NYOLCADIK FEJEZET

LONDON

 

Kaptam aputól egy SMS-t az öregdiákok tiszteletére rendezett futballmeccsen. Az állt benne, hogy nézzem meg az e-mailjeimet. Ott hagytam az egész banzájt, és hazaindultam. Aputól tavaly kaptam egy szuper PC-t, hogy könnyebben értekezhessünk egymással. Remegő kézzel kapcsoltam be a gépet.

Patti jött be a szobámba. Meglepettnek látszott, hogy otthon talál.

– Aputól jött üzenet – mondtam.

Megállt mögöttem, és együtt olvastuk:

Van egy újabb delikvens, de egyelőre még nem sikerült összehoznom. Addig is menj el Kopanóval Londonba, hogy beszéljetek a lányokkal. Mellékelem a repülőjegyet.

Hú, láthatom az ikreket! – lelkesültem be. Kinyomtattam a repülőjegyeket, és töröltem az e-mailt. Patti hátulról megölelgetett, miközben vigyorogtam, mint a vadalma.

 

A rákövetkező héten kimaradtam az iskolából London miatt. Október közepén jártunk. Küldtem néhány ködös sort arról Jay-nek és Veronicának, hogy apunak intézek valamit. Majd ha hazajövök, elmondom, hol voltam, gondoltam, noha Marna nevének említése nem tűnt a legjobb ötletnek.

Kope Bostonból előbb Atlantába repült. Az érkezési oldalon találkoztunk a terminálon. Alig bírtam magammal, amikor beszálltunk.

Kope is jókedvűnek látszott. Utolsó utunk tele volt izgalommal, ez sokkal nyugisabbnak ígérkezett.

Alig vártam, hogy elfoglaljam helyem a gépen Kope oldalán, mert Szíria felé menet nem egymás mellett ültünk. Szorgalmas diákok lévén felszállás után mindketten elővettük a tankönyveinket.

Kope-ra néztem. Ő is felém lesett. Vaskos könyv hevert az ölében. Mindig megborzongtam, amikor megéreztem komoly pillantását. Félszegen elmosolyodott, és újra a könyvébe temetkezett.

Pár óra múltán elegem lett a matekból és a töri tényeiből. A köztünk lévő üres ülésre raktam az összes cuccot. Kope is becsukta a könyvét, és az enyém mellé tette.

Megnéztem a címét. Demográfiai tanulmányok. Közegészségtan – ez állt a borítón. Kope makacsul lesütötte a szemét, és összedörzsölte a tenyerét. Szerettem volna, ha nem ilyen feszült a társaságomban, csak nem tudtam, hogyan érhetném ezt el. Régebben már sikerült, újabban azonban mintha a szokottnál is tartózkodóbb lett volna.

– Mikor fejezed be az egyetemet? – kérdeztem.

– Ez az utolsó évem.

– Hú, hogy repül az idő! Lepillantott a könyveire.

– Két szemeszterrel korábban végzek. Nyári kurzusokat is felvettem.

Kicsit megmosolyogtam, mert úgy mondta: „szemesztah” és „kurrzus”. Imádtam az akcentusát, ami a jamaicai és oxfordi angol sajátos keveréke volt. Kíváncsian méregettem. Elkapta a pillantásomat, és újra világosbarna-rózsaszín tenyerének szentelte minden figyelmét.

– Miről tanulsz éppen? – kérdeztem felé fordulva. Közben feltettem egyik lábamat a leengedett ülésre.

– A betegségek terjedéséről olvasok a különböző populációkban. Főként a HIV-ről és az AIDS-ről.

Továbbra is összekulcsolt ujjait tanulmányozta, és ütemesen bólogatott beszéd közben.

Minden válaszát hatalmas sikerként könyveltem el.

– Nem hiányzik Malawi?

– De igen – bólintott.

– Milyen ott az élet?

Elgondolkozva billentette félre a fejét.

– Mindenki kalyibákban él. Nincs villany.

– Ó! – mondtam, homlokomat ráncolva. Ekkor azonban máskor sima arcán megjelent a jellegzetes gödröcske. – Csak ugrattál – könnyebbültem meg.

Annyira feldobott, hogy viccelődik velem, rálegyintettem hát a karjára, még mielőtt meggondolhattam volna magam. Aztán mindkét kezemet a térdem köré fontam. Elnevette magát, és nagy nehezen a szemembe nézett.

– Mindenki efféléket gondol Afrikáról – mondta. – És bizonyos régiók ilyenek is, de nekünk is vannak nagyvárosaink, ugyanúgy, mint Amerikában.

Beszéd közben megérintette a helyet a karján, ahová rácsaptam az előbb.

– És mi hiányzik a legjobban? – kérdeztem.

A kartámlára támaszkodott, és merengő kifejezés jelent meg azarcán.

– A Malawi-tó kristálytiszta vize. – Úgy beszélt a hazájáról, mint magáról Tündérországról. – A partja meg tele van vadállatokkal és madarakkal. Hiányoznak az éjszakák, amikor a mesterséges világítás nem homályosítja el a csillagok fényét. A legjobban azonban az emberi melegséget hiányolom. A kormányunk nem éppen tökéletes, de a népjólelkű. Tisztelik a földet és egymást.

Néztem, hogyan igyekszik úrrá lenni feltörő érzelmein. Közel hajoltunk egymáshoz, hogy mások ne hallják meg, mit beszélünk.

Kopano lényében mindig volt valami parancsoló. Látszott rajta, hogy bármikor hajlandó harcba szállni az igazságért. Vállvetve küzdeni mindazokkal, akiknek a tulajdon apja okozta a vesztét. Rajongva néztem rá.

– Tényleg sok arra az AIDS-es? – kérdeztem a könyvére pillantva.

Tudatlannak tarthatott, de láthatóan nem vette rossznéven.

Kezét végighúzta a homlokán, amelyen most mély ránc képződött.

– Minden tizennegyedik ember az. A lelencházak tele vannak elárvult gyerekekkel. Lehetetlen egy helyzet!

Minden tizennegyedik ember! Az olyan, mintha az összes gimis osztályomban lenne egy vagy két AIDS-es. Nem csoda, hogy Kope-ot olyan szenvedélyesen érdekelte a probléma. Megfogtam a kezét. Idegesen fészkelődni kezdett az ülésen. Megvártam, amíg ellazul az érintésemtől. A barátja szerettem volna lenni, hogy megvigasztaljam. Reméltem, hogy beéri ennyivel.

Úgy fordította a csuklónkat, hogy az én kezem kerüljön felülre, és megszemlélhesse. A bőröm sokkal halványabb volt, mint az övé. Egyik szabadon maradt ujját végigjártatta ujjperceim hepehupáin, és úgy nézte a bőrömet, mintha valamiféle egyetemes igazságot foglalna magába. Baráti gesztusom hirtelen más értelmet nyert. Rám emelte világosbarna szemét. Egymásnak ellentmondó érzések kavarogtak bennem. Nem akartam áltatni, elhúztam hát a kezemet, és a karfába kapaszkodtam. Bőröm még mindig kellemesen bizsergett az érintése nyomán.

A légikisasszonyok körbejártak az italokkal. Az egyik, egy csini, sötétbőrű spiné, aki erősen rúzsozta magát, alaposan megnézte magának Kope-ot, miközben meghallgatta, mit kérek. Fura volt, hogy van nő, akinek ő is bejön. A nőci kitöltött nekem egy pohár jeges vizet, és Kope-on áthajolva nyújtotta oda. Ahogy csípője hozzáért Kope karjához, aurája vörösre váltott át. Kopano diszkréten félrenézett, mint aki nem meri kitenni magát a női idomok félelmetes látványának. Magamban kinevettem egy kicsit.

– Köszönöm – mondtam a nőnek.

A spiné még egy utolsó reménykedő pillantást vetett Kope irányában, aztán továbbtolta a kocsiját a következő sorhoz. Kope hátradőlt a székén, és hosszan felsóhajtott. Szegény! – futott át az agyamon. – Nehéz lehet a szerzetesi önmegtartóztatás, ha valaki ennyire sármos és jóképű.

 

London jobban hatott rám, mint hittem. Az angol kiejtéstől megfájdult a fejem, és elszorult a szívem. Nem akartam Kaidanra gondolni. Túlontúl is fájt. Pedig itt mindenben jelen volt. Odaképzeltem a zsúfolt járdákra, ahol csapatosan jár a bandatagokkal, hogy betérjen a sarki pubba egy pofa sörre.

Bejelentkeztünk a szállodánkba.

A szobánkban hagytuk a bőröndünket, és máris indultunk az ikrek lakására. Hallgatagon siklottunk a föld alá a metró mozgólépcsőjén.

– Nagyon elszótlanodtál – jegyezte meg Kope, amikor kiszálltunk.

– Csak szoktatom magam a városhoz – feleltem kényszeredett mosollyal.

A kégli közelében felhívtam a mobilomról Marnát.

– Halló? – szólt bele a szokott éneklő hangsúllyal a telefonba.

– Mit gondolsz, ki hív? – mondtam válaszul. – Meglepetést tartogatunk a számotokra. Itt vagyunk Kope-pal Londonban.

– Komolyan? Ez szuper! El sem hiszem! Akkor csipkedjétek magatokat! De ne a lifttel gyertek, mert csigalassú.

Még egyszer izgatottan felsikoltott, mielőtt letette a készüléket.

A házukba érve gyalog caplattunk fel a második emeletre, és megnyomtuk a csengőt. Marna betessékelt minket, és a karjába kapott, olyan hevesen, hogy mindketten a padlón végeztük.

– Á, szedjétek már össze magatokat, ti szerencsétlenek!

Ginger becsukta maga után az ajtót. Sietve megölelte Kope-ot, és megböködte Marnát a lábfejével.

– Megyek, csinálok teát – morogta.

Zordul nézett rám, mielőtt kivonult a konyhába. Vajon mindig ilyen undok lesz velem? – agyaltam.

Feltápászkodtunk a padlóról. Marna most Kope-ot kapta derékon. Ezúttal is üde és dögös volt óriási szürke szemével, rétegesre vágott barna tincseivel és divatos szerkójával. Ugyan ki hord buggyos nacit meg szandált otthona falai között? Kizárólag az ikrek.

Körbenézve a kérójukban meglepett a színek tökéletes hiánya. Nem mintha az elegancia nem illett volna hozzájuk, arra azonban végképp nem számítottam, hogy minden fehér náluk, vagy ha nem, hát elefántcsontszínű: a fotelek, székek és asztalok. Még a falakon függő képekre is a fekete-fehér kontrasztja volt jellemző. Muris volt ez, pont annál a két csajnál, akiknél színesebb egyéniséget keresve sem lehetett találni.

Ginger beállt az ajtóba, ami elválasztotta egymástól a konyhát és a nappalit.

– Beszéltél Kaidannal az utóbbi időben? – fordult felém. Most először vett tudomást a jelenlétemről.

– Egyszer igen – feleltem rosszat sejtve. – Miért?

– Mintha nem tudnád.

Ginger összeszűkült szemmel, bizalmatlanul méregetett. Gyomrom mostanra ideggubanccá állt össze.

– Mit akarsz ezzel mondani? – Segélykérőn Marnára néztem. – Bökjétek ki végre, történt valami?

– Semmi hézag, szivi – nyugtatott meg Marna, de nem sikerült meggyőznie. Valami volt a levegőben. Az elektromos teáskanna felcsipogott a konyhában. Ginger kénytelen volt kimenni és levenni a tűzhelyről. Hál’ istennek nem fixírozott tovább. Megragadtam Marna könyökét.

– Mi folyik itt? – sziszegtem.

Idegesen végignézett Kope-on és rajtam, aztán az ajtóra pillantott. Csakhogy most nem állt ott a nővére, hogy előírja, mit mondhat és mit nem. Elkaptam a csuklóját, és kétségbeesetten megszorongattam. De hamar elengedtem, el ne szorítsam a vérkeringését.

– Kaidan és Blake összehaverkodtak – suttogta Marna. – Ezt Blake-től tudjuk. Akkor szoktunk beszélni, amikor apáink távol vannak a várostól. – Biccentettem, hogy rendben, és folytassa. Újra a konyha felé kémlelt. – Nagyon úgy fest, hogy Kaidan újabban csak ímmel-ámmal melózik.

– Hé, süket duma! – Ginger jött be. Lecsapta az asztalra a kis teás tálcát, hogy beleremegtek a rajta lévő csészék. – Kaidan egyáltalán nem melózik. Csak megjátssza. Mint ő – nézett rám csípőre tett kézzel.

– Hogy érted ezt…? – dadogtam.

Azzal a démoni Marissával, akivel Atlantában láttam, csak együtt kellett melóznia. Kezdett felforrni az agyvizem.

Ginger gúnyos fintorra húzta a száját.

– Mégis, mit gondolsz, hogy értem, te kis…

– Oké, felfogtam! – kiabáltam az arcába. – Nem muszáj ilyen hangon beszélned velem!

Ginger szeme gyűlölettől izzott. Minimum százas volt a pulzusom. Lehetséges ez? Kaidan már Atlantában is kihúzta magát a meló alól? De hát ez rohadtul bátor dolog! És veszélyes! Ostoba és csodálatos egyszerre. Vagyok annyira önző, hogy örültem ennek, de aztán eszembe jutott, mit jelenthet ez a számára. Beijedtem. Nem rá vallott, hogy ekkora kockázatot vállaljon.

– Az egésznek semmi értelme – suttogtam. – Lehet, hogy csak akkor hanyagolja a melót, amikor együtt lóg Blake-kel.

– Süket vagy? Egyáltalán nem melózik, kizárólag akkor, ha suttogók vannak a közelben, de akkor sem egykönnyen veszi elő a farkát!

Felment bennem a pumpa erre a trágár beszédre.

– Hagyjátok abba! – szólt közbe Marna, de a nővére folytatta, mintha meg sem hallotta volna.

Halkan beszélt, de szadizva, és közben le nem vette volna rólam a tekintetét:

– Valld be, Anna, hogy örülsz ennek!

Ez már sok volt! Bőszen a képébe ráztam az öklömet. Meglódult a szívem, hogy össze kell balhéznom Gingerrel, de ennek rég itt volt az ideje.

– Tele van a tököm azzal, ahogyan velem és rólam beszélsz, de egy valamit jó, ha tisztázunk. Soha nem tenném ki veszélynek Kaidant! Nem nekem akar bizonyítani, hiszen szóba sem áll velem. Megértem, hogy utálsz, Ginger, mert engem nem szívat úgy az apám, mint titeket. De hidd el, az én életem sem tökéletes, ahogyan személy szerint sem vagyok az.

– Oké.

– Basszus, Ginger! Mit kellene tennem, hogy jó legyek nálad?

– Mondj egyetlen hibát a te tökéletes életedből! – támadt rám. Ha ezt akarja, megkaphatja.

– Jó, legyen. Hát, például, amikor beleestem Kaidanba, hagytam, hogy leolvassa az aurámról.

Fújtam egy nagyot a vallomás után.

Ginger győztesen mosolygott, Marnát meg majd szétvetette a visszafojtott nevethetnék. A szemem sarkából láttam, hogy Kope zsebre vágja a kezét, és meredten bámulja a fehér szőnyeget.

– Ez tényleg butaság volt, de ezzel semmi újat nem mondtál. Ha ez az egyedüli úgynevezett hibád…

– Jaj, Gin… – avatkozott közbe Marna, de leintettem, mert nem akartam, hogy félrevigye a vitát.

– Nem, nem ez – mondtam. – Bizonyára emlékeztek, hogy amikor tavaly együtt utazgattunk… – Valóban ki akartam ezt fecsegni? Ginger felvonta a szemöldökét, mint aki mohón várja a folytatást. Nagy levegőt vettem, és a képébe vágtam legnagyobb titkomat. Azt sem bántam, ha Kope is hallja. – Rá akartam venni… tudjátok mire. De ő elutasított.

Atyavilág! A legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna. Ginger szeme elkerekedett és felvihogott. Nem mertem Kope felé nézni, de sejtettem, hogy kővé meredve áll a helyén. Ginger hamar magához tért széles jókedvéből, és komolyan nézett rám. Kaidan mind a kettőnket dobott, ugyanabban a cipőben jártunk. De még ha ez nem is volt teljesen igaz, totál elegem volt abból, hogy Ginger egyfolytában cseszegessen.

– Ez nem Kaidanról szól, hanem rólunk – mondtam tovább. – Belefáradtam abba, ahogyan velem bánsz! És tudod, mi a legszomorúbb az egészben? Az, hogy amíg te a kezdet kezdetétől megfojtanál egy kanál vízben, én egyre a kedvedre szeretnék tenni, és veszettül irigyellek is.

– Ugyan mi irigyelnivaló van rajtam? – hördült fel. – A faszkalap apám, aki azért nem enged minket egyetemre, mert kurválkodásból sehol nem lehet ledoktorálni? Pedig tudok annyit, mint egy egyetemi tansegg. Vagy a szétdúlt házasságok száma, amivel rekordot döntöttem ebben az évben?

– Nem ezt irigylem, hanem azt, hogy mindennek ellenére is önmagad tudtál maradni – mondtam megenyhülve. – Bárcsak annyira fel lenne vágva a nyelvem, mint neked, akkor nem gázolna át rajtam, akinek úgy hozza az úri kedve. Te aztán nem veszel be semmiféle kamuzást… És… a cicidet is irigylem – pillantottam le mélyen kivágott V nyakú szvetterére.

Marna felrötyögött. Kope sietve elfordult, és a fejét csóválva távolabb húzódott tőlünk. Ginger továbbra is farkasszemet nézett velem. Karját keresztbe fonta a mellkasán, még feljebb tolva ezzel szuper cickóit.

– Nincs velük semmi baj – ismerte el.

Marna kétrét görnyedve kacagott. Gingerrel egyszerre mosolyodtunk el, és elhátráltunk egymás mellől, most, hogy kiengedett kissé a köztünk lévő feszültség.

– Kérlek, Kope, gyere te is ide! – hívta oda Kopanót Marna. Ő épp egy ablakon nézett kifelé a szoba túlsó végében. – Igyuk meg a teát, mielőtt kihűl.

Kopano merev léptekkel odajött a szögletes fehér asztalhoz, és letelepedett mellé.

– Jól van, jól, szivi – veregette meg megnyugtatón a vállát Marna, és egy csésze meleg teát tett eléje. – Te szegény! Hogy ilyen rosszfélékkel kell együtt lógjál! – mondta, és rám kacsintott.

Kope továbbra is lesütötte a szemét. Látszott rajta, hogy nem bízik meg bennünk. Bármely pillanatban sikamlós témákra fordíthattuk a társalgást. Felvettem egy könyvet, amit a tálca arrébb tolt az asztalon. A jelbeszéd volt a tárgya.

– Á, tudod, ezt tanuljuk – mondta Marna, és kecsesen belekortyolt a teába. – Ti is kitanulhatnátok. Blake és Kai állt elő az ötlettel. A jelbeszéd jó szolgálatot tehet, amikor apáink hallótávolságon belül tartózkodnak.

– Piszokul veszélyes, de azért okos ötlet – vélte Kope.

– Ugye? – kapott a szón Ginger. – El sem hiszem, hogy ennek a két buggyantnak pattant ki a fejéből. Gyerekkorunkban külön jelrendszert találtunk ki Marnával játékból. Ez azonban módszeresebb.

– És a suttogók? Ők nem neszelnek fel, ha ezt látják? – firtattam tovább.

– Nos, előttük nyilván nem fogjuk használni – felelte Ginger. – Csak a hercegektől véd meg, de senki nem láthat minket közben. Felvetődött, hogy saját jelnyelvet dolgozunk ki, csak az rohadtul sokáig tartana.

Elgondolkozva bólogattam.

– Kaidannak bizonyára nehézséget okoz, hogy nem használhat káromkodást kötőszók helyett – jegyezte meg Marna mosolyogva. – Mindenesetre dolgozik a kérdés megoldásán, külön jeleket talál ki errei s.

– Tényleg? – csodálkoztam. – De hát nem is káromkodik annyit.

Valójában én csupán pár enyhébb szitokszót hallottam tőle. Felnézve láttam, hogy az ikrek hitetlenkedve merednek rám.

– Mi a hézag? – kérdeztem.

A csajok előbb halkan kuncogtak. Marna még a kezét is a szája elé kapta. Mikor összenézett az ikertestvérével, átszakadt a gát, és a hasukat fogták viharos jókedvükben. A lábukat csapkodták, és toporzékoltak csinos lábfejükkel. Az, hogy ketten tombolnak, csak még jobban felspannolta őket. Kope-ra néztem, akit ez sem zökkentett ki szokásos közönyéből. Rám azonban semmi pénzért nem nézett volna. Marna a fejét rázva próbált magyarázkodni, miközben potyogtak a könnyei.

– Bocs, szivi, de Kaidannál mocskosabb szájú krapekot életemben nem láttam!

Újabb testvéri kacaj következett. Égni kezdett a képem.

– De hát ő soha… – Hagytam, hogy a hangom belefúljon a következő nevetés rohamba. Nekem azonban nem volt kedvem nevetni. Fura érzés kerülgetett, nem tetszettem magamnak közben. Irigység lett volna? Azt irigyeltem, hogy Kaidan velük szemben inkább mert önmaga lenni, mint az én társaságomban? Szánalmas vagyok, nyugtáztam végül.

Marna a kezemért nyúlt.

– Kérlek, ne haragudj! Csak már a gondolata is…

Láthatóan nehezére esett, hogy úrrá legyen széles jókedvén. Szívesen hittem volna, hogy Kaidan merő jó szándékból fogta vissza magát előttem, de az ikrek mostani viselkedése után kételkedni kezdtem ebben. Oly kevés időt töltöttünk kettesben, és ez olyan drága volt nekem; rossz volt elgondolni, hogy ez sem volt őszinte.

A teáskészletet bámultam. Tizenöt hónap telt el azóta, hogy Kaidan és én együtt végighajtottunk az országon. Miért hagytam, hogy még mindig felkavarjon ez a régi história? Az ikrek vidámsága is idegesített.

– Tudod, az ember kétszer is meggondolja, hogy káromkodjon előtted – magyarázta Marna. – Olyan, mintha egy aranyos nagyanyó előtt beszélnénk.

Mindezt minden él nélkül mondta, de én nagyot néztem.

– Nagyanyóhoz hasonlítottál?

Ginger meg sem próbálta visszafogni a jókedvét.

– Hagyd már abba! – szólt rá a testvére. – Hisz még te is vigyázol a szádra Anna jelenlétében.

Ginger a homlokát ráncolta, majd közönyösen vállat vont.

– Anna – nézett most rám Kope sokatmondón. – Mikor mondod el nekik végre?

Isten áldása ez a srác, gondoltam. Mindig tudja, mikor kell megszólalni és más vizekre terelni egy kellemetlenné váló beszélgetést. Nagy levegőt vettem, hogy erőt gyűjtsek. Odabiccentettem Kope felé. Reméltem, hogy meglátja a hálát a szememben. Újra felsóhajtottam, hogy Kai-t végleg kizárjam a gondolataim közül.

Az ikrek mostanra abbahagyták a nevetést, és várakozón néztek rám.

– Emlékeztek az apácára, aki meghalt, még mielőtt leértem Kaliforniába? Beszéltem nektek róla.

Egyszerre bólintottak.

– Nos, meglátogatott a nyáron szellemalakban…

Szemrebbenés nélkül hallgatták végig beszámolómat az óriásokat illető próféciáról. Miután befejeztem, percekig hallgattak. Végül Marna szólalt meg, olyan vékony gyerekhangon, hogy majd megszakadt a szívem a hallatán.

– Tényleg elmennek? Nem kell tovább güriznünk?

Elcsuklott a hangja. Ginger átölelte, miközben zokogás rázta.

Nekem is könnybe lábadt a szemem.

– Igen, elmennek – ígértem. – És ti mindketten szabadok lesztek.

– Mit kérsz tőlünk? – kérdezte Ginger.

Nagy pillanat volt, hogy őt is sikerült megnyernem az ügyünknek. Marna felvett az asztalról egy elefántcsontszínű asztalkendőt, azzal törölgette a szemét.

– Egyelőre nincs hosszú távú tervünk – magyaráztam. – Csak készen kell állnunk, hogy összefogva bármikor harcba induljunk. Gőzöm sincs, hogyan lesz ez egyáltalán. Mindenesetre egyelőre tartanotok kell a szátokat! Senkinek nem beszélhettek erről, a srácoknak sem! Apu közben különböző helyekre küldözget, olyanokra, amelyeket biztonságosnak vél.

Elmeséltem, milyen volt a szíriai út. Lelkes hallgatóságnak bizonyultak, egy csomó kérdést tettek fel. Nem akármibe kezdünk a hercegek orra előtt. Az óriások még soha sem fogtak össze ellenük. Végtelen lehetőségek sora nyílt meg előttünk, hogy egészen belekábultunk.

– További testvéreket keresünk szövetségesnek. Kai-jal és Blake- kel is beszélnem kell. Tudom, hogy benne lesznek a dologban, de nekik is meg kell hallgatniuk a jövendölést.

Az ikrek elgondolkozva hallgattak. A plafonon voltam a gondolatra, hogy újra látnom kell Kai-t.

Aztán Ginger keményen a szemembe nézett.

– Tudod, ugye, hogy soha nem enged közel magához? Nála jobban senki nem tudott lelki pofonokat osztogatni.

– Igen, tudom.

Karját keresztbe fonta a mellén, és olyan harciasan fújt rám, mintha én képtelen lennék úgy megérteni Kaidant, mint ő. Talán igaza is volt. Mert ugyan az eszemmel tudtam, hogy reménytelen érzés ez, a szívem nem volt hajlandó tudomásul venni.

Egy pillanatra összeakadt a tekintetem Kope-éval, aki szemben ült velem. Mindketten sietve félrenéztünk.

– Csináljunk valami izgiset együtt, amíg az a seggfej Astaroth nincs idehaza! – ragadta meg Marna a karomat, másfele terelve a figyelmemet. – Festessük ki például a körmünket!

Tudtam, hogy erről muszáj hallgatnom Veronica előtt. Kitérne a hitéből, ha rájönne, hogy megcsaltam Marnával.

– Ti csak élvezkedjetek együtt, csajok – mondta Kopano. – Én addig a hotelben pihenek.

– Ne haragudj, Kope! – nevette el magát Marna. – Különben, ha nem tudnád, a pasik is fényeztetik a körmeiket.

– Én inkább lefekszem, és alszom egy jót – állt fel Kope.

– Biztos vagy ebben? – kérdeztem. – Mást is kitalálhatnánk.

Tudtam, hogyan érezheti magát. Engem is kezdett kicsinálni az időeltolódás, de a magam részéről túlontúl felpörögtem ahhoz, hogy aludni tudjak.

– Biztos.

Az ajtó felé indult, de előtte még meghajolt felénk búcsúzóul.

– Reggel benézek hozzád, mielőtt elmentek – ígérte meg Marna. – Küldd el SMS-ben a szobaszámodat!

Kope tényleg fáradtnak látszott. Biccentett és lelépett.

Elszomorodtam valamiért, ahogy ránéztem.

Miután elment, Marna sokatmondóan nézett rám, és én bólintottam, hogy majd odakint beszélünk. Megragadtuk a retikülünket, hogy mi is lelépünk. Ginger azonban tovább ült a helyén, maga elé meredt, és mélyen gondolataiba merült.

– Jössz, Gin? – kérdezte Marna. Ginger azonban rám sandított.

– Azt mondod, biztonságban vagyunk ma este?

– Igen.

Sietve mindent elmondtam apu küldöncéről, aki értesít minket, ha gáz van.

– Akkor menjetek csak – nyugodott meg Ginger. – Én meg ejtőzöm itthon egy kicsit.

Az anyamedve elengedi a medvebocsot. Észvesztő, gondoltam.

Marna is meglepődött.

– Ha úgy gondolod…

Ginger szórakozottan bólintott, és intett, hogy ne zavarjuk tovább. Máris átment lazulás-üzemmódba: elmarta a távkapcsolót, és letelepedett a kanapéra a tévé elé. Marna vállat vont, és belém karolt. Ugrándozva, boldogan vezetett ki a kérójukból.

– Ne menj vissza éjszakára a hotelbe! – kérlelt. – Aludj itt nálunk!

– Oké – egyeztem bele.

A manikűrösig végigbeszéltük az utat.

 

Miután megvolt a manikűr és pedikűr, több zacskó rántott halfilével és hasábburgonyával felszerelkezve a hotelem felé vettük az irányt, hogy elhozzam onnan a cuccaimat. Szorosan összehúztam magamon a blézeremet a hűvös őszi szélben. Elmentünk egy pub mellett, ahol élő zenét játszottak.

– Szívesen élnék Londonban – mondtam.

Marna újra belém karolt.

– Tuti, hogy imádnád.

Egy percig szótlanul mentünk tovább.

– Mit gondolsz, mi van Kai-jal? – kérdeztem.

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét. – Mindannyian ki vagyunk akadva a csúcstalálkozó után, de ő a legjobban. Meglehet, lázadáson töri a fejét.

– Nem szeretném, ha bármi meggondolatlanságot művelne –suttogtam.

– Tudom. Szerintem nem megy el a végső határig. Ne aggódj miatta, rendben?

Megszorította a karomat, én pedig viszonoztam a szorítását. Elhoztuk az útitáskám a hotelből, és metróra szálltunk Marnáék kéglije felé.

– Milyen volt Kope-pal utazni? – kérdezte, ahogy felfele emelkedtünk a megállójuk mozgólépcsőjén.

– Szuper! Még társalogni is hajlandó volt velem. És fantasztikusan viselkedett Szíriában. Látnod kellett volna!

Kikerültünk a járdán egy utcai hegedűst, aki bánatos akkordokat csalt elő a hangszeréből. Pár aprópénzt hajítottam a nyitott hegedűtokba.

– Kedvel téged, tudod, ugye? – mondta Marna.

Egy pillanatig úgy hittem, a hegedűsről beszél. Mikor leesett a tantusz, hogy Kope-ról, megsajdult a szívem.

– Haverok vagyunk. Ennyit akarok tőle, többet nem.

– Jól van, jól – mondta Marna csöndesen. – Értelek.

Én azonban szükségét éreztem, hogy tovább magyarázkodjam.

– Néha elfeledkezem magamról, és megérintem, ahogyan Jay-t vagy Blake-et szoktam. Csak hát furán fogadja. Zavarba jön, engem pedig elfog a bűntudat. Veletek is történt hasonló?

– Nem – vigyorgott rám Marna. – És azért nem, mert nem rám van kattanva. Gondolom, épp elég szexuális frusztráció halmozódott fel benne, amit szívesen…

– Marna! – visítottam fel, és megtaszítottam a csípőmmel.

– Oké, nem szóltam semmit.

A kéglibe visszaérve láttuk, hogy Ginger visszavonult a szobája. Javában beszélt valakivel telefonon. Marna a „Blake” szót formálta ki némán a szájával. Ginger meghallhatta, hogy megjöttünk, mert süket csönd támadt a szobájában.

Marnával késő éjszakáig fennmaradtunk és társalogtunk.

Egyszer Jay-t is szóba hozta.

– Bocsánatot kell kérnem a szilveszteri viselkedésemért – mondta elkomolyodva. – A helyzet adta magát, valakit meg kellett dolgoznom a suttogókkal a nyakunkban. De tudnod kell, hogy a dolog több volt ennél. – A takarót kezdte babrálni. – Jay olyan kedves volt velem, olyan jóképű, olyan őszinte! Ezért is csókoltam meg. Ő az egyetlen srác, aki be is jött nekem. Ide a rozsdás bökőt!

– Oké – mondtam.

Rég nem haragudtam már rá, ugyanakkor mindig is fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mit érez Jay iránt.

Mindent elmondtam arról, hogyan békült végül ki Veronicával, és hogy most komolyan járnak. Kérdés persze, kiállja-e a kapcsolatuk az idő próbáját, például az egyetemi éveket. Veronica újabban nem tűnt túl boldognak. Mintha unta is volna magát.

Marna izgatottan fészkelődött az oldalamon, amíg ezt hallgatta, és a hajammal babrált. Miután elhallgattam, vállamra hajtotta a fejét, és felsóhajtott.

– Nem akarom bántani a barátnődet, Anna, de az embercsajok mindig készpénznek veszik a szerelmet. Azt képzelik, minden fenékig tejfel. És amikor némi erőfeszítésre lenne szükség, hogy tovább működjön a kapcsolatuk, egyszerűen továbbállnak. Én bizony mindent megadnék egy olyan srác szerelméért, mint Jay. De hát a szomszéd fűje mindig zöldebb, nem igaz?

Arcon csókolt, én pedig jó éjszakát kívántam neki. Miután leoltottuk a villanyt, és elfészkelődtünk Marna puha ágyikójában, hirtelen valami hűvöset éreztem a vállamon. Felnyúlva nedves foltot fedeztem fel a pólómon. Eszembe jutott, hogyan hajtotta az előbb oda Marna a fejét. A könnyei vizezték be!

Ő is csak szeretni akart, mint mi mindannyian. Hiszen a szerelem az élet sója. Nekünk azonban ez sem adatott meg. Nem találgathatjuk, viszonozzák-e az érzelmeinket vagy sem. Összekucorodtam az oldalamon, majd két kezemet imára kulcsolva és a homlokomhoz szorítva ezt mormoltam:

Kérlek, add, hogy megtörténjen! Mindent megteszek ezért! Kérve kérlek, hadd kezdődjön minél hamarabb! Adj esélyt nekünk is a boldogságra!