KILENCEDIK FEJEZET

ÓCEÁNOKON ÁT

 

Apu három nappal karácsony előtt jelentkezett. Kezdtem nyugtalankodni, hogy nem lesz több óriás-szövetségesünk. Két repülőjegyet küldött másnapi dátummal. A második átszállásnál, Új-Zélandon, tájékoztatni fog engem és Kope-ot következő küldetésünkről, ígérte. A jegy Ausztráliába szólt. Hosszan bámultam. Apu figyelmeztetett, hogy arrafelé épp nyár van, ezért hagyjam itthon a pulcsikat és a télikabátot.

Az első átszállás Los Angelesben volt, rövid csatlakozási idővel.

Elszorult a szívem. Ott leszek Kai közelében, de ő még csak nem is tud róla.

A biztonság kedvéért leadtam apunak, mit hallottam az ikrektől róla. Nyersen azt felelte, hogy ebbe ő nem szólhat bele, de megígérte, hogy értesít, amennyiben bármi újat hall a dologról. Los Angeles újabban dugig van suttogókkal, tette hozzá, ezért jobb, ha nem ott futunk össze, hogy elkerüljük őket.

Pedig szerettem volna már látni. Ráadásul az ünnepek is a nyakunkon voltak.

Eszerint magára kellett hagynom Pattit karácsonyra. Nem szívesen tettem, kivált nem a lakásunkban, amely sivárnak tűnt az ünnepi díszek hiányában. De nem ülhettünk tovább a babérjainkon.

Mielőtt kivitt a reptérre, az ágyára csentem az ajándékát, amikor nem látta. Angyalkás nyaklánc volt egy listával, amelyben felsoroltam, mi mindent szeretek benne. Egy csomó butaságot írtam össze; emléktöredékek és olyan viccek voltak, amiket csak mi ketten értettünk, de tudtam, hogy újra meg újra elolvassa majd az irományomat, miután elmentem.

Kope iderepült hozzánk. Ugyanúgy az atlantai reptéren találkoztunk, mint a múltkor. Visszafogottabban viselkedett, mint első repülőutunk alkalmával. Talán azért, mert amikor legutóbb találkoztunk, a kelleténél többet árultam el neki és az ikreknek Kai iránti érzéseimről. De nem bántam, hogy nem beszélünk, és azt sem, hogy tudja, mi az igazság.

A Los Angeles-i átszállásnál szerencsére nem igazán volt időm Kaidannal foglalkozni. Kope gyanakvóan méregetett, én azonban továbbra is hallgattam.

Újabban a világot járom, Kai-nak pedig fogalma sincs róla. A sok egy helyben veszteglés után kezdtek beindulni a dolgok, de minden egyes út és új fejlemény még távolabb sodort tőle.

Kibámultam az ablakon, és magamban elbúcsúztam a száraz platóktól, mielőtt nekivágnánk a hosszú óceáni átkelésnek.

 

Új-Zélandon nyomban elővett minket az időeltolódás okozta fáradtság. A biológiai órám totál összezavarodott, szerencsére azonban annyira örültem az útnak, hogy ez feledtette a kellemetlenségeket.

Kope-pal a reptéri étteremben ültünk egy sarokasztalnál, és aput vártuk, akivel ott találkoztunk. Nem kellett rá sokáig várnunk, hamarosan megláttuk, amint öles lépteivel felénk csörtet. Vajon hogyan engedhették át a reptéri fémdetektorok az óriási acélbetétes bakancsaival? – gondoltam. Felálltam és átfogtam vastag derekát.

– Jól utaztatok? – kérdezte.

– Szuperül – feleltem.

Letelepedtünk az asztalhoz. Menten elő is vett egy barna borítékot. Nem lehetett ráfogni, hogy hiábavalóan vesztegeti az idejét.

– Ő Mammonnak, a Kapzsiság hercegének a fia. Flynn Frazernek hívják. Huszonhat éves.

Elővett a borítékból egy fotót. Lángvörös sérójú srác volt rajta látható. Rövidre nyíratta, orra enyhén horgas volt. Nyomban ráismertem. Ő volt a kidobófiú a New York-i csúcs-értekezleteken. Széles szája volt és ragadós mosolya. A felvétel egy edzőteremben készülhetett. Egy bokszolózsák mellett állt néhány sráccal együtt. Csillogó vörös sortot és ujjatlan fehér trikót viselt. Alacsonyabb volt a társainál, de inas, izmos testfelépítésű. Az egyik foga szembeszökően fehérebb volt, minta többi.

– Hamis fog lehet ez? – böktem rá a fotóra.

– Valószínűleg – mondta apu. – A fiú harci művészetekben utazik. Ő a jelenlegi ausztrál bajnok a vegyes, váltósúlyú kategóriában. Eddig soha nem veszített. Magatok is meggyőződhettek róla, ha megismeritek.

Az ajkamba haraptam. A testi erőszak akkor is ellenkezést váltott ki bennem, ha csak sportból űzték.

– Mit jelent a váltósúly? – kérdeztem, miközben továbbadtam a fotót Kope-nak.

– A könnyű- és a középsúly közötti súlycsoport. Ami úgy nyolcvanöt kilónak felel meg. Flynn másként játssza ki a bűnét, mint várnátok. Az apja aranyat és ékszereket gyűjt, ő viszont hírnévre és elismerésre szomjazik, akár egy ringbeli győzelemről van szó, akár a nők kegyeiről.

– Azt hiszem, tudom ki ő – szólalt meg Kope. – Nem neki kellett egyszer szórakoztatni a hercegeket?

– De igen. A története pedig a következő. Flynnen akkor szokott eluralkodni a heppje, amikor valamiért versengenie kell. Ilyenkor nem bírja ki, hogy ne ő győzzön. Apja nagy bokszrajongó, ő terelte e felé a sport felé a fiát, amikor még tizennégy sem volt. A srác gyorsan tanult, az apja meg eldicsekedett vele a hercegeknek. Mikor Flynn betöltötte a tizenkilencet, Shax, a Lopás hercege fogadást kötött Mammonnal, hogy a fia, Erik, legyőzi Flynnt. Erik akkor huszonegy volt, és Atlantic Cityben bokszolt.

Kope elhallgatott, hátradőlt a székén, és keresztbe fonta a karját. Felkavarodott a gyomrom ettől a sztoritól.

A hercegek jó ideje nem bántották tettlegesen az óriásokat. Azelőtt azonban, hogy meredeken lecsökkent a számuk, mindennaposak voltak a hasonló atrocitások. Szóval a mondott évben Ausztráliában rendezték meg a csúcstalálkozót, és odavitték a fiúkat is, hogy küzdjenek meg egymással. Erik sokáig tartotta magát, de miután Flynn erőfölénybe került, elöntötte az indulat.

– Megölte Eriket! – suttogtam.

Apu igenlően bólintott.

– A múlt héten volt Erik halálának évfordulója. Figyeltettem Flynnt. Lekapták, amint kihajtott abból a kőfejtőből, ahová a hercegek meghagyására annak idején a tetemet hajította.

Második fotót is húzott elő a borítékból.

Flynn a kőfejtő peremén ült. Szemlátomást nem zavarta a jó százméteres meredély, amelynek a mélyén az óceán hullámzott. Lezseren lelógatta a lábát, s arcát két kezébe temette. Elszomorított a mély megbánás, ami az alakjából sugárzott.

– Kissé nyers modorú, Anna, de ne félj tőle! Vélhetőleg könnyebb lesz megnyerni őt magunknak, mint Sonellion lányát.

Én is ezt reméltem.

– És hogy van Z? – kérdeztem. – Nem szállták meg a suttogók?

– Vár a sorára.

Összenéztünk Kope-pal. Bárcsak ez a várakozás ne nyúlna túl sokáig! – gondoltam. Apu odaadta a jegyeket Flynn mérkőzésére, két belépési engedéllyel a kulisszák mögé, a hotelünk foglalási űrlapját és Flynn címét. Aztán még homlokon csókolt búcsúzóul.

Az út utolsó szakasza eseménytelen volt, egy jelentéktelen közjátékot leszámítva. Kope is, én is kábák voltunk a kialvatlanságtól. Megpróbáltam rávenni, hogy kóstolja meg a tejeskávémat, hadd legyek tanúja, amint a plafonig ugrik a koffeintől. Ő azonban nevetve ellenállt, mikor szájához iparkodtam vinni a poharamat. Rá egyáltalán nem jellemzően még az oldalamba is belebokszolt. Egy, a szomszédos sorban ülő öreg helytelenítően nézett ránk, ezért leálltam.

– Kössünk alkut! – mondta Kope. – Te iszol az én zöld teámból, én pedig a te… cukrozott iszapodból.

– Rendicsek!

Italt cseréltünk. A keserű, természetes aroma alaposan megköhögtetett. Kope is az orrát fintorgatta.

– Ebben nincs cukor! – jelentettem ki. Csaknem velem egyszerre mondta:

– Ez túl édes!

Még elnevetgéltünk egy ideig, aztán újra tanulni kezdtem. Belekerült egy kis időbe, mire befejeztem, aztán aludtam egyet, egészen a leszállásig. Miután felébredtem, ujjongva fedeztem fel az ablakból Melbourne városát: toronyházak egy csoportját az óceán színjátszó tükre mellett. A sziporkázó vízfelület egészen elkápráztatta a szemünket, ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk.

 

Az ausztrál nyár kellemes változatosságot jelentett a georgiai hideg után. Elegáns hotelünkben udvarias személyzet volt, amelyik visszautasította a borravalót. Magamban megmosolyogtam ijesztő akcentusukat, bár, ami azt illeti, én voltam itt, akinek akcentusa volt.

Mikor bejelentkeztem a recepción, lezárt kis dobozt nyújtottak át nekem.

– Ezt önnek hozták, kisasszony. Megköszöntem, és zsebre tettem.

Kope-pal felmentünk a tükrös lifttel az ötödikre. Szükség esetére kicseréltük tartalék kulcsunkat.

Miután megbeszéltük, mikor találkozunk legközelebb, mindketten a szobánkba mentünk. Több csokoládét is találtam a franciaágyamon.

– Igen! – kiáltottam, és a hatalmas, ruganyos ágyra vetve magam sorra bekapkodtam a csokikat.

Aztán a lábamat keresztbe vetve kinyitottam a dobozt. Kicsiny fekete tőrt rejtett. Elmosolyodtam. Kösz, apu! – gondoltam.

Fáradt voltam ugyan, de tele adrenalinnal, ezért elhatároztam, hogy felfedezőutat teszek a szobámban. Az óriási fa komódot kinyitva egy tévékészüléket találtam a tetején. A következő szerkény minifrigót rejtett. Lekuporodtam mellé, és ezt is kinyitottam. Arra számítottam, hogy üres, de nem volt az.

Tömve volt szeszes italokkal.

Nagyot dobbant a szívem, a kezem meg mintha ráragadt volna a frigó ajtajára.

Nézni csak szabad… – nyugtattam meg a lelkiismeretemet. Elvettem egy kis üveg tequilát. Fura, hogy a szervezet mennyire hasonlóan reagál a legkülönbözőbb kívánságokra, legyen szó alkoholról, drogról vagy szexről. A vérkeringés és a légzés felgyorsul, a bőr felforrósodik, a tenyér megnyirkosodik. Lassú, eltökélt mozdulatokkal visszatettem a helyére az aranyló folyadékot. Már az egymásnak ütődő üvegek csörömpölése is mennyei zene volt a fülemnek.

Valaki halkan átkopogott a fal túloldaláról. Nagyot ugrottam, és becsaptam a frigó ajtaját. A falon túlra tágítottam ki hallásomat.

– Kope, te vagy az? – suttogtam.

– Anna, fékezd magad! – mondta ugrató hangnemben. Meghallotta az üvegcsörömpölést! Uh? Hát nem tud kicsit lazítani? Folyvást hallgatózni fog?

– Ööö… – hebegtem. – Csak benéztem a frigóba, Mr. Pártfogó Tiszt.

Felkuncogott.

Nem akartam én piálni, mindenesetre jólesett eljátszani a gondolattal.

– Megyek, lezuhanyozom.

Mikor azonban megláttam az óriási süllyesztett fürdőkádat a legkülönbözőbb habfürdőkkel, inkább a fürdés mellett döntöttem. A forró, habzó vízben elheverve azon kaptam magam, hogy a Lascivious legújabb számát dúdolom. Ez azonban semmi jóra nem vezetett volna. Ezért sietve átváltottam egy slágerre, amit Jay szokott lejátszani nekünk, csajoknak a kocsijában. Aztán rémítő gondolat vette el a hangomat. Mi van, ha Kope azt is kihallgatja, ahogy most a kádban lubickolok és kornyikálok? Csak nem, vagy mégis? Már ennek a gondolatára is felment a pumpám, és kitört rajtam a paranoia. Még mélyebben merültem a vízbe, és hallgattam, mint a csuka.

Miután alaposan kiáztattam a tagjaimat, magam köré kerítettem a hotel puha fürdőköpenyét. Apu azt tanácsolta, csípjük ki magunkat a mérkőzésre. Elvégre is szenteste volt. Lenge, térdig érő fekete szoknyát hoztam magammal és szűk gesztenyebarna blúzt. Rossz választásnak ígérkezett. Hová tegyem egy ilyen szerelés mellett a kardmarkolatot? Eddig a combom belsőfelén viseltem. A bokámra nem köthettem, és ha a derekamra erősítem, kidudorodik a szoknya alól. Kope-nak kell akkor átadnom. A szobájáig nyújtottam a hallásomat.

– Hé, Kope!

Hallásommal körbetapogattam a szobáját, amíg lehalkított zenére nem találtam. Olyan volt, mint amikor elcsavarják egy rádió keresőgombját. A melódiára összpontosítottam. Mindössze annyit sütöttem ki, hogy valami hangszeres komolyzene. Dobogó szívvel újra Kope-ot szólítottam, de most sem kaptam választ. Azt nehezen hihettem, hogy elaludt. Ha pedig készült valahová, bizonyára közölte volna velem. A fürdőszobájában és végig a folyosón is hallgatóztam; egészen az ital automatáig bezáróan. Semmi. Magamhoz vettem mindkét szoba kulcsát, és végigsiettem a folyosón Kope szobájáig, ami közel volt az enyémhez. Halkan kopogtattam az ajtaján, de ezúttal sem érkezett válasz.

Egyik kezem a tokjában lévő karmarkolaton volt, a másikkal lehúztam a szobát nyitó mágneskártyát, és nesztelenül, vigyázva kinyitottam az ajtót. Egy bátortalan lépést tettem előre a félhomályos helyiségben, miközben lábfejem az ajtórésbe téve kitámasztottam az ajtót. Amit megláttam a padlón, az ágy mellett, attól elöntött a forróság.

Kope-nak semmi baja nem volt. Épp meditált. Fülhallgatóval hallgatott valami komolyzenét. Nyomban le kellett volna lécelnem, de ledöbbentett, hogy egy ilyen bensőséges pillanatban találom. A sarkán ült a padlón, s fejét áhítatosan lehajtotta. Sötétkék szabadidőnadrág volt csak rajta, ing és zokni nem. Háromfejű karizma és barna háta kemény hústömeget alkotott.

Igazából a teljes odaadása vette el a lélegzetemet. Egy ilyen erős, megtermett pasast térden látni, amint minden önösségét és büszkeségét feladja, elég ahhoz, hogy megremegjen a női szív.

Kissé tovább is legeltettem rajta a szememet. Mikor hátráltam egy lépést, felkapta a fejét, és a tekintetünk egybekapcsolódott. Letépte füléről a fülhallgatót, és világosbarna szemében meglepett kifejezés jelent meg.

Totál zavarban voltam.

– B…o…cs – nyögtem ki végül, és az ajtót magamra csapva kiiszkoltam a szobából.

Alig kaptam levegőt. Hallottam, hogy a hátam mögött Kope az ajtóhoz rohan, és feltépi. Tekintetem irányát követve lenézett pucér mellkasára, aztán visszaspurizott a szobájába, hogy magára kapjon egy inget. Dobogó szívvel, hülye zavarban vártam, hogy újra előkerüljön.

– Valami baj van?

– Nem, és ne haragudj! Csak azt hittem, történt veled valami, mert nem válaszoltál.

– Szólnom kellett volna róla – engedett le a válla. – Kizárólag ilyenkor kapcsolom ki a hallásomat. Nem akartalak megijeszteni.

– Oké – suttogtam. – Ööö… bejönnél egy percre, amikor lesz egy kis időd? Kérdezni szeretnék valamit.

Az orra elé tartottam a kardmarkolatot, hogy értse, miről van szó.

– Jövök veled.

És utánam jött a szobámba.

Leültünk egymással szemközt két karosszékben, a kis íróasztal két oldalán. Nagy levegőt vettem. Igyekeztem lecsöndesíteni vadul dobogó szívemet, mert agyam még mindig a félpucér Kope-ot mutatta. Nem tetszett a látvány, de nehéz volt kivonnom magam a hatása alól.

Oké, Kope arra vár, hogy kinyögj végre valamit, Anna. Szedd össze magad! – biztattam magamat.

– Nem vennéd-e magadhoz a kardmarkolatot ma estére? Én nem tudom hová tenni ebben a szerelésben.

– Megtiszteltetésnek veszem, hogy nálam lehet – vágta rágondolkodás nélkül.

– Kösz. Van még valami, ami szöget ütött a fejemben… Fura kérdés, tudom. Nem vennéd kézbe egy percre a markolatot?

Ezzel átnyújtottam neki a tokot. Csodálkozva nézett rám, de aztán minden további kérdezősködés nélkül kinyitotta a tokot, és elővette a markolatot. Áhítattal forgatta finoman formált kezében.

– Nem érzel valamit? Kérdőn nézett rám.

– Már milyen értelemben?

– Fizikailag. Nem birizgálja a bőrödet?

– Nem – szaladt ráncba a homloka.

– Ó! – engedtem el magam. – Arra számítottam, hogy te is forgathatnád.

– Anna… – kezdte, miközben visszacsúsztatta a markolatot a tokjába. – Én éveken át az élvezeteknek éltem, mielőtt változtattam volna az életemen.

Nehéz volt elképzelni Kope-ot, amint az élvezeteket habzsolja.

– Jó, ezt sejtettem – mondtam –, mégis arra gondoltam, hogy miután tiszta életet élsz, meg minden…

Fanyarul rám mosolygott, és felállt. A markolatot a zsebébe csúsztatta.

– Amint látom, az Erény Kardja nem olyan megbocsátó, mint a Teremtő.

Kikísértem az ajtóig. Ott olyan hirtelen fordult meg, hogy csaknem egymásra buktunk.

– Anna…

Volt valami vadság a nézésében. Hátráltam egy lépést.

– Igen? – kérdeztem.

– Szóba állsz még Kaidannal? – bökte ki, makacsul rám szegezve a szemét.

A kérdéstől összezavarodva lesütöttem a szemem, és megráztam a fejem.

– Ő nem hajlandó hallani rólam.

– De te azért szereted?

Nagyot nyeltem, és bólintottam. Ünnepélyesen nézett rám, én pedig álltam a tekintetét.

Hosszan hallgatott, aztán azt mondta:

– Most járok egyet, de nálam van a mobilom. Fél egykor találkozunk.

Miután az ajtó bezárult mögötte, egy ideig a fának támasztottam a homlokom, azon gondolkodva, miért ilyen bonyolult minden.

Az órámra pillantottam. Volt még fél órám. Az ablakhoz mentem, és széthúztam a függönyt. Melbourne gyönyörű volt. Fura volt karácsonyi dekorációt látni a nyári napfényben fürdő utcákon. Pár pillanat múltán ismerős arcot fedeztem fel a járókelők között.

Kope volt az, a kedves Kope. Azt kívántam neki, legyen boldog egyszer.

Láttam, amint előveszi a mobilját. Rossz érzésem támadt. Vajon kit hívhat? Felnézett az ablakomra. Gyorsan hátrébb léptem, meg ne lásson. Rám tört a paranoia. Meggondolatlanul kiterjesztettem hallásomat és látásomat; áthatoltak az üvegen, le egészen a kis pavilonig, amely előtt Kope megállt.

Hallottam a vonal sistergését, és láttam Kopano gondterhelt arcvonásait. Mikor angol akcentusú férfihang szólt bele a telefonba, totál lebénultam.

Vajon miért hívja Kaidant? – furdalta oldalamat a kíváncsiság.

– Hahó, Kaidan testvér – köszöntötte.

– Hahó, Kope. – Kissé aggódó, ideges volt a hangja. – Minden oké?

– Igen, minden a legnagyobb rendben.

– Akkor minek köszönhetem, hogy hívsz?

Kaidan hangja határozottabbra, nyersebbre, gunyorosabbra váltott át.

 

Kopano hallgatott. Szemöldöke összeszaladt, mint aki megbánta már a húzását. Gőzöm sem volt, mire ment ki a játék, de sehogyan sem tetszett, amit láttam.

– Anna azt mondja, nem állsz vele szóba. Megállt bennem az ütő.

– Miért érdekel? – csattant fel Kai.

– Azért… – Kope tett néhány lépést, aztán tenyerét a homlokára szorítva megállt. – Azért, mert neki még mindig fontos vagy. Tudni szeretném, hogyan érzel iránta.

– Nem tartozik rád.

Felszisszentem. Ez nem lehet igaz!

– Valamennyire mégis. Anna nagyon kivan. Ha szereted, tudatnod kellene vele! Ha pedig nem, el kellene engedned!

– Hogy te rástartolhass?

– Ha nem akarod, nem teszem. De tudnom kell, mi az ábra.

– Nem az én engedélyemre van szükséged, Kope. Beszélj a faterjával!

– Kérlek, Kaidan! Nem akarok veszekedést.

– Hogy is akarnál? Egyvalamit mondj meg: tud a dolgaidról? Mi a csudáról beszélnek?

Kope mélyen hallgatott.

– Nem – suttogta rekedten.

– Akkor jobb, ha vigyázol!

Volt valami vészjósló Kaidan hangjában.

– Vigyázok én, testvér, hogyne vigyáznék. Most azonban őszinte választ kérek: szereted vagy sem?

Totál ledermedtem, a szívem azonban vadul dobolt a torkomban. Mondd, hogy szeretsz, csak épp nem lehetek a tiéd. Hogy tudod, mennyire imádlak – szuggeráltam Kaidant.

Ehelyett bosszúsan felhördült. Rideg és sziszegő volt a hangja, hideg borsódzott végig a hátamon a hallatán. Aztán végre megszólalt.

– Egyszer és mindenkorra megmondtam neki, hogy nekünk nem lehet közös jövőnk. Ez van, haver. Tied a pálya. Sok szerencsét!

Forgott velem a világ. Kaidan befejezte a beszélgetést. Kope felsóhajtott, és lehorgasztotta a fejét. A padlóra roskadtam. Totál kiakadtam.

Nem, nem, nem! A legszívesebben sikoltozni, törni-zúzni kezdtem volna.

Kaidan nem gondolta, nem gondolhatta komolyan, amit mondott.

Legalábbis ezt reméltem.

Negyedóra múlva találkoznom kellett Kope-pal, hogy elinduljunk az arénába. De teljesen lebénult az agyam. Mélyeket lélegeztem, hogy magamhoz térjek. Milyen hideg is volt Kaidan hangja! Borzasztó! Nem, sok volt ez nekem! Ki kellett tisztítani a fejem, és a feladatomra koncentrálni. A magánéleti drámám várhat, amíg lesz időm egy kiadós csalódásra, hiszen erre számíthattam a küldetésem teljesítése után.

TIZEDIK FEJEZET

A KÍSÉRTET

 

Kope és én szótlanul baktattunk felfelé az aréna belső lépcsőjén. A helyünk félmagasságban volt a lelátókon, elég magasan ahhoz, hogy Flynn ne vegyen észre bennünket. Az első mérkőzés már befejeződött, és a második volt soron. A szurkolók lármásan hujjogattak. Hálás voltam, amiért elvonják a figyelmemet, így nem kellett szembenéznem Kope-pal.

A szünetben szinte vágni lehetett a levegőben a feszültséget. A tömeg a bajnoki összecsapást várta, és Flynn Frazer, a Kísértet neve morajlott végig a széksorokon.

– A Kísértet? – súgtam oda Kope-nak, noha még mindig nem tudtam ránézni.

– Azért hívják így, mert olyan villámgyorsak a mozdulatai, hogy az ellenfelei soha nem tudják, merről támad – magyarázta.

Hátradőltem az ülésen. Érdekesnek találtam az arénában uralkodó hangulatot. Töményen negatív, vérszomjas indulatokra számítottam, de mellétaláltam. Boldog nézősereg volt.

Szó mi szó, akadtak azért sötétebb aurák is a sok narancssárga között, de a tiszteletteljes izgalom uralta a terepet. Suttogók után is kutattam, merő megszokásból.

A ring elsötétült, s fejünk felett a hangszórókból zene csendült fel. Hard rock gitárakkordok keveredtek el vad, lüktető, törzsi ritmusokkal. Felálltam, mert mindenki más is felállt, hogy üdvözöljük Flynnt.

Előbb az ellenfele jött elő kékbe öltözve. Peckesen járt, öklét a magasba lendítette. A nyolcszögletű ringbe vonult. Átmászott a korláton, és tovább öklözte a levegőt. Aztán oldalra húzódott, ahol egy pasas várta, törülközővel a nyakában. A tömeg hangosan pfujogott. Úgy látszik, nem kedvelték a kéket.

Aztán a nézőtér elnémult, a zene viszont felhangosodott. Flynn lépkedett be ráérősen az arénába, talpig vörösben, szikrázó szemmel. A tömeg őrjöngve éljenezte. Azon kaptam magam, hogy én is tapsolok, és előrehajolok, hogy jobban lássak. Idegesen néztem végig, amint a Kísértet lassan elfoglalja helyét a ringben, le nem véve mániákus tekintetét az ellenfeléről. Vastag ajkán baljós mosoly játszott.

A konferanszié előrejött a ring közepére, és bemutatta az első küzdő felet, akinek a nevét egyáltalán nem értettem. Mikor azonban Flynn Frazer, a Kísértet nevét hallottam, én is együtt ujjongtam a többiekkel.

Amint kezdetét vette a mérkőzés, mindenki felállt. Flynn-nek már a megjelenése is erőt sugárzott. Karcsú párducként cserkészte be ellenfelét. Míg azonban ő lassan körözött körülötte, a másik, a kék pasi úgy ugrándozott, akár egy nyúl. Nem látszott rajta, hogy félne, noha erre minden oka megvolt. Én féltem volna a helyében.

Flynn eljátszott a zsákmányával. Eleinte hagyta, hadd vagdalkozzék, de még én is tudtam, holott lövésem sem volt ehhez a sporthoz, hogy kivárja az idejét. Különben túl hamar érne véget a műsor. Így telt el az első kör, kisebb ütésekkel és kivédésekkel. A második közepe táján a nézők nyugtalankodni kezdtek, pfujogtak, akciót követeltek.

Flynn nem volt az az ember, aki csalódást okoz a rajongóinak. Szélvészként csapott le ellenfelére, és kirúgta alóla a lábát. Mikor a matracra rántotta, a tömeg helyeslően felmorajlott. Egyszer a másik pasi is bevitt egy ütést a térdével Flynn oldalába. Ő erre bepipulva átvetette a nyomorultat a vállán, és a földre fektette. Könyökével a szegycsontjára támaszkodva püfölni kezdte a képét. A tömeg őrjöngve követelte a K.O.-t. Szorongva néztem Flynnt, mert nem olyan fajtának látszott, aki egyhamar le tudna állni. Újra erőt vett rajta a mohóság. Jól van, győztél, Flynn, de hagyd abba végre! – szuggeráltam. Mivel az ellenfél arca csurom vér volt, a bíró végül elrángatta onnan Flynnt. Én is fellélegeztem.

Kope-pal egyszerre néztünk egymásra. A mérkőzés véget ért, mennünk kellett. Mire hátraértünk a színfalak mögé, a konferanszié már bejelentette, hogy Flynn megvédte bajnoki címét a súlycsoportjában.

Bekanyarodtunk a sarkon, és hátranéztünk. Senki nem volt a folyosón, ezért gyorsan benyitottunk az ajtón, amelyen Flynn névtáblája állt. A szoba egy sportöltöző és egy gardrób keveréke volt. Középen két fapad húzódott.

Hirtelen eszembe jutott, miként fogott rám kést Zania. Vajon Flynn hogyan fogadja, hogy két óriástársa meglepi? Keze-lába egyaránt félelmetes fegyver. Miért olyan halál nyugodt Kope? Ami azt illeti, ő is kíváncsian vizsgálgatott, miközben én a körmömet rágtam, úgy be voltam rezelve.

A mobil rezegni kezdett a zsebemben. Előkaptam. Apu küldöttSMS-t:

Bújjatok el, de RÖGTÖN!

Kis híján eldobtam a készüléket, mintha tűzforró szénhez értem volna. Ki tart erre, és milyen közel van hozzánk? Megpróbálhatunk elslisszolni az épületből, vagy itt kell elrejtőznünk? Megmutattam Kope-nak az SMS-t. Mindketten sarkon fordultunk, és átkutattuk a helyiséget. Egyszerre fedeztük fel egy kamra ajtaját, és egyszerre indultunk el felé.

A kamrában tisztítószereket tartottak, ezeknek a szaga terjengett a tenyérnyi térben. Ahogy magunkra húztam az ajtót, tök sötét lett. Mikor megfordultam, hogy szembekerüljek az ajtóval, megrúghattam egy vödröt. A falnak verődhetett, mert csörömpölő hangot hallottam. A szívem majd kiugrott a mellkasomból. Kope szorosan mellettem állt, a vállamon éreztem szapora szívverését. Nem tudtunk az ajtórésen át kikémlelni, mert az ajtó hézagmentesen ránk zárult; a hallásunkra kellett hagyatkoznunk.

Magam elé képzeltem a folyosót, amin át idejöttünk a lelátóktól. Kiterjesztettem a hallásom ebben az irányban; egy csoport épp körbefogta Flynnt, hogy gratuláljanak neki. Semmi rendkívüli nem volt ebben. Kis idő múltán Flynn közölte, hogy le szeretne zuhanyozni.

Mindketten mozdulatlanul hallgatóztunk, miközben bejött az öltözőjébe. Mezítlábasan plattyogott a járólapokon a sarokban lévő zuhanyozó irányában. Hihetetlenül hamar megtisztálkodott. Aztán ruhazörgést hallottunk, nyilván öltözködött. Már-már arra gondoltam, hogy apám fölöslegesen aggódott, amikor átható szagú szivarfüst szivárgott át a kamra ajtaján.

– Apám! – kiáltotta Flynn.

Kivert a verejték. Egy félelmetes herceg volt az ajtó másik oldalán. Ez meg hogy lehet? Hálát adtam a Magasságosnak, hogy Mammon nem szagolja ki a szüzességet, mint Pharzuph.

– Nem vártalak – mondta Flynn. – Lekéstél egy kurvajó meccset.

Győztem!

Eztán felidézte a legvéresebb részleteket, apja legnagyobb megelégedésére. Mammon nyersen felnevetett.

– Idehallgattam idefelé jövet, de az nem ugyanaz. A kocsibemutató dögunalom volt. A kocsik fele azonban az enyém! De olyan világcsúfja, pénzéhes banyákat még nem láttál, mint akik odagyűltek. A pénzéhséggel jól tudod, semmi bajom, de legyen jó bőr az illető. Nem igaz?

Flynn kedélyesen felnevetett; ugyanez a vidámság sugárzott a fotóiról is. Apja vele nevetett. Nem tetszett, hogy ilyen jóban vannak.

– Hadd vendégeljelek meg egy ebédre meg italra ma délután, fiam. Elhozhatod néhány haverodat is. Semmi nem kelti fel úgy a nők figyelmét, mint egy csapat ifjonc.

Elpoénkodtak még egy ideig, miközben Flynn összeszedte a cuccait, aztán leléptek. Hallásomat megnyújtva még végighallgattam, hogyan verbuválja össze baráti társaságát Flynn a közös ebédre. Aztán ki-ki beszállt az autójába. Átkiabáltak egymáshoz, becsapták a kocsik ajtaját, és elhajtottak. Kope-pal dermedten álltunk. Megvártuk, amíg hét kilométer távolság nem lesz közöttünk – ezen túl a herceg már nem észlelhetett minket. Kope vállára hajtottam a fejemet, és vártam, hogy lenyugodjon a pulzusom.

Meredek egy helyzet volt. Túl meredek. És apu, ő honnan tudott minderről? Ha egyik suttogó haverja világosította fel, miért nem jött ez a suttogó közvetlenül hozzám, hogy figyelmeztessen? Vagy apu is itt dekkol Ausztráliában? Túlságosan nem érdekelt a dolog, az a fő, hogy ezt is megúsztuk. A részletek várhatnak. Most már csak észrevétlenül el kell tűnnünk innen. Idáig értem a gondolataimban, amikor furcsa szag csapta meg az orromat.

Dús, édes karamellillat volt, elgyöngült tőle a térdem. Nyomban ráismertem. Ugyanaz volt, amit akkor éreztem, mikor Kope a földre tepert megismerkedésünk napján.

Minden porcikám külön életre kelt. Érzékszerveim letapogatták Kope hátamnak feszülő széles mellkasát és hasát; meleg lehelete a fülemet és arcomat cirógatta. Olyan kellemes volt ez a jó szagú közelség.

Lebénultam a sokkhatástól.

Nyisd ki az ajtót, és távolodj el tőle, Anna! Tégy úgy, mintha mi sem történt volna, intettem magam. Nem tudta, hogy amikor nagyon izgulok, a szaglásom is kiélesedik. Ezért érzékeltem most is Kope izgató feromonjait.

Ráadásul eszembe jutott az a telefonbeszélgetés Kai-jal. Elöntött az indulat. Nem akartam többé olyan szekér után futni, ami nem vesz fel.

Tudod, ugye, hogy soha nem enged közel magához?

Sértett büszkeség fogott el. Egyszer és mindenkorra le akartam rázni magamról a viszonzatlan szerelem nyűgét. Fellázadtam. Még mindig Kope-hoz simulva lassan feléje fordítottam a fejem, és az arcába néztem. Így álltunk a sötétben egy pillanatig, mozdulatlanul, egymáshoz szoruló arccal.

– Hé, szia – suttogtam.

Nem felelt. Ehelyett újabb mámorító illathullám csapott meg, arra ösztönözve, hogy egész testemmel szembeforduljak vele. Az adrenalin is besegíthetett, mert felnyúltam, és ujjaimat végigfuttattam a tarkóján. Magam sem hittem el, hogy ezt művelem. Ugyanakkor sötét árnyék borult a lelkemre. Kopano még mindig mozdulatlan volt, akár egy kőszikla.

Túl sok minden kavargott egyszerre a tudatomban: érzések, vágyak, rokonszenv, csalódás… ezek most egymásnak ütköztek, mint egy vonatszerencsétlenségben, amelynek én voltam a legfőbb áldozata.

Félig-meddig azt vártam, hogy Kope leszerel: elfordítja tőlem a fejét, mint a légi kisasszonnyal tette, vagy a hátam mögé nyúl, és kinyitja az ajtót. De nem tette. Ezért gyöngéden tovább simogattam a nyakát.

Kope ekkor rám vetette magát, olyan hirtelenséggel, mint egy felrobbanó petárda. Száját az enyémre tapasztotta, és hátamat a kamra ajtajának döntötte. Meglepetten felsóhajtottam, mielőtt viszonoztam a csókját. Ujjaim sűrű hajába túrtak, és gyönyörködtem szorosan hozzám simuló testében. Hagytam, hogy elragadjon a pillanat.

Piszokul jólesett ez a csók, egy igazi csók, olyan valakitől, aki nem féltette tőlem magát, aki ugyanúgy megnyílt felém, ahogyan én őfelé.

Nem állítottam meg akkor sem, amikor megragadta és a csípőjére fonta a lábam. Sima keze felgyűrte rajtam a szoknyát, és már a combomon járt.

Hú!

Juj!

Jajajaj!

Elhúztam tőle az arcomat, ahogy ráeszméltem, mit is művelünk.

– Kope?

Szaggatottan, hörögve szedtem a levegőt.

Keményen megfogta a nyakamat, és újra arcához húzta az arcomat a következő csókra. Aztán a másik lábamat is megragadta, és két kezével megtartva felemelt a földről. Mmmm… jajajaj!

– V…v…árj! – mondtam feldúltan.

Szája elszakadt az enyémtől, de csak azért, hogy puha forró csókokkal árassza el a nyakamat. Halkan felnyögtem. Keze és szája egyfolytában rajtam járt. Az egész annyira nem rá vallott.

– Kope! Hagyd abba! – kiáltottam, és addig kapálóztam a kezében, amíg vissza nem engedett a földre. Lihegve ugrott el tőlem. Hátam eddig is az ajtónak feszült, ezért megtartott a lábam, és nem estem el. Vödrök és seprűk csörömpöltek, koppantak körülöttünk. Megpróbáltam bevetni éjszakai látásomat, de alig szűrődött be valamennyi fény az ajtó alól, ezért nem láttam Kope arckifejezését.

– Anna…

Szomorú volt a hangja.

– Semmi rosszat nem tettél.

A szívem még mindig hevesebben dobolt a kelleténél.

– Bocsáss meg, Anna!

Ösztönösen is a kezéért nyúltam. Majd megszakadt érte a szívem, miközben elöntött a megbánás.

– Nincs miért megbocsátanom, Kope. Én kezdtem. Kérlek, ne szomorkodj!

De tovább lógatta az orrát.

– Olyan régóta akarom ezt, és tudtam… tudtam, hogy el fogom veszíteni a fejem…

Nem teljesen értettem, miért aggódik az önuralom nagymestere azért, hogy elveszíti a fejét egy csóktól. De ez történt. Valami más is lehetett e mögött.

– Ugye, tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem, Kope?

– Csak nagyon szégyellem – suttogta.

– Nem kell szégyellned – dörzsöltem hüvelykujjam az övéhez.

– Én… Anna… Nem a harag az egyetlen bűnöm… nem is ez az elsődleges…

Hogyan? – állt meg a kezem. Más bűne is van? Ez meg hogy lehet?

Hirtelen bekattant. Hát ezért viselkedett olyan furán minden nővel, aki flörtölni kezdett vele, vagy akárcsak hozzáért. Már Marna kivételével, akit a húgának tekintett. Ezért került minden testi kontaktust a női nemmel, vagy akárcsak egy pillantást is.

Kéjvágy és harag; veszedelmes kombináció.

Szerettem volna megvigasztalni, de nem mertem megölelni. Ehelyett csak a kezét szorongattam.

– Ki tud még erről? – kérdeztem.

– Az apám, két vér szerinti testvérem… és Kaidan. Ahá, helyben vagyunk!

– Kai mindent észrevesz. Abban a pillanatban nekem szögezte a kérdést, hogy találkoztunk. Még totál fiatal volt akkor, valamiért azonban kiszagolta.

Nagyot nyeltem.

– Ígérem, nem mondom el senkinek, Kope! Most menjünk szépen vissza a hotelbe, és próbáljuk kiagyalni, hogyan környékezhetnénk meg Flynnt. Tartsunk haditanácsot. Rendicsek?

– Rendicsek.

Sietve megigazítottam a szoknyámat, mielőtt kinyitottuk a kamra ajtaját. A hotel felé menet rá sem néztünk egymásra.

Ami az imént történt, szemlátomást több volt, mint múló közjáték, amiről könnyű elfeledkezni. Miután továbbra is szó nélkül a szobánkba vonultunk, rájöttem, hogy sikerült tönkretennem a barátságunkat.

Ennyit a haditanácsról. Hiszen szólni sem tudunk egymáshoz.

A szobámban nyomban az ágyra roskadtam, és a párnába fúrtam az arcomat. Mit tettem? Ahogy ott feküdtem, végigpergettem magamban az egész jelenetet, kezdve saját megrökönyödésemmel, hogy miféle szenvedélyt engedtünk szabadjára. Abban a pillanatban, amikor megszűntem gondolkodni, több mint kellemes volt a testi meghittség, amit vele szemben éreztem. Mégis hiányzott itt valami. Nem a dolog testi oldala, mert Kope-on semmi kivetnivaló nem volt. Ami azt illeti, a srác smárolni is tudott.

Csakhogy nem volt szikra a szívemben, ami felgyújthatta volna a véremet. Nem remegett bele a gyomrom a beteljesülés édes érzésébe. Egyetlen valaki volt, aki mellett ezt éreztem: Kai. Megtapogattam a nyakláncot, amit tőle kaptam.

Émelyegni kezdtem. Nem volt ez fair Kope-pal szemben. Mostanra megértettem, hogy a szerelemnek nem lehet gátat szabni, elfelejteni vagy másra átvinni, bárhogy próbálkozik is ezzel test és lélek.

Átfordultam az oldalamon, és lekecmeregtem az ágyról, arra gondolva, hogy egy zuhany talán segítene. Mikor magamra zártam a fürdőszoba ajtaját, megnéztem magam a tükörben. Két piros foltot vettem észre a nyakamon. Közelebb hajoltam a képmásomhoz, és elakadt a lélegzetem.

Kope szívta ki a nyakamat! Valamiféle kozmikus tréfa ez? És ő is láthatta, ahogy ott mentem az oldalán! Remélem, hogy nem, mert rám se nézett. Belehalna, ha megtudná.

Lekuporodtam a padlóra, mert úgy éreztem magam, mint akit fejbe kólintották. Mi lesz, ha Kai rájön erre? Ugyanakkor semmi okom sem volt a lelkifurdalásra. Kai zöld utat adott Kope-nak. Különben is honnan szerezne tudomást erről a smárról, amikor hallgatok majd, mint a sír. Tudtam, hogy Kope titoktartására is számíthatok.

Kopogtattak az ajtómon. Minden másról elfeledkezve talpra szökkentem. Szívem a torkomban dobogott. Csak nem Flynn vagy Mammon talált rám? Az lehetetlen! Talán Kope akar beszelni velem? Kiküldtem hallásomat az ajtón túlra, de látogatóm nem adott életjelet. Lábujjhegyen kilopóztam a fürdőszobából, majd a bejárati ajtóhoz óvakodtam, és kinéztem a kémlelőnyíláson. Egyik sem volt az előbbi három közül, apu állt az ajtó előtt.

Szélesre tártam előtte. Ujját szájához érintve intett csöndre. Még a fejét is megrázta, hogy elhárítsa a köszöntésemet. Mikor szembefordult velem, vesszek meg, ha nem azonnal a nyakamra tévedt a tekintete! Iménti meglepetésemben ostobán elfeledkeztem az áruló piros foltokról.

Szent Habakuk! Ez ám a lebőgés! Kezemmel takartam el a nyakamat, és céklavörös lettem, míg ő villámló szemmel, homlokát ráncolva nézett rám. Szinte olvasni véltem a gondolataiban: Azt hittem, hogy Kope-pal nagyobb biztonságban vagy, ezért adtam őt melléd. Valami effélét gondolhatott.

Azt nyilván nem sejtette, hogy egy megrögzött kéjenccel boronál össze. És nem is szándékoztam az orrára kötni. Leültem az ágyra, és felhúztam a térdemet. Államat megtámasztottam a két kezemmel, mert így elrejthettem a nyakamat.

Apu lekörmölte a mondandóját az íróasztalra készített jegyzettömbre, aztán kitépte a lapot, és az ágyamra hajította.

Azael nem tudott jönni, más dolga akadt. Majd meglepem Mammont, és kicsábítom éjszakára a városból, így találkozhattok a fiával. Azt adtam be neki, hogy egy drogüzért üldözök, aki átejtett, és meglépett az Államokból.

A jegyzettömbért és tollért nyúltam, amiket a kezembe adott. A nyakam ismét láthatóvá vált, mire újra elkomorodott.

Kösz az infót. Tudasd, mikor biztonságos Flynnt felkeresni.

Elvette a lapot, elolvasta, és bólintott. Karomra fektettem a fejem, és nagyot sóhajtottam. Apu leült mellém egy pillanatra, és a hátamat simogatta. Ahogy feléje fordultam, átölelt. Démon létére tök kedves tudott lenni. Hisz végtére is valaha angyalként kezdte. Megfordult a fejemben, hogy kifaggatom arról, lehet-e az óriásoknak egyszerre két bűne, de aztán máskorra hagytam, így maradtunk pár percig, aztán megveregette a karomat, és felállt. Újra lefirkantott valamit, és felém tolta.

Házasság előtt tilos szexelned!

Hahaha, ez aztán a jó vicc! Galacsinná gyűrtem a papírost, megcéloztam vele a mellkasát, aztán a térdéhez bújtam, hogy elrejtsem az arcomat. Kuncogva a fürdőszobába vitte a papírosokat, hogy lehúzza őket a vécében.

Intettem neki, mikor elment, aztán küldtem Kope-nak egy talányos üzenetet arról, hogy este elmegyünk, ez lesz a második dobásunk. Miután elküldtem, menten meg is bántam, és tetőtől talpig elvörösödtem. Én persze Flynnre értettem a második dobást, nem a kettőnk dolgára. Reménykedtem, hogy Kope nem érti félre. Újra az ágyra vetettem magam, mert totál kivoltam.

Jól jött volna egy kis szunya, de jelenlegi idegállapotomban erre nem is gondolhattam. Lezuhanyoztam, tévéztem, és vártam, hogy apu „jelt adjon” az indulásra.

 

Három órával azután, hogy apu elment, SMS-t kaptam tőle: Holnapig jó 2.

Hatalmasat sóhajtottam.

– Hé, Kope! – szóltam át a falon, jól tudva, hogy amúgy is hallgatózik. – Mennünk kell. Mindjárt összekapom magam, és átmegyek hozzád.

Felkeltem, hogy készülődni kezdjek. Most jól jött, hogy gyorsan gyógyulok, mert a két folt a nyakamon csaknem teljesen eltűnt. Némi kence felhordása után egyáltalán nem lehetett látni.

Már csak Kope-pal kellett szembenéznem. A barátommal, akivel ma smároltam.

Azelőtt nyitott ajtót, hogy kopogtattam volna. Egyetlen hosszúra nyúló pillanatig egymásra néztünk, aztán elfordult. Miután kiléptünk a folyosóra, bezárta maga mögött az ajtót. Szótlanul lépkedtünk végig a süppedős, kasmírmintás szőnyegen.

– Taxiba vághatnánk magunkat – javasoltam a lift felé menet.

Beleegyezően bólintott. Korábban felvetettem, hogy kipróbálhatnánk Melbourne trendi metróit, villamosait és buszait, de per pillanat semmi kedvem nem volt turistáskodni.

A liftben Kope a szó szoros értelmében bepréselte magát egy sarokba, a lehető legtávolabb tőlem. Sehová sem lehetett itt nézni, egyedül a padlóra, mert a falak és az ajtó mind tükrösek voltak. Egyszer mégis találkozott a pillantásunk az egyik tükörben. Szinte tapintani lehetett a kettőnk közti feszültséget. Miután átsiettünk az előcsarnokon, kiértünk a szabadba. Telitüdővel lélegeztük be a friss levegőt. Az utcai forgatag lefoglalta a figyelmünket.

Kezdett egyre nevetségesebbé válni a helyzet.

Miközben felemeltem a kezem, hogy leintsek egy taxit, elképzeltem, milyen szívás lesz a közös hátsó ülésen osztozni. Az Úr legyen hozzánk irgalmas, ha véletlenül egymáshoz találnánk érni. Idáig értem a gondolataimban, amikor Kope felém fordult.

– Várj! – tört ki belőle. Leengedtem a kezem, és bánatos szemébe néztem. – Beszélhetnénk előbb, Anna?

– Igen, az jó lesz – egyeztem bele megkönnyebbülten. – Üljünk le oda… – intettem egy pad felé.

Nem volt éppen félreeső hely, de kicsi volt a valószínűsége, hogy ebben a nyüzsgő forgalmú nagyvárosban bárki ránk figyeljen, ha kellőképpen halkan beszélünk.

A város lármája miatt arra kényszerültünk, hogy közel üljünk egymáshoz. Fel kellett nézzek rá, ő pedig lehajolt hozzám. Egy csengőkkel felszerelt csoport haladt el mellettünk nevetgélve, lökdösődve. Kope utánuk nézett.

– Barátok vagyunk még?

– Én mindig a barátod maradok, Anna! Ennél több pedig csak akkor leszek, ha te is akarod.

Elszorult a szívem. Az ajkamat rágva törtem a fejem, miként kezeljem ezt a szitut. Szóra nyitottam a számat, de menten meg is gondoltam magam, mert gőzöm sem volt, mit mondhatnék. Kope azonban értett a hallgatásomból.

– A szíved még mindig Kaidané, ugye? Egymásra néztünk. Bólintottam.

Kope arcán hatalmas belső küzdelem tükröződött.

– Kaidan irigyli az életmódomat. Szerinte képtelenség ellentmondani a faterjainknak. Hozzám képest nyúlszívűnek érzi magát. Holott téved. Nem vagyok én bátor! Egyszerűen csak tudtam, hogy Alocer nem végez velem, ha nem melózom. Sok tekintetben éppenséggel Kaidan az erősebb kettőnk közül. Legalábbis, ami téged illet.

– Hogyhogy?

Kope közelebb hajolt. Elakadt a lélegzetem, ahogy világosbarna, izzó szemébe néztem.

– Ha kellenék neked, Anna, nem mondanék nemet. Nagy kockázatnak tenném ki magunkat, mégis vállalnám veled a közös életet. Merő önzésből persze. Kaidan azonban nem szeretne veszélybe sodorni.

Csilingelve elsiklott előttünk egy vörös villamos. Utánanéztem, kiszakítva magam Kope hipnotikus tekintetének hatása alól.

Ugyanakkor nem áltathattam magam többé, hogy Kaidan viszonozza az érzéseimet.

– Kihallgattam ma, mit beszéltetek telefonon.

Kopano szeme elkerekedett meglepetésében, aztán zavartan a földet kezdte nézni.

– Erre… nem is… gondoltam. Elvetettem a sulykot. Nem kérdés, hogy szeret téged.

– Ümm… akkor nem ugyanarról beszélünk – mondtam. – Nagyon nem így hangzott ugyanis.

– Nem, csak berágott rám – rázta meg a fejét Kope. – Azt mondta, amit a kötelességének érzett, de nem gondolta komolyan. Ez tuti. Mostantól teljesen letettem rólad.

Tovább beszélt, engem pedig evett a bűntudat.

– Arra gondoltam, hátha megváltoztak az érzései, de tévedtem. Kaidan sokat vívódhatott, és jól tette, amikor végül úgy döntött, hogy a te biztonságod az első. De nem egyedül őt emészti a féltékenység. Reménykedtem, hátha egy napon úgy nézel rám, ahogyan rá. A sors tréfája, hogy ez soha nem következhet be.

Az ajkamba haraptam. Továbbra sem tudtam ránézni, túl sok minden kavargott bennem ehhez. Én ugyan nem bíztam annyira Kaidan érzéseiben, mint Kope, ugyanakkor piszokul rühelltem, hogy ennek így kell lennie… hogy mind a hárman boldogtalanok vagyunk.

– Te talán nem tudsz erről, Anna… pedig közismert sztori ez a mi köreinkben. Réges-régen volt egy nővérem, aki belezúgott egy másik óriásba. – Elgondolkozva nézte a forgalmas utca karácsonyi fényeit. – A párt mindenki szeme láttára nyírták ki, elrettentő példa gyanánt, hogy a fejünkbe véssék, nekünk nem jár szerelem, csak a robot.

Kope markáns arcvonásai fájdalmasan megvonaglottak, ahogy ismeretlen nővére halálára gondolt.

– Mindez századokkal ezelőtt történt – folytatta. – De úgy sejtem, apám még mindig siratja a nővéremet.

– Ő… ölte meg?

– Nem. A hercegek egyik testvérünket kényszerítették, hogy oltsa ki az életüket.

Megborzongtam a gondolatra.

– Nem azért mondom el ezt, hogy tarts a szerelemtől, hanem hogy megértsd más óriások félelmeit.

Hallgattunk. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Kope megköszörülte a torkát, és felállt.

– Most pedig gyere, keressük meg Flynnt! Totál kikészített, amit most megtudtam.

 

Flynn csillogó-villogó, üvegezett toronyházban lakott a vízparton. Az épület úgy festett, mintha több száz tükör verné vissza a vakítóan kék ég ragyogását. Flynn-nek az apartmanház legtetején volt a kéglije.

Kope-pal kiléptünk a liftből, és végignéztünk a folyosón Flynn ajtaja előtt. Szótlanul bólintottunk, és beküldtük hallásunkat a falon túlra. Aztán sietve visszaállítottam hallószerveim normál működését. Flynn ebben a pillanatban elfoglalt volt. Totál elfoglalt. Kope fújt egyet, behunyta a szemét, és a fejét csóválta, mintha ezzel akarná elűzni a benti zajokat. Égett a képem, és egyik lábamról a másikra álltam. Igyekeztem elfojtani ideges mosolyomat, ami mindig a leglehetetlenebb pillanatokban keserítette az életemet.

Találtam a folyosó végén egy pihenőt pár székkel. Az üvegfalakon keresztül csodás rálátás nyílt a városra. Letelepedtünk ide, és a kilátásban gyönyörködtünk. Miután végre sikerült leküzdenem ostoba mosolyomat, megkockáztattam, hogy jelt adjak Kope-nak. Korlátozott jelnyelvemet használva magamra mutattam, jelezve, hogy mostantól én hallgatózom. Szép volt tőle, hogy hagyta, pedig nem rég derült ki róla, hogy erotomán. Gyorsan félrenéztem, mert megint zavarba jöttem ettől a hülye szitutól, amibe csöppentünk. Úgy terveztem, hogy nem hallgatózom sokáig, épp csak kinyitom egy kicsit a fülemet.

Eltelt tíz perc, de Flynn még mindig nagyon elfoglalt volt. Fél óra múlva dettó.

Háromnegyed óra. Megráztam a fejem Kope felé, hogy a helyzet változatlan. Egyre idegesebb lett, és fel-alá kezdett járni a folyosón, ami egyáltalán nem vallott rá.

Egy óra és tíz perc múltán kinyújtottam a lábam, hogy megmozgassam a tagjaimat. Kezdtem megéhezni. Korábban arra számítottam, hogy mostanra végzünk is a látogatással. Éppenséggel félbe is szakíthattuk volna Flynnt, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Ki kellett várnunk, amíg elmegy a vendége, hogy szabadon beszélhessünk.

Másfél óra elteltével Kope megnézte az óráját, aztán rám sandított. Átküldtem a falon a hallásomat. Na, végre, már nem a hálóban voltak! Addig jártattam a hallásomat, amíg vízcsobogást nem hallottam. A zuhany volt. Ezt jó jelnek vettem. Hanem… ez meg mi? – ráztam meg a fejem kigúvadó szemmel.

Kope felrötyögött az orrán át. Ami szintén nem vallott rá. Én is felkuncogtam, de rögtön be is fogtam a szám mindkét kezemmel. Csakhogy elkéstem. Képtelen voltam tovább türtőztetni magam. Éreztem, hogy fog el egy idióta, rosszkor jött nevetőgörcs. Felugrottam, és a lépcsőhöz sprinteltem. Kope a nyomomban. Lerohantunk több lépcsőfokon, aztán a falnak vetettem a hátam, és átadtam magam a féktelen gurgulázó röhögésnek. Eltartott egy ideig, mert Kope is csatlakozott hozzám a maga dörmögő, vidám hangján.

A nevetés megszabadított minket az aznapi szorongásoktól és feszültségektől. Noha tudtam, hogy a barátságunk soha többé nem lesz már a régi, de azért éreztem, hogy köztünk minden oké.

A lépcsőn vártuk ki, amíg Flynn vendége kilép a folyosóra, és beszáll a liftbe. Visszacaplattam a lépcsőn, és egyenesen a kégli felé indultam. Két kezemet csípőre téve megálltam előtte, Kope-pal a hátam mögött. Mikor azután Flynn ajtót nyitott, és tetőtől talpig végigmért, cserbenhagyott a bátorságom. Még a nyájas mosolyról is elfeledkeztem, pedig erre készültem. Kezemet ernyedten az oldalamra engedtem.

Flynn egyik kezével a kilincsen támaszkodott az ajtónak. Vörös sérója sötétebb árnyalatot öltött így vizesen, és a derekára csavart törülközőn kívül semmi más nem volt rajta. Tömzsi, izmos fickó volt, igazi birkózó alkat. A jelvényünkre tévedt a tekintete.

– Sokáig vártatok? – kérdezte.

Közönyösen tette fel a kérdést, de a szeme vészjóslóan megvillant.

Nem tudta, minek köszönheti a látogatásunkat.

Idegesen rámosolyogtam, mire széles vigyor jelent meg jóképű, szeplős, horzsolásokkal elcsúfított arcán.

– A papád nincs itt, és nem is jön vissza holnapig. Bemehetnénk? Vállat vont, aztán hátat fordított nekünk, annak a srácnak a magabiztosságával, aki nem fél meghalni, de attól sem parázik be, ha meg kell védenie magát a támadóitól. Követtük a lakásba, és becsuktuk az ajtót. Flynn besétált a hálóba, mi pedig a nappaliban várakoztunk, mindenre felkészülve.

A panorámaablakból döbbenetes kilátás nyílt innen a vízpartra. Már attól szédülni kezdtem, hogy közelebb léptem az üveghez. Most jöttem rá, milyen magasan vagyunk. Egy elegáns fekete kanapé tetejének támaszkodtam. Flynn modern minimalista bútorokkal rendezte be az otthonát. Egyedül a szemközti fal volt zsúfolt: kupák és szalagok tömkelege töltötte meg.

– Arra nem lesz szükséged – jegyezte meg Kope.

Megfordulva láttam, hogy Flynn egy pisztolyt fektet a konyhára néző bár tetejére. Nagyot dobbant a szívem. Legalább már nem egy szál törülközőben feszített. Vörös selyemsortot húzott helyette.

– Persze, haver, de az ember soha nem lehet elég óvatos.

Flynn a bárpultra támaszkodott, miközben rajtunk tartotta a szemét.

A fegyver acélja fenyegetőn csillogott mellette.

Jó, ő csak közölte, mihez tartsuk magunkat. Gondoltam, rajtam a sor, hogy bemutatkozzunk.

– Ő Kopano, Alocer fia. Én pedig Anna vagyok, Belial lánya.

– Emlékszem a csinos kis seggedre – mutatott rám. – Amúgy tavaly kis híján kinyírtad magad.

Még mielőtt kinyithattam volna a számat, Kope előrelépett. Feszült helyzet volt. Melléléptem és lefogtam a karját.

– Azért jöttünk el a hazádba, Flynn Frazer, mert jó hírt hozunk. Baráti szándékkal érkeztünk. De kérlek, bánj tisztelettel Annával!

A fogam csikorgattam mérgemben, mert Flynn ismét szélesen elvigyorodott. Aztán csak nézett egyikünkről a másikra, hogy mi a csudát akarhatunk tőle.

– Okés. Eddig ugyan egyetlen óriás sem tartott igényt a tiszteletemre, de veletek kivételt teszek. Attól függően persze, hogy mi van a begyetekben.

Fogta a pisztolyt, és a sortja hátsó zsebébe dugta. Közelebb jött hozzánk, és lábát szétterpesztve, két karját a tarkójára fonva elterült egy vörös fotelben. Amíg beszéltem, végig gyanakvón, mérlegelve nézett rám. Bíznom kellett apámban, hogy nem téved, és a nyers, gunyoros külső érző szívet takar. Valahányszor felfedtük magunkat egy óriás előtt, megvolt a lehetősége, hogy pofára esünk, de vállalnunk kellett a kockázatot. Zaniától nem féltem ennyire, mint most. Talán azért, mert a faterja tényleg szemét módon bánt vele. Flynn-nél sokkal nagyobb volt a tévedés lehetősége. Volt rá esély, hogy akkor is kitart a faterja mellett, ha utálja a mostani életét, és bűntudat mardossa.

Nagyon nem komáltam, ami következett.

– Flynn – kezdtem –, amit most mondani készülök, annak szigorúan köztünk kell maradnia! Már azért is kicsinálhatnak minket, hogy beszélni merünk erről.

– Eddig rendben – vonta fel a szemöldökét.

– Jó – mondtam. – Tudnom kell, hogy megbízhatok benned.

– Csakhogy nekem is tudnom kellene ugyanazt – mondta. – Éppenséggel nem elképzelhetetlen, hogy a hercegekkel szembeni hűségemet tesztelitek le. Szóval, mit ajánlasz?

Gondolkoztam egy sort.

– Mutasd meg a színeidet! – mondtam.

– Megmutatom a magamét, ha te is megmutatod a tiedét –kuncogott fel.

Hú, de vicces, gondoltam. De a javaslata méltányosnak tűnt.

Ijesztőnek, de méltányosnak.

– Oké – mondtam, és rossz előérzettől eltelve megnyitottam előtte az elmémet.

Elkomolyodott, és hunyorogva ő is megmutatta az auráját, amelyben a bizalmatlanság szürkéje a várakozásteli izgalom narancssárgájával keveredett. Nem gondoltam most Kaidanra, ezért tök biztonságosnak véltem, ha feltárom előtte a színeimet. Semmi más nem járt a fejemben, mint az előttem álló feladat.

– Na, és a haverod? – nézett Flynn Kope-ra.

Kopano a homlokát ráncolta, de ő is elhessegette magától az aggodalmait, amelyek szürkére festhették volna az auráját.

A nagyobb biztonság kedvéért a szoknyám alá nyúltam, elővettem a tőrt, és a közöttünk álló asztalra helyeztem. Flynn el-vigyorodott.

– És tudod is forgatni ezt a mizét?

– Igen – nyugtattam meg.

– Hiszem, ha akarom.

Kope felnyögött, mire Flynn-nek még szélesebb jókedve támadt. Lesz, ami lesz, gondoltam, és pontról pontra mindenről beszámoltam Flynn-nek. Fokozatosan sikerült eloszlatnom a gyanakvását, s aurájában már csak sárga és narancssárga árnyalatok kavarogtak. Szemlátomást tetszett neki a kihívás. Vártam, mikor jelenik meg a színei között valami sötét és rosszindulatú, de ez elmaradt. Aztán miután befejeztem, felemelte a fejét, és keresztbe fonta a karját.

– És miért jó ez nekem? Már azon kívül, hogy az öregem nem lihegne állandóan a nyakamba.

Kope-ra néztem, aki kifejezéstelenül nézett vissza rám. Aztán Flynnre pillantottam.

– Úgy értem – hajolt előre, és két karjával átfogta a térdét –, hogy jó, a hercegek visszamehetnek a mennybe. De mi lesz velünk?

Meglepő módon senki nem gondolt még erre. Még engem sem aggasztott túlságosan, hogy nekünk ettől sem lesz sokkal jobb. Most is csak a fejemet ráztam, mert nem tudtam mindenre a választ.

– Nekünk semmit sem ígért a prófécia – feleltem. – Szívesen kecsegtetnélek valami jóval, de semmit sem garantálhatok. A mi legfőbb jutalmunk az lesz, hogy földi életünket a hercegek terrorja nélkül élhetjük le. Lehet persze, hogy ez neked nem elég. Mammon jól bánik veled.

Tudta, hogy most én tesztelem le ezzel. Lebiggyesztette a száját, és auráját elsötétítette a gyűlölet.

– Nem vagyok több az apámnak, mint drága pénzen vett csecsebecse. Fogalma sincs, mit vett el tőlem! Rohadjon meg, azt akarom!

Színei híven tükrözték kavargó indulatait.

– És hajlandó vagy nekünk segíteni?

Flynn állta a tekintetem. Aztán kivette a pisztolyt a zsebéből, és a tőröm mellé fektette.

– Nem sokat veszthetek, szivi. Nem mennyei anyagból gyúrtak. Bevehetsz a csapatba.

Mellettem Kope aurájában megjelent a megkönnyebbülés világoskékje. Aztán behunyta a szemét, és elrejtette előlünk a színeit.

Mélyet sóhajtottam, és bólintottam. Lehet, hogy Flynn téved, és mégiscsak mennyei anyagból gyúrták – gondoltam. Szívdöglesztően rám mosolygott, én pedig visszamosolyogtam rá.

Boldog karácsonyt valamennyiünknek!

TIZENEGYEDIK FEJEZET

SZINGLIK BÜSZKESÉGNAPJA

 

Kai előtt semmi bajom nem volt a Valentin-nappal. Az sem zavart ilyenkor, hogy nincs fiúm. Most azonban úgy éreztem, hogy ez a nap az ördögé. Jó, ez talán túlzás, de azért kegyetlen egy ünnep.

Reggel kocogtam egyet a dér lepte fűben, aztán suliba mentem, hogy átvészeljem valahogy a cukormázas szövegelést. Még mindig hittem a szerelemben, mindennek ellenére is. Másfelől tök erőltetettnek és hamisnak éreztem ezt a napot. Több lány is sírt, mert nem kaptak online rendelt virágot a kiszemelt sráctól. Veronica meg azért húzta az orrát, mert Jay nem vörös rózsával lepte meg, hanem rózsaszín szegfűvel és fátyolvirággal. Két srác is randira hívott a küldeményük mellett, én azonban nemet mondtam. De boldog párok is akadtak azért, akik mélyen egymás szemébe nézve, kézen fogva örültek az ünnepnek. Vagy épp smároltak, mikor a tanárok nem néztek oda.

Amerre csak néztem, turbékoló gerlepárokat láttam a sok bánat mellett.

Mire hazaértem, már annyira felhúztam magam, hogy újra kocogni indultam, hátha a mozgás megnyugtat. Georgiában mindig hideg a február, az idén azonban különösen brutális volt az időjárás. Majd lefagyott az ujjam, a fülem és az orrom. Határozottan nem csökkentette a stressz-szintemet. Mikor hazafelé indultam, épp havazni kezdett.

Errefelé nem sok hó esik. Alig valami. Ezért amikor mégis eleredt a hó, mindig gyermekes örömmel töltött el. Leálltam a futással, és lépésben mentem haza. Közben hülyén vigyorogtam a sűrűn hulló hópelyhek láttán. Még a jégcsappá dermedt ujjaimat is kinyújtottam, hogy elkapjak egyet-egyet.

Annyira elmerültem a természet szépségében, hogy azt hittem, álmodom, amikor egy csodás hang a nevemen szólított; enyhe akcentussal beszélt. Még mindig vigyorral az arcomon a hang irányába fordultam az apartmanunk előtt. Akkor aztán menten eltűnt arcomról a mosoly.

Az utca túloldalán, egy fekete autó mellett, amelynek nyitva volt a vezetőülés melletti ajtaja, ott állt Kaidan. Szótlanul, mozdulatlanul néztük egymást. Többé egy csöppet sem fáztam.

Szürke kötött sapka volt rajta. Göndör haja imádnivalóan türemkedett elő belőle a széleknél. Tekintete az enyémbe kapcsolódott. A sűrű hóesésben is kéken izzott ez a szempár, szívem jelzőtüze gyanánt. Mégis, egy lépést sem tettem feléje. Ahogy ott állt, egyik kezével az ajtón, tartózkodó arckifejezéssel – amely sem haragos, sem boldog nem volt, csupán óvatos –, vadállatra emlékeztetett. Mintha csak holmi fenséges szarvas útját kereszteztem volna. Elég lenne egyetlen rossz mozdulat vagy nesz, és elriasztanám.

– Szia – suttogtam.

– Neked is szia – felelte csöndesen.

Nem álom volt ez, hanem valóság. Nagyot nyeltem. Mellkasom megremegett kissé, ahogy levegőt vettem.

– Utálom a Valentin-napokat! – mondtam.

Szomorúan legörbült a szája sarka.

– Igen, szar az egész. Rámosolyogtam.

– Minden oké? – kérdeztem, mert most először fordult meg a fejemben, hogy miért van itt.

Beletelt egy kis időbe, mire felelt. Addig mohó szemmel faltuk egymás látványát.

– Csak tudni akartam, hogy vagy. Amint látom, jól.

Megmarkolta az ajtót, ami megmozdult egy centit. Pánikba estem. Jaj, csak el ne menj! Kérlek, maradj! – esdekeltem magamban. Leléptem a járdáról, noha féltem, hogy ha túl közel megyek hozzá, még szertefoszlik a szemem előtt. Mégis meg kellett tennem. Muszáj volt közölnöm vele a próféciát, és azt is, hogy még mindig szeretem, akkor is, ha egy életen át megtagad.

A szemébe nézve egyszeriben nem értettem, hogyan hihettem el, amivel Kope-ot etette. És hogyan remélhettem, hogy olyan könnyen túl lehetek rajta. Elég volt rápillantanom, és újra fülig beléestem. Elöntött a bűntudat, ahogy eszembe jutott az a kamra Ausztráliában.

Már az úttest felénél jártam. Szempilláimon hópihék gyülekeztek.

Otthagyta a kocsiajtót, hogy elém siessen.

Pontosan erre vágytam. Hogy magától jöjjön el hozzám. Még ha egyetlen pillanatra is. Az sem érdekelt, hogy pocsékul nézhetek ki így átfagyva futás után, vagy hogy bő egy éve rám se bagózik. Egyedül az számított, hogy most itt van. A többit majd rendbe hozzuk. Láttam a meleg tekintetében, hogy ő is ezt akarja.

Ekkor azonban szörnyűséges látvány rondította el az eget. Két suttogó érkezett. Mindketten azonnal észrevettük őket. Alacsonyan húztak el valamerre máshová, de akkor is. Nem kockáztathattuk meg, hogy együtt lássanak minket.

Kaidan valamit mormogott magában, és hátrálni kezdett.

Jeges félelem szorította össze a szívem. Ösztönösen az utcában leparkolt autók takarásába húzódtam, a házunk lépcsője felé, és közben le nem vettem a szemem Kaidanról. Még egyszer utoljára rám nézett. Állkapcsa megfeszült.

– Ne próbálj meg követni! A reptérre megyek.

Bólintottam. A kocsijába siklott, akár egy kísértet. Az elegáns jármű elhúzott. Én meg kilőttem magam. Felrohantam a lépcsőn, be a lakásunkba. Reszketés rázta átfagyott tagjaimat.

Patti azonnal rám szállt.

– Jól vagy? Láttad Kaidant! Itt járt!

Hagytam, hogy a kanapéhoz támogasson. Túl melegnek éreztem a lakást a kinti hideg után. Szemem körbepásztázta a falakat, várva, hogy a suttogók bármely pillanatban megjelenjenek, de nem jöttek. Megnéztem magam a falitükörben; láttam, hogy hófolt olvadozik a hajamon. Patti az arcomra tette meleg kezét.

– Téged ráz a hideg.

Mindkét kezét megragadva néztem vissza rá.

– Láttam, igen, de nem tudtunk beszélni, mert néhány ostobadémon elrepült felettünk… és…

A legszívesebben elsírtam volna magam. Szükségem volt arra, hogy sírhassak! Égett a szemem, és kapart a torkom. Felzokogtam, de szárazon, könnyek nélkül. Patti rémült tekintete az ajtóra szegeződött.

– Észrevették kettőtöket a suttogók?

Némán a fejem ráztam. Átölelt, és a hátamat simogatta.

– Semmi baj, édes kislányom! Láttátok egymást, már ez is isten áldása, nem igaz? Maradjunk annyiban, hogy alaposan megszorongattam, kettőnk helyett is.

Még szorosabban hozzábújtam. Örültem, hogy Patti átadhatott Kaidannak valamit a jóságából a szeretetnek és virágoknak ezen az ostoba ünnepén, még ha csak egy pillanatra is.

– Készülődnöd kellene az önvédelmi órádra – morogta a hajamba.

– Nem akarok elmenni!

– A papád megharagszik, ha ellógod az órákat. Különben is, talán segít, ha elvonja a figyelmedet erről az egészről.

Szipákolva hallgattam.

– Talán – mondtam, de nem igazán hittem el.

Hát nem segített. Az, hogy szembe kellett néznem az oktatómmal, aztán az első tíz percben a matracba döngöltek, csak arra emlékeztetett, miért kell nekem önvédelmi sportokat tanulnom.

Paul, ez a középkorú ex-FBI-os és mesterlövész, fejét csóválva nézett rám, miközben a sarkán ringatta magát.

– Nem érzed jól magad?

Feltápászkodtam.

– Nem, és elnézést kérek. Csak elgondolkoztam.

– Miért? A Valentin-nap miatt? – Vigyorogva a vállamba öklözött. Paul azok közé a fura fickók közé tartozott, aki egy kézlegyintéssel a másvilágra tudott küldeni valakit, ugyanakkor csodás családapa is volt. Nehezen ismerte ki rajta magát az ember.

– Rossz napom volt – feleltem a szemem forgatva.

– Tudod mit? Üss meg, jó keményen! – mutatott az állára. – Mindjárt jobban ereznéd magad utána.

– Szó sem lehet róla!

Rám nevetett, de én nem voltam viccelődős kedvemben. Paul már vagy egy éve próbált rávenni, hogy vágjam képen. Korábban azt hittem, tréfa az egész, mostanra azonban tudtam, hogy komolyan beszél. Ennek ellenére totál lehetetlennek éreztem, hogy megüssem. Nem vett fel pár jelentéktelen horzsolást, de akkor sem ment.

– Jól van – mondta. – Elég volt az agyalásból! Kapd kézbe a késeidet, és kezdődjön a célbadobás futás közben!

Felnyögtem. Nagyon nem tudtam mozgás közben célozni.

Felpityegett a mobilom; SMS-em érkezett. Paul rosszalló tekintetével dacolva odarohantam, hogy megnézzem. Veronica küldött üzenetet.

Buli Willnél. Eljössz?

Csütörtök este volt, ráadásul Valentin-nap. Ha Veronica Jay nélkül akar szórakozni menni, akkor bizonyára összekaptak. Már azon voltam, hogy azt írom vissza, nem megyek, de aztán egy kupica jégbe hűtött italra gondoltam, és menten jobb lett a kedvem.

Ott leszek – SMS-eztem vissza.

Paul türelmetlenül, keresztbe font karral várta, hogy halálra futtasson.

Csupán kétszer találtam el a célpontot. Kétszer kismillió körbefutásból és célzásból. Annyira lefárasztottak Paul odakiáltott utasításai, hogy a legszívesebben megfogadtam volna a tanácsát, hogy töröljem képen. Soha úgy nem örültem még edzés végének, mint most.

 

Nem néztem meg az órámat, hogy lássam, mikor hajtom fel az első pohár piát. Döntöttem magamba a sört, és egyhamar abba sem szándékoztam hagyni. Le akartam inni magam a sárga földig. Veronica kiguvadó szemmel nézte, hogyan vedelek.

– Szent szar! – hebegte.

– A szar nem szent, ezt borítékolhatom.

Elhajítottam a sörösüveget, és már nyitottam is ki a következőt.

– Na, nézd csak! Valaki be van rágva ma este! – konstatálta Veronica.

Az első üveg sör megmelengette a belsőmet. Veronicának dőltem.

– Amint látom, mindkettőnknek rossz napja volt, nem igaz? –kérdeztem tőle.

– Ühüm. – Megpróbálta kiüríteni a sörét, de a felénél leállt. – A sör olyan undi.

Igaza volt. Összeütöttem az üvegem az övével.

– Rúgjunk ki ma a hámból, okés?

– Erről beszélek, csajszi!

Újra koccintottunk. Átkiabáltam a szobán a házigazdának.

– Kaphatnánk egy kis zenét?

Mindenki ujjongva helyeselt.

Egek!

Nem volt ez jól.

Nem emlékeztem vissza minden részletre, de valami ilyesmi történt: Piáltunk egy keveset. Jó, nem keveset, sokat. Veronica Jay-re kezdett panaszkodni, erre összeszólalkoztunk. Aztán meghallottam, hogy a fürdőszobában rókázik, ezért utánamentem, hogy a segítségére legyek. A tornácon kötöttünk ki, ahol összeölelkezve bőgtünk. Veronica még a kocsifelhajtót is lehányta a rend kedvéért, aztán éjféltájban megjelent Jay, hogy hazafuvarozzon mindkettőnket.

Uh, borzalom!

Patti egyetlen szót sem szólt, amikor meglátott hullarészegen. Úgy bűzölögtem, mint egy komplett sörfőzde. Szemlátomást megkönnyebbült, hogy élve kerültem haza. Engem meg rágott a bűntudat, mert nem kellett volna lerészegednem, hiszen nem voltak suttogók a színen. Patti szánt, amiért melóznom kell. Holott most nem is melóztam. Saját elhatározásomból rúgtam be.

A szobámba mentem, és az ágyamra roskadtam. Túl sok volt ez a mai nap. A legszívesebben sírtam vagy visítoztam volna, csakhogy nem ment ez sem. Tudtam, hogy alvásra lenne szükségem, de totál fel voltam spannolva.

Elővettem a mobilomat, és felhívtam Marnát. Nyomban beleszólt a vonalba.

– Hajnali öt van.

– Bocs, de szükségem lenne Blake számára – nyögtem ki. Hallgatott egy másodpercig, aztán felsóhajtott.

– Nagyon ravasz. Díjazom is.

Lediktálta a számot, és kinyomta a mobilját. Dobogó szívvel felhívtam Blake-et.

– Halló? – szólt bele a vonalba azon a strandfiús hangján. A háttérben hangos tereferét hallottam.

– Szia, itt Anna. Rosszkor hívlak?

– Anna! – örült meg nekem. – Nem, jókor hívsz. Csak a haverjaimmal mulatjuk az időt.

– Oké…

Hallgattam, mint a csuka. Most mivel folytassam? Kedves Blake, légyszi, mondj el mindent Kaidanról! Melózik még? Jól van?

– Hadd találjam ki – mondta Blake. – Leittad magad, és most fűt-fát felcsörgetsz.

Hangosan felnevettem, de aztán a szám elé kaptam a kezem.

– Hallom, hogy igazam van – mondta.

– Hát igen – ismertem be.

Forgott velem a szoba, ahogy ismét elfeküdtem az ágyon. Blake hallgatott pár másodpercig, csak azután mondta:

– Mellesleg nincs itt.

– Tudom.

Valószínűleg akkor futhatott be Los Angelesbe. Összekucorodtam az ágyban, és továbbra is a számat rágtam. Nem sok mondandóm volt Blake-nek, ezzel a hívással azonban közelebb éreztem magam valamicskét Kai-hoz. Csak úgy érzem, hogy…

– Tudom, hogy érzel, kislány! De nyugi, minden a legnagyobb rendben.

Azt szerettem benne, hogy noha könnyednek és felületesne kmutatta magát, a komolyságot is mindig kiéreztem a hangjából.

Hangos lánykacaj hallatszott a vonal túlsó végén. Blake is a csajokkal nevetett. Eltakarta a telefont, és mondott nekik valamit.

– Nem zavarlak tovább, Blake – mondtam. – Hallom, hogy dolgod van.

– Ha rólad van szó, mindig szabad vagyok. Mikor láthatnálak?

Őszinte remény csendült ki a hangjából. Elmosolyodtam.

– Remélem, hogy mihamarább. Vigyázz rá, jó?

– Egyfolytában vigyázok.

Befejeztük a beszélgetést. A jeges hidegség, amit egész nap magammal cipeltem, nagyrészt kiengedett.