UTÓSZÓ

„Született optimista, vagyok – írja önmagáról Golding, majd hozzáfűzi –, de a fogyatékos logika… pesszimistát formál belőlem.” E paradox vallomás hitelét az író eddig megjelent művei biztosítják. Ember ábrázolásának mindenkori lényege a megértő Humanizmus, de világlátását már történelemszemléletének szkepticizmusa határozza meg. Ez érthető is, hiszen az 1911-ben született író életének alapélménye és művészi világának forrásvidéke a második világháború volt. Az irodalmi élet perifériáján élő vidéki tanár haditengerészként vett részt a franciaországi partraszállásban. „Krisztusi” korban volt már ekkor. De az első, robbanó sikerű bemutatkozás még majdnem tíz évet váratott magára.

1954-ben jelenik meg a sokáig érlelt Legyek ura, a Ripacs Martin mellett mindmáig legtökéletesebb remeke. Magával ragadó művészi erejének és világsikerének titka az írói ábrázolásmód többrétűségében rejlik. Az angol irodalom legmélyebb hagyományait újraélesztő s egyszersmind szkeptikus iróniával idéző szigettörténet csak persziflázs-keret a regénybeli modell-társadalomba sűrített írói világkép megformálására. A második világháború, gyermek-robinsonjai is az otthoni társadalom értékeit és normáit transzplantálják a szigetre. Ezek pedig önzőén kegyetlenek; farkastörvények. Az egyéni túlélés érdeke még a kannibalizmust is szentesíti. De Golding már itt sem azt akarja mondani, hogy az ember eredendően bűnös. Ellenkezőleg. Az ember bűnössé válik, mégpedig nem, keresztényi értelemben, miként azt Golding számos interpretátora állítja, hanem a körülmények, a társadalomban szocializált értékek elembertelenítő hatására. Az abszurd szituációba, a szigetre került ember sem tagadhatja meg az őt kibocsájtó társadalmat; gyermekként sem a miszticizáló polgára, ideológiák nietzschei vagy jungi értelemben vett „ártatlan vademberét” testesíti meg. Golding gyermektársadalma ad absurdum viszi a XX. századi imperializmus egymás mellett (illetve ellen), élési normáit, amelyek a primitív, de nem „ősembert” a vadság állapotába süllyesztik. A történelmi fejlődés e hatalmas arányú visszalépése Goldingnak világméretű kataklizmát feltételez a legfélelmetesebb társadalmi-emberi képletben; a fasizálódott gyermekben megfogalmazva, sőt ott sejtetve az atomháború után hordává visszazüllő emberi társadalom végletesen pesszimista látomását is, Golding pesszimizmusa ózonban nem rokon Swift cinikus kiábrándultságával, holott a Gulliver írójának könyörtelenül következetes történelemszemléleté és iróniája kétségtelenül példaértékű volt Golding számára. Golding – és itt vitába kell szállnunk magyar kritikusainak többségével – az emberiséget féltő humanista értelmiségi figyelmeztetőnek szánt vízióját vetíti olvasója elé – fáradhatatlanul elszánt Cassandraként. Aki pedig figyelmeztetni akar, az még hisz – nem adta föl. Bizonyíték érré nemcsak a Legyek ura, hanem az 1956-ban keletkezett Örökösök is, amelyben a vad emberi létet belülről, már a joyce-i tudatábrázolás technikájával érzékelteti, a képletet azonban megfordítja. Itt a civilizálatlan ember bizonyul ösztönös erkölcsiségében magasabbrendűnek. De az Örökösök inkább csak írói ujjgyakorlat, felkészülés az újabb remekműre, a Ripacs Martin-ra, az eddigi életmű légtalányosabb opuszára.

Az I956-ban megjelent regény mind formai, mind tartalmi szempontból nóvumot jelent az író eddigi pályáján, Golding itt egyetlen hős, a címszereplő hajótörött tudatállapotát rögzíti az élet utolsó, legkritikusabb pillanataiban. Az írói ábrázolás technikáját azonban nem a nála megszökött realizmus jellemzi, hanem a modern filmművészet megjelenítő módszereit idéző mikro-naturalizmus és a joyce-i tudatábrázolás keveréke. Az óceán magányos sziklaszirtjére vetődött hajótörött mindvégig az ájulás és az öntudat határán, az embert meghatározó legerősebb ösztön hajtó erejétől indíttatva küzd a reménytelennek tűnő túlélésért. Látszólag napokig, valójában percekig. E sajátos, tágító időkezelés a regény egyik legizgalmasabb írói leleménye. Golding abból a tudományosan ellenőrizhetetlen, de a köztudatban mélyen gyökerező tételből indulhatott ki, hogy a halál beállta előtt az emberben leperegnek életének eseményei. A vízbeesés pillanatától a tudat utolsó' felvillanásáig követi az író hősének kétségbeesett, erőfeszítéseit, csapongó, múltat idéző asszociációit. Lélektanilag is hitelesen, hiszen az életbenmaradásért küzdő ember számára minden fizikai, fiziológiai, tudati mozzanat döntő jelentőségűvé válik, tehát, felnagyítódik. Ez határozza meg az egyes szám harmadik személyben írott regény „vágási technikáját”, mely szinte a lassított felvételek módszerével bontja összetevőire a mozgást, de úgy, hogy a hős szemével láttatja: a kinti és benti történések bravúros összemosásával. Az óceán sziklaszigetének Robinsonja, Christopher Hadley Martin tartalékos tengerészhadnagy, civilben színész, a rendezői önkény örökös kiszolgáltatottja, alkoholmámorok hazug kiteljesedéseibe menekülő, két lábon járó középszer. Az önmegvalósítás kudarcának áldozata a regény tragikus iróniája folytán élete legnagyobb, emberformáló élményébe hal bele. A tengerbe pottyanás és a halál beállta közötti rövid pillanatokban revelációképpen éli át saját és az emberi civilizáció történetét. Megtörténik vele a létért való küzdelem hatalmas emberi eposza, mely őt is hősformátumú Emberré nagyítja. Martin a puszta létért folytatott sziszifuszi küzdelemben ébred rá egész eddigi élete értelmetlenségére, üres szerepjátszásainak öncsonkító voltára és első ízben arra, hogy „értelmes lény”, hiszen embernek született. De ezt a tudást már magával viszi a háláiba. Feltoluló emlékképeiben már csak a múlt kihagyott emberi lehetőségeivel szembesülését. De addig – és ez a regény legkülönösebb paradoxona – iszonyatos agóniája az első, emberhez méltó tette. Képzeletben humanizálja a szirtet, elnevezi részeit, hatalmas erőfeszítéssel rakja fel segítségkérő jeleit; a keresztet és a kőtörpét, melyek a goldingi többrétegű' jelentésrendszerben többek, mint puszta S. O. S.-jetek. Szimbolikus tartalmukhoz nem fér kétség. A sugárzó fejű törpe társ és bálvány egyszerre. A kétségbeesetten mellé térdepelő Ripacs Martin pedig sajátos profán liturgiát celebj-ál, melynek címzettje egy esetlegesen arra tévedő repülőgép vagy hajó, mely visszajuttathatja a civilizációba. De mint kiderül, mindez csak a fantázia játéka volt, a tudat utolsó önmentő kísérlete, nem valódi tett, csak a tett lehetősége. Ripacs Martin a második világháború névtelen katonájaként a hajó katasztrófáját csak néhány perccel élte túl. E néhány perc tudati történésének írói megjelenítése avatja Goldingot a XX. századi regény egyik legnagyobb mesterévé. Magyarázói – mint a remekművek esetében annyiszor – a legkülönfélébb címkékkel akarják ellátni. Leggyakrabban a Camus nevével fémjelzett egzisztencialista regényirodalom egyik legmarkánsabb darabjának tartják; a Pestis mottójának morál-filozófiai imperatívuszát („Sziszifuszi boldognak kell elképzelni!”) vélve kiolvasni a regényből. Sokan viszont valamiféle XX. századi Bűn és bűnhődés-ként értelmezik a művet, de akadnak szép számmal, akik az istentől és embertől magára hagyott hajótörött utolsó perceinek történetében az eredendően bűnös emberre mért isteni igazságszolgáltatás írói megjelenítéseként interpretálják. A többirányú megközelíthetőség persze a mű többrétűségenek egyik bizonyítéka. Egy azonban bizonyos: Golding a Ripacs Martin-bán beszédes, márványnál időtállóbb emlékművet állít a második világháború „ismeretlen katonájának” sírja fölé, holott műve nem a hagyományos műfaji értelemben tekinthető háborús regénynek.

A Ripacs Martin után mintha megtorpant volna az író. A publikációk számát tekintve ugyan termékenyek ezek az évek, de sem az 1959-ben megjelent Szabad, esés, sem a hatvanas években közreadott Torony vagy Piramis nem éri el a Legyeik ura vagy a Ripacs Martin színvonalát. Izgalmas gondolatiságú, de formailag kevéssé sikerült művek ezek, amelyekben Golding továbbra is a lényeget, az emberi tudatállapot, a személyiség és a társadalom viszonyának új vetületeit faggatja – a nagy formai kísérletek kalandját vállaló merész lendülettel.

Szilárd Gabriella