5

De nem zuhanhatott bele a verembe, mert teste minden ízében kiterjedt. Homályosan tudatában volt, hogy testi ereje visszatér; s ettől nemcsak megérezte a hideg és a testi nyomorúság ízét, de még bosszantotta is, hogy érzi. Az elmúlt éjszaka apokaliptikus látomásai és hangjai helyett most nem volt egyebe, csak elkínzott és siránkozó teste. A tű hegye a szemében eltompult, s bár szívesebben elviselt bármit, mint azt a szúrást, kénytelen volt szakadatlanul dörzsölgetni egyik lábával a másikat, vagy egész testével a kőlaphoz tapadni, hogy legalább féloldalt kizárja a hideget, majd rádöbbenjen, hogy a másik oldal is egyre makacsabbul követel törődést. Föl-fölemelte a sötét glóbuszt, melyben élete java részét töltötte, fölemelte kemény, elfásult felületét, s a másik félgömböt fektette alulra. Volt még egy különbség a tegnapi és a mai éjszaka között. A tüzek kialudtak, de ott lettek volna most is, ha lett volna ideje s ereje, hogy ügyeljen rájuk. A merevség állandó feszültséggé vált, mintha csak testét kinyújtóztatták volna, könyörtelenül. Most, hogy volt egy kis fölös ereje, még a kő is újabb kényelmetlenséget kényszerített rá. Amit a glóbusz végső kimerültségében sima felületnek vélt, valójában hullámos volt, itt-ott sejtelmes dudorokkal. E dudorok helyhez kötött kényelmetlenséggé váltak, a kényelmetlenség meg tompa fájdalommá. Ha ez így megy tovább, a fájdalom kínná lesz, majd tűzze, azt pedig el kell kerülni. Föl kell tehát emelnie a combját, vagy fészkelődni kell, hogy érezze, nincs ott a dudor, csupán egy mélyedés maradt a helyén. Aztán a combot* megint leereszteni, és várni a sötétben” a kényelmetlenségre, fájdalomra, kínra, tűzre.

Most, hogy az ablak fent, a felső végén sötét volt, az ember úgy találta, a kényelmetlenség intervallumai megint hangokkal és csupán a szemnek létező tárgyakkal vannak teli. Zavaros képet látott, alatta vonult el a nap a föld tüzes magján túl. De a nap is, a tűz is messze volt ahhoz, hogy melegítse. Látta a vörös iszapot, amint visszatartja az édesvizet, látta a két marok vörös cukorkát és az üres látóhatárt.

– Életben kell maradnom!

Látta maga alatt a kígyózó napot, s ez fejében bent összezavarodott a föld tengely körüli forgásával s esztendős út javai a nap körül. Látta, hány hónapot kell az embernek elviselnie, míg a tavasz csillogóbb fénye megmelengeti. Hónapokon át nézte a napot, de sose gondolt rá, sose gondolta át, hogy mi az. Látta sokféle szögből, vonatablakból, mezőről. Tüzet összetévesztette más tüzekkel külvárosokban, kertekben, tűzhelyeken. E tüzek egyike roppant makacs volt, s itt figyelemre méltó valóság. A tűz egy kandalló rácsa mögött égett. A kandalló egy szobában állt, eszmélt rá, s valahonnét a múltból mindez ismerős, és tudta, hol van, s hogy az időpont s a szavak egyaránt fontosak. A szemben levő karosszékben magas., cérnavékony alak ült. Fölnézett fekete fürtjei alól, mintha valami nyilvántartási könyvet tanulmányozott volna a mennyezeten túl.

– Ha magunkat létezőnek tekintjük, a mennyország üres tagadás. Se formája, se állaga. Érted?

Valamiféle fekete villám, elpusztít mindent, amit mi életnek nevezünk.

De ő csak nevetett, és jókedvűen felelt.

– Nem értem, de annyi baj legyen, az előadásodra úgyis elmegyek, Nathaniel, fogalmad sincs, hogy mennyire örülök neked!

Nathaniel figyelmesen szemlélte az arcát.

– Én is. Mármint annak, hogy látlak.

– Kimutatjuk az érzelmeinket, Nat. Ez nem valami angolos.

Megint a figyelmes tekintet.

– Azt hiszem, szükséged van az előadásomra. Nem vagy boldog, ugye?

– Hát valami különösképpen nem érdekel a mennyország. Engedd meg, hogy töltsék.

– Nem, köszönöm.

Nathaniel kigöngyölödött a karosszékből, s most széttárt karral, ökölbe szorított kézzel nyújtózkodott. Először a semmibe bámult, majd körülnézett a szobában. Odament a falhoz, aztán a csontos fenekével képtelen magasra, egy polc tetejére ült fel. Hihetetlenül hosszú lábát szétvetette és kinyújtotta, s bizonytalan helyzetében nem tartotta más, csak cipője talpának súrlódása. Megint fölnézett a kézikönyvre.

– Akár úgy is mondhatnánk, hogy a meghalás technikájáról beszélek.

– Hát bizony jóval hamarabb meghalsz, mint én. Hideg az éjszaka – és nézd, hogy öltöztél fel.

Nathaniel fürkész pillantást vetett a nevető alakra, majd lenézett önmagára.

– Igazán? Igen. Azt hiszem, igazad van.

– És átkozott hosszú életem lesz, és mindent elérek, amit akarok.

– Mégpedig? …

– Ezt-azt.

– De nem vagy boldog.

– Miért olvasod ezt épp az én fejemre?

– Mert minket összefűz valami. Valami történik velünk kettőnkkel, vagy az a sorsunk, hogy munkatársak legyünk. Neked kivételesen sokat kell elviselned.

– És mivégre?

– Hogy magadévá tedd a mennyországot.

– A tagadást?

– A meghalás technikáját, hogy a mennyországba juss.

– Nem, köszönöm. Ne légy gyerek, Nat.

– Pedig magadévá tehetned, tudod. Én…

Nat arca megváltozott. Megint önmaga felé fordult. Gyötrelmes volt arcának pirossága. Tekintete homályos és tétova.

– … én úgy érzem… ne nevess ki, kérlek… úgy érzem… sőt, akár azt is mondhatnám, hogy tudom. – Hirtelen kis nyögéssel szakadt ki belőle a lélegzet. Súrlódó talpak.

– … még azt is mondhatnám, hogy tudom, milyen fontos neked, hogy megértsd a mennyországot… a halált… mert csak néhány év…

Egy ideig csönd volt, kettős megrázkódtatás – mert a szoba ablakain túl megszűnt a harangzúgás, mintha csak az emberi hanggal együtt halt volna el. Cigarettájából gonoszul égető fájdalom csapott végig a karon, ~be a glóbuszba; elfricskázta a csikket, és fölkiáltott. Majd hason feküdt a padlón, a csikk után kutatott a karosszék alatt, s¹, a testén érezte a padló kényelmetlen hullámait. Ahogy feküdt ott, üldözték a szavak, zúgott tőlük a füle, izgalmat keltettek benne, s a váratlan, döbbent megértés meglódította a szívét, mintha hirtelen fölfogta volna a szavakat is, amelyeket Nathaniel nem mondott ki.

– … mert néhány év, és meghalsz. Dühösen s rémülten kelt ki a kimondatlan szavak ellen.

– Nat, te átkozott hülye! Te barom, te átkozott hülye!

A szavak visszhangot vertek az árokban, és arca egy rándulással lecsúszott a viaszosvászonról.

Odakint jócskán volt fény, napsütés és sirályrikoltás.

Fölordított.

– Vesszek meg, ha meghalok!

Sietve kivonszolta magát a hasadékból, és fölállt az árokban. A tenger és az ég sötétkék volt, s a nap már elég magasan járt ahhoz, hogy ne vakítson a víz. Érezte a napot az arcán, s két kézzel megdörzsölte a borostáit. Gyorsan körülpillantott a láthatáron, s lemászott egy másik árokba. A nadrágjával matatott, s lopva körülpillantott. S a sziklán – most először – a borostás, külső arcot bömbölő, gúnyos röhej tördelte szét. Visszament a törpéhez, s mintha öntözne, körbevizelt a horizonton.

– Az urak szíveskedjenek távozás előtt rendbe hozni a ruházatukat.

A kabát gombjaival matatott, s vadul rángatta le magáról a viharkabátot. Megkereste, s kihúzta a hevedereket, amelyek a mentőövet tartották a gyapjúzeke alatt. Kibújt mindkettőből, ledobta egy halomba, állt fölötte, s nézte. Rápillantott karján a két hullámos aranysávra, az aranygombokra, fekete kamgamzubbonyára és nadrágjára. Lehámozta magáról a zubbonyt, a gyapjúszvettert, az inget, az atlétatrikót; lehúzta a hosszú harisnyát, a zoknit, az alsónadrágot. Alit mozdulatlanul, és amennyit testéből látott, szemügyre vette.

Lába annyira kiázott, hogy szinte alakját is elvesztette. Egyik nagyujja csupa kék-fekete zúzódás és alvadt vér. Két térdén is zúzódások, a végük seb, nem szúrt vagy vágott seb, hanem körömnyi folt, ahol lehorzsolódott a bőr is meg a hús is. Csípője jobboldalt kék volt, mintha festékbe mártott tenyerét nyomta volna rá.

Megvizsgálta két karját is. Jobb könyöke megdagadt, merev volt, s volt rajta több zúzódás is. Itt-ott a testén foltok, nem nyílt sebek, csak véraláfutások. Megtapintotta a puha sörtét az arcán.

Jobb szemén csak ködösen látott, s jobb arca is forró volt és dagadt.

Fogta atlétatrikóját, és megpróbálta kicsavarni, de az anyagba belevette magát a víz, s nem akart kijönni belőle. Bal lábával rálépett a megcsavart ing végére, másik végét meg két kézzel csavarta. Gyöngyözött az ingből a víz, s bevizezte a sziklát. Ugyanezt tette sorra valamennyi ruhadarabjával, s mindet kitette a napra száradni. Leült a törpe mellé, beletúrt zubbonya zsebébe, s kivett egy átázott papírköteget s egy barna kis könyvecskét. A könyvecske eresztette a színét, foltos lett tőle a papír is, mintha rozsdásodnék. A papírlapokat kiteregette maga körül, és sorra végigkutatta valamennyi zsebét. Talált két egypennys és egy kétshillinges pénzdarabot. Odarakta egy pici halomba, a törpe mellé. Kivette viharkabátja zsebéből a zsinórra kötött zsebkést, és nyakába akasztotta. Mikor ezzel is végzett, szelíden megrántotta azt a barna kis korongot, amely fehér zsinóron a nyakában lógott. Fejét lehajtotta, és elmosolyodott. Fölkelt, és a sziklákon át odabotorkált a vizesüreghez. Leereszkedett, bebújt, és előrehajolt. Fölszálltak a vörös gomolyagok, s eszébe juttatták a tócsa másik, eldugaszolt végét. Óvatosan, lélegzetvisszafojtva kihátrált.

Az árkokon keresztül lemászott a szikla lábához. A víz sekély volt, s a tonnányi eleven kocsonya páncélként vonta be a szirtfalat. Ott, ahol álldogált, és lábujja kiállt a párkány fölött, már száraz volt az étele, és beszélt, szakadatlan, apró percenésekkel. A hínár áttetsző volt a kagylók fölött, s alig-alig zöld. Tapogatódzva lemászott, összerándult, ha lába éles kagylóhéjat ért. Tépte volna az étikagylót, de nem jött. Csavarnia kellett, mintha csontot tépne ki az inak közül, forgatna ki a vápájából. Hátrahajigálta őket a feje fölött, fölíveltek, és csattanva estek a sziklára. Addig dolgozott az éles kagylók közt, a hullámzó víz fölött, míg lába el nem kezdett reszketni a megerőltetéstől. Fölmászott a szirtfalon, megpihent, visszament és tovább tépte a kagylót. A sziklán bőven volt belőle – némelyik négyhüvelyknyi hosszú. Kifulladva leült a napra, és nézegette őket. Nem voltak olyan kényesek, mint a vörös cukorkák; szorosan zárultak, összetapadtak, s nem volt hol késpengét beléjük feszíteni. Az egyiket letette a kőre, s addig ütötte a kés nyelével, míg héja össze nem tört. Kikaparta a bonyolult testet, és elnézett a tenger fölött.

– A belgák megeszik.

Lenyelte. Fogát összeszorította, föltört egy másik kagylót. Rövidesen egész rakás nyers hús hevert fehéren-sárgán a száraz kövön. Állkapcsa mozgott, szeme a látóhatáron. Jobb szeme homályos csücske megfeszült kissé, miközben evett. Körültapogatódzott, a rakás elfogyott. Lemászott a szirtfalon, s szedett még. Ezeket már kése egyetlen gyors ütésével törte fel. Mikor ez is elfogyott, Vörös cukorkákat tépett a szikláról, és pukkantott el a szájában. Nem válogatott zöld és piros közt. Fogott egy nyaláb zöld algát, s elrágta, mint a salátalevelet. Visszament a vizesüreghez, bebújt, s hasra fektében nézte egy ideig a víz csillogó színét. Ajkát csak megnedvesítette, s így a vörös iszapgomolyag alig moccant, majd újra lehasalt. Kihátrált az üregből, fölmászott a szikla csúcsára, és körülnézett. A láthatárt mintha vonalzóval húzták volna, töretlen volt mindenütt. Leült.

A papírlapok még mindig nyirkosak voltak, a könyvecske is. A könyvecskét mégis fölvette és kinyitotta. A borítólapon belül, átlátszó tokban egy fénykép volt. Nézte a tokon át, s kialakult előtte az elmosódott arckép. Látta a nagy gonddal rendbe hozott üstököt, a csontos és mosolygó arcot, a fehér selyemkendőt a nyak körül. De a részletek egyszer s mindenkorra eltűntek. A fiatalember, aki a ködön és barna foltokon át homályosan rámosolygott, olyan távoli volt, mint a dédszülők beállított képei valami halványbarna világban.

De ha így volt is, csak nézte tovább, nem annyira a látott, mint inkább az emlékében élő részletek után kutatott, s miközben a szemben levő arc mosolygós simaságát fürkészte, megérintette tulajdon borostás állat, végigszántott fésületlen üstökén, s-halványan érezte fájós szeme csücskét. A fényképpel szemközt, egy rubrikában valami írás volt, de ez is szétfolyt, és olvashatatlanul elmosódott. Letette a könyvecskét, és a nyakában csüngő barna korongért nyúlt. Amennyire a zsinór engedte, fölemelte, közvetlenül a bal szeme elé. Hátraszegezte a fejét, és sikerült a korongot épp a kellő távolságban tartania.

CHRISTOPHER HADLEY MARTIN

Tart. teng. hdgy. Királyi Tengerészet.

Önkéntes Tartalék Anglikán

Újra meg újra elolvasta a feliratot, betűről betűre. Ajka mozgott. Leejtette a korongot, lenézett csupa seb, sóborította lábára, gyomrára, a szőrpamacsra a nemi szerve fölött.

Hangosan megszólalt, rekedt hangon, s mintha csodálkoznék.

– Christopher Hadley Martin. Chris. Az vagyok most is, aki voltam.

Egyszerre érezte, hogy kikerült koponyája glóbuszának furcsa magányából, visszanyerte rendes nagyságát, keze-lába van. Megint szeme felszínén élt, kint volt a szabad levegőn. Zuhogott rá a világosság, napfény, sziporkázott a tenger. A szilárd szikla egyetlen tárggyá állt össze, guanórétegeivel, édesvizével, kagylóival egyetemben. Meghatározott hellyé vált a véges tengeren, két merőleges metszéspontjában, és valódi hajók úsztak a horizonton túl. Sietve talpra állt, vánszorogva megkerülte a sziklát, s megforgatta napra kitett ruháit. Az alsónadrágot megszagolta, és elnevette magát. Visszament a papírokhoz, és azokat is megforgatta.

Fölvette a pénzdarabokat, markában megcsörgette, s úgy tett, mintha be akarná hajítani a tengerbe. Megállt.

– Olcsó dolog volna. Ripacskodás. Kinézett a nyugodt tengerre.

– Nem akarok hős lenni. De egészséges vagyok, művelt és értelmes. Legyőzlek.

A tenger nem szólt semmit. Ő kissé ostobán elvigyorodott önmagán.

– Csak éppen meg akartam erősíteni az elhatározásomat, hogy azért is életben maradok. És persze csak magamnak beszélek.

Körülnézett a sziklán.

– Először is, föl kell térképeznem a birtokot. A szikla most szigetből tárggyá zsugorodott.

Napsütésben, a hideg múltán az egészet nemcsak szemmel, de értelemmel is át lehetett fogni. Rögtön látta, hogy az árkok a vízszintes kövezetrétegek kikopott végződései, s a közöttük levő falak keményebb, lassabban pusztuló rétegek. Az egész egy mély iszapágy maradványa: az iszap a nyomástól fölhevült, és részben összeolvadt. A felső rétegek gyűrődése, a kiszámíthatatlan torzulás, a föld gyomrának csikarása a mély iszapágyat kettészakította, s e töredékét üledéken, agyagon át föltolta addig, míg ki nem bújt belőlük, mint ínyből a fog. Később a kisebb nyomás alatt képződött rétegek árokformában, kikoptak, éleik, mint a felvágott könyv lapjai. Helyenként a falak is összetöredeztek, módosította őket a helyi véletlen. Egyikük-másikuk beomlott, s darabokban hevert az árokban. A szikla teteje árokról árokra, fokozatosan ereszkedett nyugatról keletre.

A szikla szirtfalain a rétegek elrejtőztek, mert alámosta őket a víz, és kicsipkézte a vastagon rájuk telepedett növényi-állati élet. A tetőt a bűzlő víz alatt valami fehérség cementezte, de lent, ahol az összetört kék kagylóhéjak tömege hevert, a szikla tiszta volt, vagy kacsakagyló, hínár borította. A sziklán túl sekély csatorna, majd egy másik, kisebb szikla, majd még egy és még egy, enyhe ívben. Aztán egy hólyagpötty a vízen, azután a tenger meredek lejtője föl az égig.

Elgondolkozva nézte a sziklasort, s azon kapta magát, hogy a sziklákat fogaknak tekinti. Tetten érte magát, hogy azt képzeli, lassan-lassan bújnak ki az ínyből – márpedig az igazság más. Süllyednek; vagyis inkább kopnak, végtelen lassan. Öregkori, kopott zápfogak. A világ élete hossza tompította őket, koptatta, miközben őrölték azt, amit a sziklák esznek.

Ingerülten rázta meg a fejét, s a nyakába hasító fájdalomtól elállt a lélegzete.

– E folyamat olyan lassú, hogy semmi köze… Elhallgatott. Fölnézett a levegőbe, majd hátra, a válla fölött. Elgondolkozva ismételte meg a szavakat, ugyanazzal a hanglejtéssel és hangerővel.

– E folyamat olyan lassú…

Volt valami furcsa a hangban, mely száját elhagyta. Ezzel nem számolt, hogy rekedt, mint aki náthából gyógyul, vagy dühösen ordítozott. Ezt nem volt nehéz megmagyarázni.

Harsányan énekelt.

– Alouette, gentile Alouette…

Jobb kezével befogta az orrát, és fújta, hogy a képe kidagadt. De a fülében nem ropogott semmi. Mindkét szeme fájt, és körös-körül folyt a könnye. Lehajolt, csupa seb térdére tette a kezét, és félrehajtotta a fejét. Hevesen megrázta, nem törődött nyaka fájdalmával, azt remélte, érezni fogja azt a ringó kis súlyt, ami a fülbe szorult vízről árulkodik.

Fölállt, szembenézett az egész amfiteátrumnyi vízzel, és skálát énekelt.

– Lalla, la, la, la, lalalla! Pózba vágta magát, és szavalt.

Lámpást hordó fáradt hold kopog

Künn a hajnal szürke kapuján…

Hangja megbicsaklott, és elhallgatott. Leengedte a kezét, megforgatta a csuklóját, s tenyerét jó ¹ arasznyira szája elé tartotta.

– Csak próbálkozni. Próbálkozni. Te, erő, azért is visszaszerezlek…

Összeszorította az ajkát, kezét lassan leeresztette. A szikla fölött a kék iglutető roppant távolságba tágult, a látható világ egy szökkenéssel kiterjedt. A víz egy pici szikla körül fodrozódott, az Atlanti-óceán közepén. Az erőlködéstől megfeszült az arca. Egy lépést tett a szétszórt papírok közt.

– Úristen!

Megragadta a kőtörpét, belecsimpaszkodott görnyedt vállába, és belebámult a messzeségbe. Szája megint tátva volt. Szíve dobogása látható volt, mintha szárny verdesne a bordái közt. Kezén elfehéredtek a bütykök.

Valami csattant a törpén. A kőfej leesett, és köp, köp, köp, legurult a szirtről.

Puff.

Szitkozódott. Levánszorgott a szikláról, talált is egy túl nehéz követ, odébbhurcolta vagy kétlépésnyire, majd otthagyta. Levetette magát a kőre, majd átkozódva odament a vízhez. De ameddig a szem ellátott, nem volt ott semmi, amivel meg tudott volna birkózni. Sietve fölment megint a tetőre, állt, és rémülten nézte a fejetlen törpét. Visszabotorkált a túl nehéz kőhöz, és birokra kelt vele. Megmozdította, görgette. Lépcsőt épített a fal tetejéig, s nagy kínnal fölgurította a követ. Több erőt kizsarolt testéből, mint amennyi volt benne. Vérzett. Végül verejtékezve állt a papírok közt. Szétszedte a törpét, és újraépítette a kövön, amely végül mégsem volt túl nehéz a műveltségnek, értelemnek és akaratnak.

Négy láb magas.

Alája tömködte a száraz, fehér krumplikat.

– Csak ebből az ocsmány kutyaszorítóból kikerüljek.

A levegő itatóspapírként szívta föl a hangját.

Megfogni a boldogabbik végét.

Műveltség és értelem.

Állt a törpe mellett, és beszélni kezdett, mint akit kelletlenül hallgatnak, de csak azért is elmondja a mondókáját, akár figyel rá valaki, akár nem.