WILLIAM KING

SZUKITS KÖNYVKIADÓ

ALAPÍTVA 1929

Felix és Gotrek regények

III. kötet

Tartalom

Térképek

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

William King: Daemonslayer

A Black Library Publication, 2003

Copyright © Games Workshop Ltd, 2003

This translation copyright © Games Workshop Ltd 2007 All Rights Reserved.

Games Workshop, the Games Workshop logo Warhammer, Black Library, the Black Library logo, BL Publishing logo, Warhammer 40.000 Device, 40K and all associated marks, names, characters, illustrations and images from the Warhammer and Warhammer 40.000 universes are either ®, TM and/or © Games Workshop Ltd 2000-2007, variably registered in the UK and other countries around the world. Used under license to Dcom. All rights reserved.

Fordította Szenté Mihály

Borító: Geoff Taylor

ISBN: 978 963 497 143 6

Lektor: Barna Ildikó és Juhász Ferenc

Tördelőszerkesztés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella

Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft.

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

PRC

Tördelés, korrektúra, konvertálás:

Ms. Bambi

V.L.

Az üzenet

Nulnban történt borzalmas események után ismét felkerekedtünk, és északnak vettük az irányt. Leginkább mellékutakon haladtunk, hogy elkerüljük a Birodalom országútjainak járőreit. A törpe, által kézbesített levél különös várakozással töltötte el a társamat. Szinte boldognak látszott, ami nála ritkaságszámba ment. Jókedvét nem csorbíthatták az utazás fáradalmai, sem pedig az útonállók, elfajzottak és egyéb fenevadak támadásának állandó veszélye. Jószerivel enni sem álltunk meg, de ami még ennél is szokatlanabb volt, hogy inni is alig. Kérdéseimre csúfján a küldetéséről, a végzetről és régi adósságokról szóló dörmögésekkel válaszolt.

Mindeközben engem csordultig töltött az aggodalom. Azon törtem a fejem, hogy vajon mi történt Elissával, és mélységesen elszomorított az, hogy ismét el kellett válnom a fivéremtől. Fogalmam sem volt, hogy mikor láthatom viszont, és arról sem, hogy milyen körülmények között. Es persze még csak nem is sejtettem, hogy milyen messzire elkerülünk Nulni városától, és miféle borzalmak várnak ránk utunk végállomásánál.

Részlet az Utazásaim Gotrekkel című krónika 3. kötetéből, írta Herr Felix Jaeger (Altdorfi Nyomda, 2505)

– Kilökted a sörömet – dörmögte tompa hangon Gotrek Gurnisson.

Felix Jaeger arra gondolt, hogy ha a férfi, aki az imént megbiccentette a söröskorsót, csak egy kicsivel józanabb lenne, akkor a törpe vészjósló szavainak hallatán sietve visszavonulna. Ám a zsoldos részeg volt, továbbá fél tucat marcona külsejű cimborája üldögélt az asztala körül, ráadásnak ott volt még a taverna kacarászó szolgálólánya is, akit bizonyára a hősiességével óhajtott levenni a lábáról. Nem futamodhatott meg egy olyan valaki elől, aki csupán a válláig ért, még akkor sem, ha az illető kétszer olyan széles volt, mint ő maga.

– Tényleg? És akkor most mi lesz, apróság? – válaszolta a zsoldos gúnyos, lenéző vigyorgás kíséretében.

A törpe egy pillanat erejéig sajnálattal vegyes bosszankodással méregette az asztalon terjengő sörtócsát. Aztán megfordult ültében, hogy szemügyre vegye a katonát, miközben jobbjával végigsimított a tetovált fején tornyosuló, vörösre festett haj taréjon.

Az orrát a jobb fülével összekötő aranylánc halkan csilingelt. Gotrek a nagyon részegek óvatos, tétova mozdulatával megdörgölte a bal szemüregét borító kötést, egymásba fonta és megropogtatta az ujjait, végül villámgyorsan odavágott a jobbjával.

Felix ennél jóval sikerültebb ökölcsapást is látott már a társától. Igazság szerint kifejezetten elfuserált ütés volt. Viszont a trollvadász ökle akkora volt, mint egy disznósonka, és fatörzs vastagságú kar csatlakozott hozzá. Márpedig egy ilyen ököl csapása édesmindegy, hogy hová talál, mindenképpen pusztító hatású. A férfi orra émelyítő reccsenéssel eltört. A zsoldos nekivágódott az asztalának, majd eszméletlenül elterült a fűrészporral felszórt padlón. Orrlyukaiból sötétvörös vér bugyogott.

Felix a fejében gomolygó ködön keresztül annyit azért meg tudott állapítani, hogy az ütés elérte a kívánt hatást. Miután tekintetbe vette a trollvadász által elfogyasztott sörmennyiséget, kifejezetten sikeresnek ítélte a választ.

– Óhajt még valaki némi kóstolót az öklömből? – érdeklődött Gotrek, és gonosz pillantást vetett kihívójának féltucatnyi bajtársára. – Vagy tényleg olyan puhányok vagytok, amilyennek látszotok?

A katona társai sietve elhessegették ölükből a fogadó szajhák, az asztalra csapkodták söröskorsóikat, és sorban felálltak a hosszú padokról. A trollvadász nem várta meg, hogy eljöjjenek érte. Enyhén imbolyogva feltápászkodott, és feléjük lódult. Egyszerűen torkon ragadta a legközelebb eső zsoldost, maga felé rántotta, és hatalmas erővel az arcába fejelt. A férfi úgy zuhant a padlóra, akár egy letaglózott ökör.

Felix újabb kortyot ivott a fogadó fanyar tileai borából, hogy megfényesedjék az elméje. Hogy már jó néhány serlegnyi távolság választotta el a józanságtól, az teljességgel hidegen hagyta. Úgy érezte, bőven rászolgáltak már egy kis kikapcsolódásra.

Hosszú, fárasztó utat jártak be Nulntól idáig, Guntersbad városáig. Egyre csak mentek és mentek, mióta Gotrek megkapta azt a titokzatos levelet, amely ebbe a fogadóba szólította.

Felix azon morfondírozott, hogy talán nem ártana, ha előásná a papírt Gotrek zsákjából, és ismét szemügyre venné, de rögtön eszébe jutott, hogy úgyis csak hasztalanul rongálná a szemét. Az üzenetet a törpék által oly nagy becsben tartott, ám számára ismeretlen rúnákkal rótták a papirosra. Felix birodalmi léptékkel mérve művelt embernek számított, de ebből a nyelvből egy kukkot sem értett. Így aztán, mivel próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve, inkább kinyújtotta hosszú lábait, nagyot ásított, és figyelmét újfent a verekedésre fordította.

Ez az összecsapás már hosszú órák óta készülődött. A helyi bajkeverők azóta bámulták őket, hogy betették lábukat a Kutya és Szamárba. Aljas megjegyzéseket tettek a trollvadász külsejére. Gotrek ez egyszer rájuk sem hederített, ami tőle merőben szokatlan volt. A törpe rendszerint olyan sértődékeny volt, mint egy vagyonából kiforgatott tileai herceg, és türelme oly rövid volt, mint egy fogfájós farkasemberé. Mióta megkapta az üzenetet, magába zárkózott, és nem törődött semmivel. Ezen az estén sem csinált mást, csak az ajtót fürkészte. Szemlátomást várt valakit.

Ideérkezésüket követően Eclix kezdetben aggódott, mert azonnal látta, hogy jó esélyei vannak egy alapos verekedés kirobbanásának, de néhány kupa tileai bor hamarosan megnyugtatta az idegeit. Nem hitte volna, hogy akad olyan ostoba, aki tengelyt akaszt egy trollvadásszal. Csakhogy ebbe a számításba nem vette bele a helyiek természetadta tudatlanságát. Végső soron ez egy kisváros volt a Talabheimbe vezető út mentén. Honnan is sejtették volna, hogy ki az a Gotrek Gurnisson?

Még Felix sem hallott a törpék Trollvadász Kultuszáról – pedig ő az Altdorfi Egyetemre járt – egészen addig a réges-régi éjszakáig, amikor Gotrek kihúzta őt a császár elitlovasságával folytatott harc során a lovak patái alól. Mindez még Altdorfban történt, az ablakadó-lázadás idején. A csatát követő részeg dáridó alatt a diák megtudta, hogy milyen fogadalmat tett a megmentője. Gotrek a messzi múltban megesküdött arra, hogy a legfélelmetesebb szörnyekkel fog harcolni, és közben remélhetőleg hősi halált hal, hogy így vezekeljen egy múltbéli vétkéért. Felixet olyan mélységesen meghatotta a történet – és olyan irgalmatlanul részeg volt, hogy hirtelenjében ő is fogadalmat tett. Megesküdött, hogy társául szegődik a törpének, és megörökíti életének és halálának történetét. A tény, hogy Gotrek mindezidáig minden erőfeszítése ellenére életben maradt, fikarcnyit sem csökkentette Felixnek a trollvadász iránt érzett tiszteletét.

Gotrek gyomorszájon vágott egy másik embert. A férfi kétrét görnyedt, a levegő süvítve távozott a tüdejéből. A trollvadász ekkor belemarkolt ellenfele hajába, és addig verte nyögdécselő áldozatának fejét az asztalhoz, amíg a nyomorult eszméletlenül összerogyott, és elnyúlt a padlón egy vérből, nyálból, sörből és kitört fogakból álló tócsában.

Ekkor két megtermett harcos vetődött a törpére, és mindketten elkapták egy-egy karját. Gotrek megvetette a lábait, megfeszítette testét, majd egyiküket egyszerűen a padlóhoz vágta. Aztán gyorsan kihasználva előnyét, súlyos, szöges bakancsával az illető lágyékába taposott. A fejhangú, elnyújtott sikolyt, talán még a fogadótól félmérföldnyire is meghallották; Felixnek beleborsózott a háta.

Gotrek ezután minden figyelmét a másik katonára fordította. Összekapaszkodtak, mint a birkózók, és egy darabig ide-oda tologatták egymást, majd a törpe iszonyú ereje érvényesült, holott jóformán az ember válláig sem ért. A padlóra szorította ellenfelét, a mellére térdelt, és megfontolt módszerességgel ájultra pofozta. Az utolsónak maradt katona menekülőre fogta. Az ajtóhoz iszkolt, feltépte – és nyílegyenesen nekifutott egy újabb törpének. A jövevény hátralépett, felmordult, és egyetlen jól irányzott ütéssel leterítette a szerencsétlent.

Felix néhány pillanatig elbambulva pislogott. Szentül hitte, hogy látomása támadt.

Valószínűtlennek tűnt, hogy éppen most egy másik trollvadász is felbukkan, a világnak éppen ebben a zugában. Gotrek is az idegen törpét fürkészte. Az illető – ha lehetséges az ilyesmi – még nála is izmosabb és szélesebb volt. Fejét kopaszra borotválta, a szakállát rövidre nyírva hordta. Ő nem viselt hajtaréjt, hanem valami egészen mással ékesítette a fejét, amelynek láttán Felix alig hitt a szemének. Az illető törpének többtucatnyi, különböző színűre festett szöget vertek a koponyájába, és ezek alkottak egyfajta, a tarkójáig lenyúló tarajt. Az orra annyiszor eltört már, hogy teljesen elvesztette eredeti alakját, jobb füle salátalevélhez hasonlatossá gyűrődött az évtizedek harcaiban, míg a másikat alighanem tőből letépték, mert a helyén csupán egy lyuk tátongott a feje bal oldalán. Orrában hatalmas karika csillogott. Ahol a bőrét nem borították sebhelyek, ott tetoválások tarkították. Jobbjában óriási harci pörölyt lóbált, míg vastag derékszíjába rövid nyelű, széles fejű fejszét tűzött.

A frissiben érkezett trollvadász mögött egy harmadik, nálánál jóval alacsonyabb törpe ácsorgott. Ez utóbbi pufók alak jóval szelídebbnek tűnt fajtársainál. Felixnek talán a derekáig sem ért, de a teste nagyon széles volt. Gondosan ápolt szakálla majdnem a földet verdeste. Tágra nyitott szemeivel bagolymódra pislogott ókulájának hihetetlenül vastag üvege mögött. Tintafoltos ujjaival egy jókora, rézveretes könyvet markolt.

– Úgy éljek, ez itt maga a nagy Orrharapó Snorri! – bődült el Gotrek, és gonosz vigyorgása felfedte a fogsorán tátongó foghíjat. – Ezer éve nem láttalak! Hát téged meg miféle vihar sodort ide?

– Snorri azért van itt, amiért te magad is, Gotrek Gurnisson – magyarázta a másik trollvadász. – Snorri levelet kapott a jó öreg Borektől, a tudóstól. Az állt benne, hogy Snorri menjen el a Magányos Toronyhoz.

– Ne járasd velem a bolondját! Tudom, hogy nem tudsz olvasni! Az összes betűt és rúnát kiverték a koponyádból, amikor beleverték azokat a szegeket!

– Hosszúszakállú Hogan felolvasta Snorrinak – magyarázta Snorri, és olyan zavarodottnak tűnt, amennyire az ilyesmi lehetséges egy termetes trollvadász esetében. Körülnézett, és ordított róla, hogy szívesen változtatna a témán.

– Snorri úgy látja, lekésett egy jóféle harcról – állapította meg Orrharapó, és ugyanolyan bosszús sajnálkozással méregette a véres összecsapás helyszínét, mint amilyennel nemrégiben Gotrek szemlélte kiömlött sörét. – Snorri úgy véli, az lesz a legjobb, ha iszik egy kis sört. Snorri kicsit megszomjazott.

– Tíz sört Orrharapó Snorrinak! – vezényelt nyomban Gotrek a fogadósnak, és sietve hozzátette: – Az lesz a legjobb, ha nekem is hozol tízet. Az öreg Snorri utál egymagában inni.

Döbbent csend telepedett a helyiségre. A többi vendég a verekedés nyomaira pillantott, majd úgy meredtek a két törpére, mintha a helyükön két lőporos hordó állt volna, javában füstölgő kanócokkal. Egyesével-kettesével felálltak a helyükről, és óvatos léptekkel kiosontak az ajtón. Végül csupán ők négyen – Gotrek, Felix, Snorri és a harmadik törpe – maradtak a fogadóban.

– Na, akkor egytől tízig? – kérdezte Snorri kihívó hangon, miközben kacsintott, és ravasz pillantást vetett Gotrekre.

– Legyen egytől tízig! – egyezett bele Gotrek.

A másik jövevény odadöcögött hozzájuk, törpemódra, udvariasan meghajolt, közben jobbjával megemelte a szakállát, máskülönben felsöpörte volna vele a padlót.

– Varek Varigsson, a Grimnar klánból, az önök és klánjuk szolgálatára – mutatkozott be nyájas hangon – , ha jól látom, ön is kézhez vette a bácsikám üzenetét.

Snorri és Gotrek rámeredtek. Először meglepődtek az udvarias beszédmódon, majd mindketten magukhoz tértek, és harsányan felröhögtek. Varek nyakig vörösödött zavarában.

– Hé, fogadós! – kurjantott Gotrek. – Adj ennek a süvölvénynek is egy sört, hátha felenged egy kicsit! Most pedig félre, ifjoncok, mert Snorrinak és nekem sürgősen rendeznünk kell valamit!

A fogadós behízelgően mosolygott, miközben megkönnyebbült kifejezés suhant át az arcán. Az imént aggódott a kieső bevétel miatt, de most már sejtette, hogy a két törpe többet fog fogyasztani, mint eltávozott törzsvendégei együttvéve szoktak.

*

A fogadós felsorakoztatta a söröket az alacsony pulton. Tíz állt Gotrek, és ugyanennyi Snorri előtt. A törpék úgy méregették a korsókat, ahogyan egy ember fürkészi az ellenfelét birkózómérkőzés előtt. Orrharapó a vetélytársára pillantott, majd vissza a korsókra. Egyetlen fürge szökkenéssel a kellő közelségbe került. Megragadta az első korsót, a szájához rántotta, hátravetette a fejét, és mohón nyeldekelni kezdett. Gotrek a pillanat töredékével lemaradt. Egy másodperccel Snorri után emelte korsóját a szájához.

A beálló csendben csupán a törpék hangos kortyolása hallatszott, aztán Snorri – egy szemvillanásnyi idővel Gotrek előtt – lecsapta a pultra korsóját. Felix meghökkent.

Mindkét korsó az utolsó cseppig kiürült.

– Az első a legkönnyebb – jelentette ki Gotrek. Válaszképpen Snorri felkapott egy újabb adagot, és megismételte a mutatványt. Gotrek is nekilendült. Csakhogy ő mindkét kezével megfogott egy-egy korsót, a szájához emelte az egyiket, kiitta, majd szusszanásnyi pihenő nélkül így tett a másikkal is. Snorri sietve utánozta, de ezúttal Gotrek nyert. Felix döbbenten bámult, különösen amikor belegondolt, hogy Gotrek már eléggé részeg volt, amikor Orrharapóék megérkeztek. Úgy látszott, hogy a két trollvadász egy számtalanszor begyakorolt szertartásba fogott. Felixet elfogta a kíváncsiság, hogy vajon valóban megisszák-e, a pultra kikészített összes sört.

– Megmondom őszintén, zavarba jövök, hogy mások is látják, amint veled iszok, Snorri! – hördült fel Gotrek. – Még egy puhány elf is háromszor gyorsabb nálad!

Snorri utálkozó pillantást vetett a hencegőre, és felragadott egy újabb sört. Olyan gyorsan döntötte magába, hogy a habja kibugyogott a szájából, és eláztatta a szakállát.

Amikor végzett, tetovált kézfejével elégedetten megtörölte száját. Ezúttal ő kerekedett felül.

– Hát igen, de az én söröm legalább a számba folyt. – Gotrek nagy okosan bólogatott, közben meg-megcsörrent az orrlánca.

– Most akkor iszunk, vagy fecsegünk? – méltatlankodott Snorri.

Az ötödik, hatodik és a hetedik sör gyors egymásutánban követte egymást. Gotrek a mennyezetre pillantott, nagyot cuppantott, és akkorát böfögött, hogy megremegtek a fogadó ablakai. Snorri azonnal, falat rázkódtató böffentéssel válaszolt a kihívásra. Felix ekkor Varekre nézett, aki csak tehetetlenül vállat vont. A két trollvadász – nem egészen két perc leforgása alatt – több sört ivott, mint amennyi Felixnek egy egész éjszakára is sok lett volna. Gotrek pislantott néhányat. Szeme kissé elhomályosult, de ez volt az egyetlen jele annak, hogy az elmúlt órák során irgalmatlan mennyiségű alkoholt döntött magába. Snorrin nem látszott az égvilágon semmi, de hát ő nem is ivott egész este.

Gotrek a pulthoz kapott, és felragadta a nyolcadik sörét, de mire befejezte, Snorri már kilencedik sörének a felénél járt. Miközben az utóbbi a pultra koppantotta korsóját, fennhangon megjegyezte: – Snorri úgy látja, ma este Gotrek Gurnisson fizet!

Gotrek válaszra sem méltatta. Egyszerre felkapta és a feje fölé lendítette a két utolsó korsóját, hátrahajtotta fejét, nagyra nyitotta száját, és önteni kezdte a sört. A néma csendben egyikük sem hallotta, hogy nyelt volna. Nem is tette, egyszerűen csak hagyta, hogy az ital egyenesen lecsorogjon a torkán. Snorrit olyannyira lenyűgözte a mutatvány, hogy még felvenni is elfelejtette utolsó sörét. Csak akkor kapott észbe, amikor Gotrek egyszerre a pultra csapta kilencedik és tizedik korsóját is.

Gurnisson kissé imbolyogva állt. Böffentett néhányat, csuklott egyet, majd az asztalához ment, és leült a székére.

– Tudod, mikor győzöl le engem ivászatban, Orrharapó Snorri? Majd ha befagy a pokol összes üstje!

– Inkább arra lennék kíváncsi, hogy fizetted-e már valaha a sörödet, Gotrek Gurnisson! – dohogott Snorri, és leült trollvadász társa mellé.

– Na, az alapozással meg is volnánk – sóhajtotta elégedetten Orrharapó – , most pedig lássunk neki a komolyabb ivászatnak. Snorri úgy érzi, hogy eléggé le van maradva.

*

– Csak nem valódi Világvége-dohányt látok a kezedben, Snorri? – kérdezte Gotrek, és mohó pillantást vetett a dohányra, amelyet Snorri a pipájába tömködött. Mind a négyen a lobogó tűz mellett üldögéltek, a fogadó legjobb karosszékeiben elterülve.

– De bizony az, a jó öreg Penészes Levél. Snorri a hegyekben szerezte, mielőtt idejött volna.

– Kínálj már meg!

Snorri odadobta Gotreknek a dohányzacskóját, aki előkerítette a pipáját, és nekilátott, hogy módszeres alapossággal megtömje. A szertartásos művelet közben ép szemével a tudós külsejű, fiatal törpére pillantott.

– Szóval, ifjonc – dörmögte Gotrek – , mi is az a dicsőséges halál, amit a te Borok bácsikád ígért nekem a levélben? És miért van itt ez a vén csont Snorri?

Felix érdeklődve közelebb hajolt, erről a kérdésről ő is többet akart tudni. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi lehet az, ami még a rendszerint mogorva és szófukar trollvadászt is felizgatta.

Varek Felix felé pillantott, majd várakozóan Gotrekre nézett. Ő azonban csak megrázta fejét, majd belekortyolt a sörébe. Hirtelen előrehajolt, kihúzott egy égő gallyat a tűzből, és meggyújtotta vele a pipáját. Miután a dohány felszíne vörösen parázslott, kényelmesen hátradőlt székén, és komoly hangon kijelentette: – Akármit akarsz mondani nekem, azt az emberifjonc előtt is elmondhatod. Ő Törpebarát, ráadásul Eskütartó.

Snorri ekkor Felixre pillantott. Meglepődés és a tisztelethez hasonló kifejezés jelent meg a törpe tompán fénylő, vad szemében. Varek mosolya őszinte érdeklődésről tanúskodott.

Az emberifjonc felé fordult, és olyan mélyen előrehajolt ültében, hogy majdnem kibukott a székéből.

– Ha a szimatom nem csal, akkor itt és most egy lenyűgöző történetre bukkantam – lelkendezett az ifjú törpe – , alig várom, hogy meghallgassam!

– Ne tereld el a szót! – förmedt rá Gotrek. – Ki vele, mi az a hősi halál, amit a rokonod megígért nekem? A levél miatt átloholtam a fél Birodalmon, és kezdem elveszíteni a türelmemet!

– Nem áll szándékomban témát váltani, Herr Gurnisson – hadarta sietve Varek – , csupán szívesen gyűjtenék anyagot a könyvemhez.

– Énfelőlem később annyit gyűjtesz, amennyit akarsz, de most beszélj!

Varek mélyet sóhajtott, hátradőlt a székén, összefonta két keze ujjait terjedelmes hasán, és belevágott: – Jómagam eléggé keveset mondhatok. A bácsikám lesz az, aki minden részletet megoszt veletek a kellő időben, a maga módján. Annyit elárulhatok, hogy ez lesz a legnagyobb utazás Sigmarnak, a Pöröly Urának kora óta, és Karag Dummal kapcsolatos.

– A törpék Eltűnt Városa, odafent, a messzi északon! – bődült fel Gotrek részegen, és hirtelen elhallgatott. Óvatosan körülnézett, mintha attól tartana, hogy kémek hallgatóznak a közelükben.

– Bizony, arról van szó! – helyeselt Varek.

– Akkor ezek szerint a bácsikád megtalálta a módját annak, hogyan jutunk oda! Jómagam bolondnak tartottam, amikor annak idején azt állította, hogy meg fogja találni.

Felix még sosem hallotta Gotreket ilyen lázas szenvedéllyel beszélni. Az izgalom fertőzőnek bizonyult, legalábbis őrá átragadt. A trollvadász Felixre nézett.

Ez volt az a pillanat, amikor Snorri elérkezettnek látta az időt arra, hogy közbeszóljon:

– Nevezzétek ostobának Snorrit, ha úgy tetszik, de még Snorri is tudja, hogy Karag Dumot elnyelték a Káoszpuszták. – Ekkor egyenesen Gotrekre meredt, és hozzátette:

– Csak jusson eszedbe, hogy mi történt a legutolsó alkalommal!

– Akármi történt, a bácsikám megtalálta a megoldást! – vitatkozott Varek.

Felix hirtelen megborzongott. Valami azt súgta neki, hogy amiről szó van, az nem egyszerűen egy ősrégi település felkutatása, hanem egy nagyon is veszedelmes kaland.

Kellemetlen érzés töltötte el. Úgy sejtette, máris tudja, hogy hová vezet ez az egész, és biztosan érezte, hogy a maga részéről nem kér belőle.

– A Pusztákon nem lehet átkelni – jelentette ki Gotrek, és a hangjában bujkált valami, ami több volt egyszerű figyelmeztetésnél. – Én már jártam ott. Akárcsak Snorri. Meg a bácsikád is. Aki ilyesmire adja a fejét, az futóbolond. Őrület és elfajzás vár azokra, akik odadugják a képüket. Azon az átkozott helyen maga a pokol határos a világunkkal!

Felix újsütetű tisztelettel bámult a trollvadászra. Eleddig nem sokan vágtak neki a Káoszpusztáknak, és még kevesebben tértek vissza onnan, hogy elmeséljék a látottakat.

Az a pusztaság szörnyű hírben állt birodalomszerte. Ez volt az a pokoli vidék a távoli északon, ahonnan a Káosz pusztító seregei érkeztek, hogy romboljanak, fosztogassanak és gyilkoljanak. A törpe még sosem beszélt neki arról, hogy megfordult azon a tájon. Igaz, ami igaz, Gotrek sosem mesélt a múltjáról. Úgy tűnt, mintha szégyellte volna. Felix szemében, ha más nem is, hát a trollvadász jól érzékelhető félelme még ijesztőbbé tette a hírhedt tájékot. Az emberifjonc tisztában volt azzal, hogy a világon kevés olyan dolog létezik, amely megrémíti Gotreket, vagyis ami képes rá, az csakugyan szörnyű lehet.

– Mindazonáltal ez az a vidék, ahová a bácsikám utazni szándékozik, és ő azt szeretné, ha ti is vele tartanátok. Szüksége van a fejszétekre és a karotok erejére!

Gotrek hosszú pillanatokig némán hallgatott, majd kijelentette: – Ez már bizonyosan trollvadászhoz méltó kaland!

Felix inkább eszeveszett őrültségnek tartotta, de ezt a véleményét inkább megtartotta magának.

– Snorri is így gondolja!

Akkor Snorri még annál is nagyobb ökör, mint amekkorának látszik – dühöngött magában Felix, és ezek a szavak majdnem kitörtek a száján.

– Alikor tehát eljöttök velem a Magányos Toronyhoz? – kérdezte összegzésképpen Varek.

– Ha ilyen halálra van kilátás, követlek akár a pokol torkába is! – jelentette ki Gotrek érces hangon.

Az jó – gondolta Felix – , mert úgy hangzik, hogy pontosan oda indulunk. Dühösen megcsóválta fejét. A törpék őrültsége őt is kezdte megfertőzni. Vajon ezek most komolyan arról tárgyalnak, hogy fogják magukat, és átutaznak a Káoszpusztákon? Ah, csudát, ez is csak egy amolyan kocsmai fecsegés, és reggelre az utolsó szóig kihullik az emlékezetükből…

– Igazán pompás – örvendezett Varek, és összedörzsölte a két tenyerét – , én előre tudtam, hogy el fogsz jönni!

A skavenek nyomai

A társzekér ugrándozása nem tett jót Felix másnaposságának. Valahányszor az egyik kerék belezökkent az út mély kátyúiba, a férfi gyomra meglódult, és azzal fenyegetett, hogy sugárban kipumpálja magából a tartalmát, át az utat szegélyező sövények felett. Szája belsejét taplószáraznak érezte. Fejében folyamatosan nőtt a nyomás, akár egy tűz fölé lógatott vízforraló kannában. Ami a legfurcsább tünet volt, hogy majdnem megveszett egy villásreggeliért. Lelki szemei előtt tükörtojások és sonkaszeletek sisteregtek egy jókora serpenyőben. Most már bánta, hogy indulás előtt nem reggelizett a trollvadászokkal, de akkor a sonkával megrakott tányérok és hatalmas feketekenyér-szeletek puszta látványától felfordult a gyomra. Viszont mostanra már kész lett volna akár gyilkolni is ugyanezért az ételért.

Kissé megvigasztalta, hogy a trollvadászok többékevésbé hallgattak, leszámítva néhány mordulást, amelyek szörnyű másnaposságukra, illetve az emberek csapnivaló sörére vonatkoztak. Egyedül az ifjú Varek tűnt vidámnak. Tekintete fényesen csillogott, de neki minden oka megvolt arra, hogy remekül érezze magát a bőrében. Az este folyamán azzal vonta magára a másik két törpe mélységes megvetését, hogy három sör után kijelentette, neki ennyi elég, és befejezte az ivászatot. Most biztos kézzel markolta a gyeplőt, és egy vidám dalocskát fütyült, mit sem tudva a gyilkos pillantásokról, amelyekkel az útitársai méregették a hátát.

Hogy elterelje figyelmét a gyomra háborgásáról, és persze az eljövendő, borzongató kalandról, Felix a környezetükre fordította figyelmét. Csodálatos reggel virradt rájuk.

A nap fényesen sütött. A Birodalomnak ez a része különösen termékenynek és vidámnak tűnt. Hatalmas, gerendákból összerótt lakótornyok magasodtak a környező dombtetőkön, körülöttük zsúpfedeles parasztházak álltak. Kövér, foltos tehenek legelésztek a mezőkön, a nyakukba akasztott kolompok és csengettyűk vidáman csilingeltek. Felix megállapította, hogy minden egyes kolomp és csengő más-más hangon szól. Úgy sejtette, azért, mert így a gulyás a csengés alapján tudja, hogy melyik jószága éppen merre jár.

Egy darabig együtt haladtak egy parasztemberrel, aki libákat hajtott a földút mentén.

Később egy csinos, fiatal lány felnézett a szénagyűjtésből, és szívmelengető mosolyt küldött Felixnek. Ő megpróbált összegyűjteni magában annyi erőt, hogy visszamosolyogjon, de képtelen volt rá. Százéves apónak érezte magát. Tekintetét mindvégig a lányon tartotta, amíg az út kanyarulata el nem takarta előle.

A szekér belezökkent egy újabb kátyúba.

– Vigyázz, mit művelsz! – mordult fel Gotrek. – Hát nem látod, hogy szegény Snorri milyen beteg?

– Snorri nem érzi jól magát – erősítette meg a másik trollvadász, és tompán felnyögött.

– Valami nem volt rendjén azzal a gödölyével, amit este lerágott a nyársról.

Snorrinak már az íze sem tetszett.

Vagy inkább azzal a nagyjából harminc korsó sörrel lesz a baj, amit magadba döntöttél – gondolta Felix. Majdnem hangosan is kimondta, de inkább visszafogta magát.

Nem óhajtotta azzal kúráltatni a másnaposságát, hogy levágatja a fejét.

Valamivel később a keményre döngölt, köves földutat fürkészte a szekér mögött.

Jókora, a talajból kiálló szikladarabokat is látott, amelyek akkorák voltak, hogy könnyűszerrel kitörhették a szekér kerekét, ha az nem a megfelelő szögben futott fel rájuk.

Hirtelen egy légy szállt le a férfi kézfejére, mire ő esetlenül odacsapott. A légy megvető könnyedséggel elkerülte az ütést, és hosszú percekig fáradhatatlanul rótta köreit Felix feje körül. Az emberifjoncot már az első próbálkozás kimerítette, ezért meg sem próbálta elkapni a szemtelen rovart, csupán a fejét rázta, amikor a bogár túl közel merészkedett az arcához. Lehunyta a szemét, és akaraterejét a zaklatójára összpontosította.

Azt sugallta neki, hogy sürgősen dögöljön meg, de a légy a világért sem engedelmeskedett.

Régebben is előfordult Felixszel, hogy azt kívánta, bárcsak bírna varázserővel, és ez az alkalom is ilyen volt. Fogadni mert volna, hogy egy varázslónak sosem kell másnapossággal küszködnie, és rövid úton leszámolhat holmi arcátlan legyekkel.

Lehunyt szemhéján keresztül érzékelte, hogy elsötétül felette az égbolt, miközben valamivel hűvösebb levegő simogatta az arcát. Kinyitotta szemét és meglátta, hogy a szekerük éppen egy ligeten vág keresztül. Gyorsan körülnézett. Inkább megszokásból, mintsem félelemből tette, mert az efféle facsoportok az útonállók kedvenc leshelyei voltak, márpedig azokból a Birodalomban sosem volt hiány. Azt ugyan elképzelni sem tudta, hogy miféle megveszekedett őrült támadna rá egy szekérre, amely két másnapos trollvadászt szállít, de úgy gondolta, jobb az óvatosság. Ennél különösebb dolgok is megestek már vele az utazásai során. Talán az előző este elpáholt zsoldosok lesnek rájuk, hogy bosszút álljanak. És ezekben a sötét időkben bármikor összeakadhatnak elfajzottakkal, vagy a jó ég tudja, miféle fenevadakkal. Már éppen elég szörnyű teremtménnyel találkozott ahhoz, hogy a téma szakértőjének vallhassa magát.

Felix fejében az is megfordult, hogy szinte örömmel fogadna egy fejszecsapást, amilyen gyalázatosan érzi magát pillanatnyilag. Legalább véget vetne a szenvedéseinek.

Hiszen még a szeme is megcsalja! Esküdni mert volna, hogy az imént egy apró, piros szemű valamit látott az aljnövényzetben, nem messze az országúttól. Csupán egyetlen pillanatra bukkant elő, és azon nyomban el is tűnt. Majdnem odakiáltott Gotreknek, de másként döntött, mert tisztában volt azzal, mennyire ostoba ötlet megzavarni a trollvadászt, ha éppen másnaposságából lábadozik.

Ráadásul az a jelenés valószínűleg nem volt más, csupán egy szőrös állatka, amely eliszkolt, amikor elhaladtak mellette. Mégis, a feje formájában volt valami ismerős, ami egyre csak izgatta Felix zsibbadt agyát. Egyelőre nem tudta a helyére rakni, de úgy hitte, hogy ha kellő ideig töri a fejét, akkor előbb-utóbb rájön arra, mit talált különösnek.

A szekér hirtelen akkorát zöttyent, hogy a férfi majdnem kiesett belőle. Kétségbeesetten harcolt, hogy a gyomrában tartsa az előző esti kecskehúst és főtt krumplit.

A küzdelem hosszúra nyúlt, és csak akkor nyerte meg, amikor az étel már félúton járt felfelé a nyelőcsövében.

– Egészen pontosan hová tartunk? – kérdezte Varektől, hogy elterelje a figyelmét saját nyomorúságos állapotáról. Közben szent esküvel megfogadta, hogy a jövőben nagy ívben elkerül minden épületet, amelyben alkoholos italokat mérnek. Pillanatnyilag úgy látta, hogy életének legfőbb hányattatásai valahogy mindig különféle kocsmákban és fogadókban kezdődtek.

– A Magányos Toronyhoz – dalolta Varek nagy boldogan. Felix leküzdötte a késztetést, hogy fültövön vágja a trollt, de elsősorban azért, mert nem volt meg benne a pofonhoz szükséges erő.

– Izé… érdekesnek hangzik – préselte ki magából. Igazából baljóslatúnak hangzott, mint tucatnyi más hely neve, amelyeket a trollvadász fegyvertársaként felkeresett.

Tudta, ha egy építményt Magányos Toronynak neveznek, és a Birodalom egyik elhagyatott tájékán lehet rábukkanni, akkor az nem kecsegtet semmi jóval. A semmi közepén álló erődítményeknek megvolt az a remek szokásuk, hogy hemzsegtek bennük az orkok, goblinok és más rusnya teremtmények.

– Oh, az már igaz, hogy nagyon érdekes hely – csevegett önfeledten Varek. – Egy régi szénbánya fölé építették. Borek, a bácsikám beleköltözött, és újjáépítette. Tisztességesen, derekasan, a törpékre jellemző szakértelemmel. Úgy fest, mint új korában.

Sőt valamivel jobban, mert eredetileg emberek építették, és már elnézést, de hanyag munkát végeztek. Amíg el nem foglaltuk, a torony elhagyatottan állt pár száz éven keresztül, leszámítva persze a skaveneket. Természetesen azzal kezdtük, hogy kifüstöltük őket, bár néhányan még ólálkodnak odalent, a bánya mélyén.

– Remek – morogta Gotrek – , egy kis skavenvadászatra mindig kapható vagyok.

Hamarabb elűzi a másnaposságomat, mint egy korsó jóféle Bugman-sör.

Felix ugyan tucatnyi szórakoztatóbb időtöltést ismert annál, mint amikor valaki gonosz, patkányszerű szörnyetegeket üldöz egy elhagyatott, omladozó bányában, de ezt a vélekedését nem osztotta meg Gotrekkel.

Varek hátranézett a válla felett, és szemügyre vette a holmijuk mellett heverő utasokat.

Szánalmas látványt nyújthattak, mert Snorri sem szerelkezett fel jobban, mint Gotrek vagy Felix. Zsákja olyan üres volt, akár egy tengerész erszénye egy kiadós kikötői dáridó után. Nem volt köpenye, de még egy pokróca sem. Felix szívből örült sudenlandi gyapjúköpenyének, amely alá bevackolhatta magát. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy hideg éjszakák várnak, rájuk, és nem óhajtott a puszta, fagyos földön aludni.

– Mikorra érünk oda? – kérdezte.

– Jó ütemben haladunk – válaszolta Varek. – Fia ráfordulunk a Csont-hegységen átvezető rövidebbik átjáróra, akkor két, legrosszabb esetben három nap múlva ott leszünk.

– Nem sok jót hallottam a Csonthegységről – mondta Felix, ami színigaz volt. Viszont azt is tudta, hogy a nagyobb városok kivételével kevés olyan hely akad a Birodalomban, amelyiknek nincs rossz híre. Gotrek és Snorri azonnal felkapták a fejüket.

Tisztán lerítt róluk, hogy feltámadt bennük a kíváncsiság. Felix képtelen volt hozzászokni, folyton elcsodálkozott azon, hogy minél szörnyűbb dolgok hangzanak el, annál boldogabb kifejezés költözik egy vérbeli trollvadász mogorva képérc.

– A bányákban lakó skavenek szoktak lesben állni arrafelé – magyarázta Varek. – Néha megtámadják az utazókat. Időnként lejönnek a hegyről, és kifosztják a tanyákat.

De most nincs miért aggódni. Snorrival errefelé jövet átkeltünk a hágókon, és nézz ide, nem lett az égvilágon semmi bajunk!

A trollvadászok visszasüppedtek kába állapotukba, Felix viszont korántsem nyerte vissza nyugalmát. Tapasztalatai alapján tudván tudta, hogy a vadonban tett utazások sosem zajlanak zökkenőmentesen. Es a skavenek említésétől felrémlett benne az erdőben látott, patkányszerű lény képe, és elfogta az aggodalom.

– Egymagádban utaztál? – érdeklődött Felix, de az esze másutt járt.

– Az imént mondtam, hogy Snorri is velem volt.

– Egyáltalán, van fegyvered? – kérdezte Felix, és gyors pillantással meggyőződött arról, hogy kardjának markolata a keze ügyébe esik.

– Van egy jóféle bicskám!

– Egy jóféle bicskád! – Felix felhördült. – Hát az nagyon jó! Biztosan nagy hasznát veszed, ha neked ront vagy kéttucatnyi patkányember!

– Most mondtam, hogy nem láttam skaveneket. Csak éjszakánként hallottam némi motoszkálást. Akármi neszezett körülöttünk, Snorri hortyogása elriasztotta. Egyébként, ha valaki megtámad minket, vannak nálam bombák.

– Bombák?

Varek a köpenye alá nyúlt, és előhúzott egy ökölnyi, fekete vasgolyót, amelyből félujjnyi hosszúságú, vékony vasrudacska állt ki. Átnyújtotta Felixnek, aki közelebbről is szemügyre vette. Két ujjával óvatosan megfogta a vékony pálcát, kicsit megmozgatta és érezte, hogy könnyen ki tudná húzni.

– Azzal csak vigyázz! – intette Varek. – Ha kihúzod, megrántod a kovakő gyúszeget, és akkor szikrát kap a gyutacs. Onnantól körülbelül négy szívverésnyi időd van, aztán következik a bumm!

Felix óvatosan méregette a bombát.

– Bumm? – kérdezte halkan.

– Igen, robban. Jó nagyot. – Varek lelkesen vigyorgott. – Es szilánkokat szór mindenfelé.

Feltéve, hogy a gyutacs begyullad. Mert néha befullad. Igazából az esetek felében, de attól még nagyon eredeti és ötletes találmány. És persze nagyon, de nagyon ritkán egyik-másik csak úgy, minden különösebb ok nélkül felrobban. De ez szinte sosem történik meg. Bár mondjuk Blorri így vesztette el a jobb kezét. Most egy jókora kampót visel a csuklóján.

Felix gyorsan visszaadta a bombát Vareknek, aki visszasüllyesztette a köpenye belsejébe.

Az emberifjonc kezdte azt hinni, hogy a nyájas modorú ifjú törpe őrültebb annál, mint amilyennek kinéz. Felmerült benne, hogy talán az összes törpével így áll a helyzet.

– Tudod, ezt Makaisson csinálta. O elég ügyes az efféle dolgokban – mesélte tovább Varek.

– Makaisson? Maiakai Makaisson? – kérdezte Gotrek, majd Varek biccentésére felordított: – Az az eszelős!

Felix tátott szájjal, bambán meredt a trollvadászra. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy szívesen találkozna-e ezzel a bizonyos Makaissonnal. Ha valakit Gotrek eszelősnek tart, akkor az csakugyan őrült lehet! Gotrek elkapta Felix ámuló tekintetét, és odaszólt neki: – Képzeld, emberifjonc, Makaisson hisz abban, hogy a levegőnél nehezebb tárgyak is repülhetnek. Fennen hirdeti, hogy képes olyan gépeket csinálni, amelyek maguktól szárnyalnak.

– A girokopter például repül – szólt közbe Snorri. – Snorri már utazott rajta. Ki is esett belőle. Pont a fejére zuhant. De nem lett ám semmi baja!

– Nem a girokopterekről beszélek, hanem nagy gépekről? – förmedt a társára Gotrek, és ismét Felixhez fordult: – És még hajókat is épített. Hajókat! Holott az természetellenes érdeklődés egy törpe részéről! Majdnem úgy utálom a hajókat, mint az elfeket!

– Makaisson megépítette a valaha létezett legnagyobb gőzhajót – mesélte csevegő hangnemben Varek – , úgy hívták, hogy Elsüllyeszthetetlen. Kétszáz lépés hosszú volt.

Ötszáz tonnát nyomott. Gőzgéppel hajtott lövegtornyai voltak. A személyzete háromszáz törpéből és harminc gépészből állt. Óránként tízmérföldes sebességgel haladt.

Hogy micsoda látványt nyújtott, amikor lapátkerekei felkorbácsolták a tenger hullámait, és csak úgy repkedett a szélben a sok zászló!

Valóban lenyűgözően hangzik – állapította meg magában Felix, és hirtelen ráébredt, hogy a törpék milyen messzire jutottak az általuk „gépésztudomány”-nak nevezett furcsa mágia területén. A Birodalom legtöbb lakójához hasonlóan Felix is tudott a gőztankokról, azokról a páncélos hadi masinákról, amelyek a császár dicsőséges seregeinek támadóékét alkották. Viszont a hallottak alapján a törpék gőzhajójához képest a gőztank nem lehetett más, csupán aprócska játékszer. De ha valóban olyan lenyűgöző találmány, akkor hogyan lehet az, hogy ő maga még sosem hallott róla?

– És merre jár most az Elsüllyeszthetetlen? Mi van vele? – kérdezte.

A három törpe zavartan hallgatott, majd Varek megköszörülte a torkát, és kibökte:

– Hát, izé… elsüllyedt.

– Zátonyra futott az első útján – tette hozzá Snorri.

– Néhányan azt állították, hogy felrobbant a kazán – magyarázott tovább Varek.

– Mindenki odaveszett – tódította Snorri, képén azzal a szinte örömteli kifejezéssel, amellyel a trollvadászok a rossz híreket fogadták.

– Leszámítva Makaissont. Őt később felszedte egy másik hajó. A robbanás messzire elhajította, és egy fagerendába kapaszkodott.

– Aztán épített egy repülő hajót – közölte Gotrek, a hangjában maró gúnnyal.

– Így igaz. Makaisson épített egy repülő hajót – mondta Snorri.

– A Megsemmisíthetetlent… – suttogta áhítatosan Varek.

Felix megpróbált elképzelni egy repülő hajót, de ez eléggé valószerűtlenre sikerült.

Lelki szemei előtt a Reik ősöreg folyami bárkáihoz hasonlatos valamit látott, amelynek vitorlái duzzadtak a szélben, és a szivattyúi egyfolytában fel-alá jártak. Kiismerte magában, hogy az már csakugyan hatalmas varázslat lehet, amelyik képes megteremteni egy ilyen járművet.

– Káprázatos masina volt – mesélte Varek – , akkora, mint egy vitorlás hajó. Kovácsoltvasból csinálták az egészet. A törzse háromszáz lépés hosszúra nyúlt. Óránként harmincmérföldes sebességgel repült, persze csak ha a hátába kapta a szelet.

– És mi történt vele? – kérdezte Felix, azzal a csüggesztő érzéssel, hogy máris tudja a választ.

– Hát, megsemmisült – válaszolta Snorri.

– Szivárgott az emelőgáz – magyarázta Varek. – Jó nagyot robbant.

– A fedélzetén mindenki meghalt.

– Leszámítva, persze, Maiakai Makaissont – jegyezte meg sietve Varek, aki ezt a tényt nyilván fontosnak tartotta valamiért. – A légnyomás messzire repítette, és egy fa tetejére érkezett. Mire a földre zuhant, leborotválta a fa ágait, és eltörte mindkét lábát.

Az ezt követő két évben mankóval járt. Egyébként a Megsemmisíthetetlennek volt néhány gyermekbetegsége. De hát mire számítottunk? Fajtájának első példánya volt. Később Makaisson kijavította az összes hibát.

– Gyermekbetegség? – mordult fel Gotrek. – Odaveszett húsz derék törpe gépész, köztük 11 mester, és ezt te „gyermekbetegségnek” nevezed? Makaissonnak le kellett volna borotválnia a fejét!

– Meg is tette – válaszolta Varek - miután kizárták a céhből. Tudjátok, nem bírta elviselni a szégyent. Alávetették a Nadrágszár-rítusnak. Nagy kár! A bácsikám szerint ő a valaha létezett legjobb gépész. Zseninek tartja Makaissont, és őt is elhívta a Magányos Toronyhoz.

– Egy zseni, aki miatt tucatjával halnak a törpék!

Felixben felmerült a kérdés, vajon mit jelentett az, hogy a gépész leborotválta a fejét.

– Úgy érted, hogy Makaisson beállt trollvadásznak? – csattant fel hirtelen.

– Igen. Hát, persze! – Varek lelkesen bólogatott. – De azért még most is tervez. Azt szokta mondogatni, hogy vagy bebizonyítja, hogy az elméletei működnek, vagy belehal a próbálkozásba.

– Fogadjunk, hogy előbb-utóbb sikerül neki – dünnyögte komoran Gotrek.

Felix nem figyelt rájuk. Egy másik, sokkal aggasztóbb gondolattal birkózott.

Gotrekkel és Snorrival számolva, összesen három trollvadász gyűlik össze egy helyen.

Mire készül Varek bácsikája? Egy olyan küldetésből, amelyhez három trollvadász kell, nem sülhet ki semmi jó. Az emberifjonc agyában hirtelen felvillant az ifjú törpe egyik korábbi mondata, méghozzá olyan erővel, hogy áthatolt másnaposságának zsibbasztó ködén.

– Varek, az előbb azt mondtad, hogy motoszkálást hallottál – szólalt meg Felix, és az aljnövényzetben látott apró állatkára gondolt, miközben szörnyű gyanú ébredt benne.

– Mialatt a fogadó felé tartottatok, hogy találkozzatok Gotrekkel és velem.

Varek bólogatott, és közölte: – De csak éjszakánként, amikor letáboroztunk.

– Nem is sejted, hogy mi neszezett?

– Nem, talán egy róka.

– A rókák nem motoszkálnak.

– Hát, akkor egy nagy patkány – találgatott az ifjú törpe.

– Tehát egy nagy patkány… – Felix értőn biccentett. Pontosan ezt a választ nem akarta hallani. Gotrekre pillantott, hogy lássa, a trollvadász fejében is az jár-e, ami a sajátjában, de a törpe hátrahajtott fejjel, bambán bámult a semmibe. Szemlátomást teljesen belemerült a gondolataiba, és a legcsekélyebb figyelmet sem szentelte a körülötte folyó társalgásnak.

A patkányokról Felixnek csupán egyetlen dolog jutott eszébe, és ez az egyetlen dolog megrémítette. Rögtön a skavenekre gondolt. Lehetséges lenne, hogy az ocsmány patkányemberek még ide is követik őket?

Nem találta kimondottan megnyugtató gondolatnak.

*

Felix a tűz mellett üldögélt, és az öszvérek halk, rekedtes nyihogását hallgatta. Az állatok a távolban felhangzó farkasüvöltések miatt nyugtalankodtak. Felix feltápászkodott, és végigfuttatta kezét a legközelebb eső igavonó gerincén, hogy lecsendesítse, aztán visszatért a tábortűz mellé, amely körül a társai aludtak.

Egész álló nap felfelé, egyre csak felfelé kaptattak az ösvényen. A Csonthegységről kiderült, hogy pontosan olyan kopár és visszataszító vidék, mint amit a neve sugallt. Bokrot vagy fát egyet sem láttak, csupán mohos sziklákat. Legfeljebb a hegycsúcsok napsütötte oldalain nőtt némi silány, sárgás fű. Szerencsére Varek előre gondolkodott, és odalent a völgyben megrakta tűzifával a szekér hátulját, máskülönben még kellemetlenebb éjszakák vártak volna rájuk. A nappali nyári hőség ellenére éjszakára erősen lehűlt a levegő ebben a magasságban.

A vacsora nem állt másból, mint a guntersbadi fogadóból származó kenyérből és vaskos, beszáradt törpesajt-szeletekből. Ezt követően a tűz körül ücsörögtek, és mindhárom törpe pipára gyújtott. Szórakozásképpen a messzeségben üvöltöző farkasokat hallgatták. Felix most még ezt is szívderítőbbnek találta, mint a törpék jellegzetes beszélgetéseit, amelyek valahogy mindig ősi gyűlölségekről vagy múltbeli, dicsőséges ivászatokról szóltak. Kicsivel később Felix húzta a legrövidebb szalmaszálat, és ezzel reá szállt az első őrség kétes dicsősége.

Igyekezett minél kevesebbet bámulni a tűzbe. Szemét folyton a sötétség felé fordította, hogy minél jobban alkalmazkodjon hozzá. Mélységesen aggódott. Állandóan a skavenek jártak a fejében, márpedig a káoszfertőzött, vérszomjas patkányemberekhez fűződő gondolatai még az életkedvét is elvették. Eszébe jutott, hogy milyen véres ütközetet vívott velük a nulni csata éjszakáján. Felért egy rémálommal, amikor a sötétben küzdött az embermagas és emberforma patkányokkal, akik felegyenesedve jártak, és ugyanolyan fegyvereket forgattak, mint az emberek. Felix beleborzongott, amikor felderengett benne förtelmes, cincogó beszédük emléke, valamint az, ahogyan vöröslő szemük villódzott a sötétben.

A skavenek legfélelmetesebb vonásának azt találta, hogy az emberi civilizáció egyfajta undorító paródiájába szerveződtek. Volt saját kultúrájuk, és voltak saját ördögi masináik. Voltak hadseregeik és fejlett fegyvereik, amelyek bizonyos vonatkozásokban felülmúlták mindazt, amit az emberiség valaha megalkotott. Felix tanúja volt a pillanatnak, amikor kitörtek a csatornákból, hogy lerohanják Nuln városát. Még most is maga előtt látta, amint a hatalmas horda végigsöpör a lángoló épületek között, és lemészárol mindenkit, aki az útjába kerül. Élénken emlékezett arra, ahogy a torztűz-vetők zöldes lángja kísérteties félhomállyá változtatta a fekete éjszakát. Szinte még most is hallotta a kilövellő lángcsóvákban perzselődő emberi testek sistergését.

A skavenek valamennyi civilizált faj kibékíthetetlen ellenségeinek számítottak, de így is akadtak olyanok, akik fizetség fejében melléjük álltak. Felix a saját kezével ölte meg egyik ügynöküket, Fritz von Halstadtot, aki Emmanuelle grófnő titkosrendőrségének vezetője volt. Azóta is sokszor eltöprengett azon, hogy a patkányembereknek vajon hány kémjük maradt még a magas körökben? De most, ezen a mindentől távol eső helyen, nem akart a témával foglalkozni. Leküzdötte magában a skavenekkel szembeni félelmét, és másfelé terelte a figyelmét.

Hagyta, hogy gondolatai visszarepítsék a múltba. A farkasüvöltésről eszébe jutott a Diehl erődben töltött utolsó, szörnyű éjszakája. Végig kellett néznie első nagy szerelme, Kirsten halálát, akit Manfréd von Diehl gyilkolt meg. Azt is végignézte, hogy a vár védőinek többségét lemészárolják a goblin farkaslovasok, akik Manfréd árulása révén jutottak át a védőfalakon. Még mindig tisztán emlékezett Kirsten lesoványodott arcára és gyengéd hangjára. Elgondolkodott azon, hogy vajon akkor mit tehetett volna annak érdekében, hogy megváltoztassa az események folyását. Ez a gondolat gyakran gyötörte a magányosan, éjszakai őrködéssel töltött órák alatt. A szörnyű élmény még most is fájdalommal töltötte el, bár úgy vette észre, hogy az idő múlásával egyre ritkábban jutott eszébe, és mintha a gyötrelme is enyhült volna. Immár arra is képes volt, hogy felfigyeljen más nőkre. Nulnban például összemelegedett azzal a szolgálólánnyal, Elissával, ám az végül elhagyta.

Hirtelen felmerült benne a mezőn látott mosolygó parasztlány képe. Elábrándozott arról, hogy vajon mit csinálhat most, de sóhajtva beletörődött a ténybe, hogy még csak a nevét sem fogja megtudni soha, ahogyan a lány sem az övét. Százával, ezrével történtek ilyen találkozások a világban, de sosem kecsegtettek fényes kilátásokkal. Olyan röpke szerelmek voltak ezek, amelyek halva születtek, és esélyt sem kaptak a fellángolásra.

Azon is elmélázott, hogy vajon találkozik-e még valaha olyan nővel, aki ugyanolyan mélyen megérinti a lelkét, ahogyan egykor Kirsten.

Olyannyira beleveszett ezekbe a tűnődésekbe, hogy eltartott egy darabig, mire ráeszmélt, hogy motoszkálást hall. Valahol a közelben karmok csikorogtak kemény sziklákon.

Felix villámgyorsan a földhöz lapult, és óvatosan körülnézett. Elöntötte a félelem, hogy bármelyik pillanatban megérezheti a hátában azt a lángoló fájdalmat, amit egy orgyilkos mérgezett pengéje okoz. Amikor viszont megmoccant, a motoszkálás abbamaradt.

Ismét mozdulatlanná dermedt, és egy hosszú pillanatig még a lélegzetét is visszafojtotta, majd kifújta a levegőt. A hang a jobbja felől érkezett. A sötétbe meredve megpillantotta néhány vörös szempár csillogását, és több kúszva haladó test sötét körvonalát, amelyek éppen áthaladtak a hegygerincen. Óvatosan kivonta kardját hüvelyéből.

Könnyűnek érezte a mágikus pengét, amely egykor egy templomos lovag, Aldred oldalán csüngött. Éppen figyelmeztetni akarta társait, amikor fülszaggató csatakiáltás harsant a közelében, amelybe talán még a hegyoldalak is beleremegtek. Azonnal felismerte Gotrek hangját.

A levegőben pézsmabűz terjengett, amelyet Felix jól ismert. A patkányszerű alakok azonnal megfordultak és elmenekültek. A trollvadász belevetette magát a sötétségbe.

A hatalmas harci bárdjának fejébe vésett rúnák kísérteties fénnyel izzottak. Orrharapó Snorri szorosan Gotrek sarkában loholt. Felix szívesen utánuk futott volna, de az ő emberszeme nem látott olyan jól a sötétben, mint a törpéké. Összerezzent, amikor megjelent mellette Varek, kezében az egyik vészjósló külsejű, fekete bombájával. A tűz fénye visszatükröződött szemüvegének vastag lencséin, tüzes karikákká varázsolva azokat.

Hosszú, feszült pillanatokig álltak egymás mellett. A csatazajt várták, valamint azt, hogy hirtelen rájuk ront a patkányemberek vérszomjas hordája. De nem hallottak mást, mint a táborhelyre visszatérő Gotrek és Snorri bakancsainak dobogását.

– Skavenek – mordult fel Gotrek, és megvetően köpött.

– Elmenekültek – tette hozzá Snorri csalódottan.

Aztán, mintha mi sem történt volna, a trollvadászok odaballagtak a tábortűzhöz, levetették magukat a földre, és pillanatok alatt mély álomba zuhantak. Felix szívből irigyelte őket, ezért a képességükért. Tisztában volt azzal, hogy hiába telik le az őrszolgálata, ő ezen az éjszakán már szemhunyásnyit sem fog aludni.

– Skavenek – dünnyögte maga elé, és megborzongott.

A Magányos Torony

Felix egy domb gerincén állva végighordozta tekintetét a lábai előtt elterülő hatalmas, ovális völgyteknőn, és úrrá lett rajta a tisztelettel vegyes álmélkodás. Gépeket látott, méghozzá százával. Óriási gőzgépek sorakoztak a hosszan elnyúló domboldalakon, amelyek távolról szemlélve szegecselt vaspáncélba öltözött szörnyetegeknek tűntek.

Hatalmas szivattyúk dugattyúi emelkedtek és süllyedtek egy óriás szívverésének szabályos ritmusában. Gőz fütyült a vaskos, rozsdálló csövekből, amelyek masszív, vöröstéglás épületek között kígyóztak. Hatalmas kémények kormos füstfelhőket okádtak a levegőbe. A környék ezernyi pöröly robajától visszhangzott. A kohók pokoli izzása kísérteties fénybe vonta a műhelyek sötétlő belsejét. Törpék tömegei mozogtak a párás füstben.

A völgyteknőn átszáguldó jéghideg hegyi szél egy pillanatra elsöpörte a füstködöt.

Felix ekkor megpillantotta azt az irdatlan építményt, amely végighúzódott majdnem a völgy teljes hosszán. Oldalait és tetejét rozsdás, szegecselt vaslemezek borították.

Legalább ötszáz lépés hosszú volt, a magassága talán a százat is meghaladta. Az egyik végén karcsú, szörnyen magas acéltorony állt. Nem is annyira torony volt, hanem inkább csak egy torony acélgerendákból összeállított, burkolat nélküli váza. A vázszerű építmény kisebbfajta, kerek őrállásban végződött, amelyet teljesen körbefutott egy nyitott erkély.

A völgy túlsó végén óriási, zömök erődítmény terpeszkedett. Megkopott kőfalain moha zöldellt. Ágyúcsövek csillogtak a lőréses oromzat foghíjaiban. Az épületegyüttes közepén egyetlen szál magas, vaskos torony tört az ég felé. A faláról – valamivel a hullámlemez tető alatt – óriási óra csüngött, amely majdnem hét órát mutatott. A tetőből gigászi távcső meredt az égboltra. Mialatt Felix az órát bámulta, a nagymutató a tizenkettesre ért, és zúgni kezdett egy harang, amelynek kongása betöltötte az egész völgyet.

Az ezt követő hátborzongató sivítás nem származhatott másból, csupán egy jókora gőzsípból. Felix azonnal felismerte, mert hallott már ilyen hangot a nulni Gépészeti Egyetemen. Röviddel ezután gőzgépének pöfögése és vaskerekeinek csattogása kíséretében egy kisebbfajta gőzkocsi gördült ki a domboldalban nyíló tárnák egyikéből. A síneken haladó gépezet csilléket vontatott maga után, amelyek mindegyikéből magasan kipúposodott a darabos feketeszén. A gőzkocsi, mögötte a csillék sorával, egy hatalmas, központi olvasztó felé tartott.

A zaj az elviselhetőség határát súrolta, akárcsak a mindent elborító bűz. A látvány egyszerre volt rémisztő és lenyűgöző, mint amikor valaki egy hatalmas, bonyolult toronyóra szerkezetét bámulja. Felix úgy érezte, hogy egy különös varázslat színhelyét látja, amely ha egyszer elszabadul, gyökerestől felforgatja a világot. Mindeddig fogalma sem volt arról, hogy mire képesek a törpék, micsoda hatalommal ruházza fel őket misztikusnak tűnő gépésztudományuk. Olyannyira elcsodálkozott, hogy néhány pillanatra még a félelmeiről is megfeledkezett, holott azok napok óta ott kísértettek agyának hátsó zugaiban.

De pillanatokkal később ismét lesújtottak rá a baljós sejtelmek, amikor eszébe jutottak azok a lábnyomok, amelyeket a trollvadászok szöges bakancsainak lenyomatai között látott ezen a reggelen. Fikarcnyi kétsége sem volt afelől, hogy skavenek nyomai voltak, méghozzá egy jókora csapaté. A patkánylények kitértek a harc elől, mert más tennivalójuk akadt, és takarékoskodni akartak az erejükkel. Ez volt az egyetlen lehetséges magyarázata annak, hogy egy ilyen nagy létszámú skavencsapat miért menekült el egy ilyen csekély számú ellenség elől.

Most viszont, amikor végignézett a völgyön, megsejtette, hogy mi lehet a skavenek célpontja. Volt itt valami, amit a Szarvas Patkány hívei szerettek volna megkaparintani – vagy megsemmisíteni. Felixnek fogalma sem volt arról, hogy mi készül a völgyben, de azt biztosra vette, hogy fontos dolog, mert a törpék alapos indok nélkül nem áldoztak volna rá ennyi fáradságot, energiát, szakértelmet és költséget.

Hirtelen megugrott a szívverése. Olyan ipari fejlettséget látott maga előtt, amelynek létezését korábban elképzelni sem tudta. A telep rendelkezett egyfajta komor pompával, és olyan szakértelemről árulkodott, amely messze túlszárnyalta az emberi civilizáció eddig felhalmozott tudását. Ebben a pillanatban Felix megértette, hogy népének még mennyi mindent kell tanulnia a törpéktől. Mellette valaki nagyot szusszant, és mélyet lélegzett.

– Ha a gépészcéh valaha tudomást szerez erről – dörmögte Gotrek – , fejek fognak hullani.

– Jobb lesz, ha lemegyünk, és szólunk nekik a skavenekről – válaszolta Felix.

Gotrek végigmérte az embert, büszkeség csillant egyetlen szemében, és gúnyosan megkérdezte: – Szerinted a lentieknek miért kellene félniük egy rakás nyüves patkányfiókától?

Felix hajlott az egyetértésre, és befogta a száját. Viszont biztosra vette, hogy ha elég hosszan keresgélne az emlékei között, megtalálná a választ. Végső soron a közelmúltban a skavenek éppen elégszer adtak neki okot a rettegésre.

Jobb kéz felől, nem messze tőlük megvillant valami. Mintha a napsugarak visszaverődtek volna egy tükörről. Felix sietve végiggondolta, hogy mi lehetett az, aztán száműzte elméjéből a kérdést. Beérte azzal a kézenfekvő magyarázattal, hogy biztosan a törpék – számára ismeretlen – masinájának egyike lapul a bokrok alatt.

– Azért csak szóljunk nekik – javasolta, és elindult lefelé a domboldalon.

*

Thanquol szürkelátnok a periszkópján keresztül kémlelte a völgyteknőt. A készülék megint egy újabb, a skavenek lángeszéről tanúskodó találmány volt. Egyesítette magában egy távcső és egy tükörsor erényeit, ezáltal lehetővé tette, hogy úgy tartsa szemmel az alant hemzsegő gyanútlan bolondokat, hogy ő maga láthatatlan marad.

Csupán a szerkezet csúcsa látszott ki a fedezékül szolgáló bokorból, és Thanquol úgy vélte, a törpék azt sem veszik észre. Ahhoz ők túl lassú észjárásúak és túlontúl ostobák.

Ehhez képest a szürkelátnok kénytelen-kelletlen bevallotta magának, hogy a törpék valami egészen káprázatos dolgot művelnek ebben a völgyben. Nem tudta, hogy pontosan mit, mindenesetre a látvány mélységesen lenyűgözte. Hasonló hatást gyakorolt rá, mint azok a Skavenüszögben látott útvesztők, amelyek távol tartották a más fajokat a várostól. Itt is annyi látnivaló akadt, hogy a szem nem is tudta eldönteni, hová nézzen.

A környéken akkora volt a nyüzsgés, hogy Thanquol tudta, valami nagyon fontos történik odalent – valami, aminek a megszerzésével kivívhatja a Tizenhármak Tanácsának elismerését.

Megint gratulált saját magának az előrelátáshoz és tengernyi eszéhez. Felmerült benne a kérdés, hogy a többi szürkelátnok közül vajon hányan méltatták figyelemre azon skavenrabszolgák beszámolóit, akiket a törpék kiűztek a Magányos Torony alatti, ősrégi járatokból?

A válasz egyszerű: egyetlen riválisának sem jutott eszébe, hogy valami fontos dolog vette kezdetét, amikor a törpék hadjáratot indítottak a sivár hegyek között elterülő, ódon szénbánya visszafoglalására. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy erre esélyt sem kaptak, mert ő, Thanquol kivégeztette az összes túlélőt, mielőtt a vetélytársai jelenlétében is eljárhatott volna a szájuk. Végül is a titkolózás a skavenek arzenáljának egyik legerősebb fegyvere, és ezt nála jobban kevesen tudták. Hiszen a képességeivel nem szárnyalja messze túl a többi szürkelátnokot, a nagyhatalmú skavenmágusokat, akik rangban rögtön a Tizenhármak Tanácsa után következnek? Es idővel még ez is meg fog változni! Hiszen neki az a rendeltetése, hogy egy napon elfoglalja az őt megillető helyet a Tizenhármak Tanácsában, és felüljön az ősi trónok egyikérc.

Mihelyt megbizonyosodott arról, hogy a menekültek igazat szóltak, a testőrei kíséretében útra kelt. Amikor megpillantotta a hatalmas ipartelepet, nyomban hírvivőt menesztett a legközelebbi skaven helyőrségbe. A Szarvas Patkány nevében a legszigorúbb titoktartást követelte az ottani parancsnoktól, amelynek megszegése esetén hosszan elnyúló és hihetetlenül gyötrelmes haláltusát helyezett kilátásba. Az ide érkező hatalmas horda hamarosan teljesen körülzárja a völgyet. Így aztán a szürkelátnok bizonyosan tudta, hogy akármit rejtegetnek odalent a törpék, hamarosan az övé lesz.

Amint leszáll a sötétség, kiadja a parancsot, amellyel elindítja szőrös katonáinak legyőzhetetlen légióit a biztos győzelem felé.

Thanquol éppen itt tartott a töprengésben, amikor gyors villanás ragadta meg a figyelmét.

Éppen csak megpillantotta a vörös rebbenést, amitől előkúszott valami az emlékezetének mélyéről. Valami baljóslatú, amit a múltban látott. Pillanatnyilag nem törődött vele, tovább pásztázta a periszkóppal a hegyoldalt, és a törpék pompásabbnál pompásabb gépeit vizsgálgatta. Elöntötte a mohó birtoklási vágy, amin az sem enyhített, hogy fogalma sem volt a masinák rendeltetéséről. Egyszerűen csak tudta, hogy megéri birtokolni azokat. Ami ekkora zajt csap, és ennyi füstöt bocsát ki, az már önmagában véve is megdobogtatja egy skaven szívét. Agyában ismét felvillant az a repkedő vörös foszlány, de megint félresöpörte a gondolatot. Nekilátott, hogy megtervezze a támadást. Először is gondosan felmérte a völgy pereméről a mélybe vezető útvonalakat. Azt kívánta, hogy bárcsak előidézhetne egy hatalmas méregszél-felhőt, amely végigsöpörne a völgyön és végezne a törpékkel, ám a gépeiket érintetlenül hagyná. Az ötlet puszta szépsége magával ragadta. Talán eladhatná a Skryre-klán gépészeinek, ha legközelebb tárgyal velük. Bizonyára meg lehet építeni egy olyan masinát, amely úgy pumpálja magából a gázt, ahogyan a füst ömlik a lenti kéményekből…

Na, álljunk csak meg! A szürkelátnok fejében hirtelen összeálltak a töredékek. Lelki szemei előtt megjelent az imént látott vörös villanás, és rögtön utána egy vörös gyapjúköpeny képe. Emlékezett rá, hogy hol látott ilyet korábban. Emlékezett egy gyűlölt emberre, aki ugyanilyet hordott. De a Szarvas Patkány szentséges szívére…, az nem lehet, hogy ő itt legyen!

Thanquol sietve elforgatta az összecsukható állványra szerelt periszkópot. Hallotta, hogy a lába alatt felnyögnek a rabszolgák, akiknek a hátára szíjazták a szerkezetet, de nem törődött vele. Egy rabszolga fájdalma annyira sem érdekelte, mint egy elhullajtott szőrszál.

Jobb mancsának gyors mozdulatával kínos érzéseinek forrására fókuszálta a lencséket.

A következő pillanatokban csak hatalmas erőfeszítések árán tudta elkerülni, hogy félelmében ne ürítse ki pézsmamirigyének tartalmát. Sietve emlékeztette magát, hogy a szőrtelen majom semmiképpen sem pillanthatja meg őt, így valamennyire visszanyerte a nyugalmát.

Thanquol megborzongott, és lehúzta szarvas fejét, bár hatalmas esze azt súgta, hogy így sincs az ellenségei szeme előtt. Gyorsan körülnézett, mert tudni akarta, hogy két szolgája, Lurk és Gortz, vajon észrevették-e rajta a rettegés jeleit. Ostoba képükön bamba kifejezéssel viszonozták a tekintetét, ezért a látnók megnyugodott. Nem vesztette el a becsületét a rabjai előtt. Felszippantott egy csipet torzkő-port, hogy lecsendesítse háborgó idegeit, majd elrebegett néhány mondatot, amely lehetett a Szarvas Patkányhoz szóló ima, vagy akár halálos átok is.

Képtelen volt elhinni. Egyszerűen nem hitte el! Amikor belepillantott a periszkópba, ugyanolyan tisztán látta azt az átkozott Felix Jaegert, mint a saját orra hegyét periszkóp nélkül. Előrehajolt, és a bizonyosság kedvéért ismét belenézett a készülékbe.

Nem, tévedés kizárva. Teljesen egyértelmű, ő állt ott. Felix Jaeger, a gyűlölt ember, aki már oly sokszor keresztezte az ő nagyra törő terveit, és aki kis híján megszégyenítette a Tizenhármak Tanácsa előtt!

Lelkében a vak gyűlölet küzdött az önfenntartás ésszerű ösztönével. Először arra gondolt, hogy ez a Jaeger valahogyan rátalált, és eljött egészen idáig, hogy ismét keresztülhúzza a számításait, és megfossza őt a dicsőségtől. De a józan logika azt súgta, hogy nem így áll a helyzet. Ami ilyen egyszerű, az sosem lehet igaz. Jaeger semmiképpen sem tudhatta, hogy ő éppen itt fog felbukkanni. Kizárt dolog, hiszen még a Tizenhármak sem ismerik a jelenlegi tartózkodási helyét. A legnagyobb titoktartás leple alatt hagyta el Skavenüszögöt.

Ekkor szörnyű gondolat vágott Thanquol fejébe. Megtörténhetett, hogy számos ellensége közül valamelyik, még a messzi távolban, a Szarvas Patkány szent városában, valami titokzatos módszerrel kiderítette, hogy ő hová indul, és ezt az értesülését megosztotta a gyűlölt emberrel. Máskor is megesett már, hogy aljas patkányemberek elárulták a skavenek igaz ügyét saját kicsinyes érdekeik miatt, vagy azért, hogy bosszút álljanak azokon, akiket irigyeltek.

Minél jobban belegondolt, Thanquol annál valószínűbbnek látta ezt a magyarázatot.

Haragos hullám száguldott végig torzkő-portól bizsergő erein. Meg fogja találni az árulót, és összezúzza azt az álnok férget! Máris eszébe jutott vagy féltucatnyi bűnös, akik alaposan rászolgáltak az ő elkerülhetetlen bosszújára.

Aztán újabb gondolat söpört végig a szürkelátnok agyán, és nem sokon múlt, hogy nem lövellte ki magából a félelem bűzét. Ha Jaeger itt van, akkor az azt jelenti, hogy valószínűleg itt van az a teremtmény is, akit ő még Felix Jaegernél is erősebben gyűlölt, és akitől még jobban rettegett. Szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy ha ismét belenéz a periszkópba, meg fogja látni Gotrek Gurnissont, a hírhedt trollvadászt.

Pillanatnyilag nem tehetett mást, mint hogy elfojtotta magában azt a szörnyű haragot és gyötrő rettegést, amelyet majdnem elárult egy kétségbeesett cincogással. De még rémületének bénító ködén át is világosan látta, hogy át kell gondolnia a helyzetet.

*

Az ipartelep eleven nyüzsgése még szembeötlőbbé vált Felix számára, amikor a szekerük leereszkedett a völgybe. Körülöttük törpék jöttek-mentek, szemlátomást igen céltudatosan. Vaskos felsőtestüket bőrkötény védte. Koromcsíkos arcuk verejtékben úszott. A derékszíjukba dugva tucatnyi furcsa szerszámot viseltek – ezek némelyike kínzóeszközökre emlékeztetett. Egyes törpék különös, az egész testüket beborító vasruhát viseltek. Mások kisebbfajta gőzkocsikat irányítottak, amelyeknek az elejére háromágú villát szereltek. Ezek a masinák súlyos ládákat és egyéb rakományokat szállítottak a műhelyek és a központi építmény között futó síneken.

A gyáregyüttes körül, a domboldalakon, kunyhóváros terült el. Felix sejtette, hogy ezekben lakhatnak az itteni törpék. Az épületeket fából és agyagtéglából emelték, a csapott tetőket hullámos vaslemezek borították. Valamennyi üresnek tűnt, a lakók nyilván javában dolgoztak.

Felix ekkor Gotrekre pillantott, és megkérdezte: – Szerinted mi folyik itt?

Gotrek hosszú pillanatokig hallgatott, miközben szemlátomást azt latolgatta, hogy egyáltalán válaszoljon-e. Végül komor hangon megszólalt: – Emberifjonc, nekem erről fogalmam sem volt. Talán az egész népedből te leszel az egyetlen, aki látni fogja.

Barak Varr hatalmas hajógyáraira emlékeztet, de mégsem egészen olyan… a céh oly sok tiltott titkát használták fel itt, hogy hirtelenjében össze sem tudom számolni.

– Azt mondod tehát, hogy ez a telep titkos?

– Tudod, mi, törpék meglehetősen maradi népség vagyunk – szólalt meg váratlanul Varek. – Nem rajongunk az új ötletekért. Es közülünk a gépészek a legmaradibbak. Ha kipróbálsz valami újat, es kudarcot vallasz, mint a szegény Makaisson, akkor kigúnyolnak.

Nevetségessé válsz, márpedig annál rosszabb sors nem várhat egy törpére.

Így aztán kevesen adják a fejüket kockázatos újításokra. És persze, mert egyesek kipróbáltak néhány dolgot, és ezek a próbák olyan… látványosan fulladtak kudarcba, a céh betiltotta a használatukat. Aztán vannak olyan dolgok, amelyeknek a működési elvét már évszázadok óta ismerjük, de amelyeket a gyakorlatban még egyikünk sem merészelt megvalósítani. Amit most a bácsikám csinál, azt sokan fontosnak tartják. Számos tehetséges fiatal vállalta a kockázatot, és eljött ide, hogy titokban dolgozzon a mi nagy tervünk megvalósításán. Ok is úgy látják, hogy az ötlet megéri az erőfeszítéseket.

– És a költségeket – jegyezte meg Gotrek, a hangjában némi elismeréssel – , mert az holtbiztos, hogy itt valaki szélesre nyitotta az erszényét!

– Nos, igen, a költségeket is. – Varek helyeselt, de közben a szakálla tövéig elvörösödött, aminek az okáról Felixnek sejtelme sem volt.

Gotrek kritikus tekintettel méregette a környezetüket.

– Elég gyatrán védett a telep, nem gondolod? – kérdezte kihívó hangsúllyal.

Varek mentegetőzve vállat vont, majd válaszolt: – Olyan gyorsan történt minden, hogy nem maradt időnk védőfalat építeni. Még csak egy éve vagyunk itt. Egyébként pedig, ki támadna ránk egy ilyen, mindentől távol eső helyszínen?

Thanquol szürkelátnok visszasietett a lejtő aljára, ahol a serege gyülekezett a sűrűsödő alkonyatban. Grotz és Vágottnyelvű, karomvezérek, már elfoglalták helyüket a csapataik élén. Mindketten azzal a nyers alázatossággal meredtek a szürkelátnokra, amit elvárt a szolgáitól. Az amulett, amelyet a saját kezével kalapált csontos homlokukba, halványan világított a belefoglalt torzkő-szilánk tüzétől.

A látnok végighordozta tekintetét a sötét patkányarcok kavargó tengerén. Az ábrázatok harcias elszántságról tanúskodtak. Thanquol farka megmerevedett a büszkeségtől, amikor lenézett cincogó katonáinak fenséges hordájára. Jól látta a fekete páncélt viselő viharsárkányokat, akik a náluk alacsonyabb klánharcosok fölé tornyosultak.

Látta a maszkot és vastag védőruhát viselő torztűzvető-hordozókat, valamint pompás testőrét, a patkány-ogrét, akit ugyanúgy Csontroppantónak nevezett, mint az elődjét.

Thanquol már ennél nagyobb sereget is irányított. Igazság szerint ez létszámában csupán töredéke volt annak a csapatnak, amelyet nemrégiben Nuln városa ellen vezetett támadásra. Ebből hiányoztak a kórság-papok, és fajának büszkeségei, a pompásabbnál pompásabb hadigépek. Szívesen vette volna, ha a rendelkezésére áll egy Sikoltó Harang vagy egy Halálkerék, de nem volt idejük arra, hogy ezeket a csatornákon és a nehezen járható hegyeken keresztül elvonszolják erre a távoli helyszínre. A látnók azonban így is biztos volt abban, hogy az előtte felsorakozott háromszáz kiváló harcos elég ahhoz, hogy elérje a célját. Különösen azért, mert éjszaka fognak támadni, és mellettük szól a meglepetés előnye.

De mégis… Szőre felborzolódott, és lelkében felvillant a kétség szikrája. A törpe és Jaeger odalent voltak, amit rossz jelnek vett. Jelenlétük – az ő nagyszabású terveire nézve – sosem jósolt túl sok jót. Hiszen meghiúsították Nuln elfoglalását, és – máig sem értett módon – megsemmisítettek egy egész skaven hadsereget! Rákényszerítették még magát a nagy szürke mágust is, hogy végrehajtson egy sietős, de óvatos taktikai visszavonulást a csatornákon át, miközben a feje fölött skavenek vére festette feketére az utcák kövét!

Thanquol néhány morzsányi torzkő-port pergetett a mancsára az emberbőr zacskóból, melyet mindig magánál tartott. Betömködte orrlyukaiba a port, nagyokat szipákolt, és máris megérezte, hogy visszatér belé a harag és a magabiztosság. Vérző hullák, megcsonkított testek, és más csodás dolgok képei áradtak szét szárnyaló képzeletében.

Most már biztosan tudta, hogy övé lesz a diadal. Hiszen ki és mi állhatna ellen legyőzhetetlen seregének? Ki és mi állhatna ellen az ő fenséges lényében rejtőző, páratlan skavenmágiának?

A Skavenüszögben lapuló titkos ellenségei alaposan elszámították magukat, amikor ideküldték Jaegert és Gurnissont. A leggyűlöltebb ellenségeivel akarták megöletni őt!

Hah! Hát most majd megmutatja nekik, hogy amit ostoba fejjel ravasz cselszövésnek hittek, az nem egyéb, mint szánalmas ostobaság! Nem értek el mást, csupán azt, hogy szinte tálcán kínálják neki azt a két nyomorultat, akiknek halálát mindennél jobban kívánta.

Lehetőséget adnak neki, hogy szörnyű bosszút álljon két leggyűlöletesebb ellenségén, mialatt ráragyog a dicsőség fénye, mert megszerzi a gépeket, amelyeket a törpék építettek ebben a völgyben.

Az ereiben folyékony Káoszként száguldó torzkő hatása alatt világosan látta, hogy ez lesz az ő legnagyobb diadala, életének legdicsőbb órája! A skavenek egy évezreden át csupán suttogva mernek majd beszélni Thanquol szürkelátnok ravaszságáról, könyörtelenségéről és félelmetes eszéről. Szinte máris a szájában érezte a győzelem ízét.

Felemelte mancsát, hogy elhallgattassa seregét. A horda azonnal elcsendesedett.

Több száz vöröslő szempár meredt rá várakozva. A bajszok meg-megrándultak, mialatt vezérük szavait várták.

– Most pedig szétzúzzuk és a földbe tapossuk a törpéket, mint a hitvány rovarokat!

– cincogta Thanquol leghatásosabb, szónoki hangján. – Lezúdulunk a két domboldalról, és semmi sem állíthatja meg elsöprő rohamunkat! Előre, dicső skavenjeim, előre a biztos győzelembe!

A szürkelátnok büszkén végignézett izgatottan toporzékoló hordáján, és határozottan tudta, hogy ezen az éjszakán győzelemre vezeti őket.

*

Felix gyanakodva szemlélődött, és újra meg újra megborzongott. Lelkében baljóslatú érzések kavarogtak. Ösztönösen hátravetette jobb válláról köpenyét, hogy szabaddá tegye a karját. Jobbja a kardja markolatára tévedt, és szinte ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy kirántsa.

A vár magasan föléjük tornyosult, és ilyen közelről a férfi már tisztán látta, hogy korántsem olyan félelmetes, mint távolról szemlélve. A falak megrepedeztek és meggyengültek, sőt néhány helyen a kövek teljesen elmorzsolódtak. Varek állításai ellenére a törpék munkálkodása mintha mégsem erősítette volna meg az erődítményt. Bár Felix nem volt szakértő, de a látottakból ő is leszűrte, hogy inkább Gotreknek volt igaza, amikor megállapította, hogy az ipartelep védelme hiányos. Ha megtámadják őket, akkor az egész völgy egyetlen hatalmas halálcsapdává válik.

Szekerük már a vár alatt zötykölődött. Az út felkígyózott a sziklás dombra, amelynek tetején a Magányos Torony állt. Bár erősen sötétedett, Felix meglátta, hogy a várkapu fölött, egy fiatornyos erkélyen megjelenik egy idős, hihetetlenül hosszú szakállt viselő törpe. Az öreg integetett. Felix már majdnem viszonozta a gesztust, amikor rájött, hogy az üdvözlés Gotreknek szól. A trollvadász felnézett, komoran morgott valamit, majd köszönés gyanánt néhány ujjnyival felemelte vaskos öklét.

– Gotrek Gurnisson! – kiáltotta az agg törpe. – Sosem hittem volna, hogy viszontlátlak!

– Én sem – dörmögte Gotrek, és a hangja arról tanúskodott, hogy kissé zavarba jött.

Vágottnyelvű Lurk szíve vadul dübörgött a büszkeségtől, az izgalomtól – és a teljesen jogosnak vélt óvatosságtól. Thanquol szürkelátnok őt választotta ki, hogy vezesse a rohamot. A skavenmágus hátra maradt, hogy a völgyteknőnek a várral átellenes végéből szemlélje a csatát. Ez volt Lurk életének legdicsőbb pillanata, és talán hálát érzett volna Thanquol iránt, ha a hála nem lett volna hitvány és ostoba, skavenhez méltatlan érzés. Nem töltötte el ilyen boldogság azóta, hogy kigyógyult a kórságból, amely majdnem végzett vele Nuln városában. Szemlátomást megbocsátották ballépéseit, amelyekkel hozzájárult a város elleni támadás kudarcához. Megint ő lett Thanquol szürkelátnok kedvence. Persze, ha Thanquol szürkelátnok megtudná, hogy egy kicsit összejátszott az ellenséggel a nulni fiaskó során…

Vágottnyelvű félresöpörte a gondolatot. Ha ez a támadás sikerrel jár, akkor elfelejtik a múltját, és bőséges jutalomban lesz része. Rabszolgákat és torzkő-érméket kap, továbbá előléptetik klánjának rangsorában. De ami még ennél is fontosabb, hogy tekintélyre tesz szert, ami egy hozzá hasonló skaven szemében mindennél többet ér.

Azok a fajtestvérek, akik eddig lenézték őt, és kigúnyolták a háta mögött, most majd szépen befogják a szájukat. Tudni fogják, hogy Lurk volt az, aki győzelemre vezette a skavensereget a törpékkel vívott csatában.

Felbolydult agyában egymást kergették a vadabbnál vadabb képek. Végül még az is felrémlett benne, hogy esetleg végezhetne Thanquollal, mert akkor egyedül övé lenne a dicsőség. Sietve elhessegette az eszelős ötletet, mert attól tartott, hogy a mágus esetleg már most is olvas a gondolataiban a homlokába ékelt amulett közvetítésével, de az elképzelés valahogy folyton visszatért, és nem hagyta nyugodni.

Körülnézett, hogy elterelje valamivel a figyelmét, és a torka nyomban összeszorult.

Már majdnem felértek a dombtetőre. A törpék továbbra sem figyeltek fel rájuk. Hamarosan eljön az igazság pillanata. Amikor majd áthaladnak a gerincen, láthatóvá válnak a másik oldalról, hacsak nem rejti el őket a sötétség és a füst. Lurk feltartotta egyik karmát, amivel hallgatást parancsolt skavenjeinek. Körülötte a viharsárkányok majdnem teljes csendben lopakodtak előre, leszámítva némi fegyvercsörgést, de amiatt a vezér nem aggódott, mert úgy vélte, hogy tompa agyú ellenségeik úgysem veszik észre.

Nem is a viharsárkányok neszezése aggasztotta Vágottnyelvűt, hanem az a lárma, amit azok az ostoba klánharcosok és a skavenrabszolgák csaptak! Belőlük persze hiányzott a viharsárkányok szigorú fegyelmezettsége, így aztán önfeledten zajongtak.

Néhányan még cincogásra is vetemedtek, hogy a hagyományos módon szítsák fel a harci kedvüket – azzal kérkedtek a többiek előtt, hogy miféle kínzásoknak fogják alávetni leendő foglyaikat.

Bár maga Lurk is osztozott érzéseikben, megesküdött magában, hogy a győzelem kivívása után bevarratja a fecsegők pofáját. Mivel a távolság miatt nem láthatta pontosan, kinek jár a szája, úgy döntött, hogy találomra elővesz néhány klánpatkányt, és példát statuál velük.

Biztosra vette, hogy Grotz karomvezér serege mostanra már elfoglalta helyét a völgyteknő szemközti oldalán. A skavenekre oly jellemző pontossággal kiszámított helyükről kiindulva hamarosan leszáguldanak a lejtőkön, és meglepik a nyomorultakat.

Két oldalról megszorítják őket, és a fékezhetetlen skavenhorda minden ellenállást elsöpör!