7

A bámuló szem előtt változott a fény, de olyan lassan, hogy semmi különbséget nem észlelt. Inkább az össze-vissza, rendezetlen képeket nézte, amelyek találomra kerültek elébe. Ott volt még az a hallgatag, vitathatatlanul létező valami is, amely csak ült a dolgok közepén, de láthatólag elfelejtette már, hogyan lehet különbséget tenni kép és valóság között. Néha-néha a puha mentőövön megnyílt a glóbusz alsó felének kapuja, és kibukkant rajta egy-egy szó, de e szavaknak annyira nem volt közük a csillogó és fényben úszó jelenetekhez, amelyekben az a valami is szerepet játszott, hogy még csak azt se tudta, melyik szó mire vonatkozik.

– Hisz mondtam, alighanem megbetegszem.

– Étel. Ital. Egészség. Szabadulás.

– Ügy fogom hívni, hogy…

De a csillogó képek makacsul megmaradtak, változtak, de nem úgy, ahogy egyik felhő olvad a másikba, hanem az időpont is, a hely is hirtelen és gyökeresen megváltozott.

– Foglaljon helyet, Martin.

– Parancsára.

– Azon gondolkozunk, hogy javasoljuk-e magát előléptetésre. Rágyújt?

– Köszönöm.

Gyors mosoly a csettenő öngyújtó fölött.

– Kapott már csúfnevet az alsó fedélzeten? Kedves, félénk mosoly válaszként.

– Sajnos, igen. Ez, gondolom, elkerülhetetlen.

– Mint a Poros Miller vagy a Nyalka Clark.

– Igen, uram.

– És milyen az élet ott fent, elöl?

– Hát… elviselhető, uram.

– Nekünk műveit és értelmes emberek kellenek, de mindenekelőtt jellemes emberek. Maga miért jelentkezett a tengerészeihez?

– Hát, az ember úgy érzi, hogy… illik segítenie, gondolom, érti, uram, mire gondolok.

Csönd.

– Ha jól tudom, maga civilben színész. Óvatosan.

– Az, uram. Sajnos, nem valami szörnyű nagy színész.

– Írt is?

– Nem sokat. Eddig még nem.

– Akkor hát mégis, minek készült?

– Az ember úgy érezte, hogy az… nem igazi. Nem úgy, mint itt. Érti, uram. Itt a hajón. Itt valahogy a lét alapjáig hatolunk le… ezt érdemes csinálni. Bár mentem volna mindjárt tengerésznek.

Csönd.

– És miért szeretne tiszt lenni, Martin?

– Mint matróz, uram, az ember a legkisebb csavar a gépezetben. De ha tiszt, több esélye van rá, hogy úgy istenigazából odasózzon a fritzeknek, uram.

Csönd.

– Maga önként jelentkezett, Martin?

Ha éppenséggel utána akar nézni, megtalál mindent az iratokban. Őszintén.

– Tulajdonképpen nem, uram.

Elpirult szabványos dartmouthi álarca alatt.

– Köszönöm, végeztem, Martin.

– Igenis, uram. Köszönöm, uram. Elpirult, mint egy tizenhat éves szűzlány.

– A rendező feleségéhez készül, öregem?

Szokatlanul kicsi francia szótár, akkora, mint egy szokatlanul nagy, piros radír.

Fekete lakk pénzesládikó, amin megkopott az aranyozás.

Csalóka az ilyen kínai ládikó. Néha áttört elefántcsontmunka, egyik a másikban, néha egészen közönséges, mint egy pénzesládikó. De akármilyen csalóka, fontos és tolakodó.

A rendező feleségéhez, öregem. Kövér. Fehér. Mint egy kukac a két pici, fekete szemével. Meg tudnálak zabálni. Imádnék Dannyt játszani. Boldogan meg tudnálak zabálni. „Boldogan betennélek egy színdarabba. Hát hogy tudnálak betenni, ha egyszer nem zabáltalak meg. Az uram homokos. Boldogan megzabálna téged. És én is boldogan megzabálnálak. Te nem ember vagy, drágáin, te a gyönyörűség eszköze vagy.

Kínai ládikó.

A kard phalíosz. Micsoda hegyeket rengető, óriási tréfa! A phalíosz kard. Le, kutya, le, négykézlábra, az illik hozzád.

Aztán egy profilt látott, és fölkiáltott. Az egyik tollas hüllő arcéle volt. Az állat a kőlapon gubbasztott, és őt nézte oldalvást. Mikor fölkiáltott, a széles szárny megrebbent, csapkodva távolodott, s egy csillogó kép nyomban elsodorta szeme elől a kék eget és a követ. Fényes folt volt, néha olyan, mint egy fekvő nyolcas, néha meg kör alakú. A kör kék tengerrel volt teli, benne sirályok köröztek, ültek, meg imádtak enni meg verekedni. Erezte a hajó ringását maga alatt, érezte azt a zord hallgatást és csöndet, ami a hidat megülte, mikor a romboló elsiklott a vízben lebegő valami mellett – a valami alázatos volt, meggyalázott és mozdulatlan a verekedő csőrök közt, a gyönyör eszköze volt.

Kiküszködött a napra, fölállt, s nyersen fölkiáltott a nagy égre.

– Ébren vagyok!

Sűrű, kék és fehér foltok, gyémántvillanások. Tajték, buján virágzik a három szikla körül.

Elfordult az éjszakától.

– A mai nap a gondolkodás napja.

Sietve levetkőzött nadrágra-szvetterre, ruháit kiteregette a napra, és lement a Vörös Oroszlánhoz. Az ár olyan mélyen járt, hogy egy hajórakományra való étikagyló volt a szeme előtt.

Az étikagyló étel, de az ember hamar ráun. Egy pillanatig töprengett, ne szedjen-e cukorkát, de gyomrának nem tetszett az ötlet. Inkább csokoládéra gondolt, s erről eszébe jutott az ezüstpapír. Ült, gépiesen rágott, s közben lelki szemével ezüstöt, csillogó ezüstöt látott.

– Végül is lehet, hogy még ma megmentenek. Megvizsgálta a gondolatot, s úgy találta, hogy az egész ötlet közömbös, mint amilyenné az étikagyló vált, nyers és ízetlen, mint az édesvíz. Fölkapaszkodott a vizesüreghez, és bekúszott. A vörös üledékszalag már majdnem kéthüvelyknyi széles volt az innenső szélén.

A visszhangos üregben fölkiáltott.

– Majdcsak esik még! Az ép ész bizonyítéka.

– Föl kell mérnem a tócsát. A vizet be kell osztanom. Ha szükséges, kényszerítenem kell a vizet, hogy hozzám jöjjön. Kell hogy vizem legyen.

Kút. Átfúrni a sziklát. Harmatgyűjtő. Kibélelni szalmával, agyaggal. Csapadék. Műveltség. Értelem.

Kinyújtotta a kezét, és lefelé bökött az ujjával. Mikor a víz a csuklójáig ért, ujja hegye találkozott a sikamlós iszappal. Alatta a szikla. Mély lélegzetet vett. Távolabb, az ablak alatt, sötétebb volt a víz.

– Csak a bolond pazarolná a vizet azzal, hogy mászkál benne, csak az gázolna bele itt, hogy tudja, ott mennyi marad. Én nem. Várok, s majd úgy kúszom előre, ahogy a víz fogy. És különben is, addig még lesz eső.

Sietve odament a ruháihoz, elővette az ezüstpapírt és a zsineget, és visszamászott a Törpéhez.

Összevont szemöldökkel nézett a Törpére, és beszélni kezdett az itatóspapírba.

– Se keleten, se nyugaton nincs értelme. Ha ott bukkan fel hajókaraván, az úgyis mindenképpen a szikla felé közelít. De az is lehet, hogy délen tűnik fel vagy – bár ez kevésbé valószínű – északon. Északról viszont nem süt a nap. Akkor hát a legjobb tét a dél.

Levette a Törpe fejét, és a követ óvatosan lerakta az Őrhelyre. Letérdelt, és kisimította az ezüstpapírt, hogy csillogjon a keze alatt. Majd rásimította a fejre, és a madzaggal szorosan átkötötte. Az ezüstfejet visszatette a Törpére, elment az Őrhely déli szélére, és rámeredt az üres arcra. A nap visszaverődött rá az ezüstpapírról. Leguggolt, olyan mélyen, hogy az ezüstpapír egy magasságba kerüljön a szemével, s még mindig látta az eltorzult napot. Körbecsoszogott akkora ívben, amekkorát az Őrhely déli széle megengedett, s mindvégig látta a napot. Az ezüstfejet újra levette, ezüstjét gyapjúzoknijával kifényesítette, majd ismét helyére rakta. Hunyorogva nézett rá a nap. Valóságos ember állt az Őrhelyen, méghozzá olyan, aki villanólámpát viselt a vállán.

– Még ma meg kell hogy mentsenek.

Ezt az értelmetlen kijelentést megerősítette és elmélyítette három tánclépéssel, de egy fintorral az arcán megállt.

– A lábam!

Leült, és nekitámaszkodott a Törpe déli oldalának.

A mai nap a gondolkozás napja.

– Nem is csináltam olyan rosszul. Szemöldökét összevonta, megváltoztatta az ablak fölső ívét.

– Persze az volna az igazi, ha a kő gömbölyű volna. Akkor nem számítana, hogy száznyolcvan fokos íven belül hol tűnik fel a hajó, a Törpéről a nap mindenképpen visszaverődne rá. Ha a hajó alatta van a látóhatárnak, a csillogás eléri az árbockosarat, makacsul követi, mint egy megálljt parancsoló kéz a vállon, még a legostobább tengerész is fölfigyel rá, és szöget üt fejébe a gondolat.

A látóhatár továbbra is üres maradt.

– Muszáj egy gömbre szert tennem. Talán sikerül egy majdnem gömbölyűt találnom, s egy másik kővel gömbölyűre pattintgatnom. Legyünk hát kőfaragók is. Ki is volt az, aki kőből faragott ágyúgolyót? Michelangelo? De nekem nagyon kerek követ kell kerítenem. Soha egy unalmas pillanat. Csak úgy, mint Itma.

Fölállt, és lement a tengerhez. Lenézett az étikagylók mellett a kis szirt pereméről, de nem látott semmit, aminek hasznát vehette volna. Zöld moszat és rengeteg kő volt közte meg a három szikla közt. Elfordult, s elment inkább a Kilátószirtre, s lemászott a kőpadokon a sekély vízhez. De ott se volt más, csak nagy tömeg bűzlő alga. A mászás elfárasztotta, egy percig megtapadt a szirtfalon a víz fölött, szeme a szikla felszínén keresett valamit, amit használhat. Az arcához közel volt ott valami korallszerű anyag, vékony és rózsaszínű, mint a cukormáz, aztán már .nem is volt rózsaszín, mintha egyszer s mindenkorra elhatározta volna, hogy ezentúl már bíborvörös lesz. Ujjával megsimogatta a sima anyagot. Ezt a festéket hívták „matrózfröccs”-nek, és fröcskölték gallonszám a vízbe az ügyetlen és gondatlan haditengerészkezek. E színtől állítólag egybeolvadt a hajó, a tenger és a levegő színe a hajnal veszedelmes órájában. Számtalan acre sötétrózsaszín volt a fedélzeti lejárók és lövegpajzsok, a hajóoldalak egész mezői és a felépítmények, az éles szögletek és hasznos görbületek, az Északi-őrjárat hajóinak kelletlenül elfogadott legénységi körletei körül, mint a rózsaszínű eukormáz vagy a vízmosta sziklák korallképződményei. Elfordította az arcát az álcázástól, és megfordult, hogy fölmásszon a létrán a hídra. Bizonyára acre-szám borítja a festék Tresellyn gyermekkori szirtjeit is. Ott vette el a lányt Nat – vette el két értelemben, is, hálásan az ötletért.

A hajó erősen hánykolódott, és ott volt az égimeszelő Nat, amint éppen a felső létrán ereszkedett le, távoli lába fejét a biztonság kedvéért óvatosan rakosgatta, majd a sapka és az arc láttán egyszerre válságba jutott. Itt van Nat, egyensúlyát vesztve tiszteleg, mint mindig, de most fél keze s két lába segítségével helyben marad.

– Nézd csak, Nat. Tetszik a dolog? Kötelességtudó, bár egy kissé tengeribeteg Nat-mosoly. Nézzük mindennek a derűs oldalát.

– Igenis, uram.

Ballagj csak hátra, te nyakigláb csibész. Mászni, föl, föl. Híd, könnyű szél, délután.

– Halló. Főirány zéró-kilenc-zéró. Cakk egy-egy-zérón. S ha szabad kérnem, holtpontosan, ne engedje a hajót szabadjára, hogy becsavarogja az óceánt. Magáé a hajó, és az öreg ma harapós, számíthat az égzengésre.

– Cikk tízmásodpercenként? Átvettem.

– Hát akkor viszlát a boszorkányok órájában.

– Balra tizenöt. Kormány, középállás.

Egy futó pillantás a hajókaravánra, majd a tatra. Nat ott volt, az unalomig megszokott helyén, szélesen szétvetett lábbal, arca a tenyerében. A páncélozott fedélzet hánykolódott. Nat változtatgatta testtartását, lengett a korlátnak dőlve. A fényes ablak, mely lenézett rá, kétoldalt begörbült, vigyornak álcázta a vicsort.

Krisztusom, mennyire gyűlöllek! Elemésztenélek. Mert te karjaidba zártad, mert jogod van lehántani róla olcsó, átalakított tvídruháját ; mert ti ketten megtaláltátok a helyeteket, nekem, meg nem sikerült; mert te a te ostoba ártatlanságodban megszerezted azt, ami nekem járt volna, hogy meg ne bolonduljak.

Aztán rádöbbent, hogy még másért is dühös Nathanielre, nemcsak Mary miatt, nemcsak azért, mert véletlenül belebotlott a lányba, mint ahogy belebotolhatott volna egy kötélhurokba is, hanem mert van bátorsága így, a tengerrel együtt ringva ülni, hogy csak egy hajszál tartja, közel a véghez, mely egyszerre lenne fájdalmas és enyhet adó, mint mikor a kelés fölfakad.

– Uramisten!

A Wildebeeste már másodpercekkel ezelőtt megkezdte a fordulatot!

– Kormány, középállás. Főgépek, előre.

A rombolólánc végéről már villogott is szeszélyesen egy jelzőlámpa.

– Kormány, középállás. Félerő, előre. Dobogás a létráról. A kapitány rárontott.

– Mi a kurva szentségit játszik itt?! Sietve és simán.

– Mintha roncsot láttam volna jobbra elöl, uram, de nem voltam benne biztos, s ezért megtartottam az irányt és a sebességet, míg szabad utunk nem volt, uram.

A kapitány megállt, fél keze a híd mellvédjén, leereszkedett melléje.

– Miféle roncsot?

– Gerendákat, uram, közvetlenül a felszín alatt.

– Jobb figyelő!

– Parancs.

– Látott roncsot?

– Nem, uram.

– … lehet, hogy tévedtem, uram, de jobbnak véltem, ha megbizonyosodom róla.

A kapitány a veséjébe nézett, szemtől szembe; még most is szorosabban markolta a sziklát, hogy eszébe jutott. A kapitány arca nagy volt, sápadt és barázdált, szeme vörös, karikás az álmatlanságtól és a gintől. Egy pillanatig azt vizsgálta, amit az ablak akarva-akaratlanul elárult. A két homályos orr az ablak két oldalán halvány, csípős szagot észlelt. Aztán az arc megváltozott, nem rohamosan, nem is észrevehetően vagy szembetűnőén; belülről Nat-arccá alakult át. A sápadtság és a nyirkos ráncok alatt, a száj és a szemek sarkában épp hogy átalakult az izmok bonyolult játéka, s ettől az arc átrendeződött, s nyílt sértésként felöltötte a megvetés és hitetlenség rajzát. A száj kinyílt.

– Tovább!

Zavarában, mely akkora volt; hogy se válaszolni, se tisztelegni nem tudott, figyelte, hogy az arc elfordul, s magával viszi, le a létrán, megértését és megvetését.

Verejték és vérbe borult arc.

– Jelzés D. kapitánytól, uram: „Hova, hova, széplány?”

Fapofájú jelzőtisztes. Verejték és vérbe borult arc.

– Továbbítsa a kapitánynak.

– Igenis, uram. Visszafordult a tájolóhoz.

– Bal tizenöt. Kormány, középállás. Elnézett a karja alatt, s látta, hogy Nathaniel a középfedélzeten elmegy a küldönc mellett. Ebből a szemszögből barlang tetejéről fejjel lefelé csüngő denevérnek látszott. Nat továbbment, imbolyogva, míg az előfedélzet kiugrója el nem takarta.

Rajtakapta magát, hogy a láthatatlan Natet átkozza, átkozza Mary miatt, az öreg Szeszkazán megvető arca miatt. Ebből a tájoló fölötti, tótágast álló világból kitekintve, a központ egyszerre észrevette, hogy maró, fekete, kegyetlen indulatok vihara ostromolja. A keserű bámulat, hogy egy jó embert, mint Nat, akit muszáj szeretni belülről újra meg újra átrendeződő arcáért, komoly figyelméért, szándéktalan szeretetéért, ilyen didergősen lehet gyűlölni is, mintha ő volna az ősellenség. A keserű bámulat, hogy a szeretet és a gyűlölet eggyé vált, s a kettő most egyazon indulat. De az is lehet, hogy szét lehet a kettőt választani. A gyűlölet az, ami a gyűlölet mindig is, maró sav, pusztító méreg. S ezt akkor lehet csak elviselni, ha az, aki gyűlöl, erős.

– Én tudok gyűlölni.

Gyors pillantást vetett a fedélzeti órára, majd a Wildebeeste-re, és kiadta az útvonalparancsot.

És a szeretet? A Nat iránti szeretet? Ez az: a szomorúság beleolvadt a gyűlöletbe, annyira, hogy az új oldat gyilkps méreg mellében és zsigereiben.

Dünnyögött a tájoló fölött.

– Ha üveg játékszer volnék, mint amilyennel annak idején játszottam, egy üveg savban is elúszkálnék. Nem kezdhetne ki semmi.

Cakk.

– Ez az. Mióta Maryvel megismerkedtem, és ő elrontotta a dolgok rendjét, mert véletlenül jött, nem engedelmeskedett az élet törvényének, s szembeállított léte megoldhatatlan és elviselhetetlen titkával, szakadatlanul rágja zsigereimet a sav. És még csak meg sem ölhetem, mert azzal aratna fölöttem végleges győzelmet. Márpedig amíg ő él, a sav marni fog. Ö ott van. A testben. A még csak nem is gyönyörű testben. Az alacsony gondolkodásban. Megszállottság. Nem szerelem. Vagy ha szerelem, bolondul vegyül ezzel a puszta léte miatt érzett féltékenységgel. Odi ét amo. Mint az, amit megpróbáltam megírni.

Az ünnepi tölgyfa asztalon körös-körül méltóságteljes redőket vetett a csipketerítő, rajta poros páfrány. A kerek asztal a szinte sose használt szalon közepén fényezőpasztától bűzlött – meglehet, egy nap majd pompás koporsót tesznek rá, de addig semmit. Körülnézett a dísztárgyakon és plüssön, és beszívta az ablak innenső oldalán megrekedt levegőt, amelynek tavalyi év- és lakkszaga van, mint a legócskább főző-sherrynek. Ez a szoba illik hozzá. Ö is beleillik, pontról pontra olyan, mint ez a szoba, csak éppen megszállott is.

Lenézett a mappára a térdén.

Cik.

– És ez még a fele sincs. És a sav még mindig mar. Ki álmodta volna, hogy Nat egy két lábon járó szalonba szeret bele, vagy inkább, hogy annak a csapdájába esik?

Föl-alá járkált a hídon.

– Amíg ez a nő él, a sav marni fog. Nincs, ami ellenállna neki. És ha megölném, az még rosszabb volna.

Megállt. Végignézett a fedélzeten, a tatfedélzet és jobb oldali, megürült korlátja felé.

– Uramisten! Jobb húsz…

Volt némi elképzelése arról, hogy a nőt, vagy mondjuk inkább, a maró áradatot, hogyan lehetne megfékezni. Az egyik, hogy nem továbbítja Roberts tiszthelyettes üzenetét. Ez nem több mint, a helyzet puszta tudomásul vétele. De tegyük fel, hogy az ember taszít is egyet a körülményeken – ha nem is abban az értelemben, hogy fojtogat, vagy pisztolyt süt el, csak szelíden noszogatja őket arra, amerre amúgy is haladnának. Minthogy ez a körülmények szelíd noszogatása volna csak, nem tekinthető annak, amit a szigorú moralista úgy hívna, hogy…

– És különben is, ki bánja?

Ez nem több mint, vívótőrrel a függönynek rontani, legfeljebb, ha remélve a sikert.

– Az is lehet, hogy sose ül oda többé.

És akkor a szolgálatos tiszt kötelessége teljesítése közben kiad egy irányváltoztatási parancsot, hogy valami úszó roncsot vagy sodródó aknát elkerüljön, és akkor senki se tehet róla.

– De ha megint odaül…

Ellepte a maró folyadék. Egy hang kiáltott ki a gyomrából – nem kívánom a halálát! A szomorúság és a gyűlölet mélyen belemart, s mind beljebb ette magát. Most a saját hangján kiáltott fel

– Hát senki se érti, mit érzek?!

Az őrök megfordultak kakasülőikön. Mogorván rájuk nézett, s megint meleget érzett az arcán. Vadul tört ki belőle a hang.

– Vissza mindenki az őrsávjához.

Ráhajolt a tájolóra, és érezte, hogy teste reszket.

– Valami békefélét hajszolok. Matrózfröccs hajjal, mely még egy pincérnőnek is durva szálú. Ránézett a sziklapadokra.

– Valami békefélét. Korallképződmény.

Megrázta a fejét, mintha vizet rázna ki a hajából.

– Valami oka volt, hogy ide lejöttem.

De nem volt ott semmi, csak alga, szikla és víz.

Visszamászott a Vörös Oroszlánhoz, összeszedte azt a néhány étikagylót, amit reggel nem evett meg, hanem otthagyott, s a Fő utcán fölment az őrhelyre. Leült a csillogó Törpe déli oldalához, s a kagylókat sorra nyitogatta a késével. Evett, s egy-egy falas közt hosszú szüneteket tartott. Mikor az utolsóval is végzett, lefeküdt.

– Uramisten.

Semmit sem különböztek a tegnapi kagylóktól, de romlott ízük volt.

– Talán soká hagytam őket a napon.

Hisz amúgy is órák hosszat hevernek a napon két dagály közt!

– Hány napja már, hogy itt vagyok?

Erősen törte a fejét, majd három karcolást ejtett késével a sziklán.

– Nem szabad semmit elmulasztanom, ami az énemet megszilárdítja. Határoznom kell, és amit határoztam, azt végre is kell hajtanom. Ezüstfejet tettem a Törpére. Elhatároztam, hogy csak azért se tocsogok a vizesüregben. Milyen messze van innét a látóhatár? öt mérföldre? Akkor egy árbockosarat tíz mérföldről észrevesznek. Húsz mérföld átmérőjű körben adhatok hírt az ittlétemről. Ez nem is olyan rossz. Az Atlanti-óceán itt kétezer mérföld széles. A húsz a kétezerben százszor van meg.

Letérdelt, és tőle telhető pontossággal lemért egy tíz hüvelyk hosszú vonalat.

– Egy tizedhüvelyk ennyi.

Kése pengéjét ráillesztette a vonalra, a végétől mintegy két hüvelyknyire, és lassan,, forgatta a nyelét, míg a kés hegye ott nem hagyta fehér nyomát a szürke sziklán. Sarkára kuporodott, és nézte a rajzot.

– Egy igazán nagy hajóról már tizenöt mérföldnyire észrevesznek.

Kése hegyét visszahelyezte a jelre, és megnagyobbította. Abbahagyta, majd tovább kaparászott, míg a jel akkora nem lett, mint egy ezüst hárompennys. Rátette harisnyás lábát, és addig dörgölte a jelet, míg szürke nem lett, mintha időtlen idők óta ott lett volna a sziklán,

– Ma megmentenek.

Fölállt, és belenézett az ezüstarcba. A nap még mindig a háta mögött sütött. Gondolatban nyomon követte a sugarakat a nap és a kő közt s tovább, amerre visszaveri a láthatárnak egyik vagy másik pontja felé. Közelebb lépett a Törpéhez, és közelről lenézett a fejére, hogy lássa, visszatükröződik-e benne az arca? A nap fénye a szemébe tűzött. Egy rándulással fölegyenesedett.

– A levegő! Te hülye! Te agyalágyult! Az átkelő gépek, azok biztos a szikla alapján tájékozódnak, és a partvédelmi parancsnokság gépei is, mikor tengeralattjárók után kutatnak…

Szeme fölé ernyőzte a kezét, és lassan körültekintett az égen. Az égbolt sötétkék volt, és nem törte meg más, csak a nap a tenger fölött, dél felől. Lekapta a kezét, és nyugtalan léptekkel járkált föl-alá az Őrhelyen.

– A gondolkozás napja.

A Törpe nagyon hasznos hajók esetében – azok látják a körvonalát. Vagy a Törpét veszik észre, vagy a feje villanását. De repülőgépről a Törpe láthatatlan, beleolvad a szikla színébe, az ezüst csillanása, pedig elszórt kvarckristály. A sziklán semmi sincs, ami a szemet megragadná. Lehet, hogy pár ezer lábnyi – egy mérföld, két mérföld – magasan köröznek, és nem látnak semmi elütőt. Föntről a szikla csöpp, szürke pötty, nem is lehet észrevenni másról, csak a körülötte gyűrűző hullámverésről.

Hirtelen kétségbeesetten föltekintett, aztán ki a vízre.

Valami geometrikus minta kéne.

Az emberek geometrikus mintákat készítenek, és ráhelyezik a természetet. Tízezer lábnyi magasból a szikla nyilván csak apró kavics; de tegyük fel, hogy ez a kavics csíkos? Az árkokra esett a tekintete. A kavics már amúgy is csíkos. A függőleges rétegek valószínűleg szürkének látszanak, közbül az árkok sötétebb vonalaival.

Keze közé fogta a fejét.

Sakktábla. Csíkok. Szavak. S. O. S.

– A ruháimról nem mondhatok le. Nélkülük megfagynék. És még ha mindet kiteregetném is, annyira se látszanának, mint ez a guanó.

Két keze közt végignézett a Fő utcán.

– Faragd le itt, ott meg amott. Faragd simára. Véss bele egy hatalmas, árnyékolt S. O. S.-t.

Leejtette a kezét, és elvigyorodott.

– Ne légy gyerek.

Újra leguggolt, és sorra végiggondolta, mije van. Ruha. Papírlapok. Egy gumi mentőöv.

Alga.

Abbahagyta, fölemelte a kezét, és diadalmasan fölkiáltott.

– Alga!