– Vigyázat, fékeződés következik! – rikkantott a főgépész. – Kapaszkodás kell!

Mire Felix felfogta a törpe szavainak értelmét, a hajó fokozatosan lelassított, végül megállt a levegőben. Makaisson ekkor semleges állásba tolta a kart, és a gépek zúgása teljesen elhalt.

– Essenek le a horgonyok! – vezényelt Makaisson.

Két-három gépész állt valamennyi kötéldob mellett. Elfordították a kioldókapcsolókat, és a sodronyok elkezdtek lecsévélődni. A földi személyzet már készen állt. Elkapták a drótköteleket, és a rajtuk lévő jókora, csáklyaszerű kampókat beakasztották a hatalmas vasgyűrűkbe. A léghajó néhány pillanat leforgása alatt kikötött. Felix most már csak azt nem tudta, hogy miképp jutnak le a térre. Hamarosan erre a kérdésre is választ kapott.

*

A küldöttség szűk folyosókon és függőleges aknákon keresztül érte el a léghajó fenekét.

A gondola legalsó fedélzetén ácsorogtak, és a jókora zárófedelet bámulták, amit az egyik gépész az imént felnyitott. Egy másik meghúzott egy kart, mire a mennyezethez erősített, hatalmas kötegbe felgöngyölt kötéllétra kizuhant a nyíláson. Esés közben letekeredett, és a vége hamarosan elérte a felszínt. Odalent az egyik törpe rávetette magát a létrára, és megpróbálta feszesen tartani. Ám nem volt elég súlyos, így szerencsétlenségérc széles ívben hintázott ide-oda.

Gotrek lenézett a nyíláson, egyik kezével elkapta a létra egyik fokát, majd kilendült a mélység fölé. Majomügyességgel ereszkedett lefelé, pedig csupán a bal kezét használta, mert jobbjával rettenthetetlenül markolta hatalmas fejszéjének nyelét.

– Csak utánad, Felix – mondta Snorri, és a padlóban tátongó kijáratra mutatott.

Felix lenézett, és az esélyeit latolgatta. Az már biztos, hogy innen fentről halálos zuhanás vár rá, de ha azt akarja, hogy még egyszer szilárd talaj legyen a lába alatt, akkor nincs más út. Gotreket utánozva megmarkolta az egyik létrafokot, és ő is kilépett a semmi fölé. Egy pillanatra elborította a rettegés, amíg levegőben kalimpáló lábai, rátaláltak a létrára. Minden ízében reszketett, de elindult lefelé. Amikor előbukkant a gondolából, halálra váltan kapaszkodott, mert immár szabadon érte a szél, ami belekapott a köpenyébe, és könnyeket csalt a szemébe.

Legnagyobb bánatára a kötéllétra ahelyett, hogy mozdulatlanul feszült volna a léghajó és a talaj között, lustán lengedezett az enyhe szélben. Ráadásul nem ártott volna, ha indulás előtt kesztyűt húz, mert a durva lenkötél kidörzsölte a tenyerét és az ujjait.

Erőnek erejével kényszerítette magát, hogy lejjebb lépjen a jobb lábával, majd a ballal, aztán eggyel lejjebb fogjon a jobb kezével, végül a ballal. Ezt a műveletsort ismételgetve ereszkedett lefelé. A hajó fedélzetén szerzett tapasztalataiból megtanulta, hogy akkor jár a legjobban, ha nem néz le. A háztetők magasságából azért körülnézett, és meglepetten látta, hogy az emberek kihajolnak az ablakokból, és lelkesen integetnek neki. A távolból éljenzést hallott.

A lárma forrását keresve lepillantott, és nyomban elkapta az őrült szédülés. Látta, hogy a teret hatalmas tömeg veszi körül, amelyet csupán a gróf elitkatonái, a Fehér Farkas Lovagjai tartanak vissza. Lassan felderengett az agyában, hogy a városlakók őt éljenzik. Ő az első és egyetlen ember, aki aláereszkedik a léghajóból, ezért vélhetően afféle hősnek tekintik. Hogy ne okozzon nekik csalódást, Felix visszaintegetett. Ehhez azonban az egyik kezével elengedte a létrát, így nyomban elvesztette az egyensúlyát.

A létra jobbra lendült, ő pedig majdnem lezuhant róla. Sietve megragadta a kötelet, és tovább ereszkedett. Amikor lábát a kövezetre tette, biztosan érezte, hogy nála boldogabb ember még nem született a világra.

*

Súlyos páncélzatot és drága ruhákat viselő férfiak masíroztak ki a palotából, hogy üdvözöljék a léghajó utasait. Zekéjük és buggyos nadrágjuk a legfinomabb szövetből készült, köpenyüket nerc– és cobolyprémből varrták. Mellvértjüket a middenheimi választógróf farkasfejet ábrázoló címere ékesítette. Megjelenésük és fellépésük egyszerre árasztotta a mérhetetlen vagyon és a barbárság különös auráját. Felix tudta, hogy ez a jelenség a szülővárosuk hírnevének gondos ápolásával van összefüggésben.

Middenheim népe sok tekintetben elütött a Birodalom többi lakójától. Ebben a városban elsősorban a vad, harcias Ulric isten kultusza dívott, míg Sigmarnak, a Birodalom védőszentjének papjait inkább csak megtűrték, mintsem tisztelték. A vallási különbségek folyton feszültséget gerjesztettek a Birodalomban, de egy ekkora vagyonnal és katonai erővel bíró városállam szabadon járhatta a saját útját. Pedig az ilyesmi ritkaságszámba ment egy olyan világban, amelyben a hitbeli eltérések gyakran vezettek véres polgárháborúkhoz.

A fegyvereseket a vendégek elé küldték, hogy fogadják és bevezessék őket Stephan választógróf színe elé. Felix észrevette, hogy a katonák tekintetükben némi csodálkozással méregetik őt. Eléggé nyilvánvalónak tűnt, hogy akármire számítottak, arra biztosan nem, hogy egy ember fog aláereszkedni a léghajóból. Ettől függetlenül udvariasan meghajoltak előtte is, és értésére adták, hogy a gróf számít a társaságára. Felix viszonozta a főhajtásaikat, majd hagyta, hogy bekísérjék a palotába.

*

A választógróf rezidenciája ódon volt és fényűző. Remekmívű, hatalmas szőttesek borították a falakat, amelyek a város hosszú, dicső históriájának pillanatait ábrázolták.

Menet közben Felix felismerte a Hel Fen-i csata, illetve a Sylvania vámpírgrófjai ellen vívott háborúk jeleneteit. Egyes szőtteseken farkasbőrbe öltözött katonák harcoltak zöld bőrű orkokkal. Más faliképeken a Káosz förtelmes hordáit látta, amelyek kétszáz évvel korábban, Jámbor Magnus uralkodása idején, ostrom alá vették a várost.

A hatalmas palotát a hegycsúcsot alkotó kőzetből emelték. A kőművesek és szobrászok elképesztő mesterségbeli jártasságról tettek tanúbizonyságot. Minden egyes ajtó felett kőből formált démonfejek vicsorogtak lefelé, és magukat a boltíveket is finom, bonyolult faragások díszítették. Tilea, Arábia és a távoli Gathay pompás szőnyegei borították a padló súlyos kőkockáit. Valamennyi terem kandallóiban hatalmas tűz lobogott, hogy száműzzék a hideget. Még így, napvilágnál is lámpák égtek az ablakoktól távol eső sarkokban, melyekre máskülönben alkonyi sötétség borult volna.

A folyosókon délceg palotaőrök jöttek-mentek, akik bizonyára uralkodójuk ügyeiben jártak. A drága ruhákat viselő udvaroncok gyakran megálltak, és szájukat tátva meredtek a törpékre, így esett hát, hogy Felixék hallgatásba burkolózó vagy éppen összesúgó emberekkel a nyomukban érkeztek a middenheimi választógróf tróntermébe.

Még néhány lépést tettek, és felsorakoztak a karcsú derekú, széles vállú alakkal szemben, aki szálfaegyenes háttal ült a Farkastrónon.

A trónemelvény két oldalán székek sorakoztak, rajtuk idős, szakállas férfiak üldögéltek – Felix tanácsosoknak gyanította őket. Két további alak állva várakozott. Egyikük kissé előrehajolva sugdosott a gróf fülébe. Az illető egy férfi volt, akinek válláról fényűző, hivalkodóan bíborszínű köpeny lógott. A köpeny szegélyeit hímzett szimbólumokkal teli aranyszövet ékesítette. Felix a bonyolult ábrákban misztikus jelképekre ismert. A férfi fején díszes sisak magasodott, amely leginkább az elfek csúcsos, kúpot formázó fejfedőjére emlékeztetett, csak ezt nemezből és aranyszövetből varrták. Ujjain drágaköves gyűrűk ragyogtak. A misztikus erő és a hatalom aurája lebegett körülötte.

Felix kissé kínosan érezte magát, amikor felismerte a férfit. Nem volt más, mint a pegazusháton röpködő varázsló, márpedig az ő múltjában a varázslókkal való találkozásokból ritkán sült ki valami jó.

A másik alak, egy karcsú nő, ugyanilyen különleges volt a maga módján. Közvetlenül a trónemelvény előtt állt, arccal a gróf felé. Felix úgy becsülte, hogy nagyjából olyan magas lehet, mint ő. A jelenlévő udvarhölgyekkel ellentétben nem a nemesi udvarokban megszokott ruházatot viselte. Fehér vászoningére ujjatlan bőrzekét húzott.

Bőr lovaglónadrágját szegecsekkel kivert bőröv fogta össze vékony derekán. Magas szárú bőrcsizmája hosszú combjának közepéig ért. Hamuszőke haját egészen rövidre vágva hordta. Derekán kétfelől egy-egy hüvelybe bújtatott kardot viselt. A hátát kihúzva, a fejét kissé felszegve állt. Valamiért az egész megjelenéséből messzi földek, ismeretlen tájak varázsa áradt. A nő megérezte magán Felix tekintetét, megfordult, és ránézett. Felix végre megpillantotta az arcát is, melynek láttán elakadt a lélegzete.

A törpék meghajoltak a gróf előtt, és belevágtak szóvirágokkal teletűzdelt bemutatkozásukba és köszöntőjükbe. Stephan gróf hamarosan félbeszakította őket. Viszonylag udvariasan szólt közbe, de annak a katonaembernek a modorában, akinek nincs ideje terjengős beszédekre. Felix előrébb lépett, lecövekelt Gotrek és Snorri oldalán, majd a lehető legudvariasabb meghajlásával köszönt. A gróf szemében érdeklődés villant, amikor meglátta őt a törpék között, de nyomban visszafordította a figyelmét Borekre.

– A kancelláriám már előkészítette a kívánt anyagokat a berakodáshoz – közölte Stephan.

Az Olger arcára kiülő kifejezésből Felix tudta, hogy akármik legyenek azok az anyagok, bizonyosan sokba kerültek. A fösvény olyan sápadtnak és nyomorultnak tűnt, mint egy végtagcsonkolásra váró sebesült.

– Köszönjük neked, nemes úr, hogy a népeink között ősidők óta fennálló szövetségi viszonyok szellemében jártál el, és tanújelét adtad baráti érzéseidnek! – felelte Borek.

A gróf úgy mosolygott, mintha valóban régi barátság fűzte volna az agg törpéhez, és mintha most csupán ajándékot adott volna. Felix felnézett, és azon kapta magát, hogy nyílegyenesen a gyönyörű nő kék szemébe bámul. Úgy becsülte, hogy nagyjából egykorúak lehetnek. A nemes asszonyoktól eltérően az ő bőre napbarnított volt. Kiugró arccsontjai és széles, telt ajkai különleges, egzotikus szépséggé varázsolták. Felix sejtette, hogy nem a Birodalom határain belülről származik. A nő kissé oldalra billentette fejét, és tetőtől-talpig végigmérte a férfit. Felix nem szokott hozzá az ilyen nyílt és alapos vizsgálódáshoz egy hölgy részéről, de erőt vett magán, és állta a tekintetét. A szépség végül kihívóan rámosolygott.

– Most pedig, bölcs tudós uram, mesélj nekem arról a különleges járműről, és a küldetésről, amelyre vállalkoztatok? – kérte fennhangon Stephan gróf.

Borek jelentőségteljesen körülnézett a teremben, majd válaszolt: – Örömest, excellenciás uram, de egyes dolgokat jobb négyszemközt megtárgyalni.

A gróf körülhordozta tekintetét a hatalmas csarnokon, híveinek, őreinek és talpnyalóinak hosszú során. Bólintással jelezte egyetértését, összeütötte két tenyerét, és felkiáltott:

– Kamarás, bizalmasan óhajtok beszélni a nemes Borekkel. Vitess étkeket és bort a lakosztályomba!

A magas méltóság meghajolt és távozott. Stephan gróf minden további ceremónia nélkül felállt, lesietett az emelvény lépcsőin, majd a karját nyújtotta, hogy Borek rátámaszkodhasson.

A trónterem kezdett kiürülni. Az udvaroncok kisebb-nagyobb csoportokba verődve kiszállingóztak a pompás csarnokból.

Felix az ifjú törpéhez fordult, de Varek csak a vállát vonogatta.

– Ki az a lány, és ki a varázsló? – kérdezte Felix.

– Ha jól sejtem, ők lesznek az utasaink – válaszolta Varek.

– Utasok?

– Biztosra veszem, hogy ők vagy a bácsikám majd többet is elmondanak, amikor eljön az ideje. – Varek szemlátomást észbe kapott, hogy többet árult el a kelleténél, és sietve eliszkolt. Felixen kívül már csak Gotrek, Snorri, Olgcr és Makaisson maradtak a trónteremben.

– Sajnálom, de én itt kiválók az expedícióból – közölte váratlanul Olger. – Bármennyire szeretnék veletek maradni, a családi és üzleti ügyek Middenheimben marasztalnak.

Sok szerencsét, és feltétlenül hozzátok el az aranyat!

Odabiccentett nekik, és ő is kisietett a teremből.

– Ügyes kifogás! – dünnyögte megvetően Gotrek.

– Snorri úgy sejti, hogy az öreg zsugori berezelt! – vélekedett Snorri.

Amire minden oka megvan – gondolta magában Felix. Kezdte gyanítani, hogy a fösvény a legokosabb és legelőrelátóbb törpe, akivel valaha összesodorta az élet.

– Mi pedig menjünk, és keressünk magunknak valami sörforrást? – javasolta megfontoltan Gotrek.

*

Felix megállt, hogy vegyen egy süteményt az egyik utcai árustól. Lassan körbefordult, és jól megnézte magának az utcát. Boldogság töltötte el, hogy ismét egy emberi város utcáit koptatja. Mérhetetlenül élvezte a körülötte nyüzsgő sokadalmat. Feje fölé Middenheim magas lakóépületei tornyosultak. Emberek tolongtak a szűk, kanyargós utcákon. Zsonglőrök dobálták boszorkányos ügyességgel színes labdáikat. Akrobaták bukfenceztek. Tarka ruhás emberek imbolyogtak gólyalábakon a tömeg felett. Dobok dübörögtek. Sípok jajongtak. Rongyos koldusok nyújtogatták szurtos tenyerüket. A levegőben sülő csirkehús, főtt tészta, és az éjszaka folyamán kiöntött ürülék szaga terjengett.

Felix bal kezét folyton az erszényére szorította, míg jobbját a kardja markolatán tartotta, mert ismerte a városi élet veszélyeit és ragadozóit. Tolvajok, zsebmetszők és fegyveres rablók leselkedtek a sarkokon. Mocskos képű gyerekek figyelték mohó tekintettel.

Helyenként a palotaőrök egyenruháját viselő harcosok lépdeltek peckesen.

– Hahó, szépfiú! Akarsz egyet szórakozni? – Festett arcú leány kiáltott neki az egyik nyomorúságos ház ajtajából.

A nőszemély csípőjével kéjesnek szánt mozdulatokat tett, de mozdulataiból hiányzott az igazi vágy, így inkább csak a kéj paródiáját mutatta be. Más nők csókot dobtak Felixnek a felső, keskeny ablakokból, de ő elfordította tekintetét és továbbhaladt.

Eszébe villant a palotában látott nő, de nyomban félresöpörte a gondolatot. Úgy sejtette, lesz még ideje megismerkedni vele, miután a léghajó továbbindul.

Egy részeg bukott ki az egyik kocsma ajtaján, és nekitántorodott Felixnek. Felix orrát megcsapta a belőle áradó sörszag, ezzel egy időben megérezte, hogy ujjak matatnak az erszényén. Felrántotta térdét, és hatalmas erővel lágyékon rúgta a zsebtolvajt, aki nyögdécselve elterült a kövezeten.

– Gyorsan, ez a szerencsétlen flótás rosszul lett! – kiabálta Felix, és átlépett az elterült test felett. Az utca csőcseléke úgy vetette magát az álrészegre, akár a farkasok a sebesült szarvasra. Felix sietve beleveszett a tömegbe, még mielőtt az őrök felfigyeltek volna a kavarodásra.

Derűsen elmosolyodott. Jó volt visszatérni a civilizációba, jól érezte magát a saját népe között. Az is jólesett neki, hogy végre egy kicsit magával is törődhet. Előtte állt az egész éjszaka, mert ennyi idő kellett ahhoz, hogy a legénység felcsörlőzze a hajóba a feketevízzel teli hordókat. Gotrek és Snorri bevették magukat az első útjukba eső kocsmába, de ő nem volt abban a hangulatban, hogy nekiálljon vedelni. Még túlságosan élénken élt benne az utolsó, pokoli másnaposságának emléke. Úgy döntött, hogy inkább tesz egy kört a városban, és majd később csatlakozik a trollvadászokhoz a Farkas és Keselyű nevű, lepusztult ivóban.

Felix bánatosan megcsóválta fejét. Valamikor, talán Middenheim felé félúton nyilvánvalóan rászánta magát arra, hogy a törpékkel tart. Csak azt nem értette, hogy miért döntött így, amikor az utazás szörnyen veszélyesnek ígérkezett. Viszont az is meglehet, hogy éppen ez volt az oka. Fia nyugodt, biztonságos életre vágyott volna, akkor most könyvelőként dolgozna apja egyik altdorfi irodájában. Ám a Gotrekkel való bolyongásai során élvezni kezdte a vándorzsoldosok kalandos életét, és úgy sejtette, hogy immár ha akarna sem tudna visszatérni a régi életmódjához.

Ennek a kalandnak valahogyan megvolt a saját hajtóereje. Először már attól elfogta az izgalom, hogy felszállhat a léghajóra. Aztán jött a repülés élvezete. Fényes nappal, ebben a nyüzsgő városban, még a Káoszpusztákon rá váró megpróbáltatások sem tűntek olyan rettentőnek. Sőt inkább erőre kapott benne a kíváncsiság. Ha a törpékkel tart, akkor lehetősége lesz felkeresni egy olyan helyet, ahol eleddig kevesen jártak, és ahonnan még kevesebben tértek vissza, hogy beszámoljanak élményeikről. És persze ott volt még a fogadalma, hogy társául szegődik Gotreknek, és megörökíti a sorsát.

Természetesen tudta, hogy hazudik saját magának. Hajszálpontosan meg tudta határozni, mikor jutott arra a döntésre, hogy elkíséri a törpéket. És ennek nem volt az égvilágon semmi köze fogadalmakhoz, kalandvágyhoz vagy az utazás izgalmaihoz. Akkor szánta el magát, amikor a tudomására jutott, hogy a trónteremben látott gyönyörű nő is felszáll a léghajóra.

– És ebben nincsen semmi rossz – dünnyögte maga elé – , feltéve persze, ha életben maradok.

*

A város pereméről lélegzetelállító látvány tárult Felix szeme elé. A kanyargós sikátorokat követve leballagott a hatalmas külső falak tövéhez, ahonnan egy rövid kapaszkodás árán felért a felső gyilokjáróra. Innen tisztán látta a kötélpályát, amely a kereskedőket és árucikkeik garmadáját szállította fel a lenti kisvárosból. Éppen a napi utolsó szállítmány közeledett a falakba épített végállomás felé.

Felix elnézett a messzeségbe. Hatalmas, sejtelmes erdőket látott, míg a horizont alatt egy folyó ezüstszalagja nyújtózott. Kicsit elfogta az irigység attól, hogy Middenheim lakóinak majdnem olyan pompás látványban van részük nap mint nap, mint neki volt a léghajón. Csodálta azt a leleményességet és elszántságot, amely létrehozta és fenntartotta ezt a hatalmas várost. Régebbi olvasmányaiból tudta, hogy a Fehér Farkas Városa erődítményként született. A magaslatok később menedéket nyújtottak mindazoknak, akik elmenekültek a síkságon folyamatosan dúló háborúskodás elől.

A hosszú évszázadok folyamán a hegy lakóinak létszáma megsokszorozódott, és az emberek az erőd illetve Ulric monostortemploma körül kezdtek gyülekezni. Maga a város először a nemeseknek és fegyveres kíséretüknek adott otthont, később hozzájuk csapódtak a kereskedők is, akik ellátták őket minden földi jóval. Természetesen az ennivaló és valamennyi egyéb árucikk méregdrága volt idefent, mert mindent a kötélpályán kellett felcsörlőzni. Viszont a nemesek hatalmas birtokokkal rendelkeztek a hátországban, és sosem szűkölködtek aranyban. A fizetendő árért bőségesen kárpótolta őket a felhők magasában elterülő városuk által nyújtott biztonság. És persze a hegy gyomrában szerteágazó bányák hatalmas vagyon forrásai voltak.

Meg számos ocsmány dologé is egyben. Felix Gotrektől hallotta, hogy azok a bányák és egy kiterjedt alagúthálózat benyúlnak egészen a csúcs alá. Odalent folyton törpe– és emberzsoldosok járőröztek, mert hosszú évekkel korábban a skavenek tanyát vertek a mélyben. Felix elkáromkodta magát, és azon tűnődött, kikerül-e valaha az átkozott fajzatok karmai közül. Valószínűleg soha. Komoly tétbe lefogadta volna, hogy ha a léghajó netán a legendás Lustria párás őserdői felé fordítaná az orrát, mire odaérnének, azt tapasztalnák, hogy a skavenek már ott ólálkodnak az aljnövényzetben.

A nap kezdett lenyugodni. Vérvörös ragyogás terjedt szét a felhőkön, miközben a vörösen izzó korong a láthatár alá ereszkedett. Fények gyúltak a fal mentén sorakozó őrtornyokon, és Felix hátrapillantva látta, hogy a város lakóházainak és kocsmáinak ablakai is sorban világítani kezdenek. Sejtette, hogy hamarosan előkerülnek a lámpagyújtogatók, és lámpást lóbáló virrasztók ballagnak majd az elnéptelenedő utcákon.

Úgy döntött, hogy ideje visszaindulni. Mialatt még egy búcsúpillantást vetett a fenséges városra, ritkán tapasztalt, mélységes nyugalom költözött a lelkébe. Mintha azzal, hogy meghozta a nagy kalandra vonatkozó döntését, kiölt volna magából minden félelmet és kételyt. Jobb, ha az ember döntésre jut – állapította meg magában – , mint ha gyötrő bizonytalanságban vergődik. Most már tisztán látta maga előtt az utat, és megkönnyebbült, amikor átérezte, hogy emiatt cseppet sem boldogtalan. Megfordult, leereszkedett a falról, majd nekivágott a palota felé vezető hosszú, macskaköves útnak.

Menet közben néha felkapta a fejét és azon tűnődött, hogy csak a képzelete játszik-e vele, vagy valóban kaparászó-motoszkáló neszeket hall a háztetők felől.

A Karmok Tengerén túl

A tömeg ámulva nézte a léghajó indulását. A téren kioldották a köteleket, amelyek felcsévélődve pillanatokon belül eltűntek a hajó gyomrában.

A légcsavarok forogni kezdtek, majd Makaisson megtekerte a kormányt, és boszorkányos gyorsasággal rángatta a karokat. A Grungni Szelleme méltóságteljesen elsiklott Ulric Templomának égbe szökő tornya mellett, majd északi irányba állt.

Felix a parancsnoki híd egyik ülésében pihent. Körülötte bőven akadt üres hely. A törpék túlnyomó többsége másnaposságát aludta ki a kabinjában, így csupán a feltétlenül szükséges személyzet felügyelte a hidat. Igazság szerint maga Makaisson is szörnyen megviseltnek tűnt. Felix nem találta túlzottan megnyugtatónak időről időre felhangzó nyögéseit, valamint azt, ahogyan résnyire húzott, véreres szemekkel sandított a láthatárra. Valahogyan nem látta garantáltnak, hogy a főgépész, ebben az állapotában is el tudja vezetni a hajót.

– Segíthetek valamit? – kérdezte Makaissontól.

– Hát ezt meg hogy érted, ifjú Felix?

– Talán átvehetnem az irányítást, amíg alszol egyet.

– Ah, nincs benne a fejedben a tudomány! Ehhez rengeteg sok gépésztudás kell.

– Azért megpróbálnám. Hasznosnak bizonyulhat, ha más is ért a hajóhoz, arra az esetre, ha veled történne valami. Úgy értem… te egy trollvadász vagy, ugyebár.

– A többi gépész keze is tud kormányozni… viszont azt hiszem, mégiscsak mond valamit a szád. Abból nem lehet baj, ha van még egy pilótánk, ha valami nem úgy sül el…

– Ez azt akarja jelenteni, hogy beleegyezel?

– Hát, igazából egy csöppet nem volna szabad. Nagyon meg főleg! Mert ellentmond a céh szabályainak. Elvileg csak törpéket taníthatnék meg rá, de a csudába is bele, hát ez az egész gyönyörű hajó a céh szabályaival ellenszemben született, akkor meg már úgyis mindegy, nem igaz?

Odaintette magához Felixet, és mutatta, hogy álljon oda, ahol ő szokott.

– Vegye át a kormányt a kezed, ifjú Felix!

Felix berogyasztotta a térdeit, hogy a feje egy magasságba kerüljön a törpe fejével, majd megmarkolta a hatalmas kerék két fogantyúját. Súlyosnak érezte a kormányt.

Minden tőle telhetőt megtett, hogy egy helyben tartsa, de a kerék önálló életet élt. Hol erre fordult, hol arra, így aztán Felixnek folyton küzdenie kellett, hogy visszaállítsa az eredeti helyzetébe.

– Ezek a légáramlatok – magyarázta Makaisson. – Megrángatják a kormánylapokat.

Eltart egy darabig, mire hozzászoksz. Mehetünk tovább?

Felix idegesen bólintott.

– Nézzen a szemed picikicsit le és picikicsit balra. Látni fog ott egy műszert. Az a mi kompaszunk nekünk.

Felix lepillantott. A piros tű egy fokokra osztott tájolótárcsa felett libegett keskeny tengelyén úgy, hogy a hegye mindig a hajó orra felé mutatott, és maga a tárcsa forgott el alatta.

– Lássa a szemed, hogy jelenleg északészakkelet felé tartunk. Ez nekünk a mi irányunk.

Ha elcsinálod valamerre a kormányt, azzal elfordítod a kormánylapátot, és az irány megváltozik. Most fordítsd el egy picikicsit a hajót, aztán állítsd vissza északészakkeletnek!

Felix megtette, amit a főgépész mondott. Amilyen finoman csak tudta, megmozdította a kormányt. Az ablakon kipillantva úgy látta, mintha a látóhatár lassan oldalra csúszna. Ellenkező irányba fordította a kormányt, mire a hajó visszatért az előbbi irányba.

– Szép voltál! – dicsérte Makaisson. – Na, nincs még egy ennyire ilyen érzés, mi?

Felix azon kapta magát, hogy teljes szívéből viszonozza a fő-gépész széles vigyorát.

Volt valami elképesztően vérpezsdítő abban, hogy egy ilyen hatalmas, és ilyen gyors járművet irányít.

– És most mi jön? – kérdezte.

– Látja a szemed, azokat a karokat ott?

– Persze!

– Remek, tehát az elsővel szabályozod a sebességet. Ne tegyél semmit, amíg nem mondja a szám! Szóval, ha előretolod, attól felgyorsulnak a gépek. Amikor visszahúzod, attól lelassulnak. Amikor teljesen visszahúzod, akkor hátramenetbe kapcsolsz. Olyankor a légcsavarok ellenvisszafelé pörögnek. Tudsz követni?

Felix ismét bólintott, mire a főgépész folytatta: – Na, itt van ez a befokolt tárcsa.

Láthatja a szemed, hogy nemcsak vonásokra, hanem mezőkre is osztódik, és az egyes mezőket más-más szín jelöli. Ez mutatja, hogy mennyire milyen gyorsan pörögnek a légcsavarok.

Felix megnézte az iránytű melletti műszert. A mutatója jelenleg a zöld mezőben rezgett, tíz vonásnál. Körülbelül öt vonás választotta el a vörös zónától.

– Ha a tű benne van a zöldben, minden rendben. Az a hajtóműveknek az ő tűrési sávjuk. Most a kezed tolja előre a kart, de a tű maradjon benne a zöldben!

Felix előrehajolt, hogy elérje a kart. Elsőre ellenállt óvatos mozdulatának, ezért másodszorra nagyobb erővel tolta. A kar végre megmozdult, és a gépek hangja kissé elvékonyodott.

Felix ismét kinézett az ablakon, és úgy érzékelte, mintha a talaj gyorsabban mozogna alattuk, és a felhők is mintha gyorsabban úsznának mellettük. Hirtelen Makaisson kemény, erős kezét érezte a sajátján. Az ujjak egy acélkapocs erejével zárultak össze a kézfején. Tehetetlenül hagyta, hogy a főgépész a kezével együtt visszahúzza kissé a kart.

– Azt mondta a szám, hogy a mutatót maradjon benne a zöldben, hát nem érti a fejed?

A vörös vészhelyzetre való, ha majd lesz egy olyan. Ha benne a vörösben járatod a hajtóműveket, ugyan gyorsabban repülsz, de akkor egy idő után szétég minden. Még fel is szétrobbanhatnak a gépek. Márpedig az nem jó ötlet, ennyire ilyen magasan!

Felix meglátta, hogy véletlenül a vörös mezőbe futtatta a mutatót. Megpróbálta elvenni a kezét, de Makaisson továbbra is keményen markolta.

– Ne jöjjön el a kezed a karokról, ha a szám nem mondja! Csak szépen maradjon rajta a kezed a sebességszabályzón, rendben?

Felix bólintott, mire a főgépész elengedte a kezét.

– Csak ne aggódjon a fejed – folytatta Makaisson megenyhülve – , egész jól csinálod.

Szóval, a következő kar a szárnylapokat vezérli. Próbáld meg nem összekeverni ezt a kettőt, mert nagy haj-haj lesz belőle!

Felix hirtelen azt kívánta, bárcsak ne jutott volna eszébe, hogy megismerkedik a léghajó irányításával. Rájött, hogy a kormány mögött állva egyetlen téves mozdulatával katasztrófát okozhat.

– És hogyan működik? – kérdezte.

– Tehát, a szárnylapoknak az ő állásukon múlik, hogy mennyire nagyon magasan repülünk. Amikor meghúzod ezt a kart, akkor ott hátul a vízszintes szárnyak fogják magukat, és lebillennek. Mi meg máris emelkedünk. Ha előretolod, a szárnyak felfordulnak, és akkor merülünk. Gyakorlatilag ez az összes egész minden, amit tudnod kell róla. A bővebb magyarázathoz rengeteg sok műszaki tudás kéne, úgyhogy inkább hagyjuk.

– Tudod mit, hiszek neked!

– Helyes, akkor kezdjük. Húzza meg a kezed a kart. Persze, óvatosan! Nem akarunk senkit felébreszteni. Most pedig figyelje a szemed a sebességmérő melletti műszert.

Az jelzi a mi magasságunkat. Bár inkább a léghajóét. Minél jobban magasabb értéket mutat a tű, annál jobban magasabban vagyunk. Itt is igaz az, hogy nem engedheted a vörös mezőbe a mutatót! Mert az lehet, hogy végzetes lehet, mert azt jelenti, hogy nagyon túl magasra emelkedtünk. És ne próbáld levinni a mutatót a zérushoz, mert. akkor ráesünk a talajra. Most pedig állítsa a kezed semleges helyzetbe a kart. Finoman kattanik majd, amikor odaér hozzá. Az jelzi, hogy vízszintesen repülünk.

Felix végrehajtotta az utasításokat. A fülében furcsa zúgás keletkezett, ami eltűnt, miután nyelt néhányat. Levette kezét a magassági kormányról, és a bal keze magasságában egy szószékhez hasonlatos pulpituson sorakozó, zömök karokra mutatott.

– És ezek mire valók? – kérdezte, a sikerein felbuzdulva.

– Azokra rá se ne ránts! És meg se ne rántsd azokat! Különféle dolgokat csinálnak, meg minden. Például kieresztjük le velük a ballasztot, az üzemanyagot, meg ilyesmiket.

Azokról majd máskor mesél a szám. Pillanatnyilag már tud a fejed annyit, amenynyivel a kezed lekormányozza a léghajót. Most szépen tartsd az észak-északkeleti irányt. Látja a szemed itt ezt a műszert? Ezt úgy hívjuk, hogy óra. Amikor ez a kismutató ide ér, vagyis két óra múlva ébressz fel! Muszáj le kell dőlnöm egy picikicsit. A fejem eléggé nagyon zúg a tegnapi muri után.

Felix majdnem megköszönte Makaissonnak, hogy megismertette az óra használatával, de lenyelte a mérgét, és inkább a hajó vezetésére összpontosított.

– És mit csináljak, ha baj történik?

– Csak kurjants egyet. Itt leszek rajta az egyik ülésen. Azzal Makaisson minden további nélkül magára hagyta Felixet, és elterült az egyik terjedelmes karosszékben.

Nem kellett hozzá két perc, és a hortyogásába beleremegtek az ablakok.

Felix az első percekben idegesen irányította a hatalmas léghajót, de az idő múlásával lassan megerősödött az önbizalma, mert minden zökkenőmentesen zajlott. Hosszú percekkel később néhány gépész érkezett a hídra. Egyesek csodálkozva, sőt elképedve pillantottak rá, de nyomban megnyugodtak, amikor megpillantották a közelében alvó főgépészt. Felix egy idő után kimondottan megnyugtatónak találta az alattuk gomolygó felhők látványát.

– Ezek szerint maga a pilóta? – A lágy hang azonnal kizökkentette az álmodozásból.

Női hang volt, szelíd, és kissé rekedtes, továbbá némi idegen akcentus érződött rajta. Felix kislevitának mondta volna a beszélőt.

Megrázta a fejét, de nem fordult meg, hogy a nőre nézzen. A tekintetét szigorúan előreszegezte, mintha attól tartott volna, hogy váratlanul elébük kerül valami.

– Nem, de mondhatjuk úgy, hogy éppen annak tanulok – válaszolta megfontoltan.

A nő halkan felkuncogott.

– Igen hasznos tudomány! – állapította meg.

– Nem is tudom. Kétlem, hogy erre alapozhatnám a pályafutásomat. Nem röpköd túl sok léghajó ezen a világon.

– Csak ez az egy, ha jól sejtem. És tekintetbe véve, hogy mire készülnek, azt gyanítom, nem is lesz belőle másik.

– Ezek szerint tudja, hogy hová megyünk?

– Igen, tudom, és fikarcnyit sem irigylem érte magukat. Felixnek komoly küzdelmébe került, hogy továbbra is előre nézzen. Eszébe jutott, hogy mire adta a szavát Boreknek a Magányos Toronyban, és megfordult az agyában, hogy a nő esetleg kém, és éppen titkokra vadászik.

– Tudja, hogy mi a célunk? – kérdezte Felix óvatosan. – Tudok róla, hogy a Káoszpusztákra tartanak, és ennyi elég annak, akinek van egy csepp sütnivalója. Ha engem kérdez, biztosra veszem, hogy nem térnek vissza onnan.

Felix elcsüggedt, amikor meghallotta, hogy a nő véleménye mennyire egybevág a sajátjával. És nagyot csalódott, mert immár tudta, hogy a nőnek esze ágában sincs részt venni a nagy kalandban.

– Ha jól értem, akkor ismeri azt a tájékot.

– Annyira, mint mindenki más, aki nem esküdött fel a Sötét Erők szolgálatára. A családom birtokai Trollfölddel határosak. Ez az a vidék, amelynél közelebb egyetlen épeszű halandó sem merészkedik azokhoz a földekhez. Atyám ott a bojár, ami nagyjából a maguk őrgrófjának vagy grófjának megfelelő rang mifelénk. A bojár feladata a határvidék védelme. Tudja, mi már rengeteg csatát vívtunk a Káosz hívei ellen, amikor megpróbáltak betörni az emberek birodalmába.

– Eléggé érdekes életmód – állapította meg Felix ironikusan.

– Ez a maga véleménye. Én kétlem, hogy érdekesebb lenne, mint az önöké. Egyébként mi hozta ennek a hajónak a fedélzetére? Be kell vallanom, nagyon megdöbbentem, amikor megláttam egy emberi lényt, méghozzá egy jóvágású férfit ott, ahol csupán Borekre és népére számítottam.

Felix elmosolyodott. Régen történt meg vele, hogy valaki, méghozzá egy gyönyörű nő jóképűnek nevezte, leszámítva persze a rosszéletű lányokat, de azok meg nem számítottak.

Mindazonáltal nem hagyta, hogy elterelődjön a figyelme, és ellankadjon az ébersége, ezért kitérő választ adott: – A barátjuk vagyok.

– Úgy érti, hogy maga egy Törpebarát? Akkor biztosan véghezvitt valami hősi cselekedetet az ő érdekükben. Ulric a megmondhatója, elég kevésszer fordult elő a történelemben!

Felix eltűnődött a nő szavain. Mindeddig azt hitte, hogy a Törpebarát kifejezés csupán egy udvarias megszólítás. Erre tessék, kiderül, hogy valójában inkább egyfajta cím vagy rang. Éppen válaszolni készült, amikor Makaisson megszólalt a háta mögött: – Oh, ez a Jaegerember számtalan rengetegszer harcolt Gotrek Gurnisson oldalán, szép leány! Segített megtisztítani az ellenségtől Karak Nyolcbérc Szent Sírjait. Ha ezért se nem neveznek valakit Törpebarátnak, akkor semmiért se nem!

Egyébként, ha már így felvertetek a bájos csevelyetekkcl, akár vissza is adhatod nekem a kormányt. Mostantól újra én vezetek.

Makaisson odavánszorgott hozzájuk, a könyökével eltolta Felixet a kormánykerék elől, vigyorogva rákacsintott, és odaszólt neki: – Most már a szájatok nyugodtan elcseveghet arról, ami a szíveteket nyomja.

Felix vállat vont, és a nőre mosolygott.

– Felix Jaegcr– mondta, és mélyen meghajolt.

– Ulrika Magdova – válaszolta kellemes mosollyal a nő – , örülök, hogy megismerhetem.

Túlontúl szabályosan ejtette a szavakat, ami arra utalt, hogy igazából nem szokott hozzájuk. Mintha betanult volna egy udvarias formulát arra, hogyan köszöntse a Birodalom lakóit. Mindebből Felix arra következtetett, hogy Ulrika hazájában másként üdvözlik egymást az emberek.

– Kérem, foglaljon helyet – mondta Felix, de rögtön ráérzett, hogy itt és most nem helyénvaló a szertartásosság, és jobban tenné, ha kerülné. Mindketten belesüppedtek a párnázott székekbe, és kinyújtóztatták a lábukat. Felix felmérhette, hogy helyes volt a korábbi becslése: Ulrika ugyanolyan magas, mint ő. Az arcára pillantott, és felülvizsgálta a megjelenéséről alkotott korábbi véleményét. Nem csupán gyönyörűnek, hanem lélegzetelállítóan gyönyörűnek látta.

– Szóval, mit keres ezen a hajón? – kérdezte, hogy mondjon végre valamit. Ulrikáról lerítt, hogy magában mulat rajta, mintha pontosan olvasott volna a gondolataiban.

– Hazafelé tartok, az apám birtokaira.

– Tudja, valahogy nem tudom elképzelni, hogy Borek minden különösebb ok nélkül felengedne egy utast a hajóra.

A nő az arca elé emelte jobb kezét, és mutatóujjával szórakozottan megcirógatta telt ajkait. Felix észrevette, hogy a tenyere ugyanolyan kérges, mint egy kardvívóé, és a körmeit egészen rövidre nyírja.

– Atyám és Borek régi barátok – mondta végül Ulrika. – Sokszor harcoltak egymás oldalán, amikor atyám még fiatal volt. Segített Boreknek az utolsó expedíciója idején, elvezette egészen a Káoszpuszták határáig. Gondoskodott róla, a maga Gotrek barátjáról, és a többi, maroknyi túléló'ró'l, mikor visszafelé vánszorogtak. Atyám, persze, egyáltalán nem lepő-dött meg azon, hogy milyen állapotba kerültek. Előzőleg arra intette őket, hogy hagyjanak fel a tervükkel, de természetesen nem hallgattak rá.

Felix tátott szájjal meredt Ulrikára. Korábban meg sem fordult a fejében, hogy emberi teremtmény is részt vett az előző vállalkozásban.

– Ez utóbbin meg én nem lepődök meg – felelte bánatosan. Bőséges tapasztalatokkal bírt arról, hogy milyen az, amikor egy törpe megmakacsolja magát.

– Azért volt néhány dolog, ami meghökkentette atyámat. Nem számított rá, hogy bárki visszatér abból a végzetesnek ítélt küldetésből. A Káosz híveit leszámítva mindeddig keveseknek sikerült.

– Egyébként mikor volt ez a bizonyos kaland? – kérdezett közbe Felix.

– Több mint húsz téllel ezelőtt. Én még nem is éltem akkoriban.

– Akkor a törpék elég sokáig vártak a visszatéréssel.

– Igen, úgy tűnik. Viszont úgy látom, ezúttal alaposan felkészültek. Jómagam igazából egy üzenet miatt utaztam Middenheimbe, amelyben atyám arról értesítette a törpéket, hogy elvégezte mindazt, amire kérték.

– Nocsak!

– Igen, tudja, Borek megkérte atyámat, hogy végezzen el bizonyos előkészületeket a birtokán. Például, hogy gyűjtsön össze minél több feketevizet. Aztán, hogy építsen egy tornyot, és halmozzon fel bizonyos készleteket. Akkoriban nem láttam semmi értelmét a munkálatoknak, de miután megpillantottam ezt a hajót, egy csapásra minden értelmet nyert.

– A törpék afféle úti állomást létesítettek az ön atyjának földjén – állapította meg Felix.

– Úgy bizony, és jóféle törpeacéllal fizettek érte!

Felix értetlen tekintete láttán Ulrika elmosolyodott, felemelte az egyik kardját, és félig kihúzta a hüvelyéből. Felix meglátta a pengén ékeskedő törperúnákat.

– A Káoszpuszták menti határvidéken nem sok hasznát vesszük az aranynak, Herr Jaeger – magyarázta elkomolyodva. – Annál inkább a fegyvereknek, márpedig a törpék a világ legjobb fegyverkovácsai.

– Hosszú utat tett meg Kislcvtől Middenheimig. Az jó nagy távolság egy magányosan utazó, gyönyörű fiatal nőnek!

– Na végre, Herr Jaeger! Már alig vártam, hogy kapjak néhány bókot. Mifelénk a férfiak sokkal hamarabb belekezdenek. Sokkal rámenősebbek.

– Nekem úgy tűnik, hogy a hölgyek is – csúszott ki Felix száján az elhamarkodott válasz.

– Az élet rövid, míg a tél hosszú, ahogyan a mondás tartja.

– Ez mit akar jelenteni?

– Nocsak, ennyire nehéz lenne a felfogása?

Felixnek valami azt súgta, hogy a beszélgetés kicsúszik az ellenőrzése alól. Még sosem találkozott ehhez a kislevitához fogható nővel, és egyelőre nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki. A Birodalom hölgyei nem szoktak így viselkedni, leszámítva talán a kocsmák örömlányait, márpedig Ulrika Magdova egész biztosan nem tartozott közéjük.

Esetleg csupán félreérti a nő modorát. Talán csak arról van szó, hogy Kislevben így viselkednek a hölgyek.

Ulrika megszólalt, hogy megtörje a hallgatást.

– Egyébként nem egy szál magamban utaztam Middenheimbe, bár azt is megtehettem volna. Testőrök kísértek, atyám dzsidásainak egy osztaga. Ok észak felé indultak, én pedig vártam, hogy Borekkel térjek haza.

Ez volt az első alkalom, hogy mialatt Ulrika beszélt, lesütötte a szemét. Felix látta rajta, hogy titkol valamit, csak azt nem sejtette, hogy mit. Biztosan többről volt itt szó, mint a tekintetek találkozásáról. Azt is kezdte gyanítani, hogy a nő korántsem olyan magabiztos és megközelíthetetlen, mint amilyennek elsőre tűnik a szépsége és merészsége miatt. Ettől hirtelen sérülékenyebbnek látta, és furcsamód vonzóbbnak is. Újra rámosolygott, Ulrika visszamosolygott, bár ezúttal kissé bánatosan. Aztán elnézett valahová Felix válla felett, majd sietve lesimította lovaglónadrágját, és felállt.

Felix hátrapillantott és meglátta, hogy a másik utasuk éppen belép a kormányállásba.

Zavarodottan, sőt némiképp bosszúsan nézett rájuk. Ha ez is volt a helyzet, hamar visszanyerte önuralmát. Az arcán átsuhanó kifejezésből Felix megsejtette, hogy mulat magában valamin, miközben feléjük tart. Ulrika Magdova távoztában elsuhant mellette, közben egy pillanatra megállt, és kissé megvető pillantást vetett rá.

– Jó napot, Herr Schreiber! – köszönt a jövevényre, majd visszaszólt a válla felett: – Élveztem a beszélgetést, kedves Herr Jaeger!

– Én is… és izé… jó napot – hebegte Felix zavarodottan, és éppen csak felemelkedett kissé, miközben a nő kisietett a hídról. A varázsló közben levetette magát Ulrika megüresedett helyére.

– Tehát – sóhajtott elégedetten – , megismerkedett az elbűvölő Ulrikával. Mit gondol felőle?

Felix úgy vélte magában, hogy ez meglehetősen tolakodó kérdés egy vadidegentől, de nem háborodott fel, mivel éppen elégszer hallotta már, hogy a varázslók különös alakok. Pillanatokkal később észrevette, hogy a férfi mosolyog, és a fejét csóválja, mintha csak valami tréfán szórakozna. Hófehér fogai kiragyogtak napbarnított bőréből, és az élénk arckifejezéstől sok évvel fiatalabbnak látszott a koránál. Felix úgy becsülte, hogy legfeljebb tíz esztendővel lehet idősebb nála. A mágus hirtelen, gyors mozdulattal kezet nyújtott.

– Maximilián Schreiber, szolgálatára. A barátaimnak csak Max.

– Felix Jaeger, az ön szolgálatára.

– Felix Jaeger, Felix Jaeger – dünnyögte Schreiber, és felderült a képe. – Nahát, milyen érdekes, képzelje, nem először találkozom ezzel a névvel. Létezett egy eléggé ígéretes költő, akit ugyanígy hívtak. Nem rokona véletlenül? Néhány évvel ezelőtt olvastam az illető néhány versét a Gottlieb-antológiában. Megmondom nyíltan, kimondottan tetszettek.

Felixnek kellemes meglepetést okozott, hogy az idegen hallott róla. Gondolatai visszaröppentek a múltba, diákéveinek idejébe, amikor még verseket írt, amelyek meg is jelentek különféle gyűjteményekben. De most úgy érezte, mintha mindez valaki mással történt volna, legalább egy évezreddel korábban.

– Én írtam azokat a verseket – vallotta be egyszerűen.

– Hát ez remek! Micsoda kellemes meglepetés! – lelkendezett a varázsló. – És mondja, miért hagyta abba az írást? Gottlieb könyve legalább három évvel ezelőtt jelent meg, és azóta nem találkoztam az ön nevével.

– Támadt némi problémám a törvénnyel.

– Mégpedig?

Volt valami a mágus közvetlen modorában, amitől Felix önkéntelenül megnyílt.

– Párbajban megöltem egy embert – válaszolta csendesen. – Még az ablakadó-lázadás idején történt. Tudja, kicsaptak az egyetemről…

– Oh, igen, a lázadás! – Schreiber tudálékos képpel bólogatott. – így aztán, azon felül, hogy maga volt Felix Jaeger, a költő, egyben maga lett Felix Jaeger, a hírhedt törvényen kívüli is, a szintén hírhedt Gotrek Gurnisson hű társa.

Felix falfehérre sápadt döbbenetében. Rég sodorta össze az élet olyannal, aki öszszekapcsolta ezt a két tényt, ráadásul tudott arról, hogy ő törvényen kívüli. Elvégre a Birodalom hatalmas, és benne a hírek mindig lassan terjedtek. Ráadásul rég nem járt Altdorf közelében, ahol azt a szörnyű párbajt vívta. A varázsló szemlátomást leolvasta Felix arcáról az érzéseit. A mosolya vigyorgássá alakult, és sietett megnyugtatni társát:

– Ne aggódjon! Eszemben sincs átadni önt a törvényszolgáknak. Jómagam is igazságtalan és ostoba adófajtának tartottam az ablakadót. És mélységesen együtt érzek önnel az egyetemről való elbocsátása miatt. Engem is távozásra kényszerítettek a Birodalmi Mágusok Kollégiumából, jóllehet néhány évvel azelőtt, hogy ön csavargásra adta a fejét.

– Ez komoly?

– Bizony, az. A mestereim úgy vélték, hogy természetellenes érdeklődést tanúsítok a Káosz témaköre iránt.

– Csak egyetérteni tudok velük – Felix nagyot bólintott. – A szóban forgó témakör iránt még a legcsekélyebb érdeklődés is természetellenes.

A varázsló szemében különös tűz lobbant, hirtelen előrehajolt ültében, és kitört: – Nem tudom elhinni, hogy így gondolkodik, Herr Jaeger! Pontosan ezt a fajta rövidlátást várom a főiskola aszott képű szürkeszakállaitól, de nem egy önhöz hasonló kalandortól!

Felixet valami arra ösztökélte, hogy megvédje álláspontját.

– Úgy hiszem, tudok egyet s mást a témáról, Herr Schreiber! Elmondhatom magamról, hogy az átlagosnál több tapasztalatot szereztem a Káosz elleni harcról.

– Hát éppen erről beszélek! Jómagam is harcoltam a Sötét Erők ellen, barátom, és még a legvalószínűtlenebb helyeken is rábukkantam a híveikre. Azt hiszem, nem fogok nagyon mellé, amikor kijelentem, hogy jelenleg a Káosz jelenti a legnagyobb fenyegetést a birodalmunkra, nem is, inkább az egész jelenlegi világunkra.

– Ebben teljesen egyetértek önnel.

– Mármost, ha így áll a helyzet, akkor mi abban a rossz, hogy tanulmányozzuk a kérdéskört? Ahhoz, hogy hatékonyan harcolhassunk egy ilyen elsöprő erejű ellenséggel szemben, először meg kell értenünk. Ismernünk kell az erősségeit és gyengeségeit, a céljait és félelmeit.

– Ebben van valami – ismerte el Felix – , viszont a Káosz magába szippantja és megrontja azokat, akik ilyesmivel próbálkoznak! Sokan elindultak már az ön által választott úton, méghozzá a legnemesebb szándékokkal. Aztán azon kapták magukat, hogy rabul ejtette őket az a dolog, amely ellen eredetileg harcolni akartak.

– Most tényleg úgy beszél, mint egykori tanáraim. – Schreiber szomorúan mosolygott.

– Eszébe jutott-e valaha, hogy ha ön lenne a Káosz egyik szolgája, esetleg pontosan ezzel az érvvel próbálná elvenni mindenki kedvét a kutatástól?

– Nem gondolhatja komolyan, hogy a birodalmi kollégiumok tanárai…

– Természetesen nem! Én csupán arról beszélek, hogy a Káosz hívei nagyon furfangosak.

Önnek fogalma sincs arról, hogy milyen ördögien ravaszak. Nem kell mást tenniük, mint beleírni néhány könyvbe ezt az álláspontot, elterjeszteni a hírt, és megerősíteni a belé vetett hitet. És igen, természetesen a Káosz mindenkit megront, aki kapcsolatba kerül vele. Ha ön torzkővel dolgozik, az anyag megváltoztatja önt. Ha sötét rítusokat gyakorol, a lelke veszít a tisztaságából. Beismerem, van némi igazság ezekben az érvekben. Viszont szilárdan hiszem, hogy így is górcső alá kell vennünk a Káoszt. Ki kell fürkésznünk a módszereit, hogy megállíthassuk a terjedését, felkutassuk követőit, és megtörjük szörnyű erejét. Az elhallgatás összeesküvése hálózza be egész társadalmunkat, Herr Jaeger! Csakhogy az elhallgatás tudatlanságot szül! Mi magunk teremtünk sötét árnyékokat, amelyekben az ellenségeink megbújhatnak, olyan zugokat, ahol meghúzhatják magukat, és aljasabbnál aljasabb terveket szőhetnek.

Felix kénytelen-kelletlen bevallotta magának, hogy sok igazság van abban, amit Schreiber mond. Sőt azt is belátta, hogy néha az ő fejében is hasonló gondolatok keringenek.

– Lehetséges, hogy igaza van – bökte ki nagy nehezen.

– Lehetséges? Ugyan, Felix, nagyon jól tudja, hogy igazam van. És mások is tudják.

Sajnálatos módon elkövettem azt a hibát, hogy nyilvánosságra hoztam a nézeteimet egy szerény tanulmány formájában. A hatóságok eretnekségnek minősítették és…

– Maga is törvényen kívüli lett – vágta rá Felix.

– Többékevésbé így történt.

– És mit keres ennek a hajónak a fedélzetén?

– A kollégiumból való kiűzetésem után is folytattam a kutatásaimat. Ide-oda utazgattam, és ott harcoltam a Káosz ellen, ahol csak tudtam. Információkat gyűjtöttem, és vadásztam a bűnös útra lépett varázslókra. A téma egyfajta szakértőjévé képeztem magamat, végül pedig menedéket találtam Stephan gróf udvarában. O sokkal szélesebb látókörrel bír, mint a nemeseink többsége.

Schreiber elhallgatott, egy pillanatra a semmibe meredt, majd megrázkódott és folytatta:

– Annyit elárulhatok, kedves Felix, hogy ő és a Fehér Farkas Lovagjai, pénzzel támogatták a kutatásaimat. Aztán öt évvel ezelőtt összeakadtam az ön Borek barátjával, amikor felkereste Ulric templomának könyvtárát. Felkeltettem az érdeklődését, amikor elmeséltem neki, hogy hitem szerint megtaláltam a megoldást, amellyel megóvhatjuk magunkat a Káosz hatásaitól. Így aztán bevett a csapatba, és felkért, hogy segítsek megtalálni a módszert, amellyel megvédhetjük a léghajó utasait.

Felix ekkor fogta fel igazán, hogy micsoda óriási tervezőmunkát végeztek a törpék.

Ilyen léptékű szervezéssel még soha életében nem találkozott. Borek nem csupán a Magányos Toronynál létesített ipartelep építését felügyelte, hanem – Ulrika apján keresztül – megteremtett egy előretolt bázist is, továbbá megtalálta és alkalmazta ezt a varázslót, hogy legyen, aki megvédi őket a Káosz borzalmaitól. Az agg törpe nem túlzott, amikor azt állította, hogy ez az expedíció, életének legfőbb műve. Felix eltűnődött azon, hogy vajon miféle bravúros tervekre és ötletekre derül még fény az utazás folyamán. Viszont Schreiber állításai még nem győzték meg teljesen, ezért folytatta a kérdezősködést.

– Ezek szerint megtalálta a módját? – kérdezett rá nyíltan.

– A megoldás valójában eléggé sokrétű – válaszolta a mágus kitérően. – Szerves részét képezik az egyszerű rúnák, a védő varázslatok, de még az olyan alapvető óvintézkedések is, mint a tiszta élelem és ivóvíz biztosítása. Higgye el, Felix, nem segítenék maguknak, ha nem hinném mélységes meggyőződéssel, hogy jó esélyük van a teljes biztonságra.

– Vagyis, ön nem tart velünk?

– Nem repülök Karag Dumig. Kislevben kiszállok.

Felix megrökönyödve meredt a férfire. Valamiért azt képzelte, hogy rajta kívül a törpék senkivel sem osztották meg titkaikat, erre tessék, kiderül, hogy Schreiber mindent tud.

– Nézze, Felix, én tudós vagyok – magyarázta a varázsló. – A kutatás az, amiben igazán otthon érzem magam. Mindent áttanulmányoztam, amit csak elő lehetett keríteni erről a témáról. Amikor tudomást szereztem arról, hogy Borek ilyen hatalmas expedíciót szervez, hamar rájöttem, hogy mire készül. Egyáltalán nem okozott meglepetést, amikor végül elmesélte a célját.

Schreiber felállt a székéből, és kijelentette: – Ha már szóba jött az a hosszú szakállú atyamester, megyek és megtárgyalok vele néhány dolgot. De remélem, lesz még alkalmunk beszélgetni, mielőtt elérjük Kislevet.

Azzal meghajolt, és elindult, de az ajtóban megfordult és visszaszólt: – Szívből örülök, hogy egy művek emberre bukkantam a fedélzeten, Felix. Már attól féltem, hogy legfeljebb a gyönyörű Ulrika kegyeinek keresésével üthetem el az időt. De a jelekből ítélve bízvást számíthatok egy-két felvilágosult beszélgetésre is!

Felix maga sem tudta biztosan, hogy miért találta annyira sértőnek a varázsló megjegyzését.

Azzal magyarázta magának, hogy talán csak elkapta a féltékenység. Aztán már csak azon tűnődött, hogy miért érezne máris ilyesmit egy nő miatt, akivel alig néhány órája találkozott?

Kislev

Thanquol gyaloghintója észak felé döcögött az Alantút tágas járataiban.

A kiterjedt föld alatti hálózatnak ez a szakasza a Világvégehegy gerince alatt vezetett, és jelenleg szinte teljesen kihalt volt. Thanquol máskor nyugtalan lett volna attól, hogy alig néhány testőr társaságában utazik ezekben a veszélyes alagutakban.

Bármelyik pillanatban orkok, goblinok vagy ami a legrosszabb, portyázó törpecsapatok támadhattak rájuk, akik folyton megpróbálták visszaszerezni ősi birtokuk egy részét.

Am a szürkelátnok pillanatnyilag túl bosszús volt ahhoz, hogy ideges legyen.

Elkeseredett dühében a farkát rágcsálta. Nemrégiben tudta meg szolgájától, Vágottnyelvűtől, hogy a léghajó elhagyta Middenheimet, és elindult északkelet felé. A siránkozó nyomorult nem derített ki az égvilágon semmit. Csak arról tudott beszámolni, hogy átrepültek valami nagy víz felett, majd újra szárazföld fölé értek, amely egyre üresebbnek és sivárabbnak tűnt. Szerencsére Thanquol tekintélyes tudással felvértezett, sokat látott skaven volt, ezért felismerte, hogy a léghajó úti célja nem lehet más, mint az emberek által Kislevnek nevezett föld.

El sem tudta képzelni, melyik ostoba törpe törné magát azért, hogy eljusson arra a barbár vidékre. Arra gondolt, hogy talán hírét vették valami nagy aranyleletnek vagy ősi kincsnek. Bár nem ismerte töviről-hegyire a törpék történelmének és életének minden mozzanatát, annyit azért tudott róluk, hogy az aranyért bármire készek. Viszont legnagyobb sajnálatára fogalma sem volt arról, hogy legvégül hol fognak kilyukadni.

Azzal is tisztában volt, hogy a léghajó jóval gyorsabban és jóval messzebbre képes repülni, semhogy üldözőbe vehetné.

A legszívesebben megparancsolta volna Lurknek, hogy valamilyen módon rontsa el, kényszerítse megállásra a hajót. Ha időt nyer, utolérheti. Ettől csupán egyetlen szempont tartotta vissza. Tekintélyes tapasztalatai szerint egy olyan tökkelütött talpnyaló, mint Lurk, okvetlenül rosszul csinálna valamit, és vagy megölnék, vagy megsemmisítené az egész léghajót is, amelynek birtoklására oly elkeseredetten vágyott.

Nem, Thanquol eldöntötte, hogy ilyen parancsot csak a legvégső esetben fog kiadni, ha már minden más próbálkozás kudarcot vallott.

Végiggondolta a lehetőségeit. Talán kapcsolatba léphetne az Idomár-klán vezéreivel.

A klán hatalmas erődítménye a Pokolkatlanban, Kislevtől északra állt, és ez volt a léghajó valószínű úti céljához legközelebb eső skavenerőd. Mert akármilyen hatalmas erőknek parancsolt, még a szürkelátnok is belátta, hogy egymagában sosem lesz képes megkaparintani a léghajót. Tisztában volt azzal, hogy támogatásra szorul, még akkor is, ha ennek elnyeréséhez alázatosan, behúzott farokkal kell a klán nagymestereinek színe elé járulnia. Azt nyomban tudta, hogy nem szabad beavatni őket tervének minden részletébe, mert esetleg maguk is rá akarják majd tenni mocskos mancsaikat a léghajóra.

És amekkora ostobák, kétségkívül kudarcot vallanak az ő lángeszű irányítása nélkül.

Végül úgy döntött, mégiscsak az lesz a legjobb, ha a lehető leggyorsabban észak felé halad, és reménykedik, hogy történik valami, ami feltartóztatja a törpék léghajóját addig, amíg ő oda nem ér. Kihajolt a hordszék ablakán, és ráförmedt a szolgáira, hogy gyorsabban kapkodják a lábukat. Azok – mesterük haragjától rettegve – megszaporázták lépteiket, közben nagyokat nyögtek a szürkelátnok és mágikus kellékeinek súlya alatt.

Felix mindig úgy gondolt Kislevre, mint a jég és a hó birodalmára, ahol sosem szűnik a tél, és ahol az emberek folyton szó'rmékbe burkolózva járnak. Mármost az alatta elterülő vidék szöges ellentétben állt ezzel az ábrándképpel. Odalent magas fűvel borított síkságok és sűrű fenyőerdők váltogatták egymást. Némi töprengés után a férfi rájött, hogy ez nem is lehet másképp, hiszen Kislev a lovasairól híres, márpedig nehéz lett volna erről elhíresülni, ha végeérhetetlen hóviharok között éltek volna.

Tisztán érezte, hogy pillanatnyilag a nap még fényesebben süt, mint a Birodalomban szokott, amiből arra a következtetésre jutott, hogy a kislevita nyár rövid, de nagyon heves. Felvetődött benne a kérdés, hogy vajon Borek szándékosan időzítette úgy az indulást, hogy még a téli viharok megérkezése előtt érjenek az északi tájakra? Már nem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy igen. A leleményesen megszervezett, komoly tapasztalatokra alapozott expedíció igencsak messze esett a Gotrekkel való, véletlenszerű vándorlásuktól. Bolyongásaik során egész egyszerűen arra mentek, amerre éppen kedvük szottyant, és akármi történt, csak azok az eszközök álltak a rendelkezésükre, amelyek történetesen náluk voltak. Ehhez képest Felix most azzal szembesült, hogy nem ez a törpenép jellegzetes viselkedése, leszámítva persze a trollvadászokat.

Megpillantott egy menekülő rénszarvascsordát. Az állatok a léghajó hatalmas árnyékától riadtak meg, amikor az rájuk borult. A bokrok közül vadászok bukkantak fel.

Kezüket sorban a homlokuk elé emelték, hogy védjék szemüket a napsugaraktól, és tátott szájjal, ámulva nézték a felettük áthaladó hajót. Egyikük, aki vagy bátrabb, vagy éppenséggel rémültebb volt társainál, teljes erejéből felfelé hajította dárdáját. A fegyver természetesen meg sem közelítette a léghajót, hanem ívelt pályáját befutva, belefúródott a füves talajba.

Nem véletlenül repültek a felhők alatt. Valamennyi ablakból őrszemek kémlelték a tájat. Közeledtek állomáshelyük felé, és Makaisson elrendelte, hogy mindenki tartsa nyitva a szemét, és keresse Ulrika apjának udvarházát. A főgépész nem tudta pontosan betájolni a célt, ezért csupán annak közelébe jutottak. Át kellett kutatniuk a környéket, hogy megtalálják azt a helyet, ahol még egyszer, utoljára leszállhatnak, mielőtt belevetik magukat a Káoszpusztákba.

Mindeddig nem láttak mást, csak néhány kóborló vadászt, továbbá egy különös, fallal övezett falut. A parasztházak fűvel borított tetőinek lyukaiból füstkígyók kúsztak fel az égre, melyek ritkás felhővé álltak össze a település felett. A hatalmas jármű láttán a parasztok eldobálták szerszámaikat, és a védőfalak mögé menekültek. Kétségkívül azt hitték, hogy a léghajó a Káosz egy eddig nem látott megjelenési formája, és azért jött, hogy feldúlja az életüket.

– Ott van! – hallotta a főgépész Ulrika lelkes kiáltását.

A nő a messzeségbe mutatott. Egy távoli, komor hegy árnyékba boruló lábánál apró pont sötétlett. Makaisson igazított egy keveset a kormányon, és a léghajó orra az Ulrika által jelzett irányba fordult. A főgépész ekkor előretolta a magasságszabályzó kart, és a hajó süllyedni kezdett. A közeledtükre – nagy szárnycsattogás kíséretében – madárraj röppent fel a magas fűből. Ahogy egyre jobban megközelítették a hegyet, Felix az Ulrika által mutatott irányba tekintett. A távolból lassan kibontakozott a vár. A férfi legnagyobb meglepetésére az udvarház mellett, a masszív védőfalakon belül, magas torony tört az ég felé – a léghajó hangárjánál látott acélszörnyeteg valamelyest kicsinyített, fagerendákból ácsolt mása.

*

Ulrika apja hatalmas termetű volt. Magassága egy fejjel meghaladta még Felixét is, és olyan testes volt, akár egy medve. Az állán hosszú, fehér szakáll lengedezett. Fejét majdnem teljesen kopaszra borotválta, csupán a feje búbján hagyott meg egy kerek kontyot. Ugyanolyan meghökkentően kék szeme volt, mint a lányának, viszont erős, hatalmas fogai erősen megsárgultak. Vastag bőrből szabott ujjast, és durva szövetből készült, buggyos nadrágot viselt, lábaira magas szárú, bőr lovaglócsizmát húzott. Vastag bőrövén egy hosszú és egy rövidebb kard himbálózott. Nyakában vagy tucatnyi, vasláncra fűzött amulett csilingelt.

A bojár döngő léptekkel odaballagott a kikötőtorony lábazatánál várakozó törpékhez.

A háta mögött harcosok sora közeledett, akik fegyvereiket szertartásos üdvözlésre emelték. A férfi egyenesen Ulrikához ment. Először hatalmas mellkasához szorította, majd a levegőbe rántotta, és újra meg újra megpördült vele, mintha még mindig kislány volna.

– Üdvözöllek idehaza, szívem leánya! – mennydörögte boldogan az uraság.

– Jó, hogy újra itthon vagyok, atyám. Most pedig tegyél le, és üdvözöld a vendégeket!

Az idős férfi öblös kacagása végighullámzott várának udvarán. Elengedte Ulrikát, és odadübörgött a léghajó mozdulatlanul várakozó legénységéhez. Megállt a törpék előtt, de őket már nem ölelte a keblére. Ehelyett a törpék udvariassági formulái szerint, korához és termetéhez képest meglepő hajlékonysággal mélyen meghajolt.

– Villaszakállú Borek – bömbölte a kontyos óriás – , örülök, hogy viszontlátlak!

Szívből remélem, hogy megtaláljátok mindazt, amit kerestek!

– Én is bízom benne – válaszolta az agg törpe, és ő is meghajtotta a derekát.

– És téged is üdvözöllek, Gotrek Gurnisson! – folytatta a sort a bojár. – Régen tisztelted meg a házamat! Örömmel látom, hogy továbbra is cipeled azt a fejszét.

– Én is örülök, hogy újra láthatom, Iván Mikelovics Sztragov – felelte Gotrek, a legkevésbé mogorva modorában. Felix úgy látta, hogy a trollvadász szinte örül a kislevitának.

– És ez meg ki lenne? – hördült fel ekkor a bojár. – Csak nem Orrharapó Snorri!?

Azonnal gondoskodom róla, hogy egy egész vödör vodka várjon az asztalnál!

– Snorri jó ötletnek tartja – dünnyögte Snorri elégedetten. A törpék sorban köszöntek és bemutatkoztak, majd Ulrika odavezette az apját Felixhez és a varázslóhoz.

– És atyám, ez az úr Felix Jaeger, Altdorf városából.

– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Felix, és a jobbját nyújtotta. Sztragov ügyet sem vetett a férfi kezére, hanem fölé tornyosult, szorosan magához ölelte, és cuppanós csókot nyomott mindkét arcára.

– Üdvözöllek, üdvözöllek! – bömbölte a fülébe, amivel kis híján megsüketítette az emberifjoncot.

Mielőtt Felix válaszolhatott volna, a bojár ledobta, elfordult tőle, és ugyanezt végigcsinálta Schreiberrel is.

– Köszönöm ezt a lelkes köszöntést, jó uram – zihálta a varázsló, amikor levegőhöz jutott.

Felix csodálkozva hordozta végig tekintetét a katonákon, akik időközben két oszlopba rendeződtek, így sorfalat álltak egészen a kúria bejáratáig. A harcosok láttán bárki felmérhette, hogy bár Iván Sztragov úgy néz ki és úgy is viselkedik, mint egy barbár, kétségkívül hatalmas hadúr a saját földjén. Legalább száz dzsidása állt díszőrséget.

Valamennyien komor képet vágtak. A szemük jegesen csillogott, és lerítt róluk, hogy értenek a törpéktől kapott fegyverek forgatásához. Felix még a léghajón megtudta Ulrikától, hogy összesen mintegy ezer tüzes vérű lovas esküdött hűséget az apjának.

A Határvidék Bojárja szemlátomást fontos posztot töltött be. Ez nem is lehetett másképp, mivel ő parancsolt a Káosz elleni védelem első vonalának.

– Most pedig együnk – mennydörögte Sztragov – , és persze, igyunk!

*

Hatalmas asztalokat állítottak fel a várudvaron. A környékbeli kisebb-nagyobb méltóságok meghívást kaptak, hogy ünnepelhessenek, és ők is megcsodálhassák a léghajót.

A kőpadlóba mélyedő gödrökben tüzek lobogtak, melyek felett egész rénszarvasok forogtak erős acél nyársakon. A tálakra vaskos fekete kenyereket és hatalmas sajtokat halmoztak. A tányérok mellett tüzes, Snorri által vodkaként azonosított szeszesitallal teli üvegek álltak. A bojár ígéretének megfelelően Snorri egy egész vödörrel kapott ebből az italból.

Felix a helyiek példáját követve, egyetlen hajtással kiürítette a poharát. Rögtön meg is bánta, mert úgy érezte, mintha olvadt vasat ivott volna. A savként maró folyadék lángra lobbantotta a torkát, de feljutott az orrába is, és könnyeket csalt a szemébe.

Nem mert kilélegzeni, mert attól félt, hogy tüzet okádik, és minden erejével visszafogta magát, nehogy elkezdjen köpködni. Az efféle viselkedést aligha nézték volna jó szemmel az itteniek. Szívből örült, hogy így tett, mert arra lett figyelmes, hogy mindenki őt nézi. Arra voltak kíváncsiak, mit szól az italhoz.

– Úgy iszik, mint egy vérbeli dzsidás – bődült el Sztragov, és az asztalnál ülők koccintottak egyetértésük jeléül. A házigazda rászólt a vendégekre, hogy mindenki töltse tele a poharát, majd ismét nagyot kiáltott: – Most igyunk Felix Jaegerre, aki szövetségeseink földjéről, a Birodalomból érkezett!

Ezek után Felix természetesen nem tehetett mást, mint hogy szólásra emelkedett, és pohárköszöntőt mondott a saját, illetve Kislev népe közötti barátságra. A törpéknek sem kellett sok, boldogan csatlakoztak. Felix úgy érezte, hogy valami kellemes, meleg csomó telepszik meg a gyomrában, és az ujjvégei fokozatosan elzsibbadnak. Minél többet ivott a vodkából, annál könnyebben nyelte, és hamarosan enyhülni kezdett a torkát mardosó lángolás.

A vendégsereg irgalmatlan mennyiségű ételt fogyasztott. Egymást követték a pohárköszöntők.

A szívélyes fogadtatást és a régi barátságokat méltató beszédek hangzottak el, amíg rájuk nem telepedett az este. Felix valahol a délután folyamán elvesztette a fonalat. A vodka áldásos hatása miatt erősen szédült, és egyfajta sűrű ködön keresztül szemlélte a világot. Azt érezte még valahogy, hogy túl sokat evett és túl sokat ivott. Kicsivel később bekapcsolódott az általános éneklésbe, és teli torokból harsogta a helyi dalokat, amelyeket nem ismert, és amelyekből egyetlen kukkot sem értett. Valamikor az este folyamán táncolt Ulrikával, majd a lány továbbpördült, és a varázslóval is lejtett egyet. Felix arra még emlékezett, hogy röviddel ezután elhagyta a várudvart, és az istállók árnyainak jótékony sötétjében megszabadult mindentől, ami a gyomrát háborgatta.

Ami viszont ezután történt, az teljességgel kiesett az emlékezetéből. Az átkozott vodka mindent kimosott az agyából.

*

Felix a másnap reggeli ébredés után úgy érezte magát, mintha képen rúgta volna egy ló. Felvetődött benne, hogy talán így is történt, és sietve körbetapogatta az arcát, de nem talált sebeket. Körülnézett a szobában, és meglátta, hogy a padló nem egyéb, mint keményre döngölt föld. Matracát szalmával tömték keményre. Moccant egyet és megérezte, hogy mialatt aludt, valaki rádobott egy takarót.

Mialatt dülöngélve talpra állt, azon tűnődött, hogy vajon csak a képzelete játszik-e vele, vagy az este folyamán tényleg kihívta Orrharapó Snorrit egy birkózásra. Halvány emlékei voltak erről a dologról, de persze az is megeshetett, hogy csupán álmodta.

Mindenesetre az ízületei kegyetlenül hasogattak, mintha valóban beszállt volna egy ilyen őrült versengésbe. Felix úgy vélte, ez a legrosszabb egy alapos berúgásban. Az ember másnap sosem emlékszik arra, hogy mit mondott, mit csinált, kit sértett meg, és kihez intézett eszelős kihívásokat. Aki részeg, az nem beszámítható, mert úgy viselkedik, mint akinek elment az esze. Eltöprengett azon, hogy vajon igaza van-e a Birodalom józan mértéktartást hirdető kultuszainak, amikor azt állítják, hogy az alkohol a Káosz Sötét Erőinek ajándéka, és azért adták, hogy megőrjítsék vele az embereket. Fáradtan legyintett, csak úgy magának. Pillanatnyilag ez sem érdekeltc. Azt viszont egészen biztosan tudta, hogy soha, de soha többé nem fog inni egyetlen korty alkoholt sem.

Valaki bekopogott a szobája ajtaján. Felix kinyitotta, és pislogva meredt a vakító verőfénybe.

– Bámulatos – jegyezte meg Ulrika köszönés helyett – , máris felkelt. Tekintetbe véve, hogy mennyi vodkát fogyasztott éjszaka, nem hittem volna, hogy egykettőre talpra áll.

– Ez lenne bámulatos?

– Mindannyiunkat lenyűgözött – vallotta be a nő. – Különösen azzal, amikor felmászott a léghajó kikötőtornyának csúcsára, és ott elszavalta az egyik költeményét!

– Tessék…?

– Csak tréfáltam. Csupán annyi igaz, hogy felmászott a toronyra. A legtöbben azt hitték, hogy lezuhan és a nyakát szegi, de szerencsére nem így történt…

– Azt akarja mondani, hogy megmásztam a kikötőtornyot? – Felix térde megrogyott egy kissé.

– Persze, hát nem emlékszik? – válaszolta könnyed, csevegő hangnemben Ulrika. – Egy egész aranyba fogadott Orrharapó Snorrival. Először úgy volt, hogy bekötött szemmel vág neki, de Snorri kijelentette, hogy az azért mégsem sportszerű vele szemben, mert úgy magának megvan az az előnye, hogy nem látja a földet, és akkor nem retteg annyira. De ez már azután történt, hogy nyert magától egy ezüstöt birkózásban.

Felix felnyögött.

– Ulrika, árulja el, hogy milyen őrültségeket csináltam még? – kérdezte kétségbeesetten.

– Hát, amikor táncoltunk, a fülembe súgta, hogy én vagyok a legszebb nő, akit valaha látott – felelte a nő, kacéran mosolyogva.

– Tessék? Bocsásson meg, kérem.

– Ugyan, nagyon is jólesett.

Felix érezte, hogy nyakig vörösödik. Már az is kínos, hogy bókokat suttogott egy gyönyörű nőnek. Ennél már csak az kínosabb, hogy nem is emlékszik rá.

– Valami más?

– Nem elég ennyi, egyetlen éjszakára? – kérdezte Ulrika mosolyogva.

– De, azt hiszem. – Felix lemondóan legyintett.

– Akkor, készen áll a lovaglásra?

– Parancsol?

– Éjszaka azt mesélte, hogy milyen pompás lovas, és megbeszéltük, hogy ma reggel kilovagol velem. Felajánlottam, hogy körbeviszem a birtokon. Éjszaka nagyon lelkesedett az ötletért!

Felix el tudta képzelni, hogy teljesen elázva mennyire lelkesedhetett, amikor Ulrika felvetette, hogy megmutatja neki az apja disznóólait. Bizonyára jobban, mint a jelenlegi állapotában. A másnaposságának köszönhetően még Ulrika Magdo-vánál is jobban vonzotta egy kiadós alvás lehetősége.

– Már alig várom, hogy lóháton lássam – ütötte tovább a vasat a nő – , biztosan lenyűgöző látványt nyújt.

– Lehet, hogy kissé túloztam a lovaglótudományomat illetően…

– Tud lovagolni?

– Izé… igen.

– Az este kijelentette, hogy ugyanolyan jól lovagol, mint bármelyik kislevita.

Felix felnyögött. Hát démon költözött a nyelvébe attól a nyavalyás vodkától?

Sigmar lelkére, miket mondott még? És mi a búbánatért ivott annyit?

– Tehát, mehetünk?

Felix biccentett, majd annyi türelmet kért, hogy megmosakodhasson.

Néhány perccel később kilépett az udvarra. Orrharapó Snorri még mindig az asztal mellett tartózkodott. Pontosabban alatta hevert, fején a nevezetes vödörrel. Gotrek az egyik parázsló tűz mellett aludt; álmában is a melléhez szorította fejszéjét. Felix odaballagott a nyomókúthoz, aládugta fejét, és lenyomta a kart. Amikor a jéghideg víz a tarkójára zúdult, úgy erezte magát, mintha ostorral végigvágtak volna a hátán. Fújtatott és köpködött, de egyre csak nyomta a kart, mert azt remélte, hogy elűzheti a másnaposságát, ha még annál is nagyobb fájdalmat okoz magának.

Valóban ilyeneket mondott és csinált, vagy Ulrika Magdova csak ugratta? Azt könnyen el tudta képzelni, hogy dicsérte a nő szépségét. Hiszen éppen elégszer gondolt erre az elmúlt napok folyamán. Azt is tudta, hogy mennyire szabadosan forog a nyelve, ha ittas. Az viszont nem történhetett meg, hogy felmászott a kikötőtoronyra, ha egyszer olyan részeg volt, hogy nem emlékszik rá. Végül eldöntötte magában, hogy ez biztosan nem igaz. Ulrika csak ugratta.

Snorri közben levette fejéről a vödröt, és bambán méregette Felixet, aki felé fordult.

– Szóval, van az az arany, amivel Snorri tartozik neked – recsegte kábán a trollvadász.

– Tessék? – kérdezte Felix rosszat sejtve.

– Snorri meg fogja adni, amikor visszatérünk a Káoszpusztákról!

– Nem bánom – válaszolta zavartan az emberifjonc, és elsietett az istállók felé.

*

Felix hátradőlt a nyeregben, és végzett néhány fejkörzést, hogy enyhítse nyakának merevségét. Körülnézett a dombtetőről, majd tekintete a síkságot átszelő patakon állapodott meg. Környékén a talaj elmocsarasodott. A nádasok felett élénk színű madarak röpködtek. Látni vélt néhány békát, amint fejest ugranak a vízbe. Szitakötők röpködtek az arca előtt, illetve más rovarok is, amelyeket nem ismert. Néhányuk testét fémes színben játszó páncél borította, és sokkal látványosabbak voltak azoknál a bogaraknál, amelyekkel idáig találkozott. Sejtette, hogy ez a jelenség a Káoszpuszták közelségének egyik bizonyítéka lehet.

Ulrikára pillantott és elmosolyodott. Végre boldogság töltötte el amiatt, mert itt lehet, kettesben vele. A lovaglás először a kínzás egyik különösen kimódolt formájának tűnt, mert a ló mozgásának jóvoltából felfordult a gyomra, és erős hányinger tört rá.