletezni a karokkal és kapcsolókkal. Csakhogy az utolsó beszélgetésük folyamán a szürkelátnok nagyon pontosan megmondta, hogy mit tegyen, és mit ne tegyen. Nem tehet semmit és nem nyúlhat semmihez Thanquol kifejezett engedélye nélkül. A szürkelátnok akkor halálosan megsértette őt, mert a szavai arra utaltak, hogy ostoba szerencsétlennek tartja, aki útmutatás nélkül tönkretenne valamit. Lurk arra gondolt, hogy hálás lehet ez a Thanquol, amiért mágust csinált belőle a Szarvas Patkány! Csakis egy ilyen nagy hatalmú skaven úszhatja meg elve, hogy így mert beszélni Vágottnyelvű Lurkkel!

Eldöntötte, hogy ellenáll a kísértésnek. Egyszerűen csak lapítani fog, és nem tesz semmit, amire nem kap parancsot. Ami azt jelenti, hogy nincs más tennivalója, mint hogy elbújjon és várakozzon.

Észak felé

Felix csatlakozott az udvarban tolongó, ámuldozó parasztok tömegéhez, és felnézett a léghajóra. Nagyban folyt a berakodás, komor emlékeztetőjéül annak a szomorú ténynek, hogy hamarosan elhagyják a bojár várát.

Az udvaron felhalmozott ládákat, hordókat és zsákokat sorban felcsörlőzték a kikötőtorony tetejére, majd az acélhídon keresztül átcipelték a hajóba. Úgy tűnt, a törpék tengernyi vodkával óhajtják pótolni az eddig elfogyott sörmennyiséget, mert – amint arra Snorri rámutatott – , az efféle dolgokban egy törpe sosem lehet túlzottan elővigyázatos.

Viszont a rakomány többségét valóban szükséges árucikkek alkották: füstölt és napon szárított rénszarvashús, több száz kenyércipó, és hasonló mennyiségű hatalmas, kerek sajttömb. Felix úgy sejtette, hogy akármi történik velük, éhen halni biztosan nem fognak.

A pihenő ideje alatt a törpék kisebb módosításokat hajtottak végre a léghajón. A munkálatok még a berakodás alatt is folytak. Valamennyi nyílás elé fakeretbe foglalt, finom hálót szereltek. Felix tudta, hogy ezek fogják kiszűrni az elfajzást okozó port, amely a Káoszpuszták sivatagaiból száll fel. A léghajó oldalán ötletes bőrhámokban ülő gépészek csüngtek hosszú kötelek végén, és apró módosításokat végeztek a gőzgépeken, illetve a légcsavarokon.

Más előkészületekre is sor került. Az utolsó három napban Max Schreiber visszavonult a vár egyik kisebb tornyába, és otr titokzatos rituálékat folytatott. Felix éjszakánként látta, hogy fény szökik ki a torony ablakaiból, és érezte, hogy nyakán felmerednek az apró szőrszálak, amiből arra következtetett, hogy varázslat működik a közelében.

Ha ez a többieket aggasztotta is, nem mutatták jelét. Valamennyien tudták, a varázsló azon dolgozik, hogy elejét vegye a Káosz pusztító hatásainak. Felixnek maga Schreiber mondta, hogy szándékosan várt az utolsó pillanatokig, mert varázslatai az idő múlásával fokozatosan veszítenek hatásukból. Minél közelebb idézi meg a mágikus erőket a végcéljukhoz, annál tovább fognak tartani a Puszták felett.

Mialatt Felix felfelé bámult, a gépészek végigkúsztak-mász-tak a hatalmas ballont borító hálón, és apró tárgyakat erősítettek hozzá, amelyek a csillogásukból ítélve, ékköves amulettek lehettek. Az emberifjonc tudott arról, hogy az orrszobor szemeit is kicserélték két, furcsa fénnyel világító ékkőre, mert az elmúlt napokban járt néhányszor a hídon, hogy leckét vegyen Makaissontól a léghajóvezetés tudományából.

Egyre jobban élvezte ezeket az oktatásokat, és úgy hitte, rendkívüli helyzetben valószínűleg ő lenne a léghajó pilótája, bár azt nem tudta biztosan, hogy szükség esetén le tudna-e szállni vele. A titokzatos kisebb karokról kiderült, hogy többféle célt szolgálnak.

Az egyikkel elereszthette a ballasztsúlyokat, amitől a léghajó gyorsan felemelkedett.

Egy másik megszólaltatta a kürtöt, ami felhívta a legénység figyelmét a közelgő veszélyre. Tűz esetén egy harmadikkal kiengedhette a feketevizet. Makaisson azt magyarázta, hogy a fedélzeti tűz a legrosszabb, ami egy léghajóval történhet.

Felix egy idő után azon kapta magát, hogy egyre nagyobb tisztelettel tekint a főgépészre.

Lehetségesnek vélte, hogy Makaisson valóban az a futóbolond, akinek Gotrek mondta, de szemlátomást szerette és értette a szakmáját. Még a leg-nyakatekertebb műszaki kérdésre is egyszerű, közérthető válaszokat adott. Felix immár tisztában volt azzal, hogy a léghajó azért repül, mert a gázzsákokat kitöltő emelőgáz könnyebb a levegőnél, és természetéből adódóan felfelé igyekszik. Azt is megtudta a főgépésztől, hogy a feketevíz nagyon gyúlékony, és ha tüzet fog, még robbanhat is, emiatt kell kiengedni vészhelyzet esetén.

Ám hiába beszélt Makaisson megannyi gyászos lehetőségről, Felix a bojár birtokán töltött napokat mesésnek érezte, és voltak olyan órák, amikor teljesen megfeledkezett az indulás után rájuk váró veszélyekről.

Hirtelen egy könnyű kéz érintette a vállát.

– Szóval, itt van – búgta Ulrika a fülébe lágy hangon. – Mondja csak, Herr Jaeger, nehezéknek hordja azt a kardot, vagy bánni is tud vele?

– Talán igen – sóhajtotta Felix – , van némi gyakorlatom.

– Akkor, ha szépen megkérem, volna szíves adni nekem néhány leckét?

– Mikor és hol?

– A kapubástya előtt, és most.

– Állok rendelkezésére!

*

Felix nem tudta biztosan, hogy mire számítson, miután kiléptek a főkapun. Ulrika máris kivonta kardját, és próbaképpen suhintott néhányat a levegőbe. Felix a fejét oldalra billentve figyelte. A nő jól mozgott. Lábait kissé szétvetette, és a jobb lábát elöl tartotta. Szablyája fényesen felragyogott a napfényben, amikor lesújtott egy képzeletbeli ellenségre.

Felix ledobta magáról köpenyét és ujjasát, majd kihúzta a saját pengéjét.

Kardja jóval hosszabb és súlyosabb volt a nő szablyájánál. Gyilkos hangon sziszegett a levegőben, amikor ő is csapott vele néhányat. Felix magabiztosan lépkedett. Jól bánt a karddal, és ezt tudta is magáról. Fiatalkorában kimondottan remekelt a vívóórákon, és felnőtt fejjel túlélt jó néhány összecsapást. Ráadásul a templomos lovagtól örökölt fegyver volt a legjobb és legkönnyebb, ami valaha megfordult a kezében.

– Nem azzal, ostoba! – szólt rá Ulrika, és egy másik kard felé biccentett, amely fátokba dugva feküdt a fal tövében.

Felix odaballagott érte, és felvette. Kihúzta a hüvelyéből, és megvizsgálta. Ez is szablya volt, a pengéje közepesen hosszú és enyhén ívelt. Am az élét eltompították, mivel gyakorló fegyverként szolgált. Felix kipróbálta a súlyát és a súlypontját. Alig volt nehezebb a saját kardjánál, viszont a markolatot idegennek érezte a kezében. Ezzel is suhintott néhányat gyakorlásképpen.

– Nem ehhez vagyok szokva – jelentette ki hűvösen.

– Bocsánat, Herr Jaeger, bocsánat. Atyám mindig azt mondja, hogy az embernek értenie kell minden fegyverhez, hogy baj esetén azt használhassa, ami a keze ügyébe esik.

– Igaza van. Csakhogy én rendszerint ügyelek arra, hogy a saját kardom essen a kezem ügyébe.

A nő válasz helyett csupán oldalra billentette fejét, és csúfondárosan csücsörített.

Felix rántott egyet a vállán, és elindult felé. Menet közben jobbjával hanyagul lóbálta a gyakorló szablyát.

– Tényleg vívni akar? – kérdezte, és egyenesen Ulrika szemébe nézett, mialatt azon tűnődött, hogy pontosan mire jó ez az egész párbajosdi. Néhány őr fejében is ugyanez járhatott, mert kisebb tömeg verődött össze a kapubástyán, hogy őket figyelje.

– Ezt miért kérdi?

– Valamelyikünk megsérülhet.

– Ezek gyakorló fegyverek, szándékosan letompították az élüket.

– Bármikor történhet baleset.

– Mondja, Felix, fél kiállni ellenem?

– Nem!

Felixnek majdnem kiszaladt a száján, hogy inkább attól fél, hogy megsebesíti őt, de visszanyelte, mert valami azt súgta, hogy nagyon megsértené vele Ulrikát.

– Tudnia kell, hogy mi itt Kislevben az első vérig szoktunk harcolni. A vesztes rendszerint egy sebhellyel a testén távozik.

– Abból már van rajtam néhány – dünnyögte Felix.

– Egyszer majd meg kell mutatnia! – követelte mosolyogva a nő.

Mialatt Felix azon törte a fejét, hogy vajon mire célzott ezzel a kijelentéssel, Ulrika rátámadt. Felix éppen csak félreugrott, de a szablya hegye így is felhasította az ingét.

Ösztönösen hárította a következő csapást, és még mielőtt végig tudta volna gondolni, ellentámadásba lendült. A nő könnyedén félreugrott előle, majd a következő pillanatokban a szablyáik ide-oda villogtak. Perceken keresztül villámgyors csapásokat és ellencsapásokat váltottak, mialatt többször körültáncolták egymást.

Hirtelen szétugrattak. Egyikük sem zihált. Felix rádöbbent, hogy Ulrika nagyon, de nagyon kemény ellenfél. Igazi csatában, ha a saját kardja lenne a kezében, valószínűleg ő lenne a jobb vívó. De ez a hihetetlenül gyors küzdelem elsősorban jó reflexeket kíván, tanult válaszokat, amelyeket addig gyakorol a vívótanonc, amíg a vérévé nem válik. Egy efféle villámgyors harcban a dolgok túl gyorsan történnek ahhoz, hogy valaki tudatos válaszokat adjon. Felix úgy értékelte az eddigieket, hogy ő a könnyű, ívelt penge jóvoltából nehezebben méri fel a helyes időzítést, ezáltal a nő előnyhöz jut. De egy időre ez volt az utolsó esélye a helyzetértékelésre, mert Ulrika folyamatos támadásba kezdett. A falon az őrök lelkesen ünnepelték.

– Említettem már, hogy legyőztem apám valamennyi őrét? – kérdezte Ulrika, amikor Felixnek éppen csak sikerült rézsútosan maga elé rántani a szablyáját, hogy hárítson egy kis ívű, gonosz oldalvágást. Kezdett rájönni, hogy a nő nem tréfált, amikor arról beszélt, hogy a küzdelem az első vérig tart. Ez nem ifjúsága sportmérkőzéseinek egyike volt, ahol a pengéje nem érinthette az ellenfele testét, és az utolsó pillanatban mindig meg kellett állítania csapását vagy szúrását. Sokkal inkább hasonlított egy valódi, gyilkos összecsapáshoz. Felix rájött, hogy igencsak hasznos lehet az első vérig tartó gyakorlópárbaj. Ha valaki egy olyan halálosan veszedelmes tájon él, mint Kislev, az aligha akarja, hogy beépüljön az ösztöneibe az a csuklómozdulat, amellyel az utolsó pillanatban visszafogja a kardját. Ezt a saját tapasztalatai alapján tudta, mert neki is jó néhány véres csata kellett ahhoz, hogy teljesen úrrá legyen, ezen a késztetésen.

– Ha így volt, akkor erre talán semmi szükség – dörmögte, és vadul odavágott egyet.

– És a helyi nemeseket is legyőztem már – sorolta Ulrika, miközben egy suhintással feltépte az inget Felix mellén, és levágta róla az egyik gombot. Felix azon gondolkodott, hogy vajon a nő most még csak játszik vele, vagy már minden tudását bevetette?

A magasban az őrök ordítozva éljeneztek.

– Tudja, Felix, tizenöt éves korom óta egyetlen férfi sem győzött le szablyával! – büszkélkedett tovább Ulrika.

Felix napnál világosabban látta, hogy a nő nem azért győzött, mert az ellenfelei hagyták nyerni abban a reményben, hogy ezzel elnyerik a bojár jóindulatát. Sokkal jobban vívott, mint a legtöbb férfi. Felix arca immár kivörösödött, és az erőkifejtéstől kapkodva szedte a levegőt. Kissé megharagudott az őrökre, amiért vidáman megtapsolják az ő megaláztatását. Rákényszerítette magát, hogy összpontosítson, hogy könnyedén lélegezzen és őrizze az egyensúlyát, ahogy annak idején tanították neki.

Hirtelen rádöbbent egy másik hátrányára. Az összecsapásoknak, amelyekben mindeddig részt vett, nem volt az égvilágon semmi köze az efféle szabályos küzdőstílushoz.

Valamennyi gyilkos párviadalát egy-egy ütközet kavargó, őrült forgatagában vívta, ahol nem voltak szabályok, ahol úgy ölte meg az ellenségét, ahogy tudta, és a stílus nem számított és nem jelentett semmit.

Felismerte, hogy ha továbbra is ezzel a módszerrel vív, akkor vereség vár rá, ezért úgy döntött, hogy taktikát vált. Hárította a következő csapást, és előrelendült. Amikor ott álltak egymással szemtől szemben, vadul odakapott, és megragadta a nő bal csuklóját.

Hirtelen maga felé rántotta, majd hatalmas erővel megtaszította Ulrikát. Mialatt a nő hátradőlve, egyensúlyát vesztve imbolygott, Felix kiütötte ellenfele kezéből a szablyát.

Hirtelen elengedte a nő csuklóját, és Ulrika hanyatt esett. Felix lépett egyet előre, és a torkának szegezte [lengéjét.

– Egyszer mindennek vége szakad, és egyszer minden elkezdődik – dünnyögte. Ulrika torkán az aprónál is apróbb vércsepp vöröslött.

– Nekem is úgy tűnik, Flerr Jaeger – válaszolta Ulrika. Felix észrevette, hogy kacag, mire ő is felnevetett.

*

Felix a könyökére támaszkodva hevert az udvarház közelében futó patak partján. A körülötte elterülő, hatalmas síkságban gyönyörködött, ám egy idő után elábrándozott, és azon tűnődött, hogy akkor most mi van közte és Ulrika között. A nő a közelében állt, kezében rövid, kislevita íjat tartott. Kifeszítette az íjat, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Ez a testtartás erősen hangsúlyozta pompás alakját. Hirtelen elengedte a nyílvesszőt, amely a százlépésnyire felállított céltábla, kellős közepébe fúródott. Ez volt a harmadik lövése, és egyben a harmadik telitalálata.

– Szép munka – jegyezte meg Felix. A nő rápillantott.

– Így gyerekjáték – válaszolta hanyagul. – Sokkal nehezebb, ha az ember egy vágtató ló hátáról lő.

Felixnek valami azt súgta, hogy Ulrika éppen megpróbálja levenni a lábáról, bár ezt nem volt könnyű megítélni. A bojár lánya gyakorlatilag mindenben elütött azoktól a nőktől, akikkel eddig összesodorta az élet. Ulrika sokkal közvetlenebb és nyíltabb volt náluk, ráadásul mesterien bánt a fegyverekkel. Természetesen ez Kislev volt, ahol a nemesasszonyok gyakran a férjeik oldalán harcoltak a csatamezőn. Ez a vidék észak felől magával a Sötétséggel volt határos, míg keletről orkokkal teli, vad földekkel. Ebben a durva, erőszakos világban, minden kardra szükség volt.

Felix világosan érezte, hogy felkeltette a lány érdeklődését, ahogyan a férfiak és a nők mindig is érdeklődnek egymás iránt, de valahányszor megpróbált közeledni hozzá, Ulrika elhátrált előle. Felix kiábrándítónak tartotta ezt a fajta viselkedést. Úgy érezte, minél többször találkozik Ulrikával, annál kevésbé érti őt.

Hirtelen árnyék borult rá, és egy kéz óvatosan megveregette a vállát. Felix felpillantott, és nyomban kizökkent a gondolataiból. Varek állt felette.

– Mi a baj? – kérdezte Felix.

– A bácsikám megkért, hogy szóljak neked. Elkészültünk, így holnap hajnalban indulunk.

Felix biccentve jelezte, hogy megértette. Varek mélyen meghajolt Ulrika előtt, és elsietett.

– Mi volt ez? – kérdezte a nő.

Felix elmondta neki, mire Ulrika arca elkomorult.

– Ilyen hamar… – sóhajtotta, majd óvatosan megsimogatta Felix arcát. Mintha arról akart volna meggyőződni, hogy még ott van.

*

A napkorong a láthatár alá bukott. Felix a várfalon állt, és az erős szürkületben a távoli hegyeket bámulta. Kora esti, meleg szellő borzolta a füves síkságot. A két hold még éppen csak felkelőben volt. Különös, reszkető derengés látszott az északi csúcsok felett. Az égbolton milliónyi arany–, ezüst– és vérszínű fénypont táncolt. A különös látvány egyszerre volt rabul ejtő és ijesztő.

Az udvarban javában folytak az esti lakoma előkészületei. A szakácsok magukból kikelve ordítoztak egymással, és a hangszereiket hangoló muzsikusok pokoli macskazenét szolgáltattak. A levágott marhák és az asztalokra állított vodkásüvegek számát tekintve látszott, hogy házigazdájuk uralkodóknak kijáró búcsúztatásban részesíti őket.

Felix halk neszt hallott bal felől és ráébredt, hogy nincs egyedül a védőfalakon.

Nem messze tőle ott állt Gotrek, aki szintén a távolba meredt. A trollvadász mélyen beleveszett a gondolataiba. Az összpontosítás mély ráncokat gyűrt arcára.

– Az a derengő izzás, az a Káosz fénye? – kérdezte végül Felix.

– Így igaz, emberifjonc.

– Innen nézve szinte gyönyörű.

– Most így látod, de ha egyszer átjutunk a Feketevér-szoroson, és az alatt az égbolt alatt repülünk, valószínűleg megváltozik a véleményed.

– Tényleg annyira szörnyű?

– Rosszabb, mintsem ki tudnám fejezni. – Gotrek elgondolkodva ingatta fejét. – A sivatagok homokja különös színekben játszik, és hatalmas állatok csontjai fehérlenek mindenfelé. A kutak vize mérgező, és a folyók medrében nem víz folyik, hanem valami más, ami sűrű, mint a nyálka vagy a vér. A szelek mindenhová elhordják a port.

Vannak ott romok, amelyek egykor emberek, elfek és törpék városai voltak. Számtalan szörnyeteg és ellenség él arrafelé, és távol áll tőlük mind a félelem, mind a józan ész.

– Sok társatok odaveszett, amikor utoljára ott jártatok…

– Így igaz.

– Akkor, mennyi esélyünk van most… – Felix azt akarta mondani, hogy „a túlélésre”, de rájött, hogy egy efféle kérdés értelmetlen egy trollvadász számára, így módosított rajta: hogy elérjük Karag Dumot?

Gotrek némaságba burkolózott. A hátuk mögött felhangzott a dalolás. A falakon túli fűrengetegben rázendítettek az éjszakai rovarok. Minden békésnek és nyugodtnak tűnt. Felix ezekben a pillanatokban el sem tudta képzelni, hogy ez a föld az örökös háború határvidékén fekszik, és hogy holnap útra kelnek a Káoszpuszták felé, egy olyan vidék felé, ahonnan taIán nincs is visszatérés. De most, ahogy ott állt Gotrek oldalán a kellemes, nyáresti melegben, úgy érezte, hogy örökké fog élni.

– Őszintén szólva, emberifjonc, fogalmam sincs. Nem mernék jósolni. Ha gyalog mennénk, fikarcnyi esélyünk sem lenne, erre akár mérget vehetsz. De ezzel a léghajóval esetleg sikerülhet. – Gotrek szomorúan megcsóválta fejét, és rekedtes hangon folytatta:

– Komolyan mondom, hogy nem tudom. Minden azon múlik, hogy mennyire pontosak Borek térképei, és mennyire hatásosak Schreiber varázslatai. Meg hogy bírják-e a hajtóművek, és persze, nem fogyunk ki a feketevízből és az élelemből. Meg aztán ránk törhet egy torzvihar…

– Egy mi?

– Torzvihar. Iszonyú fergeteg, tele a Káosz porával. A por hatására a kő úgy folyik, akár a víz, és az embereket fenevadakká vagy elfajzottakká változtatja.

– Miért akarsz visszatérni oda? – kérdezte Felix, és nekitámaszkodott a fal hátsó oromsorának, így lelátott a várudvarra.

– Mert lehet, hogy eljutunk Karag Dumba, emberifjonc. És ha igen, akkor a nevünk mindörökre fennmarad. Ha pedig odaveszünk…, nos, az méltó és dicső halál lesz.

Ezek után Felixnek nem maradt több kérdése. Lebámult az udvarra, és meglátta a hosszú ruhát viselő Ulrikát. Mialatt az észbontóan gyönyörű nőt bámulta, el sem tudta képzelni, hogy esetleg nem tér vissza a Káoszpusztákról.

*

Felix elballagott a várudvar széléig. A háta mögül hallotta a zenét és a mulatozás lármáját. A dudások dagadt képpel fújták különös dudáikat. Más muzsikusok ritmusra püfölték bőrrel bevont fadobjaikat. A levegőben sülő hús illata és a vodka erős szaga terjengett. A falakon kívülről hangos ordítozás hallatszott onnan, ahol a harcosok két egymásnak feszülő birkózót biztattak.

Felix nem volt éhes, és színjózan maradt, mert úgy döntött, hogy képtelen még egy éjszakát ivászattal tölteni, még akkor is, ha ez lesz az utolsó éjszakája ezen a világon.

Ulrikát kereste, de a nő már korábban eltűnt két csinos parasztlány társaságában, akik éppúgy lehettek a barátnői, mint a szobalányai. Távolléte alaposan lehervasztotta Felix kedvét. Leverten bolyongott a tömegben. Frissen mosott és foltozott ruhát viselt, megfürdött és gondosan megfésülködött – erre sehol sem találta Ulrikát, hogy csókot lopjon tőle. Nyomorultul érezte magát, és eléggé megzavarodott. Hát ennyire hidegen hagyja ezt a lányt, hogy ő holnap elmegy? Még csak beszélni sem akar vele? Nem volt abban a hangulatban, hogy bekapcsolódjon a vidám dáridóba. Járás közben keserűen mosolygott, csak úgy magának. Tudta, hogy gyerekesen viselkedik, csak azt nem, hogyan lábaljon ki ebből az állapotából.

A hálószobája félig nyitott ajtajánál megállt. A benti sötétségből halk neszezést hallott.

Keze ösztönösen a kardja markolatára röppent, mialatt azt latolgatta, hogy ki lapul odabent. Lehetett egy rabló, vagy Káosz egyik híve, aki a mulatozás lármájának és az éj sötétjének leple alatt besurrant a várba.

– Felix, te vagy az? – kérdezte egy hang, amelyet nyomban felismert.

– Igen – válaszolta elfulladva. Fény villant odabent, és felgyúlt egy lámpás. Felix belépett és meglátta, hogy egy csupasz, izmos, de nőiesen gömbölyded kar nyúlik ki az ágytakaró alól.

– Már azt hittem, sosem érsz ide! – Ulrika ránevetett, és egyetlen mozdulattal ledobta magáról a takarót. Felix megpillantotta pazar, meztelen testét. Orrába mámorító, fűszeres virágillat csapott. Aztán az ajkuk összeforrt, és Ulrika ezúttal nem szakította meg a csókjukat.

*

A hajnal fénye és a kakasok kukorékolása ébresztette Felixet. Felnyitotta szemét és meglátta, hogy Ulrika a könyöké re támaszkodva fekszik mellette, és az arcát tanulmányozza.

Amikor észrevette, hogy kedvese felébredt, szomorkásán elmosolyodott.

Felix szelíden megsimogatta az arcát, és mérhetetlenül élvezte az érzést, amit a lágy bőr tapintása keltett az ujjai hegyén. Ulrika hirtelen rávetette magát, és szorosan hozzátapadt.

Felixet semmihez sem hasonlítható boldogság öntötte el. Boldog volt, hogy ott lehet, boldog volt, hogy a karjaiban tarthatja kedvesét, és érezheti a szívverését a csupasz bőrén. A puszta gyönyörtől felkacagott, ám Ulrika egyszer csak elhúzódott tőle.

– Mi a baj? – kérdezte Felix.

– Hogy el kell menned – válaszolta Ulrika, és látszott rajta, hogy a könnyeivel küszködik.

– De visszatérek – hebegte Felix ostobán.

– Nem, nem fogsz. Senki sem tér vissza a Pusztákból. Ép ésszel senki. Ép testtel senki. A Káosz mindenkit eltorzít.

Felix ekkor döbbent rá, hogy előző esti szeretkezésüket miért hatotta át a kétségbeesett sietség. Egyszeri alkalom volt ez, ajándék, amelyet egy asszony adott egy harcosnak, akiről úgy hitte, hogy sosem látja viszont. Valószínűleg sokszor megesett már a világnak ebben a szögletében. Boldogsága semmivé foszlott, de ettől függetlenül magához szorította Ulrikát, és a haját simogatta.

Odakint valaki keményen megverte az ajtót.

– Eljött az idő! – Gotrek kiáltása Felix fülében úgy hangzott, mintha maga a Végzet szólt volna a trollvadászból.

Káoszpuszták

Felix úgy érezte, hogy roppant súlyú köpenyként borult rá a bánat, miközben a távolban egyre zsugorodó Sztragov-udvarházat figyelte. Az apró, integető alakokat lassan elnyelte a távolság, majd egy csapásra eltűntek a szeme elől, amikor a Grungni Szelleme teljes sebességre gyorsult. Aztán maga a vár is folyton kisebbedett, amíg végül teljesen beleveszett a végtelennek tűnő síkságot borító fűtengerbe.

Felix nyughatatlanul rótta a fedélzet acélpadlóját.

Azon töprengett, vajon látja-e még valaha a bojár lányát. Ulrika kerek-perec megmondta, hogy nem, márpedig ő sokkal többet tudott az efféle dolgokról, mivel az egész életét a Káoszpuszták tőszomszédságában töltötte. Felix úgy érezte, hogy máris hiányzik neki, amit azért talált különösnek, mert alig néhány napja ismerte.

Egy röpke, borzasztó pillanatig erős késztetést érzett, hogy odamenjen Makaissonhoz és megkérje, hogy fordítsa meg a léghajót. Szerette volna kijelenteni, hogy szörnyű hibát követett el, és egyáltalán nincs szándékában velük tartani. Azon kapta magát, hogy minden idegszálával azt kívánja, bárcsak Ulrikával maradt volna.

Ám a dolgok túl gyorsan történtek, és őt megint elragadta a törpék nagy kalandjának sajátos sodrása. Szemlátomást mindenki – Ulrikát is beleértve – kész ténynek vette, hogy ő is útra kel, így aztán útra kelt, dacára annak, hogy valójában nem érzett hozzá túl nagy hajlandóságot.

Felix belátta, hogy ez az állapot igazán jellemző rá. Az ő világában általában így történtek a dolgok, életének nagyobb 1 • történései valahogyan mindig önálló életet éltek.

És általában mire észbe kapott, máris magukkal sodorták az olyan földrengésszerű események, amelyeket nem állt hatalmában irányítani. Nem először töprengett el azon, hogy ezzel vajon mások is így vannak-e, vagy egyedül ő? Vajon másvalakivel is megesik, hogy döntéseket épít döntésekre, ahogyan a gyermek rakja egymásra a kavicsokat, aztán idővel mindig rádöbben, hogy ingatag hegyet épített maga alá, amelynek csúcsáról semerre sem indulhat anélkül, hogy ne okozna elsöprő erejű lavinát?

Sóhajtva belátta, hogy számos ok miatt nem állhat oda a főgépész elé azzal, hogy forduljon vissza. Először is, Makaisson bizonyosan nemet mondana. Ezzel a kéréssel elveszítené a személyzet megbecsülését és jóindulatát, miközben nem nyerne az égvilágon semmit.

A második ok, hogy fogalma sincs, miféle fogadtatásban lenne része, ha visszatérne a bojár házába. Ulrika talán éppen azért vonzódott hozzá, mert hősnek tekintette, amiért részt vesz a törpék nagy kalandjában. Ha most megfutamodik, akkor a nő gyávának fogja tartani. Azt pedig biztosra vette, hogy Kislev vad földjének lakói nem tűrik meg maguk között a gyávákat.

Harmadsorban pedig talán valóban menni akar, hogy új világokat lásson, hogy megtudja, miképp végződik a vállalkozás, továbbá, hogy próbára tegye a bátorságát egy olyan vidéken, amely még Gotreket is megfélemlítette.

Felvetődött benne, hogy valószínűleg tartozik magának ezzel a kalanddal. Ha elhagyja a Grungni Szellemét, azzal szertefoszlat mindent, amit önmagáról képzelt. Onnantól csupán egyszerű, hétköznapi embernek tekintheti magát. És talán ő maga is sóvárog arra a hírnévre, amelyre olyannyira áhítoznak a fedélzeten tartózkodó törpék.

Felix képtelen volt dűlőre jutni a magyarázattal. Nem először esett meg vele, hogy nem tudta meghatározni egy-egy tettének indítékát.

Azt viszont biztosan tudta, hogy pillanatnyilag szörnyen érzi magát – és hogy újra látni akarja Ulrikát. Úgy látta, hogy a rosszkedv az egész legénységet megfertőzte. A törpék magukba zárkózva hallgattak, és fájdalmas képet vágtak. Esetleg ők is azt a rejtélyes szomorúságot érezték, mint ő. Vagy csak másnaposak voltak, mert az előző este folyamán mindannyian úgy vedeltek, mint a marienburgi tengerészek, ha a partra lépnek, vagy még pontosabban, mint a törpék, ha tengernyi potyapiát raknak eléjük. Felix elismerte magában, hogy a léghajó nem a legjobb hely azoknak, akiket másnaposság gyötör. A fedélzet jól érzékelhetően vibrált, és alkalmanként az egész gondola megrázkódott, amikor áthaladtak egy-egy légörvényen.

Felix előrement a parancsnoki hídra, és meglátta, hogy javarészt üres, leszámítva a hajó irányításához nélkülözhetetlen legénységet. Kedvetlenül odaballagott Makaisson mellé, és kibámult az elülső ablakon. A zord hegység hatalmas kőteste egyre közelebbről látszott. Nyílegyenesen a Feketevér-szoros felé tartottak, amely úgy tátongott előttük, mint valami hatalmas démon szája.

Hamarosan mélyen bent jártak a szorosban. A gigászi hasadék falát alkotó hegyek messze föléjük tornyosultak, de még a legalacsonyabb hegytető is abban a magasságban végződött, amelyen a léghajó repült. Felix a csúcsokat bámulta, de az azokat beborító, halvány fénnyel világító, színjátszó anyagot furcsa módon nem volt könnyű alaposan szemügyre venni. Mintha folyton lecsúszott volna róla a tekintete, ahogyan az ember lába csúszkál a sima jégen. Ebből a távolságból egyszerűen nem tudta a csúcsokra összpontosítani a tekintetét. Ez volt az első jele annak, hogy milyen különös jelenségekre képes a Káosz. Felix biztosra vette, hogy nem ez lesz az utolsó.

Maga a szoros sziklás volt és sivár. Helyenként furcsa formájú sziklatömbök hevertek az út mentén, és Felix a magasból is látni vélte, hogy számára ismeretlen, érdekes rúnákat véstek az oldalukra. Amikor észrevette, hogy egyik-másik szikla fehéren csillog, kölcsönvette Makaisson távcsövét, a szeme elé emelte, és rájuk közelített. Legnagyobb rémületére azt látta, hogy amit az imént fehérlő rúnáknak gondolt, azok valójában a sziklákhoz láncolt, eltorzult csontvázak. Feláldozott emberek voltak, akiknek maradványait a Káosz harcosai hagyták itt, vagy figyelmeztető jelzések, amelyeket a kisleviták helyeztek ide? Mindkét lehetőséget elképzelhetőnek tartotta.

Ekkor odalépett mellé Varek, aki szintén komor hallgatásba burkolózott. Világosan látszott, hogy rajta is úrrá lett az általános rossz hangulat.

– Schreiber úgy véli, hogy ezek a hegyek útját állják a Káosznak – mondta végül Varek.

– Hogyan? – kérdezte kíváncsian Felix.

– Beszéltem vele a bojár házában – kezdte az ifjú törpe. – Az elmélete szerint, ha nem volna itt ez a hegység, akkor a szél elhozná a torzkő-port a Káoszpusztákból, mindenfelé szétterítené, és akkor a por megfertőzné az embereket. Schreiber azt állítja, hogy az itteniek valamennyien megváltoznának, eltorzulnának, és önként alávetnék magukat a Sötét Istenek őrült szeszélyeinek.

– Én azt hittem, hogy máris élnek elfajzottak Kislevben – vitatkozott Felix. – Sigmar a megmondhatója, éppen eleget harcoltam velük magában a Birodalomban. Itt sem lehetnek kevesebben!

Az ifjú törpe szomorúan elmosolyodott.

– Tudod, Kislevben mindenkivel végeznek, akin megjelennek az elfajzás stigmái, még a csecsemőkkel is.

– Ugyanezt csinálják a Birodalomban is – vágta rá Felix, pedig jól tudta, hogy ez a kijelentés egyáltalán nem igaz. Sok szülő elrejtette elfajzott gyermekét, és az emberek gyakran menedéket adtak elfajzott rokonaiknak. Számos ilyen esettel találkozott vándorlásai során. Ő személy szerint úgy tartotta, hogy az elfajzottak nem rossz emberek, csupán egyfajta szörnyű betegségben szenvednek. Keserűen megrázta fejét, mert tudta, hogy egyetlen törpe és egyetlen kislevita sem akad, aki egyetértene ezzel a véleményével.

– Schreiber azt állítja – folytatta Varek – , hogy a hegység nélkül még rosszabb lenne a helyzet. Afféle természetes védőgátként szolgál, megakadályozza, hogy a por java része elérje az emberek földjét. A varázsló szerint a csúcsokon látható furcsa, színjátszó anyag nem más, mint a kicsapódott és megfagyott Sötét Mágia, vagyis a Káoszt alkotó anyag.

– Érdekes elméletei vannak ennek a Herr Schreibemek – jegyezte meg fanyarul Felix.

– Azt is mondta, hogy ezek nem csupán elméleti feltevések. Állatkísérleteket végzett a torzkő-porral.

– Akkor pedig kimondottan őrült – vágta rá Felix. – A torz-kő gonosz anyag. Az őrületbe kergeti az embert. Tudom, mert számos példáját láttam.

– Herr Schreiber azt mondta, hogy nagyon óvatosan járt el, és varázslattal óvta magát, meg mindenféle védő hatású vegyülettel. A bácsikám hisz az elméleteiben. Ezért borítja a léghajó belsejét egy leheletfinom ólomréteg.

– Van egy olyan érzésem, hogy Herr Schreiber előbb-utóbb rosszul végzi.

– Hajlok az egyetértésre, Felix, de ugyanígy meglehet, hogy igaza van. A bácsikám szerint a következtetései egybeesnek a törpetudomány állításaival. Tudod, a népünk kezdetben a föld alá építette a városait. Egyes tudósaink azt gyanítják, hogy a Káosz első nagy előrenyomulása idején a vastag sziklarétegek megóvtak minket a fertőzéstől, ami viszont hatást gyakorolt az összes többi fajra.

Felix észrevette, hogy Varek zavarba jött. Az ifjú törpe valószínűleg tartott attól, hogy az emberifjonc hogyan fog válaszolni a népét ért vádra. Elvégre egy törpe most közölte vele, hogy nézetei szerint az embereket megváltoztatta a Káosz. Viszont Felix a bolyongásai során sok földet bejárt, és a látottak alapján sejtette, hogy a törpék nem véletlenül jutottak erre a meggyőződésre. Embertársai gyakran ellenállás nélkül adták át magukat a Sötétség kultuszainak. A gondolat mélységesen elcsüggesztette.

– Mire kijutunk a hegyek közül, már a Káosz Birodalmának peremvidéke fölött fogunk repülni – dörmögte komoran Varek.

– Komolyan hiszel abban, hogy megvédenek minket a varázslatok, amelyeket Schreiber a hajó köré szőtt? – kérdezte Felix.

– Én semmit sem tudok a mágiáról, Felix. Ebben a tudományban a törpék kevéssé jártasak. De a bácsikám szilárdan hiszi, hogy így lesz, márpedig ő alaposan meghányta-vetette magában ezeket a kérdéseket.

– Én akkor sem rajongok ezért a Herr Schreiberért – jelentette ki Felix. – Képzeld, megkért, hogy vessem papírra az élményeimet.

– Engem is. Azt mondja, sokat segítene a kutatásaiban.

– Akkor reménykedjünk, hogy visszatérünk, és ellátjuk Schreibert egy csomó hasznos anyaggal!

– Csakugyan, reménykedjünk abban, hogy így lesz – helyeselt mosolyogva Varek.

*

Lurk mélységesen aggódott. Mióta az emberek mágusa megjelent a fedélzeten, és megidézett néhány varázslatot, képtelen volt kapcsolatba lépni a szürkelátnokkal.

Szörnyű helyzetbe került, mert jól tudta, hogy Thanquol őt fogja hibáztatni, függetlenül a valódi okoktól. Csinálni akart valamit, de semmit sem tudott a mágiáról. Elöntötte a tehetetlenség nyomasztó érzése. Vele jött a késztetés, hogy tépjen és szaggasson, és azzal űzze el félelmeit, hogy meggyilkol valakit, persze lehetőleg egy nála gyengébb, kiszolgáltatott valakit.

Sajnálatos módon nem akadt senki, akin kitombolhatta volna magát. A léghajó tele volt állig felfegyverzett törpékkel, viszont őmögötte nem állt néhány tucat skaventársa, hogy tovább szítsák teljesen jogos haragját.

Tudta, hogy valamilyen módon le kell vezetnie túláradó energiáit. Ez a mód végül a hajó felderítése lett, mialatt a törpék mélyen aludtak. Kisvártatva megint ott találta magát a gondola legfelső fedélzetének mennyezetén lévő ígéretes búvónyílásnál, amelyet korábbi bolyongásai során fedezett fel.

Lassan, óvatosan elfordította a vaskos nyitókart és érezte, hogy a zár halkan kattan.

Minden erejét megfeszítve felnyomta a fedelet, és megpillantotta a felfelé vezető létrát.

Szél tépett az irhájába, és rádöbbent, hogy a gondola tetején áll. A létra egy a nagy gázzsák anyagán tátongó, kerek nyílásba vezetett. Sietve felkúszott a létrán, bemászott a nyíláson, és máris bent volt a ballon belsejében. Hosszú sorokba rendezett, finom hálóval rögzített gázzsákok tömkelege vette körül.

A skavenek veleszületett ügyességével fürgén felsurrant a létrán. A mindenfelől a testének nyomakodó ballonok ugyanazt az érzést keltették benne, mint amit fajtársainak sűrűn tolongó tömegében érzett, és amit hihetetlenül megnyugtatónak talált. Érzékeny orra meg-megrándult, és a bajsza szétborzolódott. Felfigyelt a levegőben terjengő fanyar szagra, amelyet nem vett volna észre sem ember, sem törpe. Lurk biztosan tudta, hogy ismeri ezt a szagot. Már odalent a gondolában is érzett valami hasonlót, de biztosan nem onnan származott. Nem, a Skavenüszög környéki mocsárvilágban találkozott vele, ott, ahol a város gyárai a folyó homokjába és a sárba zúdították vegyi melléktermékeiket.

Néha hatalmas buborékok képződtek a kivezetőcsövek végein, és amikor a buborékok földet érve szétpattantak, akkor áradt szét ez a szag.

Lehetséges volna, hogy a törpék bezárták azt a gázt ezekbe a zsákokba, és hogy ez az ezernyi és ezernyi zsák emeli az égbe a léghajót? Lehetséges volna, hogy egy léghajó megteremtésének alapja máris a skavenek birtokában van? Vajon beszámoljon Thanquol szürkelátnoknak a gyanújáról?

Egy pillanatra fontolóra vette a gondolatot, majd elvetette. Hiszen ez mégiscsak nevetséges gondolat! Csakis a legerősebb varázslatok tarthatják a magasban a hajót. Biztosan ezen dolgozott az emberek varázslója odalent, a felszíni vackában. Bizonyára feltöltötte energiákkal a varázslatokat, hogy a léghajó tovább repülhessen. Ezek a gázzsákok pedig valami egészen más célt szolgálnak. Talán fegyverek, mint a mérgesgáz gömbök. Bár ezt Lurk nem tartotta valószínűnek, mert még sosem hallott arról, hogy a mocsár gázai megöltek volna valakit. Legfeljebb kiadós fejfájást okoztak annak, aki sokat beszívott belőlük.

Felkúszott egészen a létra tetejéig. Menet közben a létrától kiinduló és később szerteágazó kötélhidak mellett haladt el, amelyek elvezettek a nagy ballon minden részébe.

Lurk azonnal meglátta a lehetőséget. A ballon kiváló rejtekhely lesz, ha el kell hagynia a rakteret. A létra egy nyitott őrállás padlóján végződött. A léghajó tetejébe süllyesztett acélláda akkora lehetett, mint egy csónak. Elülső falába jókora fémdobozt ágyaztak, amelybe különféle műszereket építettek. Lurknek azonnal eszébe jutottak Thanquol szavai, és még csak megérinteni sem merészelte őket. Az őrállás közepén háromlábú állványon nyugvó, jókora távcsővel is felszerelt, hatcsövű tűzfegyver meredt az ég felé. Azokra az orgonamuskétákra emlékeztette Lurk-öt, amelyeket a törpék ellen vívott csatában látott, csak sokkal nagyobb volt azoknál. Ezt a fegyvert kétségkívül arra szánták, hogy a felülről érkező támadások ellen védje a léghajót.

Vágottnyelvű tökéletesen belátta az egész égboltot. A fagyos szél átjárta bundáját.

Gyanakodva beleszimatolt a levegőbe. A Szarvas Patkány legszentebb szarvaira! Hiszen a legfinomabb torzkő-por mámorító illatát érzi! Lurk szőrzete felborzolódott. Ha rábukkanna a hírneves anyag forrására, gazdagabb lenne annál, mint amit legvadabb álmaiban remélni mert – feltéve, ha Thanquol megengedné neki, hogy magának is megtartson belőle valamennyit. Talán az lesz a legjobb, ha nem is említi az értékes káoszkövet a szürkelátnoknak, amíg nem érzi elengedhetetlenül szükségesnek. Még az is meglehet, hogy téved.

További két ágyúállást fedezett fel – egyet a taton, egyet pedig az orrnál – , amelyeket a hatalmas test gerincén végigfutó, keskeny acéljárdák kötöttek össze a középen lévővel. A törpék szemlátomást semmit sem bíztak a véletlenre. Lurk lehetségesnek tartotta, hogy a ballon belsejében lévő kötélhidak is efféle lőállásokhoz vezetnek, és úgy döntött, később feltétlenül utánanéz.

Vágottnyelvű ismét körülhordozta tekintetét. A távolban hatalmas hegyeket látott, csillogó csúcsokat. Az északi égbolton különös színek kavarogtak. Hirtelen szörnyen védtelennek érezte magát. Rájött, hogy ez nem egy hozzá hasonló alag-útlakónak való hely. Túl sok itt az ég, túl sok a friss levegő, és túl messze van a láthatár. Az lesz a legjobb, ha visszatér a hajó gyomrába.

Megvagy végre! A hang olyan erővel sújtott az agyába, hogy rémületében felpattant a levegőbe, mialatt a farkát teljes hosszában kimerevítette. Hol voltál eddig?

Sehol, legmegértőbb nagyúr – gondolta Lurk óvatosan. A léghajóban, ahogy parancsoltad.

Akkor a mi gyűlöletes ellenségeink varázslattal védik a hajójukat. Otromba, ügyetlen rabszolga, biztos rájöttek, hogy ott vagy!

Már a puszta felvetés is szörnyen megrémítette, így Lurk áhítatosan imádkozott, hogy ne legyen igaz. Sietve beszámolt a fejében mennydörgő hangnak a hajón látott embermágusról, aki szerinte titokzatos varázslatokkal töltötte fel a léghajó hatalmas testét. Az ezt követő csend hosszúra nyúlt. Vágottnyelvű kezdte azt hinni, hogy megszakadt a köztük lévő kapcsolat, és már majdnem hálaimát rebegett a Szarvas Patkánynak, amikor Thanquol ellentmondást nem tűrő hangja ismét megszólalt a fejében:

Az embermágus biztosan védővarázslatokat idézett a hajóra, hogy megóvja valamitől.

Ezek nyilván csak a lenti hajóra hatnak, de arra a ballonra nem, amelyben most éppen vagy. Rendben. Menjélfel oda minden nap pontosan ebben az időben, és én kapcsolatba lépek veled!

Ahogy parancsolod, leghatalmasabb hatalmasság – gondolta Lurk.

Vágottnyelvű fürgén leereszkedett a létrán. Még félúton sem járt, amikor megfordult a fejében, hogy a szürkelátnok talán fel sem mérte a veszélyeket. Holnap talán már őrök is lesznek a fenti lőállásokban. Talán nem lesz képes végrehajtani a parancsokat.

Elborzasztotta a gondolat. Azt kívánta, bárcsak vele volna néhány szolgája, akiket szétmarcangolhatna, hogy enyhítse zaklatottságát. Tehetetlen dühében vadul csapkodott, és odavágott néhány gázzsákra a karmaival. A zsákok felhasadtak, és Lurk orrát megcsapta az ismerős gáz bűze.

Csak miután biztonságosan visszatért a ládája rejtekébe, akkor kezdett aggódni, hogy mi lesz, ha a törpék felfedezik a széttépett zsákokat. Talán felébred bennük a gyanú, hogy rajtuk kívül mások is vannak a léghajón. Másrészről viszont feltámadt benne a skavenek természetadta kíváncsisága, és azon törte a fejét, hogy vajon mi történne, ha kilyukasztaná az összes zsákot?

*

Felix hosszú órák óta a földet fürkészte. Immár elérték a Káoszpuszták peremvidékét.

A kopár, sziklás felszínen feltűntek az első, furcsa színekben játszó homokdűnék.

Az északi égbolton fémes színű felhők kavarogtak. A nap alig látszott, és amikor egy-egy pillanatra kidugta arcát a felhők közül, nagyobbnak és vörösebbnek tűnt a megszokottnál.

Felix úgy érezte, mintha nem csupán egy másik földet, hanem egy másik világot szelnének át. Az orrszobor szemében ülő drágakövek halvány fénnyel világítottak, ami arra utalt, hogy a beléjük ágyazott varázslat működésbe lépett.

Felixet megint csak elképesztette a léghajó gyorsasága. Az elmúlt néhány órában átkeltek egy magasra tornyosuló hegységen, majd hatalmasan terpeszkedő alföldeken.

Ezek a síkságok nem sokban különböztek Kislev füves pusztáitól. Ha erősebben meresztette szemét, Felix meglátott egy-egy megfeketedett házromot, amelynek kövei valamikor szemlátomást megolvadtak, majd bizarr formákba dermedve szilárdultak meg újra. Néha feltűnt egy-egy kisebb tó, amelynek vizét különös, vörös és kék színek árnyalták, mintha mérgező anyagok szennyezték volna őket.

A síkságok után mocsár következett, majd a tundra. A hőmérséklet észrevehetően csökkent, sőt néha vörös hóvihar verte a léghajó testét. A mélyedésekben megülő, vöröslő hópelyhek idővel elolvadtak, ekkor vörös cseppek folytak le az ablakokon. Felix rájuk pillantva rosszul érezte magát, mert óhatatlanul csordogáló vérre emlékeztették.

Végül ezek a sivár földek is eltűntek alóluk, és átadták helyüket egy olyan tájnak, amelyen az égvilágon semmi sem termett. Kopár, köves talaj terült el mindenfelé. A földből helyenként kiállt egy-egy nagyobb sziklatömb, amely Felixet ősi menhirefac emlékeztette. Valami azt súgta neki, hogy ezeket emberi kéz emelte, de persze nem tudhatta biztosan. Néha áthaladtak egy-egy kisebb bestiahorda felett, akik a mellüket verték, és vadul üvöltöztek feléjük. Egy másik alkalommal embercsapat felett repültek át, akik rémülten szétfutottak az érkezésükre. A távcsövén keresztül Felix jól látta, hogy valamennyien magukon viselik az elfajzás stigmáit. Azon csodálkozott magában, hogyan maradhatnak életben ezen a szörnyű vidéken, és nem mert eltöprengeni a Birodalomban keringő, kannibalizmusról és hullagyalázásról szóló rémtörténeteken.

Egy idő után már azokat a kopár, terméketlen földeket is maguk mögött hagyták, és csakis csillámló sivatagot láttak maguk alatt. Felix meghallotta a közeledő Borek botjának kopogását, majd megérezte a könnyed érintést a vállán.

– Fogja ezt az amulettet, és vegye fel – kérte az agg tudós. – Most már mélyen bent járunk Káoszpuszták felett, és ez megóvja a káros hatásoktól. Próbálja úgy viselni, hogy folyton érintkezzen a bőrével, mert a kő csak akkor tudja átadni az erejét. Megvédi önt a Sötét Mágia torzító kisugárzásától.

Felix átvette a vékony ezüstláncon lógó amulettet, és feltartotta a fénybe. Az ezüsttokba apró ékkövet foglaltak, amely pontosan olyan alakú és színű volt, mint egy parányi jégszilánk. Azokra a jégcsapokra emlékeztette a férfit, amelyek telente csüngtek az apja házának ereszéről. Ezzel a kristályféleséggel még sosem találkozott, és amikor belenézett, mintha pislákoló fényt látott volna a mélyén. Félig-meddig arra számított, hogy fagyosnak fogja érezni, ám amikor megérintette, inkább némileg melegnek tűnt.

Hirtelen felkapta fejét, és lenézett az agg törpére.

– Ezt Herr Schreiber csinálta, ugye? – kérdezte gyanakodva.

Borek valósággal ragyogott az elégedettségtől.

– Nem bízik benne, igaz, Herr Jaeger?

Felix megrázta fejét.

– Szemernyit sem bízom egy olyan varázslóban, aki a Káosszal játszadozik.

– Felteszem, ez igazán dicséretes, bár talán egy kissé rövidlátó álláspont – vágott vissza mosolyogva Borek.

– Van némi tapasztalatom a mágiával és a Káosszal – jelentette ki komoran Felix.

Borek révedezve kibámult az ablakon, és szomorúan elmosolyodott.

– Akárcsak nekem – sóhajtotta – , és hadd áruljam el, hogy jómagam még az életemet is rábíznám Maximilián Schreiberre.

– Az jó! Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy éppen azt teszi!

– Ön nagyon makacs, Herr Jaeger, bár ezt mi, törpék dicséretes tulajdonságnak tartjuk.

Viszont, ami a varázslót illeti, azt kell mondjam, hogy téved. Hosszú ismeretség és barátság fűz hozzá. Rengetegszer beszéltem vele, és sokat utaztam a társaságában.

Megmentette az életemet, ahogyan én is az övét. Távol áll tőle a romlottság.

Az agg tudós hangjából kiérződő nyugodt tekintély meggyőzőbbnek bizonyult, mint a szavai. Felix máris úgy érezte, hogy igazat ad neki, de mégis… Ö olyan földön nőtt fel, ahol a mágiára és a Káoszra borzadva tekintett mindenki, és neki magának is voltak szörnyű élményei, amiket a varázslóknak köszönhetett. Nem volt könnyű félretenni egy élet előítéleteit.

Az agg tudós vállat vont, majd körbemutatott a gondola belsején.

– Még a törpék is változhatnak, Herr Jaeger – magyarázta – , márpedig a mi népünk sokkal jobban ragaszkodik és kötődik a hagyományokhoz és az előítéletekhez, mint az öné. Ez az egész léghajó az egyik legjelentősebb céhünk hagyományai ellenében született.

Mégis félre kellett tennünk az előítéleteinket, olyan súlyos a helyzetünk.

– És úgy véli, szükségem van erre az amulettre – összegezte Felix.

– Úgy vélem, ez a legjobb megoldás a Káosz káros hatásainak elhárítására, Herr Jaeger, mindaddig, amíg dolgozik benne a varázslat. És higgye el nekem, szüksége lesz a Káosz elleni védelemre.

Az agg tudós elfordult, és pergő törpenyelven odaszólt Makaissonnak. Felix mélységes megrökönyödéssel hallgatta a nyers, torokhangokkal teli beszédet. A környezetében tartózkodó törpék mindeddig kizárólag reikspiel nyelven szóltak egymáshoz. Ezt Felix először az iránta való puszta udvariasságnak vélte, mivel máskülönben egyetlen szavukat sem értette volna. De idővel rájött, hogy a gyanakvó törpék csavaros észjárása miatt történt így. Igen, valóban udvariasak voltak vele, viszont szentnek és titkosnak tartották a saját nyelvüket, és nem akarták, hogy egy idegen esetleg elsajátítsa.

Legjobb tudomása szerint az emberek közül egyedül Sigmar papjai voltak jártasak ebben a nyelvben, de még ők is csak a felszentel lésük után tanulhatták meg. Most viszont Borek törpenyelven szólalt meg előtte, amiből Felix arra következtetett, hogy túljutott valamiféle határon. Végre elnyerte az agg tudós bizalmát, és ezzel a törpék teljesen befogadták maguk közé. A felismerés nyomán végigsöpört rajta az öröm hulláma.

Borek ekkor ismét felé fordult, és újra a Birodalom nyelvén szólt hozzá: – Az imént azt mondtam a pilótának, hogy vigye közelebb a hajót azokhoz a roncsokhoz, Herr Jaeger. Azt hiszem, felismerem őket.

Felix a tekintetével követte az atyamester ujjával kijelölt irányt. Összedőlt épületeket és más dolgokat pillantott meg a messzeségben. Szeme elé tartotta a távcsövet, és azon keresztül is szemügyre vette az egyik nagyobb tárgyat. Különös járművet látott.

Akkora lehetett, mint egy szekér, ám azzal ellentétben, teljesen beburkolták vaslemezekkel.

Csupán az elején volt egy – talán kéttenyérnyi – kristályablak, nyilván azért, hogy a vezető kiláthasson. Az oldalán négy kisebb lyuk tátongott, amelyeken a bentiek kidughatták fegyvereiket. A hátuljából rövidebb-hosszabb kémények álltak ki, viszont nyoma sem volt szekérrúdnak vagy igának, amelybe befoghatták volna a lovakat. A jármű nagyjából a Birodalom vaspáncéllal borított harci szekereire emlékeztetett, vagy még inkább azokra a birodalmi gőztankokra, amelyeket Nulnban látott.

– Ez volt az előző expedíciónk utolsó táborhelye – mesélte csendesen Borek – , látja ott azokat a rozsdaette roncsokat? Azok voltak a járműveink. Ránk támadt egy jókora sereg, és csak nagy veszteségek árán tudtuk visszaverni őket. Azokat a kőhalmokat a halottaink fölé emeltük.

A léghajó megállt a roncsok felett, és a legénység valamennyi tagja az ablakoknál tolongott. Az arcukon azzal a fajta áhítattal szemlélték a szomorú látványt, amilyet Felix korábban a szentélyekbe lépő zarándokok arcán látott. Maga Felix a Káosz veszélyeinek nyomasztó bizonyítékait látta a roncsokban és romokban. Viszont némileg meg is nyugodott, mert mindez azt jelentette, hogy néhány útitársa már járt errefelé, és valamennyire ismerik az itteni viszonyokat.

Lenézett az elhagyatott járművekre valamint a vigasztalan sírhalmokra, és visszatért belé a korábbi szomorúság, méghozzá megkettőzött erővel. Azok a dolgok odalent már majdnem húsz éve ott voltak, és más nem vetette rájuk a tekintetét, csak káoszimádók és szörnyetegek. Ebben a pillanatban mélységesen bánta, hogy eljött ide, ebbe a kietlen világba.

– Errefelé vannak azok a barlangok, amelyek egyikében Gotrek a fejszéjét találta – mesélte halkan Borek.

– Tényleg? És vajon Gotrek az expedíció kudarca miatt állt trollvadásznak?

– Nem, az később történt…

Borek szomorúan mosolygott. Szóra nyitotta száját, aztán mintha máris túl sokat mondott volna, újra becsukta. Felix szívesen feltett volna még néhány kérdést, de valami azt súgta neki, hogy ha az agg törpe magától nem akar többet elárulni, akkor nincs semmi, amivel rávehetne, hogy beszéljen.

Felix hirtelen rájött, hogy még mindig a markában tartja az amulettet. Belevágott a gondolat, hogy az agg tudós nálánál jóval többet tud a Káoszról, és talán nem ártana megfogadni a tanácsait. Nyaka köré kerítette a vékony ezüstláncot, össze-kapcsozta, majd bebújtatta az ékszert az inge alá. Amikor az ezüstfoglalat hozzáért a bőréhez, furcsa bizsergést érzett. Végigfutott bőrén a hideg, majd a borzongó érzés, ahogy jött, el is múlt.

Borek vállon veregette.

– Helyes, így már jó lesz – mondta elégedetten – , most már védettebb, mint mi voltunk annak idején.

Felix a távoli láthatárra függesztette tekintetét, és Sigmarhoz fohászkodott magában az odalent eltemetett törpék lelkéért. Aztán gyorsan elmormolt egy imát a sajátjáért is. Hirtelen a kudarc és a halál baljós előérzete járta át. A kínos érzés nem hagyta el még azután sem, hogy a gőzgépek újra dohogni kezdtek, és lassan megindultak előre, a Káoszpuszták mélye felé.

Felix az ablak hideg üvegének nyomta az orrát, és megdermedt. Az imént megszólaltak a vészkürtök, és az összes törpe rohant, hogy elfoglalja helyét az ágyúk és különféle gépek mellett. Magára maradt, és a vész perceinek tehetetlen szemlélőjeként, tétován ácsorgott. Lenézett az alattuk elterülő, kísértetiesen hátborzongató tájra.

A sivatagnak megvolt a maga vad és szörnyű szépsége. A hatalmas sziklaalakzatok lepusztított szörnyszobrokként magasodtak a csillámló homok fölé. Smaragdszínű tó csillogott zöldes fénnyel a vörös égbolt alatt. A tó mellett két borzalmas hadsereg tartott egymás felé, két húsból és fémből álló árhullám.

Felix ijedten bámulta a pokoli látványosságot. Az odalent vonuló káoszharcosok rá sem hederítettek a felettük lebegő léghajóra. Túlságosan lekötötték egymás figyelmét, bár néha felnézett egy-egy bestia vagy káoszharcos, és dühösen megrázta a fegyverét feléjük. Nyilaik és lándzsáik amúgy sem érhették el a léghajót. Makaisson csak a biztonság kedvéért szólaltatta meg a riadókürtöket, és ezért Felix nem hibáztatta. Az alattuk kavargó tömegek mérete és vérszomjas vadsága kimondhatatlan hatást gyakorolt rá.

Hatalmas seregek sorakoztak fel alattuk. Több ezer bestia tolongott odalent. Úgy tűnt, mintha patás-szarvas állatok emberré változott, otromba paródiáinak tengere hullámzott volna ide-oda. Felix harcolt már a Káosz ezen szolgáival, de most – talán a puszta létszámuk miatt – még a korábbinál is félelmetesebbnek látta őket. Hatalmas zászlók emelkedtek ki a csapatok közepéből, amelyeken undorító, erőszakos címerek díszelegtek. A seregek élén díszekkel teli fekete páncélt viselő, hatalmas termetű emberek meneteltek. A szárnyakon ugyanilyen alakok vágtattak elfajzott, elkorcsosult paripákon, amelyek mellett eltörpült még az emberek legnagyobb csataménje is.

Ezer és ezer harcos vonult fel az ütközetre. Felix mélyen eltöprengett a látottakon.

Feltette magának a kérdést, hogy ez a terméketlen, kopár vidék hogyan képes eltartani ilyen hatalmas seregeket? Nyilvánvaló, hogy mágia van a dologban. Ahogy tekintete végigsöpört a sűrű, iszonyú tömegen, eszébe ötlöttek a Káosz utolsó nagy előrenyomulásáról szóló feljegyzések. Jámbor Magnus idejében, Praag ostrománál úgy látszott, hogy a Sötét Istenek seregei elsöprik az egész civilizált világot. Felix valahogy mindig valószerűtlennek érezte ezeket a történeteket, amelyek élénk színekkel festették az olvasó elé a démonokat és az elkorcsosult, vérszomjas lényekből álló hordákat. Am most, a léghajó alatt vonuló seregek nagyon is hihetővé tették a históriás könyvekben megörökített pokoli látomásokat. Könnyen maga elé tudta képzelni, hogy ezek a rettentő hadak áttörnek a Feketevér-szoroson, és ízzé-porrá zúzzák az emberek birodalmát.

Ekkor kezdte igazán átérezni a Káosz szörnyű erejét, sőt immár azon csodálkozott, hogy mindeddig miért nem nyelte el az egész világot.

Felix még a hajtóművek zúgása mellett is tisztán hallotta az egymás felé közeledő seregek morajlását. Szeme elé emelte távcsövét, amely csuklójának egyetlen csavarintásával eleven, lélegző harcosokká varázsolta a távolból nézve apró, bábszerű alakokat.

Hatalmas, fekete páncélba öltözött alak vágtatott felvértezett lován egy bestiacsapat felé. A páncéljába vésett rúnák vörös fénnyel izzottak. Az ocsmány lovag mindkét kezében egy-egy hatalmas harci fejszét lengetett, lova káprázatosan díszes vértezetet viselt.

Az állat fejét öntöttacél maszk védte, amely egy démoni sárkány vonásait utánozta.

A testét borító páncélzat szelvényezett volt, akár egy százlábú teste, és valamennyi szelvényről korongok csüngtek, amelyekbe vicsorgó démonfejeket véstek. A lovas teljes sebességgel berobogott a bestiák közé. Fejszéi minden egyes lendítésre lecsapták egy-egy elfajzott teremtmény fejét. Lovának megvasalt patái véres húsdarabokká taposták a lemészárolt ellenfelek maradványait. A lovag társai eszelős lázzal hajszolták lovaikat a legalább hússzoros létszámfölényben lévő csapat felé. Rettenthetetlennek tűntek – szemlátomást nem törődtek senki életével, még a magukéval sem.

A csatatér másik részén gigászi minotauruszok harcoltak. Irdatlan bárdjaikkal véres rendet vágtak az ellenségük soraiban. Úgy tornyosultak a bestiák fölé, ahogyan egy felnőtt magasodik egy gyermek fölé. Felix úgy látta, hogy egy bestiának körülbelül annyi esélye volt egy minotaurusszal szemben, mint egy gyermeknek egy felnőtt férfivel szemben. A csata forgatagában az egyik bikafejű óriás a szarvára kapott egy bestiát, majd a levegőbe emelte sikoltozó, rúgkapáló áldozatát. A szörnyeteg könnyedén megrázta fejét, mire a vérző bestiafajzat vagy harminc lépés távolságba repült, és a sajátjai fejére zuhant. Vagy féltucatnyi társa rogyott a véres homokba. Am ekkor a többiek egyszerre rárontottak a minotauruszra. Minden oldalról körülvették, és folyamatosan döfködték hosszú nyelű lándzsáikkal. Úgy üldözték-gyötörték, ahogyan egy vad kutyafalka kínoz egy sebesült szarvast. A hatalmas lény hamarosan összerogyott, és eltűnt a porfelhőben. A bestiák ráugrottak, és összetaposták patás lábaikkal, és halálra döfködték lándzsáikkal.

Ekkor démonképű, szárnyas, emberforma teremtmények csapata röppent a levegőbe.

A repülő sereg, mint valami undorító denevérraj, a csatatér felett körözött. Felix először attól félt, hogy a léghajót akarják megtámadni, és ösztönösen a kardja markolata után kapott. Am a pokolbéli raj fülsértő rikoltások kíséretében rázúdult a bestiák hordájára. A szárnyas teremtmények kimeresztették hegyes karmaikat, rázuhantak kiszemelt célpontjaikra, és szinte természetfeletti erejükkel darabokra tépték azokat, majd a következő pillanatokban őket is darabokra vágták feltüzelt ellenségeik.

A kavargó őrület közepén egy alak kimagasodott a tömegből. A páncélzata olyan díszes volt, hogy Felix még sosem látott hozzá foghatót. Minden ujjnyi felületén öntöttacél koponyák és szörnypofák vicsorogtak. A harcos csontvázparipán ült, amely látszólag alig bírta megtartani lovasának irdatlan súlyát, mégis olyan sebesen vágtatott, ahogyan a szél fúj. A Káosznak ez a bajnoka a jobb kezében hatalmas kaszát tartott, míg a baljában óriási zászlót, amelyen a címer koponyákból emelt trónt ábrázolt. A távcsövön át Felix még azt is látta, hogy a koponyák üres szemgödreiből vöröslő vér csorog. A hadúr széles ívben hol ide, hol oda lendítette kaszáját, ezzel adva parancsot harcosainak. A nála kisebb termetű, szintén fekete páncélt viselő katonák gondolkodás nélkül engedelmeskedtek. Esz nélkül rohantak a halálba, vagy hogy ők küldjék az ellenséget a másvilágra.

Felix bevallotta magának, hogy az elfajzottak seregeinek láttán elfogta a félelem.

Már az az őrjöngő harag is megrémítette, amellyel ezt a csatát vívták. Még sosem találkozott azzal az eszeveszett gyűlölettel, amellyel a lentiek egymásnak estek. Hirtelen ráeszmélt, hogy a Sötétség hívei pontosan ezért nem gyűrték még maguk alá az egész világot. Rájött, hogy a Káoszpuszták lakói ugyanolyan megosztottak, mint az emberek, sőt valószínűleg még jobban. A szeme láttára nyertek igazolást a Pusztító Erők egymás közti rivalizálásáról terjedő hírek. Ezért a belső viszályért Felix végtelen hálát érzett, mert olyan ellenséget látott, amely egyszerre ébresztett benne tiszteletet és rettegést.

Már éppen felsóhajtott volna, amikor újabb nyugtalanító gondolat villant az agyába.

Mi lesz, ha az itteni urak egyszer valahogyan félreteszik minden gyűlölségüket, szövetséget kötnek, és az emberek világa felé fordulnak? Mi lesz, ha a felfordulásból egyszer csak kiemelkedik egy hatalmas hadúr, aki rendet tesz, és egyetlen hatalmas hordába egyesíti az itteni népeket? Akkor ez a számlálhatatlanul hatalmas sereg könnyedén letarolja Kislevet és az azon túli földeket. Felix hirtelen szánalmasan kevésnek érezte Sztragov ezer dzsidását, és rendkívül sebezhetőnek a várát.

A Grungni Szelleme néhány perc leforgása alatt átúszott a csata felett. Az iszonytató tömegek egyre kisebbnek látszottak, végül belevesztek a roppant kiterjedésű sivatagba.

Az északi égbolton sötét felhők kavarogtak, amelyekből Felix nem nézett ki semmi jót. Hatalmasat sóhajtott, és elindult a kabinja felé, hogy aludjon egyet.

Torzvihar

Felix éppen Ulrikáról álmodott nagy boldogan, amikor a léghajó rázkódása felébresztette.

Mihelyt felült az ágyán, csontrepesztő dörrenés rázta meg a Grungni Szellemét.

Az egész hajó megremegett, mintha rásújtott volna egy irdatlanul hatalmas pöröly.

A lámpás erősen kilengett, amitől az árnyékok és a fények vad, imbolygó táncot jártak a falakon és a padlón.

Felix a kerek ablakhoz hajolt, és kinézett rajta. Nem látott mást, csak örvénylő sötétséget.

A következő pillanatban lecsapott egy elképesztően zöld villám. Ezernyi ága szétcikázott a felhők között, majd a hatalmas kisülés mindenestől beleveszett a gondola alatt száguldó feketeségbe. Egy ütemmel később a mennydörgés is elérte a hajót, amely még az előbbinél is hevesebben hánykolódott. A vad rángások kilódították Felixet az ágyból. Végiggurult a padlón, majd ijedten felugrott, és bevágta fejét az alacsony mennyezetbe. A fájdalomtól színes csillagok táncoltak a szeme előtt, és félig elvakulva a falhoz kapott. Megkapaszkodott egy kiugró fémperemben, és végre meg tudta őrizni az egyensúlyát. Legnagyobb meglepetésére azt érezte, hogy a fal és a padló is meleg.

Ádáz küzdelmet vívott a függőleges testhelyzetért, miközben kitámolygott a folyosóra, és elindult a parancsnoki híd felé. A füle erősen csengett az iménti csattanásoktól, és alig tudott úrrá lenni a bensőjét mardosó rémületen. Ez a mostani sokkal rosszabb volt az eddig megtapasztalt légörvényeknél. Mintha egy óriás megragadta volna a léghajót, és megpróbálta volna a földhöz teremteni. Titáni szelek bömböltek a gondola héja körül. Felix minden pillanatban attól rettegett, hogy a hajó széthasad, mint egy dinnye, ha lesújt rá egy buzogány, és ők valamennyien bukfencezve átzuhannak az őrjöngő levegőn, hogy odalent szétkenődjenek a talajon.

Leginkább a tehetetlenség érzése rémítette meg, a tudat, hogy semmit sem csinálhat, amivel megakadályozhatná a rá leselkedő véget. A Grungni Szelleméből nem lehetett kiszállni, legfeljebb úgy, ha kimászik a gondola tetejére, és leveti magát a biztos halálba. A csatamezőn legalább harcolhatott. Ott kard volt a kezében, amivel megölhette az ellenségét. Itt és most legfeljebb imádkozhatott, bár úgy érezte, hogy a halálos veszedelemből valószínűleg még a Pöröly Ura sem mentheti ki őket. A kormányállásig hátralévő húsz lépést mintha órák alatt tette volna meg, mialatt mélységes meggyőződéssel hitte, hogy bármelyik lépése egyben az utolsó is lehet.

Amikor végre megérkezett a parancsnoki hídra, legalább húsz törpét látott. Mindannyian úgy kapaszkodtak a korlátokba és a különféle kezelőpultokba, ahogyan a hajótörött markolja az életét jelentő deszkát. Gotrek a helyiség közepén állt. Szinte ellazultnak látszott, ahogy fél kézzel, hanyagul markolta a fejszéje nyelét, és csípő– illetve térdmozdulatokkal ellensúlyozta a padló mozgását. Arcán nyoma sem volt félelemnek; csupán egy állandósult, vicsorgásnak is beillő vigyor ült rajta, amely rendszerint a csaták véres forgatagában tűnt fel a képén. Felix észrevette, hogy fejszéjén a rúnák vörösen izzanak. Makaisson a kormánnyal küzdött. Hatalmas izmai folyton megfeszültek, míg acélsodronyhoz hasonlatos inai kimeredtek tetovált bőre alól. Az agg Borek beszíjazva ült az egyik ülésben. Varek mögötte kuporgott, arcára félelemmel vegyes csodálkozás volt írva. Snorri nem volt a hídon.

– Mi folyik itt? – Felix torkaszakadtából ordított, hogy túlkiabálja a mennydörgések visszhangját, a szél üvöltését, és a hajtóművek sivítását. A hajó ismét megrázkódott, és Felixnek az a szörnyű érzése támadt, hogy hirtelen megszűnt a ballonba zárt gázok felhajtóereje, és kó'darabként zuhannak a felszín felé.

– Torzvihar, emberifjonc! – kiáltott vissza Gotrek. – A legrosszabb, amit valaha láttam!

Újabb, kísértetiesen zöld villám lobbant az égre. A híd vakító fényárban úszott, amelyben Makaisson árnyéka betöltötte az egész padlót, majd a világosság szempillantás alatt elenyészett. A gigászi kisülés a hajótól alig néhány száz lépésnyire villant el. A nyomában csillámló por kavargott a levegőben, mintha ezernyi és ezernyi apró, színes tűzlégy járta volna haláltáncát a légörvények között. Aztán a villám gerjesztette hanghullám is lecsapott a léghajóra, amely ismét zuhant egyet, majd egyenesbe jött.

Felix az ablakhoz támolygott, és lenézett. A felhők hol szétváltak, hol egymásba olvadtak, és az egyik, néhány pillanatra megnyíló résen át a férfi megpillantotta a talajt.

Alig néhány száz lépésnyire terült el alattuk. Felix hullámverte homoktengert látott.

A titáni szél elsöprő erejével belekapaszkodott a homokdűnékbe, és maga előtt tolta azokat. A föld felszínén hatalmas, homokszemekből álló hullámok száguldottak.

Ugyanúgy emelkedtek fel, és ugyanúgy omlottak össze, ahogyan a tenger hullámai vihar idején. A szél úgy rázta a léghajót, ahogyan egy kotorékeb rázza a nyakon csípett patkányt. Felix kiszámította, hogy még néhány pillanat, és a Grungni Szelleme nekiütközik a földnek. Képzeletében máris lepergett a katasztrófa. A léghajó előbb mélyen felszántja a talajt, miközben néhányszor visszapattan a levegőbe, majd végleg lezuhan és darabokra törik, pontosan úgy, ahogyan egy játékhajó, amelyet a padlóhoz vág egy rossz gyermek.

– Maiakai! Lezuhanunk! – kiáltotta Felix rémületében. – Már majdnem a földön vagyunk!

– Akkor gyere ide, és segíts egy kicsit, legény! – válaszolta Makaisson higgadtan. – Húzd azt a magasságkart, ahogy csak bírod! És tartsd nyitva a szemed! A műszerek rég feladták ebben a viharban.

Felix a főgépész mellé rohant, és megmarkolta a kart, ami rendszerint könnyedén mozgott a vájatában, de most mintha beragadt volna. Felix megvetette a lábát, és minden erejét beleadva nekiveselkedett, de a kar meg sem moccant. Az emberifjonc agyában ekkor megjelent az odalent száguldó homokhullámok képe, és megint húzni kezdte a kart. Beleadta mindazt az erőt, amit a rettegés és a kétségbeesés kölcsönzött neki.

Verejték patakzott a homlokán. Úgy érezte, az izmai mindjárt szétrepesztik a bőrét, és tudta, ha tovább erőlködik, valamelyik artériája bizonyosan kidurran. Nem volt semmi haszna; az átkozott kar továbbra sem mozdult.

– Nem bírok vele! – kiabálta dühösen.

– A szél nyomja a kormánylapokat. Harcol veled! Próbáld keményebben, ne add fel! – biztatta Makaisson.

Felix elkeseredetten húzta a kart, de továbbra sem történt semmi. Tudta, hogy másodpercek választják el őket a megsemmisüléstől, és ő nem tehet ellene az égvilágon semmit. Sigmarhoz fohászkodott, a lelkéért, abban a biztos tudatban, hogy az élete itt ér véget, a pokoli Káoszpusztákon. Aztán váratlanul mellette termett Gotrek, ő is keményen megmarkolta a kart, és húzni kezdte. Am az még kettejük egyesített erejének sem adta meg magát.

Gotrek szakálla felborzolódott. A homlokán kidagadtak az erek az erőlködéstől, és a kar hirtelen engedett. Felix először megijedt, hogy egyszerűen csak meghajlították, de szerencsére nem ez történt. A kar megindult, és lassan, de folyamatosan csúszott hátrafelé a vájatában. Mindeközben a léghajó lassan az égnek emelte az elejét. Aztán az orr hirtelen a magasba lendült, annyira, hogy a hajó szinte hanyatt esett, pontosan úgy, mint amikor egy galleon ráfut egy hatalmas hullámra. A Grungni Szelleme szélsebesen emelkedni kezdett. A meredeken lejtő fedélzet nagyot rándult, mire Felix és Gotrek alól kicsúszott a lábuk, mindketten elzuhantak, és a híd hátsó falához gurultak.

Felix amúgy is háborgó gyomra felfordult, miközben a léghajó egymás után többször hol felszökkent az égbe, hol meredeken visszazuhant.

– Kapaszkodás kell – ordította Makaisson – , ez kemény lesz!

*

Lurk már az utolsó cseppeket is kipréselte pézsmamirigyéből, de újra és újra késztetést érzett, hogy a félelem bűzét fecskendezze magából. A szél vadul tépte az irháját, és mintha ezernyi démon ujja marcangolta volna a testét. A levegőben száguldó, csillogó torzkő-por eltömte orrát-száját, és kis híján megfojtotta. Máris jókora adagot lenyelt a porból, amitől kellemes, meleg érzés költözött a gyomrába. Szőre szerteszét állt, a mennydörgések majdnem megsüketítették. Szemét ellepték a könnyek, részben, mert halálosan rettegett, részben, mert a száguldó szél folyamatosan ingerelte. Mind a négy mancsával kapaszkodott az ágyúállás korlátjába, de még a farkát is rácsavarta.

Minden erejével azon volt, hogy a padlón tartsa magát, ám így is folyton fennállt a veszély, hogy a szél kitépi onnan és elhajítja messzire, a szörnyű halálba.

Vágottnyelvű elátkozta a napot, amikor elhagyta meleg fészkét és drága szülővárosát, Skavenüszögöt. Kiátkozta Thanquol szürkelátnokot az őrült parancsaiért. Elátkozta az ostoba törpéket és ostoba léghajójukat és ostoba utazásukat. Elátkozott mindenkit és mindent, aki és ami csak eszébe jutott – leszámítva persze a Szarvas Patkányt, akihez inkább buzgón imádkozott a megmeneküléséért.

Alig néhány perccel korábban minden olyan csendesnek tűnt. Kióvakodott a raktérbeli rejtekhelyéről, és fellopakodott a léghajó tetején lévő ágyúállásba, hogy megtegye napi jelentését Thanquolnak. A hajó reszketett egy kicsit, de Lurk már annyira hozzászokott ezekhez a jelentéktelen mozgásokhoz, hogy rájuk sem hederített. Mire felért az ágyúállásba, a léghajó egyre hevesebben bukdácsolt, és néhány pillanattal később már úgy ugrált a levegőben, mint egy megbokrosodott ló. A nagy gázzsák belsejében még nem láthatott semmit, ám miután kidugta az orrát a lőállás mellvédje felett, döbbenten bámulta, hogy a hajó különös színekben úszó, világító felhők és bizarr, zöld villámok között repül.

A skavenek természetadta óvatossága azt súgta neki, hogy sürgősen térjen vissza a raktérbe, ám ebben megakadályozta valami: a torzkő-por bizsergető íze a nyelvén. Ez volt az, ami visszatartotta. A porból származott a szürkelátnok rettegett hatalmának java része, és valószínűleg varázstudományának egésze. Megfordult Lurk fejében, hogy esetleg ő is kipróbálhatná, hátha szert tesz némi varázserőre. Aztán, mire vissza akart térni a hajó biztonságos gyomrába, az átkozott törpék lezárták a gondola tetején lévő búvónyílásokat, márpedig azokat fentről nem lehetett kinyitni.

Őrjöngő rémületében visszamászott a nagy ballon belsejébe, ám az ide-oda lebegő gázzsákok összevissza lökdöstek és a szívbajt hozták rá, ráadásul belefáradt abba, hogy a létrán lógjon, így aztán visszakúszott az ágyúállásba, ahol nyomban megragadta a szél. Az utolsó pillanatban kapta el a korlátot, és azóta sem tehetett mást, mint hogy kapaszkodott, várt, imádkozott és átkozódott, mialatt a léghajó úgy táncolt alatta, ahogyan egy tutaj hánykolódik egy tájfun közepén.

Egy újabb dörgéssorozatra Lurk felnézett. A borzalomtól halálra váltan figyelte, amint gyors egymásutánban több villám hasítja az égboltot, éppen a feje felett. Szörnyű izzásukba belekáprázott a szeme, és gyorsan összepréselte a szemhéjait. Szemernyi kétség nélkül tudta, hogy a kisülések el fogják találni a léghajót.

Hirtelen eszébe jutott, hogy még egyszer utoljára mondjon egy gyors átkot Thanquol szürkelátnok megátalkodottan ostoba fejére.

Felix is észrevette, hogy a sorozatban érkező kisülések éppen a hajó orrát veszik célba. Makaisson ösztönösen jobbra forgatta a kormányt, hogy elkerülje a telitalálatot, de már mindennel elkésett. A zöld villámok sorban becsapódtak a nagy ballon elejébe.

Felix annyit még érzékelt, hogy az orrszobor szemeiben lévő ékkövek földöntúli fényességet árasztanak, majd a pokoli zöld villanások elvakították. A padló vadul rázkódott alatta. Már éppen kezdett attól rettegni, hogy elvesztette a szeme világát, amikor látása lassan visszatért. Ekkor felfigyelt arra, hogy a parancsnoki hídon mindenkit és mindent élénkzöld, gyorsan halványodó fényudvar vesz körül.

A mellét verdeső amulett úgy felforrósodott, hogy égette a bőrét, ezért megmarkolta, hogy letépje magáról. Am az utolsó pillanatban meggondolta magát, mert eszébe jutott, hogy talán éppen az apró ékszer védi meg a Káosz mágikus, torzító hatásától, amely oly nyilvánvalóan jelen van még a villámokban is. Körülnézett és meglátta, hogy a Gotrek nyakában lógó amulett élénkzöld fénnyel világít, miközben magába szívja a trollvadász testét beburkoló fényudvart. Aztán váratlanul, egyik pillanatról a másikra a léghajó abbahagyta a hánykolódást, és teljes nyugalomban repült tovább.

Előttük és mellettük az ég kitisztult.

Felix összeszedte magát, és odabicegett a híd ablakához. A hajó alatt továbbra is látta a torzvihar zöld és fekete színekben játszó, kavargó felhőit. A felhők egy-egy pillanatra megvillantak és erős, lidérces fénybe öltöztek, amikor a belsejükben újra meg újra felszikráztak a pokoli kisülések. Olyan érzés fogta el Felixet, mintha nem is vihar, hanem egy nem evilági, őrjöngő tenger lenne alattuk. Szinte azt várta, hogy hirtelen előtör belőle egy gigászi szörnyeteg, és utánuk veti magát, hogy iszonyú fogai közé kapja a léghajót.

Eltartott néhány pillanatig, mire ráeszmélt, hogy a hajtóművek hangja megváltozott.

Az egyenletes zúgás akadozni kezdett, elhalkult, majd teljesen megszűnt. A felhők méltóságteljes lassúsággal vonultak a léghajó mellett és alatt. A Grungni Szelleme lassan szélirányba fordította orrát, és sodródni kezdett.

– Elvesztettük a meghajtást – dörmögte Makaisson – , és az nem jó nekünk.

Snorri ezt a pillanatot választotta, hogy tiszteletét tegye a kormányállásban. Belépett, hatalmasat ásított, majd álmos hangon megkérdezte: – Mi volt az a lárma? Felébresztette Snorrit!

A romváros

Felix egyre rosszabbul érezte magát, ahogy a hídra visszaszállingózó gépészek jelentéseit hallgatta. A beszámolók komoly károkról szóltak – a Grungni Szelleme alaposan megrongálódott a torzviharban. A nagy ballon burkolata több helyen felhasadt. A hajtóművek nem működtek rendesen, egy légcsavar meghajlott, ráadásul a törzs néhány tartógerendája is károsodott.

– Hát akkor muszáj megállnunk, hogy csöppet kikalapáljuk a hajót – jelentette be Makaisson teljes lelki nyugalommal. Felix az ablakon kipillantva azt kívánta, bárcsak ő is osztaná a főgépész magabiztosságát. A vihar immár teljesen eloszlott, és az égbolton nem látszott más, csupán a már megszokott, különös színű felhők kavalkádja. A léghajó egy hatalmas romváros felett úszott. Az utcákat egyetlen lélek sem rótta. Minden ház, utca, tér és sikátor kihalt volt és kísértetiesen üres. A szél gyászosan fütyült, miközben az üres épületek között felkavarta és magával sodorta a port.

Valamivel később Felix fülét egy jóval szívderítőbb hang ütötte meg: valaki működésre bírta az egyik hajtóművet. Makaisson derűsen vigyorgott, mialatt ismét átvette a Grungni Szellemének, irányítását. Lejjebb vitte a léghajót, amíg csupán százlépésnyi magasságban lebegett az épületek felett.

– Itt horgonyra állunk! Gyerünk, ki a kötelekkel! – vezényelt a főgépész.

A legénység munkához látott, és az erős acélsodronyok gyors ütemben ereszkedtek lefelé. Az egyiknek a végén a többi egyszerű kampónál jóval nagyobb, öntöttacél csáklyafej lengedezett. A súlyos horgony a földbe csapódott, vagy ötven lépés hosszan felszántotta a talajt, végül megakadt egy vaskos falban. Felix azonnal látta, hogy ez a rögzítés csupán rövid időre képes megfogni a sodródó hajót, amely – miután a sodronykötél megfeszült – egy rándulással megállt a levegőben.

– Eddig jó! – kiáltotta ekkor Makaisson. – Most pedig menjetek le, és rögzítsétek a kampókat! Addig én megpróbálom egy helyben tartani.

– Várjatok – szólalt meg Felix – , veszélyes lehet!

– Oh, a legénynek igaza van! – kapott észbe a főgépész. – Na, akkor Gotrek, Snorri, és te, ifjú ember, irány lefelé, és gondoskodjatok róla, hogy egyetlen fenevad se ólálkodjon odalent.

Felix teljes szívéből sajnálta, hogy szóra nyitotta a száját.

*

A földről nézve a romok sokkal hatalmasabbnak és félelmetesebbnek tűntek, mint a levegőből. Az épületek felmérhetetlenül ősinek látszottak, a falakat alkotó jókora kőtömböket habarcs nélkül rakták egymásra. Kizárólag a puszta súlyuk, és az elhelyezésük pontossága volt az, ami a helyükön tartotta őket. Ezzel az építési eljárással Felix csak egyszer találkozott korábban: Karak Nyolcbérc föld alatti törpevárosában. Véleményét a társaival is tudatta.

– Nem törpemesterek keze műve – horkant fel Gotrek megvetően – , bár elsőre annak tűnik. Talán lemásolták a módszert, vagy az építők törpe tanácsadókat hozattak, de biztos, hogy nem törpék dolgoztak itt. A tömböket csak elnagyoltan faragták ki, és korántsem esnek egy vonalba.

Gotrek hangját letompította a kendő, amelyet társaihoz hasonlóan azért kötött a szája és orra elé, hogy megóvja tüdejét a torzkő porától. Felix nagy bölcsen megállapította magában, hogy úgy látszik, a szörnyű portól még a máskülönben rettenthetetlen trollvadászok is tartanak. Amiből arra következtetett, hogy az őrület és az elfajzás nem fér bele a hősi halálról alkotott eszményeikbe.

Felix vállat vont. Súlyos láncinge lehúzta ugyan a tagjait, de örült, hogy felvette.

Úgy vélte, ezen a különös helyen minél több páncélt visel, annál jobb. Pillanatnyilag azt sem bánta volna, ha teljes vértezetben ácsorog ebben a kísértetvárosban. Figyelmesen körülnézett. Az utcákat hatalmas kőlapokkal rakták ki. Minden egyes lapba számára idegen, furcsa rúnát véstek. A szél fenyegetően süvített a szellemjárta épületek között.