23
ÚJ OTTHON

Az elfrethek végre megtehették, ami az utóbbi időben lehetetlennek tűnt: kicsomagolhattak. Volt valami terápiás jellege, ahogy elővették a holmijaikat a raktárakból. Hosszú hónapok után először nem voltak átmeneti állapotban. A szakácsok kicsomagolhatták edényeiket és főzőeszközeiket, és felállították a konyhát. A tanárok kijelöltek egy tantermet, és újrakezdhették a tanítást. Még a háziállatoknak is jutott egy teljes emelet, és kedvükre legelhettek a felsőbb szintekre jellemző dús vegetációban. Az volt a legjobb az egészben, hogy az elfrethek újra otthonra találtak. A hét serény munkával telt. Elise-nek, Franwilnek és a véneknek egyik pillanatról a másikra várostervezőként kellett elhelyezniük az embereket a flatironok által rendelkezésükre bocsátott három szinten.

Az egyik első dolguk az új növények elültetése volt. A földművelők kilenc felső emeletet kaptak, ahol a növények elegendő napfényhez jutottak. A törzs túlélése szempontjából fontos volt, hogy újra feltölthessék raktáraikat vérkukoricával, fénygombával és bénítófűvel. Szerencsére a legtöbb növény gyorsan nőtt, némelyiket már egy héttel a csírázás után le lehetett aratni.

A flatironok végül úgy dönthettek, hogy megbíznak bennük, mert az Elise és Crowe által kötött egyezség másnapján minden korlátozást feloldottak. Elise többé nem érezte úgy, mintha börtönben élne. Épp ellenkezőleg, az egész épületben szabadon járhattak, és az elfrethek keveredhettek a flatironokkal, bár legtöbbször inkább a sajátjaik közt maradtak. A két törzsnek még szüksége volt egy kis időre, hogy összemelegedjenek.

Az első hét végére, amikor végigjárta a három új lakószintet, Elise úgy érezte, kezd helyreállni az elfrethek közösségi élete. A törzs nagy része az ötvenhetedik emeleten, az új Középfaluban élt. A szint valamikor irodaként funkcionált, a hatalmas kocka alakú középső teret kétoldalt kisebb szobák sora határolta. Beletelt némi tervezésbe, és valamivel több békítő tárgyalásba a legjobb helyekért veszekedő családok között, de végül mindenkinek sikerült helyet találni. Még utcaneveket is adtak a folyosóknak, hogy az emberek ne tévedjenek el ebben a labirintusban.

A szakácsok az Alsófalunak elnevezett ötvenhatodik emelet északi oldalán állították fel a konyhát. Az őrök az emelet déli oldalán alakították ki a főhadiszállásukat. A frissen kialakított kovácsműhely tűzhelye az északkeleti oldalon ugyanonnan nyerte a meleget, mint a konyha, a teljes nyugati oldalt pedig élelmiszerraktárrá alakították át.

Az ötvennyolcadik emeleti Felső falu nyitottabb volt. Az elfrethek az északnyugati oldalon sorakozó kisebb szobákban rendezték be az iskolát. Az emelet többi részén kaptak helyet a boltok valamint a kereskedelmi és szolgáltató egységek. A hét végére a piac megtelt élettel, és Elise örömmel hallgatta a normális kerékvágásba visszatalált elfrethek barátságos beszélgetését.

Még Elise-nek is jutott egy saját kuckó az egyik régi sarokirodában. Mulattatta a gondolat, hogy annak idején mindig arra gondolt, hogy ha belefárad a biológusi munkába a terepen, és kiöregszik a mechanoid vezetésből, akkor irodista lesz belőle. Ehelyett egy jövőbeli primitív törzs botcsinálta főnökeként érte a megtiszteltetés. Ennyi.

A törzs legfontosabb munkája az északi és a keleti barikádok őrzése volt. Elise megígérte Crowe-nak, hogy az elfrethek mind a négy barikád védelméért felelnek. Attól függött, meddig maradhatnak az All Galaxyben, hogy mennyire tartják be az alku rájuk eső részét. Elise ideje nagy részét azzal töltötte, hogy Eriaóval kidolgozták a barikádok védelmére rendelt emberek rotációját. Biztosnak kellett lenniük benne, hogy minden őr megérti a rendszerben elfoglalt helyét, és tudja, mit kell tennie egy váratlan vészhelyzet esetén.

Elise ezenfelül mindennap találkozott Crowe-val, hogy biztosítsák egymást arról, hogy egy oldalon állnak. Eleinte attól tartott, hogy idegesíti a férfit; Crowe legbizalmasabb tanácsadói nehezteltek rá, amiért szabad bejárása volt a Tanítóhoz. De Crowe nem bánta, sőt! Legalábbis mindig mosolyogva fogadta.

A támadások azonban, különösen az északi oldalon, folyamatos fejfájást okoztak. Különös módon a legtöbb támadás véletlenszerű volt, és több törzsből összeállt csapatok hajtották végre. Néha jól szervezett rablóbandák csaptak le rájuk, hogy megdézsmálják a készleteiket. Máskor csak egy szerencsétlen, dél felé vándorló csapat próbált bejutni az épületbe. Semmi rendszer vagy logika nem volt benne, miért támadja őket ennyi csapat egymástól függetlenül.

Külön megnehezítette Elise dolgát, hogy a legtöbb bejutni szándékozó törzs pontosan olyan volt, mint az elfrethek két héttel ezelőttig. Sportszerűtlennek tűnt elűzni őket. Az őreit is bántotta a dolog, miközben sorra verték vissza a támadásokat. Elképzelhetetlen lett volna, hogy a flatironok egyedül megvédjék az egész épületet – mind a nyolc barikádot – a jelenlegi nyomás alatt, figyelembe véve, hogy minden barikád legalább egyszer ostrom alá került mindennap, az északiak akár háromszor is. Vajon hogyan őrizték meg a szintjeiket a flatironok az elfrethek segítsége nélkül? Elise zaklatottan érkezett Crowe rezidenciájára.

A Tanító épp a tüzet piszkálta, és egy csapat gyereknek magyarázott, amikor belépett. Meglátta az ajtóban, és rámosolygott. Elise megvárta, míg az öreg befejezi a flatironok történetéről szóló dalt. A flatironok a Niagara mellől származtak, és akkor hagyták el otthonukat, amikor a Nagy tavak kiáradtak. Generációkon át vándoroltak, és harci törzzsé válva fosztogattak. Sötét idők jártak a világra, és még sötétebbek a törzsre. Akkor változtak meg a dolgok, amikor a Köd-szigetre érve elfoglalták az All Galaxy tornyot, és fosztogató vadakból újra földművelő törzs lett belőlük.

Amikor a történet véget ért, Crowe kiterelte a gyerekeket, és sugárzó mosollyal fordult Elise-hez.

– Újabb jelentés, Legidősebb? Alig pár órája kaptuk az utolsót. Kezdem azt hinni, hogy élvezed a társaságom.

– Mint mindig, Tanító – mondta Elise, és leült Crowe-val szemben a tűz mellé. – A támadások folyamatosak. Az őreim csak ezen a héten egy tucatszor verték vissza a betolakodókat. Négy turnus váltja egymást. A flatironok hogy győzték?

Crowe megrázta a fejét.

– Nehéz idők ezek, Legidősebb. Ez a sok támadás újdonság, az elmúlt néhány hétben nőtt meg a számuk. A környéken mindenki jól ismeri az épületünket. Azelőtt ritkán támadtak ránk, alig néhányszor egy évszakban. Egy ponton már attól tartottam, hogy elpuhul a népem. Most meg attól félek, túl kevesen vagyunk, hogy megvédjük a barikádokat.

– Miért pont belénk vetetted a bizalmadat a sok törzs közül?

– Két okból – kuncogott Crowe. – Először is, mert megkértél. A Köd-szigeten ritka, hogy valaki szavakkal próbálkozna, mielőtt fegyvert ránt. A világ veszélyes. A hosszú évek során, amióta Tanító vagyok, csak kevesen kérdeztek, mielőtt támadtak volna. Másodszor, hogy őszinte legyek, nem volt sok választásunk. Ti, elfrethek majdnem ugyanannyian vagytok, mint mi, és sok vadászunk megsebesült. Ha aznap este megtámadtok, kétlem, hogy meg tudtuk volna védeni a falakat. Amikor megláttam a karkötőidet, tudtam, hogy veszélyes ellenféllel állunk szemben. Nem maradt más választásom, mint a béke. És örülök, hogy így történt. A flatironok hálásak, amiért osztoztok velük a terhen.

– Együtt erősebbek vagyunk – értett egyet Elise.

Különös egybeesésnek tűnt, hogy a támadások pont azután váltak gyakoribbá, hogy az elfrethek beléptek a Köd-szigetre. Elise-nek volt egy olyan vissza-visszatérő érzése, hogy a két dolog összefügg; kétségbeesetten remélte, hogy nincs igaza. Ő döntött úgy, hogy idejöjjenek. Ha az elfrethek vezették ide a Ko-opot, és emiatt van ez a felfordulás, akkor ez kizárólag az ő hibája. Ez ugyanis azt jelentette volna, hogy az elfrethek előnyt kovácsoltak a flatironok szorult helyzetéből, amibe éppen miattuk kerültek. Elise elég rosszul érezte magát ettől a lehetőségtől.

– Legidősebb – rontott a szobába Rima. – Repcsi közeledik dél felől.

Elise teljes pánikban ugrott fel. Kétségbeesetten remélte, hogy néhány hónapra, esetleg évekre nyugtuk lehet a Ko-optól. És ami még ennél is fontosabb, vajon őrjárat vagy támadás. Ha támadás, az elfretheknek nem volt hova futniuk. Gyakorlatilag halottak.

– Hívd az őröket – mondta Elise. – Gaiára, hogy találtak ránk ilyen gyorsan?

– Nem erről van szó, Legidősebb – mondta Rima –, a légelhárítók beásták magukat a túlparton, ahol nincs köd, és figyelték a Frankensteinről érkező adást. Ma kora reggel Bria visszatért, és jelentette, hogy sikerült felvenni velük a kapcsolatot. – Mosolyogva folytatta: – Legidősebb Grace és Idősebb James visszatértek. Az egyik víz alatti alagúton kelnek át a szigetre, és a hetvenharmadik emeleti teraszon szállnak le.

A következő pillanatok összemosódtak. Elise csak arra emlékezett, hogy alig kapott levegőt, amikor tizenöt emeletet futva felfelé James karjába vetette magát.

24
EGYÜTT A CSALÁD

James szeme kipattant, és Elise szobájának piszkos plafonját nézte. Az előző életében ez nyilván egy iroda lehetett. A jobbra-balra és le-fel futó fehér keretek egyfajta rácsot alkottak. Az álmennyezet gyatra paneljeinek a fele hiányzott, de a többit is csak a szentlélek tartotta. A fekete-fehér kontraszt mintákat és lényeket formázott egy bizonyos szögből nézve. Mint a felhők. Vagy az álmok.

James kellemesen egyedül érezte magát, pedig nem csak ő volt az ágyban. A jó érzést annak tudta be, hogy nem álmodott az éjszaka, ami gyakran előfordult Elise közelében. A hallucinációk is békén hagyták, ha mellette volt, mintha Elise képes lett volna távoltartani őket. Most, hogy így belegondolt, a legújabbtól eltekintve már jó ideje nem jelentek meg. Hova tűntek? Lehet, hogy a hallucinációk elmennek egy helyre meghalni, mint a vadállatok?

Halk szuszogást hallott, és balra pillantott. Elise fordult egyet álmában, a karját James mellére tette, és hozzábújt. A fejét James vállán nyugtatta, a mellkasuk együtt emelkedett és süllyedt. James kisöpört egy makacs hajtincset az arcából, és megsimogatta. Elise vörös haja a megismerkedésük óta már rég visszanyerte természetes feketeségét.

Elise imádta a vörös hajat, és megesküdött, hogy egy napon még szerez hajfestéket. James akkor is szerette volna, ha kopasz, de azért nyitva tartotta a szemét, amikor a készletekre alkudozott. A jelenben a hajfesték ritka luxuscikknek számított. Egyszer hozott a múltból. Elise nevetett, és azt mondta, hálás, amiért próbálkozik. Már ez a néhány szó megérte az amúgy kudarcba fulladt próbálkozást.

James lassan felcsúsztatta magát az ágyon, hogy a fejét nekitámaszthassa a falnak. Régi matracokon feküdtek, aminek a végében egy tucat párnát halmoztak fel. Amikor az elfrethek megtudták, hogy Elise idejében az emberek ilyen puha dolgokon aludtak, minden bolyhos, pelyhes és persze puha tárgyat összegyűjtöttek neki. Ami Jamest illeti, ő hozzászokott ahhoz, hogy kemény felületen alszik, és ki nem állhatta a párnákat, de mivel Elise imádta őket, beletörődött a helyzetbe.

Elise motyogott valamit, még jobban hozzábújt, aztán visszaaludt. Előző este sokáig fent voltak, először családi életet éltek Sashával, majd vadul szeretkeztek a matracon, és aztán összeölelkezve feküdtek az éjszakában, és nézték az ablakokon és a réseken beszivárgó, különös formákban kavargó ködöt.

A távolból hallotta, ahogy egy őr a botjával a padlóra ütve jelezte az időt, tudatva a többiekkel, hogy vigyáznak rájuk. Minden békés, már-már túlságosan is békés volt. James azok után, amiket látott, nem bízott a csendben. De nem akart felkelni és itthagyni Elise-t. Franwil előző éjjel félrevonta, és megsúgta neki, hogy Elise alig négy órákat aludt. A vezetés terhe, és a Bostonból New Yorkba tartó út nehézségei kimerítették. James erős – és nem ismeretlen – lelkiismeret-furdalást érzett, amiért magára hagyta ezekben a nehéz időkben.

Az őr botjának kopogása hirtelen abbamaradt. A harmincvalahányadik jelzésnél járt, ami azt jelentette, hamarosan hajnalodik. Valami baj történt. Lehet, hogy megtámadták őket, esetleg egy betolakodó ember vagy vadállat settenkedett a lépcsőházban. Akármi lehet. James megpróbált kikászálódni anélkül, hogy felébresztené Elise-t.

Meglepődött, amikor Elise belecsimpaszkodott, és visszahúzta.

– Vannak őreink, James. Majd elintézik.

– Lehet, hogy egy újabb törzs próbálja meg ellopni a készleteinket vagy…

Elise kinyitotta a szemét, és szorosabban kapaszkodott a karjába.

– A népünk addig is boldogult, amíg távol voltál. Most is megoldjuk. Nincs szükségünk rá, hogy megóvj minket, de nekem személyesen szükségem van rá, hogy velem maradj és megölelj.

Ennyi volt. James észrevette, hogy Elise a saját népének nevezte az elfretheket. Végül tehát elfogadta a vezető szerepet, ami nem tűnt ilyen egyértelműnek, mielőtt James elutazott. Halványan elmosolyodott, ahogy eszébe jutottak az első napjaik, miután elhozta a jelenbe. Az az Elise és ez a lány, aki most a karjaiban feküdt két teljesen különböző nő volt. Kicsit elszomorította, hogy Elise elvesztett egy keveset az ártatlanságából és a vidámságából, de teljesebb emberré vált.

A következő néhány órában átengedte magát a Legidősebbnek. Újra meg újra elnyomta őket az álom. Így feküdtek egymást átkarolva egészen addig, míg az őrök utoljára koppantottak. Az utóbbi hónapokban ezek voltak James legbékésebb pillanatai.

A hajnali párán átszűrődő tompa fény éppen beszökött az ablakon, amikor Sasha feje jelent meg az ajtóban, emlékeztetve Jamest, hogy van más is, akivel törődnie kell. A kislány az ágyhoz ment, és elkezdte lerángatni róluk a takarót.

– Miért vagytok még mindig az ágyban? Legidősebb Franwil szerint, aki később kel, mint a nap, annak sötétben kell fürödnie.

– Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent – mormolta James némi bűntudattal, hogy még nem kelt fel.

Végül is olyan volt Sashának, mint egy szülő, és szeretett volna jó példát mutatni. Adott egy puszit Elise szájára, és kicsusszant a takaró alól.

– Azt jelenti, hogy bűzlesz – mondta Elise ásítva, ahogy kinyitotta a szemét.

A pillantása Sashára, majd újra Jamesre tévedt. – A takaró alatt meleg van. A jelenlévő Legidősebb azt az ügyrendi döntést hozta, hogy a másik oldalára fordul, és majd sötétben fürdik.

Ezzel megfordult, és újra álomba merült.

James felállt és nyújtózott egyet. Fáradt ízületei recsegtek-ropogtak. A szíve mellett éles fájdalom hasított a mellkasába. Kitapogatta a fájdalmas pontot, kicsit megnyomta, és az idegei szinte felsikoltottak. Akkor érezte először, hogy valami baj van, amikor visszahozta Titust. A nyakszirtjében kezdődött, de mostanra az egész testére kiterjedt; véletlenszerűen fel-felbukkanó apró szúrásokat érzett. Vett néhány mély levegőt, amíg el nem múlt a fájdalom.

– Akkor jössz? – kérdezte Sasha. – Pocsékba megy a nap.

James magára kapkodta a ruháit, és az ötvenhetedik emeleti sarokirodából lementek az étkezőszintre. Átkarolta húga vállát, és közelebb húzta magához.

– Nem kerültél bajba, amíg távol voltam? – kérdezte kedvesen. – Jól ment a tanulás?

Sasha határozottan bólintott.

– Megtartottam, amit ígértem. Már majdnem addig el tudok számolni, mint Rima. És te megtartottad az ígéreted?

James habozott. Sasha túlságosan is jól ismerte. Letérdelt elé, és megfogta a kezét.

– Soha nem leszek tökéletes báty, de erősen próbálkozom.

Sasha zordan csücsörítve, komolyan nézett rá. James a helyzethez illő, bűnbánó képpel várta, hogy tízéves húga ítélkezzen felette. A kislány végül megfontoltan bólintott.

– Ezúttal megbocsátok, James.

– Köszönöm, Sasha.

– De ez nem lesz mindig így, szóval ne is reménykedj.

– Csak a rosszat tanulod meg Franwiltől – motyogta James, miközben folytatták az utat lefelé.

Mindkét törzsből rengeteg ember volt az étkezőszinten, mire James és Sasha leért, és beállt a reggeli sorba, a közösségi ebédlőben. A flatironoknak volt saját ebédlője, de egyre többen jártak át ide enni. Nem volt ebben semmi meglepő; az elfrethek sokkal jobban főztek.

James szóba hozta, hogy kieszik őket a készleteikből, de Elise nem bánta. Valójában azért törte magát, hogy minél több mindent felajánlhasson nekik. Úgy tűnt, bevált az elképzelése, hogy megnyeri az eszüket és a szívüket, de ez a stratégia elég költséges volt. Sok szájat kellett etetniük.

James és Sasha beállt a sor végére. Amikor Mowcka, az egyik elfreth, aki az ételt osztotta, intett nekik, hogy menjenek előre, James megrázta a fejét. Mint idősebbnek, elvileg járt neki a jog, hogy mindenkit megelőzzön, de kronotropként eltöltött napjaiból megtanulta, hogy a privilégiumok elkülönítik az embert az többiektől. Nagyon sok energiát fektetett abba, hogy az elfrethek elfogadják, mert tudta, hogy ez mennyire fontos Elise-nek. A legkevésbé sem szeretett volna most kiválni a közösségből. Eleget volt már magában az élete során.

Leültek, és James végighallgatta Sashát, aki elmesélte, milyen napja lesz. Mindentől izgatott volt, ami, figyelembe véve, hogy éltek a Mnémoszüné állomáson, és aztán a Ko-op elől való menekülés során, egyáltalán nem lepte meg Jamest. Akármilyen nehéz is volt az élet a pusztaságban az elfrethekkel, békés mennyországnak tűnt ahhoz a pokolhoz képest, amit anyjuk halála után kellett átélniük.

– Mi lesz veled most, hogy Legidősebb Grace visszatért? – kérdezte James. – Vajon Legidősebb Franwil hajlandó lesz osztozni rajtad? Úgy tűnik, mindenki szeret.

Sasha arca felragyogott.

– Szeretek tanulni mindkettőjüktől. Nagyon mást tanítanak. Legidősebb Grace-nek segítek rendben tartani a labort Elise-szel, Legidősebb Franwil pedig megmutatja, hogyan kell gondoskodni a törzs háziállatairól.

– Kivel szeretsz jobban együtt dolgozni?

– Nagyon különbözőek, James. Elise egyszer azt mondta, mind a kétféle tudásra szükségem van, hogy egyszer majd jobb élethez segítsem az embereket a Földön.

Végigcsevegte a reggelit. James szinte szóhoz sem jutott, de nagy élvezettel hallgatta, ahogy húga egyik témáról a másikra ugrál. Nagyon fiatal volt még, és James meglepetésére eddigi élete nem ölte ki belőle az optimizmust. Sőt, mintha optimistább lenne, mióta elhozta a jelenbe.

Kicsivel később Levin és Cole jelent meg. Cole azonnal beállt a sor elejére, míg Levin, miután meglátta a kettesben ülő Jamest és Sashát, odasétált hozzájuk. James emlékeztette magát, hogy Sasha is itt van. Mosolyogva üdvözölte az ex-auditort.

– Reggelt, Levin. Úgy hallom, Grace már be is fogott. Ma lesz az első ugrásod?

A húgához fordult.

– Sasha, szerintem Titus, az új orvos, aki segít, hogy jobban érezd magad, már vár a kórház szinten. Mi lenne, ha lemennél? Én is jövök hamarosan, csak váltok pár szót a törzs legújabb tagjával.

Sasha bólintott.

– Isten hozta az elfretheknél, Mr. Levin – mondta integetve, majd távozott.

Mint mindig, Levin most is kihagyta az udvariaskodást.

– Grace már be is ütemezett egy ugrást erre a hétre, kettőt a következőre, és azután még hármat.

– Isten hozott a szabálytalan időmentések világában.

– Ezeknek a pusztai vadembereknek nincs miazmagyógyszerük.

– És folyó vizünk sincs, ha esetleg érdekel, és azt javaslom, vigyázz, hogy kit hívsz vadembernek.

Levin körbenézett, és legalább annyi diszkréció volt benne, hogy lehalkította a hangját. Átült James mellé.

– Ettől a tempótól, amit az Idő Anyja diktál, miazmakezelés nélkül ugyanúgy kikészülök, mint te.

– Ezek szerint bízol benne, hogy egy egész évig életben maradsz? Mióta vagy ilyen optimista?

– Ne legyél bunkó, James! – csattant fel Levin. – Te is pontosan tudod, hogy ez így tarthatatlan.

James megvonta a vállát és a reggelijét eszegette. Azt meg kellett hagyni, hogy az elfrethek főzéstudománya ugrásszerű fejlődésnek indult, amióta Elise és ő csatlakoztak hozzájuk, bár figyelembe véve, hogy azelőtt bogarakat, rágcsálókat és növényeket ettek, amitől kifordult az ember gyomra, ha nem voltak rendesen megfőzve, volt honnan elindulni felfelé.

– Nézd – mondta, miközben a szájához emelt egy pálcikára szúrt húsdarabot –, hónapokig kerestünk miazmadiétát a feketepiacon. Te voltál felelős a kronocomos belső emberem haláláért. Aki a barátunk volt, teszem hozzá.

Ez még mindig fájó pont volt James számára. Tudta, hogy nem a megfelelő embert hibáztatja, és csak rávetíti az ex-auditorra a haragját, amit valójában Kuo, a Valta ügynöke iránt érzett, hiszen ő volt az igazi gyilkos, de nem tehetett róla; Smitt halála nyílt seb volt. Komor arckifejezése Levinre is átragadt, és úgy ültek egymással szemben, mintha citromba haraptak volna.

– Sajnálom – mondta James, és lehajtotta a fejét. – Ez kegyetlen volt. Ha azt mondod, mindent megtettél, hogy megmentsd, hiszek neked.

A reggelire várakozó sorra mutatott.

– Miért nem eszel valamit az ugrás előtt?

Levin James tányérjára nézett, és megrázta a fejét.

– Elleszek vízzel és szárított étellel. Régen ugrottam utoljára. Inkább eszem könnyen felszívódó dolgokat, mint hogy felfúvódjak. – Fölkelt, hogy távozzon.

– Levin – szólt utána James, és kezet nyújtott –, sok szerencsét.

Levin lenézett James kinyújtott kezére, éppen csak biccentett egyet, és elhagyta az étkezőt.

Kicsivel később James lement a harmincötödik emeletre, az épület kórházába. Hallotta a távolból Titus ordibálását és káromkodását, és követte a hangot. A drága doktor épp Sashát vizsgálta egy faasztalon. Legidősebb Franwil aggódó arccal figyelte. Titus 2.3 észrevette Jamest, amint belépett, és odafordult hozzá.

– Te! – Az ujjával mellbe bökte, majd tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét. – Add ide azt a ciánkapszulát.

– Parancsolsz? – hőkölt hátra James. – Ha a húgomnak akarod beadni, kihajítalak az ablakon.

– Nem neki, te lángoló tökfilkó – vakkantotta Titus. – Magamnak! Egy mocskos és nyirkos szobában kellett aludnom. Ez a segg már vagy ötven éve nem feküdt ilyen kemény ágyon. Ha tudtam volna, hogy a jövőben úgy élünk majd, mint a barlanglakók, akkor inkább beültem volna a Fénykitörésembe, és elégtem volna a lángoló dicsőség ragyogásában.

– A rezidenciája csak holnapra lesz kész – mondta Franwil. – És a kívánságlistája hosszú és teljesíthetetlen.

Titus arca elsötétült.

– Nem kérek sokat. Csak néhány apróságot, ami Esküdtként és a Pretoriánus Társaság tagjaként jár nekem.

– Már több mint száz éve nem létezik a Pretoriánus Társaság, Titus – jegyezte meg James.

– Szólíts Esküdtnek, fiam. Legalább néhány lángoló, rohadt párnát szerezz nekem. Nem bírnék ki még egy ilyen éjszakát.

– Beszélhetnénk a lakberendezésről kicsit később? – torkolta le James. – Megvizsgáltad Sashát?

Az Esküdt még egyszer dühösen végigmérte, majd Sashához fordult. Meglepő módon a hangulata azonnal megváltozott, amint kérdezgetni kezdte, ellenőrizte a tüneteit és az életfunkcióit. A nyers, dühös öregemberhang kedvessé változott, melegséggel és kedélyesen beszélt a kislányhoz, egyszer még meg is nevettette.

A következő tizenöt percben James kissé távolabbról figyelte, ahogy Titus lefuttatta a teszteket. Amikor végzett, megdicsérte Sashát, hogy milyen bátor volt, majd kiküldte a szobából. Amint a kislány távozott, Jameshez fordult, és visszaváltozott seggfej Esküdtté.

Jegyzetelt néhány szót egy vérkukoricaháncsra, és odaadta Jamesnek.

– Találd meg ezt, vagy a jövőbeni barlanglakó változatát. Ez leviszi a lázát, és csökkenti a köhögést.

– Meglátom, mit tehetek – mondta James a listára nézve.

Milyen kár, hogy Levin és Grace már elment. Ha lett volna rá néhány napjuk, felkutathattak volna néhány gyógyszert a listáról az ugrás előtt.

– Meg tudod mondani, mi a baja?

– Talán – felelte Titus. – Azt hiszem, a terravira mononukleózis egy változatával állunk szemben, de csak további tesztelés után mondhatok biztosat. Általában fiatal embereket fertőz meg, és az én időmben kezdett kialakulni a Földön. A tünetek megegyeznek, de nem lehetek benne biztos. A terravira mononukleózis egyik kolónián sem okozott problémát. Meg kell vizsgálnom a vérét, és nem piócával vagy akármivel, amit ti, középkori barbárok használtok.

– Meg tudod gyógyítani?

– Ne erőszakoskodj! – csattant fel Titus.

Végignézett a kórházon.

– Még nem volt időm rendesen körbenézni. De még ma készítek egy leltárt ezen a szeméttelepen, és összeírom, mire lesz szükség. Szerintem a kislány rendbe jön. Már persze, ha elkezdjük a terápiát és a gyógyszeres kezelést, mielőtt még jobban legyengül. Egyelőre takarítsák ki és mossák fel a helyet, ahol alszik.

– Köszönöm, Titus – mondta James nagyot sóhajtva.

Végigfutott rajta a megkönnyebbülés hulláma.

– Úgy tudod megköszönni, ha szerzel valami lángoló párnát a fájó seggemre – mondta Titus. – Komolyan beszélek. Hajrá! Ma éjjel már valami puhán akarok aludni.

– Ez talán megoldható – vigyorgott James.

Elise-nek volt annyi, hogy néhányat átengedhessen az öregnek.

– Más valami?

– Igen. Az a Grace lány, akivel reggel találkoztam. Korombelinek tűnik, talán kicsit fiatalabb. Ősz hajú, szoborszerű, káprázatos. – Közelebb hajolt. – Egyedülálló?

25
BICIKLIZÉS

Levin a hullámos fémlap előtt állt és a tükörképét tanulmányozta. Hónapokkal ezelőtt látta utoljára az arcát, egész pontosan azelőtt, hogy bebörtönözték a Nereiden. Nem ismerte fel a férfit, aki visszanézett rá, bár ez részben a homályos, egyenetlen felületnek is volt köszönhető; a nyaka megnyúlt, a feje megdagadt. De a félhomály miatt is lehetett, hogy elmosódtak a vonásai. Olyannyira, hogy alig látszott az orra, a finomabb részletekről nem is beszélve. Akárki volt is ez az ember, biztos, hogy nem Levin Javier-Oberon.

– Már húsz perce nézegeted magad – jegyezte meg Grace a pilótülésből. – Ha tovább folytatod, lyukat égetsz a hajó falába.

Rosszallóan nézett rá, majd kissé eltúlzott erőfeszítéssel felállt, odament hozzá, kézen fogta, és egy üléshez vezette.

– Ideges vagy.

Levin érezte, hogy elvörösödik.

– Alig egy éve ugrottam utoljára, de a Nereid után olyan, mintha egy emberöltővel ezelőtt lett volna.

Lenézett a karkötőire. Még mindig idegennek érezte őket. Mint mindent, a fekete mélységit! Ha valaki mindentől megfosztva élt egy veremben az emberiség szemetével összezárva, arra könnyen ráment az egész énje, nem hagyva helyet annak, ami előtte áll. Most, hogy újra kilépett a fényre, már amennyire ezt annak lehet nevezni, nehéz volt visszatalálni a régi életéhez.

Felnézett Grace-re. Itt áll mellette az Idő Anyja. Mindvégig istenként tisztelte, amíg a KronoCom alkalmazásában állt. Az emberiség mindenki más előtt neki köszönhette, hogy életben maradt. Az időmentések nélkül az emberiség már kihalt volna.

Valószínűleg túl sokáig bámulta, mert Grace elkezdte forgatni a szemét, majd megfogta Levin arcát, és oldalra fordította.

– Ne nézz rám úgy, mintha meg akarnál dugni. Túl csúnya vagy az ízlésemnek. Az Idő Anyjának muszáj tartania magát egy szinthez, még itt is.

Ez végre mosolyra késztette Levint. Az Idő Anyjának a szexuális étvágyáról legendákat meséltek. Levin korábban azt hitte, hogy mindaz, amit Grace-ről tanult az Akadémián, erős túlzás, hogy az igazságból mese lett az évszázadok során. Hát a szexualitás kérdésében nyilvánvalóan nem így volt.

– Már megint bámulsz, auditor.

– Elnézést, Idő Anyja.

– Szólíts Grace-nek. A Technológiai Izolacionista-napok régen elmúltak.

– Mint a KronoCom-idők. Szólíts Levinnek.

Apró fény jelezte, hogy megérkeztek a tervezett koordinátákhoz. A kolli elejébe mentek, és kinéztek az ablakon. A nap beragyogta a hajó jobb oldalát. Grace az űrhajó tetejéről lógó monitorra mutatott, és megérintett egy fekete részt a képernyő bal oldalán.

– Pontosan négy perc múlva háromszáz méterrel nyugatra kell lenned innen. Én indítom az ugrást. Ne feledd, tizenkilenc perced lesz, mielőtt a Feketeakác a Napba zuhan. Addigra ne legyél rajta. Megértetted? Nincs mozgástered. Ha csak egy másodperccel is tovább maradsz, Titus helyett te leszel az, akit feláldoznak a napistennek.

Levin bólintott. Kronotrop korában egy ilyen be- és kiugrás könnyen ment volna, gyakran csinált ilyet 4-es szintű ugróként. Most viszont görcsbe rándult a gyomra, és úgy érezte, mintha az első mentésére készülne…

Grace hátba veregette, miközben készülődött.

– Fejezd be a cidrizést, és mutasd meg, mire képes az ügynökségem egyik legjobb embere.

Buta kis bátorítás volt, de bevált. Levin kicsit jobban kihúzta magát, és érezte, ahogy elönti a bátorság. Ez az asszony pontosan tudja, hogyan kell rá hatni. Miket beszélek, gondolta. Grace Priestly mindenkire tud hatni.

Bekapcsolta az exóját és az atmoszférát, még egyszer ellenőrizte a kolli belső létfenntartó berendezéseit, és kinyitotta a fedélzeti nyílást. Kilőtt az MI-karkötőjén megjelenő, Grace által meghatározott pont felé. A háta mögött a hatalmas Nap haragosan ragyogott, teljesen kitakarva az űr sötétjét. A maximumra állított atmoszféra- és sugárzásvédő-karkötője, valamint az exo miatt nem éghetett szénné, de tudat alatt azért érezte a forróságot a hátán.

– Hogy vagy? – kérdezte Grace a fejében.

– Mintha bicikliznék – felelte Levin.

– A huszonhatodik században is léteznek kerékpárok?

– Nem, de az egyik első órán az Akadémián megtanultuk vezetni az összes primitív járművet. Úgy, mint ló, autó és kerékpár.

– És a légi járművek?

– Az a második óra volt.

– Közeledsz az ugrásponthoz, Levin. Visszaszámlálás, négy, három, kettő…

Körülötte minden sárga lett, és Levin egész testét rázta a vibráció. Testének ismerős volt ez a sokk, mint egy régi szerető, aki rég eltemetett és elfeledett érzéseket kavar az emberben. Amikor a sárga fény elhalványult, és a látását elhomályosító csillagok is eltűntek, egy hosszú, henger alakú hajót látott, ahogy épp felé száguld. Már nem volt ideje beállítani az exót, mielőtt nekicsapódott a hajónak, és pörögve messzire pattant róla. Beletelt néhány másodpercbe, mire kijött a forgásból. Szemügyre vette a két tengelyen irányíthatatlanul pörgő szeszélyes szerkezetet.

– Nem kaphattam volna fél másodpercnél kicsit több időt az akklimatizálódásra? – morgott.

– Mondtam, hogy precíz leszek. Tizenhat perced van. A fegyverekre, akkumulátorokra és az ételre menj rá. A Feketeakác utolsó segélyhívása szerint az energiahálózatuk tönkrement, úgyhogy a technikával ne foglalkozz.

Levin a mozgásban lévő hajóhoz repült, és rátapadt a külső falára. Abban a pillanatban, ahogy átvette a hajó forgását, a Nap és az űr meghatározhatatlanul váltakozó, vad forgásba kezdett. Levin bekapcsolt négy kábeltekercset, és kettővel a burkolathoz tapasztva magát a hajó közepénél lévő nyílás felé mászott. Tipikus huszonkettedik századi átlaghajó volt, és Levin meglehetősen biztos volt benne, hogy viszonylag könnyen eligazodik majd a belsejében. Pillanatokon belül átvágta magát a külső nyíláson, és a nyomáskiegyenlítő kamrán át bejutott a hajó központi részébe.

A mesterséges gravitáció szerencsére még kitartott. Egy mindkét irányba száz méterre nyúló, hosszú folyosó közepén találta magát. Balról kiáltozást hallott. Az MI-karkötője jobbra közepes szintű sugárzást jelzett, ami a sugárzásvédő-karkötőnek meg se kottyant. Jobbra indult. Különös érzés volt a hajóban futni, mintha az egyik lépés nehéz, a következő meg váratlanul könnyű lett volna. A mesterséges gravitáció nyilván instabil, és hamarosan kikapcsol. Sietnie kellett, mert gravitáció nélkül kockázatos lett volna az irányíthatatlan hajón maradnia.

– Jobbra a második ajtó. Ez kell legyen a fedélköz. Gyűjts be mindent!

Levin berobbant a dupla ajtón, és egy plafonig konténerekkel megrakott nagy szobában találta magát. Középen egy csapat férfi és nő kuporgott. Egymás kezét fogták, és vadul imádkoztak. Tátott szájjal nézték, ahogy berontott és felmérte a helyzetet.

– Úgy tűnik, nem vagyok egyedül – mondta gondolatban Grace-nek.

– Csak néhány Neptun Istenség-hívő. Személyes szívességnek tekinteném, ha átadnád az Első Leszármazott üdvözletét, és megölnéd őket.

– Nem vagy egy kicsit vérszomjas, Idő Anyja? Úgyis meghalnak.

– Fogalmad sincs, hogy ezek a szemetek mennyi szenvedést és fájdalmat zúdítottak a Technológiai Izolacionistákra.

– Hát te meg ki a jóisten vagy? – kérdezte az egyik Neptun-hívő, és felállt.

Szerencsére fegyvertelen volt, különben Levin kénytelen lett volna kezdeni vele valamit. Nem törődött vele, és kinyitotta a tárolóját.

– Mintha itt sem lennék – válaszolta. – Tényleg. Imádkozz tovább.

A férfi felemelt karral felé indult. Eddigre a többi Neptun-imádó is észrevette. A szeme sarkából látta, ahogy egy nő az ajtóhoz rohan. A többiek körbevették.

– A helyetekben nem tenném – figyelmeztette őket Levin.

Bekapcsolt fél tucat kinetikus tekercset, és elkezdte átvágni a rakományt rögzítő köteleket. Néhány Neptun-imádó levegő után kapkodott, ahogy egyszerre felemelt egy tucat konténert, és egyetlen tömbbe rendezte őket. Azután megnövelte a tárolóját, és beleeresztette a konténereket, mintha csak egy futószalagon lettek volna. A Neptun-imádók egyre ijedtebben sikoltoztak. A rakományuk lebegett egy ideig, majd köddé vált.

Az egyik férfi azt az ostoba döntést hozta, hogy megpróbálja megállítani Levint. Nekirohant az exopajzsnak, és ájultan pattant le róla. A többiek is előrelendültek, igyekeztek bekeríteni, hogy megakadályozzák a munkájában. Levin megdühödött, bekapcsolt egy hosszú tekercset, és a falhoz csapta őket.

– Az a leghatékonyabb, ha megölöd őket.

– Kérlek, Idő Anyja, hadd tegyem a dolgom.

Levin nem törődött az összegabalyodott Neptun-imádók óbégatásával, és sorra bepakolta a felhalmozott konténereket. Mire végzett, huszonhat konténert zsúfolt be a tárolóba, és a karkötői energiaszintje hatvannégy százalékra esett. Ellenőrizte az időt: tizenhárom perce maradt. Megfordult, hogy elhagyja a szobát és egy csapat fegyveressel találta magát szemben, akik eltorlaszolták az ajtót.

– Ó, a mélység szerelmére! – horkant fel.

– Én szóltam – mondta Grace –, oda kellett volna figyelned. Tudod, drágám, előbb-utóbb rájössz, hogy mindig igazam van.

Az osztag tüzet nyitott, az akkoriban divatos gausslövedékek csak úgy süvítettek felé. A karkötők szintje rögtön az első sorozat hatására tíz százalékot zuhant. Káromkodott egyet: elfelejtette, hogy az ügynökség által használt exók hírhedten nem voltak hatásosak a mágneses fegyverekkel szemben. Oldalra ugrott, és hat tekercset lőtt ki a négyfős csapatra, kilökve őket a folyosó külső faláig.

– Mozogj, auditor! Vesztegeted az idődet, és ami azt illeti, az energiádat. Az előző lövésed energiájával még három tonna felszerelést pakolhattál volna a tárolódba.

– Kicsit kijöttem a gyakorlatból.

Levin az exo segítsége nélkül rohant ki, mert úgy döntött, tartalékolja az energiát a munka hátralevő részére, hacsak másképp nem alakul. Két őr ájultan hevert, a másik kettő épp próbált feltápászkodni. Levin a gallérjánál fogva megragadta a közelebbit, és fejjel a falnak csapta. Aztán odalépett a másikhoz, és fejbe rúgta.

Továbbment a következő fedélközhöz, és benézett. Egy tucat robbanófejet talált. Ott hagyta. A robbanófejeket ugyan át lehetett alakítani energiaforrássá, de kételkedett benne, hogy a vadembereknek rendelkezésére áll a megfelelő technológia. A harmadik tárolóban hosszú távú utazásra szánt élelmiszer volt. Gyorsan bedobta a tárolóba. Az energiaszintje gyorsan csökkent. Tempósan végigjárta a többi tárolót, az egyikben egy raklapnyi ruhára, egy másikban víztisztító berendezésekre bukkant.

Már csak harminc százalékon állt, amikor Grace hangját hallotta.

– Várj! Menj vissza az előző szobába!

Levin visszament majdnem a hajó végéig, egy nagyobb helyiségbe. Egy garázs volt, tele különböző szállító és közlekedési eszközökkel, valamint hadi felszereléssel.

– Mit szeretnél? Ezekkel nem megyünk semmire.

– Kapd fel azt a gépet a bal sarokban!

– A felderítő mechanoidot? Minek?

– Csak tedd, amit mondok! Egy-két dologtól meg kell szabadulnod, hogy beférjen. Siess, már csak négy perced van!

Levin zsémbesen kinyitotta a tárolót, kipakolt néhány ruhás és fegyveres konténert. Nagyjából felbecsülte a nyolclábú, fölül emberszerű mechanoid súlyát, aztán fölemelte. Meglepő módon könnyebb volt, mint amilyennek gondolta, bár így is szinte a határértékig megterhelte a tárolót.

– Pakolj ki még egy-két dolgot! Tizenhárom százalékon vagy.

Levin letette a mechanoidot, és kirakott néhány élelmiszer-konténert.

– Az ételt ne!

– Késő, Idő Anyja.

Megint fölkapta a mechanoidot, és bedobta. A tároló kapacitását így százszázalékosan kihasználta, miközben saját energiaszintje hat százalékra esett. Már a hajó kijárata felé tartott, amikor a gravitáció megadta magát. A garázsban tárolt gépek egy része elszabadult, és ide-oda úszkált a levegőben. Levint váratlanul érte, ahogy egy tankszerű jármű nekicsapódott. Éppen csak be tudta kapcsolni az exóját, mielőtt odapréselődött volna a falhoz.

Abban a pillanatban, ahogy átmászott a tankon, a gravitáció végképp megszűnt. Egy tucat jármű úszkált összevissza a raktárban, visszapattantak a falakról, és eltiportak mindent, ami az útjukba került. Egy szállítójármű a tankszerű gépnek ütközött és felrobbant, srapnelt és égő törmeléket lövellve mindenfelé. Az első robbanást kisebb robbanássorozatok követték.

– Auditor, gyere ki onnan! Már tizennyolc perce bent vagy. Ha nem jössz ki negyvenhét másodpercen belül, belezuhansz a Napba.

– Ugorhatok most rögtön?

– Nem. Figyelembe véve a hajó röppályáját és pörgését, az túlságosan veszélyes lenne. Először szállj ki, és stabilizáld magad az űrben.

– Könnyebb mondani, mint csinálni.

– Én azt hittem, hogy profi vagy. Teljesen ki fogok készülni, ha belehalsz az első ugrásodba, auditor. Ne okozz csalódást!

További nyomásgyakorlás és kritika. Nagyszerű, gondolta Levin, pont erre van szükségem. Azok után, hogy kidobták a KronoComból és megszökött a börtönből, megalázó lenne belehalni az első ugrásába. Éppen csak elhajolt egy olajban ázó, lángoló fémgerenda elől, ami a háta mögött a falba fúródott. Betájolta magát, és bekapcsolta az exóját, hogy lyukat vágjon a hajó külső burkolatán. Aztán megállapította, hogy nincs elég energiája. Ugyanúgy kellett kimennie, ahogy bejött.

Jobbra-balra hajolgatva lökdöste el a roncsokat az útból. Végigsuhant a folyosón, átverekedve magát a szemberepülő hullákon és törmeléken. Egy kétségbeesett nő megpróbált belekapaszkodni, ahogy elúszott mellette a levegőben. Levin kitörölte az arcát a gondolataiból. Ezerszer látta már ezt az arcot. A jó kronotropnak rövid a memóriája. Akinek nem, az úgy végzi, hogy szemen bök egy gázóriást.

Megnézte az időt: harminc másodperc múlva letelik a tizenkilenc perc. Nem fog sikerülni. De meg kell próbálnia. Továbbment a főfolyosón, kerülgetve a repülő tárgyakat. Már az egész hajón megszűnt a gravitáció, a megállíthatatlan pörgés által létrehozott erők és nyomás szinte minden irányban hatott. Levin úgy érezte magát, mint egy flippergolyó.

Tizenöt másodperc.

Nem fog sikerülni. Micsoda befejezés. Belezuhanni a Napba a lehető legfájdalmasabb halál volt, amit el tudott képzelni. Borzalmas lesz az a néhány másodperc, mielőtt szénné ég, és a testében keringő folyadék egy pillanat alatt elpárolog, közvetlenül azután, hogy a körülötte lévő hajó elolvad, és az exo- és az atmoszférapajzs is feladja.

A visszaszámláló már a huszadik percnél járt, mire elérte a fedélzeti nyílást. Három százalékon állt az energiája. Még ha sikerül is kijutnia a hajóról, nagy volt rá az esély, hogy nem éli túl az utat a kolliig. Akkor is meg kell próbálnia.

Kirobbant a hajóból, és egy pillanatra elvakította a napfény. Beállította az irányt az MI-karkötőjén, és kilőtte magát az ugrási pont felé. Még akkor is úgy érezte, hogy nem fog sikerülni. Még egyszer utoljára ellenőrizte a karkötőit; egy százaléka maradt. Vége. Az ugrás felemészti a maradék energiát, ő pedig elég a Napban.

– Senki nem mondhatja, hogy Levin Javier-Oberon nem küzdött a végsőkig – mondta, és behunyta a szemét.

A sötét űr sárgán felragyogott előtte. Egy villanást látott, felfordult a gyomra, és mire észbe kapott, a rusnya kolli ott lebegett közvetlenül előtte. Levin leküzdötte a hányingert, és a fedélzeti nyíláshoz suhant. Néhány pillanattal később a tárolókonténert rögzítették a kollihoz, Levin pedig öklendezve és lihegve egy kemény fémpriccsre rogyott.

Grace arca jelent meg fölötte fejjel lefelé.

– Mondtam, hogy ne lépd túl a tizenkilenc percet.

– De túlléptem – pufogott Levin, és megpróbált felkászálódni a priccsről.

Grace kissé leereszkedően mosolygott.

– Nem lépted túl. Ráhagytam egy kicsit. Sejtettem, hogy ügyetlen leszel a visszatérésed utáni első ugrásnál.

– Kicsit berozsdásodtam.

– Semmi baj, auditor.

Levin homlokára tette a kezét, majd leolvasta az értékeket a kolli oldalpaneljén.

– Az atmoszféra-karkötőd lemerült, mielőtt fölszedhettünk volna. A sugárzásvédőd megóvott a sugárzás nagy részétől, de nem úsztad meg sértetlenül. Szerencsére van egy sugárzásmentesítő kádam az All Galaxyben, amiben lefürödhetsz. Pillanatnyilag azt javaslom, hogy pihend ki magad hazáig.

– Jól vagyok, Idő Anyja.

– Nem kérdeztem, hogy vagy, auditor. Nem értem, hogy mi a baj az időutazók hallásával.

Mielőtt Levin válaszolhatott volna, Grace aktiválta a fagyasztókarkötőjét, és a férfi elmerült a sötétségben.

26
KALÁCS VAGY KORBÁCS

Elise rezignáltan sóhajtott, miután körbejárta a bolygó megmentésének kulcsát rejtő szobákat. Az új labor a hetvenkilencedik emeleten legalább tízszer akkora volt, mint a régi a Mezőgazdasági Tornyoknál, de közel sem volt olyan szép. Pontosabban kimondottan mocskos volt, viszont az épület egyik leginkább épen maradt részén állt. Beleszippantott a levegőbe; egy hétbe is beletelhet, mire elég tiszta lesz ahhoz, hogy elkezdhessen dolgozni.

Nem mintha az utóbbi időben túl sok időt töltött volna munkával. Elhanyagolta a földvész kutatásával kapcsolatos feladatait, bár inkább csak elhalasztotta, és azt is csak időlegesen. A folyamatos menekülés gyakran van ilyen hatással az emberre. Az elmúlt néhány hónap megrázkódtatásai nem egyszerűen megállították az előrehaladást, hanem kicsit vissza is vetették. Remélhetőleg csak egy kicsit. Elise emlékeztette magát, hogy miután a helyzet megszilárdult, ismét a kutatással törődjön. Ez volt a legfontosabb dolog, amit tehetett az emberekért.

Odasétált az állványhoz, ahol a tesztnövények sorakoztak, melyeken a földvész különböző mutációit kutatta. A kísérleti növények egy részét a gyerekek által egy régi díszállat kereskedésből szerzett akváriumokba ültették. Közülük hat sértetlenül vészelte át a hosszú utat Bostonból idáig, csak néhány akvárium repedt meg itt-ott, de semmi komoly, némi szigetelőszalaggal simán meg lehetett őket javítani. Igen, négyszáz évvel a saját jelene után, a jövőben is a szigetelőszalag volt a király. A többi növényt régi virágcserepekbe és műanyag edényekbe ültették, ami tökéletesen illett a képbe, hiszen a laborfelszerelés jelentős része konyhai eszközökből állt.

Elise szépen haladt az ellenszer megtalálása felé, bár meglehetősen lassan. Az LL és az R3 minták ígéretesnek tűntek. A baktériumszintjük stabilizálódott, a szerves anyagok lebomlása úgy ment végbe, mint a gombás fertőzés előtt. A jelenlegi formula viszont pillanatnyilag csak a járvány egy speciális mutációjára hatott. További egy tucat azonosított mutációval szemben hatástalannak bizonyult. Akármi is lesz az ellenszer, annak egységesen kell működnie a teljes gombacsaláddal, és vagy száz lehetséges variánssal szemben.

Ehhez szüksége lett volna a baktérium-szekvenszerre, amit James ellopott a Nutris-platformról. Sajnos érkezése óta semmivel sem jutottak közelebb hozzá, hogy megtalálják. James ez ügyben teljesen elvesztette a fonalat. Nem mintha Elise hibáztatta volna. Annyi ideig menekültek kiszolgáltatottan, hogy alig maradt idejük azzal foglalkozni, ami igazán fontos. Mint Jamesnek az, hogy megtalálja a baktérium-szekvenszert. Vagy neki az ellenszert.

Aggasztotta, hogy a terv sikere nagyban függött attól, hogy sikerül-e megszerezni a berendezést. Eredetileg abban reménykedett, hogy Grace és Titus képes lesz újra feltalálni a gépeket, amikre szükségük van. De az ő szakterületük nagyon más volt, nem lehetett áthidalni a technológiai és tudásbeli különbségeket. Akármilyen zseniálisak voltak, nem értettek a Nutris-platformon használt csúcstechnológiához. Évekbe telt volna, mire behozzák a lemaradást, és évekből állt a legkevesebb a rendelkezésükre. James egyszer megpróbált kimenteni egy tudóst, aki meg tudta volna építeni a szekvenszert, de nem járt sikerrel.

Amúgy Titus 2.3 jól beilleszkedett, és már tízszeresen bizonyította, hogy nagy segítség a törzs számára. Az érkezése utáni első napokban előásta a napelemeket, és felakasztotta az épület ép szerkezeti részeire, így amikor Elise bedugott valamit a konnektorba a laborban, az működött. Bár csak néhány emeleten lett áram, és okosan kellett használni, mégis hatalmas különbséget jelentett. Elise minden elektromos berendezése, amiket az elmúlt hónapokban nélkülöznie kellett, újra működött.

Két napja Titus beszerelte a konyhába a víztisztítókat, és Grace-szel terveztek egy működő liftet, és az épületen belül működő analóg telefonhálózatot. Ahogy a két törzs tagjai minderről értesültek, az elfrethek és a flatironok egyaránt istenként kezdték tisztelni a két idős zsenit, akiknek ez igencsak jólesett.

Rima jelent meg az ajtóban.

– Legidősebb Elise, Legidősebb Grace és az új kronotrop visszatértek. Chawr szerint hamarosan leszállnak.

– Grace megadta az időt?

– Igen, Legidősebb. Azt mondta, hét-nulla-kilenc.

Elise a digitális órára mutatott – az egyetlen működő időmérőre az épületben, amiről tudott.

– Tehát hány perc múlva szállnak le?

Rima arca grimaszba rándult a gondolkodástól. Már-már az ujjain kezdett számolni, de miután Elise rosszallóan ránézett, gyorsan a háta mögé tette a kezét.

– Tizenhét. Nem, hét – mondta végül.

Elise bólintott, és intett, hogy távozhat. A kislány csak akkor érheti el lehetőségei határát, ha túllép azon, hogy közelítőleg becsüli meg az időt és a mértékegységeket. Fölállt, és a délre néző ablakhoz sétált. Odakint sötét volt, és a vastag éjszakai ködben nem volt sok látnivaló. Néhány perccel később azonban egy lassan közeledő fénysugár jelent meg közvetlenül a víz fölött. A Frankenstein lustán úszott az épületek között, lebukva a hidak alatt, és egyre közelebb jött az All Galaxyhez. Az elektromágneses köd szinte lehetetlenné tette, hogy a területet folyamatosan pásztázó Ko-op felderítők megtalálják, de az óvatosság nem árthatott.

Elise kilépett a laborból, és a hetvenharmadik emeleti leszállóhelyre indult, kettesével-hármasával véve a lépcsőfokokat. A leszállóhely volt a legmagasabban fekvő három nyitott terület egyike, és a legnagyobb az elfrethek raktárszintjén. Ha az elfrethek és a flatironok bármilyen okból elveszítenék az alsóbb szinteket, a hetvenkettedik emelet lenne az utolsó védvonaluk.

Hónapok óta ez volt az első mentésük. Mi van, ha valami balul sült el? Ha nem sikerült az ugrás? Ha történt valami Levinnel? Nagyon fontos volt, hogy az egykori auditor folyamatosan frissítse a készleteiket. Elise észre sem vette, hogy egészen addig visszatartotta a lélegzetét, míg meg nem látta Grace-t és Levint, akik épp a zsákmányt rakodták ki a tárolóból, majd kisebb csomagokra bontva átadták a gyerekeknek, hogy a raktárba vigyék.

Találkozott a tekintete Levinével, és önkéntelenül összerezzent. Az érkezése óta kerülte a férfit; az a bizonyos incidens a Mezőgazdasági Tornyoknál vívott csatában még mindig kísértette rémálmaiban. Elhessegette magától a gondolatot. Ez már a múlt. Megváltoztak a dolgok. A semmiből előhúzott konténerekre és felszerelésre koncentrált, és feszült idegei kicsit ellazultak. Észre sem vette, hogy az elfrethek mennyire ki voltak szolgáltatva James mentéseinek, mielőtt kiderült, hogy nem ugorhat többé.

– Minden rendben ment? – kérdezte.

Grace bólintott.

– Az auditor majdnem belezuhant a Napba, de legalább egy ugrásra még jó lesz.

– Kijöttem a gyakorlatból – mondta Levin.

– Hálás vagyok – mondta Elise, és most sem nézett a szemébe. – Sokat segítettél a törzsnek.

Az ex-auditor kétkedőnek tűnt, miközben átadott egy csomag szárított élelmiszert a gyerekeknek, hogy a konyhára vigyék.

– Muszáj lesz szereznünk miazmagyógyszert – mondta kimérten. – Különben hónapok alatt kiégek, mint James.

– Próbálkozunk – felelte Elise –, de nem egyszerű.

– Akkor próbálkozzatok jobban.

Grace Elise-hez lépett, és megfogta a kezét.

– Gyere ide, kislány. Hoztunk neked egy ajándékot.

Az Idő Anyja a terasz másik végére kísérte, ahol a kolli parkolt. Elise kikerült egy nagy halom felszerelést, és felsikoltott. Néhány fémhordó és a sorba rendezett napelemek mellett ott hevert 2097-ben felejtett, szeretett mechanoidja, Charlotte vagy legalábbis az egyik unokatestvére. Alig bírta megállni, hogy ne kezdjen el fel-le ugrálni örömében.

– Csodálatos! – kiáltotta, és megölelte Grace-t.

Grace sikkantott egyet az érzelemnyilvánítástól, és ügyetlenül viszonozta az ölelést. Elise a mechanoidhoz lépett, és megérintette nyolc lába egyikét. A sima, sötét kobaltszínű bevonat szinte vibrált, és változtatta a színét aszerint, hogy honnan esett rá a fény. A lábak sokkal vékonyabbak voltak, mint Charlotte végtagjai 2097-ben, és szinte lehetetlenül hosszúak a mechanoid méretéhez képest. Elise ránehezedett az egyik lábra, hogy kipróbálja, milyen erős, majd felmászott az emberszerű felső részbe. Végigfuttatta ujjait a fejrészen, és talált egy kis bemélyedést. Megnyomta, és a robot felső része kétfelé nyílt.

Vigyorogva fordult Grace-hez.

– Határozottan fejlettebb verzió, mint Charlotte volt, de sok szempontból hasonlít rá. Aranea lesz a neve.

Grace bólintott.

– Azért még ne vidd el egy körre. Először Titusszal megtisztítjuk a biztonsági protokollt, újraprogramozzuk és ellenőrizzük a működését. A legkevésbé sem szeretnénk, ha a Föld megmentője elvesztené az uralmát az új játékszere fölött, lezuhanna egy épületről, és halálra zúzná magát. Ez több mint egy évszázaddal fejlettebb, mint amikhez szoktál, ráadásul katonai, szóval valószínűleg fegyverekkel is rendelkezik.

Elise megadóan emelte fel a kezét.

– Igazad van, nagyi. Megígérem, hogy nem játszom vele, amíg meg nem engeded. Nagyon izgatott vagyok. Köszönöm, köszönöm!

Újra megölelte az Idő Anyját. Charlotte egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket hiányolt a régi életéből. Persze a tiszta levegő, a finom ételek és a légkondicionáló is klassz volt, de a legjobban azt szerette, ha vezethette a mechanoidot. A sok rossz után, ami az utóbbi időben történt, pontosan erre az apró örömre volt szüksége.

– Köszönd az auditornak – mondta Grace –, ő kockáztatta érte az életét.

Elise visszament a tető másik végére, ahol Levin éppen végzett a zsákmány szortírozásával. Az ajkába harapott, kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen, és odalépett hozzá.

Levin fölnézett, ahogy meglátta.

– Mi az?

– Meg akartam köszönni, hogy elhoztad nekem a mechanoidot. Nagyon kedves volt tőled.

– Az Idő Anyja mondta, hogy hozzam el.

– Akkor is köszönöm. Mindent köszönök.

Kezet nyújtott.

– Isten hozott az elfretheknél.

Levin néhány pillanatig csak nézte a kezét, mielőtt megfogta.

– Ettől még nem értek egyet azzal, hogy átjöttél a jelenbe. Anomália vagy, ami rossz precedenst teremt.

– De ugye tudod, hogy ember is vagyok? – mondta szárazon Elise.

– Legidősebb Elise!

Sammuia érkezett a lépcsőház felől lihegve.

– Támadás a keleti és a nyugati barikádokon. A nyugati már elveszett. A flatironok könyörögnek, hogy segítsünk.

Komoly lehet a baj, ha a flatironok ilyen gyorsan elvesztettek egy barikádot. Elsöprő lehetett a betolakodók támadása. Remélte, hogy még nincs minden veszve. Ha a támadók megvetették a lábukat az emeleten, és elfoglalták a lépcsőházakat, akkor az egész épület veszélyben lehet.

– Hol van Eriao és James? – kiabálta, ahogy Sammuiával és Levinnel a sarkában lerohant a lépcsőn.

Az őrök már a lépcsőházi bejáratoknál lévő védelmi állások megerősítésén dolgoztak.

– Idősebb Eriao összeszedett öt csapatot az Alsó faluban, és a barikádokra vezeti őket.

– És James?

– Már harcol.

– Naná – mormolta Elise –, mindig keresi a bajt.

Teljes volt a felfordulás a lépcsőházban, ahogy próbálta átverekedni magát a felső emeletek biztonsága felé rohanó gyerekek és idősek tömegén. Emlékeztette magát, hogy ne felejtsen el kidolgozni egy protokollt az ilyen helyzetekre. Az őröknek és a vadászoknak gyorsan kell tudnia le-fel mozogni, anélkül, hogy civileket kerülgetnének.

Leért a barikádok szintjére, ahol Eriao éppen az emelet különböző pontjaira küldte az őröket. Heves szóváltásban volt a Tanítóval és Maanxszal. A Tanító fia odabiccentett a közeledő Elise-nek. Végül is ez is valami, gondolta Elise.

Crowe odasietett hozzá.

– Legidősebb, köszönjük, hogy az embereid ilyen gyorsan reagáltak.

– Ez csak természetes – mondta Elise, és bátorítón az öreg Tanító vállára tette a kezét.

– Erre valók a szövetségesek.

Intett a közelben álló őröknek.

– Menjünk!

– Nem, Elise – mondta Levin –, maradj itt fenn Crowe-val.

Elise a szemét forgatta.

– Ezt már egyszer megbeszéltem Jamesszel és Franwillel. Veled nem szeretném. És Gaia szerelmére, ne gyere azzal, hogy nő vagyok.

– Nem erről van szó. Nem kérdőjelezem meg a szereped vagy a képességeidet. És a nemed sem számít, ha már itt tartunk. Azt kérdőjelezem meg, hogy a törzs kockára teheti-e az életed.

– Én vagyok a vezetőjük. Nekem kell vezetnem őket a csatában.

Levin megrázta a fejét.

– Nem teheted. A pusztai törzs öreg főnöke is hibázott, hogy harcolt a csatában. A jelenléténél sokkal fontosabb lett volna, hogy döntéseket hozzon. Ez rád is vonatkozik. És rád más szempontból is számítanak.

– Nem ülhetek nyugodtan egy biztonságos helyen, amíg ti az életeteket kockáztatjátok.

Tett egy lépést a nyugati barikád irányába.

Levin elállta az útját.

– Az őrök és én harcolni fogunk, mert ezért vagyunk itt. Ez a dolgunk. A te dolgod a vezetés, és hogy megtaláld a földvész ellenszerét. Kockáztatjuk az életünket, hogy megvédjünk. Ha mindent eldobsz, mert félreértett, bolond és veszélyes sürgetést érzel, hogy megmutasd, mekkora vezetőnek tartod magad, akkor nem tiszteled az áldozatunkat.

Elise-nek már a nyelvén volt egy csípős válasz, de visszaszívta.

– Hát, ha így látod – motyogta.

Érdekes, Jamest sokkal könnyebb volt meggyőzni. Ő mindig a személyes biztonságával jött. Levin tökéletesen tárgyilagos érvelésének sokkal több értelme volt.

– Rendben. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha idefent maradok.

Levin Eriaóhoz fordult.

– Két csapat végig maradjon a Legidősebbel.

Az elfrethek hadvezére egyetértett. A többi őrt csoportokba osztották, és különböző helyekre vezényelték őket. Elise-nek is volt dolga. Egyre gyakorlottabban irányította az elfretheket a csaták során. A következő órában Eriaóval áttekintették a helyzetet, kiépítették a kommunikációs csatornákat, hogy értesüljenek a hírekről, megszervezték a csapatok átcsoportosítását, oda, ahol szükség volt rájuk, és kivonták a harcból azokat, akik már elfáradtak.

A csata több volt egy egyszerű csetepaténál. A törzs vagy törzsek, akik a támadást vezették, nagy erőkkel, több hullámban nyomultak különböző irányokból. Mostanra már újabb barikádok is ostrom alatt álltak a jelentések szerint, és egy csellel kis híján bevették az egyik déli védfalat. Egy ponton az ellenség elfoglalta az északnyugati lépcsőházat, de egy James által vezetett elkeseredett ellentámadással kiszorították őket. Sok volt a kockázatos pillanat, egy ízben az ellenség olyan mélyen előrehatolt, hogy az őrök arrébb költözették Elise parancsnoki állását.

Késő estére, úgy tűnt, az All Galaxy a védők ellenőrzése alá került. Kicsivel később a teljesen kimerült James is megjelent. Az inge véres volt, a karján egy csúnya vágás éktelenkedett. Az egyik szemén fekete monokli, az arca bal oldalán hatalmas véraláfutás.

– Mi történt veled? – kérdezte Elise, és ijedten szaladt oda hozzá.

– Levinnél van az összes karkötőnk, úgyhogy csak ezt használtam – felmutatta a sugárvetőjét –, meg ezt.

Felemelte a másik kezében tartott véres vascsövet, ami egy konyhai lefolyócsőnek tűnt.

Pillanatokon belül Levin is megérkezett. Úgy nézett ki, mintha megjárta volna a poklot oda és vissza. A két férfi úgy mérte végig egymást, mintha összevetnék, ki jött ki rosszabbul a csatából. Levin bal karját sebek és véraláfutások borították, és úgy tartotta, mintha el lenne törve. Elise megrázta a fejét. Ha tényleg odafigyelt volna Levin szavaira korábban, akkor nem engedte volna, hogy az első sorokban harcoljon. Ha odaveszett volna, az elfrethek elveszítik az egyetlen ugrójukat.

– Láttam, hogy egy ideig egyedül tartottad a keleti barikádot – mondta James. – Bátran küzdöttél.

– A börtön nem tompítja az érzékeket, az biztos – felelte Levin. – Én meg láttam, hogy a segítségemre siettél, amikor a karkötők lemerültek, és majdnem eltiport a túlerő.

– Majd később kitaláljátok, ki a menőbb – csattant rájuk Elise.

Levinre mutatott.

– Te végeztél mára. Menj fel Franwilhez, és nézesd meg a vállad.

Mielőtt Levin tiltakozhatott volna belebokszolt a rossz vállába.

– Jelenleg te vagy az egyetlen képesített időutazónk. Ha az az ütés a fejedet éri a vállad helyett, akkor fölöslegesen kínlódtunk azzal, hogy kihoztunk a börtönből. Most menj!

Úgy tűnt, Levin mondani akar valamit, de csak elmosolyodott. Elise életében először látott ilyesmit ezen a faarcon. Még abban sem volt biztos, hogy Levin egyáltalán képes-e mosolyogni. Márpedig ez mosoly volt, és volt ebben valami hátborzongató.

– Talált, Legidősebb Elise – mondta Levin, és könnyedén meghajolt.

Azután Jameshez fordult.

– Beszámolsz arról, amit láttunk?

James bólintott.

– Miről kell nekem beszámolni? – kérdezte Elise.

– Innentől átveszem – mondta James, és Eriaóhoz fordult.

– Minden bevethető embert vigyünk magunkkal. Mutatni szeretnék valamit.

A hatvanfős csapatot a keleti falhoz vezette. Körülbelül ötven flatiron vadász várta őket. Elise meglepetésére James a barikádon túl, a hídra vitte őket. Mindenütt halottak és sebesültek. Elise-nek összeszorult a gyomra, ahogy átkeltek a túloldalra. Mennyi veszteség!

James a szomszédos épülethez vezette, majd befordultak a sarkon, és beléptek egy hatalmas központi terembe. Elise nyelt egyet. A terem tele volt a sebesültjeiket ápoló támadókkal. Pontosabban az öregek és a gyerekek próbálták ellátni a sebesülten haldokló férfiakat és nőket, akik részt vettek a harcban.

– Idehozták az egész törzsüket? – kérdezte Elise. – De miért? Ez őrültség.

– Valójában ez öt törzs – mondta James. – És nem azért támadtak meg, hogy megszerezzék a flatironok készleteit és emeleteit. Csak azért támadtak meg, mert menekültek valami elől, és útban voltunk nekik. Abból, amit elmondtak, azt sikerült kihámoznom, hogy teljes törzsek menekülnek valami borzalmas gonosz elől. Minden férfi, nő és gyerek összeszedte a holmiját, és az egyetlen értéket hátrahagyva, ami nem más, mint az otthonukként használt emeletek, megpróbálták átverekedni magukat rajtunk, hogy biztonságba kerüljenek.

– Mi lehet az? – kérdezte Elise.

De már tudta a választ. Az elfrethek törzse az egyik legnagyobb és legártalmasabb törzs volt a Köd-szigetre érkezők közül. És még őket is kis híján elnyelte a szigeten rájuk váró rengeteg veszély. Nem lehetett véletlen, hogy valami még ide is követte őket, valami annyira borzalmas, hogy az összes többi törzs fejvesztve menekült előle. És ez mind az ő hibája.

A mögötte álló őrökhöz fordult.

– Tegyétek el a fegyvereket. Ezeknek az embereknek vízre, ételre és gyógyszerekre van szüksége, nem harcra. Szaladjatok Franwilhez, és mondjátok meg neki, hogy küldje le az összes gyógyítót. Most!

Kicsit tétovázva néztek rá.

– Biztos vagy benne? – kérdezte James. – A készleteink nem…

– Most! – kiáltotta Elise. – És keressétek meg a vezetőjüket.

27
A DOLGOK RENDJE

Jamesnek már második napja nem volt semmi dolga, nem nyomta a felelősség súlya, nem felelt senkiért. Pompásan érezte magát. Egy percet sem pihent, mióta visszatért az űrből. Szinte szünet nélkül hevesen támadták őket, és szükség volt rá a barikádok védelménél. Persze örömmel harcolt az őrök oldalán. Azonban mióta Elise úgy döntött, hogy inkább eteti a támadókat, mintsem harcol velük, az erőszak szinte tökéletesen eltűnt az életükből. Az elfreth őrök és a flatiron vadászok leginkább azzal voltak elfoglalva, hogy ételt és szállást nyújtsanak korábbi támadóiknak.

James szempontjából ez fenntarthatatlan és vereségre ítélt helyzet volt, amiben semmilyen szinten nem akart részt venni. Először is nem volt elegendő raktárkészletük. Bár a vérkukorica és az elfrethek más zöldségei is gyorsan, akár napok alatt megnőttek, akkor sem tudták tartani a lépést a népesség növekedésével. Amint híre ment, hogy Elise ételt oszt a menekülteknek, az emberek elárasztották az All Galaxyt. James pontosan értette Elise tervét, de akármennyire is nehezére esett, sokkal észszerűbb stratégiának tűnt csatában elintézni a többi törzset, mint vállalni a gondoskodás terhét.

Amikor nagy ritkán szóba hozta a dolgot Elise-nek, ő makacsul ragaszkodott az elképzeléséhez, és folyamatosan valami huszonegyedik századi mondással hozakodott elő, miszerint jobb a kalács, mint a korbács, és hogy ezek a törzsek még fontos szövetségeseik lesznek. Amikor James azzal érvelt, hogy a készleteik sokkal fontosabbak, mint a jószándékuk, Elise keményen leteremtette, mennyire kevésre tartja a pusztai népeket. Valójában igaza volt, James le sem tagadhatta volna előítéleteit.

Mindent egybevetve a viszonylagos béke lehetővé tette, hogy pihenjen néhány napot, és James minden percet igyekezett kihasználni. Kora este volt, és az All Galaxy egyik felső szintjén lévő saroklakosztályban múlatta az időt Chawrral és társaival. Körbeadták a háromliteres kannát, és kortyolgatták a fényt, ezt a cukorfűből és a környéken található gombából főzött italt, ami borzalmas volt ugyan, de mást nemigen lehetett találni errefelé.

Dox, Chawr csapatának legfiatalabb és legújabb tagja a szájához emelte a kannát, éppen csak belekortyolt, és majdnem elejtette. A szőrtelen arcú fiú viccesen grimaszolt, és felszisszent. Egy pillanatra úgy tűnt, nem tudja bent tartani az italt. Összegörnyedt, és furcsa, morajló hangot hallatott. A többiek figyelmesen nézték. A következő pillanatban Dox felemelte a fejét, és kitörölte a könnyeket a szeméből. A fiú zavaros tekintettel vigyorgott. Aliette egy rongyot nyújtott neki, hogy megtörölje az állát, és hátba veregette. A többiek tapsoltak, éljeneztek, és gratuláltak neki a jól végzett munkához.

A fiú – aki most már férfi lett – továbbadta a kannát Jamesnek, aki a súlyát méregette. Sokkal jobban lötyögött, mint szerette volna; az italnak már csak kevesebb mint a negyede maradt. James hosszan kortyolt belőle. A válla belesajdult, ahogy fölemelte a kannát, de amint megérezte az édesen égető fény ízét, nem törődött vele. Az utolsó ugrása óta érezte a fájdalmat, de az ital tompította és elviselhetővé tette.

Egy kicsit aggódva azon töprengett, honnan szerez még italt, ha kiürül a kanna. Végül is eltiltották a repüléstől. Grace és Levin – akik elvették a hajóját, a karkötőit és a munkáját – már megint az űrben jártak. James nem tudott volna elugrani fény-utánpótlásért. De most nem akart ezen aggódni. Ráér, majd ha eljön az ideje. Pillanatnyilag elégedett volt.

A kanna körbejárt még néhányszor. Kifogytak a készleteikből, és minden cseppjét ki akarták élvezni. Mire végeztek, az őrök fele idétlenül vihogott, és hülyén viselkedett. James azelőtt mindig egyedül ivott. Az alkohol egyet jelentett a magánnyal és az elszigeteltséggel, ez a vidámság szokatlan és furcsa volt.

A tekintete vissza-visszavándorolt a félredobott kannához. Hol szerezhetne még? Most, hogy sok volt a szabadideje, ez lett ébren töltött óráinak legfontosabb kérdése.

– Chawr! – kiabálta túl a hangoskodást. – A főzőberendezésed még mindig valamelyik szállítón van?

Az égi őrök fiatal vezetője elvigyorodott.

– Igen, Idősebb. Legidősebb Franwil azt akarta, hogy szabaduljak meg tőle, de… – Megveregette a mellét. – Hogy tehettem volna ilyet a csodálatos találmányommal?

– Lehet, hogy át kéne néznünk a szállítókocsikat – nevetett Laurel, és Chawr vállára csapott.

– Lehet – mondta James az állát dörzsölgetve.

A néhány szállítójármű, amivel a törzs rendelkezett, a használaton kívüli gépekkel együtt egy parkolóházban pihent a Brooklyn hídnál. Elise rendelte el, hogy rejtsék el a járműveket röviddel azután, hogy átkeltek a szigetre. A nagyobb szerszámokat, amikre a Frankenstein javításához volt szükség, szintén itt tárolták. Szükségük lesz rá, amikor a hajó legközelebb visszatér. Jamesnek volt még egy tartalék szállítója. Lehet, hogy bölcs dolog lenne benézni. Az elfrethek már amúgy is több mint egy hónapja lezárták a garázst. Nem ártana vetni egy pillantást az értékes járművekre. Reggel megbeszéli Elise-szel.

Persze csak akkor, ha nem lesz túl elfoglalt és fontos. Mióta James visszatért, az alváson kívül szinte soha nem találkoztak. Ez a Legidősebb-munka kezdett Elise agyára menni. Az elfrethek és a többi környékbeli törzs ügyei teljesen kitöltötték a napját. Ráadásul gyakorlatilag adoptálta Sashát, így Jamesre már nem maradt ideje. Rövid idő alatt a szeretett férfiból, akitől az élete függött, csak még egy ember lett, akire Elise-nek gondolnia kellett. James pontosan ettől félt annak idején.

– Mi folyik itt? – kérdezte egy éles hang, és a szavak szinte kitöltötték a szobát.

A kis csapat ijedten rezzent össze, ahogy Franwil berontott, már amennyire egy hajlott hátú, idős asszony képes erre. Széles ívben meglengette botját, és kis híján leverte Hory fejét. A fiú csak úgy tudta kivédeni az ütést, hogy a székével együtt hátrabillent, és hanyatt esett.

– Legidősebb – mondta Dox, és talpra ugrott.

Kicsit talán túl gyorsan, mert a falba kellett kapaszkodnia, hogy ne veszítse el az egyensúlyát.

– Fiam – sziszegte Franwil –, most eredj, és segíts a kowruk körül. Józanodj ki, és mire hazaérsz anyádhoz, legyen istállószagod, vagy baj lesz.

Botját lengetve a többiekhez fordult.

– Ami titeket illet, úgy tűnik, túl sok időtök van. Azért mentesültetek a barikád védelme alól, hogy dolgozzatok a járműveken és a Frankensteinen. Most, hogy így ráértek, menjetek Eriaóhoz, és jelentkezzetek a barikádokra.

Minden egyes égi őrt rosszallóan mért végig, ahogy behúzott vállal és lehajtott fejjel elvonultak mellette. James megpróbált egy lezser mozdulattal felállni, de ahogy Franwil rávillantotta a tekintetét, inkább ülve maradt. A törzs nagy része tisztelte Jamest a szolgálataiért, és egészen megkedvelték. Franwil azon kevesek közé tartozott, akik nem, akárhogy is próbálta elnyerni a kegyeit.

Amikor Elise-szel csatlakoztak az elfrethekhez, Franwil veszélyes kívülállónak gondolta. Aztán a következő hónapokban, amikor James arra használta képességeit, hogy viszonozza a törzs nagyvonalúságát a folyamatos élelmiszer- és energia-utánpótlással, a veszélyes kronotropot látta benne. Amikor mellettük harcolt, és kis híján meghalt, egyszerűen gyilkosnak tartotta. Most pedig iszákosnak.

– Te pedig – sziszegte, miután az őrök elhagyták a szobát –, Idősebb vagy, az elfrethek egyik vezetője. Ehhez képest itt tivornyázol, mint egy idióta. Többet vártam tőled, kronotrop.

Többet várt? James érezte, hogy remeg a keze, de nem tudta eldönteni, hogy a dühtől vagy valami mástól. Mit képzel magáról ez a vén banya, hogy így beszél vele, csak azért, mert kedve támadt egy italra? Újra meg újra kockáztatta értük az életét. Igenis, megérdemel egy italt.

Felállt, és az öregasszony fölé tornyosult.

– Két hónapon keresztül jártam oda-vissza a mélységből. Mi közöd hozzá, hogy töltöm a szabadidőmet? Különösen, ha az őreimmel vagyok, akiket én képeztem ki, hogy megvédjék a törzset.

Franwilt nem félemlítette meg James magassága. Csípőre tette a kezét, és felnézett rá.

– A kötelességtudat az, hogy megteszed, amire szükség van. A vezető megkeresi, mire van szükség. Ezért nem lehet megbízni benned, kronotrop.

James fuldoklott a dühtől.

– Nem lehet bennem megbízni? Viccelsz? Azok után, amiket értetek tettem.

– Hat évszázadon keresztül boldogan és békésen éltünk, mielőtt megjelentél. Azóta elvesztettük az otthonunkat és sok szerettünket. Mi is az a sok minden, amit tettél értünk?

James úgy érezte, mintha gyomron vágták volna. A haragja lassan elpárolgott, és egy rövid ideig Franwil szemével látta magát. Öntudatlanul ökölbe szoruló jobb kezére nézett, mely lassan, szinte magától felemelkedett. Visszaeresztette, és megrázta a fejét.

– Sajnálom, Legidősebb – mondta végül szégyenkezve. – Elise és én tartozunk az elfretheknek.

– És ő lerója a tartozását, te pedig nem, kronotrop.

James bólintott.

– Jobban fogok igyekezni.

Franwil háta mögött Smitt szelleme lépett a szobába, és tettetett meglepődéssel és érdeklődéssel nézett rá. James azon töprengett, hová tűnhetett a többi kísértet. Amióta Smitt megjelent, a többiek elenyésztek. Nem is emlékezett, mikor látta utoljára a náci katona és Grace megtestesülését. Még Sasha is, akit azért látott hébe-hóba, elhalványodott, mióta visszatért az elfrethekhez.

Franwil az ajtóra mutatott.

– A konyhásoknak segítségre van szüksége, hogy levigyék az élelmet a menekülteknek. Tedd magad hasznossá. Menj, és segíts nekik!

– Igenis, Legidősebb.

Ahogy az ajtó felé tartott, halott barátjának szelleme csatlakozott hozzá.

– Egy éve még 1-es szintű kronotrop voltál, aki a Naprendszer legfontosabb mentéseit vitte véghez. Most pedig konyhai kisegítő lett belőled. Hogy keveredhettél ebbe a helyzetbe, James?

– Inkább leszek konyhai kisegítő, mint hogy még egyszer azt a szar melót csináljam.

Smitt elvigyorodott.

– Dehogyis, barátom. Azt te csak hiszed.

James megpróbált tudomást sem venni róla, miközben lefelé sétált a raktárterületre. Mindazonáltal zavarták Smitt szavai. Valahol belül tudta, hogy a barátjának igaza van. Az egy dolog, ha az ember utálja, amit csinál, ha van értelme. Egész más, amikor haszontalannak és feleslegesnek érzi magát. Görcsbe rándult a gyomra. Fogalma sem volt, hogy került ide, de valahogy sokkal mélyebb gödörbe került, mint amikor az ügynökségnek dolgozott.

Fekete mélység, szüksége volt egy italra!

28
FODROZÓDÁS

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet – mondta Levin immár hatodszor. Tudta, hogy panasza süket fülekre talál, de belső késztetést érzett, hogy addig ismételgesse, amíg keresztül nem viszi az akaratát, mielőtt túl késő lenne. Pontosan tudta, hogy fölöslegesen vonta kétségbe Grace alaposan kidolgozott tervét. Végül is a Frankenstein már elérte az ugráspontot az aszteroida-öv Nap felőli oldalán.

Levin auditor korában soha nem engedélyezett volna egy ilyen ugrást, de már nem ő hozta a döntéseket. Grace volt a főnök, és bár Levin nem teljesen értett egyet Grace munkamódszereivel, az eredmények önmagukért beszéltek.

Az elmúlt héten három kisebb munkát végeztek el. Levinnek mindhárom esetben voltak fenntartásai a tervezéssel kapcsolatban, de a kivitelezés tökéletesen sikerült. Ugyan néhány dolgot meg kellett változtatnia útközben, de Grace Priestly tökéletes volt, és Levin megtanulta, hogy ne vonja kétségbe a döntéseit. Legtöbbször.

– Melyik része nem jó ötlet? – gúnyolódott Grace. – Az, hogy a Központi Bolygók és a Külső Gyűrű kolóniák közt dúló csata közepébe ugrasz, vagy az, hogy egy köpésre leszel a legközelebbi KronoCom-őrállástól?

– Valójában sokkal jobban aggódom amiatt, hogy nem zsákutca idővonalból kell mentenem. A célpont túlélte a sztorit. A védők visszaverték a Központi Bolygók partraszálló erőit.

Grace a szemét forgatta.

– Nyilván. Jamesnek igaza volt veled kapcsolatban. Te tényleg feleségül vetted az időtörvényeimet.

– És jónéhányat feszegetünk közülük, ha nem egyenesen megszegjük őket. Csak mondom. Túl sok itt a bizonytalan változó. Egy forrongó katlan közepébe ugrom. Mi lesz, ha valaki meglát, ahogy ott lebegek? Mi lesz, ha az állomásról valaki meglátja, ahogy a karkötőimet használom, és életben marad? Mi lesz…

Grace fölemelte a kezét.

– Csitt.

Azután sorra behajlította az ujjait.

– Négy, három, kettő, egy…

A szobát sárga fény öntötte el, és Levin egy időre elvesztette a tájékozódási készségét. Amikor magához tért, egy fényes és félelmetes fényjáték közepén találta magát. A robbanások fényvirágokat rajzoltak mindenfelé, törött és meggörbült vasdarabokat hagyva maguk után. Sárga lángcsóvák és fehéren izzó sugarak hasították fel a fekete űr hátterét. A csata tombolt, mindkét oldalon hajók százai keringtek dühös és kaotikus összevisszaságban. Mindenféle hajó részt vett az összecsapásban, a kis vadászgépek közelharcba keveredtek, és tűz alá vették az öregebb, rakétákkal és lézerrel felszerelt Hádész osztálybeli zászlóshajókat. Annyi minden történt egyszerre, félő volt, hogy az események túlterhelik Levin érzékeit, aki azon kapta magát, hogy zavarodottan bámulja a kísértetiesen csodálatos látványt.

– Koncentrálj, auditor! Keresd meg a Bástyát!

– Nem látom. Rosszul határoztuk volna meg az ugráspontot?

– A közvetlen közelébe kellett ledobnom. Óvatosan találd meg a bejáratot. Ehhez a munkához több finomságra lesz szükség, felejtsd el az eddigi ügyetlenkedést.

Levin 2301-ben járt, és ez a bizonyos összecsapás volt az egyik első a Központi Bolygók – a Föld, a Mars és a Vénusz – és a nemrég gazdaggá és hatalmassá vált Külső Gyűrű kolóniák között dúló súlyos csaták sorában. Sok történész szerint ez volt a fordulópont, ami után az emberiség hanyatlásnak indult. Az emberi faj nem fedezett fel újabb bolygókat, nem próbálta már feszegetni az űr határait, és szembefordult önmagával. Levin szerint ez volt az első szög a koporsóban. A 2377-es gázháborúban csak az Alapvető Konfliktusok nyertesei harcoltak egymással a zsákmányért.

Levin kijött a hipnózisból, és felmérte a helyzetet. A csata több százezer kilométeres területen zajlott, de a legintenzívebb harc közvetlenül alatta dúlt. A fekete központi hajók dühös darazsakként keringtek a Külső Gyűrű flotta hatalmas, szürke, kerek hajói körül, melyek hajónak túl ormótlanok, űrállomásnak még éppen kicsik voltak.

– Ez lesz az – mondta Levin, és kilőtte magát.

Testét elernyesztette, mintha csak egy lenne az űrbe kilökött ezernyi hulla közül. Kicsi volt rá az esély, hogy kiszúrják ebben a káoszban, de azért fennállt a lehetősége. Arra lett volna a legkevésbé szüksége, hogy elterjedjen a hír egy hajó nélkül röpködő űrhajósról vagy földönkívüliről. Mint mindig, Grace számításai szinte tökéletesek voltak, és harminc percen belül egy vonalba került az űrállomással.

A KR Bástya előretolt helyőrség volt, a Kach vállalat Külső Gyűrű flottájának az első számú objektuma. A flottának az volt a küldetése, hogy elkísérjék a Bástyát a fő aszteroida-öv Nap felőli oldalára – a két fél közötti közmegegyezés szerinti határra – a Marssal szinkronban lévő keringési pontra, hogy kialakítsák a hadműveleti központot, ahonnan a Külső Gyűrű erői a megszállást irányíthatják.

Ahogy Levin közeledett a Bástyához, a harc egyre keményebb és hevesebb lett. Bár az Alapvető Konfliktusokban alkalmazott technológia primitívebb volt, mint a jelenkori, a fegyverek nem tűntek nagyon elmaradottnak. Ha bármelyik hajóról telibe találnák, az exója teljesítménye a tizedére esne. Óvatosan kell odasiklania. A Bástya űrhajóelhárító ágyúi folyamatosan tüzeltek, színesre festve az űrt körülötte, miközben a Központi Bolygók hajói próbáltak elég közel kerülni ahhoz, hogy embereik átszállhassanak az ellenséges állomásra. Az egyikük körülbelül tizennégy percen belül sikerrel jár. Sietnie kellett.

Az állomás felszínén landolt. Alig néhány méterrel balra tőle az egyik ágyú jobbra-balra forgott, dühös sugarakat köpködve az előtte röpködő vadászgépek felé. Levin jobbnak látta, ha eltűnik innen. Kiszúrhatta a lövész a toronyból, de ami még ennél is rosszabb, az ágyú a támadó hajók első számú célpontja lehetett. Alig kétszáz métert sikerült arrébb repülnie, amikor egy lövés közvetlenül az ágyú mellett csapódott be, tüzet és törmeléket szórva az űrbe. Ugyan nem találták telibe az ágyút, ami még mindig tüzelt, de ha Levin a közelben maradt volna, biztos, hogy nem ússza meg súlyos sérülések nélkül.

Ellenőrizte az energiaszintjét: negyvenhat százalék. Az eredetileg becsültnél távolabbra ugrott a Bástyától. Az űrben néha furcsán alakultak a távolságok. Levin az MI-karkötőjén lévő tervrajz segítségével továbbhaladt a Bástya külsején, míg el nem érte azt a pontot, amit a partraszállók használnak majd néhány perccel később. Valószínűleg ez volt a legbiztonságosabb behatolási pont. Talált egy ablaknyílást, bekapcsolta az exóját, és betörte az üveget. Mint a korabeli űrállomásokon általában, a Bástya ablakai hosszúak és keskenyek voltak. Az acélt sem volt nehéz átvágni, de ha akkora rést akart nyitni, amin átfér, ahhoz extra energiát kellett felhasználnia. Már félig bent volt, amikor a robbanásvédő ajtó rácsapódott, és mire átpréselte magát, további hat százalékába került, hogy a nehéz fém ne nyomja agyon. Begurult az állomás belsejébe, és exóját készenlétben tartva, térdelő helyzetben egy szekrény előtt ért földet. A lehető legjobb helyen, a konyhában landolt. Ilyenkor senki nem ért rá enni.

Talpra ugrott, és leporolta magát.

– Bent vagyok, Grace.

Meglepődött, hogy a konyhák milyen keveset változtak az évszázadok során. Balra tőle néhány mosogató állt, mögöttük két sorban a sütők, jobbra pedig egy nagy konyhasziget. Összerezzent, ahogy alig néhány méterre egy fiatalember felkecmergett a földről. Nyilván elesett, és megkapaszkodott valamiben, amikor a szobában megszűnt a nyomás. Egymásra meredtek.

– Figyelj rám, fiam – szólalt meg Levin –, azt akarom, hogy maradj itt.

A fiú, aki az egyenruhája alapján szakács lehetett, alig lehetett több tizennyolc évesnél. Tágra nyílt szemmel bámult Levinre, majd a kijárat felé rohant. Három lépés után átesett egy kábeltekercsen. Talpra vergődött, és átfutott a konyha másik végébe.

– Vesztegeted az időt – szólalt meg Grace hangja Levin fejében.

– Nem tudom, hogy a kölyöknek életben kell maradnia vagy nem – mondta gondolatban Levin.

Az ifjú szakács felkapott egy lézerkést, és maga elé tartotta.

– Tedd le! – figyelmeztette Levin.

A fiú támadott.

Levin egykedvűen megrántotta a kábelt, és odacsapta a fiút a falhoz. A szakács a polcok közé zuhant, és elterült a földön. Nem kelt fel. Levin remélte, hogy nincs semmi baja, de persze ki tudhatja, mi lesz a sorsa? Mi van akkor, ha meg kellene halnia, és Levin közbelépése miatt életben marad? Ez volt a legrosszabb fajta fodrozódás. A fogát csikorgatta; meg kellett volna tagadnia ezt a munkát. Minden értelemben rossz érzése volt.

Magára öltötte egy külső gyűrűs katona álcáját, és a folyosók felé rohant. Szerencsére a fegyverraktár a közelben, a következő szárnyban volt. A folyosókon katonák és karbantartók zsúfolódtak össze, mivel a Bástya lángokban állt. Robbanások rázták meg az állomást, leverve az embereket a lábukról.

Levin számára előnyös volt ez a kaotikus helyzet. Akadálytalanul haladt tovább a következő részleg felé, követve a fegyverraktárból ki-be rohangáló katonák áradatát. Tíz perccel később, épp amikor a Bástya fényei egy pillanatra elhalványultak, meg is találta. A hangosbeszélő az ellenséges erők behatolására figyelmeztetett, és utasította a biztonságiakat, hogy avatkozzanak közbe.

Levin átcsusszant a fegyverraktár elé rendelt ijedt őrök – feltehetőleg kadétok – között, és a terem végébe indult. Az első három ajtó nyitva volt, a tárolók pedig üresek, de a következő hatot zárak védték. Levin elment mellettük, egészen a leghátsó sarokba.

– A lőszerraktárnál vagyok – jelezte Grace-nek.

– Rendben. A hevederek és lőszerek a legfontosabbak, a fegyverek csak másodlagosak. Ne feledd, csak az üpszilon szektor végén lévő dolgokat hozd el. Minden más fodrozódást okozna.

Az időadatbázis jelentései szerint, amiket Grace szívott le a bolygón kívüli információs folyamból, a Központi Bolygók távirányítású rakétájának pontosan a fal túloldalán kellett becsapódnia tíz percen belül. A fedélköz teljes készlete tönkremegy vagy szétszóródik az űrben. Ezért volt biztonságos a mentés.

Levin munkához látott. Kinyitotta a tároló konténert, és behajigált mindent, ami a keze ügyébe került. Néhány perc alatt bepakolt hatpolcnyi lőszert, és átment a következő szobába, ahol puskák és egyéb kézifegyverek sorakoztak a falnak támasztva. Levin aktivált néhány tekercset, és lekapta őket az állványról. Az állomást újabb remegés rázta meg, a folyosóról kiabálás hallatszott.

– El kell rejtőznöm.

– Nincs rá idő – mondta Grace. – Üsd ki őket, és fejezd be a munkát. Két percen belül ki kell jönnöd.

– Védőállásba, lajhárok! – ordította valaki. – Tegyétek a helyére azokat a rekeszeket! Közeledik az ellenség! Ezt a részleget mindenáron meg kell védenünk a központi bolygós seggfejektől! Ha csak egyetlen szarszagú komcsi majom beteszi a lábát a csodálatos fegyverraktáramba, felnyalatom veletek a padlót, ti barmok. Megértettétek, férgek?

– Igenis uram! – felelték az emberei kórusban.

Levin remélte, hogy egy disznó sem megy hátra. Már három szobát kirámolt, és majdnem végzett az utolsóval, amikor egy lövéstől négykézlábra rogyott. Az ütés nagy részét hárította az exója, de így is megégett a háta.

Jobbra gurult, elkerülve további két sugárlövedéket. Kilőtt egy tekercset, és kiütötte a fegyvert a katona kezéből. Mielőtt a fickó riadóztathatta volna a társait, Levin egy másik kábelt tekert a nyakára, fölemelte a levegőbe, és a földhöz vágta, majd addig szorította a kábelt, míg a fickó arca mélyvörös lett, és elájult.

– Nincs sok időnk, auditor – mondta Grace. – Mennyire van tele a tároló?

Léptek közeledő zaja hallatszott a folyosóról.

Levin ellenőrizte az adatokat.

– Nyolcvanhárom százalék.

– Az elég lesz. Kihozlak, most!

A világ sárgába borult, épp abban a pillanatban, amikor egy fél tucat katona jelent meg az ajtóban. Egyikük felemelte a fegyverét, és tüzet nyitott. Minden elfeketedett, és Levin békésen lebegett az űrben. A távolban, az apró, pislákoló csillagok között meglátta a közeledő kolli fényeit.

– Nem ez volt a legsimább bevetésünk – mondta –, de az eddigi legjobb. Még mindig azt mondom…

– Van egy kis gond – szakította félbe Grace gondolatban. – Nagy sebességgel kell, hogy felvegyelek. Készülj!

Pár perccel később a Frankenstein nyitott fedélzeti nyílással száguldott el mellette. Be kellett kapcsolnia az exóját, hogy fölvegye a kolli sebességét. Pár pillanatig keményen küzdött, de végül Grace-nek sikerült annyira lelassítania a Frankensteint, hogy Levin egy kábeltekerccsel elkapta a nyílás peremét, és beugrott.

– Mi történik itt? – kérdezte, miközben lezárta a nyílást.

Grace elkomorult.

– A KronoCom-helyőrségben teljes a készültség. Ráálltam a segélyhívó csatornájukra. Úgy tűnik, éppen egy hatalmas fodrozódás söpör végig az időfolyamon.

Levin legrosszabb félelmei valóra váltak. Aggodalom és bénultság vett rajta erőt. Hallgatnia kellett volna az ösztöneire.

– Mi történt? Azt hittem, biztosítottuk az ugrás forgatókönyvét, és nem lesz semmi gond.

Grace felemelte a kezét, és a rádióadást hallgatta. Káromkodott, és magát korholta.

– Ostoba egy nő vagy, Priestly. Úgy tűnik, a megszállóegység elfoglalta a fegyverraktárat. Eredetileg, amikor az üpszilon szektort találat érte, a lőszer felrobbant, és a Központi Bolygók katonáinak a jó része meghalt. Viszont mivel kimentetted a lőszert…

– …a robbanás elmaradt – fejezte be a mondatot Levin elkeseredetten.

– Mennyire nagy a baj?

Grace megrázta a fejét.

– Már az is elég, hogy maradt annyi katona, hogy el tudták foglalni a Bástyát. Átalakították, hadba állították a Központi Bolygók flottájában, és a fedélzetéről indították támadásaikat a Külső Gyűrű bolygói ellen.

Levin összeroppant. Leült, és a kezébe temette arcát. A valós történelemben a KR Bástya volt a Mars ellen indított támadások kiindulópontja az Alapvető Konfliktusok első harminc évében. Az űrállomás lett a Külső Gyűrűk agressziójának a jelképe, amit minden másnál jobban gyűlöltek a marslakók. Az évek során több ezer marslakó próbálta kamikázeként elpusztítani a helyőrséget, míg végül egy bizonyos Esperanza Girard 2331-ben sikerrel járt. Bár ez a siker vitatható volt. A Marson mindenesetre azóta is ünneplik az Esperanza-napot, ami a teljes bolygón szabadnap.

– Mit tettem?

– Lehet, hogy a hullám nem érte el a jelent – mondta Grace. – Szerencsére az Alapvető Konfliktusok megsemmisítették a legtöbb változást a időfolyamban. A KronoCom már elrendelte a szükségugrásokat, hogy helyreállítsák az idővonalat és minimalizálják a kárt.

– Mit tettem? – nyögött fel újra Levin. – Tudtam, hogy baj lesz ebből az ugrásból.

– Vállalom érte a teljes felelősséget…

– Nem érdekel, hogy ki a felelős! Ez a mi hibánk! Megváltoztattuk az idővonalat!

– Hibáztam. Előfordul az ilyesmi – csattant fel Grace a sarkára állva. – Csak olvasni tudom az időadatbázisban a külső kolóniáknak küldött üzeneteket. Képes vagyok elemezni a lehetséges forgatókönyveket, de nem tudok szimulációkat lefuttatni. Nem lehet megjósolni minden váratlan eseményt, erre még egy olyan zseni sem képes, mint én. Végül is ember vagyok, a rohadt életbe.

Levin leszaggatta magáról a karkötőket, és egyesével az asztalra hajította őket. Kezdő kronotrop kora óta nem undorodott magától ennyire.

– Ezért jött létre az ügynökség, hogy az ilyen amatőr faszságok, mint amit épp most csináltunk, ne fordulhassanak elő. Következtetéseket levonni az időadatbázis egyirányú üzeneteiből szimuláció nélkül, a legbiztosabb módja annak, hogy még sok ilyen elcseszett dolog történjen.

– Legközelebb óvatosabb leszek – mondta hűvösen Grace. – És kisebb, egyszerűbb munkákra megyünk rá.

– Legközelebb?

Levin mondani akart valamit, de rájött, hogy akármit is mondana, már nem számít. Grace a saját feje után ment, akárcsak James, Elise, Titus és az összes elfreth. Folytatják az ugrásokat vele vagy nélküle. Valahogy. Felkapta az első keze ügyébe eső tárgyat – Grace teáscsészéjét –, és a kolli falához vágta. Apró darabokra tört.

Eszébe jutott, amit még Young igazgató mondott egyszer neki a KronoComban. Ha egy vállalat elszánta magát, hogy ugrani fog, akkor a mélységbe is, megtalálta a módját, hogy ugorjon. Az ügynökség csak annyit tehetett, hogy magára vállalta a feladatot, és mérsékelte a károkat. Ez esetben Grace és James mindenképpen végrehajtja ezeket az ugrásokat. Levin csak annyit tehetett, hogy megpróbálta minimalizálni a veszteségeket.

– Mostantól – morogta – csak akkor ugrok, ha biztonságosnak találom. Megértetted?

Válaszra sem várva elviharzott a hajó végébe. Leült az ágyára, és ököllel ütötte a fejét. Csapdába került, és erkölcsi válságban érezte magát. Hosszú évek óta először merült fel benne, hogy szemen böki az óriást.

29
BÜNTETÉSBEN

James a következő héten rengeteget dolgozott, nappal a konyhásoknak segített, éjszaka a barikádokon teljesített szolgálatot. A munka nagy része rendben volt. Hozzá volt szokva a nehéz feladatokhoz, és a kevés alváshoz. Franwil és Elise egyaránt boldognak tűnt, hogy elfoglalta magát.

Kicsit bántotta, hogy azt gondolják, így vehetik leginkább hasznát. Végül is sok különböző területen magasan képzett munkaerő volt. Az egyetlen Levintől eltekintve nem volt nála jobb felderítő és katona az All Galaxyben, és Grace-en, Tituson és Elise-en kívül senki nem volt műveltebb nála. A pokolba is, még a kronotrop mércével szegényes technikai tudásával is ő volt a legjobb mérnök az épületben. Ehhez képest most dobozokat cipel, rekeszeket pakol, élelmiszert szállít, aztán meg őrszolgálatot teljesít a barikádokon egy csapat alulképzett őrrel.

Egykori kronotropként és a törzs egyik idősebbjeként rangon alulinak érezte ezeket a feladatokat. Kicsit különösnek találta, hogy egyáltalán érdekli a rangja. Ami sokkal jobban zavarta, az az volt, hogy sem Elise, sem Franwil nem tartotta érdemesnek komolyabb munkára. Ehelyett időről időre mindketten ránéztek, és látható örömmel állapították meg, milyen kötelességtudóan dolgozik. Elise egyszer belecsípett az arcába, azt mondta, nagyon örül, hogy visszatért, és ennyi. James a raktárban gürcölt az átlagemberekkel, míg Elise terveket alkotott az elfrethek jövőjének biztosítására.

De legalább munka közben nem gondolt az alkoholra, illetve a hiányára. Bár ahogy teltek a napok, egyre jobban remegett a keze és viszketett a bőre, ami szép lassan az őrületbe kergette. Olyan érzése volt, mintha meg akarna vakarni egy sebet, amit nem ér el. A negyedik nap végére elszánta magát, hogy elviszi az égi őrséget egy kis karbantartásra, ha ráérnek. Az őrség és a járművek karbantartása volt az egyetlen terület, amiért még mindig egyedül ő volt a felelős.

Mostanra tehetetlenül nézte, ahogy Elise elosztogatta a készleteiket az egyre több és több menekült között, akik a mindenki által csak borzalmasan kiterjedt idegen inváziónak nevezett támadás elől futottak. A menekülőknek, akik sikerrel eljutottak idáig, fogalmuk sem volt, kik lehetnek az ismeretlen támadók, de James a legrosszabbra gyanakodott. Fölvetette Elise-nek, hogy felderítőként elmegy északra, de Elise kerek perec elutasította az ötletet.

James lepakolt néhány rekesz élelmet a harmincnegyedik emeleten, és visszaindult a raktárba egy újabb szállítmányért.

– Fekete mélység! – mormolta, ahogy végignézett a leapadt készleteken.

Amikor visszatért az űrből, félő volt, hogy a konténerek be se férnek a raktárba, ami mostanra szinte teljesen kiürült.

A reggeli sorban állás már napkelte előtt megkezdődött. A Köd-sziget különböző részeiről érkezett emberek engedelmesen várakoztak kis adag ételükre és gyógyszereikre. Néha felajánlottak valamit viszonzásként, de legtöbbször az elfrethek jótékonyságára bízták magukat. Elise úgy osztogatta az ételt és a gyógyszereket, mintha kiapadhatatlan készleteik lettek volna. James aggodalma napról napra nőtt, ahogy a tartalékaik – amikért kemény mentéseken ment keresztül – a töredékére apadtak a néhány héttel korábbinak.

És ez nem csak őt zavarta. Eriao dührohamot kapott, amikor értesült a dologról, és akkora botrányt csapott, hogy Jamesnek kellett megnyugtatnia. Végül Eriao meghátrált, de arcáról világosan le lehetett olvasni a nemtetszését, ahányszor találkozott a menekültekkel.

Az elfrethek hadvezére jó ember volt, de nem volt könnyű a helyzete. Elődje meghalt a Mezőgazdasági Tornyoknál vívott csatában, és Eriao volt az egyike az életben maradt rangidős őröknek. James kicsit abban bízott, hogy ő lesz az új vezér, de megértette Elise-t, amiért a törzs tagjai közül választott vezetőt.

Ma Eriao felkereste Jamest, és könyörgött neki, hogy beszéljen Elise fejével.

– Mindennap egyre több csavargó érkezik. Mit fogunk enni télen?

– Legidősebb Elise és Franwil hozza a döntéseket – mondta James, miközben felbecsülte, mennyi szárított gyümölcs maradt az egyik utolsó konténerben azok közül, amiket az elfrethek a közelgő télre tettek félre, ami még messze volt. – Biztos vagyok benne, hogy megvan a tervük.

– Ha az a tervük, hogy kiéheztetnek, akkor fantasztikusan végzik a dolgukat – zsörtölődött Eriao. – Tudtam, hogy hiba volt Legidősebb Qawol halála után…

– Válogasd meg a szavaidat, Eriao! – mordult rá James, és összevonta a szemöldökét.

Nem ez volt az első eset, hogy a tekintetével kellett helyretennie Eriaót Elise védelmében.

– Elfogadom a döntését, Idősebb, de próbáld meg az én szememmel nézni a dolgot. Kérlek, próbálj meg hatni a józan eszére!

James körbenézett a raktárban. A főnöknek igaza volt. Tenniük kell valamit. Elise-nek hatalmas a szíve, de ez ostobaság.

– Meg fogom mondani neki, hogy korlátoznunk kell az adományokat – mondta végül.

– Köszönöm – mondta Eriao, és közelebb hajolt. – A Legidősebb kedves és értelmes asszony. De te, Idősebb James és én tudjuk, hogy a világ nem ilyen. Ha kell, még a saját kedvességétől is meg kell védenünk.

Vállon veregette Jamest, és kiment a raktárból.

James felkapott pár dobozt, és ő is távozott. Lement a barikádok szintjére, elhaladt az északi barikád mellett, és a menekülteknek felállított ideiglenes kórházon keresztül megérkezett az élelmiszer-elosztó területre, ahol az elfrethek szétosztották a napi adagokat. Elise már két napja itt volt, fáradhatatlanul dolgozott, hogy minden éhes embert jóllakasson.

Éppen egy magas, sápadt, az itteni törzsekre jellemző módon szőke haját befonva viselő férfival beszélt. Cserzett bőr ruhát viselt, az alkarjára vastag köteleket tekert, a hátára egy hosszú, ronda fegyvert akasztott, melynek mindkét vége éles fejszében végződött. Harcos volt, és abból, ahogy Elise-szel beszélt, látszott, hogy hozzászokott a vezető szerephez. Jamesnek valahogy ismerősnek tűnt. Hát persze, harcolt vele, amikor a törzsük megpróbált áttörni a flatironok védvonalán. Jól bánt a kétélű fejszével, és a csata közben kis híján levágta James karját.

Nem örült, hogy Elise közelében látta. A lány alig a mellkasáig ért. A férfinak elég lett volna kinyújtania a kezét, hogy eltörje a nyakát. Elise az elfrethek vezetője, és ami még ennél is fontosabb, ő az a tudós, aki meggyógyíthatja a Földet.

Elise észrevette, és felragyogott.

– James, ez itt Murad, az Elmen törzs polgármestere.

Odabiccentettek egymásnak, mint két férfi, akik felmérik egymást.

– Már találkoztunk – mondta James. – Kellemesebb így találkozni, hogy nincs a kezedben a fegyvered.

– Veled is, elfreth. Bátran harcolsz – felelte Murad. – A Legidősebb szerint kronotrop vagy.

– Voltam. Kirúgtak.

– Miért?

– Miatta – mutatott Elise-re, aki dühében elvörösödött.

Murad meghajtotta a fejét.

– Akkor tisztelet neked.

James úgy érezte, kezd megenyhülni az elmenek vezetője felé.

– A vezetőtök és a népetek kezet nyújtott nekünk, pedig mi ököllel jöttünk – mondta Murad. – Erővel akartuk elvenni az emeleteiteket, és ti ajtót nyitottatok nekünk. Ezért örök hálával tartozunk nektek.

Ismét meghajolt.

– Elise-nek köszönd – felelte James. – Én hagytalak volna megrohadni titeket a hidegben.

Murad bólintott.

– Nagyra becsülöm az őszinteségedet, kronotrop. Én is ezt tettem volna. Jó hír az embereimnek, hogy sem te, sem én nem vagyunk az elfrethek vezetői. Szeretnék átadni egy ajándékot cserébe a nagylelkűségetekért.

Odaintett az egyik emberének. Nyolc elmen egy hatalmas, négyszögletes dobozt hozott előre, és letették a földre. James azonnal felismerte a külsején lévő jelzést.

– Ó, igazán nem kellett volna… – szabadkozott Elise.

– Már nincs rá szükségetek, ugye? – vágott közbe James.

Murad halványan elmosolyodott.

– A kronotrop jól látja, igen, a nagy sietségben, amikor az épületünket megszálló ellenség elől menekültünk, csak a legszükségesebb és legértékesebb javainkat vittük magunkkal. Aztán menekülés közben a szükségesből lett az értékes. A korábbinál is értékesebb. Erre már soha többé nem lesz szükségünk, akkor sem, ha minden más vagyonunknál többet ér.

– Mi ez? – kérdezte Elise.

– Egy titán átalakító – mondta James. – A valaha alkotott legfejlettebb energia-átalakító. Szinte bármilyen energiaegységeket át tud alakítani szinte bármi másra. Nagyon hasznos és nagyon drága.

– Murad, ezt nem fogadhatjuk el – mondta Elise.

– A magad nevében beszélj – vágott közbe James. – Már hogyne fogadhatnánk el.

Murad emberei James lába elé helyeztek a ládát.

– A tiéd – mondta Murad. – Az elmeneknek már nincsenek olyan gépeik, amikhez energia-átalakítóra lenne szükség. Ráadásul nehéz. Túl sokáig cipelték az embereim ezt a fölösleges terhet. Van elég cipelnivalónk enélkül is.

– Nagylelkű ajándék – mondta Elise. – Továbbra is ellátunk mindennel, amire a törzseteknek szüksége van. Ha összefogunk, sokkal többet érhetünk el.

Az elmen főnök bólintott.

– Mi is így gondoljuk.

Elise észrevette Franwilt és Crowe-t az emelet másik oldalán, és kimentette magát. Sokatmondó pillantással fordult el az elmentől, mosolyogva Jamesre pillantott, és otthagyta őket. James és Murad a tekintetükkel követték.

– A Legidősebbetek kis termetű, mégis hatalmas – jegyezte meg az elmen főnök. – Valójában nem a pusztaságból jött, ugye?

– Nem.

– Az űr magasából?

– Igazából még annál is messzebbről – mondta James. – Murad polgármester, azt mondtad, hogy az elmenek az északi épületekből jöttek? Ott voltatok, amikor a megszállók lecsaptak?

Murad bólintott.

– Egyszer csak megjelentek a ködből. Egy nap alatt leigázták a szomszédainkat, a Barrios tömbben. Az embereimmel azóta menekülünk.

– El tudnád mesélni, mit láttál? Hogy néztek ki ezek a megszállók?

– Férfiak és nők röpködtek a levegőben, és valami fehér burok vette körbe őket. Fehér páncélos katonák voltak velük.

– Voltak feketeruhások is? Hegyes sisakban?

Murad a fejét rázta.

– Nem emlékszem. Ha akarod, el tudlak vezetni hozzájuk. Nincs túl messze, de az út elég veszélyes. A legtöbb törzs, akikkel találkoztunk útközben, bizalmatlan az idegenekkel.

– Fölösleges.

James előhúzott egy térképet.

– Meg tudod mutatni, hol csaptak le rátok?

A következő órában megpróbálta összegyűjteni a lehető legtöbb információt. Eddig abban reménykedett, hogy a háború törzsi jellegű, és a támadók egy fejlettebb törzs harcosai, akik az északi sarkkörről menekülnek, ami nem volt szokatlan jelenség. Az elmen polgármester szavai megerősítették benne, hogy félelme nem volt alaptalan.

Megtalálták őket.

A Ko-op délre tartott, szisztematikusan haladtak házról házra. Az volt a jó hír, hogy módszeresen dolgoztak. Ebben a tempóban egy hónap alatt érhették el az All Galaxyt. A rossz pedig az, hogy ráértek, mert lehet, hogy az elfrethek elrejtőzhettek az elektromágneses ködben, de a sziget egyúttal csapda is volt. James biztos volt benne, hogy a Ko-op blokád alá vonta a teljes Köd-szigetet. Csapdába kerültek. Egyetlen ember vagy egy hajó átcsúszhatott volna, de az elfrethek nem tudtak volna észrevétlenül elmenekülni. Talán megpróbálhattak volna elrejtőzni a számtalan búvóhelyen, és mélyen a föld alatt kivárhatták volna, amíg az ellenség távozik. De ehhez újra készleteket kellett volna felhalmozniuk.

Mindent a maga idejében. James a sorban állókhoz ment, és látta, hogy a híd teljes hosszában sorakoznak. Elsétált a híd végére, és döbbenten látta, hogy a sor tovább kígyózik, amíg a szem ellát. Visszament előre, és félrehúzta az egyik fiatal őrt, aki ügyelt a rendre.

– Fejezzétek be az ételosztást – súgta a fülébe. – Add tovább mindenkinek.

– De a Legidősebb…

– Tedd, amit mondok. Ez parancs. Add tovább.

A fiatalember – James nem emlékezett a nevére – tett néhány tétova lépést az ételt osztó lány felé, visszanézett Jamesre, majd meggondolta magát, és elszaladt.

Mi a mélység? Hova rohan ez a fiú? James ingerülten félrehúzta a lányt, és elmondta neki ugyanazt, amit a fiúnak. A lány kötelességtudóan továbbította a parancsot. A tömegből néhányan dühösen néztek Jamesre. Kezdett megváltozni a hangulat.

– Gaiára, mi a fenét csinálsz? – rontott oda Elise, két oldalán Franwillel és Crowe-val.

A fiú is velük volt, tágra nyílt szemmel és rémülten nézte Jamest.

– Beszélnünk kell – mondta James Elise hátára téve a kezét, és arrébb vezette a kíváncsi tekintetek elől.

– Ne érj hozzám! – sziszegte Elise. – Én vagyok a Legidősebb. Nem elég, hogy felülírtad a parancsomat, még úgy is kezelsz, mint egy kislányt. A következő fog történni, James. Lehordalak, aztán megparancsolom, hogy add ki az utasítást az ételosztás folytatására, azután elmegyünk egy nyugodtabb helyre, és ott hordalak le igazán.

James eléggé ismerte Elise-t ahhoz, hogy tudja, nem ez az alkalmas idő, még akkor sem, ha igaza van. Mint aki büntetésben van, kiadta a parancsot, hogy folytassák az ételosztást. Kissé megalázottan nézte, ahogy az órák óta várakozók visszatértek. Nem tudta nem észrevenni, mennyire máshogy néznek rá, mint Elise-re…

Ezután Elise, Franwillel együtt egy hátsó szobába vezette, ahol tényleg megkapta a magáét.

– Ezt soha többé ne merészeld, James! Megegyeztünk, hogy vészhelyzetben teszed, amit tenned kell. Minden más esetben egyeztess velem. Ne nyúlj át a fejem fölött!

James Elise vállára tette a kezét.

– A Ko-op egy hónapon belül ideér. Pompásan nyaralunk itt, de ideje elrejtőznünk. A nagy népsűrűség és a házak miatt, és persze, mert újra van időutazónk, játszhatunk kivárásra. Ez is egy lehetőség, amit érdemes végiggondolnunk.

– Nem figyelsz rám…

– El kell kezdenünk felhalmozni a készleteket, ahelyett, hogy szétosztogatjuk.

Elise összefonta a karját.

– Tudom, hogy jönnek, James. Arra várok.

James megdöbbent.

– Hogy érted, hogy tudod?

– Gondolod, nem szereztem információt az emberektől, akiket etetek?

– Nem csak úgy juthatunk információhoz, hogy szétosztjuk az összes ételünket – csattant fel James.

– Nem figyelsz, fiam – vetette közbe Franwil. – Legidősebb Elise tudja, mit csinál.

– Pontosan arra számítok, hogy jönnek – mondta Elise. – Ezúttal nem futunk el előlük.

– Meg fognak ölni.

– Akkor is megölnek, ha elfutunk. Ezek elől nincs menekvés. Vagy elbújunk, vagy harcolunk. Ebben a városban mindkettőt megtehetjük.

– Elise – James szinte könyörgött –, nem vehetjük fel a harcot a Ko-oppal. Jobbak a fegyvereik, képzettebbek, és sokkal fejlettebb technológia áll a rendelkezésükre. Nekünk csak ezek…

Elise mélyen a szemébe nézett.

– Mondd ki! Rajta!

– Nekünk csak az elfrethek vannak.

– Ez az, amiben tévedsz. Mit gondolsz, miért etetek mindenkit, James? Akármilyen kedvesnek és lágyszívűnek tartasz, nem vagyok bolond. Nem menekülök tovább a Ko-op elől, és a szigeten mindenki így gondolja, akik elvesztették az otthonukat és a szeretteiket. Egyedül nem győzhetünk, de ha összefogunk, lehet esélyünk. Velem tartasz?

– Tudod jól, hogy még a pokolba is veled tartok.

– Akkor jó – mondta Elise.

Megfogta az arcát, és megpuszilta.

Aztán nem is annyira könnyedén arcon legyintette.

– Soha többé ne ásd alá a tekintélyemet! Mellesleg két nap múlva gyűlést tartunk, amin mindenki ott lesz. Összehívom a kerekasztal lovagjait.

– Mi az a kerekasztal?

– Ne törődj vele. Csak gyere el!

30
EGY NEMZET

Elise-nek egymillió év alatt sem jutott volna eszébe, hogy valaha kormányt fog alakítani. Vezetői tapasztalata a balul sikerült tollaslabda-csapatkapitányságon túl abban merült ki, hogy ő volt a berkeley-i búvárklub alelnöke. Valójában gyűlölte a politikát, csakúgy, mint a szervezett kormányzás szinte minden megnyilvánulását. És most itt állt az emelvényen az All Galaxyben összegyűlt törzsek negyvenhárom vezetője előtt. Összerándult a gyomra. Nos, ő csalta be ezeket az embereket a csapdájába; itt volt az ideje, hogy rájuk zárja a fedelét.

A vezetők különböző méretű törzsekből érkeztek. Néhány törzs, mint az Abel vezette Madison Greenek több ezren voltak, mint az elfrethek. Mások, mint az All Galaxy nagyrészt víz alatt álló földszinti előterében élő Spin-Spinek, Jayul vezetésével csak két tucat embert számláltak. És voltak teljesen ismeretlenek is. Glads és a háromszáz Carnegie csak néhány órája érkeztek, és sorra érkeztek a többiek, tízesével, húszasával.

Elise azt a szabályt követte, amit a mamája emlegetett a Béke Társaság idején: „Az éhes emberek mindig túlságosan ki vannak éhezve a harcra.”

Ahelyett, hogy háborúskodásra pazarolta volna az erőforrásokat és a tartalékokat, Elise inkább etette az időseket és a gyerekeket. Amikor a harcoló törzsek fölismerték a helyzetet, ők is letették a fegyvert, és beálltak a sorba kenyérért és vízért. Gyorsan híre ment, hogy az egyik törzs a felső emeletekről nemcsak hatalmas, hanem gazdag is. Különben miért osztogatnának ingyen ételt?

Néhány nap alatt húsz kisebb törzs jelezte, hogy szívesen csatlakozna az elfrethekhez, és további egy tucat kért találkozót. Elise és Franwil ekkor eszelték ki a tervet, hogy egyesítik az All Galaxy környékén élő törzseket, és létrehoznak egy laza koalíciót. Ennek volt az eredménye ez a találkozó. A siker sokkal nagyobb volt, mint Elise valaha is remélte volna. Talán túl nagy is.

Elise nem szabta meg, ki számít vezetőnek vagy törzsnek. Aki akart, jöhetett. Végül is nem a jó öreg Egyesült Államok képviselőházát akarta létrehozni. Nem volt különösebb terve. Lehet, hogy jobban végig kellett volna gondolnia. De most már késő volt.

A találkozó előtt rövid megbeszélést tartott Crowe-val, hogy biztosan ugyanazt az álláspontot képviseljék. A tanítót jól ismerte és tisztelte a környék többi törzse, hiszen a flatironok uralták a legnagyobb épületet, az All Galaxyt, és az ő és népének támogatása kulcsfontosságú volt Elise tervének sikere szempontjából.

Elise tehát fellépett az emelvényre, és mialatt várta, hogy elcsendesedjenek, végignézett az összegyűlt nőkön és férfiakon. Sok vezető a fegyverét is magával hozta. Elise nem tiltotta meg nekik. Ez talán hiba volt. Kisebb csetepaték mindig kialakultak, amikor a harcoló törzsek először találkoztak egymással. Remegett a keze. A feje alig látszott ki a pulpitus mögül. Már bánta, hogy nem állt fel valamire, hogy magasabbnak tűnjön. A bal oldalán látta Franwilt, aki integetett neki, majd figyelmét újra a rágcsálnivaló magokra összpontosította.

Közvetlenül mellette James nyugtalanul és védelmezőn figyelt, egy oszlopnak dőlve. Még a szokásosnál is jobban aggódott, folyamatosan a tömeget pásztázta, mint aki bármelyik pillanatban támadásra számít a közönség soraiból. Mintha megérezte volna magán Elise tekintetét, odafordult, és a tekintetük találkozott. James ajka finom mosolyra húzódott, odasétált hozzá, és megszorította a karját.

– Meg tudod csinálni. Elintézed őket.

– Úgy érted, kinyírom?

James felvonta a szemöldökét.

– Miért akarnád kinyírni őket?

Elise kuncogott.

– Ne törődj vele.

James bátorítása jót tett neki. Mindig ilyen hatással volt rá. Elhessentette a színpadról, és felemelte a kezét.

– Köszönöm, hogy eljöttetek.

A válaszra várva elhallgatott; senki sem szólalt meg. Miért is válaszoltak volna? Gaia szerelmére, mit várt tőlük? Valami azt súgta neki, hogy az összegyűlt nők és férfiak nem azok a tapsolós fajták. A rövid, kínos szünet mintha órákig tartott volna. Elise köhintett, és folytatta.

– Ti, népeitek vezetői…

Felált egy férfi. Nagy volt és kopasz, testét sebhelyek borították.

– Nem mindenkinek kéne itt lennie – mondta hangosan és érthetően.

A mellette álló nagydarab emberre mutatott.

– Én, Durand, háromszáz ember főnöke vagyok. Polannek csak tizenöt embere van. Még alvezéreim törzsei is nagyobbak ennél.

A férfi, akit Polannek nevezett, felállt, kezében machetével.

– Csak azért, mert ti, sötét ziegfieldek éjszaka ránk támadtatok, és sok emberemet megöltétek.

A körülöttük lévők szétrebbentek, ahogy a pengék kicsusszantak hüvelyeikből, és két perccel azután, hogy elkezdődött Elise minden törzset egy közös ügyért összefogó békés találkozója, kitört a csetepaté.

Egy pillanatig Elise arra gondolt, hagyja, hogy ez a két seggfej kilyuggassa egymást, mielőtt szétválasztják őket. James a színpad elé ugrott, és Elise jelzésére várt. Ő megrázta a fejét. Ha tényleg vezető akar lenni, akkor itt az ideje, hogy maga intézze az ilyen ügyeket.

Alacsony sugárzásra állította sugárvető-karkötőjét, és célba vette a nagyszájú fickót, aki kezdte az egészet. Azon fohászkodott, nehogy elhibázza. Már sokkal jobban célzott, mint amikor megkapta a karkötőt, de legjobb esetben is csak közepes lövész volt. Tüzelt, és a sugár a bal vállán találta el Durandot, aki megpördült, és a földre zuhant. Mielőtt Polan kihasználhatta volna a helyzetet, ő is kapott egyet a mellkasába. A két férfi a lövéstől bénultan, hörögve vonaglott.

Elise próbált lazának tűnni, bár a keze kontrollálhatatlanul remegett. Ellenállt a kísértésnek, hogy megfújja kezét, mintha fegyver lenne.

– Még valaki?

A terem elcsendesedett. Néhány főnök tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a két verekedő feltápászkodott, és visszaült a helyére. A korábbi nagyvonalú ételosztó és a mostani erőfitogtató Elise kontrasztja felkeltette a figyelmet. Elise idegei pattanásig feszültek, de az arca nyugodt maradt.

Amikor helyreállt a rend, még várt néhány pillanatig, hogy összeszedje magát. Arra gondolt, mit is akarnak itt létrehozni, és mit kell mondania ahhoz, hogy elérjék a céljukat. Látta az emberek tekintetén, mi az, amire kétségbeesetten vágytak: remény, iránymutatás és biztosítékok az embereik számára. Nyilvánvalóan elegük volt a szünet nélküli összecsapásokból. A megvetés, ahogy Durandra és Polanre néztek, minden szónál beszédesebb volt.

Ez volt a belépője.

– Azokat, akik haragban és háborúságban állnak egymással, nem látjuk szívesen – kezdte. – Nyugodtan távozzatok. De ha maradtok, azzal ígéretet tesztek, hogy minden múltbéli nézeteltérést örökre elástok.

Hatásszünetet tartott, és várt, vajon lesz-e a főnökök között, aki fel mer állni, hogy elhagyja a termet. Miután senki nem mozdult, folytatta.

– Elise Kim vagyok, az elfrethek Legidősebbje. A történetünk a régmúltba nyúlik vissza, már kétszáz éve is a pusztaságban éltünk. Elhagytuk Philadelphiát és Bostont, és most a Köd-sziget az otthonunk.

Néhány vezér bólogatott. Kétszáz év ebben a pusztaságban nem volt kis teljesítmény. Elise most először hálás volt Franwilnek, amiért ragaszkodott hozzá, hogy új Legidősebbként tanulja meg az elfrethek történelmét. A törzsek sokat adtak az ilyesmire.

– Ellenség lépett a szigetre, aki el akarja pusztítani az életmódunkat. Leigázzák a törzseket, és elfoglalják az épületeinket. Sokan találkoztatok is már velük, és most az életben maradásért menekültök. Hallottunk már róluk. Erősek, borzalmas fegyverekkel és fejlett technológiával rendelkeznek. Nevük is van: ők a Valta és a KronoCom, és könyörtelenek. Ahogy elfoglalták Bostont, menekülnünk kellett. Elpusztították a barátainkat és a szomszédos törzseket, és menekülnünk kellett. Most itt vannak a Köd-szigeten, és tudjuk, hogy nincs hova menekülnünk. Az elfrethek itt maradnak, és harcolnak. Mint tudjátok, nekünk is megvan a saját technológiánk, és vannak készleteink. Jól szervezettek vagyunk. De egyedül nem tudjuk megcsinálni. Segítsetek! Csatlakozzatok hozzánk! Sok törzs együtt erősebb nemzetet alkothat, mint külön-külön. Ha összefogunk, megvédhetjük a szintjeinket és a házainkat. Gondoskodhatunk egymásról, megoszthatjuk az ételt és a forrásainkat. Együtt megvédhetjük a szigetet, és visszaszoríthatjuk az ellenséget.

– Hódoljunk be nektek, Elise Kim, elfrethek vezére? – kérdezte az egyik főnök.

– Elfrethekké kell válnunk?

A résztvevők közül jónéhányan kórusban nemet kiáltottak. De jóval kevesebben, mint amire Elise számított. Mindenesetre most jött el a megbeszélés ideje. Ezek a törzsek függetlenek voltak, és hevesen védték a jogaikat. Ha azt kérte volna tőlük, hogy csatlakozzanak az elfrethekhez, az olyan lett volna, mintha lemondanának önmagukról. A zúgolódás és a vita egyre hangosabb lett, olyannyira, hogy James ismét elfoglalta a helyét az emelvény előtt. Végül a hangok elcsendesedtek. Elise kicsit csodálkozott, hogy nem kellett közbeavatkoznia. Türelmesen megvárta, amíg minden szempár újra felé fordult.

– Nagyszerű, hogy tudunk róla beszélgetni – mondta. – Segíti az együttműködést és az ötletelést. Még többet kell beszélgetnünk, ha nem torkoll erőszakba. Kivéve persze barátomat, Crowe Tanítót, a flatironok vezetőjét. –Az első sorban ülő Crowe-ra mutatott.

– Ő már így is túl sokat beszél.

Nevetés harsant az összegyűltek soraiból, az öreg főnök is kedélyesen kuncogott.

– Nem kell elfrethekké válnotok – folytatta Elise. – Minden törzs az marad, aki volt. Ha a népeteknek megfelel, szabadon jöhettek-mehettek. De lesz egy kapocs, ami összeköt minket. A Köd-szigetet egykor Manhattannek hívták. Miért ne szereznénk vissza a régi név becsületét?

Újabb kiáltások harsantak, de ezúttal másként. Ahelyett, hogy vitatkozni és ellenkezni akartak volna, a főnökök a részletekre voltak kíváncsiak. Hogy osztják meg a munkát és az emeleteket? Hogyan oszlik meg a hatalom? Lesz egy tanács? Minden törzsnek lesz szavazata? Ki lesz a főnök?

Végtelenül sorjáztak a kérdések. De mivel gigászi erőfeszítésébe került, hogy egy fedél alá terelje ezeket az embereket, Elise nem akarta hagyni, hogy kicsússzon kezéből a lehetőség. Feljegyezte az elhangzott kérdéseket, és egyesével válaszolt rájuk. Mindenkinek megvolt a saját elképzelése arról, hogy milyennek kell lennie Manhattannek, és mind egyetértettek abban, hogy nem értenek egyet semmiben, és annak ellenkezőjében sem. Mindenki mindent akart, ugyanakkor senki nem akart lemondani semmiről. Az elkövetkező néhány óra volt Elise életének legfrusztrálóbb néhány órája.

Végül nagy nehezen megszületett a Manhattani Egyesült Törzsek Nemzete – ostoba és unalmas név volt, amit csak egy bizottság tud létrehozni, és amivel senki nem elégedett, de miután egy órán keresztül vitatkoztak rajta, még mindig ez volt a legjobb, amiben egyetértettek. Átkozott bürokrácia. Elise meglepetésére csak tíz vezér hagyta el a termet a hosszú megbeszélés alatt, és egy kivételével ők is visszajöttek. Már csak ki kellett dolgoznia részleteket, és ahogy Elise mamája szokta mondani, ebben rejlett az ördög, de ezzel ráértek holnapig.

Elise kimerülten és boldogan lépett oda Jameshez, megölelte és a derekára fonta a karját.

– Irány az ágy, uram, mert egy hónapig aludni fogok.

– Holnap kezdheted elölről az egészet – mondta James.

– Vicceltem. Csak ölelj magadhoz, és mondd, hogy jól csináltam.

James magához szorította.

– Elise, ez fantasztikus volt. Elérted, amire senki nem volt képes már több száz éve, ráadásul egyetlen lövés nélkül. Pontosabban csak két lövéssel.

– Hát, a félelem és a közös ellenség segített egy kicsit.

James megrázta a fejét.

– Nincs jelentősége. Ezek az emberek azért jöttek el a gyűlésre, mert láttak valamit a döntéseidben, és ma este egységgé forrtak össze. Nagyon büszke vagyok rád.

Lehajolt, és megcsókolta, és Elise-ből eltűnt a feszültség és a nyomás. Megfogta James nyakát, és lehúzta magához, hogy még egyszer megcsókolhassa. Amikor végre elengedték egymást, az arca ragyogott.

– Emlékszel az első randinkra a Nutrison? Úgy látszik, az öreg kutyák is tanulnak új trükköket. Megtanultad, hogyan kell bókolni egy lánynak. Gyere, feküdjünk le, és még egy kicsit mesélj róla, milyen nagyszerű voltam ma.