TIZENNEGYEDIK FEJEZET

KALIFORNIAI ÁLOM

 

Kevés hely ér fel a Santa Barbara-i partokkal. Az út egyik oldalát villák szegélyezik, míg a másik meredeken szakad le az óceánt kísérő sziklafalba. Letekert ablakkal hajtottam Blake-hez, mélyeket lélegeztem a sós tengeri levegőből. Az ikrek szerint Kaidan sok hétvégét Blake-nél töltött. Jó lett volna, ha ott találom – és erre meg is volt az esély, mivel szombat volt –, mert akkor mind a kettejükkel egyszerre közölhetem a hírt. Már csak néhány kilométer volt hátra.

Megtapogattam a gyomromat, mivel sajgott az izgalomtól.

Meleg szél borzolgatta a hajamat a vállamon, miközben beálltam egy kis szörfszaküzlet elé, egy körhinta szomszédságában. Nem hoztam magammal fürdőruhát; nem gondoltam arra, hogy az óceánban is megmártózhatnék. Most azonban a víz illata és a fehéren világító homok arra sarkallt, hogy beszerezzek egyet. Elkelhet még. Az sem lehetetlen, hogy maradok egy kicsit, fordult meg a fejemben.

A pult mögött álló hosszú hajú srác mosolyogva fogadott, mikor beléptem az üzletbe. Beach Boys számok kíséretében találtam rá a falra, ahol a fürdőruhák sorakoztak. Hamar leszűkítettem a szóba jöhető fazonok listáját kettőre: egy csini, rózsaszínű tankinire és egy szexisebb, fehér, nyakbakötős bikinire, amelyet kis fodor díszített a szegélyén. Kaidan képe merült fel emlékezetemben, a fehéret kaptam hát fel. Vettem még egy ezüst és rózsaszín összeállítású szörfölő sortot hozzáillő testhezálló trikóval meg egy napszemüveget. Az árat meg sem nézve mindet a pultra halmoztam, és elővettem apu hitelkártyáját, még mielőtt meggondolnám magam, hogy ezt a zsebkendőnyi bikinit mégse veszem meg.

Az üzlet mosdójában magamra vettem a fürdőrucit. Vérbeli kaliforniai csajként másztam vissza a kocsimba az utolsó útszakaszra, csak épp nem voltam olyan csábosan lesülve, mint ők. Számos csicsás villa előtt haladtam már el, ezért csöppet sem voltam meglepve, amikor egy kanyar után a nyitott biztonsági kapun áthajtva megpillantottam Blake sziklafalba épített kéróját.

Hú, az áldóját! – hüledeztem.

Libabőrös lett a hátam, mikor Kaidan sportkocsiját is megláttam; ugyanaz volt, amelyikkel átkeltünk a fél országon. Többajtós garázs előtt parkolt le egy csomó menő márka társaságában. Én is leparkoltam, és néhány percig még a kocsiban maradtam. Túl ideges voltam ahhoz, hogy kiterjesszem a hallásomat. Fülemben különben is vadul zubogott a vér.

Ezek a srácok közel állnak hozzád Anna, biztattam magam. Nincs mitől félned. Csak menj közéjük, és közöld velük a próféciát! Nem kell jelenetekre számítanod.

Nagy levegőt vettem, majd előreküldtem hallásomat a villába, végig a néma helyiségeken. Aztán kiszálltam a kocsiból, és kinyújtóztattam a karomat. Meleg volt, de nem párás meleg; könnyű szellő tette elviselhetővé. Vállamra vetettem a hátizsákom, majd felmentem a kőlépcsőn a házat körülfogó ponyvatetőhöz. A járda nyitott kapuhoz vezetett. Még ezek a külső falak is aprólékos terv szerint készültek: tökéletesen elhelyezett terméskövek és virágzó futónövények gondoskodtak a harmonikus látványról. Mindez maga volt a tökély.

A hullámok moraja és a távoli hangok felhangosodtak, ahogy befordultam a sarkon, és megborzongtam a meleg széllegyintésétől. A járda hatalmas, háromszintes teraszra vitt. Megtorpantam, úgy vettem szemügyre a fényűző úszómedencét, amihez kanyargó vízi csúszda is csatlakozott. De volt ott vízesés, trambulin, kis ponyvatetős bungaló és elkerített öltöző is. Eggyel lejjebb görkoris rámpa, röplabdapálya és lópatkódobáló szolgálta a szórakozást. A környező egzotikus növényzet sűrű, zöld levélzete és tarka virágai fűszeres illatokkal hódítottak. Hát ez a kégli tök méltó volt az Irigység hercegéhez!

Kiálltam a legfelső terasz szélére, és elállt a lélegzetem. Mert lent, a hullámok között és a homokon minimum egy tucat srácot láttam. Egyikük félpucéron feszített a szörfdeszkáján a hullámverésben. Négy teljes másodpercig bírta, aztán egy hullám felborította.

Kaidan volt az!

Erősen megmarkoltam a napmeleg korlátot. Blake és egy másik srác rövid ujjú búvárruhában távolabb ült a szörfdeszkáján, arrafelé nyugodtabb volt a hullámverés. Blake jót röhögött Kaidan balszerencséjén.

Ő a maga részéről felállt, és megrázta víztől csöpögő séróját, ami hosszabb volt, mint néhány hónappal korábban. Több srác összeverte vele az öklét. Kai kicaplatott a homokra, ledobta a szörfdeszkát, és ráült. Nézte, hogyan hangolódik rá Blake az egyik hullámra, hogyan evez ki hozzá, majd lovagolja meg hibátlanul. Később, mikor a homokon találkoztak, Blake mondhatott valamit Kaidannak, mert ő meg elkapta a térdénél fogva. A homokba fordulva birkóztak, a többiek hujjogatása és éljenzése közepette. A srácok már csak ilyenek. Még ekkora távolságból is átragadt rám a jókedvük.

Blake vett észre elsőnek. Kezét szeme elé ernyőzve nézett fel rám, aztán megbökte Kaidan könyökét. Mindhárman totál lebénultunk. Tiszta ideg voltam. Integetni kezdtem nekik a távolból.

Kezdődik, gondoltam.

A szörfdeszkákat a csillogó fövenyen hagyva az egész bagázs felcaplatott egy meredek ösvényen, a domboldalba vágott falépcső fokain. Az ösvény kiugró szirtek között vezetett fel a házhoz.

Emlékeztettem magam, hogy mélyeket kell lélegeznem, talán ettől lenyugszom: belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés.

Blake felért a felső teraszra, ahol átugrott több nyugágyat, és nekem rontott. Csaknem a szuszt is kiszorította belőlem, olyan hevesen szorongatott. A búvárruhája még csöpögött, de nem csináltam belőle ügyet. Elhúzódott, szemügyre vett, majd hosszan füttyentett.

– A mindenit, te lány! De jól nézel ki!

– Te is – mondtam.

Blake sérója több centi hosszú volt, ébenfekete és egyenes szálú. Kerek filippinó arcát aranybarnára sütötte a nap, szemöldökén ezüst szegecs csillogott.

Zavartan toporogtam a lesült, víztől csöpögő kaliforniai srácok hordájától körülvéve. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy Veronica bizonyára a nyálát csorgatná tőlük. Én rájuk nézni is alig mertem. Vajon hol van Kaidan a strandfiúknak ebben a dögös gyülekezetében? – gondoltam.

– Hű, de cuki falat! – morogta valaki a hátam mögött. – Jól jön egy kis változatosság a sok zsíros popó után.

– Dugulj el, cimbora! – torkollta le Blake. – Ez a csaj túl jó hozzád. Több srác felröhögött. Újabban nem viselkedtem félszegen a gimis srácokkal, de ennyi ismeretlen egy rakáson nekem is sok volt.

Reméltem, hogy Blake helyre teszi őket.

– Menjetek a dolgotokra, hadd csevegjek el egy régi baráttal –küldte el őket a francba, és átkarolt.

Egyik srác felnyögött, de aztán egyenként elbúcsúztak, kezet fogtak, és hátba veregették egymást. Közben lapos pillantásokat küldtek felém. Blake otthagyott, hogy kikísérje őket. Végre magamhoz tértem annyira, hogy körülnézzek. Kaidant pillantottam meg; a korlátnak támaszkodott a közelben, és kinézett az óceánra.

A legszívesebben ott helyben lefényképeztem volna. Hosszú barnahajában most homokszemcsék csillogtak. Fürtjei az arcába hulltak, eltakarva észvesztő, markáns arcvonásait. Összeszedtem minden bátorságom, és odamentem hozzá. Megálltam a korlátnál, pár lépésre tőle.

Romantikus, békés kép tárult a szemem elé.

Elképzeltem, amint Kaidan kézen fog, és levezet a homokfövenyre, be a hullámverésbe. Ott a karjába kap. Nem húzom le a karját, hiszen feltart a víz. Aztán sós ízű csók következne.

Blake érkezett futólépésben. Hunyorogva tértem magamhoz éber álmodozásomból.

– Hová tetted a fiúd? – kérdezte Kaidan.

Durva, recsegő volt a hangja. Most fordult végre felém. Tekintete úgy sújtott le rám, mint egy kalapács; úgy megijesztett, hogy felelni sem bírtam.

– Csodálom, hogy lekopott végre rólad. – Megsajdult a szívem ettől a rideg hangtól. – Azt hittem, Belial és Alocer mostanra elrendezte az egybekeléseteket, és egy fészekalja lelencet fogadtatok örökbe.

Blake idegesen felnevetett, mintha ami elhangzott, csak poén lenne. Én azonban tudtam, mi az ábra. Felment bennem a pumpa. Ha hibás voltam is abban a smárban, Kaidan sem volt ártatlan. Épp eleget szívatott addig is, és nem voltam hajlandó többé a lábtörlője lenni.

Megsemmisítő pillantást készültem rá vetni, de amikor szembefordult velem, a lélegzetem is elállt attól, hogy miféle testben folytatódik markáns feje. Tekintetem végigsiklott karja, mellkasa és hasa feszes izmain. Nem mindennapi látvány volt! Vajon minden idejét az edzőteremben tölthette újabban? Legalábbis erről tanúskodtak kőkemény hasizmai. Nem szoktam elájulni az izmos srácoktól, de mindez tagadhatatlanul jól illett Kaidan magas termetéhez. Nagyot nyeltem, és az arcába néztem. Ő türelmesen várta, hogy leltárba vegyem.

Megköszörültem a torkom, és keresztbe fontam a karomat.

– Kope és én soha nem leszünk álompár – szögeztem le a miheztartás végett. – Barátok vagyunk. Szigorúan csak barátok.

Kaidan álla hangtalanul mozgott vagy egy percig, miközben a hallottakon rágódott.

– És minden barátoddal smárolni szoktál?

Csak lassan a testtel! – intettem magam.

– Ööö – mutatott magára Blake. – Futok egyet, aztán lezuhanyozom. Ti addig csak beszélgessetek.

És már ott sem volt.

Kaidan és én farkasszemet néztünk egymással, hogy majd belevakultam. Láthatóan berágott rám, amitől meg nekem ment fel a pumpám.

Blake csillapító jelenléte nélkül még tovább nyúlt a csönd kettőnk között. Mit mondhatnék, hogy helyrehozzam ezt?

Pont azzal a sráccal smároltam, akire Kaidan mindig is féltékeny volt.

– Nem én akartam, Kai. Csak akkor…

– Kímélj meg a részletektől, légyszi!

A nádfödeles bungaló előtti nyílt térséghez sétált. Kivett egy doboz sört a hűtőből, kinyitotta, és meghúzta. Igyekeztem nem arra gondolni, milyen jól jönne nekem is egy pofa jégbehűtött sör. Odamentem hozzá.

– Kaidan! – Akár szellemlény is lehettem volna, mert elfordult tőlem, mintha ott sem lennék. – Ide hallgass!

Megérintettem a karját, de elhúzta tőlem, és úgy nézett rám, mint aki megtiltja, hogy ezt megismételjem. Elszorult a gyomrom.

Ebben a pillanatban komolyan úgy hittem, hogy köztünk egyszer és mindenkorra vége mindennek. Korábban ugyanis soha nem nézett rám ilyen zordul.

– Az egész Kope miatt van? Úgy viselkedsz, mintha – felém fordult, a folytatást várva –, mintha megcsaltalak volna vagy mi.

Alig ejtettem ki e szavakat, ellágyult az arca. Ekkor értettem meg, hogyan érez igazán. Az fáj neki, hogy elfelejtettem. Csalódott bennem. Holott ő dobott engem. Ő etetett azzal, hogy lépjek tovább. Kope-nak is engedélyt adott, hogy rám startoljon. Mindeközben egyetlen szavát sem gondolta komolyan. Ez azonban nem az én hibám volt.

Kiitta a sörét, aztán a levegőbe hajította a dobozt, majd elkapta. A maradék sör kispriccelt, én is kaptam belőle.

Letöröltem a karomról. Kezdett elegem lenni ebből.

– Nincs jogod arra, hogy most duzzogj – mondtam. – Hallottam mit beszéltél Kope-pal telefonon.

Szárazon felnevetett, és még magasabbra hajította a dobozt.

– Ezek csak szavak voltak – mondta.

Elfogott a méreg ekkora igazságtalanságtól.

– A szavak nagyon hatásosak tudnak lenni, Kai, ahogyan a hiányuk is! Nem voltál hajlandó szóba állni velem. Azt sem tudtam, mit gondoljak minderről! Aztán amiket Kope-nak mondtál! Mégis hogy éreztem volna magam ezek után?

Továbbra is a sörös dobozra fordította minden figyelmét.

– Semmi nem lökhetett volna a karjába abból, amit mondtam, ha nem kívánkoztál volna oda.

– Na, igen. Egyetlen meggondolatlan, hülye pillanat volt az egész, de egyáltalán nem terveztem el előre. És nem is élveztem, ha tudni akarod.

Kaidan felmordult.

– Talán a fiúd, ez a Kope, kijött a gyakorlatból. Noha ez-az a vérében lehet.

– Oké – csaptam mindkét kezemmel az oldalamra. – Igazságtalan vagy. De még beszédem van veletek, ha Blake visszajön.

Dúlva-fúlva megindultam a medence felé. Utánam jött.

– Ez az egész sorsszerű volt – mondta a hátam mögött.

Uh, kezdett sok lenni a jóból.

Feléje pördültem a szandálomban, épp amikor újabb zsonglőrmutatvánnyal próbálkozott.

– Sorsszerű? Mint te meg az az Anna nevű liba, akivel együtt lógsz?

Kaidan most nagyon elhallgatott. Nem kapta el a dobozt, mikor az a kezébe hullott, holott érte nyúlt. Csörömpölve gördült végig a teraszon.

– Basszus! – suttogta, és lehajolt, hogy megállítsa.

Kihasználtam az alkalmat, hogy az észérveket félretéve újra felmérjem megújult testét. Mindig is markánsabbak voltak az arcvonásai és magabiztosabb a testtartása, mint más, általam ismert srácoké, de most nem győztem álmélkodni, mennyire megváltozott. A korábbi inas, fiús külső már csak az emlékeimben élt. Felkémlelt a házra.

– Tudom, hogy végeztél odabent, Blake. Akár elő is jöhetnél. Hatalmasat sóhajtottam.

Blake lejtett végig a teraszon csípőre szabott görkoris sortban és strandpapucsban. Az ing hiánya láthatóan kötelező viselet volt Kaliforniában. Jobb szerettem volna, ha rendesen felöltöznek, úgy jobban tudtam volna a próféciára koncentrálni. Blake odajött hozzánk a medence mellé.

– Szóval… vége a szerelmesek civódásának? – kérdezte a sarkán himbálózva.

– Nem vagyunk szerelmesek – mondtuk egyszerre.

– És mi az akadálya, hogy azok legyetek? – mosolyodott el Blake.

– Egy teljes óceán, haver. Huh! – pillantott rám Kaidan. – Meg vagy te zakkanva, baszd meg!

– Baszd meg te! – vigyorodott el Blake. – És te vagy megzakkanva!

Lopva rám sandított, mit szólok mindehhez; ha lehetett volna tekintettel ölni, hát megteszem.

Szája elé kapta a kezét, majd nevetve Kaidan karjába öklözött.

– Nem megmondtam, haver? Gingernek igaza volt, Anna nem tűri a mocskos beszédet.

A fejemet csóválva néztem rájuk. Túl megalázó volt ez ahhoz, hogy tiltakozzam.

– Kislány, csak szólnod kell, és McParázna úr a legmocskosabb trágárságokat súgja a füledbe.

Kaidan elvigyorodott. Az erotikus kisugárzás olyan elemi erővel áradt róla, ahogy alattunk az óceán hullámai hömpölyögtek.

– Nem csípem a műmájerkedést! – mondtam, a felháborodástól remegve, és egyenesen Kaidannak címezve a mondatot.

Jó, ő nem tehetett róla, hiszen ez nem az ő húzása volt. De hát nagyon magam alatt voltam. Ha ez így megy tovább kettőnk között, nem tudok majd vele szót érteni. Bántott a dolog, tök igazságtalannak éreztem.

– Ha hajlandóak vagytok leülni és befogni a szátokat, srácok, akkor elmondom, miért jöttem. Mellesleg, mással szórakozzatok, ne velem!

Mindketten eltüntették arcukról a vigyort. Magamhoz húztam egy kipárnázott kerti széket, és leültem. Ők is odahozták a székeiket. Ahogy belekezdtem a mondókámba, lassan elenyészett a mérgem, hiszen nem akármilyen hajdani és eljövendő csodákról beszéltem. A próféciával kezdtem, azzal, hogyan leszek valamiként eszköz a sors kezében, hogy kiűzzük a Földről a démonokat, esélyt adva ezzel lelkeiknek, hogy visszatérjenek a mennybe. A srácok tátott szájjal hallgattak, mintha glória ragyogna a fejem felett. Kaidan minden korábbi tüskéssége semmivé foszlott.

Aztán beszámoltam eddigi útjaimról. Közben vigyáztam, nehogy megemlítsem Kopanót. Ehelyett Zaniára koncentráltam Szíriában és Flynnre Ausztráliában. Miután befejeztem, Kaidan és Blake töprengve összenézett. Átálltak üzleti üzemmódra, és ehhez minden korábbi sérelmüket félretették.

– Mit gondolsz, mit lép erre a faterod? – fordult most hozzá Blake.

Kaidan a fejét csóválta.

– Én is ugyanezen agyalok. A te apádról még el tudom képzelni, hogy a fény felé fordul, de Pharzuph nem az a fajta.

– És mit kell tennünk, hogy ez elkövetkezzen? – tudakolta Blake.

– Őszintén szólva gőzöm sincs róla – feleltem. – Nem kilincselhetem végig a hercegeket. Úgyse válna be.

– Nem, az tuti, hogy nem – helyeselt Kaidan. – Amúgy is állandóan ott lógnak a nyakukban a suttogók. Különben meg, hacsak nem az Úr saját kezűleg rángatja el innen a lelkeiket, ugyan mi tartja vissza őket attól, hogy újabb földi halandókat szálljanak meg, és kicsináljanak téged? Riasztanák is egymást, hacsak te nem nyírod ki őket egyenként a Karddal. Össze kéne hívnod őket, mondjuk egy csúcstalálkozó alkalmával.

– Igen, de nem szokták az óriásokat is odaengedni, hacsak nem akarnak kinyuvasztani valakit közülünk – vélte Blake.

– Na és. Majd megjelenünk hívatlanul – vont vállat Kaidan.

– Egyelőre a szövetségesek sorait bővítgetjük – mondtam. – Nem kell semmit elkapkodnunk. Gondolom, ha eljön az ideje, lesz majd valamiféle fordulat, ami elindítja ezt az egészet.

A lehetőségeinken agyaltunk. Kaidan mintha megszűnt volna létezni, totál elmerült gondolataiban.

Éltem az alkalommal, hogy észrevétlenül lelépjek. Inkább békével távozzak, gondoltam, mint egy újabb veszekedés közepén. Tudtam, hogy amint ismét személyes vizekre eveznék Kaidannal, újra csak összekapnánk. Sok ez neki, nem bír el többet. Eltöltött a veszteség érzése.

Felálltam. Mindketten felkapták a fejüket, mintha álomból ébredtek volna.

– Hová mész? – kérdezte Blake.

– Haza. Elmondtam, amiért jöttem. De… jó volt benneteket látni, srácok!

Nem akartam búcsúzkodni, mert azzal jegeltem volna a jelenhelyzetet. Gyáva nyúl vagy, Anna! Lábam odaragadt a terasz kövéhez.

– Mellesleg, át kéne adnom Ginger üzenetét – mondtam Blake-nek, továbbra is egy helyben toporogva. – A kiskorúaknak is engedélyezett változatot.

Csókot hintettem felé. Úgy tett, mintha elkapná, és az ajkához szorítaná.

– Kösz – mondta.

További poénkodásra számítottam, de csak felállt és megölelt.

– Ne menj még el! – kérlelt, mielőtt elengedett.

– Tényleg muszáj.

Lepillantottam strand sortom ezüst szegélyére.

– Ha miattunk mennél el, csak vicceltünk az előbb – mondta Blake.

– Mondtam neked, milyen nyakas tud lenni, vagy nem? – fordult hozzá Kaidan, aki két kezét feje alá téve terült el a székén. – Nem hittél nekem.

– Nem vagyok nyakas! – tettem csípőre a kezem, hogy leszúrjam őket. De ebben azért nem voltam annyira biztos. – Különben pedig épp te beszélsz? Amikor olyan makacs vagy, mintegy öszvér!

Blake felröhögött, és Kai-ra mutatott.

– Épp most nevezett seggfejnek, haver.

– Mert az is vagyok – mondta ő.

Blake még hangosabban röhögött, és a szemét forgatta.

– Maradj azért! – kérlelt tovább.

– Nem maradhatok – mondtam. Oké, tényleg makacs voltam, de éppenséggel ő sem volt ma a kedvesség élő szobra. Hibáztam, ez igaz, de hibázott ő is. Tele volt a hócipőm az undokoskodásával. – Kelj fel, és köszönj el tőlem, Kai! Kérlek!

Felállt, és fölém magasodott. Közelebb nyomult hozzám azon a félelemkeltő módon, ahogyan szokta. Fel is szisszentem rendesen.

– Megint basáskodom, ugye? – kérdezte halkan. Észvesztő kék szemébe néztem, és végképp elment a hangom, csak az arcom lett lángvörös. – Oké. De le kéne hűtsd magad, mielőtt elmész – tette még hozzá.

Még mielőtt felfogtam a szavai értelmét, lehajolt, a karjába kapott, aztán velem együtt beugrott abba az istenverte mély vízbe a medencébe!

Egészen a vízfenékig lesüllyedtünk. Itt felrúgtam magam, és felúsztam a felszínre. Levegő után kapkodva emeltem ki a vízből a fejemet. Blake kacagása betöltötte a levegőt. Kitöröltem a vizet a szememből. Kaidan előttem úszott. Nagyot löktem a mellkasán. Lassan, nevetséges ügyetlenséggel mozogtam a vízben. Megragadta a csuklómat, és szélesen vigyorgott közben! Megpróbáltam kiszabadítani a kezemet. Továbbra is mélyen sértve éreztem magam. Egy megtermett, szexi sráccal birkózni egy medencében, mialatt a vizet taposom, nem volt könnyű feladat.

– Engedj el! – szóltam rá.

Egyszerre jött ki rajtam az egész nap idegessége, feszültsége és csalódása.

– Addig nem, amíg meg nem ígéred, hogy maradsz! Sötét szempillái közé vízcseppek akadtak.

De hát miért? – kérdeztem volna meg legszívesebben.

Tovább kapálóztam. Combom az övéhez súrlódott, miközben a lábunkkal rúgkapáltunk.

– Maradj! – suttogta.

Ez a lágy, kérlelő hang megtette a magáét. A haragom olyanná vált, mint amikor elcsippenti az ember az ujjával egy égő gyertya kanócát, és már csak sisteregve füstölög.

– Jó – mondtam, mire elengedett.

Kiúsztam a létrához, és kimásztam a vízből. Szorosan a közelemben maradt. A szívem továbbra is majd kiugrott a mellkasomból.

– Hurrá! – kiáltott fel Blake a medence túloldaláról. – Akkor hozatok kínai kaját ebédre.

A házba futott, én pedig odacaplattam, ahol a pakkomat hagytam a korlát mellett. Beletúrtam váltás ruháért, ám amikor kiegyenesedve hátráltam egy lépést, egyenesen Kaidanba ütköztem. Megfordultam.

Csuromvizes volt, a tekintete pedig szinte lángot vetett. Mennyei atyám! Totál közel állt hozzám: pont csóktávolságra. A belőle áradó citrusillat körülölelt kettőnket. Az ájulás kerülgetett.

– Csak hogy tudd – suttogta rekedt torokhangon –, inkább voltam önmagam abban a három napban, amit veled töltöttem, mint egész eddigi életemben! Könnyebb lenne megjátszanom magam, ez igaz, de te mindenkiből kihozod az igazi énjét, kis Ann. Jót és rosszat egyaránt.

Ez a váratlan hév megijesztett, és izgalomba hozott. Nem volt teljesen magánál. Hunyorogva hátráltam egy lépést, de a korlátnak ütköztem. Tovább nem volt hová menekülnöm, némán hallgattam hát, hogyan mondja tovább.

– Te azonban bármit hiszel arról, hogy mit érzel irántam, biztosíthatlak, csak azért van, mert nem kaphattad meg, akit kinéztél magadnak. Klasszikus eset. Ha megkapsz, hát rám unsz, és rájössz, hogy igazából az a jófiú való hozzád.

Ez már több volt a kelleténél! Behunytam a szemem, és magamban elszámoltam ötig, mielőtt válaszoltam volna.

– Ezek nem tények, Kaidan, ez a te belső bizonytalanságod. Kérlek, ne rajtam verd le ezután!

Lassan, elgondolkodva bólogatott, de közben egy tapodtat sem mozdult arrább. Közel jártam ahhoz, hogy pszichotikus sikolyt hallassak. Ki kellett szabadulnom innen. A bungaló felé pislogtam. Megpróbáltam oldalazva kikerülni, csakhogy továbbra is elállta az utamat.

– Bocs, de át kéne öltöznöm – mondtam tőlem telhetően udvariasan.

Újra megkíséreltem, hogy ellépjek mellette, hanem mit látok: testemre tapadó ruhámon és azon átsejlő idomaimon legelteti azt a csupa láng szemét. Ami a következő pillanatban történt, azt magam sem értettem. Fogalmam sincs, mi jött rám.

Továbbra is szembenézve vele, megragadtam a trikóm alját, és lassan áthúztam a fejemen. Alatta láthatóvá vált a bikinifelső. Hagytam, hogy a trikó vizes toccsanással a járólapokra plattyanjon. Életemben nem láttam még Kaidant ennyire meglepettnek. Főleg attól akadt ki, hogy látta rajtam, a sztriptízt büntetésnek szánom. Tessék, Kai! Nem én vagyok az egyetlen, aki arra ácsingózik, amit nem kaphat meg. Kigomboltam a sortom is, és hagytam, hogy lecsússzon a fenekemen meg a combomon. Nem siettem el a dolgot. Aztán, miután a sort a kövön landolt, kiléptem belőle, félrerúgtam, és továbbra is Kaidan reakcióját lestem.

Nem voltam éppen istennői alkat, de a tekintet, amivel Kaidan Rowe a vetkőzőszámomat jutalmazta, a legfélszegebb csajt is a mennyekbe röpítette volna. Éreztem, hogy kis akcióm egyre veszélyesebb. Kaidan nem melózott, nagyon fickós lehetett már. Egyetlen mozdulat elég lett volna, hogy rám vesse magát. Mégsem fejeztem be a szadizást. Kockázatos volt, és jól megszívatta, de nem érdekelt.

Még egy utolsó perzselő pillantást vetettem rá, majd lehajoltam, lassan összeszedtem vizes cuccaimat, a pakkomhoz libegtem, és elindultam a bungaló felé. Közben végig magamon éreztem a tekintetét. Mikor távolodóban meghallottam, hogy ringó fenekem láttán felnyög, még jobban riszáltam a csípőmet.

Isten bocsássa meg bűnömet, de piszok jól éreztem magam közben!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

TÉRISZONY

 

Az ebéd feszült hangulatban kezdődött az iménti közjáték után. Még szerencse, hogy Blake ott volt. Kai vele rendesen beszélt, csak velem bánt hűvösen. Tartottam a számat, vártam, mi lesz.

Összevesztek azon, hogy kié az utolsó falat garnélarák. Akaratlanul is felnevettem, amikor szegény jószág átrepült a légen, és szaftos nyomát a kövezeten hagyva a medence közelében landolt.

– A tied lehet – jelentette ki Kaidan nagylelkűen. Blake még egyszer, utoljára lökött egyet rajta.

– Megyek, letesztelem az új cross motoromat a holnapi verseny előtt – mondta aztán. – Mi a tervetek mára?

Kurtán egymásra pillantottunk, és egyszerre vontunk vállat.

– Mikor indulsz? – kérdezte Blake.

– Holnap reggel.

– A hercegek is holnap térnek haza – töprengett el.

Ritka ajándék volt az élettől ez a néhány nap, mialatt nem zargattak minket sem ők, sem a suttogók. Blake beletúrt a hajába, aztán egyikünkről a másikunkra pislogott.

– Megnézitek a motoromat?

A házat megkerülve jutottunk a garázshoz. Blake beütötte a kódot egy számzáron, ez nyitotta az ajtót. A jókora garázsnak a felét az ő sportszerei töltötték meg. Volt itt minden, ami a legkülönbözőbb extrém sportokhoz kellett: síléc, vízisí, snowboard, trekking bicikli, terepjáró, jet ski, bukósisakok, meg hegymászó és túrafelszerelés.

– Már csak egy repcsi hiányzik innen – mondtam.

– Dolgozom rajta – mosolygott rám, és kifele tolta a csillogó fekete cross motort. – Tegnap szállították le – tette még hozzá.

Lekapott a falról egy bőr motoros mellényt, felvette, és felült a motorjára. Eszement berregéssel indult be.

– És a sisak? – igyekeztem túlkiabálni az éktelen lármát.

– Itt ugyan nem! Ez az én birtokom! Na, viszlát!

Nagyot ugrottam ijedtemben, amint elviharzott, egyenesen egy bozótnak hajtva és hatalmas porfelhőt verve fel maga után.

Kaidannal csak álltunk ott, és bámultunk arra, amerre eltűnt. A motorzaj is egyre távolabbról hallatszott. Most, hogy a közös barát, aki addig oldotta a hangulatot, lelépett, zavartan pislogtunk körbe a garázsban.

– Sétálhatnánk egyet. Már ha van kedved hozzá – köszörülte meg a torkát Kaidan.

– Miért ne.

Visszamentünk a ház elejére, és leereszkedtünk azon a sok lépcsőn a homokfövenyre. Végül arra a meseszép helyre értünk, ahol a föld a vízzel találkozott.

– Hű, de hideg! – borzongtam meg, mikor egy hullám lefröcskölte a lábfejemet és a bokámat.

Kaidan magában somolygott. Kánikula volt, ezért néhány perc múlva hozzászoktam az óceán hűvösségéhez.

Hol a sekélyesben, hol a fövenyen gázoltunk, otthagyva lábunk nyomát a homokon. Egyikünk sem szólalt meg. Kézen fogva elment mellettünk egy pár, a nő terhes volt. Szabad kezét a pocakján nyugtatta. Ahogy elhaladtak mellettünk, ránk mosolyogtak. Viszonoztam a mosolyukat. Rohadtul megirigyeltem őket. Kezem Kai-éhoz ért.

Éreztem, hogy ösztönösen ő is megfogná az enyémet, de aztán az üres levegőt markoltam.

Nem tudtam, hányadán állok vele. Túl sok sértődés és bántás halmozódott fel kettőnk között, akár egy óriási szemétdomb.

– Hallottam az együttesetek első kislemezét.

Meglepetten nézett rám, mintha nem telne tőlem ennyi, de kissé félszegen is. Haja félig eltakarta a szemét.

– Tényleg?

– Jay jelenleg egy rádióadónál gyakornokoskodik, ezért hozzáfér az efféléhez. Jó anyag. Szereted ezt csinálni?

Vállat vont.

– Valaha a zene volt az egyedüli menedékem. Mikor doboltam, minden másról elfeledkeztem.

Miért, már nem az? – villant az agyamba. Állkapcsa keményen összezárult, mintha máris túl sokat mondott volna. Én egészen idáig abban voltam, hogy legalább ott van neki az együttese, és kidobolhatja magából minden keservét. De a helyzet rosszabb volt, mint gondoltam.

Többször beletúrt a hajába, aztán zsebre vágta a kezét. Hagyta, hogy fürtjei az arcába hulljanak, miközben fejét lógatva a homokot kémlelte. Kikerültünk egy méretes kocsonyás masszát.

– Mi volt ez?

– Medúza.

Újra hallgattunk egy sort. Csak mentünk tovább a parton. A lábunkhoz gördülő hullámok és a sirályok vijjogása enyhítettek valamit a köztünk növekvő brutális feszültségen. Nem tudtam, hogyan segíthetnék ezen. Szívesen kérdeztem volna a munkájáról és a Valentin- napról, de ehhez is megfelelő hangulat kellett volna.

Előttünk, nem túl messze egy móló és egy vidámpark volt látható. Óriáskerék is tornyosult a fövenypart fölé, ami arrafelé tele volt emberrel. Úgy éreztem, most kell beszélnem, még mielőtt belekerülünk a forgatagba.

– Kai? – Kezemet szelíden a könyökére tettem, hogy megállítsam. Merev arckifejezéssel billentette oldalra a fejét, de legalább nem utasított el kapásból. – Beszélnünk kellene – kezdtem. Rég eltemetett érzéseim keltek most életre, és fűtötték át szenvedéllyel a szavaimat. – Nem tudom, mit vártál tőlem. Ellöktél magadtól, mi több, máshoz löktél. Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked, de hidd el, nem állt szándékomban. Egyetlen csók volt csak, Kaidan. Egy meggondolatlan pillanat. Most mind a hárman emiatt kínlódunk. Nem fair ez így!

– Ne beszélj nekem arról, Anna, mi fair, mi nem. Soha, semmi nem fair. Kérdezd csak meg az apádat!

Alig mondta ki e szavakat, zavartan hunyorogni kezdett, aztán behunyta a szemét.

– Az apámat?

Ekkor esett le a tantusz.

Eltátottam a szám. Olyan éktelen harag fogott el, és égette a bensőmet, hogy elvette a szavamat.

Az egész apu műve!

– Ő mondta, hogy tartsd magad távol tőlem?

Kaidan kinyitotta a szemét.

– Mindenképpen a költözést fontolgattam már, és nekem is ez állt szándékomban. Ezért egyezséget kötöttünk. Valahányszor olyanom volt, hogy felhívnálak, eszembe jutott apád tilalma, és ettől kitisztult a fejem.

Kai felhívott volna…

– Hogy az a… Ezt nem hiszem el! – suttogtam.

Ujjaimat a halántékomhoz szorítva kis köröket róttam a homokon. Hiába törődött velem apu, ha aztán beadta nekem, hogy Kaidan fütyül rám. Becsapott, és megfenyegette a fiút, akit szeretek, azt a fiút, aki addig is félelemben élt.

– Nem mondom el neki, hogy tőled tudom – ígértem meg.

Így is gondoltam. Hiszen ezzel csak egymásnak ugrasztanám őket.

Apa csupán azt kérte tőle, ami a legokosabb volt. Így is, úgy is meg kellett volna lépnie. – Lábujjaival meglökdösött egy homoki rákot, amit egy hullám sodort ki a partra. Az állatka sietve fúrta be magát a homokba.

– Te biztonságban vagy. Egyedül ez számít.

Szavai meleg szélként lengtek körül, és megbizsergették a bőrömet.

– A csúcstalálkozó után minden egyes éjszakán azon tökölődtem Kai, hogyan tudnánk élhetővé tenni a kettőnk dolgát. Az az este, amikor felkerestelek Atlantában, maga volt a pokol. Ráadásul azok után, hogy meglátogattál februárban, totál nem azért jöttem ide, hogy veszekedjünk. – Megálltam, és nyeltem egyet. – Nem tudom már visszacsinálni, ami Ausztráliában történt, de remélem, hogy megbocsátasz.

Behunytam a szemem, amire egy újabb széllökés szolgáltatott ürügyet.

– Mit akarsz hát, Anna?

Súlyos kérdés volt ez. Hirtelen félni kezdtem, ha megint kiadom magam, csak újabb visszautasításra számíthatok. Ezért gyáván azt feleltem:

– Ha más nem lehet köztünk, legalább légy a barátom és a szövetségesem.

– Barátságot akarsz? – emelte rám a szemét Kaidan. – Mert ha többet érzel irántam barátságnál, akkor ez lehetetlen. Szövetségesek lehetünk, de barátok nem. Ha megmutatod a színeidet, és látom, hogy ez minden, na, akkor lehetünk barátok.

Némán, elnyíló szájjal igent bólintottam.

Rám nyitotta a szemét, amely úgy sziporkázott, mint egy drágakő.

– Mutasd akkor!

A hangja tele volt kihívással.

– Mutasd te először! – ellenkeztem.

– Azt lesheted!

Hülye helyzet volt. Tudnia kellett, hogy még mindig szeretem. És ha egyszer meg akart erről győződni, hát miért ne.

Körbekémleltem a fövenyen, és elengedtem magam. Mint máskor is, fura érzés volt. Kaidan karja elernyedt az oldalán, és az arca is ellágyult. Szaporán vert a szívem, mintha csak pucérra vetkőztem volna a nagy nyilvánosság előtt, és látni engedtem érzelmeim vad kavargását. Összesen hat másodpercet engedélyeztem, mielőtt eltakartam volna az aurámat. Kai az arcomba bámult. Egyetlen pillanatra kisfiúsan sérülékeny lett, aztán felöltötte szokásos rideg maszkját, és keresztbe fonta a karját.

– Honnan tudjam, hogy ezek a színek nekem szólnak? –keményedett meg ismét az álla.

Uh, ez durva volt!

– Pedig igen – feleltem, és az én állam is megkeményedett.

– Ha ez így áll, akkor az van, amit az előbb mondtam. Nem lehetünk barátok.

– Oké – mondtam elszoruló szívvel. – Folytasd csak, utasíts el továbbra is! De ha aztán jobb híján élem azt a nyomorult életemet, ne undokoskodj velem!

– Úgy beszélsz, Anna, mintha lehetne közös jövőnk. Pedig nem lehet! – tárta szét elkeseredetten a kezét.

Az én kezem erre ökölbe szorult az oldalamon.

– Azt hiszed, nem tudom? Bár ne tudnám! De Ginger és Blake is talál rá módot, hogy szóba álljanak egymással. Nem te vagy egyedül, aki rühelli ezt az életet. Ez az egész elmúlt év totál szívás volt!

Nagyot ugrottam, mert bokán talált egy felénk sodródó szörfdeszka, amit egy fürdőnacis srác üldözött. Kaidan felvette – noha őt is eltalálta– és odaadta a kölyöknek. Szó nélkül gázoltunk tovább a sekélyesben, így legalább lenyugodtam kissé. A mólóhoz értünk, ahol a szivárvány halvány színeiben tarkálló óriáskerék magasodott. Délutánra járt az idő. A deszkasétányon jártunk már a tűző napon. Fagylaltozó családok andalogtak mellettünk. Görkoris srácok egy csoportja őgyelgett a vidámpark bejárata előtt. Javában füstöltek, és a mutatványaikat próbálgatták. Elmentünk mellettük, be a vidámparkba, ahol fánk illata szállt a levegőben.

– Ültél már óriáskeréken? – kérdezte.

Tagadólag ráztam a fejem, amint felé tartottunk, elhaladva a céllövő bódék és mogorva tulajdonosaik mellett.

– Találnunk kéne egy mosdót – mondtam.

– A klotyó a bejárat mellett van. Itt találkozunk.

Belekerült néhány percbe, mire megtaláltam. Visszafelé menet, mikor megláttam Kaidant, egy csajjal beszélgetett az egyik bódé előtt. Pénzt nyújtott át neki, mire kapott tőle három golyót. A csaj, egy alacsony, gömbölyded, éjfekete hajú latino, a bódéra hajolva nézte, mi következik. Csípőre eresztett sortjából kilátszott csipkés fekete tangája. Kaidannak dicséretére legyen mondva, hogy nem esett hasra a látványtól. Egymás után indította útjukra a golyókat, mindhárom esetben eltalálva a célpontot, ami pedig szinte lehetetlennek tűnt. Az öreg tulajnak szemlátomást nem tetszett a dolog. A csaj azonban ujjongva éljenzett, és levetetett az öreggel egy rózsaszínű játékmackót. Az öreg elkámpicsorodott képpel adta oda.

Kaidan meg a csaj hátat fordítottak a bódénak. Kaidan megtorpant, ahogy meglátott.

– Es tu novia? – kérdezte a csaj.

– Ööö… bocs, de nem tudok spanyolul – nyökögte Kaidan.

Én azonban meglehetősen tudtam, miután öt éve tanultam már a nyelvet. Értettem hát, hogy a csaj azt kérdezi Kaidantól, a barátnője vagyok-e. Azt is tudtam, hogy ennyit igenis ért, csak rázósnak találja a kérdést.

– Kösz – mondta a csaj, majd felém pillantva, és a mackót büszkén szorongatva arrébb sétált.

Megindultam az óriáskerék felé. Előtte találkoztunk.

– A kislány megkért, nyerjem meg neki azt a macit.

– Kedves tőled – mondtam.

Az is tetszett, hogy szükségét érzi a magyarázkodásnak.

Nem állt sor az óriáskeréknél, ezért nyomban felülhettünk a roskatag szerkezetre. A derekunk előtt lazán keresztbe fekvő vaskorlát jelentette az egyedüli fogódzót.

Ahogy emelkedni kezdtünk, görcsösen megmarkoltam.

– Csak nincs tériszonyod? – érdeklődött Kaidan.

Feszülten bólintottam, mire felkuncogott. Jól van, tudom, tudom, hülye liba vagyok, gondoltam. Előrehajolt, hogy lenézzen alánk, amitől megrázkódott alattunk az ülés. Még jobban szorítottam a korlátot, és behunytam a szememet. Talán ha nem nézem meg magamnak a rozsdás eresztékeket, amelyek a korlátot rögzítették, nem képzelem magam elé, amint kiszakad a helyéből.

– Lazulj el! – nevetett Kaidan. – Nézz inkább körül!

Félve kinyitottam a szemem. Bámulatos látvány tárult elém, mert a nap felszikráztatta az óceán tükrét. Hátradőltem a kemény ülésen. Minden oké volt. Már csaknem a kerék tetején jártunk, amikor a kezelő leállította, hogy felengedjen valakiket. Kaidan felé fordultam, és az ajkamba haraptam. Engem nézett. Minden korábbi ridegség eltűnt az arcáról.

Vajon mi járhatott a fejében?

– Ne félj! – suttogta.

A kerék újra meglendült, és egyre feljebb emelkedtünk. A tetőn megint megálltunk. Tök magasan voltunk. A nap a szemünkbe tűzött, hunyorogtunk. Könnyű szél lengedezett. Lentről hangos lárma hallatszott fel hozzánk, talán a görkoris srácok vártak sorukra. Per pillanat mégis minden olyan távolinak tűnt, mintha fényévekre lenne tőlünk.

– Már nem félek – suttogtam.

A homlokom elé tette a kezét, hogy ne süssön a szemembe a nap.

– Napszemüveget kellett volna feltennünk – morogta.

Olyan közel ült hozzám, hogy magamon éreztem a leheletét, és láttam a hajába ragadt, megszáradt sós zemcséket. Felforrósodott a vérem. Még közelebb hajolt, olyan közel, hogy szája szinte a számat súrolta.

– Istenem, milyen finom az illatod! – suttogta. – Mennyire hiányzott ez az illat! Annyira hiányoztál, kis Ann!

A szívem majd kiszakadt a mellkasomból, amikor egyenesen rám nézett. Egyedül voltunk itt fent, a magasban. Mintha fölébe emelkedtünk volna mindennek, ami nehézség, amit lehúz a súlya. Féltékenységnek, bizonytalanságnak; ez mind a lenti világhoz tartozott.

Kaidan felém fordította az arcát, mintha súgni készülne valamit. Ehelyett ajka a fülem mögötti érzékeny bőrt érintette. Mozdulatlanná dermedtem. Keze, amely eddig a naptól védett, most a tarkómat cirógatta. Szája lassan végigsiklott a nyakamon, olyan volt, akár egy játékos suttogás. Meleg nyelve már nyakam hajlatában járt. A hajába túrtam. Mikor felemelte a fejét, hogy szembenézzen velem, felgyorsult lélegzetünk elkeveredett. Mélyen magamba szívtam citrusszagú feromonjai illatát, amelyeket körém hordott egy fuvallat. Csak ültünk ott, de már ebbe is beleszédültem.

Megpróbáltam közelebb húzni hozzám, de ellenállt.

– Mondd, hogy akarod! – lehelte a számba.

Felnyögött, a vágy mély torokhangján, valószínűleg érzékelte az én feromonjaimat.

Behunytam a szemem, és sóvárogva suttogtam.

– Akarom!

– Nézz rám, úgy mondd ki!

Kinyitottuk a szemünket. Mindkét kezével megragadott. Az egyikkel a derekamat fogta, a másik továbbra is a tarkómon járt. Egyenesen tengerkék szemébe néztem.

– Akarom, Kai!

Közelebb húzódott. Nyelvével meleg ösvényt húzott alsó ajkamon. Egész testem vágytól bizsergett. Felnyögtem, elárulva, mennyire kívánom. Csaknem lángot fogtam a sóvárgástól.

Hányszor álmodoztam róla, hogy Kaidan újra megcsókol!

Felhő úszott át a nap előtt, pillanatnyi hűvös árnyékba vonva minket.

Hirtelen recsegő hang tört be a tudatomba. Kaidan azon nyomban megmerevedett.

– Nocsak, nocsak…

Nem felhő takarta el a napot. Egy démon repdesett szorosan körülöttünk. Elfojtott sikolyom a levegőbe hasított. Kaidan ijedten ugrott el mellőlem, mire az ülésünk vad remegésbe kezdett. Újra megragadtam a korlátot. Elöntött a rettegés. Ez a suttogó nem apu szövetségese volt, hanem egy sakál pofázmányú förmedvény, amelyet még soha nem láttam. A szám elé kaptam a kezem, mert savas íz kaparta a torkom.

Na lám, na lám, micsoda fogás! Két óriás egy pár, nem igaz?

Nem volt ez jó sehogyan sem. A kardmarkolatot a hátizsákomban hagytam Blake-nél. Apu biztosan kiakadna, ha tudná, milyen elővigyázatlan voltam.

A démonszellem mindkettőnkbe átplántálhatta a gondolatait, mert Kaidan felelt helyettem. Zabosnak látszott.

– Csak új technikát teszteltem le. Most pedig kotródj innen! Nem a csúcstalálkozón lenne a helyed?

Felszisszentem, hallva, milyen lekezelően bánik a suttogóval. A sakálpofa felröhögött, rosszmájú röhögéssel. Vontatottan, lassan mérte ki a szavait, hogy még jobban meggyötörjön minket.

Épp arrafelé tartok. De kössünk alkut, kicsikéim! Ti teljesítitek egy kérésemet, én pedig nem szólok rólatok a hercegecskéknek.

– Mit kérsz? – tudakolta Kaidan.

A démonszellem hátborzongató vigyorra húzta a száját.

Érezni szeretném, milyen az az érintés, amiért a földi halandók az életüket is hajlandók feláldozni. Hadd költözzek a testedbe, hogy megkapjam ezt az óriáslányt. – Még közelebb lebegett Kaidanhoz. – Csak egyszer, egyetlen egyszer, és megőrzőm a titkodat – recsegte ördögi vigyorral.

Olyan undor fogott el az ajánlatára, mintha élő kígyó huppant volna az ölembe.

– Ezt nem mondhatod komolyan – fújt egyet Kaidan is. Villámgyorsan járt az agyam, mit is hozhatnék fel mentségünkre.

– Különben nem is titok – közöltem magabiztosan a sakálképűvel. – A hercegek tudják, hogy összedolgozunk. Pharzuph szólította fel Kaidant, hogy képezzen ki. Amit te kérsz tőlünk, az ellene mond Lucifer parancsának. Mit szólsz inkább ehhez az egyezséghez? Te békén hagysz minket, mi pedig nem áruljuk el a hercegecskéknek, hogy meg akartál szállni bennünket, és kibújni a kötelességeid alól.

Gonosz sakálpofáját ádáz vigyorra húzta, majd mérgesen felvisított, és mindennek elnevezett. A lélegzetemet is visszafojtottam, amíg tovább nem hussant. A napmeleg ismét arcunkat simogatta, amely azonban mostanra halálsápadtra vált. Mereven ültünk a helyünkön, és nem értünk egymáshoz. Az óceán hullámait bámultam, de könnyek homályosították el látásomat. Megpróbáltam lecsillapítani szívem vad zakatolását és háborgó gyomromat, miközben nagyot zökkenve landoltunk. Kaidan megdörgölte az arcát, és elnyomott egy káromkodást.

Mégis mit képzeltünk? Nyilvános helyen voltunk, meg volt az esélye, hogy suttogó akad az utunkba! Csak hát annyira el voltunk foglalva egymással, hogy elfeledkeztünk a szükséges óvatosságról.

Nem volt könnyű túltenni magunkat a történteken. Miután a kezelő kinyitotta az ajtót, letántorogtam az ülésről. Az óriáskeréktől sietve távolodva azonban rájöttünk, hogy a dolognak koránt sincs vége. A suttogót a bódék között találtuk.

– Menj balra! – súgta oda Kaidan, alig mozgatva a száját. – Én addig lefoglalom. Menj egyenesen Blake-hez! Ott találkozunk.

Megdermedtem az elválás gondolatára, de már arrébb is sétált. Balra tértem a vidámparkban, ahol több gyerekcsúszda állt.

Így még soha nem féltem. Ide-oda tekergettem a fejem, de csak embereket láttam. Kaidan azonban veszélyben lehetett. Nyomasztott ez a gondolat. A zsigereimben éreztem, hogy így van.

Visszafordultam hát, igyekezve elvegyülni a tömegben. A sarokra érve végignéztem a bódék során. A végében megláttam Kaidant. Az utolsó bódénál állt, és a latino csajjal tárgyalt valamit. Nem voltak egyedül. Az a förmedvény suttogó ott körözött fölöttük, úgy leste, hogyan cirógatja meg Kaidan a csaj hosszú haját és karját. A démonszellem lecsapott, és megszállta a csaj agyát. Ezzel egy időben azonban Kaidan is súgott valamit a fülébe. A csaj auráját felragyogtatta a kéjvágy, miközben Kaidan a derekát simogatta. Aztán karját Kai bicepszére fonta.

Elfogott a rettegés, le sem tudtam venni róluk a szememet.

Ekkor hangos szóváltás támadt valahol a sor közepe táján. Két férfi szólalkozott össze egy bódé előtt. Az okvetetlenkedő suttogó odasuhant, hogy lássa, min vesztek össze. A gyerekek csúszdái mellett elfutva a bódésort hátába kerültem. Kaidan idevezette a csajt, valahol a mosdók is itt lehettek. Hallásomat kiterjesztve egy süteményes bódé mögött hallgatóztam.

– Hú, már ennyi az idő – ezt Kaidan mondta a csajnak. – Mennem kell.

Egy csoport kanyarodott be a sarkon, és közeledett feléjük, eltakarva őket a szemem elől.

– Á, itt vagy! Qué pasa? Dónde estabas?

Egy idősebb bige nagyot lökött a játékmackós csaj vállán. Bosszús volt a hangja, arról kérdezte a fiatalabbat, hová lett, majd Kaidant kezdte méregetni.

– Bocs.

Kaidan megpróbálta otthagyni a csoportot, ekkor azonban kinyúlt egy vaskos kéz, és megmarkolta a ruháját.

A pasas hol rá, hol a játékmackós csajra nézett.

– Ne olyan gyorsan, gringó!

Felgyorsuló szívveréssel mértem fel az erőviszonyokat. Öt pasi gyűlt ide, a húszas éveik elején járhattak. Mind kopaszra nyíratta a haját. Volt, aki szakállt növesztett, volt, aki nem. Tetoválás mindnek volt a karján, kettőnek a koponyáján is. De nem is annyira a külsejüktől paráztam be, hanem fenyegetően sötét aurájuktól. Valami vörös jelvényt is viselt mindegyik a testén.

Galeritagok! Életveszélyes fajta!

Kérlek, uram, csak ezt ússza meg! – könyörögtem a Teremtőhöz.

– Jugar con mi chica?

Az, aki nekiment Kaidannak, most az iránt érdeklődött, hogy mit akar a csajától. Basszus! Láthatóan ő volt a galeri főnöke, mert a többiek mostanra mind hátrahúzódtak, és kezébe adták az irányítást. Szakállas volt, csak ott nem borította szőrzet a képét, ahol forradás húzódott keresztbe az állán.

Még mielőtt Kaidan megszólalhatott volna, a csaj megrázta a fejét, a fiúja mellé állt, és remegő hangon bizonygatta, hogy Kaidan csak egy ismeretlen srác. Mindössze rendes volt vele, ez minden. A barátnőjével van, itt is látta az előbb. Menjenek már, sürgette a társaságot. A pasas erre teljes erőből képen vágta. Szám elé kaptam a kezem ijedtemben. A rózsaszínű játékmackó a földre hullott.

– Hülyének nézel? – kiabálta a pasas spanyolul. – Azt hiszed vak vagyok?

Kaidan kihúzta magát, és elkomorodott. Kezét a zsebébe süllyesztette, de ugyanezt tette az öt srác is. Gonosz mosoly jelent meg a góré forradásos ábrázatán.

Sürgősen le kellett ezt állítanom. Átverekedtem magam a tömegen. Sietve végignéztem a bódésoron, de a suttogó nem volt sehol. Remélhetőleg továbbrepült a csúcstalálkozóra. Lelassulva a galeri háta mögé kerültem. Amint Kaidan meglátott, intett a kezével, hogy menjek el innen. Megráztam a fejem, és még közelebb nyomultam. Kaidan orrcimpái kitágultak.

Átfurakodtam a csoporton, és Kai mellé álltam. A bandatagok meglepetten meregették rám a szemüket. Semmi kedvem nem volt szóba állni velük. Nincsenek előítéleteim, de az erőszak viharfelhőként gomolygott körülöttük.

– Tegyétek vissza a késeiteket! – szóltam rájuk erélyesen. – Nem akarhattok bántani minket. Ezennel hagyjatok minket békésen elmenni!

Őrangyaluk megragadta a lehetőséget, és suttogni kezdett a fülükbe, megpróbálva lenyugtatni őket.

Mind az öten megmerevedtek, amikor Kaidan és én futásra készen hátráltunk egy lépést. Forradásos vezetőjük idegesen izgett-mozgott. Ő aztán nem akart futni hagyni minket! Lerázva hát az angyali tanácsot, rámordult a hozzá legközelebb álló ürgére, aki pillanatnyi habozás után magához tért a transzból, és elkapta a vállamat.

Most derült ki, hogy tizenöt havi önvédelmi edzés nem volt hiábavaló. Egy pillanatig sem gondolkodva két villámgyors mozdulattal megragadtam azt a pontot, ahol a nyak és a váll találkozik, magam felé rántottam a srác fejét, és térdemmel megcéloztam az ágyékát. Összecsuklott a fájdalomtól, én azonban nem pihentem a babérjaimon.

Elkaptam Kaidan karját, és futásnak eredtünk. Alig tettünk azonban pár lépést, amikor jól kivehető fémes kattanás állított meg minket. Kaidan megragadta a kezem, és mindketten hátrafordultunk. Hideg futkározott a hátamon, és úgy ziháltam, mint egy maratoni futó.

A bandavezér pisztoly fogott ránk, ami láthatóan remegett a kezében.

– Egy kis bruja nem fog nekem parancsolgatni! – harsogta. Lenézett még mindig vonagló cimborájára, és tovább dörögte: – Ezért megfizetsz! És te is – nézett Kaidanra a pisztoly csöve mögül. – Az én csajomhoz senki nem nyúlhat rajtam kívül!

Kaidan lassan elém lépett, hogy fedezzen.

Az őrangyalok összenéztek, és a fülüket hegyezték. Nem mintha bármit tehettek volna, mivel tevőlegesen semmibe nem volt szabad beavatkozniuk. Véremet elöntötte az adrenalin, mégsem tudtam, hogyan mászunk ki ebből. Hangosan nem mertem megszólalni, nehogy a pisztolyos galerivezér még jobban bedühödjön, ezért csak magamban parancsoltam rá: Tedd le a fegyvert!

Az ürge szabadon maradt kezével letörölte a verítéket a homlokáról, ahol ráncok jelentek meg a ritka agymunkától, de tovább szorongatta a pisztolyt. Az én kezem is megnyirkosodott Kaidan szorításában.

– Kérlek! – suttogtam.

– Fogd be a szád! – rikkantott fel a legalacsonyabb bandatag, magához térve révületéből.

Megrázta magát, hogy kitisztuljon a feje. Zsebéből kést vett elő, és felém indult, csakhogy megállította a nyakának szegeződő kés. Felnézett Kaidanra. Minden túl gyorsan történt. Soha nem láttam még, hogy Kaidan elővette volna a kését, és az ezt követő események még gyorsabb egymásutánban követték egymást. Időm sem volt, hogy kellőképpen berezeljek.

– Egy ujjal se merj hozzányúlni, cimbora, mert kinyiffantalak!

Kaidannak jókora, éles kés villogott a kezében, szemben a pasi kicsi, szutykos bicskájával. A csávó szemében félelem csillogott, ám még mielőtt bármit tehetett volna, vakító fénysugárlövellt le a napsütötte légből, egyenesen a forradásos vezérre, aki továbbra is Kai-ra fogta a pisztolyát. Egyetlen földi halandó sem vette észre, mi történt, de Kaidanon láttam, hogy meredten figyel.

A másodperc törtrésze alatt a vezér őrangyala, aki továbbra is égi fényben fürdött, tündökletes ujjával meglökte a pisztoly csövét. Pont akkor, amikor a bandavezér meghúzta a ravaszt, és eldördült a lövés. Jajongó kiáltások követték. Valaki sikoltott a fülembe. Később jöttem rá, hogy én magam voltam az, na meg két másik csaj.

Erős kéz ragadta meg a karomat.

– Gyere! – hallottam meg Kai hangját.

A lábam előbb engedelmeskedett a felszólításnak, mielőtt agyam felfogta volna a történteket. Szemberohantunk a helyszínre csődülő sokasággal. Hátrapillantva láttam, hogy a bandavezér a haverja mellett térdel, és felfogja véres arcát. Lányok kuporogtak körülötte visítozva. A többi csávó felszívódott. Aztán a tömeg kavargása eltakarta a továbbiakat.

Addig rohantunk a szembejövőket félrelökve, amíg a strand bejáratához nem értünk. Szemem vadul járt körbe a környéken, mert biztosra vettem, hogy a galeri üldözőbe vesz minket.

– Mi történt? – kérdeztem.

– A pisztoly félrehordott. – Kai lehajolt, és a térdére támaszkodott,hogy kifújja magát. – El kell húznunk innen!

Mögöttünk motorberregés zaja közeledett. Megfordultam, készen, hogy harcba szálljak üldözőinkkel. Megszokásból a zsebembe nyúltam, és már bántam, hogy nem hoztam magammal kést. Fékcsikorgás hasított a levegőbe. Blake került ki minket, és állt meg tőlünk néhány lépésnyire.

– Szállj fel!

A felszólítás nekem szólt. Kaidan is lökött egyet rajtam a nyomaték kedvéért. Nem akartam magára hagyni, de nem volt idő a huzakodásra. Lábamat átvetettem a hátsó ülésen, és átkaroltam Blake-et. A vidámpark felé lestem, és amit láttam, attól jócskán meglódult a szívverésem. A négy meglépett bandatag most futott ki a kijáraton. Minket kerestek.

– Jönnek! – sziszegtem.

– Menjetek! – kiáltott ránk Kaidan, mielőtt nekivágott a népes strandnak.

Arcomat Blake hátának préseltem, ő pedig tök szükségtelenül ugratott egyet, lelkes éljenzésre ösztönözve a körülöttünk lévőket. Bár olyan erővel fogództam belé a hazafelé tartó úton, hogy a szuszt is kiszorítottam belőle.

Újra behunytam a szemem, és magamban azért fohászkodtam, hogy Kaidannak sikerüljön meglépnie.

TIZENHATODIK FEJEZET

ÖSSZEOMLÁS

 

Blake beállt a garázsába, és lefejtette derekáról valósággal odatapadt karomat.

– Egy galerivel akadtatok össze? – kérdezte.

– Igen.

A hangom ugyanúgy remegett, ahogyan a tagjaim, amikor őt követve lekecmeregtem a motorról.

Megcsipkedte az államat, de a hangja feszült volt.

– Ne aggódj, kislány! Mostanra minden oké.

Utánamentem a hátsó teraszra, innen leste Kai-t. Megálltunk a korlát mellett. A görcs csak nem akart kiállni a gyomromból, és a pulzusom egy fikarcnyit sem lassult. Túl zaklatott voltam ahhoz, hogy ki tudjam terjeszteni a látásomat.

– Látod? – kérdeztem.

– Igen, jól van. Mindjárt itt lesz. Hatalmasat sóhajtottam.

– És, követik?

– Nem úgy fest a dolog.

Ebben a pár pillanatban szent elhatározásra jutottam. Mindörökre leszállok Kai-ról, nem követelem, hogy bevallja az érzéseit. A tettei épp eleget elmondanak. Egészen a mai napig fel sem fogtam, mekkora veszélyt jelentünk egymás számára. Óvatlanok voltunk, ez azonban többé nem fordulhat elő.

Kemény életünk van. Nem maradhatok itt velük tovább. Úgy éreztem, mint aki jókora pofont kapott, és ettől végre észhez tért.

Kaidan és Blake mostantól a szövetségeseim. A többi szép emlék, illik azok közé, amelyeket Kai-ról számon tarthattam. Egyelőre mindenesetre ez lesz az utolsó. Sajgott a szívem a gondolatra, hogy az álom, amit két teljes éve melengettem, semmivé foszlott.

Keresztbe font karral jártam fel-alá a teraszon. Vérem még tele volt adrenalinnal.

Apura gondoltam. Tudnia kell, mi történt.

Elküldtem neki SMS-ben titkos kódunkat – A411 –, ami azt jelentette, hogy mondanivalóm van a számára. Nyomban visszaválaszolt, ezt írta: Később, dolgom van. Egy székbe ejtettem a mobilt, és a vidámparkban történtekre gondoltam.

– Az egyik angyal közbeavatkozott ma – mondtam Blake-nek. – Ő rántotta félre a pisztoly csövét, mikor az a fickó ránk célzott. Azt hittem, ezt megtiltották nekik.

Továbbra is a fövenypartot fürkészte hunyorogva, amitől fel-le járt a szegecs a szemöldökén.

– Csak akkor avatkoznak közbe, ha ezt az utasítást kapják. Az az angyal égi üzenetet kaphatott.

A fénycsóva! – jutott eszembe. Valóban felső hatalom adta tudtul az akaratát, és mentett meg minket, újfent. Megborzongtam a meleg szélben, és még inkább összehúztam magam.

– Na, itt van végre! – mondta aztán Blake.

Miután Kaidan megmászta a teraszra felvezető lépcsősort, egyenesen elém állt. Haja csapzott volt az izzadtságtól, nyilván futott idáig. Két kezébe fogta az arcomat. Nehezen szedte a levegőt, száját összeszorította, szeméből kék szikrák pattogtak.

– Többé meg ne próbáld ugyanezt! – morogta a foga között.

Belekerült egy másodpercbe, mire felfogtam, mire vonatkozik a tiltás. Aztán rájöttem, arra, hogy beleavatkoztam a bandával való összetűzésébe.

– Tudom, hogy megvolt a kockázata – ismertem el –, ők azonban öten voltak…

– Meg tudom védeni magam, Anna, hogy az isten verje meg! – tárta az ég felé a karját.

– Mondjuk, ha ketten lettek volna. De öt felfegyverzett börtöntöltelékkel álltál szemben! Nem nézhettem ölbe tett kézzel!

Kaidan mérgében sarkon fordult, mintha ott akarna hagyni.

Aztán beletúrt a hajába, és ismét szembenézett velem.

– Miért, mit gondolsz, mivel tudtál volna segíteni? Szerencsénk volt, mást talált el a lövés, amikor felbőszítetted azt a pasast. És mi van, ha nem így történik? A mai eset bebizonyította, hogy a hipnotikus erőd nem minden!

Hah! Fogalma sem volt arról, mi telik újabban tőlem.

– Add csak ide a késed! Összeszaladt a szemöldöke.

– Hogyan?

– Csak add ide, és kész!

Közelebb léptem, tiszta ideg voltam.

– Nem, Anna, nem akarom tudni, mit képzelsz magadról újabban! Ez kész röhej…

Villámgyors mozdulattal rávetettem magam. Minden erőmet és teljes súlyomat bedobva beakasztottam a lábfejem térdnél a lábszárába, és tenyeremmel rávágtam a vállára. A hátán landolt.

– Oppá! – motyogta meglepetten.

Föléje kuporodtam.

– Szent Habakuk! – füttyentette el magát Blake, aki a korlát mellől figyelte a jelenetet.

Kaidan elképedten feküdt a hátán.

– Egek, ez kurva durva volt!

Kinyújtottam kezem a késéért. Ezúttal készségesen halászta elő az övéből, aztán kezembe adta az ónix markolatot. Térdeplő helyzetemből szemügyre vettem egy madarat ábrázoló fafaragványt, amely a korlátot díszítette úgy hat méterre tőlem. Kiengedtem ujjaim közül a hűvös pengét. Ahogy átsüvített a légen, mintha sűrű szárnycsattogást hallottunk volna, majd tompapuffanással állt bele a madár fejébe.

– Apám! – kiáltotta Blake.

Alólam, Kaidan irányából vörös felhő gomolygott felém, ám csak a másodperc egy törtrészére, hogy azt sem tudtam, nem a képzeletem játszott-e velem. Döbbenten néztem le rá.

– Te megmutattad a színeidet!

– Dehogy mutattam.

Feltápászkodott. Mind a ketten felálltunk.

– Mi van, mutogatós lettél? – esett Kaidannak Blake is.

– Dugulj el! – förmedt rá Kai.

Mikor aztán kíváncsian engem kezdett méregetni, azt mondtam:

– Edzésre járok. Meg tudom már védeni magam.

– Azt látom – morogta.

Ahogy ott álltunk egymással szemben, túl sok minden volt, ami egymáshoz vonzott minket, de ugyanennyi el is taszított bennünket egymástól. Szükségünk volt a másikra, ez azonban örök harcban állna azzal, hogy ne veszélyeztessük egymás biztonságát.

– Mostanra leesett a tantusz, oké? – mondtam. – Felfogtam, mire próbáltál egyfolytában figyelmeztetni. A mai nap… Amiért jöttem, elmondtam – szedtem össze magam végre. – Most mennem kell, és pedig rögtön.

Leejtette a kezét, és bólintott. Az állkapcsa közben hangtalanul mozgott. Ugyanolyan csüggedtnek látszott, amilyen én is voltam. Ennek azonban így kellett lennie. Blake lépett oda hozzánk.

– Mi a terved a mai nap hátralévő részére és holnapra? – kérdezte.

– Átiratom magam egy korábbi repülőjáratra. Blake összevonta a szemöldökét.

– Mindezt pár punk miatt?

– Nem csupán ezek a vadbarmok voltak ott – szólt közbe Kai is. – Azt még nem hallhattad, hogy előtte egy suttogóval is elcsevegtünk, mikor az óriáskeréken ültünk.

– Tényleg? – kerekedett el Blake szeme, és elsápadt. – Én csupán a végéről értesültem, ezért indultam utánatok. Miért, mi történt?

Kaidan tüntetőleg nem nézett rám, amikor válaszolt Blake kérdésére.

– Nem tetszett neki, hogy mi ketten… együtt vagyunk. Sikerült ugyan leszerelnünk, de tényleg az a legjobb, ha Anna most elmegy.

Rám nézett, én pedig, bármilyen fájdalmas volt is, beleegyezően bólintottam. Blake csalódottan ciccegett.

Nem vesztegethettem tovább az időt. Korábban úgy gondoltam a Kaidannal való találkozásokra, mint lopott pillanatokra, most azonban minden újabb perc, amit a srácok közelében töltöttem, csak a lebukásunkat készítette volna elő. Nem vettem volna a lelkemre, ha bajba sodornám őket.

Bementem a cuccomért a bungalóba. Elővettem a jegyemet, és felhívtam a légitársaságot. Volt szabad helyük a következő járatra, ami Santa Barbarából indult. Belementem, hogy ráfizetek a jegyre, és átírattam a mondott időpontra. Többé nem kapaszkodhatok a múltba, gondoltam elszántan. Az most a dolgom, hogy megszabaduljunk a démonoktól. Fel kell áldoznom érte a boldogságomat. Egy napon meglesz a jutalmam. Hinnem kellett ebben, hogy meg ne bolonduljak.

Ideje volt indulnom.

Nagyobb erőt éreztem magamban, mint valaha. A ház elülső részébe mentem, nyomomban a srácokkal. Megszorongattam Blake-et, aztán Kai-ra néztem. Lazán csípőre tett kézzel állt ott. Nem tűnt különösebben jókedvűnek vagy barátságosnak, de tudtam, ha most nem ölelem meg, mindörökre bánni fogom. Elé álltam hát, és lassan átfogtam a derekát.

Kai közelsége tök más volt, mint Blake-é. Izmai a kezem alatt, halántékom a kulcscsontján, az érzelmek vihara, ahogy átfogott a karjával – nem, ez nem barátság volt. Szerettem ezt a fiút! Szerettem annyira, hogy el tudjak húzódni tőle, és otthagyjam. Pontosan így is tettem. Ujjaink még egyszer utoljára összeértek, mielőtt szétváltak volna. A szemébe néztem, de túl sok volt ez nekem. Meg mertem volna esküdni, hogy ez a kék szempár maradásra kér, ezért elhátráltam, és bemásztam a bérautó fullasztóan meleg utasterébe.

A két srác a járdaszélről bámult utánam, mikor elhajtottam. Nem engedtem meg magamnak, hogy a fájdalmamban dagonyázzak. Hátra sem néztem, úgy hagytam ott azt a sziklákra, az óceán fölé épített villát.

Vajon meddig tart ki a fal, amit a szívem köré emeltem? Ahogy ott ültem a reptéren, várva, hogy megkezdődjön a beszállás, valami megroppant bennem. Mély hasadék képződött a lelkemben, amit megtöltött a fájdalom. Olyan elviselhetetlen, hogy alig kaptam levegőt. Ramatyul festhettem, mert a körülöttem ülők aggódó pillantásokat küldtek felém.

Pattit akartam látni, meg aput, mindenekelőtt pedig Kaidant.

A reptérre érve felhívtam Pattit, hogy korábbra várjon. Nem kezdett el faggatni, a hangján azonban éreztem, mennyire elkenődött, amikor megértette, hogy nem mentek túl fényesen a dolgok.

Tudtam, fel kellene állnom, és elbújnom a mosdóban, hogy ne keltsek feltűnést, de a testem nem engedelmeskedett az akaratomnak. Több mint egy éve képtelen voltam már sírni. Most éreztem, hogy annyi könny kívánkozik ki belőlem, ami egy cunamira is elegendő volna. Talán az a tudat is tette, hogy egy suttogó sincs a közelben, mert mind a csúcstalálkozóra repült, de eleredt a könnyem. Gáttalanul rázott a zokogás, ráadásul akaratlanul is hörgő hang szakadt ki a torkomból. Piszkosul szégyelltem magam!

– Jól vagyok – hörögtem fulladozva, mikor a mellettem ülő öregasszony a karomra tette a kezét.

Körülöttem aggódó arcok lesték kiborulásomat. Összekucorodtam ültömben, s a karomra borulva zokogtam tovább. A legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna.

– Talán meghalt valakije – suttogta egy pasas.

– Csak nem egy fiatalember miatt fáj a szíve? – tudakolta halkan az öregasszony. Nagy nehezen összeszedtem magam annyira, hogy bólintsak. Megveregette a vállamat. – Mindig így megy ez – morogta.

Egy velem szemben ülő pasas megérintette a vállamat, és tiszta zsebkendőt adott a kezembe. A kedvességük csak még inkább megríkatott. Kényszerítettem magam, hogy felüljek, és a zsebkendővel megtörölgessem a szememet, kifújjam az orromat. A hangszórón bejelentették a beszállás megkezdését, mindenki erre fülelt.

– Jó napot, hölgyeim és uraim. Néhány perc múlva megkezdődik a beszállás a négyszázhuszonnyolcas járatra.

Az utasok zajongva felszedelőzködtek, és megnézték a beszállókártyájukat. Én is hüppögve vettem elő a hátizsákomból. A nagy lármában hirtelen a nevemet véltem hallani.

– Anna!

Újra felhüppögtem, aztán totál lebénultam, mert angolos kiejtéssel hangzott el a nevem. A hang irányába kaptam a fejem.

Ha ez tényleg Kaidan, futott át az agyamon, akkor valami gáz van.

A zsebkendő az ölemben landolt, mert megláttam őt, amint keresztülrohan a terminálon, és megáll a mi széksorunk végében. Szent atyám… totál lezsibbadt a lábam. Az emberek abbahagyták matatásukat e zilált külsejű, kék szemű fiatalember láttán. Csak állt ott, haja az arcába hullott, és magából kikelve nézett rám. Mindenki minket nézett. Széles sáv nyílt kettőnk között a sokaságban.

– Történt valami? – kérdeztem.

Tudtam, hogy fel kellene állnom, de totál sokkos állapotba kerültem.

– Én… semmi.

Rettegve nézett körül, mint aki lehetséges veszélyforrás után kutat.

– Hogy jutottál át a biztonságaikon? – kérdeztem.

– Jegyet vettem.

Így, magából kikelve még fessebb volt, mint valaha, bermuda nadrágjában, elkoszolódott pólójában és strandpapucsában. Ugyanebben a szerelésben hagytam ott, nem öltözött át.

– Te… is felszállsz erre a gépre? Totál össze voltam zavarodva.

– Nem, de ezek a tökfejek nem voltak hajlandók bemondani a nevedet. A mobilodat pedig kikapcsoltad.

Körülöttünk összesúgtak a várakozók.

Végül felálltam valahogyan, és elindultam Kai felé a szabad sávon, amit az utasok nyitottak meg előttünk. Már reménykedni sem mertem, mit jelenthet mindez. Megálltam Kaidannal szemben.

– Én… – kezdte, aztán lehalkította a hangját, hogy egyedül én halljam. – Én csak… – Tovább tipródott, végül zsebre vágta a kezét. Aztán nagy lélegzetet vett, és belekezdett: – Anna… a csúcstalálkozó estéjén, amikor megmenekültél, életemben először mondtam köszönetet Istennek.

Ezek a szavak egy örökkévalóságig erőt adnak nekem, gondoltam.

Néztük egymást.

Mindkét kezemmel megcirógattam az arcát, erős arccsontját, az állát. Aztán kimondtam:

– Szeretlek, Kai!

Behunyta a szemét, és összerázkódott, mintha tollal birizgálnák a hátát. Újra könnyek csípték a szemem. Nem vallott szerelmet, de jól volt ez így. Megértettem, miért nem. Le mertem volna fogadni, hogy soha még senkinek nem mondta ki ezeket a szavakat. Épp eleget mondott, hogy utánam jött, hogy itt volt… eleget mondott ez a pillanat. Semmi más nem számított.

Két kezébe vette az arcomat, úgy suttogta:

– Töltsd velem az éjszakát!

Egész testemben megremegtem. A két órával ezelőtti elhatározásom egy csapásra semmivé foszlott. A válaszomat várta.

– Kai… nem lehet.

Már amikor kimondtam, akkor is érveket kerestem magam ellen. A hercegek és a suttogók ma este mind a csúcstalálkozón lesznek, másnap pedig rászabadulnak Vegasra. A kettőnk dolga azonban ezt leszámítva is rázós volt.

– Belefáradtam abba, hogy csak félig élek! – Levette kezét az arcomról, és megragadta a vállamat. – Halálosan unom! Legalább egy éjszakára szeretném azt érezni, hogy élek. Melletted! – Behunyta a szemét, és homlokát az enyémhez döntötte. – Kérlek, Anna! Még egy utolsó éjszakát töltsünk együtt, aztán meghúzzuk magunkat. Szükségem van erre, ahogyan neked is!

Nagy ég, hát lehetséges ez? Elvette a fejét.

– Ígérem, hogy jól viselem magam! Semmi rosszat nem teszünk. Lenyúltam, megfogtam a kezét, és ujjait az enyéim köré fontam.

Meglehet, butaság volt ez tőlünk, és határozottan veszélyes is. De ezek a mindenre elszánt démonok sem tarthattak vissza attól, hogy elfogadjam az ajánlatot. Hogy együtt töltsünk még egy utolsó éjszakát.

– Menjünk akkor! – mondtam.

TIZENHETEDIK FEJEZET

NAGYTAKARÍTÁS

 

Kaidan vezetett. Folyton egymásra pislogtunk. Amikor nem, magam elé bámultam vagy kinéztem az ablakon, de a visszapillantó tükörre akkor is oda-oda lestünk. Mikor ő fordult az út felé, rajtam volt a sor, hogy a profilján legeltessem a szemem. Minden apró részletet magamba ittam: a kis anyajegyet anyakán, egy parányi dudort különben hibátlan metszésű orrán, enyhén hullámos haját, azt a sűrű szemöldökét és hosszú szempilláit. Olyan rég kiéheztem már erre a látványra.

– Csodálkozom, hogy megvan még ez az autód – mondtam egyszer.

– Hát, igen. Többször közel álltam ahhoz, hogy elcseréljem, de… nagy volt az érzelmi értéke, meg ilyenek.

Az utolsó szavakat alig hallhatóan morogta, és közben a nyakát vakarta zavarában. Megmelegedett a szívem tája a gondolatra, hogy a közös utunk emlékére tartotta meg a sportkocsit.

– Engem meg az lep meg, hogy még mindig rajtad van ez a nyaklánc.

Megtapogattam a türkiz függőt.

– Soha nem veszem le.

Az utat nézte, ebben a pillanatban szinte békés látványt nyújtott. Olyan közel bújtam hozzá, amennyire az ülés engedte.

Elcsöndesedtünk az út hátralévő részére. Két óra alatt értünk be Los Angelesbe. Időtlen idők óta most először éreztem jól magam a bőrömben. Nem gondoltam a veszekedésünkre, Kope-ra vagy a másik Annára. Nem gondoltam a suttogókra sem. Csak élveztem ezt a váratlan ajándékot, hogy együtt lehetünk.

Kaidan apartmanházában nagy volt az élet. Az egyemeletes épülethez közös udvar tartozott. Szakasztott olyan volt, mintegy campus. A medence körül egy csomóan lézengtek, kezükben műanyag poharakkal.

Mikor leparkoltunk, és Kai leállította a motort, hirtelen ijedt kifejezés jelent meg az arcán.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– Ööö… csak eszembe jutott… hogy… ööö… óriási a kupi… –dadogta, és kerülte a pillantásomat.

– Nem számít. De segíthetek kitakarítani – ajánlkoztam. Nagyot nézett.

– Jaj, nem, dehogy! Nem foglak dolgoztatni. Majd szerződtetek bejárónőt. Úgyis régóta halogatom.

Kész röhej volt, égnek is emeltem a szemem.

– Tudod, csaptam egy kis bulit, mielőtt elhúztam Blake-hez –magyarázkodott.

– Értem. – Mosolyogva nyúltam az ajtókilincsért. – Gyere, menjünk!

Már épp szálltam volna ki, amikor hallottam, hogy Kai felszisszen. Követtem a pillantását. Egy felfelé fésült hajú srácot nézett a lépcső tetején, aki szemlátomást zabos kedvében volt.

– Nem Michael az, a frontemberetek? – kérdeztem.

– De igen, hogy a fene vinné el! – Zsebéből elővette a mobilját, de hiába nyomogatta, a készülék nem működött. – Elfelejtettem feltölteni Blake-nél. Maradj itt egy kicsit, amíg lerendezem a srácot!

Tovább ültem hát a kocsiban, de azért kiélesítettem a hallásomat is, hogy halljam, mit beszélnek ezek ketten.

Kaidan felment a lépcsőn.

– Hol a pokolban voltál, haver? – vonta felelősségre Michael. – Próbálnunk kellett volna ma. Másodszor hiányoztál.

Kaidan már szóra nyitotta volna a száját, de Michael megelőzte.

– Ha ki akarsz szállni, öreg, hát csak szólj, de nem hagyhatom, hogy palira vegyél minket. Amióta itt vagyunk, totál leengedtél. Azt hittem, hogy csütörtök után újra a régi leszel, és tessék, ma is hiányoztál…

– Tudom, tudom, oké? – túrt bele a hajába Kai. – Dolgom volt. De mostantól másként lesz.

Michael még egy utolsó kétkedő pillantást vetett rá, aztán a csicsás kis kocsijához ment, és elrobogott. Kiszálltam a sportkocsiból, és felmentem a lépcsőn, ahol Kaidan elgondolkozva, hüvelykujját az övébe akasztva állt. Nem nézett rám, én pedig egy szót sem szóltam. Miközben kinyitotta az ajtót, megnéztem magamnak a parkolót és a medence környékét.

Kaidan nem tréfált, amikor a kéglije állapotára célzott. Nyakát vakargatva állt meg a küszöbön. A nappalija úgy festett, mintha kommandósok forgatták volna fel. Savanyítás bűz terjengett a levegőben a cigifüstön túl. Hirtelen mindketten szégyenlősek is lettünk, mint két félénk kölyök.

– Elmehetünk máshova is – suttogta.

– Nem! – fordultam feléje. Gondoltam, nem lesz olyan nehéz kitakarítani a kéróját. – Tudod mit, lássunk neki! Egykettőre meglesz – javasoltam. Kuncogva néztem elkomorodó képébe. – Jó muri lesz, ne félj! – biztattam.

– Jó muri? Te megőrültél!

Pedig komolyan gondoltam. Először a félig szétvert konyhába mentem. Kinyitottam a lefolyó alatti szekrényt. Üres volt.

– Van szemeteszsákod? – szóltam ki a konyhából. Utánam jött, most is a tarkóját dörgölte.

– Uh! – nézett körül szörnyülködve, mintha most járna itt először. Strandpapucsom cuppogó hangokat hallatott a ragacsos konyhakövön, miközben az éléskamrát kerestem. Ez is üres volt, egy félig üres kekszes dobozt leszámítva. Rosszat sejtve a hűtőbe is belestem. Üres pizzás dobozok és ételtartók néztek vissza rám.

– Egy fia étel nem sok, annyi sincs itt nálad – mondtam. – És hol vannak a tisztítószerek?

A fejét rázta, aztán közelebb lépett. Láthatóan benne volt a csávában.

– Anna, kérlek, a fenébe is! Nem neked kell…

– Pszt! – Ujjamat puha ajkához szorítottam. – Hagyd csak rám! Mindketten elcsöndesedtünk. Így álltunk ott pár másodpercig, aztán megragadtam néhány műanyag bevásárlótáskát, amelyek üres üvegek és konzervdobozok mögött lapultak a pulton. Az egyiket Kai kezébe nyomtam, majd megindultam a nappali felé, és elkezdtem összeszedegetni a konzervdobozokat, üvegeket és műanyag poharakat. Kaidan követte a példámat. Az egyik kisasztalon ráakadtam egy CD borítótervre, a Lascivious kislemeze számára készült. Kinyitottam, és ráismertem Kaidan macskakaparására: „Valami, ami jó”, dalszöveg: Kaidan Rowe. Mellette ez állt még: írjátok helyette azt: Michael Vanderson. Elmosolyodtam.

– Te írtad! – suttogtam, szerelemtől eltelve.

Kaidan felnézett rám a szoba túlsó végéből. A szeme kocsányon lógott, amikor észrevette, mit forgatok a kezemben. Nyelt egyet, és úgy tett, mintha mindenestől a takarítással lenne elfoglalva.

– Na, igen, az első néhány sor Michaelé… nem akartam kidobni az egészet, inkább befejeztem helyette. Akár… a szemétkosárba is dobhatod.

Ajkamba haraptam, a borítót összehajtogatva a sortom zsebébe csúsztattam, és folytattam a takarítást. A szemétbe borítottam egy csikkel és hamuval teli hamutálcát. Közben visszatartottam a lélegzetemet, hogy ne kelljen beszívnom az émelyítő cigibűzt. Egészen jól ment a takarítás.

A kávézóasztalhoz közeledve különös érzés fogott el. Megpróbáltam lerázni magamról, de miközben konzervdobozok és műanyag poharak között kutakodva, a teli kávézóasztal és a fekete bőrkanapé között térden állva keresgéltem a szag forrását, vadul dobolt a szívem, és a külvilág elsüllyedt körülöttem. Kaidan mondott valamit, de meg sem hallottam, mert az üvegtetejű asztal szélén fehér por maradványaira bukkantam. Felvettem belőle valamennyit az ujjamra, és már vittem volna az orromhoz, amikor kemény kéz ragadta meg a csuklómat. Pedig, jaj, mennyire kívántam!

– Anna!

Megpróbáltam elrántani a karomat.

– Hadd csináljam! – csikorgattam a fogamat.

Lefújta ujjamról a port. A lélegzetem is elállt megrökönyödésemben.

– Anna – mondta újra.

– Mi az! – csattantam fel.

Magam sem értettem, mire fel pöccentem be ennyire. Elengedte a kezemet, és egyetlen mozdulattal lesöpörte a port az asztalról. Kezemet tördelve meredtem a kokó hűlt helyére.

Mikor nagy sokára felnéztem Kaidanra, nem tetszett, ahogyan vizslatott. Mintha félne is tőlem.

– Gyakran csinálod? – kérdeztem irigyen. Fojtott, óvatos volt a hangja.

– Nem, nem gyakran.

– És… jó?

Mindenhová nézett, csak rám nem.

– Ööö… Nem tart soká. Egyedüli előnye az, hogy…

– És mennyire jó, amikor tartós a hatása?

Tudom, hogy óriásira tágult a szemem a vágyakozástól. Lebiggyesztette a száját, de nem felelt. Megpróbálta megfogni a kezem, de elhúztam.

– Van több is nálad?

– Nem! – mondta keményen.

Szaggatottan, zihálva lélegeztem, remélve, hogy csak-csak elmúlik az izgalmam.

– Folytassuk a takarítást! – mondtam szórakozottan.

Egy összehajtogatott papírosért nyúltam a kávézóasztal közepén. Kaidan kikapta a kezemből, és zsebre vágta. Közben káromkodott egy vaskosat. Döbbenten meredtem rá:

– Hogy beszélsz?

– Bocs… nem akartam.

Fúrta az oldalam a kíváncsiság, mi lehetett a papíron, és hogy miért nem akarta megmutatni. De aztán más ösztönök léptek működésbe, elhallgattatva ezeket a kérdéseket. Felforrt a vérem a gondolatra, miféle bulik lehettek itt, és hogy milyen mocskos Kaidan szája. Felizgatott ez az egész, ahogy egymásra néztünk térden állva. Kai elkapta a pillantásomat, és el sem engedte. Az ő szemében is sötét viharfelhők gyülekeztek.

– Vigyázz, hogy nézel rám! – morogta a foga között. – A mai kis sztriptízed után alig bírok magammal.

– Hát… ami azt illeti…

De nem fejeztem be. Alsó ajkamat beszívva végigfuttattam kezem a vállán, le egészen a felsőkar mezítelen bőréig. Mellkasa szaporábban emelkedett és süllyedt, mint annak előtte. Összekapcsolódott a pillantásunk.

Felvette a kezemet, és letörölte a hüvelykjével azt az ujjamat, amire a port kentem. Aztán elengedte a kezemet, és megragadta a derekamat.

Közelebb húzódtam hozzá. Meg akartam csókolni, de tudtam, hogy nem lesz szelíd ez a csók. Halk hörgés szakadt fel a torkából, és ujjai mélyebben vájtak az oldalamba. Egyszer azt mondta nekem, hogy a tűzzel játszom. Érezni véltem ennek a tűznek a hevét. Át szerettem volna adni magam a kísértésnek, őt pedig rábírni, hogy veszítse el a fejét. Bensőmben vad harcra keltek egymással az őrangyalom és a bennem élő démonok. Foggal-körömmel ütötték-vágták egymást.

Mégis az angyal győzött, ha alaposan ki is merült a küzdelemben. Nem engedhettük meg magunknak, hogy megperzselődjünk. Huh! Sötét oldalam gonoszul vágyott erre a döntésre.

Kitéptem magam Kaidan szorításából, és hátrébb húzódtam, még mindig a földön. Továbbra sem vette le rólam a szemét. Ki kellett józanodnunk, mert láttam rajta, hogy akár négykézláb is hajlandó lenne utánam vetni magát. Felugrottam. Ereimben még mindig vadul zubogott a vér.

– Hol vannak a kulcsaid? – kérdeztem akadozó lélegzettel. Az utcában errefelé jövet láttam egy boltot. – Megyek, veszek valami kaját meg tisztítószereket.

Továbbra is szembenézve velem előhalászta a kulcsait és néhány bankót. Kezünk összeért, ahogy elvettem tőle. Hallottam, milyen hangosan szedi a levegőt. Felálltam, és idegesen a hajamba túrtam.

– Mindjárt jövök.

 

Mire visszatértem, szemlátomást lenyugodott. Meg is tisztálkodott: lezuhanyozott és ruhát váltott.

Jókora szemeteszsákok és törlőruhák könnyítették meg eztán a takarítást. A fürdőszobától és a hálótól külön tartottam, de nem is volt olyan brutális, mint vártam. A háló azért tele voltszétdobált ruhákkal, és a fele lelógott a padlóra. Sietve végeztem a fürdőszobával, Kaidan közben beágyazott, és a piszkos lepedőt a mosógépbe gyömködte.

– Izé… Anna – szólt be a hallból.

A masina előtt találtam, a tárcsákat bámulta. Nem tudta használni. Nyilván mindig új ruhát vett a régi helyett, és nem mosott.

Elmagyaráztam, melyik gombot mikor kell megnyomnia. Aztán néztem, hogyan csinálja, mert úgy döntöttem, megdolgoztatom kicsit. Örült a szívem a büszke mosolya láttán.

Takarítás után lezuhanyoztam, mert koszosnak éreztem magam a mozgalmas nap végén. Olyan távolinak tűnt mindez, mintha nem is ma lett volna. A fürdőszobában jó szagú férfi tisztálkodó szerek sorakoztak. Magamban mosolyogtam, hogy itt vagyok Kaidannál, habár a körülmények már kevésbé voltak romantikusak.

Visszamentem főzni a konyhába. Meg szerettem volna tölteni főtt étellel a frigóját. A tűzhely minden platniján sistergett vagy forrt valami, a munkalapokat pedig elfoglalták a hozzávalók. Kezemet csípőre téve számolgattam, minek mennyi időre lesz szüksége, hogy elkészüljön. Ekkor az ajtóra tévedt a tekintetem, ahol Kaidan állt. Túl sok teret és oxigént foglalt le hirtelenjében. Ahogy ott állt, vörös démonjele kitágult, szeméből szintén lángok csaptak elő.

Fülemben olyan hangosan dobolt a vér, hogy elnyomta a sistergő serpenyők és fortyogó lábasok zaját. Tett egy lépést felém – a ragadozók cserkészik így be a zsákmányukat. Ösztönösen hátrább léptem. Így jött felém lassan, míg végül a lefolyó mellé kényszerített. Megbűvölten álltam vele szemben, és magamban megesküdtem, hogy ez egyszer senki sem állhat közénk. Mindkét kezével kinyúlt, és megragadta a lefolyót a derekam két oldalán, aztán szó nélkül a számra tapasztotta a száját.

A hajába túrtam, ujjaim belegabalyodtak a selymes, göndör fürtökbe. Olyan csók volt ez, amilyenben addig egyikünknek sem volt részünk: birtokló, emésztő. Hol gyöngéd, puha érintésekké légiesedett, hol ismét vad smárrá vált. Két kezét egy pillanatra sem vette el a lefolyó széléről. Valójában, amíg én vonaglottam és nyögtem, igyekezve őt magamra húzni, egy tapodtat sem mozdult, mintha csak a csókolózást engedélyezné kettőnknek. Mikor kezemet végigcsúsztattam a felkarján, és továbbra sem oldódott a merevsége, megértettem, hogy nem akarja elveszteni a fejét. Nagy erőfeszítéssel kiszakítottam magam a csókból.

Egymás tekintetét kutattuk, alig néhány centi távolság volt közöttünk. Könnyűnek és érzékenynek éreztem magam.

– Jó így? – suttogtam.

– Főzöl – hörögte.

– Tényleg?

– Méghozzá nekem.

– Ööö… ha nem bánod – haraptam az ajkamba.

Láthatóan nagy erőfeszítéssel szakadt el tőlem. Hátrált egy lépést, és a hajába túrt. A szeme azonban ugyanúgy lángolt, mint addig.

– A francba, újra lezuhanyozom – mondta rekedten. Ezzel elillant a konyhából, mintha csak kísértet volna.

Csak álltam ott, aztán mosolyogva megérintettem az ajkam a csók nyomán. Felberregett az időjelző. Több tucat kaja állt készen arra, hogy megtöltsem velük a frigót.

Miután Kaidan lezuhanyozott, és halomba gyűjtötte a szennyesét, kimosattam vele az összeset. Elégedetten vettem tudomásul, hogy amíg főztem, ő kimosta és megszárította az ágyneműjét. Kivettem a szárítóból a tiszta lepedőit, és megágyaztam. Elefántcsontszínű pamut ágyneműje mennyeien puha volt, a legjobb minőség. Aztán áttettem egy adag mosást a szárítóba, és azon agyaltam, hogy közben ki lehetne mosni egy újabbat. Már majdnem betettem a sortot is, ekkor azonban kitapintottam az anyagon valami vastagot. Az összehajtogatott papírost húztam elő a zsebből, azt, amit a kávézóasztalról kapott fel az imént Kaidan.

Felgyorsult a szívverésem. Tudtam, hogy nem lenne szabad elolvasnom, mert nem tartozik rám, mi áll benne. Mégis széthajtogattam a papírt. Egy benzinszámla volt, pár sorral a hátoldalán. Csinos kézírás volt.

K… Kösz a tegnap esti vendéglátásért. Tudod, közölhetted volna éppen, hogy valakit ott hagytál Georgiában. Legalább a neve szép. Majd tudasd, légyszi, ha tovább léptél! Részemről oké, ha ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ígérem, nem leszek nagyon macskajajos a melóban.

Csók, Anna

 

Kiszáradt a torkom, és vad szinkópákat vert a szívem. Megfordítottam a számlát, hogy megnézzem rajta a dátumot. Két nappal korábbi keltezés volt, csütörtöki. Kaidan beszélt rólam a csajnak. Kérdés, milyen messze mentek el ezek ketten?

Nem értem rá tovább agyalni ezen, mert Kaidan kanyarodott be a hall sarkán, a szemetet vitte ki éppen. Nyomban felfedezte kezemben a papírt, és elsápadt. Hol az arcomat nézte, hol a papírlapot.

– Azt hallottam rebesgetni – kezdtem –, hogy újabban nem melózol. Igaz ez?

Nehezen forgott a nyelvem, mert kiszáradt közben a szám.

– Többé-kevésbé – felelte rekedten. – Csak akkor, ha suttogó van a közelben, vagy a faterom megbíz valamivel. És Marissa unokahúgaival is ritkábban szexelek.

Azért, gondoltam, mert azok a csajok szűzen értékesebbek. Igyekeztem leküzdeni undoromat, és tovább kérdeztem:

– És vajon a suttogók a múltkori vendégség idején is itt voltak?

– Nem – rázta meg a fejét.

Jó, akkor nem melózott. Összegyűrtem a papírost, és folytattam a mosógép feltöltését. A földről szedegettem fel a ruhákat, és tettem bele a gépbe.

– Anna!

Kimértem és betöltöttem a folyékony mosószert. Miután megnyomtam a „start” gombot, a víz zubogva elöntötte a masinát.

Reszketett a kezem, és alig láttam a könnyektől. Végiggördült egy az arcomon, letöröltem a vállammal. Nagyon úgy festett, hogy a könnycsatornáim újabban ismét működésbe lépnek.

– Ann, kérlek, hallgass meg!

Ann-nek hívott! Szembenéztem vele. A könnyeim láttán elhallgatott. Mindkét kezével a fejét fogta.

– Ez azután volt, hogy beszéltem Marnával. Azt hittem, hogy te meg Kope együtt jártok, noha Marna az ellenkezőjét állította. Azt hittem, hogy őt szereted. Nem volt túl kellemes.

A plafonon voltam, de megpróbáltam a helyébe képzelni magam; milyen érzés lett volna, ha megtudom, hogy másba van beleesve. De azért a féltékenység jeges marokkal szorította össze a szívemet. Behunytam a szemem, és a mosógépnek támasztottam a hátamat.

– Le is feküdtél vele?

– Nem. Hajszál híja volt, de aztán mégsem. – Elhallgatott, aztán súgva mondta: – Vele korántsem volt olyan nehéz abbahagyni, mint veled.

Behunytam a szemem. Utáltam ezt az egészet. Pocsék egy érzés volt, hogy egy másik Anna magáénak tudhatta Kai-t, vagy majdnem, én pedig hiába szeretem, mégis meg kell tartanunk a három lépés távolságot. Elképzeltem, hogyan súgja a csaj fülébe a nevét, és fordul hozzá helyettem.

– Ezt alaposan elszúrtam, ugye? – kérdezte. Mikor újra kinyitottam a szemem, továbbra is a fejét fogta, és keserves képet vágott. – Olyan sokáig nem volt semmi bajom, Anna! El sem hinnéd, milyen sokáig. Közel nyolc hónapja mentem el. Mikor Kope felhívott, rosszra számítottam, Marna azonban folyton azzal nyugtatott, hogy semmi nincs közöttetek. Amikor megkerestelek Valentin-napon, arra készültem, hogy mindent elmondok. Aztán felhívtam Marnát. Azt vártam, hogy újra megvigasztal, de ez elmaradt… ettől fogva egy pokol az életem.

Soha ennyire nem avatott még a bizalmába, noha láttam rajta, mennyire nehezére esik minden egyes szó.

A legszívesebben üvöltözni kezdtem volna vele, milyen analfabéta is a szív dolgaiban. Hogy csak velem és rám tud vigyázni, mással bezzeg nem. Nem sikoltoztam, de látta a szememen, mennyire megbántott. Onnan tudom, hogyan nézhettem, mert az én bánatom az övét tükrözte vissza. Hányszor sértjük még vérig egymást? Mennyi időt vesztegetünk így el?

Egyetlen éjszakánk van. Egyedül a jelen a miénk. Kinyújtottam a kezem. Nézte egy darabig, aztán megfogta a kezem. Megszorítottam, és magamhoz húztam.

– Többé soha, de soha ne nézz másra! – kértem.

Hitetlenkedve lehajolt, és lecsókolta az arcomról könnyeim nyomát. Előbb az egyik felén, aztán a másikon.

– Többé soha – suttogta.

Két kezembe vettem borostás állát.

– Rám nézz, ne másra! – mondtam, és száját az enyémhez húztam. Előrenyomakodott, amíg a teli mosógépig nem hátráltam. Térdét a két lábszáram közé feszítette.

– Ezennel megesküszöm neked – suttogta, és forró lehelete a számat súrolta.

Gyors, forró csók után mohón közelebb bújtunk egymáshoz. Aztán a fülembe súgta:

– Hadd lássalak újra!

– Hogy mi?

Megpróbáltam elhúzódni, hogy ránézzek, de szorosan magához ölelt, és rácsókolt a számon lévő anyajegyre. Aztán halkan újra a fülembe kezdett sugdosni.

– Hagyd, hogy levetkőztesselek! Nem teljesen, csak amennyire Blake-nél levetkőztél ma. Kérlek! Hadd lássalak újra!

Huh!

Vérem dobolását hallgattam a fülemben. Meg merjem tenni? Nagyon akartam. El akartam menni vele a végső határig. Bólintottam. A következő pillanatban ujjai már a trikóm alján jártak. Felemeltem a karom, ő pedig áthúzta a trikót a fejemen.

A lábunkhoz ejtette. Rózsaszínű melltartómban álltam előtte. A szívem továbbra is szaporán vert. Hogy egál legyen, benyúltam a pólója alá, és végigfuttattam ujjaimat feszes oldalán. Felnyögött, és újra csókolni kezdett. Meztelen bőrünk egymáshoz súrlódva szinte szikrát vetett, mint a kovakő.

Újra elszakadt tőlem. Nehezen szedte a levegőt. Mialatt ujját végigfuttatta a sortom szélén, hogy megérintse csípőm és ágyékom érzékeny bőrét, végig a szemembe nézett. Az én lélegzetem is elakadt, mikor kigombolta a gombjaimat és lehúzta a cipzárt. Kék szempárját mindeközben rám függesztette, mint aki egyetlen sóhajomat és arcrándulásomat sem szeretné elmulasztani.

Miután a sort is a földre hullt, csaknem pucérnak éreztem magam, noha nem nagyon különbözött attól, amikor bikinire vetkőztem. Kaidan elhúzódott néhány centire, és végigmérte a testemet. Aztán szorosan behunyta a szemét, és fejét a plafon felé fordította. Ádámcsutkája nagyot ugrott, ahogy nyelt egyet.

Még mindig behunyt szemmel hörögte:

– Engedd, hogy megcsókoljalak!

– Oké – suttogtam.

Tekintete az enyémbe fúródott, két kezével a szárítóba kapaszkodott a vállam fölött.

– De nem úgy, ahogy gondolod, a testedet szeretném végigcsókolni.

Jajigenjajigenjajigen…

– Oké – nyögtem ki, mert ennyi telt tőlem.

– Ígérd meg, Anna, hogy hagyod!

– Megígérem – suttogtam elhaló hangon.

Tudtam, hogy erősnek kéne lennem, de az erőm nem volt sehol. Ugyanakkor nem szerettem volna megismételni a hotelbeli jelenetet.

Keze ekkor megragadta a derekamat, és forró ajka rátalált a vállamra. Felnyögtem, ahogy hasam és hátam bőrét cirógatta, szájával pedig végigcsókolta a felsőtestem, a derekam, a csípőm. Minden egyes szeplőmnek külön figyelmet szentelt, míg végül térdre ereszkedett. Két kezemmel erős vállába kapaszkodtam.

Alaposan megnézte magának a köldökömbe lőtt szív alakú, kéktalizmánt.

– Még megölsz a végén! – sóhajtotta. Nyelve körbejárt a köldökömön.

Aztán bugyim vonala következett. Foga végigszántotta a bőröm, majd forró nyelve vett kezelésbe. Az ájulás határán jártam. Még szerencse, hogy szilárdan tartotta a derekamat, mert érzékek egész tornádója tombolt bennem. Nem tudtam, mennyit bírok el még. Olyan gyorsan lélegeztem, mintha sprintelnék.

Egyik kezével lenyúlt hátul a térdemhez, és kifelé húzta a lábszáram, hogy hozzáférjen a combom belső feléhez. Olyan hangosan nyögdécseltem, hogy magamat is megleptem. Ismét magamon éreztem a fogait. Ujjaimmal a hajába fogództam, miközben egyre nőtt bennem a feszültség.

Hirtelen hideg, kijózanító gondolat jutott eszembe: a Kard. Nem tekinti-e lázadásnak ezt a pillanatot a „tisztaságom” ellen? Nem mentem túl messzire? Gőzöm sem volt arról, hol kell megvonnom a határt kardügyekben.

– Kai – sóhajtottam. – Abba… abba kell hagynunk!

Egy szívdobbanásnyi idő sem múlt el, és felállt, tekintete az enyémet kutatta. Izzó szemei fel-le jártak felhevült arcomon, konstatálva lihegésemet. Egy olyan srác önbizalmával, aki tudja, hogyan kell felizgatni a csajokat, csípőjét az enyémnek lökte. Elfeküdtem a szárítón, és elfojtottam a sóhajomat. A gyönyör közelében jártam, ami szinte fájdalmas volt, ő azonban nem hagyta abba. A fülemet kezdte harapdálni. Két kezemet a hátára kulcsoltam. Soha ennyire nem égetett még a vágy.

– Hagyd, hogy megérintselek! – kérte. – Csak kívülről. Jó lesz, meglásd!

Egek ura! Semmit sem kívántam ennyire, mint ezt, most.

Keze lesiklott az ágyékomra. A legszívesebben sírtam volna, miközben fejemet ide-oda forgatva tiltakoztam:

– Nem, nem, nem lehet!

– Mi a baj? – Hátrált egy lépést. Ijedt sajnálkozás suhant át az arcán. – Sajnálom, Anna!

– Nem, ne sajnáld! Én sem sajnálom.

Lehajoltam, összeszedegettem a padlóról a ruháimat, és magamra kaptam őket. A kezéért nyúltam, és hozzábújtam. Habozva karolt át, én erre még szorosabban öleltem. Arcomat meztelen vállához szorítottam.

– Te reszketsz! – mondta.

– Hát igen, a testem igencsak haragszik most rám – vallottam beszáraz nevetéssel. – De nem akarok kockáztatni a kardmarkolat miatt.

Megdermedt az Erény Kardjának említésére.

– Gondolod, hogy ennyire érzékeny?

– Fogalmam sincs, de, tudod, angyaloknak készült.

A „tiszta szívű” megfogalmazás nem volt száz százalékig világos előttem. Az angyaloknak nincs testük, az óriások és az emberek esetében azonban a test sokféleképpen kötődik a lélekhez, akár tetszik ez nekünk, akár nem. A Kard előírásai totál szigorúnak tűntek. Nem akartam elvesztegetni a lehetőséget, hogy megszabaduljunk a hercegektől.

– Jól vagy? – néztem fel Kai-ra.

Meglepetten dörgölte az arcát, láthatóan nehezen vette be, hogy ennyi gyöngédséget is megtagadnak tőle.

– Miattam ne aggódj! De semmi rosszat nem akartam.

Átkaroltam a nyakát, és a szemébe néztem.

– Nem is tettél semmi rosszat. Szeretlek, és én is akarom ezt az egészet veled. Egyszer, talán.

Behunyta a szemét. Halántékánál ellazult egy izom. Tudtam, hogy már reménykedni sem mer. Lábujjhegyre álltam, és szájon csókoltam. Szerettem volna felvidítani, és elfelejteni, milyen volt, amikor az ajka végigjárta a testemet.

– Azt hiszem, megennék egy kis édességet – mondtam. Felnevetett.

– Csinálnál nekem sütit? – kérdeztem. Elhúzódott, a szeme gyanakvóan összeszűkült.

– Hogy én?

– Rajtad a sor. Az előbb én főztem rád.

Fanyar félmosolya megdobogtatta a szívemet. Piszkosul szexi volt.

– Valami specialitásra vágysz? – kérdezte.

– Ez nem vicc – öklöztem a hasába.

Nem kellett volna, mert kőkemény hasfala még inkább megnehezítette, hogy lehiggadjak.

– Feltételezem, hogy meg is szeretnéd enni azokat a sütiket.

Újra kézen fogtam, és a hallon át a konyhába vezettem. Ha Marnát és Gingert be lehetett fogni konyhai melóra, nyilván Kai-t is.

– Bögrés süti, el sem lehet rontani. Csak ki kell önteni, ami a dobozban van. Majd én felügyelem a munkálatokat.

Felmásztam a munkapultra, és lelógattam a lábamat. Hideg volt a combomnak.

– Tessék, olvasd! – nyújtottam át neki a dobozt.

Felsóhajtott, és elolvasta a receptet. Hagyta, hogy megmutassam, hogyan kell beállítani a sütőt. A tojást ugyan összetörte a lapátkezével, de ki kellett szedegetnünk a keverőtálból a héj darabkáit. Elégedetten tapsoltam, mikor betoltuk a tepsit a sütőbe, és beállítottam az időjelzőt.

A tűzhelynek támaszkodott. Sejtettem, hogy még mindig nyomasztják az iméntiek, és fel szerettem volna vidítani. Épp eléggé be voltam gyulladva magam is a Kard miatt, de nem akartam, hogy a félelmeim az egész éjszakánkat tönkrevágják.

– A sütés legjobb része, hogy kinyalhatod a tálat – mondtam.

Ujjamat végighúztam a belsején, aztán lenyaltam a ráragadt masszát.

Kaidan gyanakodva nézte a ragacsos anyagot, mielőtt utánam csinálta volna. Rövidesen egymást félretolva, kacarászva nyaltuk ki a tálat. Nedves ujjamat végighúztam a fülén, ami elvonta a figyelmét, így én jutottam hozzá az utolsó falás csokihoz.

– Uh, ez övön aluli volt! – panaszolta, és pólója ujjúval törölte meg a fülét.

Alig bírtam széles jókedvemmel. A csata közepén egyszer csak a térdem közé került. Mivel a pulton ültem, szemmagasságba kerültem vele. Megpróbáltam hátrébb húzódni, de mindkét kezét a combomra fektette, hogy megakadályozzon ebben.

– Csak semmi pánik – mondta. – Mostanra ura vagyok a helyzetnek.

Mostanra.

Erősen a pultba kellett fogódznom, hogy álljam a következő rohamot. Arcomat két kezébe fogta. Egy ujját végigjártatta az orromon, az állam ívén, majd visszafelé a számon lévő anyajegyen. Minden porcikám életre kelt ennyi figyelemtől.

– Fogalmad sincs, mit művelsz velem, Anna!

Pedig sejtettem.

Nem is tudom, ki mozdult meg előbb, de ez nem is számít. Az számított, hogy az ajkunk megtalálta egymást. Éreztem, hogy nem tudja, hogyan legyen tovább.

– Oké, Kai – mondtam. – Majd vigyázunk.

– Nem engedem odáig fajulni a dolgokat, mint az előbb – ígérte.

Elszomorodtam a gondolatra, mi mindentől fosztjuk meg magunkat, de bólintottam.

Előrecsúsztam a pulton, amíg mellkasunk össze nem ért. Átkaroltam a nyakát, ő meg a hátamat. Lassan, gyöngéden ízlelgettük egymás száját. Aztán végigfuttattam nyelvem az alsó ajkán, ahogyan ő is tette az óriáskeréken. Felhördült, és szája lecsapott az enyémre. Minden gondolat szerteröppent a fejemből, csupán az érzékeim éltek.

Még szorosabban fogott magához. Leemelt a pultról. Lábszáramat a derekára igazította.

– Vigyázni fogunk – mondta.

– Igen – leheltem a szájának.

Szánk egy pillanatra sem vált el egymástól, miközben bementünk a hálószobába, és elhevertünk az ágyon.

Hentergőzve, összefont karral-lábbal csókolóztunk. Csodás energiák áramlottak kettőnk között. Elvesztettem az időérzékem, és az egész világ semmivé foszlott körülöttem.

Az emberek gyakran használják a „tengert” jelzőként, például: tengernyi lehetőség, tengernyi bánat. Számunkra azonban nem létezett tenger. Mi, óriások, hálóba szorult halak voltunk. Azt tettük, amire a cápák szorítottak minket, ha nem falták fel éppen egyikünket- másikunkat. Időről időre mégis kisebbfajta akváriumban találtuk magunkat, cápák nélkül. Átmeneti védettséget jelentett csupán. Most is alig bírtunk magunkkal.

Mikor lélegzetvételnyi szünetet tartottunk, felkuncogtam.

– A hajad – mondtam. – Mert Kai haja mindenütt ragacsos volt a süti masszától. Beletúrtam a hajába, ő pedig visszamosolygott rám.

– Szeretlek! – suttogtam.

Behunyta a szemét, és újabb selymes csók következett. Ezek a csókok minden szót feleslegessé tettek.

Aztán az oldalunkra fordultunk, úgy néztük egymást. Egyik térdem az övéi között pihent. Megtapogattam a saját hajam, ami egész boglyává kócolódott közben.

– Nem… unod ezt velem? – kérdeztem félszegen.

– Hogy mi? – Csípőmön nyugvó keze görcsbe rándult. Szinte sértődötten nézett rám.

Válláról lesöpörtem egy nem létező pihét.

– Tudod, hogy csak csókolózunk.

– Jobb ez, mint bármi, amiben eddig részem volt. – Lágy és őszinte volt a hangja. Félresimította a hajat a szememből. – A smárnál nincs jobb a világon, aranyom! Mindent visz! – rikkantotta.

Nevetve a nyakába temettem az arcomat. Ő is kuncogott.

– Miért? – kérdezte, a hajammal babrálva. – Te unod ezt? Hiszen egy csomó sráccal smároltál már.

– Huh! Ne is beszéljünk erről! – kaptam fel a fejem. – Hülye, lagymatag bunkók voltak…

– Kímélj meg a részletektől!

– Rendben. És ehhez mit szólsz: akár egész éjjel csókolnálak, Kaidan Rowe.

– Egyezik a tervünk – mondta.

Újra egymáshoz hajoltunk, ekkor azonban kitartó csengetés hallatszott a hall felől. Nagyot dobbant a szívem, ahogy azonosítottam a hang forrását.

– Kérsz sütit az ágyba? – kérdeztem. Szemlátomást nem örült az ajánlatnak. – Miért, mi a baj? Kitiltottad az édességet az ágyadból?

– Nem, csak felizgatsz ezzel az egész főzőcskézéssel.

Elködösült a tekintete, mint aki elképzel valamit. Én magam semmi szexit nem éreztem a főzésben.

Hozzávágtam egy párnát, ő pedig védekezőn tartotta maga elé a tenyerét.

– Talán hozok egy pohár jeges vizet is, hogy lehűtselek – mondtam, és kikászálódtam az ágyból.

– Siess vissza! – szólt utánam. – Én addig rólad álmodozom, amint kötényben és edényfogó kesztyűvel tüsténkedsz a konyhában.

– Olyan aranyos vagy! – kuncogtam fel.

Nevetése végigkísért a hallban. Per pillanat egy teljes tenger volt az enyém.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

AZ ENYÉM VAGY

 

Egyvalami van, ami jobb Kaidan csókjánál, ha meleg sütit falatozva csókolózhatunk. Most értettem meg a mondást, hogy a szerelem olyan, mint a kábszer. Minden porcikám életre kelt. Noha nem élesítettem ki érzékeimet, nagyon is éberek voltak. Azt is felfogtam, mekkora veszéllyel jár a szeretkezés, mert az egész világ elsüllyedt körülöttem. Semmi nem számított: a hercegek, a suttogók, a rám váró hadakozás. Hirtelen semmi okát nem láttam, mit kifogásolhatna egyetlen lélek is két ember szerelmében.

Minden más háttérbe szorult gyöngéd csókjainkon kívül. Elsikló lidércálommá vált, és csak az volt a fontos, hogy együtt lehetünk. Hogy életre keltünk.

Alig hittem el, hogy Kaidan tűri ezt. Hogy megelégszik a simogatásaimmal, és visszasimogat. Kiéhezett simogatások voltak ezek.

Időnként azért elhúzódott tőlem, hogy visszafogjon, amikor túlontúl elragadott a hév. Egy ponton, amikor a fülcimpáját harapdáltam, ráncba szaladt a homloka.

– Bocs – haraptam az ajkamba.

Szegény, nagyon sajnáltam közben. Ez a huzamos önmegtartóztatás még egy átlagos srácnak is nehéz lehetett volna, hát még neki.

Aztán kinyitotta a szemét, és mondani kezdte:

– Minden ösztönöm azt súgja, hogy tegyelek magamévá. – Ezt holtkomolyan mondta, ki is gyulladt a képem menten. Újra lángot vetett a tekintete. Megtörtem hát a szemkontaktust, és arcomat pamutpólójához szorítottam. – De korántsem olyan nehéz ezt megállni, mint nélküled élni.

Megragadtam a pólóját, arcom szinte az arcához ért. Tekintete az enyémbe mélyedt.

– Ne szúrjunk ki magunkkal többé! – Még szorosabban markolásztam a pamutanyagot, mert elfogott a pánik arra gondolva, hogy elszakíthatnak tőle. – Komolyan gondolom, Kai! Nem számít, mit mond apu, vagy mennyire félünk. Majd akkor beszélünk egymással, ha biztonságos. Vigyázni fogunk. Kérlek, ne taszíts el magadtól…

– Pszt! – csitítgatott, és magához szorított.

Belélegeztem nyaka illatát. Megsimogatta kócos hajamat.

Lassan lenyugodtam.

– Milyen gyakran hív a faterod? – kérdezte.

– Úgy egy-két havonta.

Szorosan hozzásimultam, ő közben tovább simogatta a hajamat.

– Oké. Mit szólsz akkor ehhez? Valahányszor felhív, te felcsörgetsz engem.

– Jó.

Belecsókoltam a nyakába. Még szorosabban vont magához.

– Fél tíz van. Próbára kell mennem – mondta vonakodva. – Velem jössz?

Felmosolyogtam rá. Tetszett, hogy zenélni hallhatom.

– Persze.

 

Huh!

Atyavilág! Már elfelejtettem, mennyire kicsinált régebben Kaidan dobolása. Miközben a többiek hangoltak, ő is bemelegített.

Körülnéztem a teremben, hogy szemügyre vegyem a rajongókat. A többségük csaj volt, de volt ott néhány srác is. Az egyik csaj halványan rám mosolygott, aztán tovább nézte a frontembert, Michaelt.

Miután a basszusgitáros végzett a dolgával, odament Kaihoz. Kiterjesztettem rájuk a hallásomat, akkor is, ha ezt tiltja az illem.

– Hoztál magaddal egy pipit? – kérdezte.

– Igen.

– Apám, mikor történt ilyen utoljára! – rötyögött a gitáros.

– Mit akarsz ezzel mondani, Raj? – simított végig a dob felületén Kai.

– Semmit. Jó bőr. Megdugtad már?

Jól van, Raj, most már lekophatnál, gondoltam.

Kaidan fagyosan nézett rá.

– Nem vagy kissé tolakodó, haver? Raj felnevetett, és Kai-ra mutatott.

– Ne balhézz már, apám! Ha ennyire megtartod magadnak a részleteket, alaposan belezúghattál. Azt hittem, hogy Anna meg te…

– Felejtsd el! – vágta el a továbbiakat Kai.

Hál’ istennek Michael összehívta a zenekart, és Raj otthagyta.

Az ajkamba haraptam. Kai aggódva sandított felém. Rámosolyogtam, hogy megnyugtassam. Nem akartam felhúzni magam, akkor sem, ha a vetélytársnőm nevének említése alaposan betett nekem.

Kaidan feje fölé emelte a dobverőt az első számnál, de Michael hamar lefújta az egészet egy hamis hang miatt. Én nem vettem észre; ez is mutatja, mennyire nem értek a zenéhez. Újrakezdték. Kaidan rövidesen átment zenész-üzemmódba. Szinte látni véltem a pillanatot, amikor elmerült a ritmusban, és minden másról elfeledkezett. Vajon tudna-e úgy dobolni, hogy az ölében ülök? – jutott eszembe.

Az én dobosom volt. Az én srácom. Az enyém. Ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a mosolyomat.

Kinyílt a terem ajtaja, páran kimentek, de bejött egy csinos, szőke, rövid hajú csaj. A falnak támaszkodott, és karját keresztbe fonta a mellkasán. Alacsony termetét sárga színkör fogta körül. Már épp újra a bandát kezdtem figyelni, amikor észrevettem, hogy Kaidanra pillantva vörös vérezte össze az auráját.

Félre is nézhettem volna, de a féltékenység nem engedte. Valamiféle beteges kíváncsiság is sarkallt. Menten tudtam, hogy ő a másik Anna. A hüvelykujját rágta, és hamarosan az egészaurája vörös lett. A legszívesebben bevetettem volna hipnotikus rábeszélő erőmet, hogy tisztuljon el innen, de nem tehettem.

Menj innen! Ne bámuld már olyan feltűnően! Tűnés innen! – ez volt minden kívánságom.

Úgy éreztem, mintha gonosz lidércek marnák a bensőmet. Ez a másik Anna bizonyára rendes csaj volt különben, én mégis a legszívesebben nekiestem volna, hogy ízekre szaggassam.

A dal végén tapsolt, és odakiáltotta a zenekarnak:

– Király volt, srácok!

Láthatóan jóban volt a bandával, fel is ragyogott a képük a dicséretre, Kaidanén kívül. Ő csak állt ott, szemét a padlóra szegezve, mint aki nem tudja, hogyan másszon ki ebből.

Aztán mindenkinek leesett a tantusz. Hol Kaidanra néztek, hol ránk, a két Annára. A másik Anna egy ideig nem fogta fel a helyzetet, egészen addig, amíg rám nem tévedt a tekintete. Én új voltam, még soha nem látott. Nyomban Kaidanra pillantott, aztán majd felöklelt a szemével. Aurája közben epe zöldre váltott.

A mellette álló csaj súgott neki valamit, de rá sem hederített. Ehelyett odasétált Kaidanhoz farmer sortjában és testhezálló levendulaszínű trikójában. Izgalmamban kiültem a székem szélére. Kaidan szigorúan nézett rá.

– Ez ő? – kérdezte Anna.

Tök halkan beszélt, megint hallgatóznom kellett.

– Igen – felelte Kaidan.

– A francba is, szólhattál volna, mikor teszi ide a képét!

– Egészen a mai napig nem tudtam. Különben is nem jársz gyakran a próbákra.

– Hát aztán? És most csak úgy, ukmukfukk vele vagy? Miután velem jártál?

– Mi soha nem jártunk, Anna! Mindent elmagyaráztam neked, és te úgy tettél, mint aki megértette. De ez most nem a legjobb idő a csevegésre.

– Szép dolog, mondhatom! – fújt egyet a csaj. Kaidan a hajába túrt. Láthatóan bosszankodott. Most Michael szólt bele a mikrofonba.

– Bocs, Anna, de próbálunk, ha nem látnád.

A csaj felháborodott pillantást vetett rá, mint akit vérig sértettek, aztán szemét törölgetve és vissza sem nézve kisietett a teremtől.

Eszerint ilyen Kaidan csajának lenni, gondoltam. Szemernyi kételyem nem volt, hogy őszinte volt vele, de a csaj nyilván reménykedett a szíve mélyén, hogy csak összejönnek végül. Sajnáltam szegényt, újabb áldozata volt szörnyű körülményeinknek. Ennek ellenére díjaztam, amikor elvonult.

A jelenlévők érezhetően megkönnyebbültek, bár néhányan a következő szám kezdetekor is tovább sugdostak. Nehéz volt újra ráhangolódni a zenére a kis közjáték után. Megkönnyebbültem, amikor a próba véget ért.

Kaidan nyomban lejött hozzám, mikor a többiek kezdték elrakosgatni a felszerelést. Igyekeztem nem törődni a minket bámulókkal.

– Nem gondoltam, hogy idejön – suttogta bűntudatosan.

– Menjünk haza hozzád, és ne beszéljünk róla többé! – javasoltam.

Kézen fogott, így mentünk végig az épületen. A szabadba érve azonban ösztönösen is elengedtük egymás kezét, és a sötét eget kémleltük, nem hoz-e rosszabbat holmi dühös exeknél.

A kéglibe visszaérve nem esett szó Annáról. Valójában alig beszéltünk. Miután az ajtó becsukódott mögöttünk, Kaidan két kezébe vette az arcomat, és megcsókolt, mintha csak ezzel szeretné bizonyítani, hogy senki más nem létezik számára rajtam kívül. Mintha szenvedélyes csókjainkkal és öleléseinkkel ki tudnánk törölni tudatunkból az egész világot. Éhesebben estünk egymásnak, mint addig bármikor. Falaknak csapódtunk, bútoroknak mentünk neki, miközben ölelkeztünk.

Eszem ágában sem volt elaludni aznap éjjel, mert ez azt jelentette volna, hogy nem érhetek hozzá éber tudattal, nem csókolhatom, és nem élvezhetem ki minden együtt töltött pillanatunkat.

Órákon keresztül csókolt, én pedig visszacsókoltam.

Nagyjából hajnali háromra elálmosodtunk. Mozdulatlanul hevertünk egymás oldalán. Félálomban hallottam, mint válik egyenletessé Kaidan légzése. Aztán a keze lustán végigcirógatta a hátamat, és megmarkolta a fenekemet. Addig kitartóan kerülte a hátsó fertályomat.

Márpedig nem jó felébreszteni az alvó oroszlánt.

Szorosabban magához ölelt, hogy forró leheletem a nyakát érte. Tudtam, ha felnyögök, ez csak olaj a tűzre. Hátára gördült, és magára húzott, miközben már két kezével markolta a fenekemet.

– Kaidan – suttogtam.

Forró csókkal hallgattatott el, és csípőjére szorította a csípőmet. A szájába nyögtem.

– Nagy ég, ezek a kis hangok – mondta a számnak. – Akkor hallanám a legszívesebben, amikor…

– Kai!

Gyakorlatilag leugrottam róla. Felült, ködös tekintettel nézett maga elé, és a száját nyalogatta. Nehezen szedtem a levegőt. Bizonyára ugyanolyan fáradt volt, mint én egy ilyen hosszú nap után. Ez is kikezdte lassan az ellenállásunkat. Ó, de jó is lett volna engedni a gyengeségünknek!

Távolabb húzódtam tőle.

– Talán aludnunk kéne – javasoltam, noha mostanra totál felébredtem.

Izzó tekintettel nézett rám.

– Azt hiszem, harmadszorra is le kellene zuhanyoznom – mondta.

Hülye nevetés szakadt volna ki a torkomból, de elhallgattam, mert láthatóan nem volt nevethetnékje. Csupán vágy volt a szemében, semmi más.

Megköszörültem a torkomat. Aztán megláttam a sütis tányérokat.

Jó ürügy volt ez arra, hogy kimeneküljek a konyhába, és csak azután térjek vissza, hogy megeresztette a vizet.

Egy póló és rövid flanel pizsamanadrág csak nem szexi, néztem végig magamon. Mikor azonban Kaidan előjött a fürdőszobából, és végignézett rajtam, ahogy az ágyán ülök, úgy éreztem magam, mintha zsebkendőnyi selyemizébe öltöztem volna. A zuhany nem sokat segített akkor, könyveltem el magamban.

– Azt hiszem, át kéne mennem a kanapéra – vetettem fel, magamban azt kívánva, hogy mondjon nemet az ajánlatra.

– Nem! – villant meg a szeme egy pillanatra. – Egyetlen éjszakánk van. Azt akarom, hogy itt legyél mellettem!

Ezzel átment az ágy túlfelére. Leoltottam az éjjeli lámpát. Az utcai lámpák fénye átszűrődött a reluxa hézagain. Érezhetően nőtt közöttünk a feszültség. Lassú mozdulatokkal mindketten felemeltük a paplant, és becsusszantunk alá.

– Gyere ide! – suttogta, és felém nyúlt.

Közelebb bújtam hozzá, mígnem végül ugyanazon a párnán osztoztunk. Testünk olyan közel volt egymáshoz, amit ölelkezés nélkül megengedhettünk magunknak. Szembefordultunk egymással, és ugyanazt a levegőt lélegeztük be. Ahogy szemem hozzászokott a sötéthez, az arcát fürkésztem, ő pedig az enyémet.

– Ma vagy tizennyolc éves – mondta.

– Hurrá! – súgtam vissza.

Horkantva felnevetett, és beletúrt nedves hajába.

– Emlékszel, mit mondtál a múlt nyáron abban az atlantai hanglemezboltban? Azt, hogy elég egy szavam, és…

– A tiéd leszek – fejeztem be a mondatot, nyugalmat erőltetve magamra.

– Én… – kezdte nagyot nyelve. Mellkasán nyugvó kezem érezte, hogyan gyorsul fel a szívverése. – Én csak azt szeretném… basszus, úgy beszélek, mint egy idióta… Mit tettél velem? – Megköszörülte a torkát, és újrakezdte, elsötétedő szemében vad tűz égett. – A helyzet az, hogy képtelen lennék rajtad osztozni. Az enyém kell, hogy legyél, senki másé! Ha csak arra gondolok, hogy valaki más hozzád érhet…

Elhallgatott és felmordult. Vadállati, ragadozó hang volt, hidegfutkározott tőle a hátamon.

– Ez ajánlat akar lenni? – szegeztem neki a kérdést.

Behunyta a szemét, és szívből felnevetett. Menten jobb lett nekem is a kedvem.

– Járni akarsz velem?

– Uh, ez erős volt! – borzongott össze.

Átkaroltam, és nem tudtam tovább visszafojtani a mosolyomat. A legszívesebben az ő térfelére vetettem volna magam, hogy dalra fakadjak virágos jókedvemben. Ostobaság volt, mégis jelentett ez valamit: együtt járunk, én a csaja vagyok, ő pedig a fiúm.

– Szóval? – mondta.

– Szóval? – mondtam utána, továbbra is vigyorogva.

– Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Ez azzal jár, hogy nincs több smárolás vadidegenekkel – szögezte le.

– És te sem felehetsz le fűvel-fával – pontosítottam a feltételeket.

Megrándult az állkapcsa, aztán bólintott.

– Á, ezt akarod. Hát jó, legyen.

– Hacsak… – húzódtam el tőle. – Hacsak nem kell melóznunk, Kaidan.

– Én többé nem melózom.

Olyan elszántan mondta, hogy egészen rám ijesztett. Nem engedhette meg magának, hogy ellene szegüljön az apjának, vagy felkeltse a suttogók gyanúját. A végén piszokul ráfázhatna.

– Nem venném úgy, hogy megcsalsz – mondtam engedékenyen. Már épp kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, én azonban sietve folytattam. – Tudom, hogy nem szeretsz melózni, és persze én sem. Büszke vagyok rád, hogy milyen erős az akaratod, de ha úgy hozza a helyzet, hogy nem térhetsz ki előle, meg fogom érteni.

Ezen elgondolkozott.

– Úgy teszel, mintha téged ez nem zavarna.

Sértettség csengett a hangjában. Olyan volt, mintha szíven döftek volna. Megfogtam a kezét, mert fontos volt, hogy ezt megértessem vele. Epét éreztem a számban, de visszanyeltem.

– Én is totál rühellem ezt, Kaidan! Még gondolni is rossz rá. A legszívesebben ütnék-vágnék, ha a másik Annára gondolok. – Látva, hogy magasba szaladt a szemöldöke, gyorsan helyesbítettem. – Bocs, ez elég hangyásan hangzott. Mindössze annyit akarok mondani, hogy a meló még mindig jobb, mint az, ami akkor várna ránk, ha abbahagynánk. Élet-halál dolga ez már, és én az előbbire szavazok. Tudom, hogy úgyis csak akkor folyamodnál a melóhoz, ha muszáj. Megbízom benned.

– Megbízol bennem? – suttogta.

Ujjait hajamba fonta a halántékomnál. Félelemmel vegyes csodálkozással nézett rám, mintha a bizalom olyan ajándék lenne, amelyre soha nem számított, és aminek az elvesztésétől eztán egyfolytában rettegnie kellene.

– Nem érdemellek meg! – Karja ellazult, és miközben a hátára gördült, elvette kezét a hajamról. Két kezét összekulcsolta a mellén, és felnézett a plafonra. – Soha nem is voltam rád méltó.

– Kai… ez nem erről szól – sajnáltam meg. – Nem muszáj semmit bebizonyítanod. Tudom, hogy helyén van a szíved.

– Könnyen beszélsz. Nem tudsz a viselt dolgaimról, sem a sötét ösztöneimről…

Ajkához szorítottam az ujjamat.

– Akkor sem szeretnélek kevésbé, ha tudnék minderről. Szerintem, ami most jön, az a felejtésről és a továbblépésről szól. Az igazat megvallva nekem is ég a pofámon a bőr amiatt, amit az elmúlt évben műveltem. Megjátszottam a bulizó pipit, csak hát így maradhattam életben. Ahol lehetett, igyekeztem azért enyhíteni a káron, amit okoztam. Mindenesetre utálok hazugságban élni!

– Igen, ezt értem – suttogta.

Behunyta a szemét, én pedig föléje hajoltam. Ujjaimat végigfuttattam a borostáján, aztán hüvelykujjammal megcirógattam hosszú szempilláit. Megrebbent a szemhéja az érintésemtől. Azért érintettem meg, mert még tehettem. Mert hálás voltam, hogy meg merte mutatni a gyengeségeit.

– Olyan kedves az én fiúm – suttogtam. – És nem is néz ki rosszul.

Szája széle mosolyra rándult, és felém fordult. Elfészkelődtem mellette. Végtagjaink maguktól összegabalyodtak, semmibe véve hallgatólagos egyezségünket, hogy nem érünk egymáshoz.

– Az én barátnőm meg szeret ugyan bulizni, de főzni is tud,és úgy verekszik, hogy csak na.

Nevetve újra megcsókoltam. Így hevertünk tovább egymás felé fordított arccal, amíg el nem nyomott minket az álom.

Még sötét volt a szobában, amikor felébredtem. Vérágas szemmel megnéztem az órát: öt óra huszonhárom volt. Aztán meghallottam. Először azt hittem, Kaidan beszél álmában.

Belial lánya.

Mindketten felültünk az ágyban. Tokostól felkaptam az éjjeli szekrényre kikészített markolatot.

Egy suttogó röpködött felettünk szétterjesztett szárnyakkal.

Ahogy szemem hozzászokott a sötéthez, ráismertem macskaszerű vonásaira. Ennek ellenére torkomban dobolt a szívem.

– Azael – szólaltam meg reszkető hangon.

Ölembe ejtettem a markolatot, és megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Belial üzenetet küldött – közölte telepatikusan Azael. – Kapcsold be a mobilodat!

– Ó, a francba! – kikecmeregtem az ágyból, és letérdeltem a hátizsákom mellé, amit az ajtó mellett hagytam.

A reptér után elfelejtettem visszakapcsolni a mobilt! Alig hittem el, hogy ilyen sokáig rá se bagóztam. Belekotortam a hátizsákba, elővettem a mobilt, és bekapcsoltam. Kaidan lekuporodott mellém.

SMS-ek sorakoztak rajta Pattitől, aputól és néhány iskolatársamtól. Elfogott a lelkifurdalás. Patti bizonyára órák óta várja az érkezésemet; tuti, hogy halálra ijesztettem!

Apu SMS-ei eleinte csak bosszúsak voltak, de később egyre jobban bepipult. Felhívni is megpróbált, a hangposta süket csöndeket közvetített, aminek a végén némán tette le a készüléket.

Felnéztem, a démonszellem után kutatva.

– Mi folyik itt, Azael?

– Elment – mondta Kaidan.

– Basszus – motyogtam.

Mindenekelőtt Pattinek küldtem egy SMS-t, közölve, hogy jól vagyok. Aztán felhívtam aput. Az első csengetésre felvette. Hideg futkározott a hátamon, olyan düh szólt a hangjából.

– Soha. Ne. Merd. Kikapcsolni. A telefont.

Teljesen ki voltam akadva, a sírás kerülgetett, és még a gyomrom is felfordult. Szerencsére megembereltem magam, és válaszoltam, noha igencsak elvékonyodott hangon.

– Elfelejtettem visszakapcsolni. Ne haragudj!

– Gondolom, Pharzuph fiával vagy – mordult fel.

Kihúztam magam ültömben, mert eszembe jutott, hogyan fenyegette meg Kaidant, hogy szóba ne merjen állni velem.

– Igen – mondtam merészen.

Örültem, hogy volt erőm szembeszállni vele. Azt sem akartam bizonygatni, hogy „semmi nem történt”, mert ha nem bízik bennem, hát lelke rajta.

Hosszan belehallgatott a telefonba. Dühkitörésre számítottam. Ehelyett felsóhajtott: hosszú, fáradt, torokhangú sóhaj volt.

– Amint tudod, tegnap este volt a csúcstalálkozónk.

– Igen? – kérdeztem feléledő érdeklődéssel, mert ez úgy hangzott, mintha hírei lennének.

Újra az égbe szökött a pulzusom, arra gondolva, hogy hátha a hercegek maguk elé akarnak citálni a tavaly történtek után. Netalán az az undorító suttogó köpött rólunk. Jaj, csak ezt ne! – fohászkodtam magamban.

– Renóból hívlak, és a visszaúton vagyok Vegas felé – mondta. – A csúcstalálkozót egy nappal meghosszabbították. Őrségváltás lesz, de nem ezért hívtalak.

Értetlenül néztem Kaidanra, nem tudva, mi fán terem az az őrségváltás. Intett, hogy majd később elmagyarázza, és továbbra is feszülten hallgatta a beszélgetést.

– Oké – mondtam, hogy folytatásra ösztönözzem aput.

– Zaniát bebörtönözték.

A hír valósággal mellbevágott, mintha mázsás súly nehezedett volna a mellkasomra. A falhoz kúsztam, és nekivetettem a hátamat. Könnyek gyülekeztek a szememben.

– Damaszkuszban?

– Nem. Valami maradibb vidéken dolgozott. Ittasságért és paráználkodásért került börtönbe.

– És mire számíthat? – szorítottam tenyerem a homlokomhoz.

– Sonellion levette róla a kezét. Úgyse igen vette hasznát, mondja. Eszébe sem jut kiszabadítani a lányát. Nagy valószínűséggel nyilvánosan megvesszőzik, hogy példát statuáljanak vele. Aztán éppen el is adhatják annak, aki a legtöbbet ígéri érte. Illegális rabszolga- kereskedelem keretében.

Éreztem, hogy Kaidan megdermed az oldalamon, hiszen mindent hallott. Marissa madám-ténykedése miatt a téma érzékenyen érintette.

Felkeltem, és fel-alá kezdtem járni a szobában.

– Tennünk kell valamit!

– Nem keveredhetsz ebbe bele, Anna! Sonellion hamarosan visszarepül a térségbe. Nyilván figyelemmel kíséri majd az eseményeket, merő rosszindulatból, hogy megkapja-e a lánya, amit érdemel. A legszívesebben maga siettetné a bűnhődését. Sem te, sem én nem tehetünk semmit.

Lelki szemeim előtt megjelent a bebörtönzött Zania, csupa olyan pasastól körülvéve, akik ugyanolyan hévvel vetik meg, ahogyan ő gyűlöli őket.

Arról nem szólva, hogy az elvonási tünetekkel is meg kell küzdenie közben.

Lehuppantam az ágyra, és a homlokomat dörzsölgettem, mert fájni kezdett a fejem. Kaidan hátát a falnak vetve lesett rám.

– Kell, hogy legyen valami kiút – erősködtem.

– Van is – mondta apu. – Te meg én nem menthetjük ki, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük az egyik szövetségesünket.

Elhallgatott. Vártam, hogy folytassa. Felébredt bennem a remény.

– Kaidan ott van? – kérdezte apu. – Mert fontos, hogy ezt hallja.

– Igen – intettem felé a szemöldökömmel. Kaidan vállat vont.

– Rendben. Pharzuph fia! – szólította meg apu.

– Igenis, uram?

Kaidan ellökte magát a fal mellől, mintha apám személyében is előtte állna.

– Feltételezem, hogy hajlandó vagy az ügyünk mellé állni – mondta apu.

– Természetesen, Belial herceg. Várakozón néztünk össze.

– Akkor csomagolj össze, fiú! Te mész Szíriába.

Felkaptam a fejem. Kaidan szeme elkerekedett meglepetésében. És ha ennyi nem lett volna elég, apám újabbal is szolgált.

– Azonnal kell indulnod, amíg nem oszlik fel a tanácskozás. Most jegyzem meg, hogy Alocer fia lesz a kísérőd, majd én szólok neki. Remélem, nincs ellene kifogásod?

Jaj, apu! – gondoltam.

Kaidan keze szorosan ökölbe szorult, de csak annyit mondott, miközben megköszörülte a torkát:

– Nincs, uram. Nincs itt semmi gond.

Hitetlenkedve meredtem a mobilra, ahonnan apu halk kuncogása hallatszott. Démoni hang. Gőzöm sem volt, min mulat.

– Ott találkozol majd Mammon fiával, aki Ausztráliából érkezik. Ő fog falazni nektek. Szívesebben küldeném helyette Blake-et, őt ugyanis könnyebb álcázni, mint Flynnt, de az apja említette, hogy holnap motocross versenye lesz. Szóval, rettentően elővigyázatosaknak kell lennetek, mert attól tartok, hogy Sonellion fizetett embereivel figyelteti az eseményeket. – Apu ezután rendre tájékoztatta Kaidant, kitől kap majd fegyvert és további eligazítást Damaszkuszban. – Van még kérdésed? – fejezte be aztán.

– Mindössze egy, uram. – Kaidan kiegyenesedve, komolyan állt ott.

– Mikor indulunk?

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

VADIDEGEN KÜLSŐ

 

Apu addigra már mindent megszervezett. Kope repülőn ült Los Angeles felé. Úgy volt, hogy földet érve taxiba vágja magát, és meg sem áll Kaidan kéglijéig, hogy meghányják-vessék a küldetés részleteit, és együtt érkezzenek Damaszkuszba. Egy helyi sminkes és stylist is elindult ide, hogy hihetően szírekké pofozza át a srácokat. Apu azt adta be neki, hogy filmezéshez van erre szükség.

Kaidannal a hívás óta fel-le rohangáltunk a lakásán. Mindketten lezuhanyoztunk, és lekényszerítettünk pár falatot. Segítettem neki csomagolni, lehetőleg minél könnyebben, mivel nem tudtuk, ott mit kell még cipelnie. Kaidan végighallgatta a reggelit.

Ennek végeztével letelepedtünk a fekete bőr kanapéra a kikapcsolt tévével és hifivel szemközt. Kaidan hallgatása és feszült tartása is arról árulkodott, hogy alaposan felpörgethette magát. Lábfejemet magam alá húzva közelebb húzódtam hozzá, hogy megsimogassam, és eloszlassam az idegességét. Lassan kisimítottam a szeméből hullámos fürtjeit; elég hosszúak voltak ahhoz, hogy a füle mögé kanyarintsa őket. De meg sem moccant.

– Mire gondolsz? – suttogtam.

– Tessék? – fordult felém, továbbra is üres tekintettel.

– Félsz?

Ettől magához tért.

– A küldetéstől? Nem. Még örülök is neki.

Újra a falat nézte. A kezét tördelte. Megfogtam, éreztem a teste melegét.

– Az a baj, hogy apu Kope-ot tette meg főnöknek? Nincs ebben semmi személyes, csak hát ő tud arabul…

– Nem ez a gond.

– Akkor mi? – megszorítottam a kezét, de nem akartam túl tolakodó sem lenni.

– Semmi.

Végül szembefordult velem, és megsimogatta az arcomat.

– Ne félj, minden a legnagyobb rendben lesz! – ígérte.

Átkaroltam, ő pedig az ölébe vett. Így maradtunk, amíg odakint kocsiajtó csapódását nem hallottuk. Kaidan megveregette a hátsómat.

– Mmm – morogta.

Felálltam.

Ajtót nyitottam, arra számítva, hogy Kope érkezett meg. Ehelyett egy apró termetű nőci. Mindene a gót stílust követte, tüskésre fésült, rövidre nyírt fekete haja is. Vállán egy rakás ruhafogas lógott, másik kezét gigászi bőrönd húzta le. Foga között cigarettacsikk parázslott. Lerohantam a lépcsőn, hogy a segítségére legyek, ő azonban a fejét rázta, és az autója felé biccentett.

– Hozza el a felszerelést az elülső ülésről! A sok bagó miatt rekedtes volt a hangja.

Az utasülésen fiókokkal felszerelt műanyag dobozt találtam, felvittem tehát. Kaidan felvonta a szemöldökét, mikor beléptem a lakásba. Láthatóan nem rajongott az egész átváltoztatásért. Zsebre tett kézzel figyelte az eseményeket csípőre szabott, terepszínű bermudájában. A sminkesünk megivott egy kávét, és közben jócskán kiköhögte magát.

Újabb kocsiajtó csapódott odakint. Kaidan megdermedt álltában, mikor az ajtó felé indultam. Ha nem lett volna Zania ügye, a világ minden kincséért sem hagyom, hogy mi hárman egy levegőt szívjunk, hisz ez legjobb esetben is kellemetlennek ígérkezett. Szélesre tártam az ajtót. Kopano sima képével találtam szemben magam. A legszívesebben figyelmeztettem volna, hogy Kai mindent tud, de nem volt rá idő. Kis mosollyal köszöntöttem, visszamosolygott rám. Egyikünk sem kísérelte meg, hogy megöleljük egymást. Letette kis sporttáskáját.

Kope és Kai csak állt ott, és a padlót bámulták elmerülten. Kai haragosan lebiggyesztette a száját, arcvonásai megkeményedtek. Kope nyugodtnak látszott, de láttam rajta, hogy közben szorgosan járnak az agya kerekei.

– Az ausztráliai telefonhívás után nem hittem, hogy kezdeményezel– mondta Kopano szelíd vádaskodással.

– Téged viszont ez egy fikarcnyit sem tántorított el, nem igaz? –vágott vissza Kai.

Kope sima homloka most ráncba szaladt.

– Ne vádolj olyasmiért, amiért részben te vagy a hibás!

Kai keze ökölbe szorult. Tett egy lépést Kope felé, de én is. Kezdett elfajulni a dolog.

– Testvér… – kezdte Kopano, enyhe fenyegetéssel a hangjában, Kai azonban félbeszakította.

– Mi van, untad magad? Hiszen éltél, mint hal a vízben! Egyetemre jártál, nem fogott be a faterod. Mi hiányzott még?

Kope démonjele kitágult. Behunyta a szemét, és a fejét csóválta. Egy futó pillanatra az ő keze is ökölbe szorult, mintha ezzel próbálná megőrizni a hidegvérét egy másik hím féltékeny dühével szemben.

Ijesztő egy szitu volt. A két srácnak ki kellett békülnie, a küldetés sikere múlott ezen.

A sminkes nőci kiitta a kávéját, felsóhajtott, majd rekedtes hangján megtörte a csöndet.

– Munkára, fiúk! Nem szokásom ilyen kora reggel melózni hétvégeken, úgyhogy elhihetitek, nem vagyok a legjobb hangulatban.

Mivel ezek ketten továbbra is a padlót bámulták, én is közbeavatkoztam.

– Komolyan elég volt ebből! Nincs időnk erre. Kezdjünk bele! – Remegő kézzel megragadtam Kai karját, és egy székre mutattam.

Még egy gyilkos pillantást vetett Kope-ra, és leült. Én magam a kanapén telepedtem le törökülésben, keresztbe font karral, feszülten. Kope a falnak támaszkodott. Nem néztem rá, de tudtam, hogy megpróbál lenyugodni.

Szívás, gondoltam.

A sminkes nyomban munkához látott. Kope-ot átküldte a hálószobába, hogy öltözzön át, amíg a másik srácon dolgozik. Szemlátomást értette a dolgát. Elképedve néztem a kanapéról. Miután teljes szakállt kerített Kaidan állára, ő elkapta a pillantásomat, és rám kacsintott. Álmélkodva ráztam meg a fejemet. Máris vadidegennek látszott, mintha most láttam volna először. Totál átalakult.

Mindkét srác hagyományos szerelést kapott: laza pamutinget és madzaggal megköthető bő bugyogót. Hogy teljes legyen az álca, barna kontaktlencse takarta el a szemük valódi színét, ami túl világos lévén feltűnést kelthetett volna. Végül már csak kezük-lábuk és arcuk látszott ki új öltözékükből.

– Hűha! – kiáltottam fel, mikor elém álltak. A nőci felé fordultam. – Csodás munkát végzett!

– Könnyű dolgom volt – vont vállat. – Itt van a váltás jelmezük, amit a producerük kért még. Kéz- és lábtörést, fiúk!

Miután összeszedte a cuccait, már ott sem volt. Abban a pillanatban, amint becsukódott utána az ajtó, újra szinte tapintható volt a feszültség hármunk között.

Kaidan a szobájába ment, hogy összepakoljon. Kis mosolyt küldtem Kope felé a vállamon át, remélve, hogy nem érzi túlságosan sértve magát. Beletörődő megértéssel nézett vissza. A kezébe adtam a váltás cuccot, amiket elcsomagolt. Sietve visszafordultam azonban, mert hallottam a hátam mögött, hogy Kai visszajött. Egy pillanatra gyilkos pillantással nézett hol Kopanóra, hol rám. Nyeltem egyet, mert soha még ilyennek nem láttam. Mind a ketten tök mások voltak: féltékenyek, paranoidok, szakállasok. Ijesztő volt.

Kaidan a sporttáskájába gyömködte a maga ruhaadagját. Megnéztem az órát, reggel fél kilenc volt.

– Kiviszlek benneteket a reptérre – ajánlottam fel.

Kaidan felkapta a kulcscsomóját a kávézóasztalról, és egy mukk nélkül a kezembe nyomta.

Rohadtul nem tetszett ez az egész, de mit tehettem. Beszálltunk Kaidan sportkocsijába, és elindultunk. Nem igazán hittem a terv sikerében, ami abból állt, hogy ezek ketten megvesznek egy csajt. Pont ők ketten. Apu csak kutyafuttában adott eligazítást. Azt mondta, a részleteket majd Kopano közli Kaidannal a gépen. Én mindössze annyit tudtam, hogy betegre fogom izgulni magam miattuk. Egyedüli vigaszom az volt, hogy a hercegek és a suttogók mind Vegasba gyűltek. Ha a srácok elég gyorsak, mindössze egy nap alatt lezavarják az akciót, és elhozzák Los Angelesbe egy szír faluból Zaniát.

Az, hogy idehozzák, az én ötletem volt, amit apu jónak talált. Nyomban a zárda jutott eszembe, ahol születtem, ez ugyanis nőket is menekített. Az volt a dolgom, hogy még ma felhívjam az apácákat, és menedéket kérjek náluk szír barátnőm számára. Magamban az éghez fohászkodtam, hogy legyen férőhelyük a befogadására. Természetesen nem maradhat náluk örökké, ez azonban legyen a jövő gondja. Épp elég bajunk volt egyelőre.

Mikor beálltam a LAX⁴ elé, és a srácok már a kilincsért nyúltak, még kaptak tőlem egy utolsó lelki fröccsöt:

– Nézzétek fiúk! – fordultam hátra feléjük az ülésen. – Tudom, hogy fura ez az egész helyzet, de most mindenekelőtt Zaniára gondoljatok! Bizonyára halálra ijedt mostanára, és tele lehet haraggal.

Ráadásul gyűlöli a férfiakat! – emeltem fel figyelmeztetőn a hangomat.

– Nem lesz könnyű elérni, hogy elfogadja a segítségeteket. Ne nehezítsétek a helyzetet viszálykodással. Kérve kérlek benneteket, hogy tegyétek félre személyes sérelmeiteket… és koncentráljatok Zania kimentésére! Oké?

Némán ültünk a kocsiban, de érezhetően csökkent közöttünk a feszültség.

– Minden elrendeződik, Anna, nem kell félned.

Kope szelíd szavai megnyugtattak. Behunytam a szemem, és bólintottam. Hittem neki. Kiszállt a kocsiból, és egyedül indult el a reptér felé, hogy Kaidan meg én elbúcsúzhassunk.

Tudva, hogy még hallótávolságon belül van, jelbeszédet használtam.

Ne haragudj rá! Tisztel téged.

Gúnyosan fújt egyet, majd szintén jelnyelven válaszolt:

Tudta, hogyan érzek irántad, mégis rád hajtott.

Behunytam a szemem, és megráztam a fejem.

– Bárcsak őszinte lettél volna, amikor felhívott – suttogtam.

A műszerfalon dobolva, szemét lesütve válaszolt:

– Meglehet, csak arról szerettem volna meggyőződni, hogy nem benneteket, kettőtöket szánt egymásnak a sors.

Megérintettem a kezét, és jelnyelven folytattam:

Mindig csak te voltál nekem, és senki más.

Szerettem volna bizakodón, kiegyensúlyozott lélekkel útjára engedni. Megfogtam a kezét, és valami fogódzót kerestem, mert én magam is nehezen hittem el, hogy ez az idegen előttem Kai. Még a szeme sem állt jól. Aztán a szájára tévedt a tekintetem. Na, azt felismertem.

– Szeretlek! – suttogtam.

Egymáshoz hajoltunk, és megöleltük egymást. Fura érzés volt, hogy arcát és nyakát is eltakarta a humusza. Megcsókoltam egy csupaszon maradt pontot felül az arcán. Aztán az orrát és a száját. Álszakálla az államat csiklandozta.

– Kérlek, vigyázz nagyon magadra! – suttogtam. – Csak semmi szükségtelen, veszedelmes erőfitogtatás, oké? Hallasz, ugye?

Szabadjára engedtem kissé georgiai kiejtésemet, mire elvigyorodott. Tök fura volt ismerős vigyort látni ezen az egyébként ismeretlen arcon.

Felvette a sporttáskáját a lába mellől. Megpróbáltam elképzelni milyen lesz, amikor Zaniával találkozik.

– Tégy meg nekem egy szívességet! – mondtam, mert támadt egy ötletem. – Fotózz le gyorsan a mobiloddal, hogy elhiggye, a szövetségesem vagy.

Reméltem, hogy ezek után már nem akarja megfojtani Kai-t egy pohár vízben.

– Szuper ötlet – mondta, és elővette a mobilját.

Lefényképezett, elmentette a fotót, és szexisen rám mosolygott. Aztán összehajoltunk, és közös fényképet készített rólunk. Nevetve néztük az eredményt: furcsa párt alkottunk. Én a szőke, lófarokba kötött hajammal és a fekete trikómmal, Kai meg komplett közel-keleti szerelésben.

– Miután megmutattad neki, ki kéne törölnöd a memóriából –tanácsoltam.

Bólintott, elgondolkozva nézte a fotót, aztán visszacsúsztatta a táskájába a mobilt.

Újra úrrá lett rajtam az aggodalom. Minden oké lesz, nyugtatgattam magam.

– Hívd fel Blake-et! – javasolta Kaidan. – Nem szeretném, ha egyedül maradnál, és ő kellemes társaság. Amúgy… ma van az a motocross versenye – nézte meg a naptárát. – Menj, drukkolj neki, élvezni fogod!

– Oké – mondtam, továbbra is szorongva.

Kaidan a GPS-én kikereste a verseny színhelyét Santa Barbara egyik külkerületében. Még egyszer utoljára megcsókolt, aztán kiszállt a kocsiból, és elsietett. Ment megmenteni Zaniát.

Én pedig imádkoztam, hogy sikerüljön.

HUSZADIK FEJEZET

A MOTOCROSS NAGY MEGLEPETÉSE

 

Egy kézzel vezettem. Tövig rágtam a körmöm, amit eddig türelmesen növesztettem. De erre is alig figyeltem oda. Az utat néztem, és közben azt számítgattam, milyen hamar ér Szíriába Kaidan és Kope… nagyjából tizennyolc óra lehetett az út. Akkor holnap este már hallhatok róluk. Ha minden jól megy, újabb egy napot vesz igénybe, amíg hazaérek.

Hosszú beszélgetést folytattam Pattivel, ami csodákat művelt; ezúttal nem a srácokért kellett aggódnom, hanem az ő lelkét ápolnom. Totál beparázott, amikor nem jelentem meg otthon, és el sem ért. De aztán megbocsátott, és elsírta magát, mikor beszámoltam arról, hogyan jött utánam Kaidan, és hogy mostantól együtt járunk. Még keservesebb sírásra fakadt, mikor elmondtam, mi történt Zaniával. Azt is tudattam vele, hogy a két K és Flynn közös küldetésben vesz részt, hogy megmentsék.

– Feltétlenül kihozzák onnan – biztatott szipogva. – Ez az egész csak jól üthet ki: legalább attól a szörnyű apjától is megszabadul a kislány.

– Tudom – mondtam, noha Patti tutira megérezte a hangomon, hogy korántsem vagyok olyan biztos a dolgomban.

– Minden jóra fordul, meglásd, édes kislányom! Érzem! Hívj majd fel, ha sikerült biztonságba helyeznetek Z-t!

– Felhívlak! – ígértem meg megnyugodva. – Néhány nap az egész. Szeretlek!

– Én is szeretlek. Annyira hiányzol!

A GPS egy-kettőre elvezetett egy óriási földes parkolóhoz.

Délelőtt tizenegy múlt, mikor kikecmeregtem Kaidan óriási sportkocsijából a kaliforniai kánikulába. A verseny már elkezdődött. Cross motorok repesztettek a földes pályán, hatalmasakat ugrottak, és elképesztő port vertek fel maguk körül. A nézők szétszórtan helyezkedtek el a pálya mentén. Egyesek a lelátón tömörültek, mások furgonok és buszok tetejéről figyelték az eseményeket. Megint mások egy közeli dombon terítették le a takarójukat. Őrangyalaik áttetsző szellemnek látszottak csak a vakító napsütésben.

Veszettül sütött a nap pucér bőrömre. Bántam, hogy nem szerelkeztem fel naptejjel. Látásomat kitágítva szemügyre vettem a versenyzőket. Blake vezetett, épp ugratott egy jókorát. Többen ujjongva, füttyögve éljenezték. Egy csoport csaj a domboldalról szurkolt neki, a saját pom-pon csapata. A szünetben a nézők üdítőkért vagy a mosdóba indultak. Magam felkaptattam a dombra, és az árnyékba húzódtam a nap elől, a pomponlányok szomszédságába. Elfogott a sárga irigység, ahogy elnéztem őket: ócska lőrét ittak, és harsányan nevetgéltek. A napon ültek, ami láthatóan nem ártott lesült bőrüknek. Az egyik csaj felállt, ő beszélt, a többiek szájtátva hallgatták. Ő volt a falkavezér. Igazi kaliforniai eresztés, melírozott, szőke hajával, divatos szerkóban, lesülve. Ott gömbölyödött, ahol kell, de darázsdereka volt. Több csaj aurája méregzöldre váltott át az irigységtől, miközben lelkesen magyarázott.

Az ő aurája érdekelt a legjobban. Mikor a figyelem középpontjába került, ibolyakékre váltott át, ami az önteltség jele. Barátnői halálra vihogták magukat, miközben előadta, hogyan teremtett le valakit egy vita során. Annyira elmerültem a tanulmányozásában, hogy észre sem vettem, amint Blake mögéje óvakodott. Citromsárga motocross szerelésére azonnal felfigyelt a társaság. Miben mesterkedett? Elkapta a falkavezér derekát, de előbb csöndre intette a többieket.

A csaj felvisított, mikor megcsiklandozta, a többiek meg tapsoltak. Blake nem vett észre, volt más dolga, a csajt smárolta le. Az átkarolta, láthatóan nem először. Rózsaszín szirmok virultak ki az aurájában. A társnői és több pasi a közelben zöld aurát produkáltak, a féltékenység és irigység jeleként. Blake a smárból kibontakozva végre engem is meglátott.

– Anna, te vagy az?

Tétován bámult rám, karjával még mindig a szőkeséget fogta át. Felálltam, és mosolyogva üdvözöltem, mikor odajött hozzám, a csaj szorosan a nyomában volt.

– Szia – mondtam.

Megölelt köszöntésképpen. A csaj keresztbe font karral állt mellette. Szándékosan nem foglalkoztam vele, csakis Blake-kel.

– Mit keresel itt? Hol van Kai?

– Beszédem van veled, de nem itt – vetettem egy oldalpillantást a minket bámulókra.

– Minden oké? – kérdezte.

Bólintottam, és hátráltam egy lépést, érzékelve a csaj ellenszenvét. Neki is köszöntem hát.

– Szia, Anna vagyok – mutatkoztam be.

Válaszul felvonta a szemöldökét. Aurája a szürkék és zöldek elegye volt.

Blake sietve bedobta magát.

– Igen, Michelle, ő egy régi barát. Anna, ő pedig a barátnőm…Michelle.

Barátnő? Ez meg hogy lehet. De Blake makacsul kerülte a tekintetemet.

Michelle tetőtől talpig végigmért, és csak azután döntött úgy, hogy nem jelentek számára fenyegetést. Leeresztette a kezét, kézen fogta Blake-et, rám meg épp csak hogy rám mosolygott.

– Szia – mondta.

Aztán Blake elé lépett, hogy most már vele foglalkozzon, ne velem.

Egyforma magasak voltak.

– Jól csináltad, bébi! – csókolta meg a csaj Blake-et mosolyogva.

– Már csak egy kör van hátra, aztán vége. Mi lenne, ha Anna is hozzátok ülne?

A csaj aurájában megnőtt a szürke aránya, de arcizma sem rándult.

– Miért ne – mondta.

Blake újra megcsókolta, rám kacsintott, és ment vissza a versenyre. Útközben többekkel kezet rázott, mások hátba veregették.

Michelle hátat fordított nekem, és menten visszament a barátnőihez. Az aurájában ugyan nem tudtak olvasni, a testbeszédéből azonban kiérezték, hogy nincs oda érte, hogy engem kell pesztrálnia.

– Kértek még egy rundot? – javasolta Michelle.

A csajok körbevették a hűtőtáskát, én pedig a földes arénára figyeltem. Visszakívánkoztam a fa árnyékába, hogy ott emésszem az újságot: Blake-nek barátnője van. Ami a melót illeti, volt értelme, hogy övé a legmenőbb csaj a környéken. De mintha őszintén szerette is volna, és a jelek szerint a csaj is viszontszerette.

Hirtelen sajnálni kezdtem Gingert.

– Mióta ismered Blake-et? – ült oda mellém Michelle.

Az egyik lábszárát kinyújtotta, a másikat behajlította. Lesült lába az enyémhez képes aranybarnának tetszett a napon. Lecsavarta a lőre kupakját, és a fűre hajította.

– Már egy ideje – feleltem, szándékoltan nem jelölve meg pontosabb időpontot. – És ti mióta jártok?

– Egy éve – mondta. A pályán mostanra felsorakoztak a versenyzők az utolsó, trükköket bemutató számra. – Fura, hogy egy teljes éve járunk, és te nem tudtál rólam. Ha egyszer olyan jó barátok vagytok.

Megdermedtem erre a passzív-agresszív kijelentésre, és ránéztem, de mostanra a pályára fordította minden figyelmét. Jókora napszemüvege mögött természetellenesen hosszú pillák keretezték világosbarna szemét. Arca tökéletes oválist formált, ajka telt volt és duzzogó.

– A család barátja vagyok – magyarázkodtam. – Több mint egy éve nem láttam Blake-et, és nem is beszéltünk. Nem tudtam rólatok.

– Hány éves vagy? – kérdezte.

– Tizennyolc.

– Ó! Fiatalabbnak látszol. – Beleivott a lőrébe. – És jársz valakivel?

Megszokásból majdnem nemet mondtam, aztán széles vigyor terült el az arcomon:

– Igen, járok.

Ez megnyugtatta. A könyökére támaszkodva hátradőlt a takarón, és újra meghúzta a bort.

– Kérsz?

Majd meggyulladtam. Jól jött volna egy kis hűvös pia. Habozásomat látva hozzátette:

– Nyugodtan ihatsz, most senki sem lát.

Nyeltem egy nagyot.

– Nem, kösz. Vezetnem kell.

Vállat vont. Megtapsoltuk a versenyzők lélegzetelállító mutatványait. Akinek nem sikerült, azt lehurrogták. Blake egyszer sem esett el. Nem ismert félelmet, és a szurkolók odavoltak érte. Nekem azonban sehogyan sem tetszett a csaja öntelt aurája. Az ibolyaszín olyan sötét és sűrű volt benne, hogy elfedte a szerelem rózsaszínjét. Márpedig nekem az önteltségről mindig Rahab herceg jutott eszembe, a pokol legvisszataszítóbb alkalmazottja. Hideg futott végig hátamon a gondolatra, hogyan gyötörte meg szegény Gerlindát, mielőtt kinyírta. A hőség ellenére is megborzongtam.

A tömeg lassan oszladozni kezdett. Csatlakoztam Blake-hez és Michelle-hez. A csaj száját elbiggyesztve fogadta, mikor Blake „családi elfoglaltságára” hivatkozva kimentette magát pár napra.

– Jól van – sóhajtotta.

Blake felemelte az állát, Michelle pedig ráemelte kölyökkutyaszemét.

– Semmi gond, Chelley. Néhány nap, és találkozunk – vigasztalta Blake.

– Hiányozni fogsz, bébi – így a csaj.

– Te is nekem.

Kezdett elegem lenni belőlük.

Újabb forró smár következett. Michelle aurája lángba borult. Félrenéztem. Nem egészen értettem, miféle játékot játszik Blake ezzel a csajjal, de nem tetszett.

Követtem Blake-et vissza a kérójába. Vadonatúj teherautót vezetett, ennek a hátuljába rakta a cross motort. Kellemetlenül éreztem magam a herceg házában, akkor is, ha tudtam, hogy jelenleg Vegasban van. A csúcstalálkozó a mai napot tuti, hogy lefoglalta, a paranoiám azonban azt súgta, hogy hamarabb is véget érhet.

Blake gyorsan lezuhanyozott. Mikor előjött, sötét farmer és hátrafordított baseballsapka volt rajta.

– Na, mi az ábra? – kérdezte.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy nem maradtam egyedül.

– Ha nincs mára más terved, igénybe veszem a társaságodat – mondtam. – Apu elküldte Kai-t meg Kope-ot, hogy elintézzenek valamit.

– Nem mondod? – szaladt magasba a szemöldöke, és akaratlanul is elvigyorodott. – Kurva durva! – mondta.

– Hát igen – ismertem be. – El tudnál jönni velem Los Angelesbe? Csak amíg visszaérnek. Útközben mindent elmondok.

– Miért ne – felelte. – Egy feltétellel.

– Hadd halljam.

Néztem, hogyan csavargatja a szegecset a szemöldökén, ami furán ördögivé tette a megjelenését.

– Ha te is benne vagy, ami adódik közben.

Nem tűnt biztatónak. Blake-et ismerve arra számítottam, hogy ejtőernyővel kell kiugranom egy repülőből. De azért belementem a kikötésébe, mert hálás voltam, hogy társaságot szolgáltat nekem. Visszarohant a házba, hogy összeszedje a cuccait, aztán elhúztunk Kaidan sportkocsiján.

Los Angeles felé robogva mindent elmondtam neki a küldetésről. Közben igyekeztem nem nézni a sebességmérőre. Kaidannál is ijesztőbben vezetett, de legalább nem ugratott, mint a motorjával.

– Hamar lezavarják, Anna – biztatott. – Ahogy elnézem, el sem ronthatják. Tudom, hogy be vagy ijedve, de majd én elterelem a figyelmedet.

Az ajkamba haraptam. El nem tudtam képzelni, miért ilyen bizakodó. Ugyanakkor méltányoltam a kísérletet, hogy megnyugtasson. Már az is sokat segített, hogy valakivel kibeszélhettem a félelmeimet.

– Mi az az őrségváltás? – kérdeztem. – Apu szerint erre kerül most sor a csúcstalálkozón.

– Ahá! A hercegek ilyenkor cserélnek feladatot, költöznek új testbe vagy a világ egy másik részébe.

Hoppá!

– És mind új testet kap?

– Nem, csak azok, akiknek a teste elöregedett. Mint az én fateromé is. Említette is, hogy szüksége van egy kis felújításra. Fura lesz. Napok múltán egykorú leszek a tulajdon apámmal. Lehet, hogy nálam is dögösebb külsőt kap.

Felnevetett. Vajon apu is alakot vált? – töprengtem.

– Tovább is kell költöznötök?

– Valószínűleg nem. Némelyik herceg mindenhová magával viszi a kölykét, de az én faterom nem ilyen. A tesómat például Panamában hagyta…

– Van egy tesód? – kaptam fel csodálkozva a fejemet.

– Igen.

Láthatóan meglepte a meglepetésem.

– Soha nem hallottam róla!

– Úgy negyven körül van. De egy nővérem is van Belgiumban. Ő már tényleg öreg.

Elképedve meredtem rá. Hogyhogy én nem tudok minderről?

– Mit gondolsz, nem lehetne őket is a sorainkba toborozni? Fújt egyet, és a fejét rázta.

– Sajna nem. A nővérem kilencvenéves, a bátyókám meg gyűlöli az embereket. Részt vett a kiképzésemben. Én meg őt rühellem.

– Segített a kiképzésedben?

– Ez rendszerint az idősebb testvérek dolga, már ha vannak ilyenek. Ha létezik idősebb nővér, ő neveli fel a fiatalabb óriásokat. Kope-ot és a fivéreit is a nővérük nevelte. De mostanra már ő is jócskán megöregedhetett.

– Kinek vannak még testvérei?

– Kai-nak nincsenek. Az utolsó nővérét akkor nyírták ki, amikor még kicsi volt. Harmincas volt, és egy beteg agyú pasi ölte meg, akivel járt. Nem vagyok teljesen biztos a dologban, de Pharzuph-nak előtte szintén volt egy lánya, aki teherbe esett.

Nem volt szükség rá, hogy megkérdezzem, mi történt vele és a kisbabájával. Elszorult a szívem a gondolatra, mennyire ki vagyunk szolgáltatva a hercegek kegyetlenségének.

Ejtettem hát a témát. Eddig úgy képzeltem, hogy a családtagok összetartanak, de láthatóan nem voltak ezek olyan szoros kötelékek a mi köreinkben, mint az embereknél. Már Marnát és Gingert leszámítva.

Megköszörültem a torkomat.

– Eszerint… jársz valakivel, ugye? Kezet cserélt a volánon, és fújt egyet.

– Igen. Kai mindig baszogatott, hogy szerezzek már be egy barátnőt. – Megpróbált könnyedén válaszolni, én azonban érzékeltem, hogy csak megjátssza magát. – Így legalább elfoglalom magam valamivel, tudod.

Elfoglalja magát valamivel. Szépen vagyunk!

– És szereted is a csajt?

– Ugyan már. Persze, dögös a kicsike. Néha raplis, de ki lehet vele jönni.

– De… miért döntöttél úgy, hogy kikötsz egyetlen csaj mellett? Miért nem váltogatod a partnereidet?

Levette a sapkáját, és beletúrt csillogó fekete sérójába.

– A fater semmi mást nem követelt tőlem ezen az egyen kívül – sóhajtott fel leverten. – Megköveteli, hogy olyan nőm legyen, akit az egész világ irigyel. Eddig halogattam a dolgot, de nem lehetett tovább. Hanem csak úgy egy évtizedig lehetünk együtt, utána le kell cserélnem Michelle-t egy fiatal modellre. A bátyám a negyedik nejét fogyasztja éppen.

Behunytam a szemem, és hevesen megráztam a fejemet.

– Gingernek ne szólj róla! – mondta halkan. – Igyekszem minél tovább kihúzni házasság nélkül.

Ezt meg tudtam érteni. Noha csak kényszerházasságot köt majd, óhatatlanul változtat a körülményein. Gingert például az őrületbe kergeti.

– Hát, legközelebb, ha Kai baszogatni kezd, mondd neki, hogy kvittek vagytok, mert neki is van már barátnője.

Mandulavágású szeme elkerekedett egy pillanatra. Összeütöttük az öklünket. Kuncogni kezdett magában, s szája elé vitte az öklét.

– Mi olyan vicces? – kérdeztem.

– Azt mondtad, „baszogat”.

– Dugulj már el!

Belebokszoltam az oldalába. Ahogy elmosolyodott, vele mosolyogtam én is.

– Örülök, hogy összejöttetek. Őszintén. Irdatlan seggfej volt eddig az én szegény haverom, és úgy lógatta az orrát… de egy ilyen szuper csaj mellett…

– Hagyd ezt, Blake – forgattam a szemem.

– Próbálok jó fiú lenni, még ha ez kihívás is néha a számomra. És tényleg őszintén örülök nektek – vigyorodott el. – De azért vigyáznotok kell… Kissé aggódom érte… tudod, miért.

– Miért? Azért mert melózik, vagy mert nem melózik? – kérdeztem. Komolyan bólintott.

– Én is aggódom – vallottam be.

Rekordidő alatt értünk Kaidan kérójához. Fáradt voltam, jó lett volna szunyálni egyet, de Blake mellett nem lehetett. A sztereóhoz lépett. Ahogy bekapcsolta, fülsiketítően bömbölni kezdett: „Hiába dühöngök, kerengek, patkány vagyok egy ketrecben.” Blake a kapcsológomb után matatott. „Valaki majd aszondja, ami nincs, azt ne keresd…” – üvöltött tovább az énekes. Blake végre kikapcsolta a masinát.

– Apám, van, akinek nálad is nagyobb a baja – morogta, miközben a CD-ket nézegette.

Aztán talált egy techno CD-t. Amint feltette, máris rázni kezdte.

– Ez már döfi! Nincs kedved táncolni, Anna?

Egek! Szerettem táncolni, de aztán eszembe jutott, hogyan breakelt Blake azon az atlantai szilveszteri bulin. Az ő profi mozgása mellett az én kézlengetésem és csípőriszálásom kés nevetségnek tetszett.

– Nem is tudom – motyogtam, de már megfogta a kezem, és felrántott.

Nem igazán rajongtam az ötletért. Ennél még az ejtőernyős ugrást is inkább vállaltam volna.

Átfogta a derekamat, és magához húzott. Ahogy csípőnk és combunk összeért, természetellenes lett volna nem mozogni vele együtt, hiszen ő már javában járta. Megpróbáltam a mozgásához, azaz a szám ritmusához igazodni. Azon kaptam magam, hogy tényleg táncolunk. Szexi volt, de minden erotika nélkül. Jólesett a mozgás, ugyanakkor ő csak egy haver volt.

– Ez az, csajszi! – Megpörgetett, hogy hátam a mellkasának feszült. Két karomat közben az oldalamra, majd meg a fejem fölé vezette.

– Hé, tudom, mit csinálunk ma este – mondta.

Most hirtelen eltávolodott tőlem, és az ujjaival csettintgetett. Újra megpördültem, és szembefordultam vele. Olyan szélesen vigyorgott, mint Joker. Csípőjére helyeztem a kezem.

– Van tőle félnivalóm? – kérdeztem.

– Dehogy – mondta. – Imádni fogod!

 

Pedig jól tettem volna, ha aggódom.

Blake elvitt egy klubba. Ha az volt a célja, hogy elterelje a figyelmemet az aggodalmaimról, hát kitűnő munkát végzett. Noha Kaidanról nem sikerült elfeledkeznem, azért pompásan mulattam. Nehéz aggódni, ha az ember tánclépéseket tanul. Három teljes órát töltöttünk ezzel. Hisztérikus nevetésben törtünk ki, amikor a lábam belegabalyodott az övébe, és elhasaltam. Ő bezzeg soha nem vesztette el az egyensúlyát! Kísérteties volt!

– Egész jó táncos vagy, kisanyám! – mondta meglepetten. – Csak szabadjára kell engedned a benned élő vad csajt, mikor elkapod a ritmust.

– Brrr! – mordultam fel, a tőlem telhető legfélelmetesebben.

– Ilyenkor ne mosolyogj, legyél fenyegetőbb! – nézett rám szakértőszemmel.

A fenébe is, tártam szét a kezem! Elég a dumából, mozogjunk akkor!

Miután a tánc már ment, a szerelésemet szereztük be. Blake tudta, hová érdemes menni. Elegáns divatüzletekbe, ahol csillogó blúzokat árultak nőknek és szűk ingeket pasiknak. Nem minden srácnak állnak jól a klub-cuccok, neki igen.

Meleg volt az éjszaka, én mindamellett hülyén éreztem magam a kivágott hátú, megkötős nyakú ujjatlan topban, amit Blake választott nekem. A csípőre szabott fekete gatyámat is egyre felfele rángattam, persze hiába.

– Mi lesz, ha kioldódik a pánt? – kérdeztem, megtapogatva a nyakamnál és derekamnál csokorba kötött anyagot, miközben végigmentünk a sötétbe borult járdán. – Biztos, hogy nem látni be oldalt? El sem hiszem, hogy hagytam magam rábeszélni erre az ökörségre.

– Ne izgasd magad, kétszer is megkötöttem. Minden bájad biztonságban van. Dögösen nézel ki! Kai megölne, ha tudná, hogy így eresztettelek emberek közé.

Félszegségem azonban nyomtalanul elpárolgott, mikor a klubba belépve láttam, hogy egyáltalán nem öltözködtem feltűnően az itteni mérce szerint. Az óriás terem három szintből állt. A lejtős balkonokról le lehetett látni a középen lévő táncparkettre. Mellettem Blake üvöltözött teli torokból, hogy túlharsogja a zenét.

– Gondoltál már arra, milyen, amikor több ezer szempár szegeződik rád? Mert ha eddig nem, most itt az ideje.

Előreterelt, én pedig hirtelen beparázva megragadtam a kezét.

– Nyugi, kislány!

– Nem tudok én ehhez elég jól táncolni. Vállat vont.

– Mi lenne, ha ledöntenél valamit?

Hevesen megráztam a fejem, de agyamban mégis megszólalt a kisördög: Nézd csak, Anna, sehol egy kísértet! Nyugodtan ihatsz ma este, nem kell túlzásba esned.

Az ajkamba haraptam. Tudtam, hogy Blake semmi rosszat nem akar, egyedüli célja, hogy jól érezzem magam. Lehet, hogy óriási nőcsábász, velem azonban végig barátként bánt. Nem vele volt bajom, hanem önmagammal.

– Nem akarok lerészegedni – mondtam.

– Majd nem engedem, hogy többet igyál a kelleténél.

– Csak tudod, ha elkezdek piálni, egyre többet kívánok. Olyankor totál elvesztem a fejemet, és az akaratom a nullával egyenlő. Ha pedig nem hagysz többet inni, esetleg jelenetet rendezek.

– Gondolod, hogy megijedek tőled, csajszikám? – nevetett fel.

– De… – Éreztem, hogy kezdenek elfogyni az érveim. – Rám nem nyomtak nagykorú bélyeget, mutattam a karomra. – Magammal hozhattam volna a hamis irataimat, de nem készültem klubba.

– Senki sem figyel rád. Higgy nekem! Gyere!

Magamban örültem az ajánlatnak. Blake pontosan az a fajta haver volt, akire szükségem volt ezen az estén.

Hozott nekem egy sört, és elkergetett egy pasast, aki rám akart szállni. Hagyja csak békén a legjobb barátja nőjét, jelentette ki. Jó érzés volt hallani, hogy a legjobb barátjának nevezi Kai-t, engem pedig az ő nőjének.

Mire megittam a sört, és kiálltunk a táncparkettre, totál ellazultam. Blake azt a slágert kérte a zenekartól, amire gyakoroltunk. Mikor felhangzott, ő elkomolyodott, engem azonban elfogott a nevethetnék. Hamarosan kör képződött körülöttünk, olyan profin ropta Blake. Én is vele összhangban mozogtam, még jobb is voltam, mint a gyakorlásnál. El sem hittem, hogy ez én vagyok. Veronica sárgulna az irigységtől, ha látna, gondoltam. A közfigyelem még inkább felspannolt. Egy idő után ideges mosolyom is eltűnt az arcomról. Minél többen éljeneztek, annál jobban elkapott a hév.

A hajamat leengedve viseltem. Blake amondó volt, hogy a haj a csajok legfőbb ékessége. Az enyém együtt mozdult-perdült velem. Mostanra megértettem, mire gondol, és igyekeztem kitenni magamért. Megéljeneztek minket. A szám véget ért, én pedig elfulladva, kacagva öleltem át Blake-et.

Így telt el az éjszaka. Egy pillanatra sem hagyta, hogy azon agyaljak, mi történt a világ túlsó felén. Még amikor hazaértünk Kaidanhoz, akkor is azon volt, hogy lefárasszon. Felvetette velem a fürdőruhám, ő pedig kölcsönvette Kaidanét. Aztán ketten úszni indultunk az éjszaka közepén. Nem mi voltunk egyedül, akinek ez eszébe jutott, de Blake itt is kitűnt a mutatványaival. Többen előjöttek az apartmanházból, hogy őt nézzék. Valaki zenét bömböltetett, és italokat hozott ki az udvarra, egész buli kerekedett a csillagok alatt. A mobilt azért minden eshetőségre készen magam mellett tartottam.

Jay-re és Veronicára gondoltam. Ők abban a tudatban voltak, hogy aput látogatom, bár megemlítettem, hogy talán Kai-t is látni fogom. Nem tudtak semmit a mi köreink belső viszonyairól, arról, hogy szegről-végről Kaidannal is rokonok vagyunk, és hogy valamiként a faterjaink is hasonszőrűek.

Részeg vigyorral kimásztam a medence szélére, felvettem a mobilt, és SMS-t küldtem Jay-nek meg Veronicának: Képzeljétek, összejöttem Kai-jal. Kuncogva vártam a választ. Két másodperc múlva megszólalt a mobilom.

– Ezt nevezem – lelkesedett Veronica, majd kérdések tömegét zúdította rám: – Tényleg jártok? Egek! Hogy történt? Hány óra van ott? Aludtál egy percet is? De az ilyenért érdemes felébredni hajnali hatkor. Mindent tudni akarok. Ha bármit kihagysz, esküszöm, kinyiffantalak! És ha az orrodnál fogva vezet, hát ütött az utolsó órája.

A hasamat fogtam nevettemben ettől a szóáradattól. Jay-től is érkezett egy SMS:

Ha ez vicc, megnézheted magad, amiért felébresztettél. Hívj fel, ha hazaértél!

Igyekeztem mindenről beszámolni Veronicának, már amit megérthetett ebből az egészből. Tovább duruzsolt a fülembe.

– Na, hagylak aludni – mondtam aztán, mikor belefáradtam a szövegelésbe. – Tégy még meg nekem valamit! – kértem. – Adj át egy üzenetet Jay-nek!

– Persze – mondta ásítva.

– Mondd meg, hogy azt a dalt a kislemezen tényleg Kai írta. Jól gondoltam!

– Oké, a képébe mondom. Jó éjt, Anna! Örülök nektek! De komolyan gondoltam, amit az előbb mondtam: kinyírom, hacsak játszik veled!

– Tudom, szivi! Ne aggódj!

Kinyomtam a mobilt. Blake állt ott egy újabb itallal. Miután ledöntöttem, körbe-körbe úszott velem a többiekkel együtt; egész örvényt kavartunk a medencében.

Hajnali háromkor megéheztem. Tonnányi pizzát rendeltünk egy éjjel-nappali pizzázóból. Blake később rábeszélt egy srácot, hogy adja kölcsön a görkoriját, aztán ezzel szórakoztatott bennünket. Ami gurult, azon tuti, hogy bravúrozott.

– A fiúd? – kérdezte egy csaj.

A csajok csoportjához fordultam, akik Blake-en legeltették a szemüket. Mind jól néztek ki a bikinijükben, és mivel a vízbe nem mentek be, a sérójuk is tökéletes volt. Én mostanra lófarokba kötöttem nedves hajamat, és egy törülközőbe burkolóztam.

– Nem, ő a fiúm legjobb barátja. Vigyázunk a kéglijére, amíg távol van.

Hirtelen rám tört az aggódás Kai miatt.

– Hogy hívnak? – kérdezte egy barna csaj, akinek ajakfénytől csillogott a szája.

– Anna vagyok – mosolyogtam rá.

– Én pedig Jenny – mutatkozott be. – Ők Daniela és Tara.

– Sziasztok – köszöntem oda nekik.

– Eszerint a fiúd itt lakik? – kérdezte az egyik szőke csaj, Daniela.

Menő akcentusa volt, európai lehetett.

– Igen – mutattam meg, hogy melyik Kai lakása.

A csajok összenéztek, és felvonták kihúzott szemöldöküket.

– Várj csak! Nem arról a zenész srácról van szó? – kérdezte Jenny.

– A dobos lenne az? – képedt el Tara is.

– Nagy ég! Már ne haragudj, hogy ezt mondom, de fennhordja kissé az orrát.

A barátnői jót nevettek ezen.

– A dobos dobja a nőket – szellemeskedett Tara is.

Daniela játékosan oldalba bökte.

– Soha nem áll szóba senkivel, totál magába gubózik – komolyodott el Jenny. – Most legalább tudjuk, miért. – Csini csaj vagy – kacsintott rám. – Honnan jöttél?

– Georgiából.

Ezt a kijelentésemet álmélkodó moraj fogadta.

– Hát, ha déli vagy, ezt biztosan csípni fogod – mondta Tara, és elém tartott egy üveg bourbont.

Hirtelen mintha valaki az üveg felé taszított volna. Kinyújtottam érte a karomat.

– Csak egy kortyot kérek – mondtam.

Daniela nevetve felhangosította a zenét.

Negyedóra és három rund után ledobtam a törülközőt, és együtt roptam velük. Én azt bizonygattam, milyen rokonszenvesek, ők pedig részegen esküdöztek, hogy kitolják annak a csajnak a szemét, aki szóba mer állni a pasimmal. Körbeálltunk, úgy énekeltünk torkunk szakadtából a rádióból felhangzó sláger dallamára. Blake súlyos karját a vállamra helyezve beállt közénk. A csajok visítoztak széles jókedvükben, mikor táncolni kezdett a kör közepén. Aztán merő véletlenségből felrúgta a mostanra kiürült bourbonös üveget.

– Micsoda balfék vagyok – állította fel újra, de nyomban felém is fordult. Javában ringatóztam, mikor azt morogta: – Á, itt egyesek rájárnak a piára.

– Táncolj velünk, Blake! – kértem tapsikolva. Új barátnőim hujjogatva hívogatták.

– Nem, madame! Ideje ágyba bújni.

Elkapta a kezem, de én elrántottam. Körbekergetett a csajok körén kívül, miközben én újabb rundért visítoztam. Végül beért, és a vállára vetett.

– Ne menj el! – szólt utánunk Jenny.

– Bocs – mondta Blake –, de megígértem a fiújának, nem hagyom, hogy túl sokat igyon. A végén úgy felpörög, hogy boldog-boldogtalant lesmárol.

– Fogd már be! – ütöttem a hátát. – Nem is igaz! Legalábbis mostantól.

Blake rávert a fenekemre. Keményen. Újra felvisítottam, és kezemmel védtem a hátsómat. Ó közben tovább vitt a vállán, el a nevető fürdőzőktől.

– Megmondom Kai-nak!

Végig nevetve vitt fel Kaidan kéglijébe, míg én rúgkapálva próbáltam szabadulni. Ott az ágyra dobott. Kaidan párnájába fúrtam az arcomat, belélegezve az ismerős illatot.

Blake elment, majd egy pohár vízzel tért vissza, és az éjjeliszekrényre állította.

Belekotortam a zsebembe a mobilomért, Blake elővette, és a kezembe adta. Leolvastam róla az időt – hajnali hat volt –, majd a mellkasomhoz szorítottam.

– Kaidan szeret téged, tudod – mondta Blake, váratlanul elkomolyodva.

– Tudom – suttogtam.

Erőt adott ez a tudat.

– Helyes. Most pedig idd meg ezt a vizet, és szunyálj egyet!

Nagy erőfeszítéssel felültem az ágyban, és kihörpintettem a pohár tartalmát.

– Kösz, Blake.

– Ugyan már. Magadnak köszönd – morogta a foga között.

Ezzel otthagyott, és elnyúlt a kanapén. Azonnal elnyomott az álom.

Pontosan úgy, ahogyan ő is akarta.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A SZIGET

 

Néhány óra múlva ismerős, mégis idegesítő hang kényszerített arra, hogy kinyissam a szememet. Totál kába voltam, és a szám is olyan száraz volt, mintha egy zoknit kebeleztem volna be. Nyelni próbáltam, és sűrűn pislogtam, hátha úgy jobban látok. Hol vagyok? A mobilom harmadik csöngetésére kiugrottam az ágyból. Remegő kézzel és elszoruló szívvel szóltam bele a vonalba.

– Halló – mondtam álmosan.

Recsegett a vonal istenesen.

– Te vagy az, Anna?

Kezemet megkönnyebbülten szívemre szorítottam. Eszerint Kai él. Megköszörültem a torkomat:

– Én vagyok.

– Olyan a hangod, mintha elfüstöltél volna egy doboz cigit. Megkönnyebbülten elmosolyodtam. Ha tréfálni van kedve, akkor nem lehet nagyobb gáz.

– Megvan Z? – kérdeztem.

– Igen.

– Hál’ istennek! – sóhajtottam. – Ez gyorsan ment. És könnyen is?

– Nem egészen, de Kope briliáns volt. Hangjából vonakodó elismerést éreztem ki.

– És mi nem stimmel?

– Nem tudjuk, hol van Flynn. Küldött egy üzenetet, pont amikor kiszabadítottuk a csajt. Azt írta, úgy érzi, követik. Nagy felfordulás volt a környéken, és azóta nem hallottunk felőle.

Jeges marok szorította össze a szívemet. A lepedőt markolásztam ijedtemben.

– Szóltál apunak?

– Igen. Ő sem hallott Flynnről. Azt mondta, spurizzunk a reptérre akár nélküle is.

– Jaj, istenem! – suttogtam. Magam elé képzeltem Flynn széles vigyorát. Kérlek, Uram, add, hogy ne essen baja! – fohászkodtam magamban. – Mit gondolsz, valaki gyanút foghatott?

– Nem. Kémnek éppen nézhették, miközben nekünk falazott, de nincs ember, aki össze tudta volna kapcsolni a két esetet.

– Próbáljunk pozitívan gondolkozni! – mondtam, leginkább a saját megnyugtatásomra. – Tuti, hogy semmi baja. Te is így gondolod?

– Hát, talán. – Ez nem tűnt túl biztatónak. – Apukád embereket is mozgósított itt a támogatásunkra. Ők is keresik Flynnt, ahogyan mi is.

Per pillanat semmi mást nem akartam, mint hogy mind repülőn üljenek már. Flynn-nel együtt.

– És Z jól van?

Felálltam, miközben a fejemet fogtam, mert hasogatott rendesen. A fürdőszoba felé indultam egy pohár vízért.

– Hisztizik, és nem hajlandó beszélni. Mivel azonban felismerte Kope-ot, és én is megmutattam neki a fotódat, kezelhető. Volt egy kis zűrünk is, de semmi komoly. Otthon minden oké?

– Igen. Itt tök nyugi van. Csak már nagyon várlak!

Egy ideig csak a vonal sistergett, aztán Kaidan szólalt meg:

– Ezt örömmel hallom.

Otthon! – csodálatos egy szó ez, gondoltam.

– Szeretlek, Kai! Vigyázzatok magatokra!

– Vigyázunk. Majd SMS-ben megírom, melyik géppel érkezünk. Most rohannom kell.

A beszélgetés után benyakaltam egy pohár vizet, és visszamásztam az ágyba. Be voltam rezelve Flynn miatt. Erős volt, a harcművészetek bajnoka, csaknem legyőzhetetlen. Mégis… mi van, ha fogva tartják? Mi van, ha az egyik bebörtönzött óriást a másikra cseréltük?

Javában rágtam a körmömet, amikor megjelent Blake. Elfeküdte a haját az egyik oldalán. Lehuppant az ágy túloldalára. Arcán meglátszottak a párna okozta gyűrődések.

– Na, kijózanodtál már? – kérdezte. – Kai volt az?

– Igen. Megvan a csaj.

– Helyes! – morogta az arca gyűrődéseit babrálva. – Látod, mondtam én, hogy nincs miért parázni.

– Flynn eltűnt!

– Mi történt? – ült fel menten.

– Nem tudom. Úgy érezte, követik, és…

– Oké, ne húzd fel magad! – A kezemért nyúlt. – Gyere, kajáljunk valamit, aztán megbeszéljük.

Az ebédből, amit Blake hozott, épp csak csipegettem. Túl ideges voltam ahhoz, hogy bármit bevegyen a gyomrom. Később tévézéssel és videojátékokkal mulattuk az időt. Folyvást a mobilt lestem, és óráról órára nyugtalanabb lettem.

Végre befutott a várva várt hívás.

– Halló? – szóltam bele a vonalba.

– Mindenki a gépen van – hallottam meg apu hangját. – A csúcstalálkozónak vége, most újra Renóban vagyok. Egyesek hazamentek a hercegek közül, mások Vegasban maradtak.

– És Flynn? – kérdeztem.

– Jól van.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Mi volt ez az egész?

– Két ember gyanúsnak találta a viselkedését, és le akarták csukatni. Közelharcra került sor, és eközben Flynn elvesztette a mobilját. Aztán persze igyekezett minél kisebb figyelmet kelteni, de baj nélkül eljutott Damaszkuszba és a reptérre.

Elakadt a szavam az izgalomtól, csak hallgattam.

– Holnap délutánra érnek Los Angelesbe – mondta tovább apu. – Biztonságba kell helyeznetek Z-t a zárdában, aztán utazz vissza Georgiába! Most visszamegyek Vegasba, hogy rajta tartsam a szemem Sonellionon, amíg el nem tisztul a városból. Azt is ki szeretném figyelni, beveszi-e, hogy Z-t ismeretlenek vásárolták meg. Te jól vagy?

– Igen. Holnap várom a hívásodat.

Megkönnyebbült vigyorral fejeztem be a beszélgetést. Blake is hallgathatta, mert szegecselt szemöldöke fel-le járt izgalmában.

– Elmenjünk újra a klubba?

– Az kéne még csak! – nevettem el magam a hangyás ötleten.

– Oké. Játsszunk akkor a táncolós videóval?

– Tele van a hócipőm ezekkel a videojátékokkal – nyögtem fel. – De neked sem lehet egy népünnepély velem versenyezni.

– Miért ne, ha mindig én nyerhetek? Imádok nyerni! Újra felnevettem.

– Jó, benne vagyok. Játsszunk, amit csak akarsz!

 

Másnap reggel SMS-t kaptam aputól:

Valami gond van. Mammon Vegasba rendelte Flynnt.

Elszorult a gyomrom. Eszembe jutott, hogyan bánt Mammon a fiával Ausztráliában.

Talán csak a társaságára vágyik – írtam vissza.

Talán igen, talán nem. Légy résen! – intett apu.

Aznap délután az érkezési oldal előtt vártuk a kocsiban, hogy Zania, Kope és Kai előkerüljön.

Zania zokogva futott oda hozzám.

– Most már minden oké – nyugtatgattam.

Szorosan belém kapaszkodott. Szemem az eget pásztázta, hátha lecsapnak ránk a suttogók, akik, ki tudja miért, otthagyták a hercegeket.

Szabadon maradt kezemmel Kaidan mostanra szakálltalan arcát simogattam, és kék szemébe néztem. Ő is mintha magába itta volna minden mozdulatomat. Egy mosolyt a morcos Kope felé is küldtem, miközben a kocsihoz tartottunk. Mindenki megvan, és rövidesen minden elrendeződik, gondoltam. Minél többet agyaltam ezen, annál inkább arra jutottam, hogy Mammon önnön céljaira rendelte a fiát Vegasba. El szeretne dicsekedni vele, ráadásul Flynn személyi testőrnek sem utolsó. Apu csak túl óvatos, ami érthető is.

Bemásztam a hátsó ülésre Zaniával. Blake-nek az anyósülés jutott. Kope meg én az ablak mellé kerültünk, Zania közöttünk ült.

– Most akkor hová? – kérdezte Kai.

– A zárdába – feleltem.

Zania mellém bújt, és remegő hangon odasúgta:

– Fel kéne hajtanom valamit. Kérlek! Egyetlen pohár is segítene. Szívből sajnáltam, de szó nélkül hagytam a kérését. Kaidan figyelmeztető pillantást küldött felém a volán mögül. Az volt az érzésem, hogy Zania nem most kér először piát. Mikor halkan felnyögött, átkaroltam. Az ölembe roskadt, egész testében remegett.

Kopano is sajnálkozva figyelte a jelenetet, aztán kinézett az ablakon.

Zania haját simogattam, ahogy Patti is szokta, mikor engem vigasztalt valamiért. Csak remélni mertem, hogy az apácák kezelni tudják a helyzetet.

Már majdnem a zárdához értünk, amikor apu hívott.

– Halló?

– Megérkeztek?

Idegesen csengett a hangja.

– Igen, itt vannak.

– Tűnjetek el mindannyian Los Angelesből! Amilyen messze csak menni tudtok. Értetted?

Mindhárom srác elkerekedett szemmel fordult felém.

– Oké – mondtam, és a szívem a torkomban dobogott.

– Néhány herceg a LAX felé vette az irányt. Valami nőcikkel, akiket felszedtek Vegasban. Mammon és Flynn is velük van. Mindenki lelépett, mielőtt kideríthettem volna, mi folyik itt. Szerencsés esetben Hollywoodban szeretnének szórakozni néhány napig, de jobb lenne, ha nem maradnátok a közelükben. Írjátok meg SMS-ben, hol vagytok, és küldök valakit, ha tiszta a levegő.

– Igen, apu.

Apám befejezte a beszélgetést. Bepánikolva ültünk az autóban. Zania is felült.

– Most akkor hová menjünk? – tanakodtam hangosan.

– Mexikó itt van a közelben – vélte Kaidan.

– Nem – rázta meg a fejét Blake. – Nincs időnk a határon tökölődni. Tűnjünk el a szárazföldről. Irány a kikötő!

Elővette a GPS-ét. Kopano is előrehajolt.

– Azt mondod, szálljunk tengerre. Onnan napokig nem szabadulhatunk.

Kaidan szeme Blake-re villant.

– A szigetre menjünk?

– Ühüm – felelte Blake vigyorogva.

– Miféle szigetre? – tudakoltam.

– Blake faterjának van egy szigetecskéje a Chanel-szigeteken⁵ – magyarázta Kaidan. – De soha nem használja. Készpénzkidobás volt eddig.

Egy teljes sziget? A nemjóját! – ingattam a fejem elképedve.

– Jártál már ott? – kérdeztem Kaidant.

– Csak egyszer.

Elhallgatott, és idegesen fészkelődött a helyén. Blake nevetésben tört ki.

– Tengeribeteg lett, és végigrókázta az utat.

Kaidan adott egy kokit Blake-nek.

– Totál viharos volt az óceán!

Ez még nagyobb jókedvre derítette Blake-et.

– A lényeg az, hogy addig maradhatunk, amíg akarunk – mondta. – Az egész sziget természetvédelmi terület, nem sokan élnek tehát ott. Van azonban egy ökoház. Ha a kikötőbe érünk, motorcsónakkal mehetünk tovább.

– És elég messze van ez a sziget a szárazföldtől? – kérdeztem.

– Bő húsz kilométerre Santa Barbarától, innen azonban még messzebb. Biztonságos hely. Soha nem jönnek rá, hogy ott bújtunk meg. Gondoljatok úgy rá, mint egy rövidebb vakációra.

Zania megint az ölembe roskadt, mert újra kegyetlenül remegni kezdett. Az ölemben is maradt, miközben Kaidan keresztülsüvített a forgalmon. Többen dühösen ránk dudáltak. Kai megállt a kikötő előtt, hogy elegendő kaját és piát vásároljon az elkövetkező néhány napra. Tengeribetegség elleni tablettákat és karkötőket is beszerzett. Zania nem volt hajlandó bevenni a maga tablettáját vagy vizet inni. Nyögve még jobban összekucorodott az ülésen. Összenéztünk a srácokkal, de csupán együttérző pillantásokat kaptam tőlük.

A kikötőben Blake luxusmotorcsónakot bérelt. Inkább kisebbfajta jachtnak nevezném. Semmit sem tudtam a tengeri járművekről, a körülötte ringatózókkal összehasonlítva azonban a mienk termetes jószágnak tűnt. Jó drágának is. A szél belekapott a hajunkba, és hétágra sütött a nap, mikor hajóra szálltunk. Akár rocksztárnak is érezhettem volna magam, hanem ilyen vészes a szitu.

Miután Blake elhúzott a kikötőből, eszembe jutott apu. Rövid SMS-t küldtem neki: Melchom szigete. Aztán felhívtam Pattit.

– Még néhány napig távol leszek. Ahová megyek, nem lesz térerő –közöltem vele.

– Jól vagy? Meglett a… barátotok?

Az istennek sem mondta volna ki Z nevét.

– Mindkettőre igen a válaszom.

– És hogy van a kislány?

Lenéztem Z-re, aki továbbra is fejét ölembe hajtva hevert el a fehér huzatú hátsó ülésen.

– Nem túl… jól.

Patti nagyot sóhajtott a vonalba.

– Szegényke! Bánjatok vele kímélettel! Legfőképpen erre lesz szüksége.

Elbúcsúztunk egymástól. Megígértem, hogy amilyen hamar csak tudok, jelentkezem. Kényelmes ülőhelyemről néztem végig, hogyan rakodtak be a srácok, és hogyan repesztettünk ki a nyílt óceánra. A motorcsónak nagyokat ugrott, amiből arra következtettem, hogy az óceánon mindig rázós közlekedni. Egy különösen méretes hullám alaposan felforgatta a gyomromat. Behunytam a szemem, hogy magamhoz térjek.

Valami megérintette a kezem. Összerázkódtam ijedtemben.

– Csak én vagyok – mondta Kaidan halkan.

Zania szorosabban odabújt hozzám Kai hangját hallva. Kaidan összepréselte a száját, láthatóan az ő gyomrát is feldúlta a Csendes- óceán. Csuklómra kötötte az egyik tengeribetegség ellen védő akupresszúrás karkötőt. Az ég és a víz kékje a szeme színét is jobban kiemelte. Elmerültem ebben a kékségben. Kaidan kisimította a hajat az arcomból, és a fülem mögé igazította. Aztán kezébe fogta az államat.

– Szükséged van valamire? – súgta oda. Megráztam a fejem.

Elkaptam Kopano pillantását, a megemelt parancsnoki hídról nézett minket. Egy szemvillanásnyi időre szembenézett velem, aztán elfordította a fejét.

Zania igen hamar tengeribeteg lett. Felvonszolta magát az ölemből, majd a motorcsónak oldalán áthajolva könnyített magán. A derekánál fogva tartottam, nehogy beleessen a vízbe. Ki tudtam tapintani a bordáit, úgy látszik, sokat fogyott. Több roham után arcát a motorcsónak peremére fektette. Ahogy hátrasimítottam a haját, könnyek öntözték a kezemet.

– Van egy ágy a kabinban – mondtam. – Nem akarsz lefeküdni? Felnyögött, mikor egy széllökés érezhetően meghintáztatta a hajót.

Kope már a következő pillanatban ott termett, és a karjába fogta.

– Nem! – tiltakozott erőtlenül.

Aztán kinyitotta a szemét, és Kopanóra nézve ráeszmélt, hogy férfi nyúlt hozzá. Kiabálni, rúgkapálni kezdett, ő azonban szorosan tartotta, és valamit a fülébe súgott arabul. Én a kezét fogtam.

– Kope nem bánt, nem kell félned tőle – nyugtattam meg én is. – Levisz a kabinba, és magam is végig melletted leszek.

Zania behunyta a szemét, és némán sírt, de ellenállást nem tanúsított többé.

Blake és Kadain nézték, amint ünnepélyesen levonulunk. Kaidan még egy karkötőt adott át.

A kabinban igen szűkösen voltunk, de azért elegáns benyomást keltett makulátlan tisztaságával és miniatűr szerelvényeivel. Kopano a sarokban lévő franciaágyra fektette Zaniát, aki menten hátat fordított neki.

– Ennie kell – szólt oda nekem halkan Kopano.

Erős volt a gyanúm, hogy az ételt is úgy kellett belediktálni. Bólintottam Kope felé, mire távozott. Még mielőtt bármit mondhattam volna, Zania szólalt meg:

– Kérlek, Anna, ne erőltessétek! Nem marad meg bennem semmi.

Kinyújtotta felém a kezét. Ráhúztam a karkötőt.

– Oké, Z, de hamarosan csak-csak kell enned. Ha kiszállunk, mindenképpen. Megteszed a kedvemért?

Alig észrevehetően bólintott.

– Csak, kérlek, ne hagyj magamra!

Állandó pátyolgatásra volt szüksége, amit azonban örömmel tettem. Hálát adtam az égnek, hogy itt van az oldalamon, ha ilyen ramaty állapotban is.

– Próbálj meg pihenni! – suttogtam. – Biztonságban vagy.

Gőzöm sincs, meddig tartott a hajóút; lehetett egy vagy akár két óra. Zaniára vigyáztam, miközben elszunnyadt. Végül aztán megálltunk. Blake feje jelent meg az ajtónyílásban, felmutatta a hüvelykujját. Zania meg sem moccant.

– Meg akarod nézni a szigetet? – kérdeztem.

– Nem – hörögte rekedten. – Menj csak, addig én pihenek.

Már az is csoda volt, hogy elengedett maga mellől. Aggódtam érte, hogy ennyire legyengült. Időről időre rájött a reszketés, néha egész teste rángatózott. Elővettem egy zacskó kekszet és egy palack ásványvizet, és az ágy mellé helyeztem.

– Ígérd meg, hogy eszel egy keveset! – kértem. Felnyögött, én azonban megsimogattam a vállát.

– Ígérd meg! Muszáj enned valamit!

– Majd próbálok – morogta a párnába.

Kaidan fent várt a fedélzeten. A motorcsónak oldalának támaszkodott, haját szertevitte a szél. Hozzábújtam; hagytam, hogy testével védelmezzen a heves széllökésektől.

A hajót kikötöttük egy hosszú, viharvert móló végében. A közepén csónakház állt. Blake kinyitotta és bement.

Mikor egy motor berregni kezdett, Kai-jal elengedtük egymást. Blake repesztett elő egy jet skin; csak úgy szelte a vizet, majd pont előttünk állt meg. Mindössze fekete bokszergatya volt rajta.

– Elfelejtettem, hogy ez is van raktáron! – kiáltotta. – Menj, cimbora, szervírozz magadnak egyet!

– Nem tudnál lengébben öltözni? – csóválta a fejét Kaidan.

– Jó ez így. Inkább a barátnőd szemét takard el. – Rám kacsintott. Most én voltam az, aki a fejemet csóváltam, miközben Blake pajkosul nézett fel rám. – Nem kell őt félteni, igaz-e, Anna? Elmondtad Kaidannak, hogy bepiáltál, és el kellett fenekeljelek, hogy életet verjek beléd?

Azt hittem, megpukkadok a méregtől. Ez a sztori rosszul vette ki magát csak úgy, magában.

– Nem olyan vicces ez, Blake! – mondta Kaidan. – Ne akard, hogy fenéken billentselek!

Blake felnevetett, és megfordította a jet skit, jócskán felverve vele a vizet.

– Ahhoz előbb el kell, hogy fogjál, haver!

A szívem vadul dörömbölt, amikor Kaidan kis mosollyal felém fordult. Amint azonban meglátta, mennyire kiakadtam, menten elkomorodott.

– De hiszen csak ökörködik, szivi.

Hogy mi?

– Viccelődik.

– Á, tényleg? Csak az a gond, hogy tényleg piáltam a távollétedben. Még nem volt időm, hogy megbeszéljem veled.

– Anna – emelte fel az állam. – Megbízom benned. Blake-nek csak a szája jár, de őbenne is megbízom.

Ajkamba haraptam, és bólintottam. Nem tudtam például, hogy a Kopano iránti beteges féltékenysége a természetéből adódik-e; vélhetőleg nem. Mindössze fenyegetőnek érezte Kopano akcióját.

– És jól vagy már? – kérdezte Kaidan.

– Nem is tudom. Furán érzem magam.

Keresztbe fontam karomat a mellkasomon, és most először néztem meg magamnak a szigetet. A móló mellett homokföveny húzódott, a kutya sem járt arra. A legszívesebben bebolyongtam volna a partot, de apu telefonja után félelmetesnek éreztem.

– Miatta? – bökött a fejével a kabin felé Kaidan.

– Részben – vallottam be.

Felzaklatott, hogy Zania testileg-lelkileg ennyire összetört. Nem akartam, hogy magányosnak érezze magát, miután visszatérek Georgiába. Jó lett volna, ha nálunk lakhat, de az túl veszélyes lett volna mindannyiunk számára. Már maga a tudat is nyomasztott,'hogy a hercegek Kaliforniában rontják a levegőt, még ha messze is voltak tőlünk.

– Félre a gonddal, élvezzük a szigetet!

Felsóhajtottam, majd lábujjhegyre állva megcsókoltam Kaidant. Imádtam, hogy egy-egy hosszú smár milyen révedező, sóvárgó arckifejezésre készteti; még a szemét is behunyta hozzá.

– Ti csak szórakozzatok, srácok – mondtam neki. – Én inkább sétálok egyet, hogy kiszellőztessem a fejem. – Menj el nyugodtan.

Belebokszoltam a hasába, ő pedig megragadta a kezem, és végigcsókolta az ujjaimat.

– Figyelek azért rád. Ha bármire szükséged van, csak kiálts.

Újra megcsókolt, aztán elfutott. Még egyszer megnéztem, hogy van Zania. Reményt keltő volt, hogy megevett egy szem kekszet, és némi vizet is ivott mellé. Jelenleg mélyen aludt. Lábujjhegyen kiosontam. Úgy terveztem, hogy a hegyek felé indulok el felfedezőútra.

A sziget ősidők óta lakatlan volt; szépségét alig zavarta meg ember. A partot vékony, sziklás homoksáv alkotta, amit benőtt a gyom. Különböző fajtájú tengeri madarak gubbasztottak mindenütt – ők uralták a gyér ökoszisztémát. A móló végétől ösvény vezetett a fák közé. Feltételeztem, hogy ahhoz a házhoz vezet, amelyet a sziklafalba építve láttam.

Nem tudom, mennyit mehettem a parton, de nem lepett meg, amikor Kopanóval akadtam össze; egy sziklán ült. A farmerját feltűrte, lábát kis hullámok paskolták. Felgyorsult a pulzusom, mikor összekapcsolódott a tekintetünk. Megveregette a sziklát maga mellett, hogy van még hely. Felmásztam mellé, és leültem törökülésben. Nem igazán tudtam, mivel indítsam a társalgást. Nem akartam felhergelni Kai-t, hogy ilyen jóban vagyok Kope-pal, de hát a barátom volt. Megfordult a fejemben, mi volna, ha jelnyelvet használnánk, ugyanakkor Kai előtt sem akartam titkolózni. Azt mondta, megbízik bennem, nekem pedig semmi titkolnivalóm nem volt.

– Hogy vagy? – kérdeztem Kope-ot.

– Jól. Amint látom, te is. Örülök… a boldogságodnak. Túl sokáig váratott magára.

Szótlanul néztük az óceánt, amelynek tükrét állandó tengeri szél korbácsolta viharosra.

– Kaidan azt mondta, fantasztikus voltál Szíriában. Kope a lábfejét tanulmányozta.

– Ott a pénz beszél. Azok a fickók örültek, hogy megszabadultak Zaniától. De a börtönviszonyok felháborítóak! Zaniát levetkőztették és ütlegelték. Ő…

Elhallgatott, a fejét ingatta, és az orrán át lélegzett, hogy lenyugodjon. Elképzeltem, milyen nehezen fojthatta vissza a dühét Szíriában a Zaniával szembeni bánásmód láttán. Azok a pasasok nem tudhatták, miért dühöng, de így is felfoghatták, hogy jobb nem ujjat húzni vele.

– Mindent köszönök – mondtam.

Ahogy rám nézett, reméltem, megérzi, mennyire nagyra tartom, és hogy tudom, nélküle egyetlen küldetésünk sem sikerülhetett volna. Meg még azt is: szeretném, ha boldog lenne.

– Szívesen, Anna. Mindent – biccentett.

– Mit gondolsz, helyrejön Z? – suttogtam.

Eltűnődött, és kinézett a hullámokra.

– Azt hiszem, ha feleakkora erővel harcol az életéért, mint ahogy szembeszállt Kaidannal és velem, akkor semmi gond – mosolyodott el.

Aztán félrebillentette a fejét, úgy hallgatózott.

– Zania ébredezik – suttogta.

– Megyek, megnézem.

Leugrottam a szikláról, és mielőtt visszaindultam volna a motorcsónakhoz, megszorítottam Kope karját. A vállam fölött is hátraintettem neki, de akkor már a vizet nézte.

Zania a fedélzeten állt összefont karral. Örültem, hogy felkelt, még ha sápadtnak és megtörtnek is látszott.

– Hogy vagy? – kérdeztem.

– Éhes vagyok.

Menten felderült az arcom.

– Rohamozzuk meg a konyhát! – tapsoltam örömömben.

Utánam jött a parányi hajókonyhába. Választék nem volt, ezért mogyoróvajas és lekváros szendvicseket kentem. Teleraktam velük egy tányért.

Zania valósággal falta az ételt, majd benyakalt egy üveg üdítőt. Az arcán láttam, amikor megint rosszul lett.

– Feküdj le! – mondtam, és az ágyhoz vezettem. Összekucorodott, úgy nyögdécselt. Túl sokat és túl gyorsan evett több napi izgalom és éhezés után. Reméltem, hogy ezúttal sikerül magában tartania.

A három srác is befutott, ezért eléjük tettem a szendvicseket és az italokat. Kaidan és Blake sortban pompázott, a pólójukat levetették, a hajuk vizes volt. Míg a többiek trécseltek, én lopva Kai pucér mellkasára pillantgattam. Ő a fiúm, mondtam magamban büszkén. Egyszer elkapta a pillantásomat, és rám kacsintott. Mosolyogva néztem félre.

Mindenki elcsöndesedett, én pedig tiszteletteljesen néztem Zaniára, amikor kijött közénk. Lesütötte a szemét, de azért öntudatosan kihúzta magát. Mellém lépett, és megfogta a kezem. Kezdett ismét királynőien viselkedni. Miután a srácok befejezték a kajálást, testületileg kiszálltak a motorcsónakból. Három kajakkal kerültek elő a csónakházból, és menten vízre is szálltak. Valamiért meglepett, hogy Kope is levetette az ingét. Ő volt a legtermetesebb a három srác közül. Örült a szívem, hogy együtt lógnak. Nem volt olyan hangos, mint a másik kettő, de azért jót nevetett, amikor Blake lefröcskölte az evezőjével. Miután elég távol eveztek tőlünk, Zania jelbeszéddel közölte: Kopano más, mint a férfiak általában.

Igen, más – mutogattam el én is a válaszomat.

Alig tudtam visszafojtani a mosolyomat, amikor visszafordult, hogy tovább figyelje a fiúkat. Szerencsére észrevette, mit ér Kopano. Ez most fordulhatott elő először az életében.

Megborzongott, ám ez semmi volt a korábbi görcsös remegésekhez képest. Mikor észrevette, hogy nézem, azt mondta:

– Már nem is emlékszem, mikor bírtam ilyen sokáig pia nélkül.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem.

– Furán, de jobban. Továbbra is kívánom a piát, de először fordul elő velem, hogy úgy érzem, lenne erőm leállni. Szeretném is, hogy mindörökre elfelejtsem, csak…

– Csak nehéz – fejeztem be helyette a mondatot.

Bólintott, és beletúrt csapzott hajába.

– Azt hiszem, megfürdöm – mondta, ami szintén jó jel volt.

Egészen újjászületett, amikor előkerült a fürdőből: az arca rózsás volt, és bronzbarna bőre bársonyosan csillogott.

– Jól nézel ki – dicsértem meg. Elmosolyodott.

Együtt kimásztunk a mólóra. Félúton aztán elhevertünk a napmeleg deszkákon a lágyan lengedező szélben.

– Bocsánattal tartozom az udvarlódnak – mondta Zania egy idő után.

– Az udvarlómnak?

– Pharzuph fiának – mondta behunyt szemmel. – Tudtam, hogy összetartoztok, amikor megmutatta a fényképedet a mobilján. Egyre azt nézte. Mikor aztán átmentünk Damaszkuszon, és nem volt hajlandó nekem piát venni, befogtam a szemét.

– Tényleg? – nevettem el magam.

– Bocsánatot kell kérnem tőle – nyitotta ki a szemét Zania.

– Ne izgasd magad, Z! Nem csinál ő ügyet ebből.

– Tetszik, hogy Z-nek szólítasz.

– Így szoktunk emlegetni a mamámmal. Alig várom, hogy bemutathassalak neki!

Rámosolyogtam, az ő arcára azonban ráfagyott a mosoly. Hunyorogva kémlelte a szemhatárt. Kezemet szemem elé ernyőzve én is követtem a példáját. Szürke ködfolt közeledett felénk a légen át; csúf horzsolásnak tetszett az ég boltozatán. Mindkettőnknek elállt a lélegzete, ahogy a suttogó közelebb ért hozzánk.

Nem, ez nem lehet igaz!

Nem volt hová rejtőznünk. Különben is, mostanra megláthatott bennünket. Zania remegni kezdett mellettem. Én is zihálva szedtem a levegőt.

– Srácok – iparkodtam alig mozgatni a számat, mert a suttogó már ott körözött fölöttünk. – Egy démonszellem van itt!

Már csak a bokámra erősített kardmarkolatban bíztam. Zania mögé bújva lopva előhúztam, és a sortom hátuljába akasztottam, ahol nem volt látható.

Hátamat a suttogó felé fordítva jelbeszéddel közöltem Z-vel, hogy én majd lerendezem ezt a dolgot. Aztán sarkon fordultam, és kimentem a móló végébe, a hajó mellé. Gőzöm sem volt, mit fogok mondani vagy csinálni. Ahogy a suttogó még közelebb repült, hatalmasat sóhajtottam.

– Azael!

De mindössze egy másodpercig érezhettem megkönnyebbülést, mert Azael vészjósló tekintete láttán újra elfogott a félelem. Olyan közel repült az arcomhoz, hogy hátrahőköltem. Suttogása sivítássá vált a tudatomban.

Bújjatok el, de azonnal! Alig húsz kilométerre vannak innen. Mindjárt itt lesznek. Becsléseim szerint negyven percetek van. Tűnés!

Ezzel elrepült. Szavai tovább visszhangoztak az agyamban.

Egy iszonyú másodpercig nem jött ki hang a torkomon. Aztán nagy levegőt vettem, úgy sikoltottam:

– Idejönnek a szigetre!

Hová mehetnénk előlük? Mire a srácok visszaérnek, már túl veszélyes lenne kifutni az óceánra. Mi van, ha a hercegek meghallották a motorcsónakunk zaját, és most kíváncsiak, ki jár a szigeten?

Zania léptei megremegtették a móló deszkáit, ahogy mellém szaladt. Evezők sietős csobbanását hallottam. A kajakok feltűntek a láthatáron. Kilőttem rájuk a hallásomat, de csak az evezők dolgoztak szorgosan, a srácok hallgattak. Talán féltek is megszólalni. Tudtam ugyan, hogy a hercegek még nincsenek hallótávolságon belül, de mégis.

– Húsz kilométerre vannak tőlünk – mondtam a levegőnek. –Negyven percünk van, igyekezzetek!

Zania megragadta a kezem. Mindhárom srác gőzerővel evezett, de így is lassúnak tűnt ez a tempó. Egy örökkévalóságnak tetsző idő után végre partot értek. A könnyű kajakokat a hónuk alá kapva sprinteltek végig a mólón, hogy visszavigyék őket a csónakházba. Egymás mellé kuporodtunk, és csak a kezünkkel beszéltünk. Ebből nagy kavarodás támadt, mert nem tudtunk egyszerre mindenkire figyelni, és különben is, keresgélnünk kellett a megfelelő kifejezéseket. Blake őrülten hadonászva próbálta felhívni magára a figyelmet. Az ő jelbeszéde is riasztóan lassú volt.

Nincs elég benzinünk, hogy visszaérjünk. Azt sem tudom, merre indulhatnánk, mert nem világos, melyik kikötőből jönnek.

Nem rejtőzhetünk el a fák között? – kérdezte Kopano. Ami jó ötletvolt. Több kilométernyi erdő terült el előttünk.

És mi lesz a… – Zania itt elakadt, mert a motorcsónakot nem tudta elmutogatni. Suttogva mondta hát ki a hiányzó szót.

Elrejtjük a sziget túloldalán – mutogatta el Blake. – Remélem, nem mennek el odáig.

Nem maradhatnánk a hajóban? – kérdeztem.

Okosabb elrejtőzni – rázta meg a fejét Blake. – Megtalálhatják.

Kaidan tette fel a kezét, őt hallgattuk meg ezután.

Nem fog működni. Apám megérzi Anna szagát.

Mindenki rám nézett, én pedig behunytam a szemem. A szél állandóan fújt a szigeten, és Pharzuph-nak kitűnő a szaglása.

Kinyitottam a szemem. Úgy meredtünk egymásra, mint a csapdába esett állatok. Aztán Blake-nek támadt egy ötlete.

Víz – mutatta. – Ha Anna a vízben van, Pharzuph nem tudja kiszagolni a jelenlétét.

Elképzeltem magam búvárszerelésben a víz alatt. Ez megijesztett kissé, de tűrhetőnek találtam.

Kaidan elgondolkodott ezen egy darabig, aztán ujjával csettintve és Blake-re mutatva jelezte, hogy mi a javaslata.

Perceken belül kidolgoztuk a haditervet, és munkához láttunk.

Valamennyien víz alá merültünk.