47
ÚJRA A MÚLTBAN

Levin egyfajta bizsergést érzett, ahogy átverekedte magát az esti tömegen, a KronoCom területének déli részén, ahol a Krono, a Lánc és az Admin tornyok álltak. Mintha egy másik életben járt volna utoljára ezeken az utcákon, az alacsonyabb épületek között, melyek a kormos tájat uraló, masszív Föld Központot szegélyezték.

A harmadik világháború kitörése előtt a Föld Központ területe a kontinens legrangosabb egyetemének adott otthont. Miután a régi Egyesült Államok darabokra hullott, és a nép által kezdeményezett oktatásellenes elitizmus végigsöpört az országon, az iskola híre megromlott, és végül bezárták. Az embereknek fontosabb volt, hogy túléljék a járványokat és a nukleáris telet, mint hogy megfelelő oktatást kapjanak. Végül a KronoCom átvette az iskolát és a körülötte lévő területet, és megépítette a Föld Központot.

Összébb húzta magán rongyos kabátját, ahogy elhaladt az őrzök és adminisztrátorok között. Észre sem vették. Furcsán érezte magát, miközben tiszteletteljesen utat engedett nekik. Az egyik épületből Marquez, a Mars főauditora lépett ki, és kis híján feldöntötte.

Levin megállt, és meghajolt.

– Elnézést, auditor.

Marquez némi undorral nézett Levin álcájára, és folytatta útját. Levin kicsit meglepődött. Marquez mindig is a barátságosabb és kedvesebb főauditorok közé tartozott, legalábbis, amikor Levinnel találkozott. Úgy tűnt, szívélyességét a vele egy szinten állóknak tartogatta. Levin megvárta, amíg a férfi eltűnik az utcán, és a Lánc torony elől átment az utca túloldalán lévő kis kávézóba. Leült a teraszon Cole mellé.

– Nos?

Cole úgy tett, mintha észre sem vette volna, továbbra is az asztalon lévő monitort nézte.

– Azt a négyet, akiket megjelöltél, nem láttam. Juliát viszont többször is. Fontoskodva rohangál föl-alá.

Levin intett, hogy kér egy kávét.

– Julia kiváló taktikus, és valóságos mágus a súlytalanságban, de ha szerepet kell játszania, kicsit szétesik.

– Hát nem tűnik tökéletes főauditor-jelöltnek.

– Épp ellenkezőleg. Tökéletes választás. Az emberek az őszinte és tisztességes auditorok mögé állnak.

– Én azt hittem, a legokosabb és legerősebb mögé – jegyezte meg Cole.

A pincér letett egy csésze kávét az asztalra. Levin beleszagolt, és elégedetten sóhajtott. Nagyot kortyolt az italból. Ezer éve nem érezte ezt a mennyei ízt. Cole-hoz fordult.

– Na ezért vesztettek a Menőid a Népemmel szemben. Hiába voltak nálatok a legnagyobbak és leggonoszabbak, ha valaki kicsit is gyengének tűnt, a saját csapatod falta fel. Emlékezz, mi történt a sebesültjeitekkel.

– Kár, hogy már soha nem fogjuk megtudni – horkant fel Cole.

Levin nem akarta erőltetni a témát. Békét kötött ugyan az unokaöccsével, de a harag lassan múlik. Cole előbb-utóbb lehiggad.

Még jó pár órát töltöttek el a teraszon. Igyekeztek elfoglaltnak tűnni, és pont annyit rendeltek, amennyi természetesnek tűnt. Levin szellemnek érezte magát, ahogy nézte a több száz járókelőt. Szüksége volt némi önuralomra, hogy eljátssza, senkit nem ismer fel. A KronoCom területének ezen a részén, az újaktól eltekintve, szinte mindenkivel akadt már dolga így vagy úgy. Az emberek egyharmadával tegezőviszonyban volt.

Ekkor jött rá, mi az, ami már egy ideje zavarta. Hogy már nem tartozik ide. Nem egy oldalon álltak. Élete nagy részében egy fontos fogaskerék volt ebben a gépezetben, amit most kívülről szemlélt. Ő volt valamikor a Föld főauditora. Az őrzők szerették, a legtöbb kronotrop tisztelte, az auditorok elfogadták vezetőnek. És mindezt egyik pillanatról a másikra elvették tőle. Kevesen maradtak, akik egyáltalán ki mernék mondani a nevét. Egy senki lett, vagy még annál is kevesebb. Levinnek el kellett ismernie, hogy borzalmasan hiányzott a régi élete. De ez már a múlt, és a múlt halott.

Végül, épp amikor a rozsdafoltos nap az olajszerű háttér előtt lassan lebukott nyugaton, Levin meglátta az egyik célpontját kisétálni az Admin toronyból. Vaneek volt, az egyik auditor-összekötő, aki az auditoriroda és az adminisztrátorok közötti kapcsolatot koordinálta az ügynökségen belül. Mint legtöbb társa, ő is egyike volt azoknak, akik kibuktak a kronotrop- és őrzőképzésből az Akadémia első évfolyamán. Technikusként is kipróbálta magát, de válsághelyzet-elemzésben és tervezésben túl lassúnak bizonyult.

Már felkészült rá, hogy hazautazik a Neso holdjára, amikor Julia, aki az Akadémia egyik tanára volt, felhívta rá Levin figyelmét. Korábban látta a fiú jellemzését, és magában leírta. De Julia azt mondta, érdemes megmenteni, ezért Levin a nő iránti tiszteletből adott neki egy esélyt. Juliának teljes mértékben igaza lett. Bár a fiú fizikálisan és akaraterő szempontjából gyenge volt, született adminisztrátornak bizonyult: módszeres volt, pontos és lojális.

Levin először gyakornokként vette maga mellé, később Vaneek hűséges asszisztenssé vált, olyannyira, hogy kitartott Levin mellett egészen addig, míg kiűzték a láncból, és börtönbe küldték. Levin aggódott is érte, mert nagyon közel álltak egymáshoz. Hálás is volt Young igazgatónak, amiért nem használták fel ellene Levinnel való kapcsolatát, és áthelyezték az adminisztrátorokhoz.

Tehát Vaneek kilépett az Admin toronyból, és a zsúfolt utcán távolodott a kávézótól, a föld alatti állandó otthonok felé. Levin megütögette Cole vállát, és hogy Vaneek ne fogjon gyanút, biztonságos távolságból a nyomába eredtek. Lementek a föld alatti, kiterjedt alagútrendszerbe. A tömeg gyérebb lett, így Levinék még jobban lemaradtak. Vaneek egyre mélyebbre vezette őket a föld alatti világba, oda, ahol a polgári alkalmazottak, a karbantartók és a munkások éltek.

Levin még soha nem merészkedett erre a környékre. A lánc tagjainak, a kronotropoknak és a vezetőknek nem nagyon volt miért lejönniük ide. Levin kezdett aggódni. Felmérte a keskeny folyosókat és az alacsony mennyezetet. Csapdának tökéletes lett volna. Vajon Vaneek szándékosan vezette ide őket? Átlátott az álcájukon, és tudta, kik is ők valójában? Továbbhaladtak egy pincelakásszintre. Az egymáshoz közel lévő szobák kisebbek lettek, és a folyosó annyira elkeskenyedett, hogy Levin válla kis híján súrolta mindkét falat. Nem ez volt a legjobb hely, ha beszélni akartak Vaneekkel. Egyetlen kiáltással több tucat embert riaszthatna. Levin még jobban lelassított, hogy biztonságosan távol maradjanak.

Végül Vaneek megállt a folyosó közepe táján, és bekopogott egy ajtón. Levin és Cole a sarok mögül figyelték. Az ajtó pillanatokon belül kinyílt, és egy fiatal nő ugrott Vaneek nyakába, aki magához ölelte és megemelte. A nő a folyosó falának lökte Vaneeket, és megcsókolták egymást.

Nem tűnt szakmai kapcsolatnak. Láthatóan odavoltak egymásért. Levin meglepődött; Vaneeket elég félénk és antiszociális embernek ismerte. Amikor együtt dolgoztak, Levin tudomása szerint nem voltak barátai. Enyhe bűntudatot érzett, ahogy a fiatal pár eltűnt a lakásban, ami feltehetőleg a lányé volt.

– Lehet, hogy nem ez a megfelelő alkalom – mondta halkan. – Akkor kéne elkapni, amikor egyedül van.

– Micsoda? Ez a tökéletes alkalom – erősködött Cole. – Essünk túl rajta!

Átfurakodott Levin mellett, az ajtóhoz ment, megállt mellette a falnál, és intett Levinnek, hogy kövesse. Levin leküzdve ellenérzését elfoglalta helyét a másik oldalon. Fölemelte a kezét, hogy bekopogjon, de Cole elkapta a csuklóját, mielőtt megtehette volna.

– Szökevények vagyunk, vagy elfelejtetted? – sziszegte. – Nem kockáztatok. Ha Vaneek úgy dönt, hogy bevisz, semmit sem tehetünk. Nem akarok visszamenni a Nereidre a fiúval való kapcsolatod miatt.

– Akkor hogy csináljuk? – kérdezte Levin.

Valami fémesen megvillant Cole kezében, és mielőtt Levin megállíthatta volna, Cole hátralépett, berúgta az ajtót, és berohant. Egy rémült kiáltás, sikoltozás és felboruló bútorok zaja hallatszott bentről.

– Fel a kezekkel, mindketten! – ordított Cole. – Hozzá ne merj nyúlni a kommunikációs karkötődhöz, te kis tetű!

Levin a fogát csikorgatta. Nem így szerette volna felvenni a kapcsolatot egykori asszisztensével. Besietett, hogy mentse a menthetőt. Cole nekinyomta Vaneeket a falnak. A félmeztelen lány a másik falnál kuporgott.

– Állj le! – kiáltott Levin, és visszahúzta Cole-t. – A fenébe, Cole. Erre semmi szükség.

A lány megpróbált elmenekülni. A melle elé kapott egy takarót, és az ajtó felé futott. Cole egy lezser mozdulattal elkapta a nyakánál fogva, és az ágyra hajította.

– Hagyd békén! – kiabált Vaneek, és Cole-nak rontott, két kézzel karmolva az arcát. Cole lefejelte, és a fiú összecsuklott. A lány sírva fakadt. Cole végigsimított az arcán, és az ujjáról csorgó vérre nézett.

– Megkarmolt ez a kis szaros. – Fölemelte a lábát, hogy Vaneek fejére taposson, amikor Levin nekirohant, és fellökte. Kivette a pisztolyt a kezéből, és félredobta.

– Mindenki álljon le! – mordult rájuk Levin.

Cole talpra kecmergett, és Levinhez hajolt.

– Hozzám ne merj érni még egyszer!

Levin az ajtóra mutatott.

– Menj ki innen! Figyeld azt az átkozott folyosót! Kifelé! Most!

Egy darabig farkasszemet néztek, és Levin felkészült az eshetőségre, hogy unokaöccse nekiugrik. Végül a fiú vonakodva leengedte a karját, és kihátrált az ajtón.

– Csukd be magad után! – A fejét rázva fordult vissza Vaneekhez, és egyenesen a pisztoly csövével találta szemben magát. Nyilván fölkapta, amíg Levin nem figyelt. Fölemelte a kezét. – Helló, Vaneek. Kérlek, tedd azt le!

– Le… Levin auditor? Maga az? – suttogta a fiú. – Ismeri ezt a vadállatot?

Levin mindig is úgy tekintett Vaneekre, mintha a sosem volt öccse lett volna, akit meg kell óvnia, és az arcára kiült döbbenettől megszakadt a szíve. A keze remegett, de még mindig Levin fejére célzott. Levin nyugodt mozdulattal megfogta a kezét, és kicsavarta belőle a pisztolyt.

A fiú észre sem vette, hogy lefegyverezték. Könnyek csorogtak az arcán, ahogy Levinre meredt.

– A vádak, amiket felhoztak maga ellen… Egy szavukat sem hittem. Amikor kikérdeztek, egy rossz szót sem mondtam magáról. Hazugnak és csalónak neveztem őket, és azt mondtam, hogy hamisan vádolják. – Megrázta a fejét.

Levin kivette a pisztoly energiaforrását, és a fegyver részeit egymástól jó messzire az asztalra rakta. A lány felé pillantott, aki az ágyon kuporgott, kezével eltakarva a mellét.

– Ülj le oda, kérlek. Mindent elmagyarázok.

Vaneek kötelességtudóan engedelmeskedett, és átölelte a barátnőjét. Megvizsgálta a horzsolást az arcán, és védelmezőn odahúzta magához. Levin még soha nem látott ekkora dühöt az arcán.

Leült a párral szemben, és vett egy mély levegőt. Az az átkozott Cole.

– Először is, sajnálom, ami történt. Nem ezt akartam. Helytelen volt, és vállalom a felelősséget Cole tettéért.

Vaneek felvonta a szemöldökét.

– Ez Cole kronotrop lett volna? Nem ismertem fel.

– Sok minden megváltozott.

– Már az is árulás, hogy beszélek önnel. Már a puszta jelenlétével veszélybe sodorja Katyát és engem.

Levin a lányra nézett, és elmosolyodott. Katya nem viszonozta.

– Csodás pár vagytok.

– Mit keres itt, Levin auditor? – kérdezte nyomatékkal Vaneek.

– Szeretném, ha tudnád, hogy ártatlan vagyok.

– Ezt eddig is tudtuk, auditor. Most akarja bebizonyítani? Mert ha igen, csak az időmet vesztegeti.

– Egyetértek, fiam. De fontosabb dolgok forognak kockán. – Mélyen beszívta a levegőt. Nem volt egyszerű megmagyarázni. – Vaneek, kérnem kell egy szívességet. Meg kell szerezned egy titkosított fájlt a lezárt archívumból.

Vaneek kíváncsian nézett rá.

– Megoldható, de miért, ha nem az ártatlanságát akarja bizonyítani?

Levin sóhajtott.

– Az ügynökség korrupt. A személyes tárolómban van a bizonyíték, amit archiválni kell. Közvetlen hozzáférésre van szükségem, hogy feloldjam a titkosítást, és megszerezzem a fájlokat. Fel akarom tárni az ügynökség korruptságát, hogy aztán visszatereljem a KronoComot a helyes útra.

– És azt akarja, hogy segítsek? – Vaneek a barátnőjére nézett, aztán a feldúlt szobára. – Azok után, ami történt?

– Ez nagyon fontos, fiam.

Az ifjú adminisztrátor megrázta a fejét.

– Azt várja tőlem, hogy árulást kövessek el, és még magyarázattal sem szolgál. El kell mondania, mi folyik itt, és aztán el kell engednie. Ha úgy döntök, hogy segítek, egy kommunikációs alcsatornán fogom felvenni önnel a kapcsolatot.

– Vaneek, kifutunk az…

– Ez az ajánlatom, auditor. Gondolja végig, milyen helyzetbe hozott. Ha maga tényleg az az ember, akit istenítek, akkor elfogadja a feltételeimet. Ennyivel tartozik.

Igaza volt. Levin azt várta tőle, hogy áruljon el mindent, amiben hisz, és tegye ki magát az üldöztetésnek. Az az idióta Cole nem sokat segített azzal, hogy így lerohanta. Levin a polchoz lépett, és levett egy üveg szintetikus bort. Három bádogbögrét tett az asztalra, és töltött. Szájához emelte az italt, és belekortyolt.

– Hadd kezdjem az elejéről.

48
AZ ÁRULÓ

Kuo rangidős ügynök a Valkűr ablakrése előtt állt, és a Chicagóra telepedő ködfelhőket nézte leszállás közben. A Föld Központ látványától egyre ingerültebb lett. Az igazgató arcátlanul iderendelte, hogy nézzék át és beszéljék meg az erősítésre és utánpótlásra vonatkozó igényét. Ez csak azt jelenthette, hogy sokadik kérésre megkapja az őrzőket. Mi másért hívatták volna? Beszélgetni?

A hajó szűk ívben kikerülte az épületet, és most a leszállópálya fölött ötven méterrel lebegett. Kuo kinyitotta az ajtót és kiugrott, majd nagy csattanással ért földet a kemény betonon. Véget kell vetni ennek a játszadozásnak. A Köd-szigeten nem jól alakulnak a dolgok, és minél előbb vissza kell mennie.

A hangárban megállt a munka, és több száz szempár szegeződött rá. Pontosan ezen a helyen küzdött meg Levin auditorral közel egy évvel ezelőtt. Még mindig érezte szájában a vereség ízét. Körbenézett. Elképzelhető, hogy néhány munkás ezek közül akkor is itt volt. Páran talán még lőttek is rá. Fájó volt az emlék. Kuót még most is nagyon bosszantotta, hogy Levin addig csűrte-csavarta az igazságügyi rendszert, hogy mindannyian megúszták a felelősségre vonást.

Az egyik dokkolókapuban a felszerelést pakolták be egy Héphaisztosz szállítóhajóba. Moyer elöljáró a rakodónyílás mellől ellenőrizte a műveletet. Észrevette Kuót, és odasietett hozzá.

Meghajolt.

– Üdvözlöm, ügynök, öröm és megtiszteltetés, hogy látom, mint mindig.

Kuo tudta, mit gondolnak róla az őrzők. Az elöljáró nyilván szeretne egy állást a Valtánál.

– A felszereléssel minden rendben? – vágott közbe.

Moyer a listájára pillantott.

– Minden megvan, amit kért, de az élelmiszeradagokból kilencven, a sugárvédő pajzsból nyolcvanhat és a sugárvetőtöltőkből hetvenkilenc százalék áll rendelkezésre. A jövő héten mindent bepótolunk.

Kuónak el kellett ismernie, hogy kicsit meglepődött. Mindent figyelembe véve ez nem volt rossz.

– És mi a helyzet az ötszáz Valta-kommandóssal?

– Tegnap este érkeztek, és készen állnak, hogy magával vigye őket.

– Pompás, Moyer elöljáró. És az ötszáz új őrző?

Moyer habozott.

– Sajnálom, ügynök, de…

– Hagyjuk a mellébeszélést, elöljáró. Hányan állnak a rendelkezésemre?

– Egy sem. Sajnálom, igazgatói rendelet.

– Micsoda?

Moyer újra meghajolt.

– Sajnálom, ügynök, de az igazgató felfüggesztette a rendeléseit.

– Majd meglátjuk. – Kuo szinte köpte a szavakat. – Intézkedjen, hogy minden kész legyen, mire indulok!

Otthagyta Moyert a hangárban, és elment megkeresni a vén nyomorékot. Az önkéntesek szétspricceltek előle, ahogy átsietett az adminisztrációs szárnyon. Az öreg folyamatosan keresztbe tesz neki. Pont most, ebben a kritikus pillanatban akarja megbénítani. Hogy képzeli?!

Egyenesen az igazgató irodájához ment, előrántott egy hatalmas, fehér kinetikus tömböt, és betörte a dupla ajtót. Aztán kettéválasztotta a kábeltömböt – ami nem volt egyszerű a harci exók esetében –, és hogy megvédje magát a sérülésektől, a nagyobb törmelékdarabokat a levegőben tartotta. Az ajtó röpködő darabjai között besétált Young igazgató irodájába.

Young az íróasztalánál ült, és egy bőrkötéses könyvet olvasott. Szinte föl se nézett az erőfitogtatásra. Azt el kellett ismerni, nem volt könnyű megfélemlíteni az öreget. Kuo megállt az íróasztal előtt, és várt. Aztán várt tovább. Ahogy Young megnyálazta az ujját, és lapozott, Kuo rájött, hogy taktikai hibát vétett.

– Azért rendelt vissza a frontról, hogy megtagadja a…

Young fölemelte az ujját, és csendre intette. Kuo maga is meglepődött rajta, de elhallgatott. Aztán dühös tekintettel az asztalra tette a kezét, és felkapcsolta az exóját. Az energia kettétörte az íróasztalt.

Young leengedte a könyvet, és megnézte Kuo művét. A könyvet becsapva fölsóhajtott.

– Fából készült, kibaszott valódi fából. Tudja maga, mennyire nehéz manapság igazi fa íróasztalt találni, a mélységbe is! Legalábbis olyat, ami nem penészes, nincs tele termeszekkel, és nincs bevonva azzal a műanyaggal, amit igazinak akarnak eladni?

– Azért rendelt vissza a Föld Központba, hogy megtagadja az őrzőutánpótlást – hörögte Kuo. – Hadd beszéljek világosan, igazgató. Az én kérésem, nem csak egy kérés.

– Mint ahogy megtagadtam azt az elmebeteg kérését is, hogy el akarja gázosítani az egész Köd-szigetet. Egymillió ember él ott. Azért, mert veszít, nem kell mindenkit megölnie. – Young megdörzsölte az állát. – Egyébként hogy nem képes legyőzni egy rakás vadembert?

Kuo keze ökölbe szorult. Tudta, hogy nem kellene válaszolnia, de csak Youngtól kaphatta meg, amit akart.

– Azok a barbárok szervezetten védekeznek. Föllázadtak és összefogtak, és így már hússzoros túlerőben vannak. Csapatostul érkeznek újabb önkéntesek a szigetre, hogy harcba szálljanak velünk. Utánpótlásra van szükségem!

– Tehát igaz – mondta Young eltűnődve. – Az Újpittsburgh mellett dolgozó bányászok számoltak be róla, hogy pusztai törzseket láttak az utakon – kuncogott. – Gratulálok, ügynök. Néhány hónap leforgása alatt sikerült egyesítenie a kétszáz éve harcoló törzseket. Ez nem kis teljesítmény.

– Eggyel több ok, hogy ne álljon az utamba. A vademberek egyesült nemzete a KronoCom hatalmát is veszélyezteti a Földön.

Young félretette a könyvet, és fölállt. Megkerülte íróasztala romjait, és görbe vállával megállt Kuo előtt.

– Mit gondolt, mi fog történni, miután halomra mészárolta és szolgaságba taszította őket? Azt hitte, hogy megijednek az istenverte fehér egyenruhájától, és a sárban gubbasztanak, amíg elpusztítja az otthonaikat?

– Hogy merészeli? A KronoCom és a Valta közötti szerződés…

– …tiszteletben lesz tartva – szakította félbe Young. – De ez nem jelenti azt, hogy pazarolhatja az erőforrásainkat, és egész biztosan nem jelenti azt, hogy elgázosíthatja az egész átkozott szigetet! Amúgy mi van azzal a tudóssal? Úgy tudtam, őt akarták megkaparintani. A grayongáz használata és a népirtás, hogy viszi közelebb a célhoz?

– Az csak a végső megoldás – mondta hűvösen Kuo. – Ha a Valta nem kapja meg az erőforrásokat, az rossz precedenst teremt a többiek számára.

– Azáltal, hogy több százezer embert megölnek – merengett Young. – Az biztos, hogy precedenst teremtenek. Akárhogy is, a KronoCom megtagadja, hogy további ötszáz őrzőt bocsásson a rendelkezésükre, és a mélységre is, egész biztos, hogy nem engedélyezzük tömegpusztító fegyverek bevetését a Földön. Érje be azzal, amije van, vagy húzzon a picsába a bolygóról.

Kuo exója fölragyogott, és körbevette az öregembert. A nő egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy megöli a rövidlátó nyomorékot. A megavállalatok alkalmazottainak kemény élete volt a gázóriások közelében. A túlélés és a siker az erőn és a tiszteleten múlt. Egy Valta-alkalmazottnak mindig résen kellett lennie, mert egyfelől előrébb kellett jutnia a ranglétrán, másfelől figyelnie kellett az alulról jövőkre, akik a helyére pályáztak. Időnként az irodák közti politikai harcban elfogadható, sőt jóváhagyott volt a gyilkosság.

És Kuo azzal is érvelhet, hogy jogos volt. Végül is Young szándékosan hátráltat egy rendkívül fontos valtás projektet. Mindazonáltal nem úszná meg túl könnyen. Young magas beosztásban volt, és nemcsak az ügynökségen belül, de az összes nagyvállalatnál fontos embernek számított. A földi időmentések műveleti igazgatójának komoly súlya és befolyása volt.

Érdekes módon Young nem tűnt ijedtnek.

– Adjon bele mindent – mondta nyugodtan. – Mindent megtettem, amit tehettem. De a tömeggyilkosság túlzás.

– Maga bolond – csattant fel Kuo. – Ha azokat védi, akik nem adnak hozzá az emberiség túléléséhez, akkor megszegi az ügynökségnek tett esküjét. Ezért lógni fog.

Kopogtak a bezúzott ajtó maradékán.

– Mi van?! – ordítottak egyszerre a nyílásban álló rémült adminisztrátorra.

– Elnézést, igazgató. Ügynök – hajlongott a szerencsétlen –, a hármas kihallgatószoba készen áll, igazgató.

– Jöjjön velem, Kuo – mondta Young, és hátra sem nézve Kuóra kisántikált az irodából.

Kuo nem volt hozzászokva, hogy a központon kívül mástól is elfogadjon parancsokat, és egy darabig tétovázott. Végül is a Valta volt az erősebb fél a kapcsolatban. Ha engedelmeskedik egy KronoCom-alkalmazottnak, az megtépázhatja a tekintélyét. Viszont feltámadt a kíváncsisága.

Arra gondolt, talán sikerült elfogni a James Griffin-Mars nevű szökevényt. Talán megunta az életet a semmi közepén a vadak között, és föladta magát. Egy tudós beáldozása az Európén való életért kifizetődő csere, bár a kronotropot valószínűleg nem sokkal a holdra érkezés után ki kellett volna iktatni. Az Európé egy paradicsom volt, de mint minden stabil kolóniát, ezt is szigorúan kellett irányítani. Egy ex-kronotropot ilyen kórtörténettel nem toleráltak volna.

Kuo és Young elhagyták utóbbi irodáját az adminisztrátorszárnyban, és lefelé indultak. Az igazgató fájdalmasan lassan járt, bár ezért aligha lehetett hibáztatni. A gázóriás kolóniában, hacsak nem hihetetlenül gazdag vagy fontos, már rég eltüntették vagy egy különleges otthonba kényszerítették volna. Amúgy is csekély erőforrásaikat nem pazarolhatták nyomorékokra.

Kuo meglepetésére Sourn összekötő is csatlakozott hozzájuk. Azt sem tudta, hogy itt van. Az összekötő hosszúra nyúlt földi küldetése során megbetegedett, és mostanában szívesebben tartózkodott világon kívüli szállókban, a fehér lebegő hajókban, ahol csak vállalati vendégeket szolgáltak ki. Ezek a hatalmas űrszállók kétszer olyan komfortosak voltak, mint a kolóniák, tiszta levegővel, steril környezettel és szabályozott légkörrel álltak az űrben ehhez szokott civilizált világ szolgálatára.

– Micsoda kellemes meglepetés, összekötő – üdvözölte Kuo Sournt.

– Ügynök – biccentett Sourn hűvösen.

Kuo tudta, hogy az összekötő haragszik rá. A legutóbbi három jelentése egyre komorabb képet festett a küldetésről. Sournnak minden oka megvolt rá, hogy elégedetlen legyen Kuo teljesítményével. A férfi tudta, hogy Kuo gyengülő helyzete rá is rossz fényt vet, és ha a nő nem képes visszafordítani a dolgok menetét, akkor azt mindkettőjük vállalati részvényei megsínylik. És ha ehhez hozzávette a grayongáz igénylését, amivel Kuo elengedte volna a projektcélokat, akkor bizony nem sok pozitív eredményt jelenthettek az igazgatói testületnek.

Sourn Younghoz fordult.

– Mondtam, hogy szólj, ha bármi fontos történik. Jól kéne kijönnünk ebből.

Az összekötő és az igazgató viszonya is megromolhatott, bár Youngot ez láthatóan nem zavarta. Hármuk közül egyedül ő volt jó hangulatban.

Megérkeztek a kihallgatószobába, és Kuónak eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor itt járt. A szoba másik végében vallatta a nyafogó technikust. Aztán megjelent a főauditor és mindent elrontott. A megalázó vereség miatt könyörögnie kellett a vezetőségnek, hogy jóvátehesse hibáját a tudós megtalálásával. És most újabb kudarccal kellett szembenéznie.

Beléptek tehát a kihallgatószobába, ahol egy fémasztal, egy szék és egy fiatalember várta őket. Kuo nem ismerte; nem James Griffin-Mars, és nem Levin Javier-Oberon volt az. Sajnálta, mert ha ők azok, az sok gondját megoldotta volna. A fiatalember óvatosan fürkészte őket, bár a testtartása nyugalomról árulkodott. Azt hihette, ő uralja a helyzetet, vagy legalábbis jó ajánlattal érkezett. A testén nem voltak vágások és horzsolások, és ébernek tűnt. Remek. A vallatás még nem kezdődött el. Kuo jobban szerette az ilyesmit személyesen intézni.

– Ki ez, és mi közöm hozzá? – kérdezte Sourn.

– Mondd el nekik, amit nekem már elmondtál – mondta Young.

– Egy összeesküvés zajlik az ügynökség megbuktatására, igazgató. Tudom, kik az árulók – mondta a férfi. – Levin, az egykori főauditor keresett meg…

– Ez a KronoCom belügye – vágott közbe Young. – Térjünk át a másik információra.

A fiatalember bólintott, és Kuóhoz fordult.

– Pontosan tudom, hol tartózkodik a Köd-szigeten belül az időbeli anomália, aki egyúttal a törzsek egyesítéséért is felelős. – Young felé pillantott, aki bólintott. – Cserébe állampolgárságot kérek az Európén, és egy garantált állást a privát szférában.

Kuo hirtelen fölélénkült. Ha megszerzi az információt, a Ko-op katonáknak nem kell többet az épületek útvesztőiben bóklászniuk. Egy nap alatt lezárhatja ezt az átkozott küldetést.

– Elfogadva – mondta határozottan, és már elő is hívta a Köd-sziget térképét az MI-moduljából, és a szemén keresztül kivetítette az asztal fölé. – Ha az információ igaz, gazdagon meg leszel jutalmazva. És most halljuk!

A férfi egy kereszteződésre mutatott Manhattan központjában.

– Ez az az épület. Itt van a vadak központja.

Young Kuóhoz hajolt.

– És most megkaphatja az őrzőutánpótlást, ami kért. Végezze el a munkáját, ügynök!

49
SZERELEM ÉS HÁBORÚ

A végrehajtó hatalom tekintetében Elise mindig is a „minden hatalmat a népnek” típusú lány volt. Az egyetemi évei alatt tiltakozott a delfinvadászat terjedése és a Demokratikus Unió kongresszusának feloszlatása miatt. Nagy port kavart annak idején, hogy megszüntették a nép hangját, még ha nem is teljesen értelmetlenül. Az újonnan alakult, fundamentalista teokrácia, a Konföderációs Egyesült Államok befúrta magát és korrumpálta a kongresszust, ezzel döntésképtelenné téve az egész országot.

De a gondolat, hogy szeretett országát nem a nép irányítja, több millió társával együtt az utcára szólította Elise-t. A manhattani szövetség első hónapjaiban ugyanezt a demokratikus szellemet vezette be a fiatal nemzetben. Mostanra viszont semmi másra nem vágyott, mint hogy vasöklű zsarnokként irányíthasson.

Belefájdult a feje a húsz legnagyobb törzs főnökeivel, polgármestereivel, tanítóival, királyaival – vagy akárhogy is hívatták magukat – folyó vitákba arról, hogy mi legyen a következő lépés az akciótervben. Az elmúlt hetekben a manhattaniek több kisebb győzelmet arattak azáltal, hogy meglepték a Ko-opot. Azonban az ellenség stratégiát változtatott, és ahogy holtpontra jutottak, a Negyvenhetedik és a Hetvenötödik utca közötti terület egyfajta semleges zónává vált. Az épp csak szárnyra kapó nemzetnek azt kellett volna tennie, hogy újabb törzseket von be a szövetségbe, és visszaszorítja az ellenséget. Ezzel szemben az utóbbi időben a megbeszélések rendszeresen átmentek civakodásba, hogy most akkor ki melyik épületben éljen, és melyik törzsnek mennyi jár a közös erőforrásokból.

Hatan ebben a pillanatban is azon veszekedtek, hogy ki kapja meg a Levin legutóbbi mentéséből származó, huszonnegyedik századi fázisrevolvereket. Elise-nek okosan kellett elosztania köztük a zsákmányt. Mindenkinek meggyőző érvei voltak amellett, miért neki van a legnagyobb szüksége a negyven fegyverre. A manhattaniek sikereik nagy részét a mentéseknek köszönhették, és a legtöbb törzs is emiatt csatlakozott a nemzethez. Elise tudta, rajta múlik, hogy akkor is együtt maradnak-e, ha már nem lesznek mentések. A nemzet egysége lassan megerősödött, mert a gyors sikerek legyűrték a legtöbb törzs elkeseredettségét. Mostanra viszont kezdték elfelejteni, hogy eredetileg miért is fogtak össze.

Elise szétnézett, és rögtön látta, mennyire volt fontos ez a találkozó. A balján Titus egy komplex matematikai egyenleten dolgozott. Az öreg rögeszmésen próbálta kiépíteni a napenergia-ellátó rendszert. A legmagasabb épületek tetejére napelemeket helyezett el, a megtermelt energiát pedig a Manhattan nemzet hálózatába töltötte. Az állandó vastag ködnek köszönhetően a jelenlegi termelés a töredéke volt annak, amennyire szükségük lett volna. Elise laborja önmagában fölélte az energia tíz százalékát.

Jobbra Grace és Crowe Tanító egymáshoz hajolva beszélgettek. Az Első Leszármazott megkedvelte Crowe-t, és többet voltak együtt, mint külön. Amikor Crowe megtudta, ki is Grace valójában, szinte földre borult előtte, mintha valami istenféle lenne. Tipikus ex-kronotrop viselkedés. Ahhoz képest, hogy utálták a munkájukat, igen nagyra tartották a nőt, akinek az egész iparágat köszönhették.

Elise-t egyáltalán nem zavarta a két öreg románca. Aranyos volt a két szerelmes törpepapagáj. A tanító tizenöt évvel fiatalabb volt Grace-nél, de ő pont ezt szerette. Amúgy meg, inkább foglalkozzon Crowe-val, mint Jamesszel. Viszont ha a két legokosabb embert a szobában a legkevésbé sem érdekelte a megbeszélés tárgya, akkor valószínűleg nem is volt mire odafigyelni.

Elise magánélete sem alakult sokkal jobban, mint a vezetői karriere. Pedig soha nem gondolta volna, hogy egyszer kénytelen lesz ezt mondani. Mindennap meglátogatta Jamest, bár a szobájába nem lépett be. Csukott szemmel ült az ajtaja előtt, és figyelt. Időnként hallotta a dudorászását, máskor James kiabált, esetleg horkolt, de legtöbbször csönd volt. James valószínűleg nem tudta, hogy ott van, és dühös is volt amiatt, hogy nem látogatja meg. De Elise-t megnyugtatta a közelség tudata.

Nehezen állta meg, hogy ne találkozzanak. Különösen, amikor hallotta szenvedni. Titus figyelmeztette, hogy az első napok lesznek a legkeményebbek, és Jamest távol kell tartani mindentől, amitől visszaeshet. Ő javasolta, hogy a lehető legkevesebbet kommunikáljanak, amíg James túl nem lesz a nehezén. Elise remélte, hogy ez hamar eljön. A nemzetnek nagy szüksége lett volna Jamesre. És ami még fontosabb, James állapota állandó teherként nehezedett rá. Semmi másra nem vágyott jobban, mint hogy itthagyja a megbeszélést, és James ágya mellett üljön.

Ráadásul Sasha vigasztalhatatlan volt. A tízéves kislány követelte, hogy meglátogathassa Jamest, de Elise megtiltotta neki. Nem tenne jót a gyógyulóban lévő kislánynak, ha ilyen állapotban látná a bátyját. Nehéz volt megmagyarázni neki, pontosan mi baja Jamesnek, és miért nem láthatja.

Elise sóhajtott. Rettenetes anyának érezte magát.

Titushoz hajolt.

– Esküdt, hogy van a betegünk?

Titus föl se nézett az egyenletből, miközben válaszolt.

– Ahhoz képest, hogy még csak három hete tart a kezelés, meglepően jól. Olyan, mint egy lángoló gép. Ma reggel leállítottam a gyógyszerezését. Szerintem túl vagyunk a leszoktató fázison.

– Akkor már majdnem meggyógyult? – kérdezte Elise tele reménnyel.

Titus a szemébe nézett.

– James soha nem fog meggyógyulni. Egész életében küzdeni fog. Ez a nehezebb rész, és itt jönnek képbe a szerettei.

– Mit kell tennem?

– Erősnek kell lenned, és meg kell mutatnod, hogy mellette állsz.

– Úgy érted, meglátogathatom?

Titus elmosolyodott.

– Amint vége a megbeszélésnek.

Elise fölállt.

– Mára elég lesz – mondta emelt hangon a még mindig veszekedő vezetőknek. – Később folytatjuk. Kobi báró, kérlek, vond vissza a térdnadrágosokat a nyugati tömbben, amíg a kedves Mang kormányzó tengerészei megérkeznek erősítésként. A többiek pedig gondolkozzanak el a Grand Centralban tervezett előretolt bázison, holnap azzal kezdünk. – Megkocogtatta az asztalt. – Az ülést berekesztem.

– Így is lehet – jegyezte meg Titus epésen.

Elise a vállára tette a kezét, és finoman megszorította, majd elviharzott. Ezekre a magasszintű egyeztetésekre amúgy sem volt szükség. Minden törzs kiválóan harcolt az elvadult városi környezetben. Csak kellett valaki, aki összetartja őket, megmutatja a közös ellenséget, és igazságot tesz köztük, amikor civódnak.

Elise tett egy kitérőt a labor felé, ahol Sasha az Elise és Grace által összekotyvasztott új vakcina enzimszámlálását végezte. Elise szeretett volna több időt tölteni a laborban, de a nemzettel kapcsolatos kötelességei és felelőssége ezt eléggé megnehezítette. Általában kora reggel és késő este ugrott be, hogy ellenőrizze az eredményeket, és kiadja az utasításokat. És ez kevés volt. De szerencsére Grace és Sasha kisegítették.

Most, hogy az Idő Anyja már nem röpködött összevissza az univerzumban, a kutatás új erőre kapott. Sasha gyorsan tanult, mint minden gyerek. Határozottan jó érzéke volt a tudományhoz. Fáradhatatlanul dolgozott és rengeteget kérdezett, ami az ilyen jellegű munkánál kimondottan előnyös volt. És nem félt semmitől, ami, mondjuk, nem volt annyira jó, de a korral járt.

– Hahó, Sasha – köszönt Elise. – Milyenek a kísérleti példányok?

A lány a kezébe adott egy tabletet.

– Mindent rögzítettem. Szerintem jól néznek ki, jobban, mint az előző adag, amik mindent kiirtottak maguk körül.

Elise megnézte a számokat a gépen. A „jobban” enyhe kifejezés volt. Valójában sokkal jobban. A legutóbbi vakcina a földvész hat különböző változatát elpusztította. Csak ott nem vált be, ahol a hőmérséklet meghaladta a harmincöt Celsius-fokot, ami sajnos több mint a bolygó felét jelentette. Még változtatni kell néhány dolgot az összetételen. Elise az asztalra tette a tabletet.

– Menj, mosakodj meg! Meglepetésem van a számodra.

Sasha Elise-re nézett, és felragyogott. Elise egyre szélesebben mosolygott, ahogy a kislány hatalmas sikoly kíséretében elszaladt, hogy lemossa kezéről a koszt. Sasha egyetlen meglepetésre vágyott, és mindketten tudták, hogy Elise nem ugratná mással. Elise megvárta, amíg Sasha lesikálta a kezét, és már nem bűzlött az ammóniától és a szartól – végül is földvészes növényekkel kísérleteztek –, majd aztán kettesben felugrándoztak a hatvanhatodik emeletre, amit az elfrethek már csak kronotropszintnek hívtak.

Hory és Chawr az ajtó előtt ültek, és késes ugróiskolát játszottak. Pontosan tudták, Elise mennyire nem szereti ezt a veszélyes játékot.

– Legidősebb – köszönt Hory, és biccentett.

– Amikor majd jól megvágjátok magatokat, és jöttök az elsősegélyre, hogy oldjuk meg, megspórolom a kötszert, és levágom a lifegő ujjaitokat.

Chawr büszkén mutatta fel mindkét kezét.

– Mind megvan, Legidősebb.

Elise a szemét forgatta.

– Hogy van Idősebb James?

– Csendesen – felelt Hory. – Kicsit féltünk a mai naptól, miután Titus leállította a gyógyszerezést. De jó kedve van. Korábban együtt futottunk a folyosón.

Elise már hallott róla. James unalomból vagy valami más okból edzéseket tartott az őröknek és a vadászoknak. Egy hét alatt az egész nemzetben elterjedt a hír, és mostanra sok törzsből jártak ide a harcosok. Jamesnek már vagy száz tanítványa lehetett, ami elképesztő volt, és Elise úgy látta, a dolgok nagyon jó irányban változnak. El sem tudta képzelni, mennyire unalmas lehet ilyen sokáig házi őrizetben lenni. Ráadásul James remek módot talált rá, hogy helyreállítsa a törzseknél megtépázott tekintélyét.

Elise Sasha vállára tette a kezét.

– Szeretnénk találkozni vele.

Chawr kinyitotta a lakrészhez vezető ajtót, és beengedte őket. Elise-nek egyre szaporábban vert a szíve, ahogy közeledett James szobájához. Mintha egy örökkévalóság óta nem látta volna, pedig korábban hosszabb időre is el voltak választva egymástól. Jamesnek volt olyan munkája, például amikor Levinért ment vissza, ami több mint két hónapig tartott.

De most valahogy más volt. Akkoriban akaratukon kívül álló okok miatt nem találkozhattak, mint a munka és a távolság. James a Naprendszerben csavargott, míg Elise a földvész ellenszerét kereste. Most viszont önként vállalták a különválást. Persze nem az „önként” volt a megfelelő szó, mert Elise döntött úgy a saját akaratából és James érdekében, hogy amíg a férfi állapota nem javul, ne találkozzanak. Vajon James megértette, miért kellett így döntenie? Vagy haragszik? Ezer és egy kérdés merült fel Elise-ben, mire az ajtóhoz ért. Fölemelte a kezét, és kicsit habozott, mielőtt bekopogott.

De Sasha nem várta meg, hogy befejezze a mozdulatot. Belökte az ajtót, és berohant.

– James!

Elise meglepett kiáltást hallott, majd James hangját, ahogy Sashát szólítja. Az ajtófélfának támaszkodott, keresztbe fonta a karját, és nézte, ahogy Sasha James karjába ugrott. A torkában dobogott a szíve, miközben nézte Jamest, aki fölkapta Sashát és körbe-körbeforgatta. Amit látott, éles ellentétben volt a szigetet átható állandó szürkésbarna rothadással. Talán a sors intézte így, vagy csak a ritka, délutáni napfény csapta be a szemét, de a pillanat valahogy színesnek, szinte mesebelinek látszott. Elise-t eltöltötte a remény, hogy jobbra fordulhat ez a nyomorúságos jelen.

James még nem vette észre, így alaposan megnézte, és próbálta megtalálni a különbséget mostani állapota és az utoljára látott félrészegen zokogó férfi között. Az első dolog, ami feltűnt neki az volt, hogy James kipihentnek, sőt egészségesnek tűnt. Azután észrevette, hogy lefogyott, az arca kevésbé volt felpüffedve, és a foltok is eltűntek róla, és a szeme sem volt már olyan karikás, mint egy mosómedvéé.

Elise adott egy kis időt a Griffineknek, hogy kiélvezzék a viszontlátás örömét, a báty és a húg, akik annak idején csak hat év különbséggel születtek, most mégis egy negyedszázad választotta el őket egymástól. James már inkább az apja volt Sashának, mint a bátyja, és ez meg is látszott.

Néhány perc után Elise végül megszólalt.

– Eleget kaptál enni?

James csak most vette észre. Az arca megrándult, és találkozott a tekintetük. Lelassult az idő, Elise pedig elgondolkodott, hogyan fog James reagálni. Vajon haragszik, amiért bezáratta? A férfi a karjában Sashával lépett oda hozzá.

Lehajolt, és megcsókolta.

– Épp ideje volt, hogy bejöttél. Untam már, hogy mindig a szobám előtt ülsz.

Elise-nek leesett az álla.

– Ho… honnan tudtad?

James Chawr és Hory felé fordult, akik Elise mögött álltak.

– Látod őket? Az őröket, akik az ajtómat őrzik? Itt követted el a hibát, Legidősebb. Ők az én embereim.

A két bolondnak fülig ért a szája, úgy vigyorogtak, amíg Elise rájuk nem villantotta a tekintetét. Erre viszont olyan szerencsétlen arcot vágtak, hogy végül elnevette magát.

– Csukjátok be az ajtót – mondta nekik.

A kis család helyet foglalt a kanapén. Elise James mellől nézte, ahogy Sasha hozzábújt bátyjához a másik oldalról. Figyelte a férfi reakcióit, ahogy Sasha rázúdította az elmúlt hetek történéseit, Elise geometria óráitól kezdve, Franwil erőfeszítésein keresztül, hogy gyógyfűszakértőt faragjon belőle, egészen addig, hogy Rima megtanította az íjkészítésre. James mosolya csak akkor fagyott az arcára, amikor Sasha egy flatiron fiúról mesélt, aki mindig ugratja, és virágot hoz neki. Elise arra gondolt, remek mesélő válna a kislányból, mert történetei egyre jobban elrugaszkodtak a valóságtól.

James elkapta Elise tekintetét.

– Mi olyan vicces? – kérdezte.

– Semmi – felelte Elise, és közelebb húzódott. – Azt hiszem, csodás apa lennél.

Együtt töltötték a délután hátralévő részét, míg meg nem érkezett Bria és Laurel, hogy leváltsák Chawrt és Horyt, és egyúttal meghozták James vacsoráját.

– Holnap is jövök – mondta Elise, majd magához húzta, és még egyszer megcsókolta Jamest. – Gyógyulj tovább.

– Még meddig kell itt maradnom? Megőrülök ettől az emelettől.

– Már nem sokáig. Titus szerint csak pár nap. Ugye, tudod, hogy szeretlek – tette hozzá kis szünet után.

James magához szorította.

– Ez volt az egyetlen dolog, ami tartotta…

Az All Galaxy megrázkódott, és betörtek az ablakok. Mindenki megdermedt. Újabb rengés futott át az épületen, amit ezúttal robbanások követtek. A következő pillanatban Chawr rohant be a szobába.

– Legidősebb, a Ko-op megtámadott minket.

– Hol? – kérdezte James.

– Mindenhol!

– Megtaláltak minket. – Elise levegő után kapkodott.

Jamesszel együtt felugrottak, és az ajtó felé indultak. Elise Bria karjába lökte Sashát.

– Vidd a laborba! Hátul a raktárban van egy búvóhely. Sasha tudja, hol. Ha megtalálod Grace-t és Titust, őket is vidd magaddal. – Kézen fogta Jamest, és az ajtó felé húzta.

– Azt hiszem, hamarabb kijutsz, mint gondoltad.

50
A TALÁLKOZÓ

Levin tiszteletben tartotta Vaneekkel kötött megállapodását, és türelmesen várta, hogy egykori asszisztense felvegye vele a kapcsolatot, de minden egyes nappal egyre inkább kétségbe vonta a döntését. Már kezdte elveszteni a reményt, hogy Vaneek jelentkezik, amikor egy hét után hírt kapott tőle. Mondjuk, nem is volt másik terve, hogy megszerezze a titkosított fájlt, mely alapos kutatómunkája eredményét tartalmazta arról, mekkora volt a vállalati befolyás a KronoComban.

– Éjfél. Rakodószárny, D-Lio – összesen ennyit mondott Vaneek.

Levin előhívta a Föld Központ alaprajzát az MI-karkötőjén. A D-Lio egy ritkán használt hangár volt a központ déli szárnyának végében, ahol általában porlepte járműveket tároltak: áramfejlesztő, napkollektor- és terraformáló hajókat. Meglepő módon a modern időkhöz képest túl nagy energiafogyasztású hobbyhajók, űrjachtok és hasonlók is itt végezték. Akárhogy is, furcsa választás volt egy éjszakai találkozóhoz. Nem mintha Levinnek lett volna választása, és a lehetőségek hiányában kénytelen volt megbízni Vaneekben.

Cole-hoz fordult.

– Ma fogjuk megcsinálni. Állj készen!

Cole egy széken ült, lábát pedig a korláton pihentette.

– Ezek szerint a vézna féreg jelentkezett – morogta.

Levin unokaöccse a föld alatti lakásban történtek után újra ellenséges lett. A jóakarat, amit Levin a Nereid óta próbált kiépíteni, egy perc alatt elillant. Visszatért a komor, dühös Cole. Elkeserítő volt, mert Levin azt hitte, javult a kapcsolatuk, amióta Chicagóba érkeztek. Persze megvoltak a hullámhegyek és -völgyek, és Levin úgy döntött, ez most az utóbbi.

– Hol van a találkozási pont? – kérdezte Cole. Miután megkapta a választ, összevonta a szemöldökét. – Az a semmi közepén van. Lehetetlen, hogy ott van a lezárt archívum.

– Nem számít. Ha Vaneek ott akar találkozni, akkor odamegyünk – mondta Levin. – Csak rajta keresztül juthatunk be az archívumba. Ne szúrjuk el!

Fölmerült benne, hogy itthagyja Cole-t, mert bár fontos lett volna, hogy valaki fedezze, de az unokaöccsében nem bízhatott. A kirohanása Vaneekkel szemben annyira túlzó volt, hogy Levin elbizonytalanodott az elmeállapotával kapcsolatban. De akkor is rokonok. Ha most azt mondja neki, hogy maradjon itt egy ilyen kritikus helyzetben, azzal örökre tönkreteheti a kapcsolatukat, és Cole valószínűleg meg sem várná.

Cole már eltűnt egy egész napra a Vaneekéknél történt incidens után. Levin akkor azt hitte, elvesztette az utolsó élő rokonát, de Cole éjszaka visszatért. Levin meg is lepődött, amikor belépett az ajtón. Amikor megkérdezte, hol járt, Cole annyit mondott, ki kellett engednie a gőzt. Még bocsánatot is kért – bár kissé vonakodva, de ez is több volt a semminél. Levin azonnal megbocsátott, ahogy egy családban illik. Vagy illene.

Ebben a pillanatban éppen a Michigan-tó partján elterülő nyomornegyedben rejtőzködtek, két kilométerre a KronoCom területétől. A kunyhókban, amiket nagyobb esőzések idején rendre elöntött a víz, csavargók, drogosok és szegények éltek. Túl erőszakosak és túl értéktelenek voltak ahhoz, hogy a helyi hatóságok foglalkozzanak velük. A roskadozó viskó, amiben meghúzták magukat, szűkös volt és dohos, de az Amazon fegyintézetben és a Köd-szigeten töltött fél-fél év után mindketten hozzá voltak szokva az ilyen borzalmas körülményekhez.

A hely azért is volt előnyös választás, mert Levin az egyetlen biztonságos helyre parkolta le a Frankensteint, ahol nem találják meg, és el sem lopják: a parttól száz méterre, ötven méterrel a víz alatt. A tó fenekét roncsok, szemét és a földvész által szennyezett növényzet borította. A hulladékhalmok akkorák voltak, hogy itt-ott kibukkantak a víz felszínén. Levin két ilyen halom közé manőverezte be a kollit, aztán az exója segítségével partra vitette magukat. Ha megtalálják őket, így még mindig megmenekülhettek.

Levin végignézte az alaprajzot, és kijelölte az útvonalat a szárnyig, amit kerestek. Az este hátralevő részén átbeszélték a tervet, memorizálták a menekülési pontokat, a tartalék találkozóhelyeket és minden eshetőségre felkészültek. A KronoComnál az a mondás járta, hogy az ember sosem lehet eléggé felkészült. Végül is az Akadémián képezték ki őket.

– Hé – mondta Levin, és kezet nyújtott Cole-nak. – Megússzuk. Együtt. – Cole egy pillanatig habozott, mielőtt elfogadta volna a felé nyújtott kezet. Levin megölelte. – Akárhogy is, de egy család vagyunk. Meg tudjuk csinálni.

– Igen, bácsi.

Nem sokkal tíz után indultak el a KronoCom területe felé. Éjszakára az egész várost lezárták, hogy takarékoskodjanak az energiával, így minden csendes volt és sötét. Végiglopakodtak a város elhagyatott tóparti részén, aztán találtak egy föld alatti bejáratot. Elindultak a kék alagutakon, majd lejjebb ereszkedtek a lilákba, miközben elhaladtak a rosszul világított oldalfolyosók mellett, ahol csavargók és éjszakai árusok ültek a falak mentén egymásnak vetett vállal.

Levin Manhattan romjai között már hozzászokott a mocskos körülményekhez, ezért alacsonyra állította az atmoszféra- és exo-karkötőit, hogy spóroljon az energiával, de a rossz szellőzésű és zsúfolt föld alatti járatok bűze szinte elviselhetetlen volt. Egy órán keresztül kellett szenvednie, amíg ebben a valódi labirintusban bolyongtak, míg végre visszajutottak a kék alagutakba. Levin megkönnyebbülten sóhajtott, amikor végre újra kibukkantak a felszínen, kicsivel északnyugatra a KronoCom területétől.

Először keletnek, majd délnek tartottak egy lepusztult lakónegyeden keresztül. Északon felsejlettek a város főbb felhőkarcolói, ahogy torz fekete fogakként meredeztek az ég felé, az alig valamivel világosabb háttér előtt. Tehát az átlagos napokkal ellentétben jók voltak a látási viszonyok. Rossz hír az éjszakai lopakodóknak.

Sikátorokon és romos utcákon vágtak át, mire végül megérkeztek a KronoCom területéhez. Lelassítottak, és óvatosabban folytatták útjukat. A területet őrzők védték, de nem volt nehéz elkerülni őket. Az éjjeli őrjárat büntetésnek számított, ezért senki sem vette túlságosan komolyan. Végül is ki lenne olyan ostoba, hogy pont az ügynökség irányítási központjába tör be?

A nyugaton gomolygó hatalmas füstfelhők felől kén és rothadás bűzét sodorta feléjük a szél. Mögöttük lövésekhez hasonló hangos csattanások és puffanások hallatszottak. Egy épület árnyékában lopakodtak, amikor Levin intett Cole-nak, hogy várjon. A távoli durranásoktól és az eget csíkozó, láthatóan szürke széltől eltekintve minden csendes volt. Levin meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, és jelezte, hogy mehetnek tovább.

Az épületek és tornyok árnyékában suhantak, míg végül meglátták a Föld Központ egyre jobban magasodó, alaktalan házait. Néhány utcával és pár őrjárattal később elérték a főépülethez kapcsolódó legdélnyugatibb épületet. Megkerülték, és folytatták útjukat egy ajtóig, amin lemállott a felirat, de fölötte egy D betű látszott.

Levin az ajtóra tapasztotta a fülét, és figyelt. A kinti szél fütyülésén kívül nem hallott semmit. Cole-hoz fordult, és az ujjaival visszaszámolt háromtól. Az ajtó hosszú csikorgással kinyílt, és Cole, kezében a sugárvetővel beóvakodott. Levin egy pillanattal később követte.

A barlangszerű helyiség a tető alatti résen beáramló holdfénytől eltekintve sötét volt. Egy ponyvával letakart hajó – feltehetőleg űrjacht – alakja bontakozott ki a félhomályból. A levegőt olaj és por szaga töltötte meg. Levin kétszer megkoppintotta Cole vállát, és a helyiség keleti végébe mutatott, ő maga pedig átment a nyugati oldalra.

Mélyre hajolva haladt, és körülbelül a terem kétharmadánál járhatott, amikor két árnyékba borult hajó között megpillantott egy apró fénypontot. Egyenesen odament. Vaneek volt az, aki idegesen sétált fel-alá.

A fiú ijedten fordult felé.

– Ki van ott?

Levin fölemelt kézzel lépett a fénybe.

– Köszönöm, hogy találkozol velem.

– Levin auditor – mondta megkönnyebbülten Vaneek –, pontos, mint mindig. Jöjjön velem!

– Hova megyünk? Nem hinném, hogy erre vannak a lezárt archívumok.

Vaneek idegesen fölnevetett.

– Itt tudom a legkönnyebben becsempészni. Jöjjön, még két szinttel lejjebb kell mennünk.

– Várj, hadd szóljak Cole-nak.

– Muszáj neki is jönnie? – kérdezte nyugtalanul Vaneek.

– Hallótávolságon belül vagyok – mondta Cole Levin fejében. – Visszhangzik a hangotok a csarnokban. Menj csak, rajta tartom a szemem, és fedezlek az árnyékból.

– Rendben, Cole – válaszolt gondolatban Levin. – És még egyszer köszönöm, hogy végigcsinálod velem. Sokat jelent nekem.

– Nem fogom hagyni, hogy ez a kis szarzsák elkapjon egy Javier-Oberont. Ez minden.

Levin biccentett Vaneeknek, és kelet felé fordulva elmentek néhány űrhajó váza mellett, majd megérkeztek az épület mélyére vezető lépcsőházhoz. Itt újabb, még a fentieknél is rosszabb állapotú hajók sorakoztak. Feltehetőleg itt tartották a tönkrement kollikat, hogy felhasználhassák az alkatrészeiket. Több száz roncs hevert mindenfelé, és némelyiket már annyira belepte a por, hogy az alakját sem lehetett felismerni. Levint óhatatlanul is feszélyezte a sok, kísértetiesen bámuló fekete ablaknyílás. Végül a hajók alkotta labirintus végén egy kicsit tisztább részhez értek.

– Mi folyik itt? – kérdezte Levin.

Vaneek fölemelte a lámpáját.

– Itt van.

Hirtelen tucatnyi fény villant fel minden irányból. Csapda! Levin bekapcsolta az exóját, és felkészült, hogy kilőjön a plafonon keresztül. De ugyanebben a pillanatban vagy húsz exo izzott fel narancssárgán. Auditorok vették körbe.

Julia lépett ki a sötétből.

– Add föl, Levin!

Levin Vaneekre nézett. Árulása fájdalmas volt, de nem érte teljesen váratlanul. Mondani akart valamit, dühből vagy sajnálatból, de nem tette. Mindegy volt. Hát így ér véget a karrierje és az élete. Egy régi raktárban, az éjszaka közepén. Ráadásul harc nélkül, mert azt már eldöntötte, hogy Juliával nem küzd meg még egyszer. Ennyi exóval szemben amúgy sem lenne esélye. Nem volt kiút.

– Megfogadtam Julia auditor tanácsát – hebegte Vaneek. – Nem tudtam, mi mást tehetnék.

Levin Juliához fordult, és fölemelte a kezét, láthatóvá téve karkötőit.

– Ahogy a legutóbbi találkozásunkkor ígérted.

– Ne légy már ilyen színpadias, Levin – mondta Julia az ég felé emelve tekintetét, majd odalépett hozzá, és egy fémtárgyat húzott elő virtuális tárolójából. Levin azonnal felismerte az adathordozót. – A titkosítási kulcsod, Levin auditor.

Levin zavarát a felvillanó reménysugár váltotta fel, miközben beütötte a száznegyvenhárom karakterből álló jelszót, hogy feloldja a személyes fájljait védő titkosítást. Amint végzett, Julia kivette a kezéből a hordozót.

– Elküldve. Nézd át, és elemezd! – mondta artikuláltan.

Levin közelebb lépett.

– Van egy összefoglaló listám, amihez hozzá…

Julia exója felizzott.

– Ne mozdulj, Levin! Pillanatnyilag azon múlik az életed, hogy mi van az adathordozón. Ha nem az, amit mondtál, akkor egyenesen Younghoz vitetlek.

Hosszúnak tűnt a következő tíz perc a sötétben. Valaki Levin mögött levegő után kapkodott, egy másik káromkodott egyet. Perceken belül beszélgetés hangja töltötte meg a raktárt, ahogy az auditorok háborogtak a feltárt bizonyítékokon. Először egy, aztán egyre több sziluett vált ki a háttérből, és Levin felé indultak. Ahogy közelebb értek, már felismerte őket. Hameelt, a technikusok műveleti főnökét, Moyert az őrzők elöljáróját, Rowe-ot az űrágazat, és Marnt a Ganümédész főauditorát. Ahogy a beszélgetés egyre feszültebb lett, és mind köré gyűltek, Levin rádöbbent, hogy a KronoCom vezetőinek közel a fele eljött.

– Cole – mondta gondolatban, miközben várakozott –, mit látsz onnan? Az ügynökség rangidősei állnak körülöttem.

– Itt minden csendes – felelt Cole. – Nálad minden rendben?

– Eddig igen. Állj készenlétben! Eltarthat egy ideig. Szólj, ha odafenn melegszik a helyzet.

– Akkor hát nem vagy egy szemét hazudozó – mondta Julia látható megkönnyebbüléssel. – Sosem voltál az a blöffölő típus, de mindent tekintetbe véve nem voltam biztos benne, hogy nem akarsz átvágni.

– Ez volt a teszt? Akkor most már hiszel nekem? Miért nem adtad át egyszerűen, amit kértem?

– Ne légy nevetséges. Nem kockáztathattam meg az árulást egyedül a szavadra alapozva. De amikor Vaneek felkeresett, és elmondta, mit kértél tőle, rájöttem, hogy valószínűleg igazat beszélsz. Beszéltem a vezetőség megbízható tagjaival – mondta körbemutatva –, akik szintén kiábrándultak. Szükségünk volt a titkosítási kulcsra, ezért megszerveztük ezt a találkozót.

– Én csak azt szeretném kérdezni – lépett elő Moyer –, hogy akkor most mihez kezdjünk ezzel? A New York-i mocsárban mindennap újabb őrzőim esnek el. Nem akarom föláldozni az embereim életét azért, hogy a megavállalatok gazdagodjanak.

– A kronotrop műveletek majdnem hatvan százalékát a vállalatok rendelik meg – tette hozzá Hameel. – A halálozási arány tizenhat százalékkal magasabb ezeknél a munkáknál.

– Szükséged volt ezekre az információkra – fordult Levinhez Rowe, aki valószínűleg a legmagasabb rangú vezető volt köztük. – Biztos van egy terved. Halljuk!

Levin végignézett a csapaton. Kevesen voltak, de befolyásosak. Kezdetnek megteszi.

– Puccsokat akarok végrehajtani. Itt a Földön kezdjük. Visszatereljük a KronoComot a helyes útra, hogy újra az emberiség jobbításáért dolgozzon, a megavállalatok befolyása nélkül.

– Az ügynökség legfőbb vezetői egytől egyig az Európén élnek – mondta Marn. – Éppen annak a korrumpáló hatásnak a közvetlen közelében, amitől meg akarjuk szabadítani az ügynökséget.

– Akkor lecseréljük a vezetőséget – mondta Julia.

– A mentések szempontjából mindig a Föld volt a kulcs – mondta Levin. – Ezt mindannyian tudjuk. Aki a bolygó mentéseit irányítja, az irányítja az ügynökséget.

– A Föld túl nagy, főleg egy ilyen kis csapatnak – mutatott rá Hameel.

A megbeszélés ismét megakadt, ahogy mindenki egyszerre akarta kifejteni, mi legyen a következő lépés. Most először vált világossá, hogy a rangidős vezetők egyöntetűen elégedetlenek az iránnyal, amerre az ügynökség tart. Eddig mindenki azt hitte, egyedül van a véleményével, ezért féltek kimondani az aggályaikat. Levin akciója volt a katalizátor, mely áttörte a gátat. Mindenki azzal kezdte, hogy elmondta a saját történetét, aztán, ahogy ez lenni szokott vezetők és problémamegoldók körében, a megoldásra koncentráltak. Egyre hangosabban vitatkoztak, míg mindenki el nem mondta az érveit.

– Az időadatbázis – mondta Hameel. – Az időadatbázis a kulcs az összes KronoCom-művelethez. Ha sikerül megszereznünk, a Lunán tárolt biztonsági mentéssel együtt, akkor átvehetjük az irányítást.

– A két ellenőrzési pont megoldható – tűnődött Moyer. – Akár titokban is sikerülhet, mielőtt az ügynökség rájönne, mi történik.

– Várjatok, ezt az egészet ma éjjel akarjátok megcsinálni? – kérdezte döbbenten Julia. – Először gondoljuk végig. Dolgozzuk ki a tervet.

– Ezer méterre vagyunk az időadatbázistól – felelte Hameel. – Ha most elmegyünk a központból, soha nem kerülünk ennyire közel hozzá még egyszer. Mellesleg, amint Young észreveszi az eltűnésünket, riasztani fogja a biztonságiakat. Ma éjjel kell megcsinálnunk.

– Felejtsék el az adatbázist – mondta Vaneek a sok beszédtől kiszáradt torokkal. – El kell foglalnunk a Techműveket.

– Én Juliával értek egyet – szólalt meg Rowe. – Harminc nem harcban edzett emberünk van. Nem sodorhatjuk veszélybe őket.

– Mindannyian kijártuk az Akadémiát – jegyezte meg Jan, a középkorú vezető statisztikus. – Nem felejtettem el, hogy kell használni egy mélységverte fegyvert. Harcolni fogunk! – Úgy nézett ki, mint aki élvezi a helyzetet.

– Te mit gondolsz, Levin? – kérdezte Rowe.

Levin számba vette a csapatot és a lehetőségeiket. Moyernek igaza volt. Ez a legjobb lehetőség az időadatbázis megszerzésére. És Juliának is igaza volt. Nem voltak elég erősek ahhoz, hogy lerohanják a Naprendszer legjobban őrzött adatközpontját. De holnap, miután rájönnek, hogy zendülés történt, és elrendelik a legmagasabb szintű készültséget, még kevesebb esélyük lesz. Soha többet nem jutnak be a Föld Központba. Most kellett cselekedniük.

– Fejezzük be még ma éjjel.

– El kell foglalnunk a Techműveket – próbálkozott Vaneek, ezúttal hangosabban, hogy mindenki hallja. A többiek elhallgattak, és mindenki felé fordult. Idegesen lépett előre, Levin mellé. – Ez az egész csak akkor sikerülhet, ha az ügynökségen mindenki megtudja, mi történik.

– És mire jó, ha elfoglaljuk a Techműveket? – kérdezte Rowe.

– Ennek a csoportnak a tagjai – mondta Vaneek, és körbemutatott – az ügynökség legtiszteletreméltóbb vezetői közé tartoznak. Maguk szerint ez semmit sem jelent az állománynak és az adatrögzítőknek? Mindannyian felnézünk önökre. A baj az, hogy most senki nem tudja, mi történik. A Techművek az egyetlen hely, ahonnan elterjeszthetjük az információt. – Levinhez fordult. – Mutassa meg nekik a fájlokat, hadd döntsenek ők.

– Kockázatos lehet a lojalitásukra hagyatkozni – mondta Julia.

Moyer bólintott.

– Nem, a fiúnak igaza van. Az ügynökség alkalmazottainak a lojalitása az egyetlen dolog, amiért megéri kockáztatni. Ha nem tudjuk meggyőzni őket, akkor amúgy is elvesztünk. És legyünk őszinték, mihez kezdtek, ha megszerzitek az adatbázist? Fogva tartjátok túszként? Ugyan már! Mindannyian tudjuk, hogy egyikünk sem merné megsemmisíteni. Azzal tönkretennénk a KronoCom jogosultságát az időutazás menedzsmentjeként. Ezzel csak feljogosítanánk a vállalatokat, hogy maguk vezényeljék az ugrásokat.

Moyernek ebben valószínűleg igaza volt. Ha elfajulnának a dolgok, Levin akkor sem váltaná be a fenyegetést. És ha ez világos az elöljáró őrző számára, akkor Youngnak is az lesz. Levin újra végignézett az embereken. Nem gondolta volna, hogy ennyire felgyorsulnak az események, de ha már így alakult, keresve sem találna jobb társakat a harchoz.

– Induljunk!

Rowe bólintott.

– Gyűjtsük össze azokat, akik lojálisak az állományból és a lánc tagjai közül. A kronotropok valószínűleg nem folynak bele. A meglepetés erejével kalkulálva nem is lesz szükségünk rájuk. És akkor már csak az igazgatókról kell gondoskodnunk.

Levin átkarolta Vaneek vállát.

– Jól jár az eszed, fiam.

– Köszönöm, Levin auditor – mosolygott Vaneek. – Örülök, hogy része lehetek a…

Hirtelen vörös fénycsík suhant át a termen, és úgy tűnt, egyenesen áthatolt az ifjú adminisztrátoron. A mosolya elhalványult, ahogy lenézett a mellkasára. Megrogyott a térde, és Levinnek kellett elkapnia, hogy össze ne essen.

A lövés irányából egy alak lépett a fénykörbe. Cole, kezében a sugárvetővel, a földre köpött.

– Már rég vártam erre a pillanatra. Végre megszabadultam ettől a kis pöcstől.

– Mit tettél? – kérdezte döbbenten Levin, miközben levegő után kapkodott. – Miért?

Cole megvonta a vállát.

– Mert nem bírom. Soha nem is bírtam, és mellesleg, ahogy mondani szoktad, drága bácsikám, megdolgozom a kenyeremért.

Levin ereiben megfagyott a vér, amikor fehér fény robbant a testére. Hirtelen egy tucat sárga, helyenként narancsszínű exo vette körül őket. Egy kis gömb lebegett fölöttük, majd megjelent Young igazgató háromdimenziós megtestesülése.

A gömb lassan körbejárt, magával húzva a virtuális Youngot, aki felmérte a csapatot.

– Sokkal nagyobb a baj, mint gondoltam. Ez katasztrófa. Fellázadtok ezekben a nehéz időkben, amikor az emberiség életben maradása a tét. Egyáltalán hogy képzeltétek ezt? Szinte mindannyiótokban csalódtam. Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok.

– Pontosan ezekben a nehéz időkben kell ezt tennünk, Young – felelt Levin. – Tovább megyünk ezen az úton, és…

– Csönd legyen! – szakította félbe Young. – Áruló vagy és egy bűnöző, Levin.

– Mit tegyünk az árulókkal, igazgató? – kérdezte Cole.

Young felsóhajtott.

– Nem lesz könnyű föltakarítani a szemetet. Az ügynökség kénytelen lesz lecserélni a vezetőség jelentős részét, de nincs mit tenni. Cole, az új főnököd kiadta a parancsot. Hajtsd végre!

51
TÁMADÁS AZ ALL GALAXY ELLEN

Tíz Héphaisztosz szállítóhajó, tizenkét Valkűr és negyven kolli közeledett a felhőszerű ködbe burkolózó Köd-sziget felé. Föntről úgy nézett ki a sziget, mint egy hatalmas, aránytévesztett katedrális, amit megtöltött az élő, a szélein foszladozó köd. Csak a legmagasabb épületek csúcsa látszott ki belőle.

A kis hajóhad lebegve állt meg a ködkupola fölött néhány méterrel. A hajók kipufogói kis lukakat ütöttek a sűrű ködbe, de eloszlatni képtelenek voltak. A flotta lapos, zárt, kör alakú formációt vett fel, és minden hajó pontosan a számára kijelölt helyet foglalta el. Mintha össze lettek volna kötve, egyszerre suhantak délre hatszáz métert. Itt ismét összeálltak, és néhány fokkal elforogtak az óramutató járásával egyező irányban. A körformáció pontosan kétutcányi területet fedett le az All Galaxy körül.

– Rangidős – mondta egy berregő hang Kuo fejében. – A kijelölt koordináták fölött vagyunk.

A Héphaisztosz rakterének ajtaja süvítő hang kíséretében nyílt ki, és a hideg levegő beáramlott a hajóba. Kuo kisétált a rámpa végére, és a közvetlenül a lába alatt gomolygó ködöt nézte. Letérdelt, és belenyúlt a szürke masszába. Nem volt hideg, sem nedves. Semmilyen volt. Csak úgy létezett. Fölnézett a lustán mozgó, vékonyabb felhőkre. Az elektromágneses köd csak a nevében volt az. Rejtély volt, hogyan jött létre, egy rég elfeledett haditechnika eredményeként, de Kuónak szálka volt a szemében. Alig várta, hogy véget érjen ez a küldetés.

Bekapcsolta a kommunikációs modemet.

– Minden Ko-op erőnek – mondta –, sem gyújtó-, sem robbanóbombákat nem használunk. Figyeljetek a jelzésemre. Az időbeli anomáliát élve kell elfogni. Ha bántódás éri, az szerződésszegésnek minősül. Mindenki más feláldozható. Válogatás nélkül végezzetek velük.

Kuo elővette a város vázlatos térképét, és bejelölte rajta a flotta helyzetét. Az All Galaxy torony pontosan a kör közepén állt. Ezúttal az időbeli anomáliának nincs esélye. Az áruló részletes gondolatképeket adott a tudós kinézetéről, és fontos információkkal segítette az akciót. És bár valóban értékes információhoz jutottak, Kuo szerint a fickó túl sokat kért cserébe, de ezzel ráér később foglalkozni.

– Minden hajónak! Miután letettétek a rakományt, emelkedjetek ki a ködből, és a kör kerületén várjatok további utasításra. Aki szökni próbál, arra tüzeljetek. Megkezdjük a behatolást, most.

A hajók egyszerre ereszkedtek le a sötét ködbe. Egyes hajók egész a víz színéig süllyedtek, mások elfoglalták a stratégiai pontokat: hidakat, bejáratokat, teraszokat és erkélyeket. Egyszerre tették le a szállítmányt, és a több ezer Valta-kommandós és KronoCom-őrző megrohanta az épületben bujkáló ismeretlen számú ellenséget. Nem mintha lett volna jelentősége. Ezúttal nem. Korábban a vademberek túlereje legyűrte a Ko-op nagyobb tűzerejét és képzettségét, nem beszélve arról, hogy a ködöt és a Köd-sziget őserdejét kihasználva könnyen eltűntek. Most nem volt hova menekülniük.

Kuo emberei minden menekülési útvonalat lezártak a térségben. Most már csak annyit kellett tenniük, hogy beszorítják a vadakat, amíg el nem érik a céljukat. Csak idő kérdése volt, hogy megtalálják a tudóst. És Kuo tudta, hogy minél előbb elvégzi ezt a kellemetlen megbízást, annál előbb hazatérhet ebből a pokolból.

Kilépett a Héphaisztoszból az All Galaxy északi főhídjára. Kilenc kommandós csapat tisztította meg az épületet mögötte, és három őrzőegység biztosította az épületeket összekötő hidakat. Cole szerint a harmincnegyedik emeleten volt a műveleti központ, és ha ezt elfoglalják, elszigetelhetik a felsőbb szinteket, és átvehetik az irányítást a senkiházi vademberek nemzete fölött.

Kuo a híd közepére ment, ahol az emberei megtorpantak. Felvonta a szemöldökét. Ezeknek a nehéz fegyverzettel ellátott egységeknek nem lehet probléma, hogy átverekedjék magukat a botokkal, kövekkel és a mélység tudja, mivel harcoló vadembereken. A rohamosztagosok mégis aktiválták páncéljaikat – a bal karjukhoz kapcsolódó, áttetsző, emberméretű, megerősített energiapajzsaikat – és összezártak.

Kuo az egység kapitányához lépett.

– Mi a probléma?

A kapitány a híd végén fölhalmozott szemétkupacra mutatott. Elsőre nem is tűnt másnak, mint egymás hegyére-hátára dobált hulladéknak. Azután Kuo észrevette a halom tetején álló embereket, és a halom közepén magasodó duplaszárnyas fémkaput.

– Ezen a problémán könnyedén át kéne lendülnötök – mondta.

– Nézze meg alaposan, rangidős.

Kuo megtette, és most már ő is látta a barikád előtt a halványan felvillanó fényt.

– Az a mi pajzsmezőnk, ugye? – kérdezte komoran.

A kapitány bólintott.

– Ugyanaz a profil. Valószínűleg a yorki bázisról lopták. A híd miatt korlátozottak a lehetőségeink. Robbanóanyag nélkül nehéz lesz áttörni.

– Semmi robbanóanyag. Nem kockáztathatjuk meg, hogy megsérüljön a tudós. Próbáltátok a széleken?

A kapitány bólintott.

– Mind a két oldalon. Előreküldtem két embert, hogy közelebbről is megvizsgálják. Robbanó és sugárgránátokkal lőttek rájuk.

Érdekes fejlemény. Nemcsak, hogy megszereztek egy egyirányú statikus pajzsot, a megavállalat fegyvereit is használják. Ez megnehezítette a feladatot. Kénytelen lesz saját kezébe venni a dolgokat.

– Az embereid álljanak készen a támadásra – mondta.

Kuo föllőtte magát húsz méterre az üvegét vesztett hídszerkezeten keresztül, és a ködön át célba vette a felhőkarcolót. Az épület fala nem tanúsított ellenállást, ahogy áttört rajta, törmeléket szórva maga körül a barikád mögött. Az előcsarnok és a folyosók tele voltak vademberekkel, akik összevissza rohangáltak, mint az egerek. Hullámokban támadtak rá, miközben minden létező fegyverrel tüzeltek. A sortűz hatására felizzott az exója, és beragyogta a sötét előteret. Lőtték robbanótöltettel, csuklósugárral, golyóval, még egy primitív nyíl is eltalálta, hogy lángra kapva pattanjon le a pajzs fehéren izzó felszínéről. A találati pontokból koncentrikus körökben terjedő hullámok indultak ki, és futottak át a pajzson. A sűrű golyózáporban Kuo nem is látott ki az újra meg újra felvillanó exo mögül.

Ellenőrizte az energiaszintet. Máris lecsökkent 81 százalékra. A csata áldozatot követelt tőle. A barikádra fordította figyelmét, amikor oldalról váratlan ütés érte. Hatalmas erővel csapódott a falnak. Az exója megrezzent egy pillanatra, miközben újra ellenőrizte az energiaszintet.

Lenézett, és meglátta a kocsira szerelt hatalmas fekete ágyút. Erre nem számított… Amit látott, egy fúziós ágyú volt, és általában a Valkűrök tetején van a helye. Hogy szerezhették meg ezek a vademberek? És ami még fontosabb, honnan szereztek energiát, hogy feltöltsék?

Súlyosan alábecsülte az ellenség képességeit. De nem számít. Kilőtte magát az ágyú felé, és úgy repült át az embereken, mintha ott sem lettek volna. Azért óvatosnak kellett lennie. Bár valószínűleg a tudós, akit keresett, nem volt a tömegben, de nem hagyatkozhatott a valószínűségre. Ahogy odaért az ágyúhoz, előhívott egy fehér kábeltömböt, amit a fegyver köré csavart, és fölemelte, majd átnavigálta a levegőn a barikád felé. Több tucat szikra pattogott mindenfelé a pajzsáról, ahogy a lövések elektromos kisüléseket hoztak létre az exón.

Egyenesen a barikádhoz repült, célba vette a közepét, és elengedte a hosszú, henger alakú fegyvert. A becsapódást követő robbanás lökéshulláma letarolta a közelben lévő szerencsétlen vadembereket. A felszálló füst és a lángok elborították Kuót. Egy ideig a pajzs tökéletes biztonságából nézte a körülötte gomolygó füstöt és lángcsóvákat. Odakint a vademberek a félelemtől ordítva menekültek a rájuk hulló égő törmelék elől. A következő pillanatban betörtek a rohamosztagosok, és kezdetét vette a valódi mészárlás.

Kuo öt méterrel a föld fölött lebegve figyelte, ahogy katonái legyező alakban szétterülő falanxként törtek előre. A rohamosztagosokat kiképezték tömegoszlatásra, és a vadak ellen pontosan erre volt szükség. Mert nem volt ez más, mint egy barbár csőcselék, szemben a fegyelmezettebb, jobban kiképzett és felfegyverzett profi hadsereggel. A katonák perceken belül megvetették a lábukat az egyik főbejáratnál. Öt perccel később, a tízszeres túlerő ellenére elkezdték visszaszorítani a vadakat.

Kuo karkötőinek energiaszintje sokkal alacsonyabb volt, mint várta ennyire a harc elején, de a következő műveleti fázisból nyugodtan kivonhatta magát. Tíz perccel később két őrzőegység érkezett északról, majd három nyugatról. Kuo visszavonta a rohamosztagosait, hogy pihenhessenek, az őrzőknek pedig kiadta a parancsot a takarítás befejezésére. A rohamosztagosokra máshol volt szüksége.

A harmincnegyedik emeleti csata két óra múlva gyakorlatilag véget ért. Kuo lement az előcsarnokba, hogy szemügyre vegye a végeredményt. A rohamosztagosok hatvanöt százalékon álltak, ami meglepő volt. Kuo negyvenkilenc százalékot vesztett az első összecsapásban. Az ellenség vesztesége ugyanakkor legalább háromszáz ember volt. Mindenfelé holttestek hevertek, és ez megnehezítette a számolást.

Kuo lenézett halott kapitányára, majd a rangban következő rohamosztagoshoz fordult.

– Mostantól te vezeted az osztagot. Mikor lesztek újra bevetésre készek?

– Húsz percen belül, rangidős – mondta a katona, és tisztelgett.

Kuo biccentett, és elbocsátotta őket. Az emelet átvizsgálását végző őrzők egy öregembert rángattak elő valamelyik hátsó szobából. Kuo lába elé lökték. Az ügynök azonnal látta rajta, hogy fontosabb ember lehet ebben a csőcselékben.

– Neved? – kérdezte.

– Crowe Tanító vagyok. Az otthonomban állsz. Kérlek, foglalj helyet! – mondta, majd fölkászálódott, és szomorúan nézett körbe. – Sok lesz a kísértet ma éjjel. Megelégedésedre szolgál a mészárlás?

Kuo elengedte a kérdést a füle mellett.

– Hol van az időbeli anomália? A tudós?

– Nem tudom, miről beszélsz. Kérlek, foglalj helyet!

– A nő. Elise a múltból.

Az öregember csak rázta a fejét.

– Nem tudom, miről beszélsz. Kérlek, foglalj…

Kuo megragadta a gallérjánál fogva, és a csarnokon keresztül elrángatta oda, ahol a túlélők – durván kétszáz ember – ültek, és a földre hajította. Elvette az egyik közelben álló kommandós pisztolyát, és az egyik vadember mellkasára célzott.

– Mondd el, amit tudni akarok, vagy egyenként elkezdem lelőni az embereket.

– Nem tudom, miről beszélsz. Kérlek, foglalj helyet!

Kuo meghúzta a ravaszt, és mellbe lőtt egy asszonyt.

– Próbáljuk meg még egyszer.

Az öreg a könnyeivel küszködve egyre nehezebben tartotta magát, de valahogy sikerült mosolyognia.

– Nem tudom, miről beszélsz. Kérlek…

Kuo újra lőtt, ezúttal egy fiatal sebesülttel végzett.

– A te kezedhez tapad a vére, tanító. Ha elmondod, amit akarok, a hadseregem egy órán belül elvonul, és békében élhettek. Mi a válaszod?

Crowe arcát eltorzította a fájdalom, és lehajtotta a fejét. A szemét szorosan összezárta, és egész testében remegett. Kuo kezdte elveszíteni a türelmét. Több tucat csata zajlott az épületben, és még mindig nem találta meg az időbeli anomáliát.

Még ötször húzta meg a ravaszt, öt újabb fogollyal végzett. Az öregember mindig ugyanazt ismételgette. Végül Kuo felé fordította a fegyver csövet.

– Ez az utolsó lehetőséged. Nálad fontosabb dolgok forognak kockán. Én jól fogok aludni, akármit mondasz, szóval ne ingerelj tovább, öregember. Mondd meg, hol van a nő!

Crowe megtörölte az arcát véres ingujjával. Hátat fordított Kuónak, és hosszasan nézte a földön ülő embereit. Minden szem rászegeződött. Elmosolyodott, és bólintott.

– Crowe Tanító vagyok a flatiron törzsből. Kérlek, foglalj helyet!

Kuo meghúzta a ravaszt, és Crowe holtan esett össze. Ingerülten az őrzők vezetőjéhez fordult.

– Öljétek meg mind!

A férfi elsápadt, és hátralépett.

– De, ügynök, lefegyvereztük őket. Hadifoglyok. Mi nem…

Kuo előhívott egy kinetikus tömböt, és a nyakánál fogva fölemelte az őrzőt.

– Fogalmam sincs, hogy a ti nonprofit ügynökségeteknél hogyan vezetik a műveleteket – mondta fröcsögve –, de a Valtánál nem tűrjük az engedetlenséget. Megértettél, őrvezető, vagy végezzelek ki nyilvánosan, hogy egy élő példán demonstráljam egy valódi hadsereg működését?

– Igenis, ügynök – nyögte ki a szerencsétlen.

– Rangidős – mondta Ewa, Kuo elé lépve –, az emelet nagy részét biztosítottuk a négy főlépcsőház kivételével, és néhány kisebb csoport még ellenáll. Megjöttek a felderítők jelentései a szomszédos épületekből. Hevesebbek a harcok, mint vártuk, de estére azokat is biztosítjuk.

– Találtak az időbeli anomáliára utaló jelet?

– Még nem.

Kuo felnyitotta az alaprajzot az MI-modulján.

– Egy csapat menjen fel a hetvenkilencedik emeletre. Az áruló szerint az időbeli anomáliát nagy valószínűséggel ott találjuk.

– Ahogy parancsolod, rangidős.

Kuo Ewa és a távozó egység után nézett. Aztán az őrvezetőhöz fordult, aki még mindig a kábeltömbön lógott. A nyaka köré tekert áttetsző fehér nyakörve felé kapkodott. Az arca bíborszínű volt. Kuo elengedte, és figyelte, ahogy levegő után kapkod.

– Kövesd a parancsaimat, őrvezető, vagy találok helyetted mást – vetette oda, majd intett a rohamosztagos egységnek, hogy kövessék, és elindult a szint távoli, másik végébe. A barbárok kisebb csapatai, akiket még nem söpörtek el az útból, továbbra is küzdöttek. Már-már elhagyta az emeletnek ezt a részét, amikor megállt, és fülelni kezdett.

Végül meghallotta az őrvezető hangját.

– Rendben, fiúk. Végezzünk ezzel a szarral. Egyes osztag, állítsátok sorba a foglyokat! Amikor jelzek, tüzeljetek – fejezte be kicsit megtört hangon.

A parancsok betartása elengedhetetlen. Ha az ember hagyja, hogy egyszer ellenszegüljenek, akkor újra meg fogják tenni. Kuo bekapcsolta az exóját, és kilőtt arra, ahonnan csatazajt hallott.

52
A SZABAD NEMZET

Elise Briát figyelte, aki fölkapta Sashát, és a felsőbb emeletek felé sietett. Tudta, hogy James szíve szerint követné őket. Újabb robbanás hallatszott. Az épület nyögve megingott, és a plafonról por hullott. Valahol lent felsírt egy kisbaba. A levegő megtelt fájdalommal és szenvedéssel. Elise önkéntelenül is felelősnek érezte magát. Tennie kellene valamit, de mit?

James megragadta a vállát.

– Menj te is! Rejtőzz el a vérkukoricaföldeken! Amikor vége lesz, megkereslek.

– Nem – felelte Elise. – Te menj! Sasha a te húgod, James. Nem bújhatok el, amikor mindenki más harcol, és az életét kockáztatja azért, amit én kezdtem el.

Esélyt sem adott Jamesnek, hogy válaszoljon, ahogy rohant lefelé a lépcsőn.

James utolérte, és maga felé fordította.

– Kérlek, Elise! Téged keresnek. A nagy egészre gondolj. Te vagy mindennek a kulcsa. A harcban nem vesszük hasznodat, különösen nem, ha meghalsz. Maradj életben, és találd meg a földvész ellenszerét.

Elise ellökte a kezét.

– Ne akarj megállítani, James. Segíts, vagy menj el az utamból!

Lesietett az ötvenhatodik emeletre, ahol az elfrethek gyülekeztek. Kitört a káosz. Az őrök jó része az egyik falnál, a főhadiszállás közelében fegyvereket vételezett, és csoportokba rendeződve vártak. A hadvezér parancsokat osztogatott, de holt fáradtnak tűnt.

Elise félrevonta.

– Eriao, jól vagy?

A férfi bólintott, de Elise látta rajta, hogy ideges, ahogy mélyen beszívta a levegőt beszéd közben.

– A Ko-op megtalált. A futárok minden épületből harcokról számoltak be. A flatironok ezekben a percekben is próbálják tartani a barikádszintet. A köztünk lévő emeleteken is támad az ellenség. A csapat nagy része még nem ért ide – a szoba másik végébe mutatott –, biztonságba kell helyeznünk az embereket.

– Vegyél egy mély levegőt – mondta Elise. – Egyszerre egy dologgal foglalkozzunk.

– Téged is biztonságba kell helyeznünk. Egy őrcsapat felkísér a felső szintre.

– Ne kezdd te is! – csattant fel Elise. – És nincs szükségem kíséretre. Minden őr harcoljon, és mentsen életeket.

Eriao komoran nézett rá.

– Erősítés nélkül csak idő kérdése, hogy elbukjunk. Az első támadással elvágtak minket a többi épülettől.

Elise káromkodott egyet. A helyzet rosszabb volt, mint gondolta.

– Tartanunk kell a lépcsőházakat! – adta ki az utasítást. – Szervezzétek meg az őrséget. Én foglalkozom a civilekkel.

– Hamarosan készen állnak, Legidősebb.

Elise Eriao után nézett, aki az emeleten hemzsegő őrökhöz ment. Nem volt benne biztos, hogy Eriao mindent és mindenkit kézben tud tartani. De végül is az ő hadvezére, meg kell bíznia benne. És neki is megvolt a maga dolga. Átrohant a túloldalra, ahol a civilek gyülekeztek. Többen sokkot kaptak, ahogy az épület rázkódott és morajlott. Mások még fel sem öltöztek teljesen, és próbálták kiverni az álmot a szemükből.

Elise felállt egy székre, és torkaszakadtából ordítva osztotta az utasításokat. Szerencsére az emeletnek ezen a felén lévő emberek jobban figyeltek, mint az őrök. Elise pár perc alatt csoportokba osztotta őket, és minden csoportnak külön búvóhelyet jelölt ki a felső szinteken lévő gazdaság földjein. Nem tudta pontosan, hol az ellenség, ezért igyekezett minél jobban szétszórni az embereket.

Visszanézett a túloldalra, és elfintorodott. Eriao nem tudta kordában tartani az őröket. Elise leugrott a székről, és odament segíteni. Szegény Eriao teljesen elveszettnek tűnt, ahogy próbálta összeszedni a hiányos csapatokat, és összehozni azokat, akiknek nincs csapatuk azokkal, akiknek nem volt emberük.

Elise megütögette az elfreth vállát.

– Idősebb Eriao…

Robbanás rázta meg az épületet, és a keleti oldal összes ablaka kitört. Eriao a földre rántotta Elise-t a röpködő üvegszilánkok elől. Egy Valkűr lebegett az épület mellett, és folyamatosan lőtt, válogatás nélkül lekaszálva mindenkit, aki a célkeresztbe került. Néhány bátrabb őr az ablakokhoz kúszott, és viszonozta a tüzet, de golyóik ártalmatlanul pattogtak le a hajóról.

Elise rémülten nézte, ahogy a támadóhajó egy forduló után visszatért, és osztotta tovább a vörösen perzselő halált. Izzó fémdarabok, gipsz- és betontörmelék zúdult az emberekre. Az őrök, hatalmas bátorságról téve tanúbizonyságot gyenge fegyvereikkel megpróbálták viszonozni a tüzet. Egyikük előrelendült, de egy lövés derékban kettévágta, és mindenfelé spriccelt a vére. Azok, akik eljutottak az ablakokig, látható eredmény nélkül lőtték a hajót.

Ekkor váratlanul berobbant a Valkűr oldala, és a hajó megbillent. A következő találat megpörgette, és ahogy a pilóta megpróbált emelkedni, egy harmadik találat a ház falának csapta. A Valkűr néhány újabb ablakot kiverve lepattant a falról, és oldalára dőlve eltűnt a sűrű ködben. Ekkor látta meg Elise Jamest, aki kezében egy ijesztő, emberméretű puskával hajolt ki az ablakon, hogy megnézze munkája eredményét.

Elégedetten fordult vissza.

– A Valkűrök páncélzata elöl és hátul erős – mondta az őröknek –, de az oldalukat könnyen áttörhetjük. – Megemelte a hatalmas fegyvert. – Legközelebb ne is próbálkozzatok, ha nincs ilyen cukiságotok. Na jó, szedjük össze magunkat! Mindannyian jó eséllyel fel tudjátok venni a harcot a kommandósokkal és az őrzőkkel. Az exós rohamosztagosokkal sokkal rosszabb a helyzet.

Hirtelen rájöhetett, hogy túllépte a hatáskörét, mert Eriaóra pillantott, aki intett, hogy nyugodtan folytassa tovább. James a földre állította a puskát, és rátámaszkodott. Körbenézett a teremben, és jól érthetően folytatta.

– A rohamosztagosok páncélját sorozatlövésekkel tudjátok meggyengíteni, és akiknek exója is van, azoknak le kell csökkenteni az energiaszintjét vagy rövid időre át kell ütni a pajzsukat. Mondom, hogy csináljuk. A harc közben távolodjatok el egymástól, amennyire csak lehet. Ennek két előnye is van. Egyrészt, az exósok – persze képzettségüktől függően – nem tudnak pontosan célozni a kábeltekercseikkel. Az ügynököknek általában egy nagy tekercsük van, amit kábeltömbnek neveznek. Ha szétváltok, akkor a seggfej egyszerre csak egy embert tud elkapni. Másrészt pedig a pajzs a találatok sűrűsége alapján működik, ami annyit jelent, hogy a becsapódás helyén nagyobb az energiafelhasználása. Az exót folyamatosan tűz alatt kell tartani.

Az egész terem rá figyelt, miközben bemutatót tartott. Az őrök teljes csöndben hallgatták, időnként bólogattak, és szorosabban markolták fegyvereiket. Mások halkan beszélgettek és jegyzeteket cseréltek. Pár perccel később James teljesen átvette az irányítást, és csoportokba osztotta őket.

A többiekkel együtt Elise sem tudta levenni róla a szemét. A pillanat töredékére visszatért a régi James, akit annyira hiányolt az elmúlt hónapokban. A magabiztossága, az ereje és a vezetői képességei. Könnyedebbnek tűnt, mintha mázsás tehertől szabadult volna meg. Elise már-már azt mondta, ragyogott, de ez azért túlzás lett volna. James soha nem ragyogott. De Elise nem tagadta, szíve szerint ott helyben a nyakába ugrott volna.

Az elfrethek hadvezére karba tett kézzel, és kifürkészhetetlen tekintettel állt a tömegben.

– Remélem, nem haragszol, hogy átvette az irányítást? Később beszélek a fejével – súgta a fülébe Elise.

Eriao, aki Jamesre figyelt, röviden felkacagott.

– Tudod, mivel foglalkoztam, mielőtt kineveztél hadvezérnek, Legidősebb?

– Nem, mivel?

– Térképeket készítettem. Gyerekkoromban nagyon szerettem rajzolni. Az évek során aztán sokat jártam a vidéket, megtanultam harcolni is, így aztán jó térképeket tudtam csinálni. Nagyon szívesen átadom a hadvezéri tisztet a kronotropnak, és visszatérek a rajzoláshoz.

Elise a karjára tette a kezét.

– Talán, ha ennek vége lesz, de addig szó sem lehet róla. Most nagyobb szükségünk van rád, mint bármikor.

A több száz őr hamarosan csapatokba rendeződve látott munkához. Voltak, akik a civileket vitték fel biztonságos helyre, mások a lépcsőházakat védték, és átfésülték az emeleteket, a többiek pedig lementek, hogy a barikádokon harcoljanak a flatironok oldalán.

Elise visszavonult a szobájába, és bemászott a mechanoidjába. Aranea néhány percen belül feltöltődve várta a bevetést. Elise kimanőverezett a tárolóhelyről, és a James által felállított ideiglenes parancsnoki központba ment.

Ahogy a férfi meglátta, ideges tekintettel rohant oda hozzá. A régi nóta. Elise pontosan tudta, hogy James túlzó aggodalma a saját félelméből és bűntudatából ered, de szerette volna, ha egyedül oldja meg a problémáit. Elise tehát felkészült a letolásra, és már azt is tudta, mivel fog visszavágni.

James végignézett a mechanoidon.

– Ez már látott csatát. Először lecsuksz, most meg elveszed a munkámat.

– Hát valakinek állnia kellett a sarat, amíg gyógyulgattál.

James összeszorította a száját, és a lépcsőháznál várakozó őrökre mutatott.

– Vidd őket! – Közelebb hajolt. – Egyiknek sem tudom a nevét – súgta.

– Kat, Sutt, Comi, Idivi, az alacsony fickó, akinek úgy kezdődik a neve, hogy Yosh, a mogorva, aki mindig morgolódik, a többiekre nem emlékszem – sorolta Elise.

– Sokat segítettél. Menj fel a laborba, és nézz rá Sashára és a nyugdíjas brigádra, hogy minden rendben van-e velük. Ha rosszul alakulnak a dolgok, kapd fel Sashát, és meneküljetek. Araneával menjetek a déli épület felé. A mechanoiddal simán át tudtok ugrani, gondolom.

– Megígérem, hogy vigyázni fogok Sashára – mondta Elise, bár nem akart ilyesmit ígérni, mert úgy hangzott volna, mintha menekülésre készülne.

De persze, ha rosszul alakulnak a dolgok, mindenképpen megmenti Sashát, ha módja lesz rá. Mielőtt James távozhatott volna, Elise kinyitotta Araneát, és átölelte a férfi nyakát. Szorosan magához húzta, és megcsókolta.

– Ne csinálj semmi olyat, amivel kockáztatnád, hogy visszatérsz hozzám. Hallod?

– Sem a halál, sem az idő, sem a megavállalati seggfejek nem lennének képesek meggátolni, hogy visszatérjek hozzád – felelte James, és megszorította a lányt.

– Nem hangzott túl romantikusan, de elfogadom.

Nemigen várhatott ennél többet. James sosem volt erős abban, hogy szavakba öntse az érzéseit, de Elise pontosan tudta, hogy a férfi szerelme megkérdőjelezhetetlen.

– Szeretlek, Elise – mondta James, aztán hangosabban folytatta a közelben állókhoz fordulva. – Őrök, indulás! Az ellenség egyetlen lépcsőfokkal sem jöhet közelebb az otthonunkhoz. Világos?

– Igenis, Idősebb! – vágták rá egyszerre az elfrethek.

53
VISSZAVÁGÁS

James a tekintetével követte a néhány kisebb csapattal fölfelé induló Elise-t. Nem örült, hogy esetleges veszélynek kell kitennie, de még mindig biztonságosabb volt így, mintha a lenti pokol felé küldte volna. A barikádokon dúló harcok túlélői valóságos mészárlásról számoltak be.

Addig nézte a mechanoidot, amíg el nem tűnt, majd figyelmét az ellentámadás megszervezésére összpontosította. Az őrökből és önkéntesekből álló kisebb hadsereg teljesen megtöltötte az emeletet, sőt néhányan a lépcsőházban várták parancsait. James átbeszélte a stratégiát Eriaóval. Minden emeletet nem védhettek meg, de amennyire csak lehet, egy frontot kellett kialakítaniuk, hogy az ellenség ne tudja hátba támadni őket. Ehhez muszáj volt megszerezniük a lépcsőházak fölötti irányítást.

James épp végzett a csoportbeosztással, amikor összefutott Maanxszal. Félrehúzta az ifjú parancsnokot.

– Nem a vadászaiddal kéne lenned?

Maanx elgyötörtnek tűnt.

– Éppen Chawrral gyakoroltuk, amiket tanítottál, amikor az ellenség lecsapott. A felfordulásban nem jutottam vissza az embereimhez. Túl kiszolgáltatott és könnyű préda lennék, ha egyedül akarnék lejutni a barikádszintre.

James bólintott.

– Mindig szükség van egy parancsnokra az őröknél.

– Rendelkezz velem, Idősebb – mondta Maanx.

James és Eriao négy csoportba osztották az őröket Eriao, James, Maanx és egy Tidhar nevű őr vezetésével. Minden csoport nagyjából ugyanannyi őrből és azokból az önkéntesekből állt, akik inkább harcoltak, mint hogy elrejtőzzenek a földeken. James senkit sem küldött el.

Jó érzéssel töltötte el, hogy a csapatában volt néhány ismerős arc, többek között az égi őrei. Odabiccentett Chawrnak és Horynak, és megveregette az ifjú Dox vállát. Pár perccel később Laurel is felbukkant. Amint a körülményekhez képest készen álltak, James magára vonta mindenki figyelmét.

Kicsit feszengett az emberek előtt, az úgynevezett vademberek előtt, akiket egy éve még maga is lenézett. Néhányan nyugtalanul néztek rá, de ebben nem volt semmi szokatlan. Így volt ez, amióta csatlakozott a törzshöz. De valami megváltozott. Azelőtt nem érdekelte, mit gondolnak róla, de most – különösen az elmúlt hetek gyengesége után – ki akarta vívni a tiszteletüket.

– Ma mindannyian őrök vagytok – mondta hangosan. – Csak ti állíthatjátok meg azokat, akik ártani akarnak az elfretheknek. A Ko-op minden egyes megszerzett emelettel közelebb kerül anyáitokhoz, apáitokhoz és a szeretteitekhez. Nem engedhetjük meg, hogy feljussanak. Leszorítjuk őket a vízbe. Kiűzzük őket az All Galaxyből. Kiüldözzük őket a Köd-szigetről, míg mind egy szálig el nem hagyják a manhattani földet. Megértettétek, őrök?

– Igenis, Idősebb! – hangzott a válasz kórusban.

James bólintott.

– Remek. Akkor a barikádszinten találkozunk, ha találkozunk.

Az őrök és önkéntesek tömege rövid éljenzés után szétoszlott. Mindenki csatlakozott a csapatához, és elindultak a számukra kijelölt lépcsőházak felé. James vezette az északiakat, Maanx a délieket, Tidhar a nyugatiakat és Eriao a keletieket. Minden csapat ugyanazt a parancsot kapta, hogy menjenek le egy emeletnyit, és küldjenek szét ötfős felderítő csapatokat, hogy átfésüljék az emeletet. Amint a felderítők átérnek a szemben lévő lépcsőházhoz, kiküldenek egy futárt a mellettük lévőkhöz. Amikor mindenkihez beérkezett két futár, továbbmehetnek a következő emeletre.

A csapatok egyesével indultak lefelé. Meglepő módon csak minimális ellenállással találkoztak, míg el nem érték a kórházat, egy emelettel a barikádok fölött. Itt komoly Ko-op erők állták útjukat. Mivel mind a négy lépcsőházat az irányításuk alatt tartották, az elfrethek be tudták keríteni az orvosi szobákat elfoglaló ellenséget, és egyszerre rohanták le őket minden irányból. Húsz perc kemény küzdelem után, James meglepetésére, a Ko-op katonái megadták magukat.

James végigjárta az emeletet, miután összeterelték a tizenvalahány valtás és kronocomos katonát. Ezenkívül volt vagy három tucat sebesült kommandós, nagyjából ugyanennyi őrző, és kétszer ennyi sebesült a nemzeti hadseregből. James először felbátorodott a viszonylag csekély veszteség láttán, míg rá nem jött, hogy a ko-opos foglyok jelentős része orvos és ápoló.

Odalépett az egyik sebesült elfrethhez.

– Rosszul bántak veletek bármilyen módon?

Az idős férfi megrázta a fejét.

– Néhány embert elkülönítettek a többiektől, de amúgy békén hagytak. Amikor Baalának szüksége volt a gyógyszerére, beadták neki.

– Köszönöm – mondta James, és megveregette a férfi vállát.

Az ellenségnek szerencséje volt, hogy jól bánt a manhattaniekkel. Különben Jamesnek nem sok választása lett volna, hogy mit kezdjen velük. Odasétált a sarokban gubbasztó csapathoz. Fölismerte az egyik foglyot, Cailt, aki az ügynökségnél a kronotropok miazmakezelését intézte. Cail is fölismerte, de egyikük sem üdvözölte a másikat.

– Figyeljetek rám – szólt James mindannyiukhoz –, már nem vesztek részt a harcban. Ha ez így marad, nem esik bántódásotok. Ha el akarjátok látni a sebesülteket, engedélyezzük, de csak akkor, ha mindenkivel egyformán törődtök, függetlenül attól, melyik oldalon áll. Egyetértetek?

A foglyok tétován összenéztek, majd az ismerős orvos felállt. A többiek pillanatokon belül követték példáját. Csak a valtás személyzet maradt ülve. James odabiccentett Cailnek, és a kronocomos csapat visszament dolgozni.

James odaintette magához az egyik közelben álló őrt.

– Egyikük sem hagyhatja el az emeletet.

Azután egy sarokszobában gyűltek össze Eriaóval, Maanxszal és Tidharral, hogy megtervezzék a barikádszint elleni támadást. Fogalmuk sem volt, milyen ellenállásra számítsanak, és feltételezték, hogy ha a Ko-op mind a négy lépcsőházi bejáratot elfoglalta, akkor sikerült kisöpörniük a flatironokat.

– Mi van a többi manhattani csapattal? – kérdezte James.

– Fogalmunk sincs – felelt Eriao. – Amikor a barikádszint elesett, elvesztettük velük a kapcsolatot. Az az egyetlen szint, ahol kijuthatunk. De az egész tömbből hallatszik a csatazaj.

– A lépcsőházakat a végtelenségig tudjuk tartani – mondta Tidhar. – Miért nem várjuk be őket? A gazdasági szintek még a mieink. Nem fogunk éhezni.

Eriao a fejét rázta.

– Csak a barikádszinten juthatunk ki a toronyból. Az ellenség ki tud várni. És mellesleg már bebizonyosodott, hogy bármelyik felső szintet megtámadhatják, ha akarják.

– Akkor vissza kell szereznünk a barikádszintet – jegyezte meg Maanx. – Négy bejárata van. Egyszerre csapunk le. És keményen. Újra egyesítjük csapatainkat, és kiűzzük őket az otthonomból.

– Beszoríthatnak a szűk folyosókon, és akkor nem tudjuk kihasználni a túlerőnket. Simán lemészárolhatnak – mondta James.

– Akkor mit tegyünk? – kérdezte Tidhar.

James felállt és föl-alá járkált. Nagyon kevés helyük volt a manőverezésre. Az az átkozott Ko-op könnyen itt tarthatja őket a fölső emeleteken, csapdába zárva. A pokolba is, a lépcsőházak megtelnének az elfrethek hulláival, ha frontálisan támadnak. A kitört ablakhoz sétált, és kinézett a ködbe.

Legalább harminc méteres mélység tátongott alatta, és a hidakat alig lehetett kivenni. Kihajolt, és körülnézett. A fölöttük lévő ablakok nem voltak túl messze. A nyugati hidakat kereste a tekintetével, de még a legközelebbi is túl messze volt ahhoz, hogy látni lehessen a ködben.

Eriaóhoz fordult.

– Mennyi kötelünk van?

A hadvezér megvonta a vállát.

– Sok mindenhez használunk kötelet. A farmerek levágják az indákat a babról, és abból fonnak árnyékvetőket. Az öregek ruhákat és takarókat készítenek belőle. Összeszedhetjük, amink van.

– Jó. Hozzatok, amennyit csak tudtok. Van egy ötletem.

Kicsit tovább tartott összegyűjteni a kötelet a felső szintekről, mint James szerette volna, de végül lett annyi, amennyivel elküldhette az őröket az egyik oldalra. Úgy tervezte, hogy ő maga az egyik csapattal leereszkedik az északkeleti hídra. Egy kötélre öt őr, és egy hídra hét kötél jutott. Kicsit több jobb lett volna, de James úgy gondolta, ennyi is elég lehet.

Amikor át akart lendülni az ablak peremén, Eriao megkocogtatta a vállát.

– Öt embernyi ütés, és indulunk, barátom. Készülj!

Az elfrethek nem voltak egészen tisztában az idő fogalmával, és a számolásuk személyeken, kezeken, lábakon, illetve a húsz ujjukon alapult. Egy ember húsz ütést jelentett. Bizonyos szempontból volt értelme, csak beletelt egy kis időbe, mire James hozzászokott. „Barátom.” A kifejezésről, mint mindig, azonnal Smitt ugrott be neki, és körülnézett. Ezúttal sehol nem látta a szellemet. Kicsit elszomorította, hogy Smitt eltűnt. Tudta persze, hogy nem valóságos, csak az alkoholizmusának és az időutazás-betegségnek az eredménye, de amikor megjelent, igazinak tűnt. Elmerengett, vajon látja-e még valaha Smitt arcát.

– Minden rendben, Idősebb? – kérdezte Eriao.

James magához tért, és rádöbbent, hogy még mindig az ablakpárkányon ül. Bólintott.

– Odalenn találkozunk.

– Vagy meghalunk.

James elvigyorodott.

– Így vagy úgy, de odalenn.

Megragadta a durva indát, és a kezére tekerte. Lassan, és a lehető leghalkabban leereszkedett az épület oldalán. Egy méternyi ereszkedés után követte az első őr, majd ahogy lejjebb ért, már jött is a következő. Így értek le a kötél végéig, a híd bejáratához. Innen még egy ötméteres ugrás várt rájuk, és a barikád előtt a hidat elborító törmelék tovább nehezítette a dolgukat. Egy megcsúszás vagy egy rossz talajfogás elég lett volna, hogy a ko-oposok meghallják őket, vagy eltörjön a bokájuk. James jobbra és balra fordulva ellenőrizte, hogy minden embere leért-e, és megvárta, amíg mindenki elfoglalja a helyét. Az ütéseket számolva lógtak az indán.

James gondolatai Elise-hez vándoroltak, és azon töprengett, jó döntés volt-e magára hagyni a lányt. Azért küldte fel, mert ez volt a legbiztonságosabb megoldás, még akkor is, ha ő maga nem vigyázhatott rá. Utálta, amiért ezt kellett tennie Elise-szel és Sashával.

Becsukta a szemét, és fülelt. Lentről mozgás, kiabálás, és beszélgetés zaja hallaszott. Semmi nem utalt támadásra. Három Valta-kommandós tűnt fel az All Galaxy felől, és járőrözni indultak a hídon. Halkan és csendesen kell elintézni őket, gondolta James.

Elengedte az indát, és közvetlenül a kis csapat mögött ért talajt. Egy lábrúgással kisöpörte a legközelebbi fickó lábát, a másodikat pedig a nyakánál fogva a földre húzta. Egy gyors rántással elforgatta a fejét, és a kommandós élettelenül terült el.

Ahogy visszafordult a harmadik kommandós felé, éles ütést érzett az arcán, elhomályosult előtte a világ, és elesett. Éppen csak sikerült elgurulnia a robbanólövedék elől, ami így a betont szaggatta fel. Talpra ugrott, de azonnal kapott egy gyomrost, és összegörnyedt a fájdalomtól. Fölnézett, egyenesen a puska fekete csövébe. Mielőtt támadója meghúzhatta volna a ravaszt, sötét árnyék ugrott rá, és lelökte a földre. Az elsőt további árnyak követték, ahogy sorra érkeztek az őrök a megmentésére.

Hory beledöfte kését a kommandós nyakába, és a többiekhez fordult.

– A fegyver az enyém!

A társai is eldicsekedtek saját szerzeményeikkel.

Chawr Jameshez lépett, és a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse.

– Jól vagy, Idősebb?

– Minden rendben – felelte James mogorván, és megfogta Chawr kezét. Hatalmas csorba esett a büszkeségén. Nem lett volna szabad, hogy ez a három szerencsétlen problémát okozzon. Kicsit berozsdásodott.

– Mindenki jól van? – kérdezte.

– Azt hiszem, kificamítottam a bokámat, Idősebb – mondta Dox grimaszolva, ahogy odasántikált.

– Szerintem túléled – felelte James.

Hirtelen a kiabálás az épületben ordítássá erősödött, amit a robbanólövedékek süvítése kísért. James intett az őröknek, hogy kövessék, és átmászott az északi barikád törmelékén. Elbújt a duplaszárnyú vasajtó maradványai mögött, és belesett. A legtöbb Ko-op-katona az oldalsó lépcsőházi bejáratnál gyűlt össze. Az elfrethek támadása kevésbé volt hatékony, mint remélték. Úgy tűnt, a Ko-op-sereg fölfelé nyomul.

– Rendben, híd csapat – adta ki a parancsot –, a nagyobbakkal, akiknek pajzsa van, ne foglalkozzatok. Túl sok meló elintézni őket. A kisebb kommandósokra célozzatok.

Jelezte az őröknek, hogy széledjenek szét a bejárat mentén, és keressenek fedezéket, vagy húzódjanak hátra, és rejtőzzenek el a ködben. Fölemelte a kezét, és várt, amíg mindenki elfoglalta a helyét.

Egyszerre nyitottak tüzet, és az első sorozattal kilőtték a hátsó sorokban álló kommandósokat. Sikerült is némi felfordulást okozniuk a Valta-seregben, de a jól képzett katonák gyorsan összeszedték magukat, és újra hadrendbe álltak. A következő pillanatban megjelent egy rohamosztag, és amíg zárótűz alá vették James csapatát, a kommandósok elfoglalták tüzelőállásaikat.

Robbanólövedék zúdultak az őrökre, és akik nem bújtak el időben, azokat gyorsan leterítették. A többiek, amennyire tudták, viszonozták a tüzet. Teljes volt a káosz, és a legtöbb lövésük nem talált. Ráadásul a rohamosztagosok nehézfegyvereikkel hamar szétlőtték a fedezékeiket, és még többen meghaltak az őrök közül.

James abban bízott, hogy csapatával elég zavart tud kelteni az ellenség soraiban ahhoz, hogy behatoljanak a barikádszintre, de ahogy a harc folytatódott, egyre hátrább szorultak. Nagyon alábecsülte az ellenség erejét. Ha az ő csapata ekkora bajba került, akkor a többiek a többi hídnál ugyanígy vagy még rosszabbul állhatnak. Néhány perc után nem maradt más választása, és kiadta a parancsot a visszavonulásra.

Ahogy hátráltak kifelé, a rohamosztagosok folyamatosan lőtték azokat, akik lemaradtak. James négy társával visszafordult értük. Ő egy fiatal lányt kapott fel, a többiek két férfit ragadtak karon. A rohamosztagosok közelebb voltak, mint James gondolta. Ahogy futás közben hátranézett, hatan csaptak le rá.

A lábánál becsapódó lövéstől elvesztette az egyensúlyát, és elesett. A fegyvere után kapott, de elkésett. A rohamosztagos, aki lőtt, már túl közel volt, és könnyedén levághatta vagy agyontaposhatta. Oldalra gurult, és a hatalmas fémláb pontosan ott vágódott a földbe, ahol az imént feküdt. James káromkodott egyet, amikor ráébredt, hogy így még messzebb került elejtett fegyverétől.

A rohamosztagos a mellének szegezte a karjára rögzített ágyú csövét. James várta az elkerülhetetlen véget, bár kicsit reménykedett, hogy az utolsó pillanatban sikerül elhajolnia és valahogy fedezékbe kúsznia. Hirtelen mennydörgésszerű hang hallatszott valahonnan az épületből, és egy exo fehér fénye jelent meg a híd végén.

– Hatos rohamosztag, vissza! Életbe lép a delta parancs! Most!

Mintha dróton rángatták volna őket, a rohamosztagosok egyszerre megálltak, és visszamentek az épületbe. James alig hitt a szemének. Ideje volt, hogy végre összejöjjenek a dolgok, de ez túl közel volt. Pusztán a szerencséjének köszönhette, hogy megúszta. Az a kronotrop, aki valaha volt, gúnyosan nevetne a sok hibán, amiket az imént elkövetett.

– Idősebb, nézd! – kiáltotta Chawr, és az emelet másik végén fölcsapó lángokra mutatott.

Csatazaj hallatszott az All Galaxyből, és a Ko-op kaotikussá vált. Mi a mélység folyik itt?

Megmaradt őrei Jameshez sántikáltak.

– Mi a parancs, Idősebb? – kérdezte Hory.

– Én nem… – kezdte James, de hamar eszébe jutott, hogy ilyet soha nem mondhat az embereinek, de az adott helyzetben ez volt az igazság. – Hát – mondta, és vállat vont –, talán csináljuk azt, amit tudunk. Menjünk. Támadás!

Az őrök követték az épületbe, ahol elszabadult a pokol.

54
A FELSŐ SZINTEK

Elise és csapata fölfelé tartottak a déli lépcsőházban, csatlakozva a civilek áradatához, akik az épület tetején lévő földeken akartak elrejtőzni. Elise-nek olyan érzése volt, mintha az ellenség minden irányból támadott volna. Gyötörte a bűntudat, ahogy elhaladtak a több helyen is kialakult összecsapások mellett, pláne, amikor az őrök csapatai – köztük sok sebesülttel – szembejöttek velük. Tudta, hogy bízhat az emberekben, mert mindenki teszi a dolgát. Ennek ellenére, minél följebb ért, annál jobban zavarta, hogy nem lehet a népével. Végül nem bírta tovább, és megkérdezte a sebesülteket, nincs-e szükségük segítségre.

– Minden rendben? Segíthetünk valamiben? – kérdezte az egyik őrt, aki a falnak támaszkodott a hatvanötödik emeleten, a lépcsőház ajtaja mellett.

A lány arca véres volt, a bal karját felkötötte. Megrázta a fejét.

– A keleti ablakon jöttek be. Gil csapata és az enyém kézben tartotta a helyzetet, Legidősebb. Elkaptuk őket. Gil most osztja ki a Ko-op fegyvereit az őröknek. Utána megyünk a barikádokra.

Elise nem tudta biztosan, hihet-e a lánynak, de bólintott, és továbbment. Még ötször állt meg az őrök csapatainál, hogy érdeklődjön. Négy őr is arról számolt be, hogy megvédték az emeletüket, amin Elise meglepődött. A manhattani sereg erősebb, mint gondolta. Még az is lehet, hogy nyerni fognak.

Azonban optimizmusa rövid életűnek bizonyult. Felért a hetvenharmadik emeletre, a leszállóteraszhoz. Egy tucat őr feküdt az ajtóhoz vezető lépcsőházban, és még hatan kicsit följebb. Az ajtót kirobbantották. Holttestek, égésnyomok és törmelék borította a folyosót. Elise odament az egyik őrhöz, aki magánál volt, és megkérdezte, ki a parancsnok. A férfi egy kis csoportra mutatott, akik egy asztal fölé görnyedtek. Elise jelzett az embereinek, hogy biztosítsák a területet, és bement megnézni, mi történik.

Kilenc teljes csapat küzdött keményen a Ko-op egységekkel. Az ellenség elfoglalta a leszállópályát és az egyik lépcsőházat. Az őrök beszorították őket, így se le, se föl nem tudtak mozdulni a hetvenkettedik emeletről, de az épületen belül a védők lassan hátrálni kényszerültek. Ugyan az elfrethek ötszörös túlerőben voltak, de a Ko-op rohamosztagosai lemészárolták őket.

– Tudjátok tartani az emeletet? – kérdezte Elise Safát, aki a hátsó sorokat irányította.

A férfi az ajkába harapott, és lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, Legidősebb. Kitartunk az utolsó emberig.

A csatazaj közelebbről hallatszott. A legtöbb őr kimerült. Sokan inkább tűntek halottnak, mint élőnek. És miután a manhattani katonák jelentős része az alsóbb szinteken harcolt, utánpótlásra sem számíthattak. Elise az egyetlen értelmesnek tűnő javaslattal állt elő.

– Engedjétek át az emeletet. Mindenkit hívj vissza a lépcsőházakba. Tartsátok őket vissza, amíg tudjátok – adta ki a parancsot.

– Nem tehetjük, Legidősebb – felelte Safa. – Mata öt csapattal beszorult a központi raktárba. Ha ott hagyjuk őket, végeznek velük.

– Tudjuk, hogy élnek?

– Igen, Legidősebb – mondta Safa, és az egyik közelben heverő holttestre mutatott. – Moor volt a futárjuk. Jól elsáncolták magukat, de nem tudnak kitörni. A fiú még átadta az üzenetet, mielőtt meghalt. Ha visszavonulunk, attól tartok, mind az ötvenen meghalnak.

Elise végiggondolta a lehetőségeket. Ez túl sok ember volt ahhoz, hogy föláldozzák. Nem sok megoldás kínálkozott, és még kevesebb volt köztük a jó. A központi raktár a szint közepén állt. A rengeteg polc és rekesz miatt valóságos labirintus volt. Veszélyes lenne bemenni. De nem hagyhattak ötven embert a sorsára. Elise egy kicsit bánta, hogy megkérdezte Safát a helyzetről, mert így őrá került a döntés felelősségének a súlya. Ha úgy dönt, lemond az öt csapatról, akkor a vérük az ő kezéhez tapad, és ezzel a tudattal nem lett volna képes együtt élni.

– A pokolba is – mondta –, akkor Gaiára, hozzuk ki őket! Senkit nem akarok hátrahagyni. Tudsz jelezni az embereinknek a többi lépcsőházban? Egyszerre támadunk.

– Igen, Legidősebb – felelte Safa, és magához intett két ifjú őrt.

Elise ellenőrizte Aranea beépített óráját. Egyenletesen elszámolt ötig.

– Ez lesz az ütés. Két ember. Indulás!

Elise számára a harc még újdonság volt, és majd’ belehalt a várakozásba. Az idegességtől ömlött róla a víz Aranea belsejében, és a számolást is elrontotta valahol tíz és tizenöt között. De nem volt rá szükség, hogy megadja az ütemet. Az összes őr körülötte egyszerre lépett. Úgy lendültek támadásba, mintha össze lettek volna kötve egymással. A nyugati oldalról újabb csapatok csatlakoztak.

Ahogy megrohanták a raktárt, húsz ko-oposba botlottak. A katonák fele a Valta fehér egyenruháját viselte, a többiek viszont úgy néztek ki, mint a két lábon járó tankok. Három méter magasak voltak, és fém jellegű páncél borította a testüket. Szerencsére a támadás váratlanul érte őket.

De sajnos ez nem túl sokat jelentett. Kölcsönösen tüzet nyitottak egymásra, és Elise-nek jóval több embere esett el, mint az ellenségnek. Valójában úgy tűnt, hogy ezekben a Valta-szörnyekben lehetetlen kárt tenni. Az őrök golyói és lézersugarai lepattantak róluk. Elise-ék bajban voltak.

Ugyanakkor Aranea beépített ágyúja egészen más kategóriát képviselt. A páncélozott tankemberek nem törődtek Elise-szel, míg az Aranea vállán lévő ágyúval mellkason nem lőtte egyiküket. A robotizé páncélja szó szerint szétrobbant. Ez fölkeltette a többiek érdeklődését. Minden tankember Elise felé fordult, aki nem tehetett mást, mint hogy menekülőre fogta, és próbált kitérni a golyók útjából. Elise balszerencséjére Aranea másfélszer olyan magas volt, mint az őrök, így magányos ujjként meredt ki közülük sima és csillogó fémbevonatával és nyolc póklábával. Az egyik őr azonnal kereszttűzbe is került, és Elise világosan látta, hogy el kell távolodnia a csapattól.

De ha valamit tudott Aranea, az a futás volt. Elise fölugrott a plafonra, hogy elvonja a tüzet az embereiről, és cikcakkban szelte át a szobát, miközben a tankemberek folyamatosan lőttek rá. Kész csoda volt, hogy nem találták el a mechanoid érzékenyebb részeit. No, nem mintha nem próbálkoztak volna. A lövések nyomán darabok robbantak ki a plafonból, és hullottak a földre. A mechanoid azonban gyors volt, és Elise kiválóan manőverezett vele, így a legtöbb lövés mellé talált, azt a néhány golyót meg, ami mégis eltalálta, hárította a páncélzat.

Elise nem tudhatta biztosan, hogy működött-e a terve, amikor elvonta a tüzet az őrökről. Túlságosan elfoglalta, hogy az életéért futott, ezért nem tudott körülnézni, de remélte, az embereinek elég ideje volt megrohanni a ko-oposokat. Eltartott egy ideig, mire észrevette, hogy az ellenség már nem lő rá. Gyorsan visszafordította Araneát, hogy megnézze, mi történt, és tátva maradt a szája.

A figyelemelterelés bevált, hiszen az őrök – a közben csatlakozó Mata embereivel együtt százötvenen – lerohanták a rohamosztagosokat, mint a hangyák a darazsakat. A valtás csapatnak esélye sem volt a túlerővel szemben, és Elise emberei lebirkózták őket. A tankemberekkel kicsit nehezebb volt: minden ellenségre hat őr jutott, lerángatták róluk a páncélt, és az alatta lévő ízületi pontokat lőtték. A páncélozott rohamosztagosok nem hagyták magukat. Fegyverzetük emberfölötti erőt kölcsönzött nekik, és jobbra-balra hajigálták az embereket.

Elise nem tudott pontosan célozni a felfordulásban, így aggodalommal telve várakozott. Újabb őrök érkeztek a lépcsőházak felől, míg végül csak az elfrethek maradtak állva a csatatéren. A győzelem szó azonban túlzás lett volna. Magasak voltak a veszteségeik, több mint száz ember, szemben a Valta húsz áldozatával. Vajon rossz döntést hozott? A győzelem mégiscsak győzelem. Az összes ko-opos katonát megölték vagy elfogták, az őrök pedig elosztották maguk között az ellenség fegyvereit.

– Legidősebb – szólt Safa Elise-hez sántikálva. A bal oldala tiszta vér volt, az arca sápadt –, ez a te győzelmed.

– Kétszer annyi embert vesztettünk, mint ahányat kimentettünk. Kudarcot vallottam.

– Nem, Legidősebb – felelt Safa. – A törzsért meghalni dicsőség. Sok jó őrt vesztettünk, de legyőztük az ellenséget, és megvédtük az emeletet. Ezzel sok életet fogunk megmenteni, és ezt neked köszönhetjük.

Elise nem volt meggyőzve, de most akadt fontosabb aggódnivalója. A leszállóhelyen vívott harc tovább tartott, mint várta. Hátrahagyta Safát, hogy megtisztítsa a terepet, megkereste életben maradt embereit – Sutt kivételével mind megvoltak –, és a laborba sietett. Remélte, hogy Grace, Titus és Sasha jól vannak. Ha a titkos rejtekhelyen maradtak, nem eshetett bajuk. De Elise nem élte volna túl, ha James húgával történik valami, különösen miután megígérte, hogy vigyáz rá.

Elérték a hetvenkilencedik emeletet, és elhelyezkedtek a labor körül. Messze voltak a lenti felfordulástól, így minden csendes volt. A labor a teljes szintet elfoglalta. A különböző részlegekben végezte Elise a teszteket, és nevelte a kísérleti növényeket.

– Grace? Titus? – szólította őket Elise, miközben óvatosan kerülgette Araneával az érzékeny és törékeny műszerekkel teli asztalokat.

Átment a fő munkaterületen, az első inkubátor-szoba felé. Ahogy a kísérleti növényeket kerülte a mechanoiddal, ráborult egy polc a rajta lévő akváriumokkal együtt. Egy robotkar megragadta Aranea vállát. A mechanoid megpördült, és Elise szemtől szemben találta magát az egyik páncélozott tankemberrel. A rohamosztagos óriás ütésre lendítette a karját.

Elise hátrarántotta Araneát, és tüzet nyitott, mellbe találva a támadót. Hogy kerülhetett ide? Körbenézett, és meglátta a szobát elárasztó rohamosztagosokat.

Az egyik katona hátulról felugrott Araneára. Mielőtt Elise lecsaphatta volna, szétlőtte a mechanoid egyik lábát. Elise két kézzel ütötte, és sikerült átrepítenie a szobán. A képmező a szeme előtt vörös lett, ahogy futottak rajta a hibaüzenetek. Aranea egyik lába komolyan megsérült.

De miért a mechanoid lábát rongálta meg a valtás, ahelyett, hogy fejbe lőtte volna? Ilyen közelről simán végzett volna vele. Elise-nek nem sok ideje volt töprengeni, mert újabb két rohamosztagos közeledett. A bal oldalit kilőtte, de a másiknak maradt ideje néhány lövésre. Ezúttal a mechanoid másik oldalán vált használhatatlanná az egyik láb.

Biztos, hogy szándékosan csinálták. És Elise arra is rájött, miért. Tudták, hogy ő van belül, és élve akarták elfogni. A leszállópályán is ezért nem találták el a rohamosztagosok és a tankemberek. Csak Araneát akarták harcképtelenné tenni.

– A fenébe is, Elise – morogta –, húzzál innen!

Látta, ahogy a szomszéd szobában az egész csapatát lekaszabolták az újabb rohamosztagos egységek. A gondolatai Sashánál, Grace-nél és Titusnál jártak. Jól vannak? Vagy elfogták őket? Meghaltak? Aztán rádöbbent, hogy most inkább magáért kell aggódnia.

A legközelebbi ablakhoz próbált eljutni, de a lesántult Araneával csak vánszorogva haladt. Két rohamosztagos és egy tankember üldözte. Csak nehezen sikerült visszavernie a támadást, oldalra került, és miközben az egyik katonára és a tankemberre tüzelt, birkózott a másikkal.

Eljutott az ablakig, és megpróbált kilőni Araneával a szomszéd épület felé, de a mechanoid megtépázott állapotában már nem volt képes az ugrásra. A két utolsó életben maradt embere megpróbálta átverekedni magát hozzá, de őket is lelőtték. Elise új tervvel próbálkozott, és megpróbált átmenni az alig tíz méterre lévő lépcsőházhoz, amikor a mechanoid váratlanul hátrafelé indult el.

Pánikba esett, és sorra nyomkodta a gombokat, de nem történt semmi. A rendszer szerint még mindig előre haladt. Olyan érzés volt, mintha… lebegne. Aztán észrevette az Araneiát körbevevő halványfehér ragyogást. Valami megforgatta, és végül szemben találta magát egy fehér fénybe burkolt, fehér egyenruhás nővel.

– Nyilván te vagy a tudós a Nutrisról – mondta a nő. – Én Ewa ügynök vagyok. Már mindenhol kerestünk.

Elise az egyetlen dolgot tette, ami eszébe jutott. Meghúzta a ravaszt, és megpróbálta Aranea ágyújával kilőni ezt a nőt, akárki is volt. Az ágyú elsült, és egy pillanatra mindkettőjüket elvakította a fény, ahogy a nő védőpajzsa felizzott. Aztán Elise a szétszaggatott fém hangját hallotta, ahogy a mechanoid válláról letépték a fegyvert, és elhajították.

– És most – mosolygott Ewa fölényesen –, kiveszünk téged ebből a szerkentyűből, jó?

A mechanoid eleje kettévált, ahogy egy láthatatlan erő felnyitotta. Elise sokkot kapott, elöntötte a forróság, és sikoltást hallott. Csak később jött rá, hogy a sikoltás forrása ő maga volt.

55
CSALÁDI ÜGY

A sötét csarnok hirtelen fénybe borult, ahogy az ellenség lövedékei és az exokábelek a lázadókra zúdultak. Levin és az auditorok kiterjesztették burokként védő pajzsaikat azokra, akiknek nem volt exója, de nem tudtak mindenkit megvédeni. Buchanant, az egészségügyi tisztet, aki meggyőződéses pacifista volt és a legkedvesebb ember Levin ismerősei közül, a falhoz vágta az egyik kronotrop kábel, és rongybabaként csuklott össze. Mások, rangidős és vezető adminisztrátorok, orvosok, technikusok és mérnökök hasonló sorsra jutottak, ahogy lecsaptak rájuk a kábeltekercsek és csuklósugarak.

– Falanx fedezékbe! Húzódjunk vissza védelmi pozícióba! – kiáltotta Rowe. – Julia, vidd biztonságba a civileket. A többiek keressenek fedezéket.

Az auditorok közelebb húzódtak egymáshoz, és pajzsaikat összekapcsolva védőburkot vontak az egész csapat fölé. Együtt mozogva visszavonultak a csarnok végébe a fal és egy Héphaisztosz szállítóhajó közti résbe. Így ki tudták védeni az őrzők és kronotropok támadását. Biztonságban voltak, de egyúttal csapdában is.

– A legközelebbi kijárat a központból a déli csatorna – mondta Julia. – Meneküljünk, amíg nem késő. Építsük ki az ellenállást.

– Nem – mondta Hameel. – Semmi sem változott. Most kell elfoglalnunk a Techközpontot, amíg az őrzők el vannak foglalva. Ha megszökünk, soha nem jutunk vissza.

Levin le nem vette a szemét a fedezékül szolgáló roncs mögötti térről. Két őrző próbált rájuk támadni, de Levin kábeltekercse visszarepítette őket oda, ahonnan jöttek. Kilesett a szállítóhajó mögül. Young emberei egyenletesen szétoszlottak a csarnokban, és rohamra készültek. A legtöbbjük őrző volt és kronotrop, néhány auditorral kiegészülve. Az őrzők közül páran exoláncot tartottak a kezükben. Hátranézett a csapatára. Az ügynökség legjobb emberei is itt voltak. Ugyan gyengébbnek tűntek az ellenségnél, de nem sokkal.

Hozzájuk fordult.

– Ha harcolunk, van esélyünk.

– És ha menekülünk, akkor nincs – tette hozzá Moyer.

Rowe Juliára nézett, aki vonakodva bólintott. Marn is jelezte egyetértését.

– Akkor ezt megbeszéltük – mondta. – Átverekedjük magunkat a Techközponthoz.

– A folyosók túl keskenyek, és az egész épületet riadóztathatták – mondta Julia. – Be fognak szorítani. Jobb lesz, ha a csapat nagy része itt marad, és lefoglalja ezeket az alakokat, közben egy kisebb egység átjuthat.

– Majd én megyek Hameellel és Levinnel – jelentette ki Moyer. – Hameelt tisztelik a Techközpontban, nekem meg mindenhová van belépési jogosultságom.

Julia megölelte Levint, majd kinyújtotta a karját. Kinyitotta a karkötőit, és fölajánlotta Levinnek.

– Ezekre szükséged lesz, Levin auditor.

Levin bólintott, és cserébe átadta a kronotrop karkötőit.

– Később vagy odaát találkozunk.

Rowe egy ajtóra mutatott kicsit távolabb.

– Ott kell kimennetek, Levin. Fedezünk. Induljatok!

Levin, Hameel és Moyer megvárták, amíg Rowe megindította a támadást, ami váratlanul érte az ügynökség embereit. Levinnek majd’ megszakadt a szíve, ahogy végig kellett néznie néhány barátja halálát, köztük Marnét, akit már az Akadémia óta ismert és Pendlolét, akinek ő volt a mestere. A csarnok csatatérré változott. Az auditorok, kronotropok és adminisztrátorok kis csoportja háromszoros túlerővel nézett szembe.

Levin megvárta a csata kibontakozását, csak akkor intett két társának, hogy kövessék. Csuklósugaraikkal tüzelve végigfutottak a fal mentén, míg végül a dupla ajtóhoz értek. Levin kiterjesztette a pajzsát, amíg Moyer és Hameel átjutott, és még egyszer visszanézett a csarnokban dúló küzdelemre.

Rowe egyszerre három kronotroppal és fél tucat őrzővel harcolt. Az egyik őrző exoláncot használt. Julia egy auditorral küzdött. Még Jan is, aki ránézésre évek óta nem vett fegyvert a kezébe, tűzpárbajba keveredett két őrzővel. Levinnek úgy tűnt, néhány őrző átállt.

Nem tudta elfojtani az érzést, hogy cserben hagyja barátait és harcostársait. Még egyszer végignézett a csarnokon, és dühösen kibocsátott egy tucat kábelt, megragadta a legközelebbi hajót, és miközben kilépett, hirtelen megrántotta, elzárva a kijáratot.

– Adjunk értelmet az áldozatuknak! – mondta Moyernek és Hameelnek, és futva elindultak a folyosón.

Amennyire lehetett, kerülték a nagyobb csarnokokat, csak akkor mentek át rajtuk, ha muszáj volt, inkább a karbantartó-folyosókat használták Moyer kártyájával. Az éjszaka közepén jártak, így a déli szárnyban zajló csaták helyszínére tartó őrzőcsapatokon kívül nem sok mozgás volt a Föld Központban.

Eljutottak a Techművekig, anélkül, hogy észrevették volna őket, amikor Levint, elsőként lépve ki egy lépcsőházból, eltalálta egy exolánc. Egy csuklósugár az arcánál ütötte meg a pajzsát, és Levin az ütéstől a földre került. Reflexből rúgott egyet, és kisöpörte ellenfele lábát. Mindketten összeszedték magukat, és fölálltak egymással szemben. Levin egy ütemmel gyorsabb volt. Nem lett volna ideje újabb kábeltekercseket előrántani, ezért rávetette magát a fickóra, mielőtt az megüthette volna, és újra elesik. A következő pillanatban hat őrző vette körbe.

– Ez Levin auditor – mondta az egyikük nagyot nyelve.

– Óvatosan. Az igazgató élve akarja – szólt egy másik.

– Már hívtam erősítést – felelte a harmadik. – Egy kronotrop pillanatokon belül megérkezik.

Levin felkészült, hogy puszta kézzel – és lábbal – felvegye velük a harcot. Egy a hat ellen nem volt a legrosszabb arány egy auditornak, de gyanította, hogy nem ússza meg karcolás nélkül. Kezével intett az őrzőknek, hogy támadjanak.

– Lássuk, emlékeztek-e valamire abból, amit tanítottam nektek, Meara. Doogs, jobban teszed, ha fenn tartod a bal kezed. Tudom, hogy hajlamos vagy leengedni. Palh, szerintem te maradj ki ebből, már csak néhány hónapod van a nyugdíjig, ha jól emlékszem.

Az őrzők elkezdtek feszengeni. Egymásra néztek, és egy kivételével mindannyian leeresztették csuklósugaraikat.

– Mire vártok, fiúk? – kérdezte a legfiatalabb, akit Levin nem ismert. – Kapjátok el!

– Auditor – mondta Doogs –, értse meg, ez nem személyes ügy, csak a kötelességünket teljesítjük.

– A francba az egésszel. – Meara köpött egyet, és hátralépett. – A főauditor mentette meg az életemet attól a valtás kurvától. Nem fogom elkapni a nevükben.

A többiek egyetértően dörmögtek. Kivéve a legfiatalabbat. Ő habozott, és ide-oda forgatta a fejét Levin és tapasztalt társai között. Ha nem szegezte volna rá a sugárfegyverét, Levin már-már megsajnálta volna. Valószínűleg frissen végzett az Akadémián. Semmi esélye sem volt ilyen kevés tapasztalattal. Levin felkészült rá, hogy megkönyörül rajta, és kiveszi a döntést a kezéből, anélkül, hogy megölné.

– Engedjétek el az auditort, most rögtön! – parancsolta Moyer, és egyenesen besétált a küzdő felek közé.

Úgy nézett rájuk, mintha épp leteremtené őket a saját irodájában. Levin meglepetésére, az exolánc lecsúszott a testéről. Moyer a legfiatalabb őrzőre nézett szigorúan, aki még mindig Levinre célzott.

– Seth őrző!

– Moyer elöljáró! – Seth láthatóan összerezzent neve említésére.

Először úgy tűnt, tisztelgésre emeli a kezét, de az utolsó pillanatban eszébe juthatott, hogy a parancs szerint le kell tartóztatnia Moyert. Átirányította csuklósugarát az elöljáróra.

Moyer odalépett hozzá, és megragadta a csuklóját.

– Le akarsz lőni, fiam?

Seth annyira remegett, hogy szinte vacogtak a fogai.

Moyer ellökte a karját.

– Akkor ne is célozz rám! – Odafordult a többiekhez. – Mindannyian ismeritek a főauditort, és a mélységbe is, biztos ismertek engem. Kit követtek?

– Mi a fene történik itt? – kérdezte egy újabb hang. Shvet, egy 3-as szintű kronotrop jelent meg a folyosón. – Mit álltok itt tétlenül? Tartóztassátok le az árulókat!

Mielőtt még egy szót szólhatott volna, egy exolánc tekeredett rá, és a földre hajította. Két őrző azonnal ráugrott, és ártalmatlanná tette.

Moyer Levinre mosolygott.

– Na, mit mondtam? Ők az én embereim. – Az őrzőkhöz fordult. – Elkísérnétek a Techművekhez?

– Igenis, elöljáró! – felelte Meara.

– Helyes – mondta Moyer. – Nézzük, akadnak-e még, akik át akarnak állni hozzánk.

Moyer és Hameel, most már Levin és hat őrző kíséretében, magabiztosan mentek végig a főfolyosón. Több őrzőcsapattal is találkoztak, de egy sem mert tüzet nyitni rájuk. Moyer minden esetben csak fölemelte a kezét, és ugyanazokat a kérdéseket tette fel, amit a már átállt őrzőknek. Miben hisznek? Kit akarnak követni? Miért tartják be a parancsokat? Az idős férfi valamikor Levint is tanította. Levint valószínűleg mindenki tisztelte az ügynökségen belül, de Moyert szerették. Az őrzők vezetőjeként egyszer minden élő kronotropot és auditort tanított.

A legtöbb őrző, akivel találkoztak, csatlakozott hozzájuk. A számuk gyorsan negyvenre, majd nyolcvanra nőtt. De minden őrzőre, aki átállt, jutott kettő, aki inkább elfutott. Mire a Techközpont közelébe értek, Young jó eséllyel értesülhetett róla, hova tartanak. Ahogy befordultak a Techközpont előterébe, egy nagyobb őrzőcsapat állta útjukat.

És Cole állt legelöl.

Levin felmordult. Ez az utolsó árulás mélyen beleégett a lelkébe. Miközben végigjöttek a folyosókon a hangároktól idáig, vagy száz lehetséges forgatókönyvet gondolt végig arról, hogy miért tette ezt az unokaöccse. Lehet, hogy Young elfogta, és kényszerítette, hogy elárulja. Lehet, hogy az anyjával zsarolták. És lehet, hogy több volt a dolgok mélyén, mint amit Levin tudhatott.

Végül arra jutott, hogy Cole valószínűleg jobb ajánlatot kapott. Csak azért játszotta meg magát, hogy Levin elhozza Chicagóba, itt pedig csak az alkalmas pillanatra várt, hogy elárulhassa. Arra használta a Levinnel kapcsolatos információt, hogy kialkudja magának a kegyelmet. És mit ajánlhatott cserébe? Hát persze. Föladta mindannyiukat. Ez volt az utolsó dobása. Levin már eldöntötte, hogy a következő találkozásuk egyben az utolsó is lesz. És ahogy most nézte Cole-t az előcsarnok túloldalán, rádöbbent, hogy a következő találkozás előbb következett be, mint várta.

– Mit ajánlottak, Cole? – kérdezte. – Kegyelmet? Munkát? Útlevelet az Európéra?

Cole nevetett.

– Ezt mind, bácsi. – A valtások fehér exója vette körbe. – És a megszólítás Cole ügynök, te szökevény.

– Rendben, fiúk – mondta Moyer. – Hadd legyek büszke rátok. Vigyetek be a Techközpontba.

Az ellenfelek fölsorakoztak egymással szemben, de Levin tudta, hogy az igazi harc közte és Cole között fog lezajlani. Az unokaöccse karkötői erősebbek voltak, ezt a leckét már megtanulta Kuóval vívott párbaja során. Azonban a karkötők összetett eszközök voltak, és nagy szakértelmet igényelt a használatuk. Hiába vett fel az ember új karkötőket, tapasztalat híján nem tudott velük bánni.

A két fél összecsapott, akár egy középkori csatában, kinetikus kábelek tekeregtek, csuklósugarak villantak fel. Az őrzők páncélzata nem nyújtott hatékony védelmet a sugárfegyverek ellen, és félő volt, hogy a csata gyorsan eldőlhet. Levin és Cole az előcsarnok átellenes oldalán voltak, így át kellett verekedniük magukat az ellenség őrzőin, hogy megtalálják egymást.

Cole fellőtte magát a levegőbe, és egy hatalmas, másfél embermagasságú kábeltömböt hívott elő. Úgy forgatta, mint egy husángot, hármasával, négyesével ütve ki Levin embereit. Levin ezzel szemben tizenkét kábeltekercsét arra használta, hogy óriáspolipként jusson át az emberek között, fölkapva és elhajítva útjából az ellenséget.

Középen találkoztak, és Cole ügyetlenül lengette kábeltömbjét, míg Levin fürgén kerülgette auditor exójával. Rég volt már, hogy utoljára használt ilyesmit. Nem reagált olyan elegánsan, és nem tudta olyan jól bemérni a távolságot, mint annak idején. Jobbra ugrott, ahogy Cole lesújtott, kiütve három őrzőt, akik közül az egyik az ő embere volt. Nem mintha zavarta volna.

Levint annál inkább, de korlátozott volt a mozgástere. Manőverezésre kifejlesztett exójának kicsi volt a hatszor húsz méteres csarnok. Többször elkapta Cole-t a kábeleivel, de azok mindannyiszor lepattantak Cole erős pajzsáról.

Levin látta Cole arcán az erőfeszítést, ahogy a kábeltömbre koncentrált. A fiú a börtönben töltött idő alatt kijött a gyakorlatból, és egy számára szokatlan, a kronotropokétól ennyire különböző exo kezelése nagy figyelemösszpontosítást követelt. Levin taktikája arra épült, hogy kifárasztja a fiút. Folyamatosan ostorozta hosszú kábeleivel, és kívül maradt a valtás kábeltömb hatótávolságán.

Cole tehetetlenségében kilőtt felé a levegőn keresztül, és ez hibának bizonyult. Az űrbéli exókat gravitációs környezetben csak úgy lehetett használni, ha az ember egy horgonnyal rögzítette magát a talajhoz. Így amikor Cole meglendítette a kábeltömböt, a centrifugális erő úgy csapta falhoz, hogy közben öt saját emberét is elsodorta. Levin azonnal rávetette magát, hogy megadja a kegyelemdöfést. Kábeltekercseivel hatszor egymás után rázta meg, áttörve az exo védőburkán, és leszívta az energiáját, majd elengedte, és Cole feltápászkodott.

– Még kárt okozol valakiben, ha nem vigyázol – jegyezte meg.

Cole felordított, újratöltötte kábeltömbjét, és lesújtott. Telibe találta Levint, és egyenesen átrepítette a falon. Az auditor azt se tudta, hol van, és ellenőrizte az energiaszintjét. Huszonnyolc százalékon állt. A karkötők félig voltak töltve, amikor Julia átadta őket. Ez azt jelenti, hogy még egy vagy két ütést bír ki.

Végignézett a csatatéren. Amíg ő Cole-lal volt elfoglalva, Moyer csak kicsivel jutott közelebb a Techközponthoz. Hamar rájött, miért. Folyamatosan érkezett az erősítés. Levin emberei hatalmas túlerővel kerültek szembe.

Alighogy összeszedte magát, amikor Cole repült felé, és Levin éppen csak elugrott a valtás exo útjából, ami a szemben lévő falnak csapódott, miközben újabb két ellenséges őrzőt is elintézett. Levinnek támadt egy ötlete.

Az őt védelmező őrzők bosszúságára egyenesen az ellenség sűrűjébe ugrott, tizenkét kábeltekercsével osztva a csapásokat. Erősen koncentrált, hogy fegyvereit úgy használja, mintha a testéből nőttek volna ki. A nagy erőfeszítésben csak az utolsó pillanatban ugrott félre a dühöngő bikaként felé vágtató Cole elől.

Illetve csak majdnem, mert Cole elkapta, és az ellenséges őrzők közé hajította. Levin energiaszintje a kritikus értékre csökkent; túl sokáig tartott a harc.

– Mondtam, hogy légy óvatos – mondta Cole-nak. – Több kárt teszel az embereidben, mint én.

És ez a tény nem kerülte el Cole őrzőinek figyelmét, akik láthatóan jobban tartottak tőle, mint Levintől és az embereitől. Cole nemigen törődött velük, és újratöltötte kábeltömbjét, hogy elintézze Levint. De újra meg újra elhibázta, és bár ütései egyre lassabbak lettek, még mindig sokat ártott a környezetének.

Végül az emberei megelégelték a dolgot. Az utolsó ügyetlen támadásával egy teljes egységet csapott le a Younghoz hűséges őrzők közül. Az egyik elöljáró elkapta Cole-t az exoláncával, és megparancsolta, hogy vonuljon vissza. Cole üvöltött és fenyegetőzött, mondván, hogy mer egy őrző megtámadni egy Valta-ügynököt. Majd rárontott, ami csak súlyosbította a helyzetét.

Levin biztonságba húzódott az emberei mögé. A karkötői lemerültek, ezért fölkapott a földről egy gumibotot. Eddigre mindkét félnek elege lett a harcból. Levin a szeme sarkából látta, ahogy Moyer az iménti elöljáróval beszélget, és néhány pillanattal később a harcoló felek letették a fegyvert.

Moyer Levinhez lépett, és a füléhez hajolt.

– Dobd el azt a gumibotot. Lo őrző azért ment bele a tűzszünetbe, mert azt hiszi, még működik az exód.

Levin ledobta a gumibotot, és olyan pózba vágta magát, mintha épp készülne kilőni a magasba.

Moyer elvigyorodott.

– Elmondtam neki, mi a tervünk, és azt ígértem, ha nem ért egyet a végeredménnyel, megadjuk magunkat, miután adásba került az üzenetünk és az információink.

– Megadjuk magunkat? – kérdezte Levin, és felvonta a szemöldökét.

Moyer megvonta a vállát.

– Még vagy száz őrző várakozik a szomszédban. Csak azért nem tudtak legyőzni, mert ez a csarnok túl kicsi, és az az ostoba seggfej unokaöcséd túl sok kárt tett a saját embereiben.

– Rendben – mondta Levin. – Akkor tedd közzé az üzenetet. Remélem, meggyőző leszel, mert szavamra, a Nereid ritka rossz hely.

Moyer elmosolyodott.

– Menjünk, és derítsük ki, tényleg olyan népszerűek vagyunk-e, mint gondoljuk. – Intett Hameelnek, hogy jöjjön közelebb a hátsó sorokból. A vezető technikus idegesnek tűnt, ahogy közeledtek a Techművek bejáratához.

– Elbánsz a technikusokkal? – kérdezte Levin.

Hameel vállat vont.

– Az embereknek kicsit kevesebb mint a fele gyűlöl. Szerencsére ez azt jelenti, hogy több mint a fele kedvel.

– Az elég is lesz – vigyorgott Levin.

A három férfi az őrzők kíséretében beviharzott a Techközpontba. Az ijedt technikusok ledermedtek, néhányan fölemelt kézzel álltak.

– Vissza helyetekre, technikusok! – szólt rájuk Hameel. – Mindannyian tudjátok, ki vagyok, és kik ezek itt mellettem. Bízzatok bennem, amikor azt mondom, hogy az ügynökség javára cselekszünk. Készüljetek fel egy teljes körű adásra, minden egységnek, kronotropnak, a lánc tagjainak és a legénységnek.

Az egyik technikus felemelte a kezét.

– Beleértve a titkos keleti művelet résztvevőit?

– Az milyen művelet? – kérdezte Levin.

– A Valtával közös akció a vad nemzet elpusztítására – felelte a technikus.

56
A MŰVELET VÉGE

A vademberek újabb szánalmas ellentámadást indítottak az emelet visszaszerzésére, és Kuo rangidős ügynök a kibontakozó csatát figyelte. Az ellenség újra meg újra próbálta megvetni a lábát a négy lépcsőházi bejáratnál, és minden alkalommal visszaverték őket. Valójában Kuo katonái nemcsak a lépcsőházban tartották a vadakat, de egyre jobban visszaszorították őket a felsőbb szintek felé. Howser kapitány legutóbbi jelentése szerint az északi lépcsőházban már teljesen megtörték az ellenállást. Kuo abban bízott, hogy hamarosan visszaszerzik a kórházat.

A vadaknak valahogy sikerült összehangolt támadást indítani a hidak felől. Fogalma sem volt, hogy voltak erre képesek, de erőtlen próbálkozásaikat könnyedén leverték. Kisebb zavart okoztak ugyan, de a rohamosztagosok visszaszorították őket a ködbe.

Mindazonáltal Kuo nem érezte kezében a győzelmet; bár úgy gondolta sikerült megszereznie, de valami nyugtalanította. A jelentések gyanúsan késve érkeztek a többi épületből. Az a néhány információmorzsa, ami eljutott hozzá szórványos volt és használhatatlan. Általában arról számoltak be, hogy az ellenség jobban elsáncolta magát, mint gondolták. „Még biztosítanunk kell a területet”, „Újra kell terveznünk a kritikus útvonalat”, ilyen és ehhez hasonló baromságokra hivatkoztak, amiért nem teljesítették a küldetés rájuk eső részét. És nem csak néhány egység, sokkal inkább a többség állította ugyanazt.

A lépcsőházba érkező újabb kommandósokat figyelte. Csak idő kérdése volt, hogy véget érjen a csata. Egy kolli repült be a fal nyílásán, és leszállt társai mellé az épület déli részén, az őrzők előretolt állásánál. Az elmúlt órában ki-be jártak a ko-opos hajók, és utánpótlást, generátorokat és sátrakat rakodtak ki belőlük. Ez a szint volt Kuo parancsnoki központja a küldetés végéig. Optimálisan ez néhány napot jelentett, de Kuo ezúttal semmit sem bízott a véletlenre. Több hónapos állandó idegeskedés után végre megtalálta a vademberek otthonát, és a földdel akarta egyenlővé tenni bosszúsága forrását.

Pár perccel később Ewa jelent meg.

– A célszemélyt elfogtuk, és most teszik fel a várakozó kollira. Sértetlen, de a fagyasztómodullal cselekvőképtelenné tettük. Amint a kolli végez a ki- és berakodással, azonnal indul vissza a Föld Központba.

– Küldj oda egy rohamosztagot, hogy felügyeljék a berakodást, és egy raj kísérje vissza Chicagóba – adta ki a parancsot Kuo. – Semmit sem akarok a véletlenre bízni.

Egy Valkűr bukkant fel a falon tátongó nyílásban, és lebegve megállt az épületben. A pilótafülke kinyílt, és a pilóta a földre ugrott. Kuo összevonta a szemöldökét. Mi lehet a baj? Felismerte a férfit; Blackmoore volt az, a küldetést támogató Valkűr raj vezetője.

– Miért állod el a bejáratot, repülőszázados? – kérdezte, ahogy Blackmoore közelebb ért.

– Valami történt a kolliflottával, ügynök – felelte a pilóta.

– Ezt hogy érted?

– Egyikükkel sem tudjuk felvenni a kapcsolatot, elhagyták a helyüket és eltűntek a Köd-sziget légterében. Amikor magyarázatot követeltem Wolfe-tól, a kronocomos parancsnoktól, kilépett, ezért követni kezdtem. Amikor láttam, hogy ide tart, úgy döntöttem, elállom a bejáratot, amíg nem kapunk választ.

Kuo az őrzők vezetőjével beszélgető Wolfe-ra, a kollipilótára pillantott.

– Nézzük meg, mi lehet a gond.

Odalépett az intenzíven vitatkozó katonákhoz. Ahogy közeledett, úgy tűnt, mintha épp megegyeztek volna. Az elöljáró visszament az embereihez, és parancsokat osztott, mire Kuo odaért.

– Valami baj van, százados? – kérdezte.

Wolfe meghajolt.

– Nincs, ügynök. Fogalmam sincs, miről beszél.

– Úgy hallottam, minden kolli elhagyta a helyét. Magyarázatot követelek.

– Új parancsot kaptunk a Föld Központból. Az ügynökség minden emberét azonnali hatállyal kivonjuk a küldetésből.

– Ez mit akar jelenteni? Ki engedélyezte a visszahívást?

– Nem vagyok fölhatalmazva, hogy megosszam a parancsot idegen egységek embereivel.

– Majd meglátjuk…

Az őrzők felé fordult, akik hirtelen nyüzsögni kezdtek, mint a hangyák. Felvonta a szemöldökét. Tábort bontottak, mielőtt egyáltalán felállították volna.

– Megállni, őrzők! Mindenki maradjon a helyén!

Döbbenten látta, hogy ezek a nyomorultak nem törődnek vele. Az elöljárójuk, az a fickó, akit korábban az exójával fojtogatott, mondott nekik néhány szót, majd felé indult. Az arca szenvtelennek és merevnek tűnt, de volt benne valami, amit Kuo korábban nem látott. Talán a szeme lehetett vagy az a kis ránc a szája szegletében. És akkor rádöbbent. Magabiztos volt.

– Elnézést, ügynök – mondta, de nem úgy hallatszott, mintha komolyan gondolná. – A KronoCom fölötti parancsnokságát visszavonták. A kollik most viszik szét a hírt a szárazföldön harcoló erők között.

Kuo érezte, ahogy a biztosnak hitt győzelem kicsúszik a markából.

– Young igazgató majd…

– Bocsásson meg, ügynök – vágott közbe Wolfe –, már nem Young vezeti a Föld Központot. Valójában azért küldtek ide, hogy elmondjam, minden Valta-tevékenységet száműztek a bolygóról. Fejezzék be a műveletet, és azonnal vonuljanak vissza.

Kuo végigmérte a két kronocomos szolgát, akik ellenszegültek. Nyilván Wolfe nem véletlenül tartotta a kezét a pisztolytáskáján, és az őrző sem véletlenül helyezte készenlétbe csuklósugarát. Világossá vált, mi történt a Föld Központban. Az időzítés persze nem volt tökéletes, de a Valta teljesítette küldetését a Földön. A vademberek kiirtása csodás ráadás lehetett volna, de nem szükségszerű. Ha valamit, akkor szívességet tett ezeknek a nonprofit alkalmazottaknak.

– Ha a kis zendülésetek híre eljut az Európéra – mondta gúnyosan –, Jerome igazgató a fejeteket követeli.

– Ez a KronoCom ügye, nem az ön gondja – felelte az elöljáró. Ezúttal vette magának a bátorságot, hogy csuklósugarával Kuóra célozzon.

– Rendben – mondta Kuo. – Ewa ügynök, tegyétek át az időbeli anomáliát a kolliról a Valkűrre. Repülőszázados, állj Föld körüli pályára, és készülj fel a Proliferenttel való találkozásra. Az admirálisnak mondd meg, hogy a projekt a végéhez közeledik, és minden erőforrást visszaszállítunk.

– Az az igazság – mondta Wolfe –, parancsot kaptam, hogy Elise Kimet szállítsuk a Föld Központba. A helyzete, hogy kimozdult az idővonalból, a KronoCom ügye.

Mielőtt még egy szót szólhatott volna, Kuo megütötte egy hirtelen előhívott kábeltömbbel, több csontját eltörve. Azután az ügynök elugrott az őrző csuklósugara elől, és nyitott tenyérrel torkon vágta. Az őrző kétségbeesetten kapkodott levegő után, majd összecsuklott. Kuo a nyakára lépett cipője sarkával, és lenyomta. Az elöljáró hasztalanul próbálta elkapni a bokáját, hogy lelökje magáról. Kuo teljes súlyával ránehezedett, míg a férfi abba nem hagyta a kapálózást.

Intett a repülőszázadosnak.

– Vidd a célszemélyt most rögtön!

De Kuo akciója nem maradt észrevétlen. Blackmoore alig tett meg három lépést, és egy tucat őrző állta el az útját. Újabb őrzők érkeztek, és védelmi vonalat alakítottak ki a tábor körül.

– Ewa ügynök – mondta Kuo, szemmel tartva a csőcseléket –, hívd vissza a hatos, kilences és tizenkettes rohamosztagot. Életbe lép a delta parancs. – Tett egy lépést az őrzők felé, és kihívóan várt, hogy rálőnek-e. – Sajnálatos módon a KronoCom megszegte a Valtával kötött szerződést. Sérelmünkkel a nonprofit ügynökség valódi vezetőihez fordulunk. Nektek nem kell beleavatkoznotok, ez magasan a ti szintetek fölött dől el. Lépjetek hátra, vagy nézzetek szembe a következményekkel!

Az egyik idősebb őrző eddig nem vette le a szemét a Kuo lábánál fekvő elöljáróról. Most fölnézett.

– Rohadj meg, kurva! Ott voltam a hangárban, amikor kilenc őrzővel végeztél. Most megfizetsz mindenért!

Lövésre emelte a karját, de abban a pillanatban mellbe találta egy robbanólövedék. Kuo meghallotta a háta mögött egy rohamosztagos súlyos lépteit. Hamarosan megérkezett Ewa is az erősítéssel, és a tizenkét páncélozott óriás kétoldalt fölsorakozott Kuo mellé. Az ügynök gúnyosan elmosolyodott.

– Van még valaki, aki megkérdőjelezi a vállalat hatalmát, ügynökségi idióták? – kérdezte végignézve az őrzőkön. – Nem árt, ha tudjátok…

Fél tucat sugár csattant a pajzsán, ahogy az őrzők tüzet nyitottak rá és a rohamosztagosokra. Az emelet hátsó része, ami elvileg a legbiztonságosabb műveleti bázis volt, hamarosan csatatérré változott. Kuo fedezékbe vonult, míg emberei fölvették a harcot az árulókkal.

Ellenőrizte az energiaszintjét. A kijelző harminc százalékot jelzett. A csata kezdete óta még nem volt ideje újratölteni a moduljait. De most nem ért rá, el kellett hárítania ezt a kis zavart.

Blackmoore repülőszázados több találatot is kapott, mire fedezékbe evickélt. Négykézláb próbált eljutni a rohamosztagosok mögé. Egyikük kilépett a sorból, hogy fedezze, de ezzel csak jobban ráirányította a figyelmet. Mindketten a rájuk zúduló golyózápor áldozatául estek.

Ewa ügynök se járt jobban. Készületlenül érte az első lövésváltás, és kétségbeesetten próbált átugrani az őrzők vonalán, hogy eljusson a kollikhoz. Egy sorozat eltalálta, és Ewa az őrzők közé zuhant. A következő pillanatban Kuo azt látta, hogy felvillan egy exolánc, és Ewa eltűnt az őrzők sűrűjében.

Szerencsére néhány egység észrevette a csetepatét, és Kuo segítségére siettek. Így viszont el kellett hagyniuk a helyüket a lépcsőházakban és a hidakon, ahol még nem ért véget a harc. Nem volt mit tenni; az új front az őrzőkkel szemben, így, hogy az időbeli anomália a kezükben volt, elsődleges fontosságúvá vált. A művelet többi része lényegtelen volt. A hátul sorakozó kollikra nézett. Az összecsapás csak figyelemelterelésre kellett, amiből előnyt akart kovácsolni. Az őrzők kiváló fedezéket találtak a felhalmozott utánpótlás mögött, de a rohamosztagosok beszorították őket az épület délkeleti sarkába.

Kuo távolabb húzódott a frontvonaltól, és a keleti falhoz lapult, miközben egyre több embere szállt be a harcba. Keskeny rés húzódott a fal és a sátrak között. Kis szerencsével, amíg az emberei lefoglalták az őrzőket, könnyen eljuthatott a célszemélyhez, mielőtt észreveszik. A csatazaj erősödött, ami még jobban megkönnyítette a dolgát. Elindult a keskeny ösvényen.

Nem volt egyedül az elképzelésével. Félúton járhatott a kollik felé, amikor egy csapat őrző jelent meg szemből, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy oldalba kapják a rohamosztagosokat. Egyszerre pillantották meg egymást. Az őrzők egy pillanatra meglepődtek, majd lövésre emelték csuklósugaraikat. De elkéstek; eddigre Kuo beizzította az exóját.

Négyen voltak. Az elsőt futtában lökte föl a védőpajzsával. A másodikat megragadta a kábeltömbbel, és elhajította. Az őrző sikoltva repült a levegőbe, és a csarnok közepénél ért földet. A harmadiknak sikerült lőnie egyet, de mellétalált. Kuo bal kézzel arcon vágta, és a falnak taszította. Az utolsó menekülni próbált. Négy lépést tett meg, amikor Kuo rácsavarta a kábeltömböt, és fölemelte a levegőbe.

Gyűlölte az ilyen embereket. Ciccegve lépett mellé.

– A gyávaságodért a leglassabb és legfájdalmasabb halált érdemled.

Szinte magába szívta a férfi arcára kiült rettenetet, és lassan szorosabbra vonta a kábeltömböt. Az őrző teste sistergett, ahogy az exo perzselte a bőrét. Sikoltani próbált, de nem maradt levegő a tüdejében, ezért csak halkan nyögdécselt. Egy ponton, amikor Kuo épp csak belemelegedett a kínzásba, meghalt. Kuo nem volt meglepve.

Tovább szorította az élettelen testet, amíg szét nem robbant. Kuo kikapcsolta az exót. Az őrző maradványai, az összetört csontok, a bőr és a vér kis kupacban hevertek a földön. Kuo szája kegyetlen mosolyra húzódott. Az őrző a kínzás minden pillanatát kiérdemelte. Ha valaki magára ölti az uniformist, akkor tartsa tiszteletben az anyagi forrásokat, amiket a képzésére és a felfegyverzésére költöttek. Különben nem éri meg befektetés.

Továbbindult a legközelebbi kollihoz. Figyelmeztető jelzés villant fel az MI-karkötőjén. Az energiaszintje tizenöt százalékra csökkent. Nem sok, de mindjárt végez. Ha begyűjti az időbeli anomáliát, csak fel kell szállnia a készenlétben várakozó Valkűrre, és elhagyhatja a bolygót. A katonáinak nélküle kell kijutniuk, de ez másodlagos.

Az első kolli bejárati nyílása nyitva volt, a pilóta kétségbeesetten nyomkodta a gombokat a konzolon. Tátott szájjal nézett Kuóra.

– Mi a…?

Kuo agyonvágta a kábeltömbbel, egyúttal elpusztítva a fél pilótafülkét. Miközben átkutatta a hajót, egy őrző bukkant fel; vagy észrevette, amikor bemászott, vagy itt bújt el a harc elől. Akárhogy is, még le tudott adni egy lövést, ami ártalmatlanul pattant le Kuo pajzsáról, mielőtt az ügynök kábeltömbjével fölemelt egy tárolót és agyonvágta.

Miután végigjárta a hajót, továbbment a következőhöz. Föllőtte magát a hajó tetejére, és egy pillanatra megállt, hogy felmérje a csata állását. Az őrzők változó sikerrel próbálták visszaszorítani a Ko-op erőket. A rohamosztagosok kitartottak, de láthatóan kevesebb páncélozott óriás volt talpon, mint pár perccel korábban. Erősen hátráltatta őket, hogy nem használhattak robbanóeszközöket, különösen ebben a helyzetben. A lépcsőházat támadó katonák sorai is megritkultak, az északi hídnál pedig teljesen megsemmisítették őket. Sietnie kellett; kezdtek széthullani a dolgok.

A következő kollit még nem rakodták ki, és beletelt néhány percbe, mire Kuo kidobálta az összes konténert, és sietett tovább a következő, majd az a mögött parkoló hajóhoz. A hajó mellett osont, amikor észrevett egy fiatal őrzőt a közelben, aki egyenesen rámeredt. Rázta a hideg, szinte már meg is fagyott. Ahogy Kuo tett egy lépést felé, az őrző felugrott, és a hátára esett. Négykézláb mászott néhány métert, mire sikerült fölállnia. Futásnak eredt. Kuo elengedte. Nem volt ideje gyáva ügynökségi alkalmazottakra.

Folytatta a kollik átvizsgálását az időbeli anomália után kutatva, és közben megölte az útjába kerülő őrzőket. Úgy húsz kolli várt a felszállásra, de amíg nem mennek el, az időbeli anomália is itt van valahol. Hátul az egyik kolli bejárati nyílását két őrző védte. Mindketten észrevették Kuót, ahogy megkerülte a hajót, és tüzet nyitottak rá. Az egyik sugár elől kitért, a másikat a pajzsával hárította, majd támadásba lendült, de nem vesződött a kábeltömbbel, hogy spóroljon egy kis energiát. A közelebb álló őrző újra tüzelt, de Kuónak sikerült felütnie a karját. Ököllel gyomorszájon vágta, majd egy forgórúgással a másikat is leterítette. Pontosan egyszerre rogytak össze. Kuo lenézett munkája eredményére. Nem csoda, hogy ezek az értéktelen teremtmények csak egy nonprofit ügynökségnél kaphatnak állást.

Kinyitotta a kolli beszállónyílását, és megpillantott egy nőt, aki halkan horkolt a hajó közepén álló fémpadon. Egy fagyasztókarkötő volt a csuklóján, amit a kolli energiahálózatához kapcsoltak. Kuo oldalra billentett fejjel tanulmányozta az időbeli anomáliát. Ez a jelentéktelen ember volt a Nutris tudósa, aki miatt egy évet kellett töltenie ezen a sárgolyón? Ő volt az oka az összes frusztrációjának? Remélhetőleg megérte.

Tett egy lépést a hajó belseje felé, amikor hirtelen azt érezte, hogy egy exolánc tekeredik a védőpajzsára. Mielőtt reagálhatott volna, már le is rántotta a földre, de egy gyors gördüléssel ismét talpon volt. Azonnal össztűz zúdult rá, a kritikus szintre csökkentve pajzsa erőterét. Még kitartott, de az exolánc meggátolta abban, hogy előhívhasson egy kábeltömböt.

Kuo vakon vagdalkozott. Az exolánc kezelője nem lehetett messze. Az ütéseire morgás volt a válasz, majd egy újabb rántás, és mindketten a földre estek. Kuo ismét fölugrott, és szembefordult támadójával. Sovány, sápadt és ápolatlan férfi állt vele szemben. Nem az őrzőkhöz tartozott. Talán egy vadember?

A férfi szemében izzott a gyűlölet, ahogy ránézett.

– Reméltem, hogy összefutunk, Kuo ügynök. Van egy lejárt adósságom, amit ideje rendeznünk.

57
VÁLLALATI KONFLIKTUS

Rövid idő leforgása alatt James és kis csapata lényegtelen tényezővé váltak az All Galaxy toronyért folyó csatában. Valami az emelet mélyén elvonta a Ko-op erők figyelmét a hidakról. Nem mintha James panaszkodott volna; kaptak így is eleget. A Ko-op katonái ebben a pillanatban is folyamatosan rohantak az épület déli végébe. Lehetséges, hogy Murad szilfái vagy Kurt wallstreeterei, akik a délre fekvő épületben éltek, áttörtek, és megérkezett a felmentő sereg?

James kiadta a parancsot az embereinek, hogy foglalják el lőállásaikat a sötét bejáratnál. Ő maga lehajolva bement, és beosont Crowe irodájába. Remélte, hogy az öreg biztonságban van, bár szinte mindenki, aki az emeleten tartózkodott, amikor a Ko-op betört, meghalt vagy fogságba esett. Az első támadás óta James egyetlen flatiron vadásszal sem találkozott, és ez elszomorította. Ezek szerint a törzs embereinek a vére az ő kezéhez tapad. Mint Legidősebb Qawolé. És mint Smitté.

A szobába lépve a legközelebbi fal mellett lopakodva Crowe szárnyas fotelje mögé kuporodott. A Ko-op ideiglenes őrhellyé alakította a szobát. Az ajtó mellett sugárvetők sorakoztak, mellettük pedig az energiatárak. Ha nem tudta volna, hogy nem az, James megesküdött volna, hogy a kandalló mellett egy kávéfőzőt látott. Egy pillanatra nagyon megkívánta a kávét. Hónapok óta nem ivott egyetlen csészével sem, és mióta nem ivott alkoholt, a teste nagyon vágyott valami más függőségre.

A szoba végéből köhögés hallatszott. James dermedten kapta oda a tekintetét. Egy alak állt az árnyékban, Jamesnek háttal. Fogalma sem volt róla, hogy nem vette észre eddig. Cserben hagyták az érzékei, súlyos hibákat követett el, és ezzel az embereit is életveszélybe sodorta. Voltak, akik meg is haltak miatta. Várt néhány ütemet, miközben a kommandós fütyörészve betárazta a sugárvetőket, majd szépen sorba állította őket a fal mentén.

James megvárta, amíg a fickó nem figyel, és amikor véletlenül leborította a tárakat, kihasználta az alkalmat, kiugrott a fotel mögül, és átrohant a szobán. Átvetette magát Crowe íróasztalán, és rajta is volt a kommandóson. Először kiütötte a puskája csövével, majd újra fölemelte a fegyvert, hogy a puskatussal szétzúzza a földön fekvő katona fejét.

Lesújtott, de centiméterekkel a kommandós arcától megállította a fegyvert. Az előző ütésével leverte ellenfele sisakját, és most látta, hogy ez csak egy tinédzser, annak is kicsi, valószínűleg a legalacsonyabb beosztású Valta-katona, akit ide osztottak be őrszolgálatra. Azt a náci kiskatonát juttatta eszébe, akit a königsbergi kastélyban ölt meg. Az a fiú is ugyanennyi idős lehetett. Elgondolkozott.

– Hogy hívnak, fiú?

A rémült, fiatal kommandós, szorosan becsukott szemmel feküdt a földön, egyik kezével az arcát védve. Végül résnyire kinyitotta az egyik szemét.

– Mi… micsoda?

– Hogy hívnak? Mi a neved?

– Es… Estan.

James hátralépett.

– Állj fel, Estan! Van fegyvered?

A fiatal katona megrázta a fejét, és talpra kecmergett.

– Én… nekem… – hebegte.

James felállította, és az ajtóra mutatott.

– Elengedlek. Rohadt rossz lenne ilyen fiatalon meghalnod. Maradj ki a háborúból. De ha még egyszer meglátlak, halott vagy.

– De a szerződésem szerint…

– Kifelé! – kiáltotta James, és kilökte a folyosóra.

A fiú ordítva menekült, de egy szavát sem lehetett érteni a csatazajban. James a híd bejáratához fordult, és intett az embereinek, hogy bejöhetnek. A húsz túlélő óvatosan, mélyre hajolva beosont a szobába. James mindegyiküknek adott egy sugárvetőt.

– Miért engedted el a valtás fiút, Idősebb? – kérdezte az egyik őr.

James vállat vont.

– Csak kiegyenlítettem a számlát egy kísértettel, akivel szemben hibáztam valamikor régen – felelte James, majd gyors eligazítást tartott a Valta-fegyverek működéséről.

– Ezek a jobb verziói azoknak a szaroknak, amiket használunk. Kicsit nehezebbek, de nem rúgnak vissza, mint a golyós puskák. És ritkábban kell tárat cserélni.

Adott nekik egy percet, hogy gyakoroljanak, majd kiterelte őket a szobából. Volt rá némi esély, hogy a fiatal kommandós segítséggel tér vissza. Nem szívesen ölte volna meg néhány perccel azután, hogy elengedte.

De emiatt nem kellett aggódnia. Akármi is történt a csarnok másik végében, a felfordulás egyre nagyobb méreteket öltött. Eriao jelent meg egy nagyobb őrcsapattal a keleti lépcsőház felől, és szétzilálta a valtások sorait. Az északi oldalon is valami hasonló zajlott, de ott pillanatnyilag még kitartott az ellenség.

James az egymásra rakott konténereken fölmászott a keleti falra, és dél felé kémlelt. Leesett az álla. Ez lehetetlen! A Valta katonái a KronoCom őrzőivel harcoltak. Balra fordult, ahol az őrök az északi lépcsőházban próbáltak áttörni. Ott kéne lennie, hogy segítsen nekik. De itt valami nagyobb dolog volt kibontakozóban.

– Idősebb James – köszöntötte Eriao, aki odafutott hozzá. – Örülök, hogy élve látlak. – Az emberei elfutottak mögötte egy csapat kommandós felé, akik az északi lépcsők felől érkező őrök rohamát próbálták megállítani. – Velük tartsunk? Ha összevonjuk a csapatainkat, visszaszoríthatjuk az ellenséget.

James képtelen volt levenni a szemét az épület déli végéről. Ott dúlt a leghevesebben a harc, és az őrzők vesztésre álltak. Az elfretheknek az volt az egyetlen esélye, hogy a Valta-erőket túlságosan lefoglalták az őrzők. Ha végeznek velük, egyszerűen megfordulhatnak, és elsöprik az elfretheket.

Megragadta Eriao karját.

– Figyelj rám! Segítenünk kell azoknak az embereknek!

A hadvezér fölvonta a szemöldökét.

– Az őrzőknek? Miért? Nyírják csak ki egymást.

James megrázta a fejét.

– Csak azért jutunk itt előre, mert ők ott lefoglalják őket. Ha a valtások végeznek velük, elpusztítanak minket is.

– És ha az őrzők győznek, ők talán nem? Hadd gyengítsék meg egymást, aztán rámegyünk arra, aki talpon marad.

Csábító elképzelés volt, de James ösztönei mást tanácsoltak. Eriao elfogultsága jogos volt. Annak idején az ügynökség támadta meg a Mezőgazdasági Tornyokat, és ölt meg sok elfrethet, de a dolgok megváltoztak. Aki akkor az ellenséget vezette, most az elfretheknek végez mentéseket. Akit akkor menekültként befogadtak, most a nép vezetője volt. Levin szavai csengtek a fejében, amiket a Föld Központba utazás előtt mondott: egyedül nem tudják megcsinálni. Elise-nek, Grace-nek, Levinnek és az elfretheknek segítségre lesz szükségük, hogy életben maradjanak, és rendbe hozzák a dolgokat.

– Nem a KronoCom a valódi ellenség – mondta. – Ők a kisebbik rossz.

Eriao nem volt meggyőzve.

– Ugyanezek az emberek pár órája a mieinket gyilkolták.

– Vedd át a parancsnokságot az északi lépcsőházban harcoló őrök fölött.

– Mit fogunk csinálni?

– Valahogy föl kell vennem a kapcsolatot az őrzőkkel. Együtt kell működnünk. Csak így győzhetjük le a Valtát.

– Biztos vagy benne, Idősebb? Tényleg nincs más választásunk?

– Nem tudom – ismerte el James. – De hiszek benne.

Eriao vágott egy grimaszt, és megvonta a vállát.

– És hogy akarsz kapcsolatba lépni velük?

– Még nem tudom pontosan. Átlopózom vagy átverekedem magam hozzájuk.

– Egyedül nem fog menni. A Valta elfoglalta az egész központot, és az őrzők be vannak kerítve. – Eriao James vállára tette a kezét, és a csarnok keleti felébe mutatott. – Ott a legvékonyabb a védvonaluk.

Egy tucat Valta kommandós egység foglalta el a fél emeletet. Még így is egy ötven méter széles kommandós falon kellett áttörniük, hogy az őrzők közelébe férkőzhessenek, de egyszerűbbnek tűnt, mint fölvenni a harcot a terem többi részén az elfrethekkel, és az őrzőkkel közelharcot vívó több száz kommandóssal és rohamosztagossal.

– Azt hiszem, itt próbálkozunk – mondta James.

– Küldök néhány őrt, hogy utat vágjanak neked.

James a fejét rázta.

– Néhánnyal nem sokra megyek. Csak jobban magunkra vonnánk a figyelmet.

– Akkor mindet odaküldöm.

– Inkább ne – tiltakozott James –, szükséged lesz rájuk, hogy segítsetek az északi lépcsőháznál.

– Ha hiszel benne, hogy amit tenni akarsz, elengedhetetlen az életben maradáshoz, akkor kitartanak nélkülünk is.

James élete nagy részében bármikor készen állt a halálra, a Mnémoszüné állomáson töltött gyerekkorától kezdve, amikor a túlélésért küzdött, újoncként az Akadémián, és az időutazással töltött húsz hosszú év alatt.

Elise-ért és még az elfrethekért is föláldozta volna magát, bár utóbbiban nem volt egészen biztos.

– Mészárlás lesz – mondta csendesen.

Eriao körbenézett a teremben.

– Láthatod, Idősebb, ez már most is az. Vessünk véget neki.

A hadvezér pillanatokon belül összegyűjtötte az embereit, és kiadta a parancsot, hogy vágjanak éket a Valta-katonák vonalában, és biztosítsák az utat az őrzőkig a túloldalon. James figyelte az összecsapásra készülő őröket, és elszégyellte magát hitük és bátorságuk láttán. Az ő csapata, a híd egység az első sorba sorakozott fel. Az életben maradt égi őrök átverekedték magukat a tömegen, és úgy álltak fel James köré, mint valami díszőrség. Chawr James balján, Hory jobbra, Dox pedig előtte.

James Chawr füléhez hajolt.

– Tudod, hogy nem halhatsz meg. Ki tartaná karban a Frankensteint?

Chawr elvigyorodott.

– Hát te, Idősebb.

Eriao teli torokból elordította magát, és az őrök elszánt csapata rohanva és folyamatosan tüzelve indult az ellenség féle. A kommandósok is lőni kezdtek, és az őrök első sora kidőlt. A következő pillanatban az őrök elérték a valtások rekeszekből épített hevenyészett fedezékét, és kezdetét vette a közelharc.

James futás közben sugárfegyverével folyamatosan lőtte ki a kommandósokat, aztán oldalra ugrott, újra tüzelt, és már futott is tovább. Dox esett el elsőként, egy Jamesnek szánt lövedék mellkason találta. Hory a következő pillanatban egy kommandóst magával rántva tűnt el James szeme elől, aki meg akart állni, hogy segítsen, de Chawr továbbrángatta.

Valami, amit nem látott, megütötte. Két kommandós tornyosult fölé, és a karját és mellkasát verték. Miközben James kitért egy sugárlövedék elől, puskájával térden vágta az egyik támadót, majd oldalra gurult egy taposó láb elől, és elgáncsolta a másikat. Talpra ugrott, és két gyors lövéssel véget vetett a küzdelemnek.

Balra fordult, és azonnal egy újabb támadóval találta szemben magát. Az a fiúcska volt, akinek az őrhelyen megkímélte az életét. A sisakja most sem volt rajta, de valahonnan szerzett fegyvert. Farkasszemet néztek, mindketten arra vártak, hogy a másik tegye meg az első lépést. James nagyon bízott benne, hogy a fiú meghátrál. Ezzel szemben fölemelte a puskáját.

James megelőzte, és azonnal végzett vele. Aztán lenézett rá, és a fejét rázta. Hiába tett meg mindent, hogy megmentsen egy életet, a halál megszerezte, ami járt neki. Chawrt kereste a tekintetével, és meglátta véres testét a földön. Hatalmas seb tátongott a hasán, a szájából csorgott a vér.

– Tedd, amit tenned kell, Idősebb – mondta levegő után kapkodva –, és vigyázz a Frankensteinre.

– Majd te vigyázol rá, a fenébe is – mondta James, miközben megpróbálta fölemelni, hogy biztonságba húzza.

Chawr ellökte a kezét.

– Túl késő, Idősebb. – Vért köhögött fel. – Bárcsak egyszer repülhetnék vele. Azt mondtad, megtanítasz vezetni. – Ezzel oldalra fordította a fejét, és meghalt.

Jamesnek majdnem összecsuklott a térde. Sok embert vesztett, akik rá voltak bízva, kronotropként is és Idősebbként a törzsben, de ez a veszteség mindegyiknél fájdalmasabb volt. Eszébe jutott az első találkozásuk. Chawr piát ajánlott felszerelésért cserébe. És ő volt az első, aki önkéntesnek jelentkezett, hogy dolgozzon a kollik karbantartásán. Ő védte meg Elise-t, amikor a KronoCom megtámadta a Mezőgazdasági Tornyokat, és James nem volt ott. És most meghalt, miközben őt védte.

James még ott akart ülni mellette, de nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy rendesen meggyászolja. Azzal mutathatta meg Chawr iránti tiszteletét, ha bebizonyítja, hogy az áldozata nem volt hiábavaló. Vett egy nagy levegőt, és rohant tovább. Az elfrethek rohama kicsit lelassult, és lassan eltértek a kitűzött iránytól, de annyira azért sikerült meggyengíteni a valtás vonalakat, hogy James görnyedten osonva átjutott a sátrak és konténerek labirintusán az őrzőkhöz. Egy egység azonnal észrevette, és egyikük tüzet nyitott.

A csuklósugár éppen csak elkerülte Jamest, aki felemelte a kezét.

– Ne lőjetek! Beszélnem kell a vezetőtökkel.

Egy férfi közelebb lépett.

– Egy vadember, aki beszéli a világangolt? Mit akarsz?

A férfi társa ekkor kapcsolt.

– Ez James Griffin-Mars.

– Fekete mélység! – mondta egy harmadik őrző. – Nem hiszem el, hogy még mindig életben vagy.

– Vigyetek az elöljárótokhoz most rögtön! – követelte James. – Ha le akarjátok győzni ezeket a valtás seggfejeket, akkor együtt kell működnötök a pusztai törzsekkel.

– De nem ő az áruló? – kérdezte társaitól az első őrző.

– Fontosabb dolgunk is van – csattant fel James –, és nincs időnk. Az emberek meghalnak, és ti vesztésre álltok.

A második őrző bólintott, és intett Jamesnek, hogy kövesse. Egy sátorba vezették, ahol az elöljárók egy rekeszből rögtönzött asztal körül gyülekeztek. James felismerte a főnököt. Pollock néhány évvel volt fiatalabb nála, és nem jutott el addig, hogy kronotrop legyen. Azóta viszont nevet szerzett magának az őrzők között, és Moyer lehetséges utódjaként tekintettek rá.

A férfi fölvonta a szemöldökét.

– James Griffin-Mars kronotrop. Micsoda váratlan meglepetés. Mit keresel itt?

– Mi történt a Valta és az ügynökség között? – kérdezte James. – Miért harcoltok egymás ellen?

– Lázadás tört ki a Föld Központban – felelte Pollock. – Visszaszerezzük az ügynökséget a megavállalatoktól.

– Levin auditornak van valami köze ehhez?

Pollock meglepettnek tűnt.

– Honnan tudod?

– Erre most nincs időnk. A törzsek szövetségre akarnak lépni veletek a Valta ellen.

Pollock furcsán nézett rá.

– Beszéltél a vezetőikkel?

– Én vezetem őket. Most éppen elkeseredetten küzdenek a Valta-erőkkel a keleti oldalon. Segíthetünk egymáson.

– Hogy bízhatnánk benned? – kérdezte Pollock. – Elárultad az ügynökséget.

– Biztos vagy benne? – kérdezett vissza James. – Lehet, hogy mindketten a jó oldalon állunk, de most nincs időnk, hogy megvitassuk. Együtt kell működnünk, különben egyikünk sem jut ki élve. Ha összehangoljuk a támadást, bekeríthetjük őket.

Pollock váltott néhány szót a többi elöljáróval a sátorban. Megegyeztek, és Pollock odacsúsztatta Jamesnek a térképet.

– Mutasd meg a stratégiai pontokat.

James arra a területre mutatott, ahol az őrzők segítettek neki átjutni az őrzőkhöz.

– Azok, akik itt harcolnak, tudni fogják, hogy ne lőjenek az őrzőkre, ha nem támadják meg őket. Ha itt összeálltok velük, egyesíthetjük a frontot. És aztán, ahogy elterjed a szövetség híre, elvághatjuk őket itt, itt és itt.

Pollock intett az egyik elöljárónak, hogy ellenőrizze a helyzetet. A férfi néhány perc múlva visszatért, és megerősítette, amit James mondott. Az őrzők elöljárói ezután kidolgozták az új stratégiát, a másik oldalon zajló harcokra koncentrálva. A következő percekben az őrzők csatlakoztak Eriao csapataihoz az északi lépcsőháznál. Kicsit később ugyanez történt a déli oldalon Maanxnál.

Ahogy a három csapat kommunikálni tudott egymással, összehangolták a támadást, és volt, hogy egyszerre két oldalról szorongatták a Valta-erőket. James a sátorban maradt, hogy összekötőként segítse a műveletet a törzsek és az őrzők között. A bizalom még nem szilárdult meg, és néhány félreértés kisebb összecsapásokhoz vezetett. De lassan ráébredtek, hogy közös az ellenségük. A KronoCom és a manhattani erők megállították a Valtát, sőt, sikerült visszaszorítaniuk őket az épület középső részébe.

Egy őrző érkezett futva a sátorhoz.

– Elöljáró – mondta zihálva. – Most láttam Kuo ügynököt a kolliknál.

Pollock káromkodott egyet.

– Mi a mélységet csinál ott? Lehet, hogy el akar kötni egy kollit, hogy mentse az életét. Most nincs időm rá, hogy egy valtás parancsnokkal foglalkozzak.

Jamesben megfagyott a vér, és ökölbe szorult a keze.

– Hol vannak a kollik? – kérdezte.

Pollock szemöldöke fölszaladt.

– Nem szállhatsz szembe egy ügynökkel a karkötőid nélkül, James, és nem tudok embereket adni melléd, hogy segítsenek. A legjobb, amit tehetünk, ha hagyjuk meglépni.

– Ezt nem engedhetem! – felelte James. A Smitt haláláról szóló álom frissen élt az emlékezetében. – Te tartsd a frontot. Én elkapom Kuót.

Pollock mondani akart valamit, de meggondolta magát. A sátor végébe ment, és egy exoláncot vett ki az egyik tárolóból. James felé nyújtotta.

– Ezt vidd magaddal. Ennél többet nem tehetek érted.

James biccentett.

– Köszönöm, Pollock elöljáró.

Pollock leintette.

– Amint lesznek fölösleges embereim, utánad küldöm őket. Addig maradj életben. És ha szökni próbál, a mélység szerelmére, hagyd elmenni!

– Lehetetlen. – James fölkapta a láncot, és futva indult a kollikhoz.

Az egyetlen dolog, amire gondolni tudott, az a Smittnek tett ígérete volt, hogy igazságot szolgáltat neki. Talán ez az egyetlen lehetősége, hogy helyrehozza a dolgokat.

Akkor találta meg Kuót, amikor az ügynök végzett a két őrzővel a kollik mellett. Utánaeredt, és lecsapott rá az exolánccal. Megrántotta, mire Kuo elvesztette az egyensúlyát, és James lőni kezdett. Sajnos Kuo pajzsa még kitartott. Azt el kellett ismernie, hogy Kuo sokkal gyorsabb volt, mint várta. Megrúgta Jamest, és sikerült elgáncsolnia, majd mindketten a földre estek. A következő pillanatban fölpattantak, és kerülgetni kezdték egymást.

– Reméltem, hogy összefutunk, Kuo ügynök – morogta James. – Van egy lejárt adósságom, amit ideje rendeznünk.

Kuo megvetően mérte végig.

– Honnan tudhatja egy vadember a nevem?

– Megölted a barátomat. Azért jöttem, hogy viszonozzam a kedvességed.

Kuo megismerte, és elnevette magát.

– James Griffin-Mars. Végre találkozunk. Gondolom, a technikusodra célzol. Elfelejtettem a nevét.

– Úgy hívták, Smitt David-Próteus, te pszichopata – mondta James vicsorogva, és tüzelt.

Kuo megpróbált kitérni a lövés elől, de az exolánc korlátozta a mozgásban, és a sugárlövedék a pajzsán csattant, ami felvillant, majd elkezdett vibrálni. James azonnal látta, hogy mindjárt lemerül, ha egyetlen lövést ilyen nehezen tudott elnyelni. Kuo támadásba lendült, miközben James tovább gyengítette az exóját. A nő oldalra csúszott, és megpróbálta elkapni, de James egy lánccsapással a földre küldte.

Éberen az exolánc markolatán tartotta a kezét, miközben Kuo fölállt. A lánc úgy tekeredett a derekára, mint egy ostor. Amíg James gúzsba kötve tartotta, bármikor kibillenthette az egyensúlyából, és meggátolhatta a szökésben. Kuo megpróbált balra cselezni, de James visszarántotta. Kuo megbotlott, és James újra meglőtte. A lövés ezúttal áthatolt a pajzson, és súrolta Kuo vállát. A nő szinte meg sem érezte.

Még próbálkozott néhányszor, de James minden alkalommal kibillentette az egyensúlyából az exolánccal, és megsorozta a sugárvetővel. Csak idő kérdése volt, hogy a pajzs lemerüljön, és akkor megöli.

– Add föl! Többé nem menekülhetsz az igazság elől – morogta, és kiköpött egy kis vért.

Az egyik rántás után Kuo meglepetésszerűen rávetette magát, és sikerült bevinnie egy tiszta ütést az állkapcsára, amitől az egyik foga meglazult. Most mindketten a földön hevertek.

Kuo felpattant, és gúnyosan vigyorgott.

– Mért adnám föl, amikor nyerésre állok?

– Nem állsz…

James jobbra ugrott, ahogy a nő előrelendült, és az exolánccal kitérítette az útjából. Kuo irányt váltott, és újra jött. És ezúttal tett valami meglepőt.

Kikapcsolta az exóját.

Miután a pajzs eltűnt, az exoláncnak nem volt mihez kapcsolódnia, és használhatatlanná vált. James jobbra rántotta, de csak annyit sikerült elérnie, hogy megtántorodott. Ezzel kiszolgáltatottá vált, és nagy árat fizetett a hibájáért. Kuo kirúgta kezéből a fegyvert, és állcsúcson vágta, amitől a lába összecsuklott, és James a földre rogyott.

A következő pillanatban azonban már talpon volt, és újra támadott, Kuo sérült vállára koncentrálva, de a nőnek valahogy mindig sikerült elhajolnia vagy arrébb gurulnia. Tényleg gyors volt. James nem tudta kihasználni helyzeti előnyét, és több ütést is beszedett.

Kapott egy gyomrost, majd rögtön utána egy felütést, amitől hátrabicsaklott a feje. Megtántorodott, és próbálta védeni az arcát, de Kuo egy hosszú, íves rúgással oldalról eltalálta. James megszédült, és arccal lefelé a földön találta magát. Tágra nyílt a szeme a megdöbbenéstől. Oldalra gurult, és rúgott egyet.

Kuo könnyedén elkerülte a rúgást, hátralépett, és körbetáncolta Jamest. Úgy nézegette, mint egy ragadozó az ebédjét.

– Csalódtam benned, kronotrop. Egy 1-es szintű időutazótól többet vártam, különösen a felfordulás után, amit okoztál.

James összeszedte magát, és újabb rohamra indult. Kuo ellépett az ütés elől, és oldalról térden rúgta. James alól kiszaladt a lába, és újra a földön volt.

Alig kapott levegőt, ahogy föltápászkodott. Mindene fájt, és bizonytalanul állt a lábán. Magának sem akarta beismerni, de csak árnyéka volt régi önmagának. Balra cselezett, és leguggolva megpróbálta kirúgni Kuo lábát, de nem sikerült rászednie, és a nő, miközben hátralépett, bevitt egy horgot James arcára, majd eltáncolt.

James érezte, hogy egyre lassabb, bár az utóbbi időben már amúgy sem volt túl gyors. A hanyatlás eleinte nem volt feltűnő, de az utolsó ugrás után, amikor Titusszal visszatért, úgy érezte, a teste elárulta, de önmagának sem akarta beismerni a tényt. Valószínűleg szerencséje volt azzal, hogy Levin vette át a mentéseket. Ha az időeltolódásból eredő rosszullétek nem is, a hibái biztosan megölték volna. Ebben a pillanatban valahol belül arra vágyott, hogy jelenjen meg Smitt szelleme, és tüzelje fel, de igazából tudta, hogy nem ez a probléma. Már nem volt meg benne a régi elszántság.

– Az időbeli anomália – mondta Kuo olyan szenvtelenül, mintha csak a napjáról számolna be –, a te nőd, ugye? Ezért tetted, amit tettél, kronotrop?

A gondolattól, hogy Elise-nek baja eshet, James agyát elöntötte a vér. Elise biztonsága tőle függött, és ez a nő vadászott rá. Nem fogja cserbe hagyni Elise-t, ahogy Smittet, Sashát vagy az elfretheket. Mindenkire, akit szeretett, csak halált és fájdalmat hozott. Rendbe kell tennie a dolgokat. Ennyivel tartozik ezeknek az embereknek.

Ökölbe szorította a kezét, és lassan egyre közelebb került, várva az alkalmas pillanatot. Csak egyszer kell elkapnia. Ha sikerül, és lerántja a földre, Kuo nem használhatja ki többé a gyorsaságát. Közelebb kellett kerülnie.

– Amit tettem, annak ezer oka volt. A szeretet, az emberiség, a lelkem. Nem a hatalom és a profit, és ez nyilván elképzelhetetlen egy magadfajta vállalati szolgának.

– Szerinted szolgák vagyunk? – nevetett Kuo könnyedén és gondtalanul. – Jaj, te félrevezetett szerencsétlen nonprofit alkalmazott, ha tudnád…

Alig egy méterre voltak egymástól. James odaugrott, és megpróbálta átkarolni a nő jóval kisebb testét, hogy földre vigye. Ehelyett csak a levegőt markolta, ahogy Kuo kicsúszott a fogásból, és az arcába térdelt. James elájult, legalábbis azt hitte. Nagyot koppant a feje a földön, és minden furcsán hangosnak tűnt. A robbanások és kiabálás zaja csak tovább rontott a helyzeten. Az elméje nem volt képes feldolgozni a külső ingereket. Beletelt némi időbe, mire újra normálisan látott, és ki tudta venni a fölé hajoló arc körvonalait.

Kuo oldalra fordított fejjel rátérdelt. James próbálta lelökni magáról, de a nő könnyedén hárította a próbálkozásait. Lenézett rá.

– Nagyra becsülöm az igyekezeted. Ha jobb lenne az ítélőképességed, a Naprendszernek nagy szüksége lenne egy ilyen emberre, aki ennyire hű az elveihez. Szerencsére megszereztem, amiért jöttem. Megölhetnélek, de szégyenteljes dolog lenne tőlem. Sokkal többet tettél a Valtáért, mint gondolnád. Az adósaid vagyunk.

Kuo ügynök felállt, és megemelte az egyik lábát.

– Isten veled, James Griffin-Mars kronotrop. Jobban jársz, ha többé nem találkozunk – mondta búcsúzóul, mielőtt csizmája sarkával lesújtott James fejére.

58
EPILÓGUS

Végül az adatok megtették a dolgukat, bár erre nem volt perdöntő bizonyíték. Nem is volt rá szükség. Levin a letartóztatása és a tárgyalás előtti heteket azzal töltötte, hogy összegyűjtötte, amit a rangidősek már régóta tudtak az ügynökségnél. Az adatok összevetésével kialakult a korrupció teljes és tisztán látható hálózata. Ehhez csak hozzá kellett tenni az ügynökséget átható forrongó indulatokat, és kitört a lázadás.

A Levin és kis csapata által indított puccs csak a gyufa volt, mely meggyújtotta a kanócot, és a tűz szétterjedt a KronoComban, először fölemésztve a Földet, majd a többi helyőrséget és állomást a Vénuszon, a Lunán és a Marson. Mire a lázadás ellenzői minden forgalmat leállítottak a Külső Gyűrű felé, már elkéstek, és a kocka el volt vetve.

Végül a Föld Központ alkalmazottainak legnagyobb része a felkelők mellé állt. Moyer vállalta a felelősséget az őrzőkért, Levin az auditorokért. A többieknek, a mérnököknek, kiszolgáló személyzetnek és az orvosi csapatnak nemigen volt más választása, mint hogy kövessék a többséget. Levin azzal hízelgett magának, hogy amúgy is vele tartottak volna. Amúgy a KronoCom korruptsága rájuk is hatott.

Azt, hogy a kronotropok ki mellé állnak, senki nem tudta, de nem is lepődtek meg ezen. Az időutazók mindig is megbízhatatlan és kiszámíthatatlan emberek hírében álltak. A legtöbbjüket egyáltalán nem érdekelte, hogy kit szolgálnak, ha megkapták a megfelelő támogatást. A kronotropok már csak ilyenek. Végül három részre szakadtak.

Egyharmaduk hűséget fogadott a lázadóknak, egy másik harmad pedig elmenekült a külső bolygókra. Levin a hangárok lezárásával megakadályozhatta volna a távozásukat, de úgy döntött, hogy ha megadja nekik a szabad választás jogát, akkor a Naprendszer többi részén látni fogják, hogy megéri lemondani néhány kolliról és karkötőről cserébe azért, hogy akik maradtak, önálló döntést hoztak.

Az utolsó harmad döntésképtelen volt, és kihallgatást kértek a lázadó ügynökség vezetőitől. Az 1-es szintű Block vezetésével várhatóan több beleszólást kérnek a munkafolyamatokba, és nagyobb százalékot a bevételből a mentések után. Levin mindkét követelést elfogadhatónak gondolta. Túl sokáig használták eszközként ezeket az embereket. Ideje volt meghallgatni őket. De ezzel a nyűggel ráér holnap foglalkozni. Ma valami egész más járt a fejében.

Újra karján az auditor karkötőkkel, felsétált a lépcsőn a Föld Központ adminisztrátori szárnyába. Szanaszét jártak a gondolatai, amikor megállt az Őrzők Táblájánál Young igazgató irodája előtt. Julia és Rowe felajánlották, hogy elkísérik, de Levin, a zendülés kiváltójaként úgy gondolta, tartozik Youngnak annyival, hogy négyszemközt beszél vele.

Az Őrzők Tábláját még nem frissítették. Levin eltöprengett, vajon hogy mutatnák meg a számok az elmúlt éjszaka történteket. A puccs gyakorlatilag két külön egységre vágta a KronoComot: A Föld és a belső bolygók álltak szemben a Naprendszer többi részével. Voltak, akik már a második Alapvető Konfliktusokról beszéltek. Levin nagyon remélte, hogy nem úgy fog végződni, mint az első.

A hangárban tartott megbeszélésen részt vevő társainak kicsit kevesebb mint a fele élte túl az éjszakai összecsapásokat. Többen, mint Levin gondolta volna. Minden egyes vezetőre szüksége volt, hogy rendbe tegyék a dolgokat, és visszatereljék az ügynökséget a helyes útra. Becslése szerint az új KronoCom – amiért már ő volt a felelős – az ügynökség eredeti vagyonának és állományának a negyedével rendelkezett, de a Föld kontrollálta a mentésre alkalmas idővonalak hetven százalékát. Messze a Földön voltak a legnagyobb készletek, és messze itt lehetett a legolcsóbban végrehajtani a mentéseket. És ezzel Levinék erős és kényes pozícióba kerültek a Naprendszer többi részéhez képest.

Egyfelől az emberiség nem maradhatott életben a lázadó KronoCom nélkül. Másfelől Levin csapata igencsak sebezhető volt. Ha a Naprendszer összefog, és úgy döntenek, hogy a régi rendszer jobb volt, és le akarja verni a felkelőket, mit tehetne Levin? Vagy bármelyikük.

Jobbra nézett, Young igazgató szobájának kétszárnyú ajtaja felé. Majdnem egy év is eltelt azóta, hogy utoljára belépett oda. Amikor Young ráébredt, hogy elvesztette a hatalmát a Föld Központ fölött, elbarikádozta magát. Levin akkor úgy döntött, békén hagyja, és majd később foglalkozik vele. Ennyit igazán megérdemelt az igazgató. Odalépett a hatalmas ajtóhoz, és bekopogott. A fém tompán kongott.

– Gyere be! – mondta az igazgató a szoba másik végéből.

Legalább még életben van, gondolta Levin, mert korábban fölmerült benne, hogy az igazgató esetleg öngyilkos lesz, de Youngot nem olyan fából faragták. Az öreg gazembernek egyszerűen nem ilyen volt a stílusa.

Az ajtó csikorogva kinyílt, és Levin belépett, majd becsukta maga után. Az igazgató az íróasztalánál ülve olvasott, és whiskey-t kortyolgatott. Vagy fél tucat üveg sorakozott az asztalon. Az éjszaka nagy részét azzal tölthette, hogy feligya a készletét. Levin megállt az asztal másik oldalán, és türelmesen várt.

Young, mint mindig, most sem kapkodott, és gondosan megnyalta az ujját, ahogy lapozott. Így telt el tizenöt perc, mire az igazgató olyan részhez ért, ahol úgy érezte, szünetet tarthat. Becsukta a könyvet, és félrerakta. Fölemelte a whiskey-t, és belekortyolt.

– Úgy látom, még mindig karó van a seggedben. Ülj le!

– Köszönöm, Igazgató. – Levin leült Younggal szemben.

– Rég toltad ide az arcod.

– Az utóbbi időben nem adódott alkalom. Látom, átrendezted a szobát. Új ajtó és új íróasztal.

– Annak a valtás kurvának köszönhetem – mondta dühösen Young. – Nem tiszteli a valódi fát.

Levin az üvegekre mutatott.

– Azt is látom, hogy mindent meg akarsz inni, mielőtt elviszünk.

Az igazgató felhorkant.

– Az biztos is. Fél évszázadon át gyűjtöttem össze ezt a sok szart. Nem gondolod, hogy olyan huligánokra pazarlom, mint ti? – Előrehajolt székében. – Mire számítsak? Kivégzőosztag? Vagy fölakasztatsz?

– Meg sem próbálsz kegyelmet vagy kényszernyugdíjazást kérni?

– Megpróbáltalak lelövetni már az elején.

– Ez valóban beárnyékolja a kapcsolatunkat, de csak egy kicsit. Elég rég ismerlek ahhoz, hogy bizonyos dolgokon ne lepődjek meg.

– Akkor mit kezdesz velem?

Levin végiggondolta a lehetőségeit. A társai kivégezték, de legalábbis börtönbe zárták volna Youngot. A Föld főigazgatójaként benne kellett lennie a korrupciós ügyekben. Levinnek eszébe jutott, amit egyszer régen ugyanitt mondott neki az igazgató. Ahhoz, hogy valaki betölthesse ezt a hivatalt, nem elég, ha jó adminisztrátor.

A következő hónapokban a lázadók sorsa azon múlik, milyen tárgyalási alapot tudnak kialakítani a megavállalatokkal és a kormányokkal szemben, akik ki voltak szolgáltatva a mentéseknek. Nem szívesen ismerte be, de most, hogy két KronoCom lett, az ügyfelek jobb árakat és feltételeket alkudhattak ki. Versenyhelyzet alakult ki, jöhetett az igazi kapitalizmus. Volt ebben némi irónia. Levin nem volt üzletember, viszont aki vele szemben ült, rendkívül nagy tapasztalattal rendelkezett e téren.

– Mit szólnál egy álláshoz?

Young felvonta a szemöldökét.

– Mint micsoda?

– Olyasmi, mint amit most csinálsz. Szükségünk van egy képzett tárgyalóra, aki tud bánni a vállalatokkal és a kolóniákkal.

Young a whiskey-jét iszogatva gondolkozott. Egy másik pohárba is töltött, és odatolta Levinnek.

– Öntsünk tiszta whiskey-t a pohárba. Föllázadsz az ügynökség ellen, káoszba kergetve a teljes Naprendszert csak azért, hogy ugyanazokat az embereket nevezd ki, akiktől indult ez az állítólagos korrupció? Nem egészen értem.

Levin Young felé emelte a poharát, és belekóstolt az italba. Akármilyen whiskey volt is, elképesztően ízlett neki. Kicsit el is vonta a figyelmét.

– Mi ez?

– Luxe Empire. A legfinomabb ital.

Levin pár pillanatig ízlelgette a whiskey-t, mielőtt folytatta a beszélgetést.

– Ugyanaz lesz a dolgod, de megváltoznak a szabályok. Ha elfogadod a pozíciót, szó szerint be kell tartanod az Időtörvényeket. Megvédjük az idővonalat és az ügynökség integritását. Ezt a KronoComot nem lehet megvenni.

Young felnevetett.

– Fogalmad sincs róla, mibe keveredtél. Az új alkufeltételek kialakítása a lázadó ügynökség számára a legkevésbé sem probléma. Ennél sokkal égetőbb kérdésekkel kell szembenézned.

– Mint például?

Az igazgató megrázta a fejét.

– Felteszem, letiltottad a régi ügynökség hozzáférését a master időadatbázishoz. Így képtelenek lesznek megőrizni az idővonal sértetlenségét. Gondolod, hozzáférés híján abbahagyják a mentéseket? És mi a helyzet a megavállalatokkal és a kormányokkal? Ha azt látják, hogy a régi KronoCom nem tartja be a szabályokat, ők miért tennék? Minden balfasz, akinek vannak karkötői, privát mentéseket fog végezni. Az idővonal elpusztul. Te fogod megrendszabályozni őket?

Az igazgató által felvázolt lehetőségek úgy hatottak Levinre, mintha leöntötték volna egy vödör hideg vízzel. Ledermedt Young szavainak hatására. A felvázolt forgatókönyv nem lehetséges volt, inkább valószínű. Lehet, hogy éppen azt tette tönkre, amit meg akart védeni? Az volt a legkevesebb, hogy vissza kell adnia a hozzáférést a másik KronoComnak, ha meg akarja őrizni az idővonalat, amivel elvesztené az egyetlen előnyét.

– Erre nem gondoltam – ismerte be.

– Mindig ez volt veled a baj, Levin – förmedt rá Young. – Csak két lepéssel előre gondolkodsz, pedig a te pozíciódban vagy az enyémben tízzel kell a többiek előtt járnunk. Nem gondolod végig a hosszú távú hatásait a cselekedeteidnek. Amúgy elfogadom az állásajánlatot. Gondolom, nem leszek többé igazgató. Neked fogok jelenteni?

– Igazából én valaki másra gondoltam. Az Idő Anyjának fogsz jelenteni.

Young egy másodpercre zavarba jött, és amikor végül fölfogta, miről beszél Levin, félő volt, hogy szívrohamot kap.

James erős fényre ébredt. Fázott és rettenetes fájdalmai voltak. Lehet, hogy meghalt, gondolta. Eszébe jutottak a történetek egy több száz évvel ezelőtti egyházról, akik szerint az ember valami fehér fényt lát egy alagút végén, amikor meghal. Nem lepte volna meg, ha a halál ugyanolyan szar, mint az élet. Ennyit arról, hogy az ember megnyugszik, amikor átlépi a küszöböt. Megpróbált belenézni a fénybe, de nem sikerült. Először azt hitte, csak a szeme fáj, aztán rájött, hogy az egész arca. És a lába, a gyomra a válla és a karja. Egyszerűen mindene fájt.

Megpróbált fölülni, de egy erős kéz visszanyomta.

– Az Idősebb felébredt – mondta egy hang.

Egy pillanatig James sajnálta, hogy életben maradt, és továbbra is a barbár törzsek, a KronoCom és a Valta baromságaival kell foglalkoznia. Aztán eszébe jutott Elise, és a rémület a szívébe markolt. Ellökte magától a kezet, ami lenn tartotta, és felült. Azonnal újabb fájdalomhullám söpört végig a testén. Már-már elájult, és visszahanyatlott az ágyra.

– Ne mocorogj, te lángoló hülye – hallotta Titus hangját valahonnan a közelből.

Nagy erőfeszítés árán kinyitotta a szemét, és meglátta Titust és Grace-t, a másik oldalon pedig Franwilt.

– Mindannyian életben vagytok – suttogta. – Ez azt jelenti, hogy győztünk? Hol van Elise?

– Csak sorjában. Ha azt mondom, ne mozogj, az nem azt jelenti, hogy mozogj – feddte meg Titus. – Van vagy fél tucat törött csontod, és valószínűleg megrepedt a léped. Akárkivel is verekedtél, csúnyán elbánt veled.

Pollock elöljáró tűnt föl Franwil mellett.

– Mire az embereim megtaláltak, az ügynök kis híján agyonvert. Három emberemmel végzett, mielőtt elmenekült a kollival.

James elfintorodott. Talán ez volt az egyetlen lehetősége, hogy megbosszulja barátja halálát. Közel járt, de elbukott.

– És Sashával mi van? És Elise-szel? Jól vannak?

– Sasha remekül van. Fönt hagytuk, hogy ne kelljen ilyen állapotban látnia – mondta Franwil. – Már kérdezett rólad.

– Ami Elise-t illeti… – mondta Grace, és szomorú pillantásokat váltott a többiekkel. – A Valta elrabolta.

Jamesnek elállt a szívverése, és majd’ szétrobbant a feje. Újra megpróbált felülni. Abból, hogy három nyugdíjas vissza tudta tartani, világosan látszott, mennyire gyenge.

– Meg kell találnunk! – ordította. – Hogy engedhettétek?

– Sajnálom, kronotrop – mondta Pollock, miközben visszanyomta az ágyra a vállát. – Nehezen tartottuk magunkat, és csak későn tudtuk meg, mennyire fontos ember volt.

– Neeem! – ordított újra James, de elakadt a hangja, és zokogni kezdett. Cserben hagyta, akárcsak Smittet, és mindenki mást az életben. Ahogy eluralkodott rajta az őrület, összevissza csapkodva küzdött a barátaival.

Grace jelent meg mellette, komoly arccal fölemelte a kezét, és pofon vágta. Újabb fájdalom járta át James testét, amitől majdnem sokkot kapott.

– Ne ott! – kiáltott Titus. – Eltört a szemüregcsontja. Legközelebb a másik oldalt üsd.

– Rendben – mondta Grace. – Remélem, befejezte a hisztériát.

Egy kis hang próbálta túlkiabálni összetörten zokogó szívét. Elise jól van. Magaddal törődj. Szedd össze magad, és oldd meg.

James belekapaszkodott a szavakba. Visszatértek az emlékei a harcról, és tudta, hogy ő volt a hibás. Elgyengült a teste, és ő hagyta. Hogy ez az időugrás-szindróma, az alkoholizmus vagy egyszerűen az elhasználódás miatt következett be, mindegy volt. Minden az ő hibája. Amikor Elise-nek, Smittnek és mindenki másnak a legnagyobb szükségük volt rá, kiszállt, csak az ital érdekelte, és szétesett. Újra sírva fakadt, ahogy rájött, hogy minden remény elveszett.

– Sajnálom – mondta alig hallhatóan.

– Ne mondogasd, hogy sajnálom, James – intette Grace. – Senkit nem érdekel a bocsánatkérésed. Inkább találd ki, hogy hozzuk rendbe a dolgokat.

– Nem tudom, képes va…

– Ha nem hagyod abba, esküszöm, beleverek egy kis józan észt a fejedbe – mordult rá Grace. – A régi Jamesre van szükségünk.

– Grace-nek igaza van – mondta Franwil. – A manhattani Nemzet ma fontos csatát nyert. Legyőztük a betolakodókat, és a felderítők szerint az ellenség elhagyta a Köd-szigetet. Miénk lett a győzelem, és az emberek ünnepelnek. De sokan meghaltak, és most, hogy Elise-t elrabolták, szükségük van egy vezetőre. Rád, kronotrop.

– Nem vezethetem őket. Nem bíznak bennem, és soha nem is fognak. A fekete mélységbe, én sem bízom magamban!

– Ebben ne legyél olyan biztos – mondta Franwil. – Mindenki neked tulajdonítja a dicsőséget, amiért visszaszereztük az All Galaxyt. Eriao már ki is jelentette, hogy a törzs jobban jár, ha te leszel a hadvezér.

– Eriao már hónapok óta arra várt, hogy ledobhassa magáról ezt a nyűgöt – kuncogott Grace.

– A nagy egészet is látnod kell – folytatta Franwil. – Több száz törzs él odakint, akik Manhattanhez tartoznak, és útmutatásra várnak. Egy erős vezető nélkül a szövetség széthullik.

– Nem érdekel a szövetség! – csattant fel James.

Franwil megragadta a vállát, és mélyen a szemébe nézett.

– A szád hazudik, kronotrop, de a szíved nem. Tudom, hogy érdekel.

Grace kevésbé finoman fogalmazott.

– Esküszöm, újra megütlek, James. Azt akarod, hogy Elise kemény munkája kárba vesszen, mert túl gyenge voltál, túl gyáva, és túlságosan sajnálod magad? És mellesleg, ha vissza akarjuk szerezni azoktól a szemetektől, minden segítségre szükségünk lesz.

– Mi értelme ennek az egésznek nélküle? – kérdezte James.

Titus a vállára tette a kezét.

– Az, hogy talán sikerül visszahoznunk. Ne engedd, hogy kicsússzon a lehetőség a kezeid közül.

Jamest valójában szíven találták ezek a szavak. Sokkal fontosabb volt neki, amit létrehoztak, mint amennyire bevallotta. És az egyetlen dolog, ami visszatartotta a teljes összeomlástól, az volt, hogy megmentheti Elise-t. Megesküdött volna bármire, hogy visszahozza. Vett egy mély levegőt, és becsukta a szemét, hogy összeszedje a gondolatait.

– Mit kell tennem? – kérdezte. – Bármire hajlandó vagyok.

– Vedd át a Nemzet hadseregének vezetését, és válj azzá a zászlóvivővé, akinek Elise látott. Az embereknek kell valaki, akire fölnézhetnek, aki önbizalmat és reményt hoz nekik – mondta mosolyogva Grace. – Mi hárman fogjuk vezetni a törzset.

– És segítünk, ahogy Elise-nek is segítettünk – tette hozzá Franwil.

Grace-szel együtt Titusra nézett, aki megvonta a vállát.

– Nyilván.

James végignézett a tanácsadóin. Hárman majdnem háromszáz évesek voltak.

– A manhattani Nemzetnél többre lesz szükségünk, hogy nekimenjünk egy megavállalatnak.

– Levin auditor üzenetet küldött a Föld Központból – mondta Pollock. – Azt mondja, a KronoCom szeretne szövetségre lépni a Manhattani Egyesült Törzsek Nemzetével. Azonnal találkozni akar a vezetőitekkel, hogy megbeszéljétek a bolygó védelmét, és tovább kutassatok a földvész gyógymódja után. Mit válaszoljak?

James állta a többiek várakozó tekintetét. Végül bólintott.

– Mondd meg Levinnek, hogy a Manhattani Egyesült Törzsek Nemzetének hadvezére örömmel találkozik vele.

Elise egy fehér szobában ébredt, és ő is azt hitte, hogy meghalt. Először szobája fényes, fehér fala és plafonja tűnt fel neki, aztán balra nézett, és megállapította, hogy a padló, az ajtók és még a bútorok is ugyanolyan hihetetlenül tiszta, fehér színben ragyogtak. Azért tűnt mindez hihetetlennek, mert amióta ebben a jelenben élt, még soha nem látott semmit, ami ennyire… nem mocskos volt.

Kivéve egy dolgot. Még Chicagóban látta azt a fehér épület-hajó izét.

Fölült az ágyban. Egy kocka alakú szobában volt, aminek a berendezése az ágyon kívül egy székből és egy asztalból állt. Ennyi. Minden hófehér volt, a nadrágja, az inge és a – ellenőrizte – fehérneműje is. Egy pillanatra jókedve támadt, hogy tiszta fehérnemű van rajta. Ahogy körülnézett ebben a fehér, futurisztikus szobában, rájött, hogy ilyennek képzelte a jövőt.

Aztán eluralkodott rajta a félelem. Hol lehet? Ki hozta ide? Az utolsó emléke az volt, hogy azokkal a Valta-seggfejekkel – a fehér egyenruhás Valta-kommandósokkal – harcolt az Araneában. Még valami beugrott. Valaki feltépte a mechanoidot, és akkor elvesztette az eszméletét. Most meg itt van.

– Hol a Gaiában vagyok? – kérdezte hangosan. A hangja élettelenül és tompán csengett az ablaktalan szobában. – Halló! – kiabált. – Van itt valaki?

Néhány másodperccel később az egyik fal sziszegve kinyílt, és egy magas, vékony testű és arcú férfi lépett be. Kopasz volt, de ápolt. A vonásai finomsága alapján szinte földönkívülinek tűnt. Ő is tetőtől talpig fehér ruhát viselt. Kísérteties eleganciával mozgott. Elise villámgyorsan az ágy végébe húzódott, ahogy közeledett.

A különös férfi az ágy mellé húzta a széket, és leült.

– Szervusz, Elise Kim. Úgy sejtem, a szállásod jobban megfelel az ízlésednek, mint az elmúlt hónapok borzalmas körülményei.

– Ki vagy te? – kérdezte Elise. – Mit akarsz tőlem?

A férfi meghajolt.

– A nevem Sourn, a Valta vállalat földi műveleteinek alelnöke vagyok. Mindannyiunk nevében, izgalommal telve üdvözöllek a fedélzeten.

Elise-nek összerándult a gyomra. Megpróbált kiabálni, de nem jött ki hang a torkán. A keze remegett.

– Te vén szemétláda! Ti öltétek meg az elfrethek és a manhattani Nemzet fiait. Megöltétek az összes barátomat a Nutris-platformon.

Sourn meglepetten rázta a fejét.

– Azok az átkozottak és a vademberek hazudtak neked. De most már minden rendben. Visszatértél a civilizációba. Biztonságban vagy.

– Te miről beszélsz? Mit akartok tőlem? Miért raboltatok el?

– Elrabolni? – kérdezte értetlenkedve Sourn. – Drágám, azt hiszem, ez valami félreértés. Mióta megtudtuk, milyen kellemetlen helyzetbe kerültél, mindent megtettünk, hogy kimenekítsünk a vademberek közül.

– Micsoda? Kimenekítettetek? – Némi kétely furakodott a gondolataiba. – És nem vademberek – tette hozzá.

– Dehogynem. Azok a vademberek már egy éve tartottak fogságban. Végtelenül örülünk, hogy sikerült kimenekíteni.

Elise-nek leesett az álla.

– Te miről beszélsz?

Pontosan tudta, min ment keresztül az elmúlt évben Jamesszel, Grace-szel, Franwillel és az elfrethekkel. Az valóságos volt. Ugyanakkor volt némi értelme annak, amit ez a Sourn mondott. Lehet, hogy az elejétől félreértett valamit? Vagy ez valamiféle Stockholm-szindróma lett volna? Kicsírázott benne a kétkedés. Már semmiben sem lehetett biztos.

– Mihez akartok kezdeni velem? – kérdezte tétován.

– Szükségünk van a szakértelmedre, Elise Kim. A Valta ki akarja gyógyítani a Földet a terravirából, vagy ahogy ti hívjátok, a földvészből, és szükségünk van a segítségedre. Mi másért szereztük volna meg a Nutris berendezéseit?

Sourn fölállt, és kezet nyújtott.

– Segítesz meggyógyítani a bolygónkat?

– Miért segítenék? – kérdezte Elise, és elhúzódott a férfitól.

– Mert mi vagyunk a jó fiúk – válaszolta Sourn kedvesen mosolyogva.

A SZERZŐRŐL

  Wesley Chu Tajvanban született 1976-ban, a szülei azonban még gyerekkorában a nebraskai Lincolnba emigráltak, majd később Chicagóban telepedtek le. Az Illinoisi Egyetemen szerzett diplomát információs rendszerek menedzsmentjéből, majd tíz évet dolgozott a bankszektorban. Ezt követően szerencsét próbált Hollywoodban, először kaszkadőrként, majd később színészként. Kisebb szerepekig jutott, például látható volt a Télbratyó című filmben és a Mind Games című sorozatban.

A 2010-es évek elején Chu egyre több idejét szentelte az írásnak. A The Lives Of Tao című első regénye az Angry Robots kiadó nyitott pályázatára érkezett be, és hatalmas sikert aratott. Több folytatást is írt hozzá, amikért idővel elnyerte a John W. Campbell- és Alex-díjakat. A legújabb regénye Időrabló címmel jelent meg, és szinte azonnal elkeltek a filmjogai, ráadásul lehet, hogy Michael Bay fog ülni a rendezői székben.

JEGYZETEK

 

* Emma Lazarus: Az új kolosszus, N. Kiss Zsuzsa fordítása