1

Rúgkapált összevissza; tulajdon vonagló, csapkodó teste göcsének középpontja volt. Nem volt fenn és lenn, nem volt fény, és nem volt levegő. Érezte, hogy magától nyílik a szája, és kirobban belőle a sikoltó szó:

– Segítség!

Mikor a sikollyal eltávozott a levegő, víz tört a helyébe – égő víz, kőkemény, fájt tőle a szája, a torka. Arrafelé tornászta a testét, amerre a levegő volt, de a levegő eltűnt, nem volt ott más, csak fekete, fullasztó zajlás. Teste szabadjára engedte rémületét, görcsösen tátva maradt a szája, míg állkapcsába bele nem állt a fájás. Becsapott a víz és le, könyörtelenül. Egy pillanatra levegő is jött vele, lehet hát, hogy jó irányba küzdött. De a víz megkaparintotta megint, és megpörgette úgy, hogy attól agyából végleg kitörlődött, merre is lehet a levegő. Fülébe turbinák sivítottak, s agya központjából zöld szikrák röppentek ki, mint nyomjelző lövedékek. Egy dugattyús motor is túrázott benn eszeveszettül, rázta a világmindenséget. Majd egy pillanatra megint a levegő, hideg álarc az arcán. Beleharapott. A vízzel kevert levegő, mint a murva, csúszott le a torkán. Izmok, idegek és vér, küszködő tüdő, gépezet az agyban, egy pillanatig mind ősi mintára működött. Kemény vízrögök akadtak fenn a torkon, az ajak összezárult, a nyelv fölpúpozódott, az agyban kigyúlt egy neonfölirat:

– Anya…

Az ember a zűrzavar mögött lebegett, elszakadt rángó testétől. A csillogó képek elébe bokáztak, fényben áztak, de ügyet se vetett egyikre sem. Ha arca idegszálain, képes lett volna uralkodni, ha egy arc élet és halál közt egyáltalán a tudat magatartásához igazodhatnék, vicsorított volna. De a valóságos áll eltorzultan lógott, távol, teli löttyel. A központból kiröppent nyomjelző lövedék pörgő tárcsává lett. A vicsorgó embertől oly távoli torok vizet hányt, és nyelt be újra. A kemény vízrögök nem fájtak többé. Fegyverszünet következett, kívülről látta a testet. Arc nem volt, de volt a testetlen vicsorítás.

Egy kép állandósult, s az ember fölfigyelt rá. Annyi-annyi éve nem látott effélét, hogy a vicsor kíváncsivá lett, s kissé megenyhült. Szemügyre vette a képet.

A befőttesüveg asztalon állt, és a figyelőállás felől éles fény esett rá. Lehetett akár egy roppant befőttesüveg valami színpad közepén, akár egy pici az ember orra előtt, mindenképpen érdekes volt, mert az ember kicsi, de elhatárolt világba látott bele, s e világot ő is igazgatta. A befőttesüveg majdnem színig volt tiszta vízzel, s a vízben pici üvegfigura lebegett függőlegesen. Az üveg száját vékony hártya fedte – fehér gumihártya. Mozdulatlanul, elgondolkozva nézte az üveget, s ezalatt a távoli test megnyugodott, mozdulatlanná vált. Épp ez volt benne a szép, hogy az üvegben két ellentétes erő közt milyen kényes volt a pici figura egyensúlya. Csak az ujja hegyét kellett a hártyára rátennie, már összenyomta alatta a levegőt, az meg súlyosabban nehezedett rá a vízre. Ettől a víz a figurán belül, a kicsi csőben magasabbra emelkedett, s a figura lejjebb merült. Ha változtatta a hártyán a nyomást, azt tehette a kiszolgáltatott kis üvegfigurával, ami tetszett. Dünnyöghette: – Süllyedj! – s az süllyedt, mind lejjebb, lejjebb. Megállíthatta, szabadjára engedhette. Hagyhatta, hadd küszködjék a víz színe felé, hadd kapjon már-már lélegzetvételnyi levegőt, majd leküldhette újra, lassan, elszántan, könyörtelenül, mind lejjebb és lejjebb.

Az üvegfigura kényes egyensúlya ráébresztette i tulajdon testére. Egy másodpercnyi szótlan döbbenettel látta önmagát a víz felszínén e veszélyes egyensúlyi állapotban, lebegve úszás és süllyedés közt. A vicsor szavakat keresett önmagára. Nem voltak tagolt szavak, de világítottak, mint egy-egy fölismerés.

– Hát persze. A mentőövem.

Hevederrel fölerősítve a jobb meg a bal kar alatt. A heveder hátulról,” a váll fölött – most már érezte is – előrejön a mellkasra, s elöl, a viharkabát és gyapjúzeke alatt kapcsolódik. Petyhüdt, mint a parancs előírja, mert a keményre fölfújt mentőöv kipukkadhat, mikor az ember vizet ér. Elúszni a hajótól, csak aztán fölfújni a mentőövet.

Most, hogy ráeszmélt a mentőövre, visszatért az összefüggő képek áradata – a fényezett fedélzet, ahol az utasításokat kiadták, a mentőöv, a hevederek közt átfűzött fémkupakos gumicsövével. Egyszerre tudta, ki ő, s hol van. Lebeg a vízben, mint az üvegfigura; nemhogy küszködnék, elengedte magát. A zajgó víz szabályos időközönként átcsapott a feje fölött.

Nyelte a vizet, és fulladozott. Föl-fölvillanó nyomjelző lövedékek hasogatták a sötétséget. Érezte, hogy súly húzza lefelé. Visszatért a vicsor s vele a nehéz tengerészcsizmák képe, s ő mozgatni kezdte a lábát. Megpróbálta egyik lába fejével lefeszegetni másik lábáról a csizmát, de nem ment. Összegyűjtötte minden erejét, és egyszerre ott volt a keze, messze, de használhatóan. Becsukta a száját, és mialatt elvillant a nyomjelző lövedék, dühös bukfencet vetett a vízben. Érezte, hogy dobol a szíve, s kis ideig ez volt egyedüli viszonyítási pontja az alaktalan feketeségben. Jobb lábát keresztbe vetette bal combján, s ázott kezével megmarkolta. Lábikrájáról lecsúszott a csizma.

Lerúgta. Gumiszára még egyszer hozzáért a lába fejéhez, s már nem volt többé sehol. Fölerőltette bal lábát is, küszködött, hogy másik csizmájától is megszabaduljon. Mindkét csizma otthagyta. Elengedte testét, és petyhüdten hevert a vízen.

Szája okos volt. Kinyílt, becsukódott, levegőért s a víz ellen védekezésül. Teste is értette a dolgát. Időről időre kemény csomóba rántotta gyomrát, s a nyelve fölött kiöklendezte a tengervizet. Megint elfogta a félelem – nem az állati vakrémület; a magányos és hosszúra nyúlt haláltól rettegett. Visszatért a vicsor, de most fogható képe volt, s volt levegő is a torkán. Valami jelentős rejlett a vicsor mögött, s az nem vesztegette ordítozásra a levegőt. Valami cél – hogy mennyire könyörtelen, azt nem volt még ideje s tapasztalata sem fölfedezni. A rendszeres légzés mechanizmusának nem vette semmi hasznát, az eltemettetés pillanatai közt kortyonként itta a levegőt.

Kortyonként kezdett gondolkodni is, miközben levegőt nyelt. Eszébe jutott újra a keze, s ott is volt mindkettő a sötétben, messze tőle. Odahúzta, s a viharkabát kemény anyagán matatott. Kezének fájdalmat okozott a gomb, nehéz volt a gomblyukon átkényszerítenie. Kiakasztotta a hurkot a zeke fagombjáról. Feküdt a vízen, alig mozdult, s úgy találta, a tenger semmibe veszi, mintha nem volna más, csupáncsak matrózforma üvegfigura vagy fatuskó, mely épp hogy el nem merül, de pár percig még megtart. Levegőt mindig két hullám közt kapott.

Fogta a gumicsövet, s áthúzta a hevederek közt. Érezte a petyhüdt, felfúvatlan gumitömlőt, mely alighogy fönntartotta. Foga közé vette a cső végét, két ujjával kupakját csavarta le, a többivel a csövet szorította. Két hullám közt nyert egy-egy kis levegőt, s átpöffentette a gumicsövön. Hullámhegy, hullámvölgy, számolatlanul, csak vámolta a levegőt, mely egyébként tüdejébe jutna, míg feje a testén – mint sebesült ember – meg nem tántorodott, s föl nem villant, meg nem pördült a zöld nyomjelző lövedék. A mentőöv kezdett keményedni a mellén, de oly Lassan, hogy meg nem mondta volna, mikor következett be a változás. A hullámok egyszer csak a válla fölött csaptak át, s újra meg újra ismétlődő eltemettetése csattanós, vizes pofonokká szelídült. Észrevette, hogy nem kel] már birkóznia levegőért. Újra meg újra nagyokat fújt a csőbe, míg a mentőöv meg nem duzzadt, s rá nem feszült a ruhájára. De a fúvást nem hagyta rögtön abba. Játszott a levegővel, egy keveset kiengedett, s. fújta újra, mintha félt volna megszakítani az egyetlen hasznos cselekvést, amellyel önmagán segíthetett. Feje, nyaka, válla a vízből most már huzamos időre ki-kiemelkedett. Jobban át is fázott, mint teste többi része. Megdermesztette a levegő. Vacogni kezdett. Száját elvette a csőről.

– Segítség! Segítség!

Szökött a levegő a csövön át, s ő küszködött vele. Csavargatta a kupakot, míg biztonságban nem tudta újra. Nem kiáltozott tovább, szemét a sötétbe fúrta, át akart látni rajta, de a sötétség a szemére tapadt. Szeme elé tartotta a kezét, de nem látott semmit. A magány és fulladás iszonyához egyszerre hozzájárult a vakság iszonya. Tétova, kúszó mozdulatokat tett a vízben.

– Segítség! Van itt valaki? Segítség! Hajótörött!

Feküdt a vízen, vacogott, és fülelt, hogy nincs-e válasz, de más nesz nem volt, csak körülötte a víz sziszegése, kotyogása. Feje előrebukott.

Lenyalta ajkáról a sós vizet.

– Tornásszunk.

Lassan taposni kezdte a vizet. Motyogott.

– Mért vetettem le a csizmám? Így se jobb. – Feje megint előrebukott. – Fázom. Nem szabad lehűlnöm. Ha a csizmám megvolna, most fölvehetnem, levethetném, fölvehetnem…

Hirtelen látta maga előtt, mint süllyed a csizma a vízen át a tőle még tán mérföldnyire távol eső fenék felé. S ezzel együtt mintha teste is a mélységes mélybe merülne; érezte, hogy szorítja a nedves végtelenség. Vacogó foga összekoccant, arca megvonaglott. Homorított, lábát fölhúzta a mélyből, a nyálkás, zajló puhaságból.

– Segítség! Segítség! …

Karja járt, mint a cséphadaró, körbe kényszerítette a testét. Miközben fordult, a sötétbe meredt, de semmi sem árulta el, mikor ért véget a kör, a sötétség tömör volt s mindenütt egyforma. Se roncs, se süllyedő hajótest, se küszködő hajótörött sehol, csak ő s csak a szemére rátapadt sötétség. Meg a víz mozgása.

Kiabálni kezdett a többiek, mindegy, hogy ki után.

– Nat! Nathaniel! Az Isten szerelmére! Nátháméi! Segítség!

Hangja elhalt, arca kisimult. Petyhüdten hevert a mentőövben, hagyta, hadd tegyen vele a hullám, amit akar. Foga megint vacogott, s a didergés néha egész testére kiterjedt. Lába odalent talán nem is fázott, inkább nyomta, könyörtelenül préselte a tenger, talán nem is hidegét érezte, hanem a súlyt, mely összezúzza, szétlapítja. Kereste, a kezét hova tehetné, de akárhova tette, semmiképp nem állt ki belőle a fájás. Tarkójába is belesajdult, s még csak nem is lassan, a kín egyszerre döfött bele,” képtelen volt állat melléről fölemelni. De arca így a tengerbe került, s vizét egy horkantással, fulladozva, orrába szívta. Köpködött, s egy ideig megint csak tűrte nyaka kínját. Kezét bedugta a mentőöv és álla közé, s ez egy-két hullám idejére némi enyhülést hozott, de aztán újra visszatért a fájdalom. Hagyta, hadd essék le a keze, s arca vízbe merült. Hanyatt feküdt, nekifeszítette fejét a kínnak, s így szeme, ha nyitva lett volna, fölnézett volna az égre. Most elviselhető volt lábán a nyomás. Lába nem volt már hús, átalakult más anyaggá, jólesően megkövesült. Testének az a része, amelyet nem ostromolt s nem igázott le teljesen a tenger, időnként meg-megrándult. Ott volt a fájdalomtól elválaszthatatlan örökkévalóság, hogy átélje és kitapasztalja. A vicsor maradt. Gondolkozott. Vesződségesen születtek gondolatai, nem függtek össze, de életbe vágóan fontosak voltak.

Mindjárt nappal lesz.

Valahova el kell Jutnom.

Csak azt látnám, hogy haladok.

Mindjárt nappal lesz.

Látni fogom a hajóroncsot.

Nem halok meg.

Nem halhatok meg.

Én nem…

Drága ár.

Egyszerre csak rátört és magához térítette egy érzés, aminek nem volt a tenger érintéséhez semmi köze. Sós víz folyt a szeméből. Könnyezett és nyeldekelt.

– Segítség! Emberek… segítség!

Teste fölemelkedett, és puhán visszaesett.

Ha akkor lent vagyok, talán még csónakba is bekerülök. Vagy rutaira. De kellett nekem épp abban a rohadt szolgálatban lennem. És leröpülnöm arról a rohadt parancsnoki hídról. Ha idejében adtam ki a parancsot, a hajó nyilván jobb felé folytatta az útját, még ha elsüllyedt vagy felfordult is később. A többiek most biztosan ott vannak a sötétben, valahol ott, ahol a hajó elsüllyedt, kérdezgetik egymást, nem csüggednek-e, csonkok és pontok a vízen, olajon és sodródó roncsok közt. Ha világos lesz, meg kell keresnem őket. Az istenit, muszáj, különben még fölszedik őket, s engem itt hagynak, hadd ringatózzam, mint egy függőágy. Az istenit!

– Segítség! Nathaniel! Segítség!

Én helyes parancsot adtam. Ha tíz másodperccel korábban adom, most marha nagy hős volnék… jobbra, jobbra, az istenit!

Nyilván bevágott a híd alá. És én helyes parancsot adtam. És röpültem a francba.

A vicsor állandósult, rávésődött a faarcra, a felső ajak fölhúzódott, a vacogó fogak lemeztelenedtek. A düh kevéske melege visszalökte arcába a vért, föl a szeme mögé. Kinyílt a szeme.

Majd rugdalódzott, csapkodott és fölnézett. Valahogy, más volt most a sötétség szövete; pacák és foltok – és nem benn a szemben. Egy pillanat, S mielőtt még fölidézte volna, hogyan vegye látásának hasznát, a foltok szemére tapadtak, szorosan, mint előbb a sötétség. Majd rögzítette, hogyan kell használni a szemét, s már belül is volt a fején: koponyája boltívei alól nézett ki a félhomály és a köd szeszélyes alakzataira. Hiába pislogott, hunyorgott, csak kívül maradtak. Fejét előrehajtotta, s látta, halványabban, mint recehártyáján egy utóképet, a változó alakú, csipkés hullámot, miközben testét emeli. Egy pillanatra kivette a tűnő körvonalat az égen, majd fönn is lebegett már, s homályosan látta a következő hullám taraját, amint feléje száguld. Úszómozdulatokkal próbálkozott. Keze derengő folt volt a vízen, s a mozgás darabokra törte lába kősúlyát. Tovább sziporkáztak a gondolatok.

Északkeletnek tartottunk. Kiadtam a parancsot. Ha megkezdte a fordulatot, a hajónak most valahol tőlem keletre kell lennie. A szél nyugatról fújt. Kelet tehát arra van, amerre a hullámok görögnek.

Mozgása és lélegzetvétele féktelenné vált. A fölfújt mentőövön lebegve tett néhány ügyetlen mellúszó mozdulatot. Abbahagyta, és fekve fetrengett a vízen, összeharapta a fogát, fogta a mentőöv kupakját, kiengedte a levegőt, míg mélyebben nem feküdt a vízben. Megint úszni kezdett, kínlódva zihált. Szemgödréből aprólékos figyelemmel szemügyre vette minden egyes hullám hátát, amint tovaosont. Lába lelassult és megállt; karja lehullott. Agya benn a koponya sötétjében még sokáig úszómozdulatokat tett azután is, hogy a test már mozdulatlanul hevert a vízen.

Az ég szövete már kivehetőbb volt. Párás árnyalatokban olvadt át a fekete az enyhébb homályba, a homály a szürkeségbe. Közvetlen közelében már látszottak a felszín buckái. Agya úszómozdulatokat tett.

Képek rohanták meg agyát, és igyekeztek beférkőzni közéje meg a sürgető vágy közé, hogy keletre haladjon. Visszajött a befőttesüveg, de most nem volt semmi jelentősége. Meg egy férfi, egy rövid beszélgetés, egy íróasztallap, olyan fényes, hogy visszatükrözte a kivigyorodó fogak képét. Egy sor száradni kiakasztott, óriási álarc, és az íróasztal lapján tükröződő fogak mögül egy hang, mely halkan azt mondja:

– Mit gondol? Christophernek melyik illenék? Egy tájolóház teteje és az alighogy látható kompaszlámpa, egy ordító parancs, ott lóg egyszer s mindenkorra, neonfényben, hogy lássa ég és föld.

– Élesen jobbra, az istenit!

Víz csapott a szájába, s ő egy félig horkanő, félig elfulladó hang kíséretében öntudatra rándult. A nappal zölden-szürkén, immár visszavonhatatlanul jelen volt. Az irdatlan hullámok meghitt közel. Párálltak. Ha föllendült egy széles hullámhegy gerincére, még két más párálló gerincet látott, s azontúl csak halvány gyűrűt, ami lehetett vízpermet, pára vagy eső is. Belefúrta szemét e gyűrűbe, s az irányt a hullámok futásából ítélve körbefordult, míg az egész gyűrűt szemügyre nem vette. A gyomrában égő lassú tüzet, amit elfojtott, hogy elviseljen, most támadás érte. Védtelenül hevert a ruha és az ázott test közepében.

– Nem halok meg! Nem!

A ködgyűrű mindenütt egyforma volt. Amarról hullámhegyek lendültek a szemhatárra, fölébe magasodtak, megragadták, egy pillanatra fölemelték, letették, elsompolyogtak, s már ott volt a következő, hogy megragadja, fölkapja, s megmutassa az előzőt, mely épp akkor veszett bele a gyűrűbe. S akkor megint le, és gördült feléje, magasodott fölébe a következő.

Káromkodott, és verte a vizet fehér tenyerével. Kínlódva mászta meg a hullámokat. De küszködő szája és teste hangjai is észrevétlenül olvadtak bele a zajló víz számtalan neszébe. Mozdulatlanul csüngött mentőövében, s érezte, hogy a hideg az ujjaival matat a gyomrában. Feje mellére bukott, s a víz szelíden végig-végignyalt az arcán. Gondolkozni. Az utolsó esélyem. Meggondolni, hogy mi a teendő.

A hajó elsüllyedt, kinn, az Atlanti-óceánon. Több száz mérföldnyire a parttól. Magában volt, északkeletre küldték a hajókaravántól, hogy megtörhesse a rádiócsendet. A tengeralattjáró, meglehet, itt cselleng a közelben, hogy kihalásszon – „nyelvnek” – egy-két hajótöröttet. Vagy kiszúrja a hajót, amely menteni jön. Fölbukkanhat bármely pillanatban, nehéz testével megtörve a hullámokat, mint egy vízmosta szikla. Periszkópja, a tenger ritmusát s kényszerét legyőző szárazföldi józanság szeme, talán a szomszédban szondázza a vizet. Lehet, hogy épp alattam húz el, mint egy árnyék, mint a cápa, lehet, hogy épp elfásult lábam alatt, fekszik sósvíz-ágyán, mint valami párnán, s legénysége alszik. Lehet, hogy a ködben, csak egy-két hullámnyira, hajótöröttek rejtőzködnek, egy tutaj, a cethalászcsónak, a dingi, a széthulló roncs, s konzerven s talán egy korty rumon élve várják, hogy megmentsék őket.

Megint körbe-körbefordult a vízben, vaksi szemmel fürkészte a ködöt, hunyorogva nézte az eget, mely alig volt magasabban, mint egy háztető; roncsot vagy egy fejet keresett a gyűrűben. De nem volt semmi. A hajó eltűnt, mintha mérföldnyi mélyről függőlegesen fölnyúlt volna egy kéz, s elkapta, lerántotta volna egyetlen mozdulattal. Mikor a mérföld eszébe jutott, amely fölött a vízben homorít, arca eltorzult, és ordítozni kezdett:

– Segítség! Átkozott, szarházi csirkefogók, segítség!

Aztán pityergett, vacogott, s szorongatta a hideg, mint a kéz, amely a hajót lerántotta a mélybe. Halkan belecsuklott a csöndbe, s a párában és zöld zajlásban megint forogni kezdett.

A gyűrű egyik fele világosabb volt, mint a másik. A hullámok a tétova derengés bal széle felé tolongtak: amerre a fény nyújtódzott, a köd még áthatolhatatlanabbá vált, mint a háta megett. így maradt, arccal a fény felé, nem mintha ennek bármi hasznát venné, hanem mert más volt, mert megtörte a gyűrű egyformaságát, s mert arra mintha melegebb lett volna valamivel, mint másutt. Megint önkéntelen úszómozdulatokat tett, mintha feltétlenül követnie kéne a fényesség nyomdokvizét. A fényben a tengerpára szilárdnak tűnt. A fény a vízbe is behatolt, s így közte meg a nyugtalanul hányódó buckák közt palackzöld volt a tenger. Mikor egy-egy hullám elhaladt mellette, egy-két pillanatig belelátott, de a hullám nem volt más, csak víz – se hínár, se szilárd folt, sem sodródó, sem mozgó semmi, csak zöld víz, hideg, makacs, hülye víz. No meg a két kéz, a két fekete viaszosvászon alsókar meg a lélegzetvétel, zihálás hangja. És a hülye anyag neszei, suttogó, meg-megismétlődő csobbanása, füle mellett pici, partra futó hullámokként táncosán ellejtő fodrok csilingelése; váratlan szisszenések és kortyogások, a szél bömbölése, elharapott szótagjai és lágy súrlódása. A két kéz fontosnak látszott a gyűrű fényes felén, de markolniuk nem volt mit. Alattuk s a küszködő – haldokló – test alatt csak a határtalan mély, puha, hideg anyag.

Erőt vett rajta a mélységérzet, s érzéketlen lábát hasáig húzta, mintha az egész óceántól igyekeznék távol tartani. Homorított, tátogott, egy hullám hátára vette, fölemelte a mély tenger szakadeka fölé, szája kinyílt, hogy belesikoltson a fényességbe.

Szája tátva maradt. Becsukta, foga összecsattant, s karja hányni kezdte a vizet az útból. Utat tört előre.

– Ahoy! Az Isten szerelmére! Hajótörött! Hajótörött! Jobbra, az orr felől!

Eszeveszett úszómozdulatokat tett, karja, lába járt, mint a cséphadaró.

Egy hullámhegy fölkapta, s ő mellig kilökte magát a vízből.

– Segítség! Segítség! Hajótörött! Az Isten szerelmére!

Olyan erővel esett vissza, hogy víz alá merült, de felküzdötte magát, s lerázta fejéről a vizet. Gyomrának tüze szétáradt, s szíve kínkeservesen kergette körbe testében lusta vérét. Egy hajó volt •a ködben, a fényes folt bal felén. Ö jobbra volt a hajó orrától vagy – és a gondolattól tajtékot vert maga körül a vízben – balra a farától, és a hajó távolodik. De még így, eszeveszettül csapkodva is megértette, hogy ez lehetetlen, hisz akkor a hajó mindössze pár perce kellett elhúzzon mellette. Eszerint közeledik, hogy alig néhány yardnyira tőle messe a látómező gyűrűjét.

Vagy áll.

E gondolatra maga is megállt, elhevert a vízben. A hajó alakja annyira elmosódott, alig volt több, mint borongó árnyék, hogy se nagyságát, se távolságát nem tudta fölbecsülni. Most még inkább az orrát mutatta, mint mikor először pillantotta meg, s most már akkor is látta, ha hullámvölgyben volt. Megint úszni kezdett, de valahányszor hullámhegyre ért, mindig fölrikoltott:

– Segítség! Hajótörött!

De miféle hajó lehet ennyire aszimmetrikus? Anyahajó? Roncs anyahajó, amelyet elhagytak, és arra vár, hogy elnyelje a tenger? Egy torpedó már rég végzett volna vele. Roncs óceánjáró? A hajótest után ítélve talán az egyik Queen, de mitől ilyen féloldalas? A nap és a köd képtelen volt egymással megbirkózni. A nap megvilágította a ködöt, de áthatolni rajta nem tudott. És a napködben sötétben borongott a nem létező hajó, ott, ahol más nem, csak hajó létezhetett.

Megint úszni kezdett, s egyszerre megérezte teste kétségbeesett fáradtságát. A látvány kezdeti, vad izgalma fölemésztette fűtőanyagát, s a tűz most megint lelohadt. Komoran úszott, karja erőlködve szelte a vizet, s szemöldöke alól úgy nyúlt előre a tekintete, mintha szemével bevontathatná magát a biztonságba. A hajótest mozgott. Megnőtt, de épp olyan homályos maradt. Olykor-olykor mintha orrhullámot látott volna az orrtőke tövében. Már nem is nézte, csak úszott és rikoltozott fölváltva, testi erejét végsőkig megfeszítve. Zöld erőszak vette körül, egyre gorombább, rabló erőszak fölötte meg köd és csillogás; szénié előtt valami vörös lüktetett – teste föladta a harcot, és lazán feküdt a hullámokon, és az alak fölébe magasodott. Gépeinek dohogásán, csikorgásán át hallotta a hullámtörést. Fejét fölemelte, egy szikla szökött az égbe, s előtte egy sirály libegett. Oldalára fordult a vízben, és látta, hogy minden egyes hullám ellapul, föllöki fehér tajtékkezét, majd eltűnik, mintha a szikla nyelte volna el. Úszásra gondolt, de már tudta, hogy teste többé nem fogad szót. Közte s a szikla közt a legközelebbi hullám gerince eltompult, furcsa mód kisimult, majd tajtékot hányt. Alámerült, s bár nem fogta föl, látta, hogy a víz immár nem üres. Sárgát látott és barnát. Bömbölést hallott, nem a féktelen víz tagolatlan, bolond beszédét. Elsüllyedt valami éneklő világban, arca mellett szőrös idomok röpültek és suhantak el, és egyszerre a közvetlen közelből az összeszövődött moszat és szikla tisztán kivehető részletei. Arcába barna indák csaptak, s valami szilárdnak csapódott iszonyú erővel. Ez valami más volt, a teste alatt volt térdének és arcának feszült megmarkolhatta, egy pillanatra még meg is kapaszkodott benne. Szája ok nélkül kinyílt, szeme is, és egy pillanatra szoros, közeli kapcsolatba került három tengeri csigával, két kicsivel meg egy naggyal, arcától mindössze egykét hüvelyknyire. Ez a szilárdság mégis iszonyú és apokaliptikus volt a szétfolyó nedvesség világa után. Nem vibrált, mint egy hajótest, könyörtelen volt, vakrémület szülőanyja. Értelmetlenül állt útjába a céltalanul sodródó, ezer meg ezermérföldnyi, víznek, s így a világ itt váratlanul háborúra kelt. Érezte, hogy valami fölkapja, s a csigáktól elsodorja, megforgatja, ránt rajta egyet, s beletaszítja a moszat közé, a sötétbe. Kötelek nyűgözik, megcsúsznak, s szabadjára engedik. Fényt látott, lenyelt egy korty tajtékot és levegőt. Megpillantott egy barázdás sziklaarcot, a rajta nőtt tajtékfákat, s az Atlanti-óceán közepén úszó szikla képe oly iszonyú volt, hogy vonításra vesztegette a levegőt, mintha csak vadállat volna. Alámerült a zöld nyugalomba, majd föl- és félrerepült. Már nem játszott vele a tenger. Nem hajigálta vadul, gyöngéden ringatta, vitte finoman és óvatosan, mint vadászkutya a madarat. Kemény érintéseket érzett a lábán, a térdén. A tenger szelíden letette, és visszavonult. Keményet érzett az arcán, a mellén s halántékán oldalt. A tenger visszajött, körülhízelegte, arcát nyalogatta. Arra gondolt, megmozdul, de erre nem került sor. A tenger visszajött, s ő megint mozdulatokra gondolt, de ez alkalommal sor is került rájuk, mert a tenger átvette testsúlya java részét. E mozdulatok most előrevitték a kemény tárgyak fölött. Minden hullám és minden mozdulat előrevitte. Érezte, a tenger leszalad, hogy lábát megszagolja, majd visszatér, s a hóna alatt szimatol. Arcát már nem nyalogatja. Valami kép volt előtte, s töltötte ki az egész teret homloka boltja alatt. Jelentése semmi. A tenger megint a hóna alatt szimatolt. Feküdt mozdulatlanul.