31
NYUGTALANUL

James leült egy sarokba, ahol nem volt útban, és Sashát figyelte, ahogy Elise laborjában dolgozott. Titus megerősítette a diagnózist, mely szerint Sasha terravira mononukleózisban szenved, ami a gyenge immunrendszer és a földvész kombinációja. Franwilnek sikerült szereznie gyógyfüveket, Levin mentett gyógyszerkészleteket, Grace pedig röptében készített egy tablettanyomtatót. Csapatmunka volt, és James hálás volt nekik. Sasha jobban érezte magát, bár a köhögése nem enyhült, és hamar elfáradt, de az arcára visszatért a szín, és sokkal aktívabb volt, mint az utóbbi időben bármikor.

Most éppen a kísérleti növényeket öntözte Elise kémiai oldatával. Mielőtt elhozta a jelenbe, Sasha nem tudott írni és olvasni. Most tudományos kísérletekben segédkezik. James melle dagadt a büszkeségtől. A keze reszketett – ezt most az érzelmek rovására írta –, ahogy dudorászva tevékenykedő húgát figyelte. Gondosan ellenőrizte a kísérleti növényeket, a földvész nyomai után kutatva, és egy rongyra jegyzetelt.

Fekete mélység, korholta magát James, kezdek olyan lenni, mint egy szülő.

– Nem tartasz egy kis szünetet, és sétálsz egyet a bátyáddal?

Sasha, láthatóan a munkára összpontosítva, megrázta a fejét.

– Elise-nek mostanában sokkal több időt kell töltenie a többi törzs vezetőivel. Nekem kell gondoskodnom a kísérleti növényekről. És ez nagy munka.

– Meghiszem azt – mondta James. – Mikor végzel?

– Amikor Sammuia és Rima visszajönnek. Megtanítanak csapdát készíteni, és Sammuia megmutatja, hogy kell lándzsát faragni vérkukoricaszárból.

James nem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. A Köd-szigeten mindenesetre hasznát vehette. Némelyik ház emeleteinek sűrű és buja növényzete bármely őserdővel vetekedhetett. Lehet, hogy nem ilyen életet képzelt el a húgának, de minél több időt töltöttek az elfrethekkel, annál biztosabb volt benne, hogy Sashának a kihívások ellenére is jó élete lett.

– Úgy látom, már nem tudsz időt szakítani a bátyádra.

– Ne beszélj butaságokat, James. Még rengeteg időt tölthetünk együtt. Csak kicsit később.

Jamesnek emlékeztetnie kellett magát, hogy másképp látják a dolgokat. Az ő számára Sasha húsz évre elveszett. Húsz sötét, fájdalmas és bűntudattal teli évre. Az hogy Sasha most itt van, egy csoda, ami régebben csak az álmaiban fordulhatott elő.

A húgának viszont ő ugyanaz a régi James volt, a bátyja, aki vigyázott rá, óvta a bajtól, és megmondta, mit csináljon. Jó, persze megváltozott, nagyobb lett, ráncosabb, és kevésbé vicces, de mégiscsak James. Sashának nem voltak jó emlékei a gyerekkori barátairól, így James nem hibáztatta, hogy újakat keresett. Csak egy gyerek, James meg egy unalmas alak. Unalmas. Jobb, ha elfogadja, hogy Sasha egy tipikus tízéves. Ez így van jól.

Elise-nek is megvolt a maga dolga. Az irodája – tényleg volt egy irodája! – előtti sor egészen a terem végéig kígyózott. Az embereknek időpontot kellett kérniük. Még egy asszisztense is volt. Elise egy év alatt ijedt, az időben eltévedt nőből az elfrethek vezetője és az új nemzet kulcsfigurája lett. Ez a nő lenyűgöző.

Élete mindkét nője továbblépett. Egyikük életének sem volt többé a főszereplője. A pokolba is, már senkinek sem volt fontos. Hetek óta senki nem kért tőle segítséget, nem kapott feladatot, de még kérdéseket sem tettek fel neki. Először nagyszerű érzés volt, hogy nem tartozik felelősséggel senkiért, de mostanra haszontalannak és feleslegesnek érezte magát.

Éles fütty rántotta vissza a valóságba. Keserű ízt érzett a szájában. Az önsajnálat gyengeségnek számított az Akadémián, és gyorsan leszoktatták róla az újoncokat. Akik benne maradtak, az első év végére kikoptak az évfolyamról. James többre tartotta magát náluk. Sasha és Elise megérdemlik. De a fájdalom még mindig ott lüktetett a mellkasában.

– James – mondta Sasha –, kivinnéd a kannát, és betennél ide egy hőmérőt? Szólj, amikor a hőmérséklet eléri a 27 Celsius-fokot.

– Igenis, dr. Sasha.

Leugrott az asztalról, és átment az elektromos sütőhöz.

– Ne bolondozz, még nem vagyok doktor, de Elise és Grace szerint egy napon az lehetek, ha elolvasom a könyveket, amiket adtak. Grace orvostanoncnak hív.

Jamesnek majd’ kiugrott a szíve, és könnyek szöktek a szemébe.

– Biztos úgy lesz – mondta elfúló hangon.

– El tudnád magyarázni, mi az, amit most csinálsz, orvostanonc Sasha?

Sasha szívesen mesélt arról, amit tanult. James érezte, hogy megbízik benne, és nagyon szereti, és ez még mindig mindennél többet jelentett neki. Alig akarta elhinni, mi mindent tanult a laborban töltött rövid idő alatt.

– Idősebb James – szólalt meg Wari, az egyik őr –, délről repülő közeledik.

– A Frankenstein?

– Chawr égi őr szerint nem. Szerinte a Frankenstein csak hét nap múlva várható.

James fölkapta a sarokból az elektromágneses puskáját. Régi modell volt, amit Levin a Technológiai Háborúban zsákmányolt. Rendkívül pontatlan volt, de bírta a gyűrődést, a nedvességet és a koszt, és soha nem romlott el. Egy ilyen helyen a megbízhatóság volt az egyik legfontosabb tulajdonság. És ez volt az egyetlen olyan kézifegyver a törzs birtokában, ami akkorát lőtt, mint egy tank. Az épület déli oldalára sietett, és egy ablak mellett a falnak támaszkodott.

A hajók ritkán jöttek ennyire közel az All Galaxyhez. A házak túl közel voltak egymáshoz, ami megnehezítette a manőverezést. Mindazonáltal a Ko-op őrjáratok megsűrűsödtek az utóbbi időben. Egy felderítőgép hetente háromszor kerülte meg az épületet, lassan úszva a sűrű ködben. A környék minden törzse tisztában volt vele, hogy nem szabad az ellenséges radar látóterébe kerülniük.

Ahányszor egy hajó túl közel jött, egy gyerekcsapat száguldott végig az emeleteken, riadóztatva az embereket. Az All Galaxy ilyenkor kivilágított és nyüzsgő kaptárból néma és halott épületté változott, a hasonlóan sötét házak tengerében. Teljes háztömbök sötétedtek el néhány perc alatt, ami azért volt lényeges, mert ha a Ko-op megtalálja őket, azonnal lecsaphattak volna az égből.

James először csak a madarak rikoltozását hallotta. A Köd-szigetnek megvolt a maga madárvilága, az odafent köröző ragadozókkal, és több ezer más fajjal, amik a házak között éltek. Aztán a zajban alig kivehetően meghallotta a halkan csikorgó morajlást. Most már tudta, mi ez az ismerős hang, ami úgy fél kilométerről hallatszott.

– A Frankenstein – mondta Warinak. – Leléphetsz. Riaszd a többieket.

James lesietett a hetvenharmadik emeletre, a leszállóhelyhez. Már egy tucat elfreth összegyűlt a teraszon. Az égi őrök is megérkeztek, készen arra, hogy átvizsgálják a Frankensteint, és felkészítsék a következő útjára. A terasz pereméhez ment, és lenézett a felhőkarcoló mellett fölfelé araszoló kollira. A Ko-op előbb-utóbb rájön, hogy a Battery alagutat használják arra, hogy észrevétlenül bejussanak Manhattanbe. A legtöbb víz alatti átjárót már lezárták, de ez elég nagy volt ahhoz, hogy a Frankenstein lassan átlavírozhasson rajta a roncsok között.

A kolli lopakodótechnológiájának és az elektromágneses ködnek köszönhetően a hajó mozgását lehetetlen volt észlelni. Amíg az ellenség nem tud a víz alatti átjárókról, semmi sem zavarta meg az elfrethek műveleteit.

A még mindig csöpögő kolli elérte a harmadik tetőt az épület kétharmadánál. James ellépett az útból, ahogy a hajó a leszállópálya fölé lebegett, majd halk szusszanással leszállt. Néhány perccel később megjelent Grace és Levin. Az őrök akcióba lendültek, és nekiláttak, hogy felkészítsék a Frankensteint a következő útjára. Ezzel egy időben egy tucat fiatal elfreth beszaladt, hogy kirakodjanak. James a tető pereméhez ment, és végignézett az égen: nem látott mást, csak a szürke ködöt.

A közeledő Grace-hez fordult.

– Korábban tértetek vissza.

Grace a hüvelykujjával a háta mögé bökött.

– Kis bajba kerültünk egy nagyobb időfodrozódás miatt. A jó auditor nem vállalta az utolsó ugrást.

James fölhúzta a szemöldökét.

– Mondtam, hogy érzékeny ezekre a dolgokra, különösen az időtörvényekre. Jól megírtad őket. Már évszázadok óta be kell tartanunk őket.

Grace morcosan nézett rá, majd távozott.

Levin is megjelent a kolli felől.

– Beszélnünk kell!

– Nem ér rá, amíg kirakodunk, és rendbe tesszük a kollit?

– Nem, James.

James elég régóta ismerte Levint ahhoz, hogy tudja, komolyan beszél. Eszébe jutott, hányszor kellett megjelennie az auditor irodájában, hogy lehordják. Észrevette, hogy a rakodó elfrethek feléjük nézegetnek. Minden közösség szerette a pletykát, még egy pusztuló városban élő nomád törzs tagjai is. Sőt, ők szerették csak igazán. Ha valamire nem volt szükségük, az egy újabb pletyka elterjedése.

Intett Levinnek, hogy kövesse a terasz másik végére. Amint hallótávolságon kívül kerültek, odafordult hozzá.

– Először is, ne adj hangot az ellenvéleményednek az elfrethek előtt. Hitből és hűségből követnek minket. Nem ültethetünk beléjük kétséget.

– Az elfrethek azt teszik, amit mondanak nekik – mondta Levin.

– Ők nem kronotropok, akiknek parancsolgathatsz – csattant fel James. – Finomabban kell bánni velük.

– Ahogy te csinálod, James?

– Ne kötözködj, Levin. Nos, ezúttal mi volt a gubanc?

Levin nem vette a fáradságot, hogy lehalkítsa a hangját.

– Mindent rosszul csinálunk.

– Ez így kicsit tág – felelte szárazon James. – Pontosan melyik az a rész, amit rosszul csinálunk, mert biztos vagyok benne, hogy rengeteg dolgot elcseszünk.

Levin a felszereléseket rakodó elfrethekre mutatott.

– Kis híján hatalmas fodrozódást csináltam, csak hogy elhozhassam ezeket a szarokat.

– Ezeknek a szaroknak köszönhetően van áramunk és ételünk.

– Ez a források és az időfolyam rendkívül helytelen használata.

Mindez nem volt újdonság James számára. Pontosan ugyanezeken a dolgokon töprengett, amikor neki kellett ugrania. Leült a tető szélére, és a levegőben gomolygó-tekergő ködöt nézte. Több száz méter magasan volt, de a köd olyan sűrűnek tűnt, hogy úgy érezte, simán sétálhatna rajta. Ha kicsit hunyorított, és oldalra billentette a fejét, akkor ki tudott venni egy ködben táncoló alakot, ami hirtelen megállt, majd odasétált hozzá. James hátrahőkölt, ahogy felismerte Smittet, aki felszökkent a tetőre.

– Egyszer ki kéne próbálnod – mondta a tető peremén egyensúlyozva. – Elkapsz, ha leugrom, barátom? Ja persze, már nem hordod a karkötőidet. Odaadtad őket Levinnek. De hogy csinálhattál ekkora ostobaságot? Nem emlékszel, mit tett Landonnal?

– Soha nem fogom elfelejteni – motyogta James.

– Mondtál valamit? – kérdezte Levin. – Furcsán viselkedsz.

– Mi bajod az elfrethekkel? – kérdezte James, és elfordította tekintetét halott barátjáról.

Hirtelen dühbe gurult Levin szavaitól.

– Az elfrethek befogadták Elise-t és engem. Ételt és menedéket adtak, amikor ti, seggfejek ki akartatok nyírni. Ráadásul ők élnek a Földön, amit mi tönkretettünk, és éppen ők segítenek, hogy megmentsük. Nem a planetáris kormányok, nem a KronoCom, és a mélységre, nem a megavállalatok!

Jamesnek föl se tűnt, mennyire meg akarta védeni az elfretheket, amíg egy kívülálló – mert Levint még annak tartotta – nem mondott rosszakat róluk. Alig egy éve még ő is ilyen lekezelő volt velük. Mostanra, miután annyi mindent tettek érte, kész lett volna az életét áldozni értük. Föl se fogta, mennyire dühös Levinre, amíg észre nem vette, hogy ökölbe szorult a keze.

Legnagyobb meglepetésére, és amennyire vissza tudott emlékezni, életében először, Levin meghátrált.

– Igazad van. Kegyetlen voltam. Az elfrethek mindig is támogattak, és nincs jogom így beszélni róluk. De kitartok a véleményem mellett. Rosszul csináljuk.

– Mire gondolsz? – kérdezte James.

– Helyi módszerekkel próbálunk megállítani egy globális járványt. Mi, az elfrethek és Elise nem leszünk képesek végigvinni a tervet, még akkor sem, ha megtaláljuk az ellenszert. Ezek a primitív népek alig képesek életben maradni, nemhogy megoldhatnának egy ekkora problémát. Magunkra maradtunk, és nem jutunk semmire.

– Mondja ezt valaki, aki, mennyi is, néhány hete van velünk? Aki felelős az elfrethek elleni támadásért, hogy mást ne mondjak.

– Azt tettem, amit akkor tennem kellett – mondta Levin egyre jobban felhevülve.

– Azért kerültél ebbe a helyzetbe, mert elragadtak az érzelmeid. Már eleve ezért kerültél bajba.

– Úgy tűnik, te ugyanúgy bajba kerültél azzal, hogy tetted, amit tenned kellett, csak még a börtönt is megjártad.

– Csak mert követtelek.

Közvetlen közel álltak egymáshoz, az arcuk szinte összeért. James nem volt benne biztos, hogy legyőzné Levint egy sportszerű küzdelemben, de elég dühös volt ahhoz, hogy megpróbálja. Lehet, hogy most egy oldalon álltak, de a hosszú évek ellenségeskedése és keserűsége nem múlt el csak azért, mert most közös volt a céljuk.

Szerencsére Grace, kezével legyezve arcát, közéjük állt.

– Ti ketten mindig az idegeimre mentek, és elönt a hőhullám. Ez a legkevésbé sem hasznos, és nem inspirálja a tömegeket.

A két férfi a dermedten őket néző elfrethek felé fordult. James megszegte a saját magának felállított szabályt. Ezek az emberek vagy felnéztek rájuk, vagy féltek tőlük. Ez a kis összetűzés mindkét esetben rosszul jött ki. A pletyka gyorsan terjed, Elise-t is hamarosan eléri.

– Rosszul csináljuk – ismételte meg Levin halkabban.

– Nos, ha van jobb terved, bármikor megoszthatod velünk, vademberekkel.

Levin dühösen nézett rá, majd elviharzott.

Grace követte tekintetével az egykori auditort. Azután Jameshez fordult.

– Tudod, hogy nem téved. Mi is beszéltünk már erről.

James vállat vont.

– Persze hogy nem téved, de nem adom meg neki az elégtételt, hogy igaza van. Ha nincs megoldási javaslata és kivitelezhető terve, akkor az, hogy igaza van, nem elég. És mellesleg még mindig nem köszönte meg, hogy kihoztam a börtönből.

Grace hosszasan nézett rá, és megrázta a fejét.

– Drágám, néha egy szánalmas kis szar vagy, ugye, tudod?

James megvonta a vállát, és a kolli kirakodása kötötte le a figyelmét.

– Szeretném azt hinni, hogy kiállok értünk, a mi kis népünkért, akikkel Levin ilyen elutasító. A harc mindenkit érint. Amúgy elhoztátok a gyógyászati analitikai gépeket és a gyógyszereket, amiket Titus kért Sashának?

32
AZ ELSŐ ÖSSZECSAPÁS

Weck gyerekkorában sokszor keveredett bajba, és a csatornapatkányokkal bandázott. Végül az apja megelégelte a dolgot, és ráparancsolt, hogy szedje össze magát, és vegye ki a részét a kolónia életéből. „Ne legyél semmirekellő – mondta apa –, mert akik nem engedhetik meg maguknak a levegőt, nem kapják meg ingyen. És végül abban a pöcegödörben kötsz ki az űrben.” A fölöttük tornyosuló égboltra mutatott, és nyomatékul egy vasrúddal ráhúzott párszor Weck hajlott hátára.

Végül Weck a verésekből megtanulta a leckét, és követte apja tanácsát. Nem bandázott többé a csatornapatkányokkal, eleget tett a Luna állampolgári követelményeinek, és tisztes jövedelemre tett szert az egyik legnagyobb és leghatalmasabb megavállalatnál. Minden jel szerint megtette, amit apa elvárt tőle. Már nem volt semmirekellő. De valahogy mégis abban az égi pöcegödörben kötött ki végül.

– Gyűlölöm a Földet – mondta, és kiköpte a cukorfüvet, amit rágcsált, miközben öt társával guggolt a földön egy a térkép szerint csak Pierre-nek nevezett épület hetvenharmadik emeletén.

– Azért dolgoztam szarrá magam, hogy soha ne kelljen idejönnöm.

Weck falkája azt a kellemetlen feladatot kapta, hogy tisztítsák meg a terepet a Central Park őserdejétől keletre, délre a Hatvanadik utcáig és keletre a Madison sugárútig. A falkavezér szerint a Ko-op erők érkezése a következő hétre volt várható, és azt akarta, hogy addigra a tömb minden szintje legyen átkutatva.

Általában egy ilyen munkára elég volt egy hét, de senki sem számolt vele, hogy milyen nehéz lesz megtisztítani a Central Park melletti épületeket. A Köd-sziget közepén elterülő sűrű őserdő minden irányban elburjánzott, bűzös csápjai a szomszédos épületekbe is behatoltak. Az erős indák és akár két méter vastag ágak ezrei bekúsztak a házakba az ablakokon, ajtókon és a repedéseken. Néhány nagyobb növény egyszerűen átrágta magát a falakon.

És mindezek tetejébe – Weck a vadembereket nem is számolta – ott volt a rendkívül változékony állatvilág. Már az első épületben – egy viszonylag szerény, nyolcvankét emeletes házban – négy különböző macskafélére és egy humanoid kígyókkal teli veremre bukkantak. Az emberei egy macskaodút kifüstöltek, de úgy döntöttek, hogy a maradékot a főseregre hagyják.

Meglepő módon törzsekkel alig találkoztak. Mintha nem is léteztek volna. Weck és az emberei úgy gondolták, hogy a vademberek, akárcsak az állatok, az őserdő környékén tanyáznak, de egy-két kisebb csoporton kívül senkivel sem találkoztak. Találtak táborhelyeket, némelyik meglehetősen nagy is volt, de láthatóan már elhagyták őket. Weck arra tippelt, hogy a rangidős ügynök félelemre és rettegésre épített stratégiája bevált.

Egy kisebb törzset azért találtak a környéken. Weck és csapata belebotlottak húsz vademberbe, akik épp a vacsorájukat sütögették – valami nagyobb, őzszerű állatot. A fiúk úgy döntöttek, inkább ennének steaket, mint a fejadagjukat, és a húsz vadember nem tűnt komoly ellenfélnek, úgyhogy lerohanták őket. A barbárokat meglepetésszerűen érte a támadás, és nem is nagyon védekeztek. Weck bandája perceken belül megölte a törzs felét, a többiek pedig szétszaladtak.

Miközben átkutatták az emeletet, leselkedő szempárt vett észre egy takaró alatt. Felrántotta, és egy vézna, nyolc év körüli kisfiúra bukkant. A kis állatka bűzlött a húgytól. Weck talpra rántotta, és a falhoz szorította.

– Nem sok eszed van, mi? – vigyorgott.

A mocskos kis gazfickó torkára tette egyik kezét, miközben puskájával a homlokára célzott. Mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, a kis fenevad beleharapott a kezébe, és elfutott. Beléhasított a fájdalom, és Weck kétszer utánalőtt, de elhibázta. A kis vadember beszaladt egy törött lábú asztal alá, majd kimenekült a szobából.

Marl üldözőbe akarta venni, mondván sokkal humánusabb lenne megölni, mint hagyni, hogy a vadmacskák, a kutyák vagy a kígyóemberek végezzenek vele, de az őz illata isteni volt, és kezdett besötétedni. Az a kevés fény is eltűnt, ami képes volt áttörni az átkozott ködön, és senkinek nem volt kedve a sötétben bóklászni, hogy kegyes halálhoz segítsenek egy vadembert.

Weck fájó kezét rázogatva leült, és ledobta a cuccát.

– Keresd meg, ha akarod. Mire visszaérsz, biztos, hogy megeszem a részedet.

A többiek nevettek, és elhelyezkedtek a tűz körül. A jelek alapján a kis törzs már évek óta itt lehetett. Az épület egyik szintjének a felét foglalták el, és még növényeket is termesztettek az erkélyeken. Weck és társai teleették magukat, és lehevertek a tűz körül.

– Alig várom, hogy vége legyen ennek a bevetésnek – mondta Rindle ásítva, és nyújtózkodott egyet.

– Amikor megkaptam a megbízatást, azt hittem, a radicatikkal fogok harcolni, és nem ebben a pöcegödörben fogok bóklászni. Érted, ahányszor levegőt veszek, rám tör az émelygés.

Weck elővette a kis zacskó cukorfüvet, és odadobta Rindle-nek.

– Tudod, gyerekkoromban a Lunán egyszer megkérdeztem a papámat, miért élünk ott, ahol fizetni kell a levegőért, ha a Földön ingyen hozzájutnánk. Ő tarkón vágott, és azt mondta, amit érdemes birtokolni, azért megéri fizetni. Nem igazán értettem, amíg el nem jutottam a Földre. Nagy seggfej volt a papa, de ebben igaza volt.

– Ezt az ingyenes levegőt érdemlik a csórók. Nekünk, akik hajlandóak vagyunk dolgozni és fizetni érte, a tiszta cucc jár – tette hozzá Rindle. – A kapitalizmus és a vállalatok mentik meg az emberiséget.

A körülöttük ülő társaik egyetértően bólogattak.

– Figyeljetek, fiúk – mondta Weck. – Tegyük el magunkat holnapra. Alig egy hetünk van, hogy átfésüljünk egy teljes háztömböt. Nem akarom, hogy a falkavezér lehordjon, amiért nem tartjuk be a határidőt. Rindle, te kezded az őrséget, aztán Zimm, Marl és Giggy. Reggel átveszem.

– Miért mindig te vagy az utolsó? – kérdezte Giggy.

– Mert a főnök az utolsó.

Weck csapata éppen elhelyezkedett, ahogy a szigetre leszállt az éj. A ködön átszűrődő minimális fény is kihunyt, és már csak a haldokló tűz tartotta távol a sötétséget. A négy ember, akiknek nem kellett őrt állnia, pillanatokon belül mélyen aludt.

Érzésre szinte rögtön azután, hogy lehunyta a szemét, Weck elfojtott kiáltásokat hallott, majd léptek csoszogtak. Mint minden jó katona, azonnal felkelt, és megragadta a fegyverét. Már hosszú órák óta alhatott, mert a tűz éppen csak parázslott. Három társa még aludt, és a csoszogás már az előtérből hallatszott.

– Rindle? – suttogta, és bekapcsolta a fejlámpáját.

Ahogy jobbra-balra forgott, a fény megvilágította a falakat.

– Falkatárs Rindle, jelentést kérek!

Amikor nem kapott választ, megrugdosta a mellette fekvő társát.

– Zimm, kelj fel! Átfésüljük az emeletet…

Weck egy ütéstől hanyatt esett. Elég csatában részt vett már ahhoz, hogy tudja, eltalálták. Felnyögött, majd lenézett a mellkasára, és döbbenten állapította meg, hogy egy fejsze áll ki belőle. Megpróbálta riadóztatni a többieket, de csak valami sziszegésszerű hang jött ki a torkán. A bal kezével megragadta a fejsze nyelét, és megpróbálta kihúzni. A fájdalomtól kis híján elájult.

Visszazuhant a földre, és nézte, ahogy az éjszaka megtelik élettel. Zimm felült, és tátott szájjal meredt a Weck mellkasából kiálló fejszenyélre. Ahogy megpróbált fölállni, egy árny osont mögé, és a vér sugárban ömlött átvágott torkából. Még több árnyék jelent meg, némelyik átsuhant Weck fejlámpájának a fénykörén.

A másik két társuknak sikerült fölugrania, és tüzelni kezdtek. Marl lövései nyomán a szoba felragyogott. Néhány támadót eltalálhatott, mert többen felsikoltottak. Aztán a fegyver elhallgatott, és Marlt elnyelte a sötétség. Tágra nyílt szemmel zuhant Weck lábához.

A támadás, amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan véget is ért, és a szoba Weck fejlámpájának fényétől eltekintve sötétbe, és nehéz lélegzésétől eltekintve némaságba borult. Majd hirtelen több fény is felvillant, és nappali fény áradt szét. Weck eltakarta a szemét, mert az egyik fényforrás pontosan rávilágított. Amikor végre hozzászokott a fényhez, azt látta, hogy körbeveszik a vadak. A szeme tágra nyílt, ahogy egy kis alak lépett oda hozzá.

A fiú volt, akit hagyott megszökni. Merev tekintettel nézte Wecket, aztán a mellette álló emberhez fordult, és bólintott. A feketébe öltözött férfi egy kést húzott elő az övéből. A pengéjénél fogva a fiú felé nyújtotta. A fiú elvette, és újra Weckhez fordult. Mondott valamit, de Weck nem értette.

– Nem beszélem a vadak nyelvét – mondta vértől fuldokolva. – Ki kellett volna belezzelek, amíg megtehettem.

– Azt mondta, megbosszulta a szüleit azzal, hogy elvezetett minket a gyilkosaikhoz. Azt kérte, hogy ő végezhessen veletek. Megengedtük neki.

A vadember világangolja nehezen érthető volt, de természetes; nem használt kommunikációs karkötőt.

– Hol tanultál meg…

Weck soha nem fejezte be a mondatot. A fiú belevágta a pengét a fejsze mellé. Weck levegő után kapkodott, vért köpött, és az oldalára fordult. Mielőtt meghalt, az volt az utolsó gondolata, hogy mennyire utálja a Földet.

Elise és Eriao erős kísérettel indult el a három kilométeres útra az All Galaxy toronyból a Manhattan és a Ko-op közötti első összecsapás színhelyére. Eriao és Murad tiltakozott ellene, hogy Elise is velük tartson, de ő ragaszkodott hozzá. Ez volt az első csörte az ellenség kiűzésére indult háborúban, és Elise a saját szemével akarta látni.

Korábban az előretolt helyőrség egyik embere lövéseket hallott. Amikor odament, hogy megnézze, mi történt, szembetalálkozott egy fiúval, aki ész nélkül menekült az épületből. A fiú elmondta, mi történt, az őr pedig riadóztatta az All Galaxyt. Elise-t kora este értesítették róla, hogy egy kisebb Ko-op egységet észleltek. Eriao, a manhattani csapatok tényleges parancsnoka úgy döntött, az elfretheknek kell megtenni az első lépést, és megszervezte a rajtaütést. Aztán Elise-szel meg akarták nézni a történelmi összecsapást, bár a beszámolók szerint aligha lehetett szó ilyesmiről, hiszen az egész csata néhány másodperc alatt lezajlott.

A szobába vezették őket, és Eriao rögtön félrevonult Muraddal, aki a rajtaütést vezette. Elise-nek először a szoba egyik végében sorba fektetett nagyjából húsz holttest tűnt fel. Murad beszámolója szerint a halottak a Taj törzshöz tartoztak. Ez a békés törzs soha nem zavart senkit, csak élték a maguk életét. Most a legtöbben halottak voltak, és ezek a Ko-op katonák végeztek velük.

Elise balra fordult, ahol a katonák holttestei feküdtek. A szokásos Valta-egyenruha szürke változatát viselték, és meglepően átlagosnak tűntek vállalati fegyverzetükben. Bostonban a Ko-op KronoCom-őrzőket használt a komolyabb bevetésekre. Elise elgondolkozott, vajon miért változtattak ezen. Az ellenség vadászott rájuk, de végül az elfrethek – pontosabban a manhattaniek – vadászták le őket.

Az egyik Valta-őrző különösen felkeltette a figyelmét. Egy fejsze és egy kés állt ki a mellkasából.

– Mi történt vele? Úgy néz ki, mintha kivégezték volna.

Egy elmen vadász válaszolt.

– Ez a fiú, Foss, aki túlélte a támadást azt állítja, ő volt a főnök – mondta, és a mellette álló fiúra mutatott. – Megengedtük, hogy elégtételt vegyen rajta.

Elise érezte, hogy a szavak hallatán megfeszül a teste, de megőrizte a hidegvérét. Letérdelt Foss mellé.

– Nehéz éjszakád volt. Mit szólnál, ha elvinnénk hozzánk, és egy meleg ágyba dugnánk?

A fiú bólintott, és egy őrrel elhagyták a szobát.

Elise Muradhoz fordult.

– Nincs több kivégzés! Ha találunk egy túlélőt, elvisszük a toronyba, és kikérdezzük. Nem vagyunk vademberek.

Ahogy kimondta az utolsó szót, összerezzent. Véletlenül szaladt ki a száján.

– A megszállók nem ilyen kegyesek velünk – vitatkozott Murad. – Miért osztjuk meg az ételünket és a szállásunkat az ellenséggel?

– Az, hogy ők nem tisztelnek minket, nem jelenti azt, hogy mi sem tiszteljük őket. Az élőket fogságba ejtjük – mondta Elise külön megnyomva minden egyes szót. – Világos?

Murad bólintott, bár az arca elárulta, hogy nem ért egyet.

– Úgy lesz, ahogy mondod, Legidősebb.

– Murad – lépett oda hozzájuk Eriao –, vegyétek el a valtások fegyvereit és páncélzatát.

– Igenis, hadvezér.

Elise kinézett az ablakon a Central Park felé.

– A Ko-op kerüli a parkot?

Murad bólintott.

– Mint mindenki. Aki bemegy a Central Parkba, az egyenesen a halálba megy.

– Több ilyen Ko-op egység is van a környéken?

– Legalább két másikat észleltünk a közeli épületekben – felelte Eriao.

– A felderítők több hasonló mészárlásról is beszámoltak az elmúlt néhány napban.

– Néhány kisebb törzs még mindig idekint él. Veszélyben vannak.

Elise térképet vett elő, és végigcsúsztatta ujját az utcán, amíg el nem érte az East Rivert. Fölnézett Eriaóra.

– Meg tudjuk védeni azt, ami ettől a vonaltól délre fekszik?

Eriao pár pillanatig a térképet tanulmányozta.

– Kicsit északabbra tenném a határvonalat. Az őserdő a nyugati oldalon tökéletes védelmi vonal. Ha ennyire lenn délen fogadjuk őket, és valahogy sikerül áttörniük, könnyen elfoglalhatják a nyugati részt.

A néhány háztömbnyivel északabbra fekvő Hatvanharmadik utcára bökött.

– Itt építsük ki a hadállást.

Elise fogott egy krétadarabot, és a parktól húzott egy vonalat végig az utcán az East Riverig. Muradhoz fordult.

– Ettől a vonaltól délre minden házat fésüljetek át Ko-op katonák után kutatva. Ez lesz az új határ. Itt sorakozzanak fel a manhattani erők, és álljanak támadásra készen, ha az ellenség áttörne. Itt az idő, hogy megvédjük a népünket.

Murad halványan elmosolyodott.

– Igenis, Legidősebb. – A szívére tette a kezét. – Megvédjük Manhattant!

33
AZ ÁLDOZAT HARAPÁSA

Kuo az asztal fölé kivetített, háromdimenziós térképet nézte. Most vesztett el egy újabb veterán kutyafalkát, akik utoljára a Hetvennegyedik utca és a Harmadik sugárút közeléből jelentkeztek be. Megjelölte a pontot a térképen, és ellenőrizte a védvonalat.

Az egész szigeten, a Ko-op által ellenőrzött területeken éppúgy, mint azon kívül, sorra tünedeztek el a kutyafalkák, a kommandós egységek és az őrzőcsapatok. Mintha az egész mélységverte sziget egyszerre fordult volna ellenük. Az elmúlt hetvenkét órában tizenhat egységből kilenc nem jelentkezett, miközben az előző teljes hónapban egyetlen csapat tűnt el. Az átkozott köd ráadásul lehetetlenné tette a gyors ellencsapást. Néha egy napba is beletelt, mire észlelte, hogy eltűntek az emberei. Lehetséges lenne, hogy a sziget déli részén élő törzsek ennyivel veszélyesebbek?

Nem, az lehetetlen. Minden jel szerint ezek a vad törzsek nagyjából egyforma erőt képviseltek. Nem fordulhatott elő, hogy egy törzs sokkal erősebb legyen a többinél. Ha így lett volna, az a bizonyos, domináns törzs már évek óta uralná az egész szigetet. Valami megváltozott. Vagy szervezettebbé váltak, vagy külső segítséget kaptak.

Ez utóbbi elég valószínűnek tűnt. Akárki csapott is le az embereire, volt annyi esze, hogy eltüntette a holttesteket, ugyanakkor a csata nyomai a falakon és a földön, a lőszerhüvelyek, a hevederek és a srapnel sok mindenről árulkodtak. Mindenütt, ahol Kuo helyszínelői körülnéztek, arra utaltak a nyomok, hogy ezek a lándzsadobáló vademberek egyre fejlettebb technológiát használtak. Robbanó- és sugárfegyvereket, gauss puskákat. Valaki, egy vállalat valószínűleg felfegyverezte őket. A kérdés csak az, ki?

Kuo először a Radicati vállalatra gondolt, a Valta fő versenytársára és ellenségére. De nem lett volna sok értelme, hogy belekeveredjenek egy ilyen konfliktusba, feltéve, hogy tudtak róla egyáltalán. A Radicatit bőven lefoglalta a Valta, a Finley és az uralkodó kolóniák elleni háborúskodás.

Kuo már a puszta gondolatra is csikorgatta a fogát, hogy kimaradt abból a háborúból. A jelenlegi hadjárata technikailag fontos volt a vállalat hosszú távú stratégiája szempontjából, de azért ez mégiscsak a Naprendszer egyik lényegtelen kis vidéke, az igazi események innen távol zajlottak. A vállalati ranglétrán azok léphettek feljebb, akik a fronton harcoltak.

A legutóbbi események kétségtelenül nem segítették az ügyét. Holnapig el kell küldenie a helyzetjelentést Sournnak, aki a legkevésbé sem szeretné azt hallani, hogy Kuo hatvan embert vesztett el a mocsokban élő, kődobáló barbárok elleni háborúban. Tovább rontotta a helyzetet, hogy az újabb őrzők iránti igényét Young visszautasította. Pokolba azzal a nonprofit idiótával! Young egyre komolyabb problémát jelentett.

És ami minden eddiginél is rosszabb hír volt, egy kicsivel sem került közelebb ahhoz, hogy megtalálja az időbeli anomáliát. Sournnak és az igazgatóságnak pedig ez lett volna a legfontosabb. Elpazarolhat több ezer egységnyi energiát, több száz életet és bármit, ami számít, ha elfogja a tudóst, a küldetés sikeres.

Még mindig nem tudta biztosan, miért ragaszkodtak olyan makacsul az anomália elfogásához, hacsak nem azért, hogy érvényre juttassák a szerződést. Nem sok értelme volt, kivéve, ha ez a tudós valamiért különlegesen fontos. Sourn mind ez idáig hallgatott az üggyel kapcsolatban, csak homályosan célozgatott rá, hogy az anomália birtokolt valamit, amire a Valtának szüksége van.

– Rangidős – szólalt meg Ewa a tárgyalóba lépve –, most kaptunk hírt a Hatvanharmadik utca és a York sarkán lévő állomásról. Több csapat vadember támadta meg őket.

Több? Kuo a térképre nézett. Alig hat háztömbnyire voltak. Hogy lehetnek ennyire vakmerőek?

– Küldtünk már gyorsan reagáló egységet?

– Igen. Odarendeltünk egy elrettentő kommandót. Az utolsó emberig végeztek velük. A kommandósok vezetőjének utolsó üzenete szerint egy vademberhorda csapott le rájuk, és a támadás nagyon jól szervezett volt.

Kuo megdöbbent. Az elrettentő kommandó volt a legerősebb és legértékesebb egysége. Csak néhányat vetett be közülük. Korábban elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyet is elveszítsen. Ellenőrizte karkötői energiaszintjét, és kisietett a szobából.

– Egy tíz háztömb sugarú körön belül minden elérhető emberünk menjen ebbe a kereszteződésbe. Hány bevethető Valkűrünk van?

– Kettő őrjáratozik. Négy készenlétben.

– Azonnal kérem mind a hatot!

Húsz perccel később Kuo egy kétszáz fős csapat élén a York és a folyó között álló épület felé száguldott. Ez volt a legnagyobb kommandósokból és őrzőkből álló csapat, amit ilyen rövid idő alatt össze tudott szedni. A Valkűrök pillanatok alatt elfoglalták a helyüket a kereszteződések fölött, az őrzők pedig a hidaknál álltak készenlétben. A kommandósok elkezdték emeletről emeletre átfésülni a nyolcvanöt szintes épületet.

Kuo egy nyitott ablakon berepült a huszonharmadik emeletre, ahol a Valta előretolt őrsége felállította a bázisát. A hadállás az első volt azok közül, melyeket az épületeket összekötő hidak nagyobb kereszteződéseiben építettek ki. Azért is volt különösen fontos, mert remek rálátást biztosított a délre fekvő Queensboro hídra.

A térkép szerint az alsóbb szintek régen iskolaként működtek. Az évek során újabb épületeket húztak fel rá, egészségügyi intézményektől kezdve, hosszú távon bérelhető lakásokon keresztül egy katonai kiképzőközpontig. Az Alapvető Konfliktusok idején katonai utánpótlásközponttá alakították, majd menekülttábor lett belőle röviddel azelőtt, hogy a civilizált világ elhagyta a szigetet.

Kuo fejben lejátszotta az összecsapást. Az ellenség az északi oldalról, az alsó szintek felől támadott. Több helyen is talált vér- és lövésnyomokat. Meglepetésszerűen csaphattak le. Ugyanakkor nyoma sem volt folyamatos mozgásnak. Kuo embereit nem szorították vissza, és nem vettek fel védelmi pozíciót. Az ellenség egyszerre kellett, hogy bekerítse őket. Ez mészárlás volt.

A bázison tizenhét őrző, hat kommandós és két mérnök teljesített szolgálatot a támadáskor. Már pusztán emiatt is ez volt a legnagyobb vereség, amit elszenvedtek az időbeli anomália elfogására indított hadjárat kezdete óta.

– Sokan támadtak, és összehangoltan – mormolta. – Küldjenek ide egy elemzőcsapatot – mondta egy lyukra mutatva, amit feltehetően egy csuklósugár égetett a falba. – Jelöljétek meg a robbanások helyét, és fésüljétek át az épület többi részét. Mindent nézzetek át, és rögzítsétek a nyomokat. Tudni akarom, milyen fegyvereket használtak, gyűjtsetek össze minden energiafelhasználásra utaló nyomot, és minden mélységverte DNS-maradványt, amit csak találtok.

Félig dühösen, félig aggódva állt félre és várt, amíg a mérnökök mintákat gyűjtöttek és értelmezték őket. Egyfelől a fényes nappal történt támadás agresszivitása és vakmerősége megingatta a biztos győzelembe vetett hitét. Másfelől kell, hogy találjanak valami bizonyítékot, ami alapján kideríthetik, mi folyik itt. Ha az a szökött kronotrop még mindig él, és itt van a szigeten, akkor valószínűleg az anomália is itt lehet.

A nap nagy része ráment, hogy az emberek jelentéseket hoztak. Közben Kuo kiadta a parancsot, hogy nyomuljanak tovább dél felé. A csapatai négy kisebb törzzsel és egy maroknyi vándorló vademberrel találkoztak, akiket majd visszavisznek a központi megőrzőbe. De ahelyett, hogy szétválasztaná és munkára fogná őket, Kuónak más tervei voltak velük. Tudniuk kell valamit a közelmúltbeli eseményekről. Úgy döntött, kiveri belőlük.

– Nos? – kérdezte a vezető nyomozótól, aki azért jött, hogy beszámoljon arról, amit találtak.

– KronoCom-nyomok, rangidős – mondta. – Csuklósugár, huszonkettedik századi gauss puska, huszonharmadik századi lézerek, és valami, ami leginkább… – Kis szünetet tartott, és felnézett. – Régimódi, tizenkilencedik századi puskagolyó.

– A vademberek találtak egy titkos fegyverraktárat?

– Kétlem – mondta a nyomozó. – A nyomok több száz éves fegyverekre utalnak. Sokkal valószínűbb, hogy időmentéssel jutottak hozzájuk.

Tehát a kronotrop újra ugrik illegálisan. Miért pont most? Az ugrások nem sokkal azután szűntek meg, hogy Levin megtámadta az elfrethek otthonát Bostonban. Miért kezdené újra? Ez persze megmagyarázza a vademberek harci felkészültségének javulását. De ha így áll a dolog, akkor szervezettek, és ami még nyugtalanítóbb, egységbe tömörültek a kronotrop vezetésével. Így már veszélyt jelentenek Kuo erői számára.

Azonnal értesítenie kell az igazgatót. Ez az ő felelőssége és hatásköre. Ő hívta vissza a megfigyelőket azután, hogy Levin auditort bebörtönözték, és megszűntek az ugrások. Most azonban elkerülhetetlenné vált, hogy a KronoCom teljesítse a kötelességét. Legalább ezzel még a markában tarthatta Youngot egy ideig. Az utóbbi időben egyre bosszantóbb és idegesítőbb lett, szerződés ide vagy oda.

Még ennél is fontosabb volt, hogy jelentést tegyen Sournnak. Az utóbbi napokban nem sok jó hírrel szolgálhatott, és muszáj volt megmutatnia, hogy a küldetés halad. Végre bizonyítékhoz jutott, hogy a nő itt van. Ez elég is lesz. Pillanatnyilag. És az is lényeges, hogy a veszteségek növekedését és az erősödő ellenséges aktivitást is az illegális ugrások számlájára írhatja.

Ahogy a régi üzleti mondás tarja: mindig van egy ok a sikerre és száz a bukásra. Az a legfontosabb, hogy az ember bebiztosítsa magát.

A legközelebbi rohamosztagoshoz fordult.

– Hívd vissza az egyik Valkűrt, és álljon készen arra, hogy elvigyen.

– Igenis, rangidős. Hová?

– Chicagóba. Ha kell, kettétépem a jó öreg igazgatót, hogy megkapjuk, amit akarunk.

34
TÉTLEN KEZEK

Az őrök átverekedték magukat egy szeméthalmon. Szisztematikusan hordták el a törmeléket és a konténereket, míg végül eljutottak a hatalmas fém rolóig. James a valamikori parkolóház egyik törött oszlopa mellett állt, és az eget kémlelte az East River fölött. A Ko-op őrjáratok nem jöttek le ennyire délre, de a folyó állandó blokád alatt volt, és Jamesék elég közel merészkedtek a parthoz, így ha gondatlanok vagy csak balszerencsések lettek volna, észrevehették volna őket egy elhaladó Valkűrből.

Lenézett a rámpára, ahol Chawr és az emberei egy kézi emelővel próbálták feltolni a rozsdás rolót. Az ajtó ellenállt, éles csikorgása belehasított a levegőbe, és James egész testében beleremegett.

Sziszegve jelezte Chawrnak, hogy csendesebben dolgozzanak, és újra az eget kémlelte. A belvárosi rész peremén, a kikötő közelében, nyílt terepen voltak. A köd vékony volt, az ég sokkal tisztább, mint James remélte ilyen kora reggel, de hosszú nap állt előttük, mire végeznek a munkával.

Ő volt az egyetlen, aki nagyjából modern fegyverrel rendelkezett. A többieknek, mivel nem számítottak igazi őröknek, csak lándzsáik és ősi lőfegyvereik voltak. Chawr elektron ismétlőpuskája a legjobb esetben is csak a festéket tudta volna lekaparni egy Valkűr oldaláról. Kis csapatuk megállíthatta volna a vadállatokat és talán a fosztogatókat, de James karkötői nélkül nagyon sebezhetőek voltak.

– Benn vagyunk – jelentette Chawr, ahogy sikerült fél méterre felnyomniuk a rolót.

A többi égi őr hasra feküdt, és begurult a szomszédos helyiségbe. James várt egy kicsit, becsukta a szemét, és fülelt, hogy meghallja-e egy Valkűr sivítását vagy egy kolli mély dübörgését. Miután elégedett volt az eredménnyel, lerohant a rámpán, belökte a fegyverét, és begurult a többiek után.

Felállt, és körbenézett a helyiségben, mely valamikor egy karbantartóműhely lehetett. Chawr kiosztott néhány parancsot, és az emberei munkához láttak, letisztították a járműveket, ellenőrizték az energiaszintjüket, és kipróbálták az önindítóikat. A járművek sorra életre keltek.

– Ennek rossz az önindítója – mondta Aliette, miközben lecsukta egy teherautó motorházfedelét.

– Vedd ki belőle az akkumulátort, magunkkal visszük – mondta Chawr.

James ajka egyre szélesebb mosolyra húzódott, ahogy nézte a csapat fiatal vezetőjét. Alig pár hónappal korábban Chawr az egyik legismertebb bajkeverő volt az elfrethek között. Most, vezetőként megbecsült tagja a törzsnek, akire a gyerekek felnézhetnek. James mosolya igen feltűnő lehetett, mert felkeltette Chawr figyelmét.

Zavartan fordult felé.

– Igen, Idősebb? Valami baj van?

– Semmi a világon, Chawr. Jól teszitek a dolgotokat.

James észrevett egy nagy, henger alakú tartályt az egyik sarokban. Megütögette az üreges testet.

– Mit gondolsz, tudnátok csinálni egy főzetet?

Chawr habozott.

– Legidősebb Franwil és Legidősebb Grace szerint…

– Grace elrepült az űrbe, Franwil meg sosem jön rá. Mellesleg ki tudja, mikor érünk vissza? Lehet, hogy soha.

– Hát, talán főzhetünk egy keveset. Van még egy kis vérkukorica élesztőnk, kudzu hajtásunk és maradt némi szója katalizátor. Pazarlás lenne…

– Vágj bele! – mondta James, és megveregette a hátát. – Aliette-tel befejezzük a járművek átvizsgálását.

Chawr bólintott.

– Bria, Laurel, Dox, gyertek segíteni. Főzünk egy kis lét.

– De Legidősebb Elise és… – habozott Bria.

– Idősebb James szerint nem lesz gond.

Nem volt különösebben nehéz meggyőzni őket, hogy főzzenek egy kis fényt. Nézte, ahogy tüzet raktak. James bőre bizsergett, miközben a járműveket szerelték. Oldalra pillantott, és meglátta Smittet, aki a falnak dőlve rázta a fejét.

– Mit nézel?

Smitt sóhajtott.

– Akármit is mondtam, soha nem hallgattál rám, ha a piálásról volt szó, barátom. Miért pont most tennéd?

– Örülök, hogy egyetértünk.

– Azért mondhatok valamit?

James pontosan tudta, mit fog mondani. A dühtől megújult erővel esett neki a szelepnek, amit épp próbált kicsavarni.

– Nem. Megérdemlek egy kortyot, szóval ne próbálj bűntudatot ébreszteni bennem.

– Menj csak a saját fejed után.

– Mondtál valamit, Idősebb? – kérdezte Aliette James felé fordulva.

– Csak hangosan gondolkodom – felelte James, és szándékosan nem nézett Smittre.

Este James és az égi őrök letelepedtek a kis tűz mellé, és megkóstolták az első, nyers fényfőzetet. Borzalmas íze volt, de a megkönnyebbülés, és feszült idegeinek elernyedése kárpótolta Jamest az égető fájdalomért.

Kellemes hangulatban lazítottak és tréfálkoztak a tűz körül, úgy beszélgettek és kacarásztak, mint a gyerekek. James elégedett mosollyal dőlt a falnak. Volt egyfajta bajtársiasság az egészben, amit James nem érzett az akadémián töltött napok óta. Bria és Chawr elmeséltek egy történetet arról, amikor túl sok élesztőt adtak a főzethez, és felrobbantották a régi tartályukat, és hogy Hory és Gio annyira nem szerette volna, ha kárba megy a pia, hogy megpróbálták fölnyalni a földről, de pechjükre a fény még forrásban volt, és úgy megégették a nyelvüket, hogy hetekig nem tudtak beszélni.

James együtt kacagott a többiekkel, ahogy Horit ugratták. Koccintottak bögréikkel jóbarátjuk, Gio emlékére, aki meghalt az első támadás közben a Mezőgazdasági Tornyoknál. Különös békesség töltötte el Jamest ezen az estén. Ahogy végignézett rajtuk, úgy érezte, mintha a rokonai lennének ezek a kölykök, az égi őrök. Lehet, hogy Elise az elfrethekhez tartozott, de ezek heten hozzá.

Ahogy leszállt az éjszaka, öt teljes bögre rossz pia után, amikor a bejárat melletti tűz kezdett kihunyni, úgy döntöttek, ideje aludni. James egyedül maradt egy fél bögre fénnyel. Eszébe jutott, hogy kiszellőzteti a füstöt. Egy méterrel magasabbra tolta a rolót, és kiment a garázsból. Bögrével a kezében szívta be a hűvös éjszakai levegőt a csendes utcák fölött.

A sziget kihalt volt ma éjjel, az ég sötét, mint az űr, a köd áttetsző szürke. A kísérteties csendben hallotta a saját szívverését. Ajkához emelte a bögrét, hagyta, hogy a puszta illata leégesse a szőrszálakat az orrában, majd nagy átéléssel belekortyolt, és érezte, ahogy a melegség lecsorog a torkán, és végig az egész testén, kirekesztve a hideget.

Borzalmasan egyedül érezte magát, ami különösnek tűnt. Azelőtt soha nem zavarta a magány. A barátja volt. Majdnem két évtizedet élt le úgy, hogy csak Smitt hangját hallotta a fülében. Akkor most miért zavarja? Aztán rájött: az egész Elise hibája. Kicsalta a páncéljából, a védőburokból, reménnyel és céllal kecsegtette, aztán, amikor jobb dolga akadt, itt hagyta lengedezni a szélben. És James már nem tudta, ki ő és hová tartozik.

Egy ideig úgy gondolta, kronotropként ő a kulcsa az elfrethek túlélésének. De Levin, aki éppen most is odafent volt az űrben, elorozta a munkáját, és magára öltötte az időmentő palástját. Amikor le kellett mondania az ugrásokról, azt hitte Elise mellett lesz a helye. De Elise-t most túlságosan is elfoglalta, hogy egyesítse a törzseket. James kénytelen volt nála tizenöt évvel fiatalabb srácokkal lógni. Akármit csinált, nem volt helye az univerzumban.

Smitt bukkant fel mellette, ahogy a betonpárkányra könyökölt.

– Ó, nem tudtam, hogy ennyire hiányoltál. De meg vagy zavarodva, hogy mi fontos, mi nem, barátom. Először utáltad a kronotropságot, most meg az zavar, hogy Levin átvette a helyed.

– Kuss legyen! – mondta James, és meghúzta a bögrét.

Majdnem üres volt. Egy pillanatra arra gondolt, hogy újratölti a kancsóból. Napkeltére vissza kell érniük az All Galaxybe. Ahelyett, hogy eltöprengett volna, milyen lesz a félnapos út másnaposan, inkább a hajnalig hátralévő öt óra jutott eszébe, amit ivással tölthet.

– Abba kéne hagynod – mondta Smitt.

– Kuss legyen! – csattant rá James. – Már nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak. Ezt azért kapod, mert elhagytál.

Ezzel kirobogott a parkolóházból.

– Ugyan már – kiáltott utána Smitt. – Gondolod, én meg akartam halni? Hadd mondjam el neked, hogy a halál szívás.

– Hát az élet is – morogta James. Elbotorkált a kikötő szélére, megfeledkezve a környezetről. Ha itt és most lefeküdne és meghalna, vajon hiányozna valakinek? Valószínűleg nem. Végül is már bebizonyosodott, hogy pótolható. Akár bele is vethetné magát a barna vízbe.

Megitta az utolsó kortyot, és amilyen messzire csak tudta, lehajította a bögrét a kikötőbe. Hallotta a csörömpölést, ahogy összetört a sötétben. Megfordult, és rádöbbent, hogy eltévedt. Olyan sötét volt, hogy a kezét is alig látta, nemhogy a törmelékhegyeken és a romokon át visszatalálhatott volna a rejtett garázsba. Megborzongott a kikötő felől fújó tengeri szélben.

Megpróbálta megkeresni az utat, amerről jött. Többször rossz irányba fordult, és meg-megbotlott az egyenetlen felületen, ahogy kinyújtott kézzel botorkált a sötétben. Miután majdnem lezuhant és halálra zúzta magát egy beomlott lépcsőn, inkább úgy döntött, hogy leül ott, ahol van, és megvárja a hajnalt. A folyosó egy szélcsatorna volt, fütyült benne a levegő az amúgy csendes éjszakában. James maga alá húzta a térdét, és vacogva összehúzta a kabátját.

Sasha szelleme jelent meg mellette, ugyanúgy kuporogva. Odahajolt hozzá, megszagolta a leheletét, és grimaszolt. Elfordult, apró teste reszketett a hidegben. James hallotta, ahogy gyenge köhögését felkapta a szél.

– Sajnálom – motyogta James, és kinyújtotta a kezét Sasha felé. – Nekem kellett volna vigyáznom rád.

A kislány felállt, feljebb kapaszkodott a lépcsőkön, és Jamesnek háttal leült.

– Nézd, James, lehet, hogy ez nem olyan jó ötlet – szólalt meg Smitt, Sasha mellől. Jameshez lépett, és megpróbálta felrángatni. – Halálra fogsz fagyni, mint a Tethysen. Gyere, menjünk!

James arrébb csúszott, és tapogatózva felmászott Sashához, de mire odaért, a lány már nem volt ott. Visszanézett Smittre, aki megrázta a fejét.

– Gyere! Kövess!

James nem tudta biztosan, merre mennek. A barátja hangját követte, ahogy a sötét árnyalak egyre mélyebbre vezette az épületek és romok útvesztőjében, jobbra-balra kanyarogtak, kis átjárókon vágtak át, míg végül reménytelenül eltévedt. Annyira kimerült, hogy alig bírt megállni a lábán. Lerogyott, elterült az érdes köveken, és lehunyta a szemét.

A következő pillanatban már ki is nyitotta, de addigra világos volt, és Chawr lebegett fölötte aggódó tekintettel. Az ifjú égi őr olyan erővel rázta, hogy James érezte, ahogy a feje újra meg újra koppant a köveken.

Fájt a szeme a fénytől. Eltakarta a kezével, és fölült.

– Mi történt? Mennyi az idő?

– Már bőven reggel van – suttogta sürgető hangon Chawr. – Kérlek, Idősebb. Mennünk kell!

Reggel? Az első fénysugárral vissza kellett volna érniük az All Galaxybe. Nappal veszélyes volt a belvárosban mozogni. Hogy hagyhatta, hogy ez megtörténjen?

Ebben a pillanatban hallotta meg. Valahol kint egy Valkűr támadóhajó süvített a betonromok között. Körülnézett, és megállapította, hogy a garázs bejáratától alig ötven méterre dőlt ki.

– Mit keresek itt?

– Az ellenség hangjára riadtunk, és akkor láttuk, hogy eltűntél – mondta Chawr. – Néhányan elindultunk megkeresni. Itt találtalak meg a szabadban. Arra gondoltam, hátha csapda. De meg kellett róla bizonyosodnom, különben nem tudtam volna mit mondani Legidősebb Elise-nek.

– Jó fiú – mondta James, és föltápászkodott. Mi történhetett múlt éjjel? Tényleg keresztülment a városon? Egyáltalán kijutott a garázsból, vagy csak képzelte az egészet?

Chawrral együtt visszakúsztak a garázsba. A roló félig föl volt húzva; Jamesnek eszébe jutott, hogy ő húzta fel. Az égi őrök visszahordták a törmeléket a bejárat elé. Nem tudták volna lehúzni a rolót anélkül, hogy a közeledő hajó ne venné észre őket.

– Hagyjuk – mondta James.

– De fel van húzva a roló. Bárki ellophatja a…

– Nincs mit tenni. Később visszajövünk, és álcázzuk a bejáratot. – Gyors fejszámolást végzett. – Hol van Aliette?

– Északra indult, hogy megkeressen. Én délre. Ha nem ér vissza, mire indulnunk kell, akkor a szomszédos erdőben találkozunk, vagy ha nem jön össze, akkor három tömbbel lejjebb a vízesésnél.

Az égi őrök libasorban lementek a lépcsőn, és egy résen átbújtak a szomszédos épület részben víz alatt álló alagsorába. Derékig érő vízben gázoltak a lépcsőházig, és fölmentek egy természet által visszafoglalt hatalmas ház előcsarnokába. Óvatosnak kellett lenniük, mert a vízben hatalmas vízikígyók úszkáltak, és metszett, intelligens szemekkel figyelték, de végül átengedték őket.

Néhány fekete törzsű fa ágai benyúltak az ablakon, és felkúsztak a plafonig. A falakon hatalmas indák tekeregtek, és a folyosó miatt kialakult szélcsatornában mellig érő fű nőtt.

A kis csapat mélyen, szándékosan a bokrok között maradva osont a tüskés virágokkal borított pultig. Itt megálltak, hogy megvárják Aliette-et, fülelve a fölöttük közeledő Valkűr egyre hangosabb süvöltésére, amit hamarosan lépések és beszélgetés hangja követett, majd egy sugárvető lövése dörrent. És nevetés hangzott fel.

A Ko-op katonák hangja hol közelebbről, hol messzebbről hallatszott, egyszer úgy tűnt, az előtérben vannak, aztán mintha továbbmentek volna. Egy órán át vártak Aliette felbukkanására. Azután folytatták útjukat a két tömbbel lejjebb lévő vízeséshez, ahol egy folyó foglalta el az épületet, és a víz egy tucatnyi ablakból zúdult az utcára. Aliette-et ott sem találták.

Ahogy leszállt az éjszaka, úgy döntöttek, hogy visszamennek a garázsba. A járművek helyén kiégett, helyenként még füstölgő roncsokat láttak, Aliette összetört teste, hátán lövésnyomokkal a bejárat előtt hevert.

James és az égi őrök lehajtott fejjel álltak körülötte. James tudta, hogy ez miatta történt. Bár senki nem nézett rá, mégis magán érezte ítélkező tekintetüket. Bárcsak ne itta volna meg azt az átkozott fényt. Bárcsak megállta volna. Fölnézett a tartályra, amit a főzéshez használtak. Az is tönkrement. Csekély vigasz.

– El kell temetnünk – szólalt meg. – Gyűjtsetek össze minden használható dolgot.

Az égi őrök az éjszaka hátralévő részét azzal töltötték, hogy eltemették barátjukat, és összeszedték, ami a büszkeségükből, a kis járműflottából megmaradt. Komor hangulatban kuporogtak a sötétben. Ezúttal nem kockáztatták meg a tűzrakást.

Másnap reggel, mielőtt fölkelt a nap, és induláshoz készülődtek, James még egyszer körbejárt, használható tárgyak után kutatva. Egy törött bádogtartály mögött egy korsó fényre bukkant. Elöntötte a düh, és már lendítette a lábát, hogy akkorát rúgjon bele, amekkorát csak tud.

Aztán megállt. Valami tiltakozott benne a pazarlás ellen. Indulásra készülődő társaira nézett, és megbizonyosodott róla, hogy nem figyelik. Aztán lehajolt, a zsákjába mélyesztette a korsót, csatlakozott a többiekhez, és nekivágtak az All Galaxy toronyhoz vezető hosszú útnak.

35
KOCKÁZATOS VÁLLALKOZÁS

Levin egy kávézó teraszán ült az utcán, a Paseo de Moret közelében, Madridban, Spanyolország fővárosában. Belekortyolt a gyerekméretű csészében felszolgált kávéféleségbe, amit csak café bonbon anísnak hívtak. Az apró kis porcelán olyan törékenynek tűnt, hogy attól tartott, összeroppantja az ujjaival. Nem mintha néhány órán belül ennek jelentősége lett volna.

A kávéban alkohol is volt, amit nem sejtett, amikor megrendelte. Levinnek nem voltak alkoholproblémái; amikor kronotrop korában észrevette, hogy elindult a lejtőn az ivás felé, mint oly sok társa, erőt vett magán. Az utóbbi években csak ritka alkalmakkor ivott. Nem mintha tartott volna a démonaitól vagy a kísértéstől, egyszerűen csak nem volt többé elengedhetetlen része az életének. Ez a pár csepp a kávéjában, bőven belefért; valójában nagyon finom volt.

Lejjebb az utcán látta a Puerta de la Moncloa maradványait. Madrid diadalívét, amit a líbiai bombázások rongáltak meg a harmadik világháborúban, több tucat repedés csúfította. Amikor a háború véget ért, a spanyol kalifátus úgy döntött, meghagyják a repedésekkel együtt, mint az ország sötét és hosszú éveken át tartó küszködésének szimbólumát. Levinnek így tetszett, a sok száz sebhellyel, és a sarkait pókhálóként borító repedésekkel.

A lábánál egy kisebb emlékművet építettek ezzel a felirattal:

 

A DIADALÍV ÁLLVA MARADT,

A HÁBORÚ, A GONOSZSÁG ÉS A BŰN ELLENÉRE

2131

 

– Valóban – mormolta Levin, és a tisztelet jeléül fölemelte apró kávéscsészéjét. Fölnézett a ragyogó, felhőtlen égre. A nap már lemenőben volt. – És még egy óráig állva is marad.

2170-ben járt. Sötétedés után a hatalmas hegyi melákok a földdel teszik egyenlővé a várost, majd az MI félelmetes előőrsei a föld alá süllyesztik. Ennek a kerületnek a nagy része, úgy hatszor hat háztömbnyi terület érintetlenül zuhan negyed kilométer mélyre, és több millió tonna törmelék fogja maga alá temetni.

És a városrésszel együtt süllyed el negyven tonna elsősegély-felszerelés, amit Nyugat-Afrikának gyűjtöttek össze. Levinnek az volt a feladata, hogy az összeomlás közben kimentse a raktárkészletet. Két nappal korábban érkezett, hogy felderítse a környéket. Grace azt szerette volna, hogy másodlagos célként mentsen ki egy gabonaraktárat is, ha a körülmények engedik.

A munka meglehetősen kockázatos volt. Végül is a mentést az MI-háború első hullámának közepette kellett végrehajtani. A teljeskörű invázió alatt kell dolgoznia, aztán eljutni délkeletre a tengerpartra, és ott kivárni, amíg visszaugorhat, miközben egy hatalmas hadigépezet tiporja le Spanyolországot, útban Németország felé.

Azután öt nap rejtőzködés után, abban bízva, hogy nem okoz időfodrozódást, ki kell jutnia a tengerre, és visszaugrani a jelenbe. Fölösleges felhajtásnak tűnt, de elkerülhetetlen volt. Madrid nagyon gyakori célpontja volt az időmentéseknek, és ezen a területen, ebben az intervallumban már több tucat szakadás keletkezett az időfolyamon. A támadás időkeretein belül nem volt kivitelezhető egy ezer kilométeren belüli ugrás.

Szerencsére Grace az ő végtelen intelligenciájával talált egy keskeny, de tiszta időablakot az ugrásra. Nagy esély volt rá, hogy egy ilyen ugrás fodrozódásokat okozhat, és az MI-háború hatalmas pusztítása tovább növelte a kockázatot.

– Levin, ott vagy? – szólalt meg Grace hangja a fejében.

– Igen, Idő Anyja.

A jelenben, ebben a pillanatban Grace a Frankensteinben ült, száz méter mélyen az Alborán-tengerben. Levin ott találkozik majd vele, ha sikerül visszaugrania. Az egész akció esetlegesnek és nem eléggé átgondoltnak tűnt.

Grace eredetileg azt akarta, hogy már most lopja el a készleteket. Azzal érvelt, hogy amúgy is megsemmisülne. De Levin nemet mondott. Ki tudja, mekkora felfordulást okozott volna, ha megtámad egy sűrűn lakott területen lévő raktárat, néhány nappal egy zsákutcába futó idővonalon történő esemény előtt?

Lehet, hogy a katonaság nyomozókat és biztonsági erőket küldene a helyszínre, akik áldozatul esnek a támadásnak, pedig nem is kellene ott lenniük. Lehet, hogy a lopás miatt a városban kihirdetnék a készültséget, és így értesülnének a későbbi támadásról. Lehet, hogy a kormány elővigyázatosságból megnövelné a haderejét, és így vissza tudnák verni a hegyi sólymokat.

Túl sok volt a kiszámíthatatlan lehetőség, és Levin nem akarta megváltoztatni a történelmet, még akkor sem, ha maga Grace Priestly kérte meg rá. Egy borzalmas hiba bőven elég volt neki egy életre. Inkább meghalt volna, mint hogy még egyet vétsen. Valami különös oknál fogva éppen az Idő Anyja kezelte a leglazábban az időtörvényeket, amiket ő alkotott. Egy ilyen ember soha nem válhatott volna kronotroppá. Ez a gondolat mosolyt csalt Levin arcára.

– Levin, ugrást érzékeltem a közeledben. Légy óvatos!

Levin kihúzta magát ültében, és lehajtotta a fejét. Ez volt a másik gond a hosszabb időt igénylő munkákkal. A KronoCom valószínűleg észlelte az ugrását, és minél több időt tölt itt, annál valószínűbb volt, hogy az ügynökség ideküld egy auditort, hogy vizsgálja ki a dolgot. Ha így történt, akkor túlerővel kell szembenéznie. Az auditorkarkötők sokkal erősebbek voltak azoknál, amiket a kronotropok használtak, bár az erő nem minden.

A véletlennek is lehetett szerepe. Gyakoriak voltak a mentések a területen. A KronoCom maga több száz ugrást hajtott végre. Levin biztos volt benne, hogy a szerencse nem az ő oldalán áll. Arra gondolt, leveti az álcáját, hogy energiát spóroljon a lehetséges összecsapásra. Úgyse menne sokra az álcával egy auditorral szemben. Akárki is végzi a nyomozást, biztos lesz nála karkötő-érzékelő.

Végül mégis úgy döntött, megtartja az álcát. Mert ha a Grace által említett ugrás csak véletlen egybeesés, és ismeri az ideugró kronotropot, akkor elég nehéz lesz kimagyaráznia magát, különösen, ha az ugró abból az időszakból jön, amikor Levint már bűnösnek találták és elítélték.

Néhány percen belül Levin minden kérdésére választ kapott. Egy akkoriban divatos, bézsszínű ruhát viselő nő ült le apró asztala mellé. Felé hajolt, mintha flörtölni próbálna. Egy pincérnő megkérdezte, kér-e valamit, és a nő tökéletes, a kornak megfelelő spanyol nyelven válaszolt. Éppen olyan tökéletesen, ahogy Levin is beszélt kommunikációs karkötője segítségével.

Amikor a pincérnő távozott, a nő még közelebb hajolt.

– Semmi hirtelen mozdulat, barátom. Nem győzhetsz le, és nem is menekülhetsz. Julia Gaenler-Phobosz auditor vagyok 2512-ből. Egy felhatalmazással nem rendelkező kormánytestület által végrehajtott, nem engedélyezett ugrással gyanúsítunk, amivel megszegted a hatodik időtörvényt. Azonnal add meg magad, nyújtsd át a karkötőidet, és nevezd meg a bűntársaidat, akik segítették az illegális tevekénységet. Értve vagyok?

Levin halkan káromkodott egyet.

– Mi történt? – kérdezte Grace.

– Egy auditor ül mellettem. Tizenkettedik a láncban.

– Le tudnád verni?

– Auditorkarkötőkkel talán. Kronotrop felszereléssel nem biztos. És ami ennél is fontosabb, nem biztos, hogy akarom. Magam juttattam be a láncba. Jó ember.

– Lefeküdtél vele?

– Nem, Grace. Mi köze ennek bármihez?

– Hát, csak itt van egy nő, hogy visszavigyen a börtönbe vagy valami még rosszabbat tegyen veled, te meg csak annyit tudsz mondani, hogy milyen derék ember. Húzd ki a fejed a seggedből, és végezd el az űrbevert munkádat.

A pincérnő visszatért, és a Levinéhez hasonló apró csészét tett az asztalra az auditor elé, aki megköszönte, és belekortyolt a kávéba.

– Nos, hogy legyen? Szépen és okosan velem jössz, vagy előbb meg kell, hogy törjelek?

Levin elmosolyodott. Eszébe jutott, amikor egyszer rajtakapta a nőt, ahogy gyakorolta az iménti mondatot az első ugrása előtt, makacs 4-es szintű kronotropként, a Lunán.

– Kihagytál egy mondatot.

Az auditornak fölszaladt a szemöldöke.

– Mit mondtál?

Levin letette a csészéjét, és hátradőlt.

– Az első mondat után mást szoktál mondani. Mi is volt az? Elfelejtettem. Valami olyasmit, hogy hasznosítanád gyakorlatban a tanultakat.

Julia fölpattant, és exójának halvány narancssárga fénye felerősödött.

– Ki vagy te?

Levin kikapcsolta az álcát, és a Julia arcára kiült döbbenetet vizsgálgatta.

– Helló, Julia. Hogy találtál rám?

Julia egy pillanat alatt rendezte a vonásait. Exójából négy narancs kábel nyúlt ki támadásra készen.

– Az igazgató szólt, hogy az északkeleten tevékenykedő pusztai népek újra mentenek. Mostanában nagyobb hangsúlyt fektetünk az illegális ugrásokra, és a vadak mentéseire. Az összes ember közül nem gondoltam volna, hogy éppen te leszel a segítségükre. Hallottam, hogy megszöktél, de soha nem gondoltam volna, hogy képes lennél ilyen pimaszul elárulni az időtörvényeket.

– Ennél azért bonyolultabb a dolog – mondta Levin.

De tényleg az? Maga sem hitte el, amit mondott.

– Julia, az évek során, amíg ismertél, elárultam-e valaha az ügynökséget vagy tettem-e bármi becstelenséget? El tudod képzelni, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, mint amilyennek látod?

Az auditor nem ingott meg, de nem is támadott. Levin megérezte a lehetőséget. Julia karba fonta a kezét, és hátradőlt.

– Rendben van, Levin. Itt a lehetőség, hogy megvédd magad. A mélység tudja, a tárgyaláson miért nem tetted. Volt idő, amikor nevettem volna az ellened felhozott vádakon. De a tények, a tanúvallomások és a hallgatásod alapján, mi mást gondolhattam volna, mint hogy bűnös vagy? Győzz meg, kérlek!

Levin arca semleges maradt, bár belül nagyon fájt neki, amit Julia gondolt róla. A lány érvelése megállta a helyét. Ő is ugyanezt gondolta volna a helyében. Ha viszont elmondaná az igazságot, akkor mindent kockára tenne.

– Nem tehetem. Legalábbis most nem. Csak remélhetem, hogy a kapcsolatunk kibírja ezt a terhet. – Gyenge kifogás volt. Nem mondott semmit, és még azt sem gondolta komolyan.

Julia csücsörített, és megrázta a fejét.

– Így buknak el hát a nemesek és a jók. Azzal fogok tisztelegni régi barátom emléke előtt, hogy úgy teszek, mintha az előttem ülő roncs csak hasonlítana rá. Az a Levin, akit én ismertem, nem alacsonyodott volna odáig, hogy a szívemre akarjon hatni. Az igazi Levin mindig helyesen cselekedett. Adok még egy utolsó lehetőséget. Add meg magad, és nyújtsd át a karkötőidet!

Levin a csészéjére nézett, a félig megivott kávéra. Várt egy kicsit, majd kétszer az asztalra koppintott. Kiitta csészéje tartalmát.

– Nem megyünk el egy kevésbé forgalmas helyre?

Julia értékelte a gesztust. Pár pillanatig töprengett rajta, majd megrázta a fejét.

– Az összekötőm szerint itt is jó lesz. Amint kitör a háború, a városnak ez a része elpusztul. Ha okoznánk is fodrozódást, egy nap alatt begyógyulna.

A távolban felzúgott egy sziréna.

Levin nyugat felé fordult, és a lenyugvó napot nézte. Juliának igaza volt. Az első hegyi melákok bármelyik pillanatban előjöhetnek a föld alól. A radar észleli őket, és a városban kitör a pánik.

– Rendben. Ha egyetértesz, várjuk meg a támadás kezdetét, mielőtt elintéznénk ezt a kis nézeteltérést. – Intett a pincérnőnek, és rendelt még egy café bonbon aníst, ezúttal tripla adag alkohollal.

A pincérnő után nézett, aki elindult, hogy teljesítse a rendelést. Valószínűleg ez lesz az utolsó dolog, amit megtesz az életében. A szíve mélyén azt akarta mondani neki, hogy menjen haza, és ölelje meg a szeretteit még egyszer. Béküljön meg a világgal, és búcsúzzon el. Összevonta a szemöldökét. Juliának igaza van; elpuhult. Újra az auditorhoz fordult, aki még mindig bekapcsolt exóval állt előtte.

– Kapcsold ki a kábeleket – mondta –, és ülj le, mielőtt valaki észreveszi az exódat.

– Ironikusnak találom, hogy ezt éppen az mondja, aki ennyire durván megszegte…

– Tizennyolc éve ismerlek, Julia – szakította félbe Levin. – Ez azért csak számít egy kicsit. Ülj le, és adj pár percet. Mellesleg amúgy is sötétedik. Ha valaki kicsit is odafigyel, észre fogja venni a kábeltekercseidet. Szeretnél fölösleges fodrozódásokat?

Julia vonakodva leült, és farkasszemet néztek.

Végül az mondta:

– Amikor meghallottam, hogy megszöktél, örültem. Az auditorláncban a legtöbben nem hitték el a vádakat, amiket felhoztak ellened. Reméltem, lesz annyi eszed, hogy meghúzd magad valami pöcegödörben a világ végén, és soha többé nem bukkansz fel.

Megjelent a pincérnő Levin italával. Levin elvette a csészét, és Julia felé emelte.

– Ha pöcegödörre vágytam volna, akkor egyszerűen maradhattam volna a Nereiden.

– Ehelyett visszatértél a Földre, és illegális ugrásokat végzel? Mi a mélység a baj veled? Végképp elvesztetted a méltóságod, vagy ez valami ostoba módja annak, hogy szemen bökd az óriást? – A szeme összeszűkült. – Nem, téged soha nem motivált a gazdagság vagy a bűn. Valójában mit keresel itt, Levin?

Utóbbi elmosolyodott. Julia valójában nem hitte el, hogy bűnöző lett. Csak azért mondogatta magának, hogy megkönnyítse a harcot. Ivott egy kortyot, és a csészét az asztalra tette.

– Hogy van a nagynénéd? Akinek a betegsége miatt tavaly szabadságot vettél ki.

– Ügyes próbálkozás, Levin. De nem tudsz hatni az érzelemimre. Három hónapja eltávozott.

– Szomorúan hallom. Ő volt az utolsó élő rokonod?

Julia bólintott.

– Az utolsó éveire megpróbáltam átköltöztetni a Lunára, de hallani sem akart róla. A Földön születtem, a Földön is halok meg, ezt mondogatta. Makacs vénasszony.

– Egyszer találkoztam vele. Meglátogatott téged az akadémián, amikor bekerültél.

Tovább beszélgettek, és még akkor sem estek ki a ritmusból, amikor az összes környékbeli sziréna felbúgott. A támadás híre gyorsan elterjedt, és az utcákon kitört a pánik. A városlakók, mind a tizenhárommillió egyszerre kezdett menekülni észak felé. Holnap ilyenkor már csak feleennyien lesznek életben. Mire hat nap múlva az MI-hadsereg eléri Németországot, Spanyolország kilencven százaléka elpusztul.

Mindketten ülve maradtak, miközben a sikoltozó és fosztogató emberek tömegesen rohantak el mellettük. Több helyen verekedés tört ki, ahogy a csőcselék megpróbált feljutni az utolsó repülésre alkalmas szállítóhajókra. A robbanások egyre közelebbről hallatszottak. Hatalmas füstfelhők szálltak fel a földről, elsötétítve az eget.

Néhány perccel később megjelentek az első gigantikus hegyi melákok. A hatalmas, fekete testű, hatlábú, házméretű szörnyek letarolták a várost, nagy teljesítményű kábelfegyvereikkel válogatás nélkül lőve mindenre, ami mozgott.

Néhány csapat légelhárító gép szállt szembe velük, fénysugarakkal és füstbombákkal tüzelve a mozgó erődökre. Az első gép pontosan Levin és Julia fölött robbant szét, roncsokat és lángoló törmeléket szórva köréjük.

Mindketten felnéztek, ahogy energiapajzsaik felizzottak az exóról lepattanó tűzgolyók hatására. Julia a háta mögé mutatott, és ahogy Levin odafordult, egy hegyi melák hatalmas fekete lábát látta alig néhány száz méterre onnan, ahol ültek.

– Kezdjük? – kérdezte Levin.

Julia befejezte a kávéját, és bólintott.

– Mehet.

Az exója fölizzott, és hat egymásba tekeredő kábeltekercset lőtt Levin pajzsára, abban bízva, hogy egy határozott támadással gyorsan véget vethet a küzdelemnek. Egy hetedik kábelt Levin feje fölé irányított, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy ha megpróbálna elhajolni, lelassítsa a mozgását annyira, hogy a hat másik kábel célba találjon.

Levin számított erre. Ismerte Julia taktikáját; ő maga képezte ki az exo használatára. Levin balra cselezve elugrott. Semmi értelme nem lett volna, ha erőből próbálkozik vagy megvárja, amíg Julia energiaszintje lecsökken. Az auditor karkötők a teljesítmény kivételével mindenben erősebbek voltak a kronotropokénál. Egy dolgot tehetett, hogy túljár az eszén, esetleg meglepetésszerűen támad rá.

Fellőtte magát a levegőbe, és egyenesen a közeledő hegyi melák felé repült. Julia egy pillanat alatt fölé ugrott, és könnyedén maga alatt tartotta. Egymás után lőtte rá a kábeltekercseket, hogy megpróbálja gúzsba kötni. Ha sikerült volna, erősebb karkötőivel könnyedén legyőzhette volna Levint.

Levin úgy döntött, földközelben marad, kábeleivel tolva el magát a talajtól és az épületektől, hogy mozgékony maradhasson. Leomló épületek és egyre magasabb romhalmazok között száguldott, és a tüzeken átrepülve elbújt a füstoszlopokban.

Folytatták a macska-egér játékot, miközben a harcok egyre fokozódtak Madridban. Julia kábeltekercseivel többször majdnem elkapta Levin exóját. Néhányszor már-már sikerült zárlatot előidéznie. Levin minden alkalommal megmenekült az utolsó pillanatban, ha kellett, hirtelen irányt váltott, vagy eltűnt egy ablakban.

Miközben egymással voltak elfoglalva, nem feledkezhettek meg a hegyi melákokról, amik folyamatosan tüzeltek rájuk. Levint legalább háromszor eltalálták, és hiába voltak technológiai szempontból a jelenhez képest primitívek ezek a monstrumok, a méretük és erejük kompenzálta egyszerűségüket. A robbanólövedékek negyven százalékkal csökkentették Levin karkötőinek energiáját. Nem bírt volna ki túl sok közvetlen találatot.

Végül talált egy rést, és bemanőverezett az egyik hegyi melák alá. Julia követte, és ide-oda röpködve kerülgették egymást, és a rájuk zúduló ágyútüzet.

Julia elvesztette Levin nyomát a sűrű, fekete füstben, ő pedig hirtelen nekirontott a semmiből, mint egy faltörő kos. Levin exója nem volt elég erős ahhoz, hogy kárt tegyen a pajzsában, de sikerült olyan szögben meglöknie, hogy a nő irányíthatatlanul pörögni kezdett, épp eléggé ahhoz, hogy az egyik hegyi melák masszív ágyúi célba vegyék. Aztán még vagy egy tucat lövést kapott, összevissza forgott a levegőben, míg végül elfogyott az exója. Júlia oldalra billent, mint egy sérült madár, és egy kisebb házat letarolva a földbe csapódott.

Levin a szomszédos ház ablakából látta, ahogy az auditor összeszedte magát, és feltápászkodott. Pajzsa kivédte a lövések nagy részét, de így is megsebesült. Még az auditorpajzs se bírt ki mindent.

Összetalálkozott a tekintetük, majd Julia felnézett, mert hatalmas árnyék borult rá. Felsikoltott, és menekülni próbált, ahogy a hegyi melák fölemelte gigantikus lábát, és rátaposott.

Levin egy pillanatig sem habozott. Bekapcsolta az exóját, és egy másodpercen belül Julia mellett termett. A nő pajzsa végképp darabokra tört, ahogy nekivágódott, és biztonságba vitte, mielőtt a láb újra tiport, nyolc méter átmérőjű mélyedést ütve a földbe. Levin lendülete átrepítette őket egy betonfalon, és becsapódtak egy garázsba.

– Levin – szólt Grace a fejében –, gyere ki onnan! Már csak húsz százalékon vagy. Ne feledd, még öt napig ki kell bírnod.

Julia küzdött vele, miközben Levin megpróbálta lenyomni.

– Ne mozdulj! – mondta neki.

A fejük fölé mutatott, és Julia kővé dermedt. Egy robbanás nyomán balról por és kavics zúdult rájuk. A következő pillanatban jobbra is robbant valami, további törmeléket szórva.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után Levin fölemelte a fejét, és kilesett a becsapódásuk okozta kráter peremén. Vaksötét volt, eltekintve a falakat pásztázó széles, vörös fénycsíktól. Pár pillanaton belül egy fémesen kattogó kis golyó lebegett be föléjük, és fénybe borította helyiséget.

Levin jelezte Juliának, hogy ne mozduljon, miközben a saját testével védte. A vörös sugár áthaladt a kráter fölött. A bogár mozgás- és hőérzékelőjével feltehetőleg életjelek után kutatott. Szerencsére Levin és Julia atmoszféra-karkötője blokkolta a jeleket. Ahogy teltek a percek, a kattogó hang egyre halkabb lett.

Miután meggyőződött róla, hogy biztonságban vannak, Levin lekászálódott Juliáról, és felsegítette.

– A karkötőid majdnem lemerültek – mondta. – Képes leszel visszaugrani?

Julia a messzeségbe meredt, és bólintott.

– Van töltőm. Az ugrópontom nyolc napra van, Normandiában. És a tied?

– Öt napra, az Alborán-tengeren. Ha megbocsátasz, most be kell fejeznem a mentést.

– Miért mentetted meg az életem? Be akartalak vinni.

– Jó auditor vagy. Azt tetted, amit tenned kellett, ahogy én is a magam idején. – Felkelt, és kimászott a kráterből.

– Várj, gyere vissza! Levin, ez nem te vagy. Mit csinálsz?

Levin megtorpant, és lehajtotta a fejét.

– Őszintén, fogalmam sincs. Remélem, az útjaink nem keresztezik többé egymást, Julia Gaenler-Phobosz.

Hátra sem nézve átugrott egy résen a betonfalon, és elsietett az egészségügyifelszerelés-raktárba.

36
ŐRÜLT ZSENI

Titus 2.3 soha senkinek nem ismerte volna be az All Galaxy toronyban, de remekül érezte magát, legalábbis sokkal jobban, mint gondolta volna, amikor megérkezett ebbe a kicsit lepusztult jövőbe, a korai huszonhatodik századba. Volt egy olyan érzése, hogy a dolgok nem a legjobb irányba mentek az ő idejében. Azt azért senki sem sejtette, hogy ennyire rosszra fordul a világ. De így történt, és Titus ettől jobban érezte magát, mint az elmúlt harminc évben bármikor.

Élete alkonyát azzal töltötte a Vénuszon, hogy begyöpösödött pretorián partikra járt, elméleti tudománnyal foglalkozott, és leginkább halálra unta magát. Ebben a szomorú jövőben tiszta kaland volt az élet, mint a valódi vadnyugaton. Elkuncogott magában, mennyire ironikus, hogy New York lett az új vadnyugat. Őrült idők ezek, és minden elszaródott, de Titus imádta. Sokkal érdekesebb dolgokkal foglalkozott az elmúlt néhány hétben, mint az azt megelőző húsz év során.

Megvolt persze a dolgok árnyoldala. Harmadik világba illő körülmények között élt, az áramellátás szakadozott, mindent elborított a mocsok, az étel ehetetlen volt, de pont a körülmények kényszerítették rá, hogy kitolja zsenialitása határait, és keresse a kihívásokat. Annyi mindennel kellett foglalkoznia, és szó szerint olyan kevés ideje volt rá, különösen azért, mert nem pazarolhatták az áramot olyan nagyvilági dolgokra, mint a nappali világítás.

Mindennek a tetejébe Crowe és Elise szinte teljesen szabad kezet adtak neki abban, hogy javaslatokat tegyen minden olyan változásra, amit szükségesnek tartott az All Galaxyben. Titus össze is állított egy több mint háromszáz tételt tartalmazó listát, egy új lift építésétől, a vezetékes kommunikáción keresztül az új öntözőrendszerig. Két életöltő is kevés lett volna ahhoz, hogy felhozza ezt az elavult böszme épületet a szigorú titusi szintre. Halott lesz, mire eljut a huszadik tételig a listán, de a lángoló mindenségit, meg kell próbálnia.

Jelenleg is épp több munkán dolgozott egyszerre. A Nemzet katonái nemrég tértek vissza egy Ko-op bázis elleni támadásról, és hoztak egy sereg finomságot, például egy kimondottan hasznos, nagyméretű egyirányú pajzsot, amit Titus szétszedett, hogy megvizsgálja, és néhány hatalmas, harci hajóra szerelhető ágyút. Mindkét fegyvert átalakíthatták, hogy bevessék a Ko-op ellen. A pajzs csodásan működhet az északi barikádokon, az ágyúk meg kocsira szerelve kellemesen megnövelik a tűzerőt. Csak barkácsolni kellett egy kicsit, hogy megfeleljenek a célnak. Titus fütyörészve babrált ezzel a lenyűgöző technikával. A kütyük egy része, főleg a haditechnológiai felszerelések, több száz évvel fejlettebbek voltak, mint az ő idejében. Úgy érezte magát, mint a kutya, aki ezer labdát kap; mindennel játszani akart.

– Helló, Mr. Titus – csiripelte Sasha, és ugrándozva belépett a műhelybe, a nyomában James Griffin-Marssal. Az elfrethek a negyvenegyedik emeleten biztosítottak helyet Titusnak az őrült kísérleteihez. Az öreg örült neki, mert közel volt az ebédlő.

– Szervusz, gyermekem – mondta szélesen mosolyogva. – Hogy van ma a legfontosabb betegem?

Titus nemcsak azért szerette Sashát, mert neki köszönhette az élethosszabbítást, hanem azért is, mert nagyon emlékeztette kedvenc dédunokájára, akit szörnyen hiányolt. Szíve szerint megnézte volna a családfáját, hogy kiderítse, mi történt a leszármazottaival, de a bölcsebbik énje lebeszélte. Egyelőre beérte azzal, hogy erre a koraérett kislányra pazarolja az érzéseit.

– Jobban – felelte Sasha. – Már nem vagyok állandóan fáradt, de a torkom még mindig kapar.

– Hogy alszik? – fordult Titus Jameshez.

– Még mindig többször felébred éjszaka, de már nem olyan gyakran.

Titus egy ideig tanulmányozta a kronotropot, majd elfordította a szemét. James fáradtnak látszott. A szeme vörös, a bőrén lévő piros pörsenések nem az egészségről árulkodtak, az arca fölpüffedt. Titus odalépett hozzá, és megszagolta. Az utóbbi időben pletykák terjedtek el a törzsben Jamesről. Úgy tűnt, egyáltalán nem alaptalanul. Titusnak jó volt a szaglása. Akárhogy is, nem az ő dolga. Még mindig kívülállónak érezte magát, és őszintén szólva nem kicsit zavarta az imádat, amivel ezek a pusztai emberek elárasztották.

Megpaskolta az asztal mellett álló széket.

– Ülj le ide, kislány, és megvizsgállak.

Húsz percen keresztül vizsgálta Sashát, javított az életfunkcióin, és vért is vett. A terravira mononukleózis gyógyítása nem volt egyszerű, különösen az adott körülmények között. A legtöbb, amit tehetett, hogy antibiotikumot adott neki, és megerősítette az immunrendszerét, hogy leküzdje a szervezetét folyamatosan bombázó környezeti hatásokat. Szerencsére minden jel arra mutatott, hogy meg fog gyógyulni. Amikor végzett, megpaskolta az arcát, és adott neki egy kőcukrot, az egyik kísérletének az eredményét. Mosolyogva figyelte, ahogy Sasha némi habozás után beleharapott, majd felragyogott az arca.

– Tisztább helyre kell költöznie, és ne menjen állatok közelébe. Tudom, hogy szereti őket, de egy ideig legyen így – adta ki Titus az utasításokat Jamesnek.

– És mi lesz az Elise laborjában végzett munkájával? – kérdezte James. – Hagyja abba?

– Azzal nem lesz baj. Valószínűleg a laborban jóval kevésbé terjed a földvész, mint az épület más részein, de azért mindig legyen elővigyázatos, és öltözzön be.

– Köszönöm, doktor – mondta James, és húga vállára tette a kezét.

– Hé – hajolt oda hozzá Titus. – Izé, beszéltél Grace-szel az érdekemben?

James bólintott.

– Igen. Azt mondta, túl öreg vagy hozzá.

– Gyakorlatilag egykorúak vagyunk. Meg különben is, mit számít ez a mi korunkban?

James vállat vont.

– A fiatal fiúkat szereti.

– A lángoló picsába – dühöngött Titus. Aztán észrevette Sashát. – Bocsánat.

– Helló, srácok, bocs, hogy késtem. – Elise viharzott be a műhelybe. – Én mondom nektek, ezek a főnökök az őrületbe fognak kergetni a hülye követeléseikkel. Valamilyen oknál fogva azt hiszik, hogy minél közelebb van a táboruk az All Galaxyhez, annál fontosabbak. Egy nagy Ko-op csapat közeledik északról a sziget nyugati oldalán, ők meg ingatlanügyeken vitatkoznak.

– Mi épp végeztünk – mondta James.

Elise megölelte Sashát, és Titusra nézett.

– Hogy van?

Titus bólintott.

– Sokkal jobban.

Elise-nek fülig ért a szája.

– Csodás! Nagyon büszke vagyok rád, kislány. Mehetünk ebédelni?

Ahogy a kis család indulni készült, Titus megérintette Elise karját.

– Rabolhatnék néhány percet az idődből? Volna pár kérésem a műhellyel kapcsolatban.

– Nem tudnád elmondani Rimának? Ő segít megoldani. – Aztán észrevette Titus tekintetét, és Jameshez fordult. – Menjetek előre az ebédlőbe. Mindjárt megyek én is.

Titusszal megvárták, amíg James és Sasha befordultak a sarkon.

– Na, miről van szó? – kérdezte Elise.

Titus nem tudta eldönteni, hogy csomagolja be a szavait, ezért inkább gyorsan kimondta, ami a szívét nyomta.

– Azt hiszem, a kronotropnak függőségi problémája van. Segítségre lenne szüksége.

Elise arca kicsit ellágyult, és felsóhajtott.

– Tudom. – Leült, és a kezébe temette az arcát. – Nem te vagy az első, aki felhívta rá a figyelmem. Nem tudom, mit csináljak. Annyi gondunk van. Szétszakadok.

– Romlik az állapota – mondta Titus. – Még csak rövid ideje vagyok itt, mégis látom. Eljön a pillanat, amikor be kell avatkozni, a saját érdekében. Akár az akarata ellenére is el kell küldeni rehabilitációra.

– Hogy veszed rá Jamest, hogy bármit is megtegyen az akarata ellenére?

– Úgy, hogy megértetem vele, hogy vannak fontosabb dolgok – mondta kedvesen Titus. – Az ő esetében el kell jönnie a pillanatnak, hogy ő maga is jobban akar lenni, de egy bizonyos ponton neked kell megragadni a kezét, és meghozni a nehéz döntéseket. És amikor eljön az idő, légy erős, és állj készen.

– Van tapasztalatod ilyen… problémák kezelésében?

Titus megrázta a fejét.

– Nincs, de biztos vagyok benne, hogy Grace-szel meg tudjuk oldani.

Elise bólintott.

– Köszönöm, Titus. Az elfrethek hálásak azért, amit teszel értük. Fogalmam sincs, hogy fogjuk meghálálni.

Titus elvigyorodott.

– Kezdetnek megteszi még néhány párna.

– Megbeszéltük.

– És esetleg meg tudnád győzni Grace-t, hogy randizzon velem?

Elise vágott egy grimaszt, és szó nélkül kiment a műhelyből.

37
A MANHATTANI HÁBORÚ

A három gyerek aligha lehetett több tízévesnél, de Elise nem tudta biztosan. Épp most érkeztek meg futva a manhattani haditanács előretolt műveleti központjába, egy egykori kórház kilencedik emeletére az Ötvenhetedik és a Tizenegyedik sarkán, hogy jelentsenek a harci helyzetről. Egy nagyobb Ko-op őrjárat meglehetős zajjal vonult dél felé a Columbus sugárúton már két napja.

A túlélők beszámolói szerint már öt kisebb törzset eltöröltek, és egy viszonylag nagyot leigáztak útjuk során. Elise és hat törzsi vezető úgy döntöttek, háromszáz emberrel támadják meg őket Manhattan védői, ahogy a különböző törzsi alakulatok közös hadseregét hívták. Mégpedig büszkén. Elise úgy érezte, jobb lett a név, mint az eredeti javaslat: a Manhattani erő.

A védők megtartották egyéni törzsi besorolásukat, mint az elfreth őrök, a flatiron vadászok, a Lenox légiósok és a Yorkville schnauzerek. Elise biztos volt benne, hogy a yorkville-eknek fogalmuk sincs róla, valójában mi az a schnauzer, és nem volt szíve, hogy felvilágosítsa őket. Bár az elnevezés szándékos kellett, hogy legyen, mert a törzsfőnököt Óriás Schnauzernek hívták.

A pusztaságban ez volt a szokás. Az ezer törzs ezer különböző dialektust beszélt, megvoltak a saját szabályaik és neveik. Elise egyik legnagyobb előnye a többi főnökkel szemben abban rejlett, hogy a kommunikációs karkötőjével tökéletesen értette és beszélte az összes dialektust. Feltehetőleg ez volt a legfőbb oka, hogy ő lett a manhattani nemzet vezetője. Néhány főnök Ködkirálynőnek hívta, míg mások Szigetfőnek nevezték. Elise szerint mindkét név nevetségesen hangzott.

A gyerekek a főhadiszállás ajtajában álltak, Elise és a főnökök körbeállták az asztalon kiterített térképet, mely a közeli háztömböket ábrázolta. Elise észrevette a fiúk arcán a narancssárga és zöld csíkokat, és megkopogtatta Kamyke Óriás Schnauzer vállát.

– A tieid?

Kamyke hátranézett a válla fölött, és bólintott.

– Jelentést, Karol, Kris, Knick. Ne ott álldogáljatok. Gyertek be!

Volt még egy dolog a törzsnél, amit Elise érdekesnek talált. Valami különös oknál fogva mindenkinek K-val kezdődött a neve. Meg is kérdezte Kamykét, hogy ez miért van így, de láthatóan a férfi még soha nem töprengett ezen. Az biztos, hogy a yorkville volt az egyik legkülöncebb törzs.

Karol, a lány, a fiatalabb fiú, Knick fülébe súgott valamit, és előretolta. Knick láthatóan idegesen lépett a szobába, és felénken fejet hajtott.

– A schnauzerek, a vadászok és a nagyok mind elfoglalták a helyüket. Yiora szerint a Ko-op a Kaufman Center harminckettedik emeletén vert tábort.

– Köszönöm, derék Knick – mondta Elise –, és nektek is, Karol és Kris.

A fiú csak állt idétlenül vigyorogva és lángvörös arccal. Kris odament hozzá, a vállára tette a kezét, és kivezette a szobából. Elise rosszallóan nézett Kamykére. – Hány évesek?

– Karol és Kris kilenc. Knick hét, és Karol a kiképzője. Elvégzik a kötelességüket a törzsért – felelt Kamyke.

– Miért használunk gyerekeket futárnak és őrszemnek ilyen közel a fronthoz?

– Minden futár és őrszem gyerek. Az idősebbek harcolnak vagy földet művelnek. A kisebbek így teszik hasznossá magukat. A Köd-szigeten minden embernek megvan a szerepe a törzs életében. Az olyan gyerekek, mint Karol és Kris büszkék arra, hogy kiválasztották őket. És még élvezik is.

– De nem veszélyes ez?

Kamyke megvonta a vállát.

– Nem veszélyesebb, mint ha a Ko-op legyőzne és leigázna minket. Amúgy egyszer szemtanúja voltam, hogy a kis Karol agyonütött egy akkora lai kígyót, mint te, Ködkirálynő, egy akkora kővel, mint az öklöd.

Elise önkéntelenül lenézett a kezére; kicsi volt. Látott már lai kígyót néhány épületben. Úgy nézett ki, mint egy kétfejű boa constrictor, ami túltolta a szteroidot. Kamykének valószínűleg igaza volt, de Elise-t akkor is zavarta, hogy a gyerekek veszélynek vannak kitéve. Mindazonáltal a manhattani nemzet korai sikereinek az egyik záloga a gyors információáramlás volt.

– A Ko-op tábor messzebb van, mint sejtettük – mondta. – Elengedhetjük a futárainkat ilyen messzire?

– Jobb félni, mint megijedni – mondta Murad. – Nagy csapás lenne a Nemzetnek, ha bajod esne.

A Manhattan központjában élő törzsek jó része vagy Elise szövetségese volt, vagy elfogták a Ko-op katonái. Volt még pár kisebb csoport, akik magukban próbáltak boldogulni. A legtöbben elég jól ismerték a szövetséget ahhoz, hogy békén hagyják a futárokat, de azért Elise nem volt nyugodt. És ott volt még a vadon problémája néhány épületben, különösen a Central Park túlburjánzó dzsungelének a közelében. Bár a futárok jól kitaposott ösvényeken jártak, a kockázat fennállt.

A következő tizenöt percben még vagy hat futár érkezett, egytől egyig gyerekek, hogy jelentést tegyenek. Közben egy tucat újabb futárt indítottak útnak a haditanács parancsaival és az ellenség helyzetével, hogy koordinálják a támadást. Elise a fehér figurákat figyelte a térképen – egy régi sakk-készlet bábuit –, ahogy bekerítették az ellenséges bázist jelképező fekete királyt.

– Ez volt az utolsó beérkező jelentés – mondta Murad. – Várjuk a parancsodat, Ködkirálynő.

Két kislány várakozott kicsit odébb, hogy elvigyék a parancsot a támadásra.

– Ne hívj így! – mondta szórakozottan Elise, miközben a térképet tanulmányozta. Aztán kinézett az ablakon, hogy ellenőrizze a fényviszonyokat, és bólintott. Nem értette, miért neki kellett kimondania a végső szót, tekintetbe véve, hogy a támadás tervét a hadvezérek dolgozták ki, de tudomásul vette a helyzetet.

– Először Maanx vadászai támadnak északról – mondta Murad. – Elég ideig el fogják terelni az ellenség figyelmét ahhoz, hogy száz szívveréssel később a többi irányból is lecsaphassunk.

Na, ez volt a másik. Minden törzs máshogy számolt. Őrjítő volt.

– Rendben – mondta Elise, a tőle telhető legtöbb tekintéllyel. – Vágjunk bele. De először bizonyosodj meg róla, hogy minden futár épségben visszatért.

Elküldték az üzeneteket, a futárok úton voltak, és kezdetét vette a várakozás. Ez volt az üzenetváltások legidegtépőbb része. Mit nem adott volna, ha azonnal értesül róla, hogy az üzenetek célba értek. Lehet, hogy ezt is hozzáírja Titus amúgy is hosszú listájához.

Úgy háborúztak, mint annak idején az emberek több ezer évig, az azonnali üzenetküldés, a kommunikációs karkötők, a rádió vagy akár a morze előtt. Az elektromágneses köd őket is hátráltatta, ugyanúgy, mint a Ko-opot, bár Elise sejtése szerint az ellenséget sokkal jobban megzavarta, mint a természeti népeket.

Lassan teltek a percek, ahogy Elise és a haditanács ült a nagy közös seggén, és várt. Voltak, akik tréfálkoztak. Elise nem értette, hogy lehettek ilyen nyugodtak. Már fél óra eltelt, és érezte, hogy egyre gyorsabban ver a szíve. Valami baj van? Rosszul vezeti az embereit? Mi van, ha ez egy csapda? Háromszáz ember igen jelentős része volt a manhattani seregnek. A harc elején az előnyükre akarta fordítani a létszámukat. Minden csatában ötszörös túlerővel akart a Ko-opra támadni.

Fel-le sétálgatott a szobában. Lehet, hogy ettől szánalmasnak tűnt, de nem érdekelte. Akkor nyomta legjobban a felelősség súlya, amikor embereket kellett a halálba küldenie. A járkálás volt az egyetlen módja, hogy visszatartsa könnyeit, ha erre gondolt.

Ilyenkor szerette volna, ha James ott van mellette. Ő sokkal jobban tudta volna, mit kell tenni, mint Elise valaha is képes lesz rá. De James most épp a saját démonjaival küzdött. Akárhogy is próbálta, nem tudta leplezni a tényt, hogy többet ivott, mint valaha. Az elfrethek már a szájukra vették. Sokan zúgolódtak miatta, és azt gondolták, rossz szokása kihat az ítélőképességére is. Már többször volt rá példa. Aliette halálának a körülményei különösen aggasztóak voltak. Az égi őrök egy emberként álltak ki James mellett, de sokan a törzsből titokban ujjal mutogattak rá.

Csak az iránta és Elise iránt érzett tisztelet miatt nem beszéltek nyíltan. Elise nem tudta, hogyan segíthetne. Így is rengeteg dolga volt. Pillanatnyilag az volt a legtöbb, amit tehetett, hogy igyekezett biztonságban tudni Jamest, ahol nem árthatott magának vagy bárki másnak. Egy része haragudott rá, amiért magára hagyta ezekben a nehéz időkben. Egy másik része pedig halálra aggódta magát miatta. Szeretett volna mellette lenni, de most emberéletek forogtak kockán.

Lassan egy óra is eltelt, amikor végre megérkezett három futár. Levegő után kapkodtak, alig lehetett kihúzni belőlük a szavakat. Az egyikük homlokán lévő seb még vérzett.

Elise ijedten szaladt elé.

– Mi történt? Jól vagy?

A lány küszködve nyögte ki a szavakat.

– Az ellenség észrevette az északról érkező vadászokat, és vártak rájuk, amikor át akartak kelni a hídon. A vadászok nem tudtak közelebb kerülni, de Maanx Tanító csapatai nagy zajt csaptak, és kelepcébe csalták a Ko-op katonáit, akik üldözni kezdték őket. Ekkor a védőink hátulról támadtak. Minden ellenség halott vagy fogságban van. De nálunk is sok a sebesült. A schnauzerek vezetője Nagy Trisa jelentése szerint ötvennégy sérültjük van, de csak tizenkilenc halottjuk.

Elise arcán tisztán látszott a megkönnyebbülés, még egy hurrá is elhagyta a száját. A hadvezérek gratuláltak neki a győzelemhez, mint minden alkalommal. Elise ezt is furcsállotta, hiszen nem ő harcolt és nem ő halt meg. Tényleg nem tett mást, mint fel-alá sétált egy szobában, távol a csata zajától.

Valami nyugtalanság támadt a bejáratnál, és újabb futár szaladt a szobába. Pár pillanatba beletelt, mire Elise felismerte Knicket. Az inge tiszta vér volt, zavartnak és rémültnek látszott. Erősen lihegve állt meg Kamyke előtt.

– Elfogták a bátyámat és a nővéremet – szipogta.

Kamyke fél térdre ereszkedett, és a fiú vállára tette a kezét.

– Kicsoda? Mi történt? Megsebesültél?

Knick nehezen találta a szavakat, de végül összeállt a történet. Úgy tűnt, a visszafelé úton elkapta őket egy Ko-op kutyafalka.

– Meglőtték Krist – mondta zokogva Knick, és a könnyek végigcsorogtak az arcán.

Kamyke káromkodott. Látta Elise haragos tekintetét, és lehajtotta a fejét.

– Szégyellem magam, Ködkirálynő. Talán igazad volt a gyerekekkel kapcsolatban…

– Ezen ráérünk később aggódni – fojtotta bele a szót Elise. – Knick, gyere ide. Tudod, hányan voltak? Meg tudod mutatni a térképen, hogy hol kapták el a testvéreidet?

Knick bólintott, Elise pedig az asztalhoz vezette, és a fehér vezérre mutatott.

– Itt vagyunk most. Hol találtak rátok a Ko-op katonák?

Knick egy pontra mutatott.

– A tizenhatodik emeleten, a kettes égi hídnál. Négyen voltak.

Elise a többiekhez fordult, és kiadta a parancsot.

– Az csak kéttömbnyire van. Ha sietünk, még elkaphatjuk őket.

A hat törzsfőnök aggódó pillantásokat váltott egymással.

Hans, a Lenox törzs feje, és mindannyiuk közül a legidősebb vezető megrázta a fejét.

– Az őrökkel együtt is csak nyolcan vagyunk. Én túl öreg vagyok, és mindegyikünknek fontosabb az élete annál, hogy két gyerekért kockáztassuk. Nem vonom kétségbe a tanács bátorságát, de túl veszélyes lenne négy Ko-op katonával szembeszállni.

Elise a fogát csikorgatta.

– Egyetlen emberemet sem hagyom cserben, és főleg nem egy gyereket. Egyébként meg engem nem számoltál.

– Kérlek, Elise! – mondta Murad – Nagyon fontos vagy a Nemzet számára, de nem vagy védő.

– Talán nem. – Elise a sarokba nézett, Araneára, a felderítő mechanoidra, amivel Manhattanben szokott járkálni. Minden szabad percében tesztelte. Nem úgy volt vele, mint aki még nem felejtett el biciklizni, inkább úgy, hogy minden alkalommal jobban ment neki, minden szempontból. Aranea messze fejlettebb és könnyebben irányítható volt, mint Charlotte. Olyan képességekkel rendelkezett, amiket Elise soha nem képzelt volna egy gépről. A vállrészre szerelt ágyúra pillantott. Még ki kell tapasztalnia a lézerfegyvert, de Titus biztosította róla, hogy működik.

– Visszahozom a fiainkat – mondta végül Elise. – Ha van kedvetek, tartsatok velem.

Megnyomott egy rejtett gombot a mechanoidon, mire a felső rész kinyílt. Elise bemászott, és a következő pillanatban a mechanoid elhagyta a szobát, nyolc lába halkan kopogott a betonpadlón. Elise kicsit tartott tőle, hogy egyedül marad, de Murad és Kamyke azonnal követték, nyomukban a többi három főnökkel és a két őrrel.

– Remélem, tudod, mit csinálsz és mit kockáztatsz, Legidősebb! – mondta Murad. – Nélküled szétesik a Nemzet.

– Nem tudom, mit képvisel ez a nemzet, ha nem védjük meg a gyerekeinket – válaszolta Elise.

A kis csapat hat háztömbnyit haladt keletre, majd egy sarokház huszadik emeletén átkeltek az égi hídon a Tizedik sugárút fölött. Aranea szerint Elise tizenöt kilométer per órás sebességgel mozgott. Döbbenetes módon a társai könnyedén tartották vele a lépést. Kemények ezek a pusztai népek.

Alig néhány perc alatt elérték a tizenhatodik emeletet a házban, ahol a Ko-op katonák elkapták a gyerekeket. A csapat átkutatta a szintet. Az egyik folyosón kis mennyiségű friss vérre és csata nyomaira bukkantak, de nem találtak arra utaló jelet, merre mehettek az emberrablók.

– Szerintem kelet felé indultak – mondta Kamyke –, és valószínűleg megkerülik a Central Park dzsungelét, hogy ne találkozzanak az északon állomásozó csapatainkkal.

– De melyik emeleten? – kérdezte Murad. – Olyan ez, mintha tűt keresnénk a szénakazalban.

Elise kétségbeesett. Tudta, hogy a gyerekek a közelben vannak, de nem tudta, pontosan melyik emeleten. Valószínűleg tényleg kelet felé mehettek, de értelmetlen lenne a keresésükre indulni. Ebben a pillanatban egy árnyék suhant át az egyik mellékszobán. Intett a csapatának, és Araneával beviharzott. A következő pillanatban egy rémült bennszülött fölé tornyosult, aki magzatpózban kuporgott, és eltakarta az arcát.

– Kérlek, ne bánts! – mondta majdnem sírva. – Nincs semmim.

Elise a karján lévő tetoválások alapján rájött, hogy a környék egyik nagyobb törzséhez, az Ansonia Wighez tartozik. Elise többször, személyesen próbálta rávenni őket a csatlakozásra, de mindannyiszor visszautasították. A vezetőjük, Tao Jan azt mondta, a Ko-op sosem bántotta őket, és naivul abban bízott, hogy ez így is marad. Elise kíváncsi lett volna, vajon Tao meggondolta-e magát az elmúlt napok eseményeinek hatására.

– A manhattan nemzettől jöttünk – mondta hátrálva néhány lépést. – Ko-oposokat keresünk, akik elrabolták a gyerekeinket. Láttad őket? Kérlek, segíts nekünk!

A férfi nem volt hajlandó szóba állni vele, és Elise nem hibáztatta ezért. Ezeknek az embereknek Aranea nyilván ijesztő látvány volt. Kint várt, amíg Kamyke, akinek a népe kapcsolatban állt az Ansonia Wig törzzsel, beszélt vele. Kamyke pár percen belül vissza is tért.

– Hol vannak az emberei? – kérdezte Elise.

Kamyke szomorúan megrázta a fejét.

– Mindenhol. Sehol, azt mondja. A Ko-op megtámadta őket, és szétszóródtak a világban. Már nincs törzse.

– Látta a gyerekeket?

Kamyke bólintott.

– Azt mondta, kelet felé mentek a főfolyosón a tizennegyedik emeleten, párhuzamosan az Ötvennyolcadik utcával. Ez egy viszonylag gyakran használt útvonal.

– Menjünk – mondta Elise.

A csapat rohanva indult tovább, egy blokkot északra, aztán néhány emelettel följebb mentek, és átvágtak néhány épületen kelet felé egy széles folyosón. Harminc percen át futottak, mire az egyik épület végében megpillantottak egy kisebb csoportot. Elise látta meg őket elsőként Aranea távcsövén keresztül. Egy kisebb alakot húztak maguk mögött kötélen, egy másikat meg vállon cipeltek. Elise jelezte társainak, hogy lassítsanak, és felnézett a plafonra.

– Minél halkabban közelítsétek meg őket – mondta. – Én fölülről támadok.

A legközelebbi falhoz manőverezte Araneát, és elindult fölfelé, szinte ugyanolyan könnyedén, mintha a talajon járna. Ez a funkció volt az egyik legjobb fejlesztés Charlotte-hoz képest. Beletelt egy-két hétbe, mire Elise összeszedte a bátorságát, hogy felmásszon egy falra, és további néhány hét kellett hozzá, hogy fejjel lefelé sétáljon a plafonon, de mostanra ez volt az egyik kedvenc szórakozása.

Az átjárónak magas, boltíves mennyezete volt, úgyhogy miután felmászott, Elise észrevétlenül megközelíthette fölülről a valtás felderítőket. Nem sok idejük maradt. A felderítők már majdnem elérték az épület végén lévő hidat, ahol Elise-nek sokkal kisebb tere lett volna a manőverezésre.

Hátranézett. Az emberei kétszáz méterre voltak. Nem fognak odaérni. Az átjáró vége nyílt terep volt. Könnyen elvághatták az emberei útját, mielőtt elég közel érnek ahhoz, hogy támadjanak. A felderítőknek elég lett volna hátranézni, hogy észrevegyék őket.

Mintha csak megérezték volna, mire gondolt, egyikük hátrafordult, és jelzett a többieknek. Az egyik távcsövet emelt a szeméhez, két másik lövésre emelte a fegyverét. Az utolsó eleresztette Krist, és a földre dobta Karolt. Elise káromkodott egyet. Borzalmas ez a terv. Nem gondolta eléggé végig, és most az ő hülyesége miatt emberek fognak meghalni. Az egyetlen dolgot tette, ami az eszébe jutott. Ő vitte be az első ütést.

Gyorsan bekapcsolta az Aranea vállára szerelt lézerágyút – remélte, jól csinálja –, és a célkeresztet az egyik Ko-op katonára irányította.

– Tűz! – suttogta.

Aranea teljesítette a parancsot, és lőtt. A zöld sugár úgy három méterrel tévesztette el a célt, márványdarabokat szórva a levegőbe.

– Lézersugár bekapcsolva – mondta egy mély férfihang, szexi brit akcentussal – ez volt az egyik beállítási lehetőség. Elise inkább ezt választotta, mint a francia nőt. – A cél nem volt rögzítve.

– Nem tudtam, hogy rögzíteni kell – morogta Elise, és megpróbálta újra célba venni az egyik Valta-kutyát. De közben észrevették, és viszonozták a tüzet. Elise a saját kárán tanulta meg, milyen nehéz a lövéseket kerülgetve célozni. Az egyik robbanólövedék lábon találta Araneát, amitől egy pillanatra megzavarodott a rendszer. Elise már-már pánikba esett, ahogy próbált kikeveredni a tűzvonalból. Nagyon nem tetszett neki, hogy lőnek rá.

Körbemanőverezett Araneával, miközben további lövések robbantak körülötte. A kis robbanások és narancssárga sugarak egyszer csak eltűntek. Lenézett, és észrevette, hogy az emberei odaértek az ellenséghez. Bekapcsolta a célzóberendezést, de túl nagy volt odalenn a káosz ahhoz, hogy tiszta célpontot találjon. Inkább leugrott a plafonról, hogy belevesse magát a bunyóba.

De mire odaért, mindennek vége volt. Mindkét manhattani őr súlyosan megsérült, Kamykének eltört néhány bordája, és csúnyán megégett a válla.

Viszont mind a négy valtás halott volt, és a gyerekek megmenekültek. Elise kiugrott Araneából, hogy megvizsgálja a fiút. Lélegzett, de sápadt volt. A Valta kommandósai ellátták a sérüléseit, hogy később, a bázison kihallgathassák.

Elise a társaihoz fordult.

– Két sebesültet el tudok vinni Araneával. Az All Galaxyben találkozunk.

Murad bólintott.

– Vidd haza őket, minél előbb. Szép munka volt, Elise. Tévedtem, amikor azt mondtam, nem vagy védő. Elnézést kérek.

– Nem csináltam semmit. Amit meg igen, azt elrontottam.

– Elég sokáig elvontad az ellenség figyelmét ahhoz, hogy elkaphassuk őket – mondta Murad, és biccentett. – Sok életet megmentettél ma. Éljen a Ködkirálynő!

A többiek visszhangozták a kiáltást.

– Kuss legyen, fiúk! – mondta Elise rákvörösen. Visszamászott Araneába, és felkapta Krist és a legsúlyosabban sérült őrt. – Vissza a bázisra, mindenki! Szép munka volt.

Még egyszer végignézett rajtuk, mielőtt kilőtt az All Galaxy felé. Aranea gyorsan mozgott, az autonavigációs rendszer segítségével negyven kilométer per órás sebességgel száguldott keresztül Manhattan útvesztőjében. Perceken belül otthon lesznek.

Megnézte, mi a helyzet Krisszel és az őrrel. Mindketten elvesztették az eszméletüket, de stabil volt az állapotuk. Megbizonyosodott róla, hogy a mechanoid szorosan tartja őket, miközben átszáguldottak az utolsó épületeken az All Galaxy felé. Néhány perc múlva Elise lerakta a sebesülteket a kórház szinten, és szólt Titusnak, hogy készüljön fel a további sérültek ellátására.

– Hányan haltak meg a mieink közül a fő összecsapásban? – kérdezte Titus, miközben intézkedett, hogy hozzanak újabb tábori ágyakat.

– Tizenkilencen – mondta Elise, halvány mosollyal az ajkán.

Titus meglepetten nézett rá.

– Csak? Szép munka, Ködkirálynő.

– Ne hívj így! – mondta Elise, bár el kellett ismernie, kicsit kezdte megkedvelni ezt a megszólítást. Most először érezte magát valódi vezetőnek, mióta ő lett az elfrethek Legidősebbje. A mai győzelemmel és a sikeres mentőakcióval, mintha a dolgok kezdtek volna jobbra fordulni. Most már lesz rá ideje, hogy Jamesszel is foglalkozzon…

Rima jelent meg futva.

– Legidősebb – mondta –, kérlek, gyere gyorsan!

– Mi történt?

– Csak gyere! Siess!

És a lány már indult is, anélkül hogy Elise még egy szót szólhatott volna. Elise utánarohant, le a barikádszintre az épület északi vége felé. Kisebb tömeg verődött össze a fő barikád mellett. Utat nyitottak neki, és Elise meglátta az izgatottság okát.

Nyelt egyet.

– Gaiára, mi történik itt?!

38
A LEGALJA

James grimaszolt, miközben hátrahajtotta a fejét, és az ajkához emelte a fejjel lefelé tartott flaskát. Most fogyott el a fény, amit a garázsból hozott magával. Semmi baj; tudta, hogy Chawr és a csapata eltettek maguknak egy keveset. Biztos szívesen megosztják a mesterükkel. Miért ne tennék? Végül is felnéznek rá.

Magában dúdolva felállt, de a szoba imbolygott körülötte. Becsukta a szemét, és élvezte a magatehetetlen zuhanás érzését. Az ital kicsit jobban beütött, mint szokott. A falba kapaszkodva letámolygott az ebédlőbe, mert üres volt a gyomra. Az MI-karkötője szerint két órával lekéste az utolsó étkezést, de Idősebb volt. Majd csak találnak neki valamit.

Az elfrethek, akikkel találkozott, furcsán néztek rá, aztán elfordították a tekintetüket. Emlékei szerint pont így néztek rá a Megbillent Űrpályában és a Sosem Későben még kronotrop korában. Összevonta a szemöldökét. Már nem volt kronotrop. Miért bánnak vele ilyen rosszul, mintha valami csavargó lenne? Akárhova ment, az emberek mindenhol kegyetlenek voltak. Forrt a vére, és kezdett dühbe gurulni.

Azt hitte, hogy az ítélkező tekinteteket maga mögött hagyta abban az állítólag civilizáltabb előző életben. És mégis, ezek a vadak – nem, nem szabad így hívnia őket – ugyanolyan bizalmatlanok voltak vele. James, miközben lefelé tarott, egyre jobban belehergelte magát az élet igazságtalanságába. Vajon létezik-e olyan hely, ahol befogadják?

Az ötvenhatodik emeleten úgy döntött, tesz egy kis kitérőt, hogy megkeresse az égi őröket. Nem is ételre vágyott, inkább még egy italra. Áthaladt a kovácsműhelyen, ahol az égi őrök és a különleges egység más tagjai laktak. Talán tényleg ennie kellett volna, de most fontosabb dolga akadt.

Bria és Dox a közös szállásukon éppen a Grace és Titus által tervezett új lift kivitelezési terveit tanulmányozták. Döbbenten néztek rá, ahogy betámolygott. Láthatóan aggódtak. Ez még jobban feldühítette Jamest. Az égi őrök elvileg az ő emberei, az ő csapata. Ha ugyanúgy néznek rá, mint a többi elfreth, az árulás. Hiszen ő a mesterük!

Már-már lehordta őket, de végül inkább a lényegre tért.

– Hol van a fény, ami megmaradt abból, amit a garázsban főztünk?

Mindketten kerülték a tekintetét. Bria az ölében tartott kezét nézte, Dox mereven bámulta a földet. Egyikük sem szólt egy szót sem.

– Na? – rivallt rájuk James.

– Idősebb… – kezdte Bria.

– Legidősebb Franwil azt mondta, nem adhatunk többet – fejezte be a mondatot Dox.

A fortyogó düh, amit azóta érzett, hogy elindult a szállásáról egyre erősödött. De uralkodott magán, és erőltetetten elmosolyodott.

– Ugyan már, srácok, én vagyok az. Mindent tőlem tanultatok. Segítsétek ki az Idősebbet.

– De Legidősebb Franwil azt mondta…

– Kit érdekel, mit mondott Franwil? – csattant fel James, majd gyorsan leállt, és nyugalmat erőltetett magára. – Csak adjatok egy kis fényt. Begyulladt a hátam. Csak ennyit kérek.

A háta tényleg egész délelőtt fájt. A kis szúrások időnként annyira elgyengítették, hogy az ágyból sem akart felkelni. A legrosszabb pillanatokat csak piával bírta ki. Tett egy lépést feléjük. Bria és Dox, az egyikük húsz, a másik tizenhat éves, rémültnek tűntek.

Végül Bria az íróasztalra mutatott.

– A legalsó fiók, Idősebb.

James kihúzta a fiókot, és addig turkált, míg meg nem találta a horpadt flaskát. Megbecsülte a súlyát, aztán megrázta. Legjobb esetben félig lehetett. Megteszi, gondolta.

– Köszönöm, égi őreim – vigyorgott. – Holnap találkozunk.

Ezzel kilépett a szobából, és csak azután kortyolt bele az italba. Érezte, ahogy a meleg szétárad a testében, és az idegei kisimulnak. Még egyszer meghúzta a flaskát, aztán zsebre vágta. Barikádszolgálatra kellett mennie, akármennyi is az idő. Csak azt tudta, hogy estére van beosztva, és az ablakon kinézve megállapította, hogy sötét van. A barikádszolgálathoz is túlképzett volt; újabb méltánytalanság a hosszú listán.

Smitt jelent meg felemelt kézzel a barikádszinthez vezető kijáratnál.

– Figyelj rám, barátom. Bár halott vagyok, tehát, ha meghallgatsz, az azt jelenti, hogy megőrültél, de a lehető legrosszabb ötlet, ha most odamész.

– Jól vagyok – felelte James. – És szükség van rám a barikádon. Legalább valakinek szüksége van rám.

– De nem ilyen állapotban.

A flatiron vadász a lépcső alján, a kijáratnál Jamesre nézett, majd elfordította a fejét.

– Mi a mélységet bámulsz?! – ugrott neki James, hirtelen feltörő dühvel. Mostanában mindenki ítélkezett fölötte. Micsoda hálátlan népség. Persze amikor még képes volt a mentésekre, kockára téve az egészségét, akkor megválasztották idősebbnek, és fölnéztek rá. Most, hogy már nem ugorhatott, ellene fordultak, és páriaként kezelték.

– Nézd, James – mondta Smitt –, nem emiatt kerülnek.

– És még te is itt vagy! – ordította James. Hangja visszaverődött a keskeny folyosóban. – Az egész a te hibád!

Ezzel elrohant a vadász mellett, hatalmas dörrenéssel berúgta a rozsdás vasajtót, és egyenesen átsétált Smitt testén. Egy tucat szempár követte, ahogy az előtéren át az északi barikádhoz trappolt. James először megpróbált nem törődni velük, de a dühe minden lépéssel nagyobb lett, és elkezdte viszonozni a pillantásaikat. Addig nézett velük farkasszemet, míg el nem fordultak, és úgy tettek, mintha ott sem lenne. James pontosan ezt akarta.

Az északi barikád csendes volt, amikor odaért. Felment a lépcsőn a bástyafalra, és hanyagul biccentett az öt szolgálatos katonának. Senki nem köszönt vissza, még a két elfreth őr sem. Egy újabb sértés, amin rágódhatott. Ezúttal úgy döntött, nem törődik velük, és felveszi a szolgálatot. Végignézett a széles hídon, mely összekötötte az All Galaxyt a szomszéd épülettel, magasan a Broadway és a Huszonkettedik utca kereszteződése fölött.

A barikád túloldalán hét törzs táborozott a hídon. Teljes szélességében elfoglalták a hidat, és a túloldalon álló River Ford ház felét. A legtöbb szövetséges törzs az All Galaxy közelében fekvő épületek alsó szintjeire költözött. Az újak – akik szinte naponta érkeztek – a hídon telepedtek le, amíg nem találtak nekik állandó szállást. Mindenesetre csendes, nyugodt éjszakának néztek elébe.

– Hé, elfreth.

James lépéseket hallott, ahogy valaki jött fel a lépcsőn. Megfordult, és Maanx közeledett, az a kis taknyos. Találkozott már vele néhányszor, és az elfrethek iránti megvetése mindig is nyilvánvaló volt, különösen most, hogy Elise lett a bimbózó szövetség legfontosabb embere. Az önhitt fiatalember – alig lehetett több mint húszéves – végigsétált a falon, biccentett három saját emberének, figyelemre se méltatva a három elfrethet.

Jameshez fordult.

– Elkéstél. Lehet, hogy nálatok ez elfogadható, de a flatironok nem tűrik az ilyen viselkedést. És különösen nem tűröm itt, a barikádon.

Smitt jelent meg, és Jameshez hajolt.

– Kérj elnézést, és felejtsd el. Semmit nem nyersz vele, ha nekiállsz vitatkozni egy ilyen forrófejű kölyökkel, aki elvi kérdést csinál a dologból. Végül is tényleg elkéstél.

James hallgatott halott barátjára, és engesztelő hangon szólalt meg.

– Közbejött valami. Nem fordul elő többé.

– Lehet, hogy a parancsnokaink megtaníthatnák az őreiteknek, hogy működik egy jó csapat.

Ez a kölyök direkt provokálja?

– Ahogy mondtam – ismételte meg James lassú, kimért hangon –, nem fordul elő többé.

– Nem csoda, hogy a törzsetek elvesztette a tornyait.

Smitt megrázta a fejét, félrelépett, és kezével intett Jamesnek.

– Tedd, amit tenned kell.

James megdermedt, és az agyát elöntötte a vér. Végigmérte Maanxot. Magas volt és izmos, de a keze és az arca sima, részben a fiatalságtól, részben viszont a tapasztalatlanságtól. James ismert olyan őröket, akik tizennyolc éves korukra edzett veteránok voltak, és akik korán csatlakoztak a sereghez, tele voltak sebhelyekkel, törött csontokkal és szenvedéllyel. Ennek a fiúnak egyik sem volt meg a háromból.

– És ki fogja megtanítani a népemet? Te?

– Téged hívnak időutazónak. Lehet, hogy tanítok neked ezt-azt.

Az arrogáns és folyton dühös fiatalember Jameshez lépett, és úgy nézett le rá, ahogy az öntelt kötekedők szoktak. Jamest nem igazán tudta megfélemlíteni egy magas kölyök. Nem hátrált meg, még akkor sem, amikor Maanx annyira közel hajolt hozzá, hogy az orruk majdnem összeért.

– Hagyd el a barikádot! Nem érdemled meg, hogy egy helyen legyél a vadászokkal.

– Nem, mi? – kuncogott James. – Ez menőn hangzik egy Tanító fiának a szájából. A születésnapodra kaptad tőle a vezetői képességeket?

A kölyök elvörösödött. Megragadta Jamest az ingénél fogva. Balkezes volt. A védekező kezét leengedte. James egyetlen, finom mozdulattal megfogta a fiú kezét, amivel az ingét szorította, közben a másik karjával a csuklójára vágott, majd megpördült, és egy válldobással fejjel a mellvéd padlójához csapta Maanxot.

Becsületére legyen mondva, a fiatal parancsnok gyorsan összeszedte magát, és talpra ugrott. Egy lengővel próbálta meg leütni Jamest. Lehet, hogy a fény eltompította James érzékeit, vagy a fiú gyorsabb volt, mint gondolta, mert Maanx ütése majdnem talált. De csak majdnem.

James oldalt lépett, és érezte, hogy ellenfele megcsúszik, és elveszti az egyensúlyát. Vállal rásegített, és ezzel le is lökte a falról. Az ifjú parancsnok négy métert zuhant, és nagy puffanással az oldalára esett. Nyögdécselt ugyan, de megint talpra ugrott. Rugalmas fickó, gondolta James, de ostoba. Átugrott a falon, és pontosan előtte ért talajt.

Maanx előhúzott egy kést, és újra támadott. James kitért a vágás elől, és arcon csapta. Maanx újra jött, ezúttal kicsit esetlenül, lándzsaként tartotta maga előtt a kést. James játszadozott vele, majd ellépett és kirúgta a lábát, Maanx pedig némi botladozás után a földre esett. Nem volt tehetségtelen, inkább csak zöldfülű. Volt valami a mozgásában, ami ismerős volt Jamesnek. Valami alapvető képzésen azért áteshetett.

– Ennyit tudnak a vadászok, parancsnok?

Maanx ordítva és két karját ütésre emelve rohant neki. James elhajolt az első ütés elől, a karjával hárította a másikat, és hanyatt vágta a fiút, majd egyik térdét az arcára szorította. Megragadta a kezét, amiben a kés volt, és addig csavarta, míg az ifjú parancsnok el nem ejtette a fegyvert, majd teljes súlyával a fejére nehezedett. Maanx torkából hörgés tört elő.

– Gaiára, mi történik itt? – Elise akkorát kiáltott, hogy hangja visszaverődött a barlangszerű helyiség falán.

James látta, ahogy Elise, Rimával az oldalán felé rohan. Lemászott Maanxról, és odanyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Legnagyobb meglepetésére a fiú elfogadta a segítséget. James fölhúzta, és odahajolt hozzá.

– A lábmunkád katasztrofális. Legközelebb azt is megmutatom, hogy kell helyesen tartani a kést. – Ezzel visszaadta neki a fegyvert.

Elise közéjük állt, és hátralökte Jamest.

– Mi bajod van?